Tárt Kapuk, Vetett Ágy

    „…S az emberek összegyűltek lángoló otthonaik körül, hogy újra láthassák egymás arcát és boldogok voltak azok, akik még egyszer egymás tekintetére találtak a máglyák tüzében…”
 
   Tizenöt napig tartott az út Shafenhaulból. Szánnal utaztak, elé hét erős kutyát fogtak be. Antairnak jó szeme volt az állatokhoz, mindegyik zord, szikár munkakutya volt. A vezérkutya vad ugatásba kezdett, mikor a Keresztutak elé értek. A világ második legnagyobb városa, ahol a Magányos Út és a Császárnő útja találkozik. A város szélein a Magányos Út jellegzetes, égig érő hegyláncát látták meg. Úgy magasodott a Keresztutak fölé, mintha valaki kivágott volna belőle egy darabot, hogy a hézagban elférhessen a város.
   Rendezetlen volt és piszkos, nem hasonlított a legtöbb vidéki városra. Ürülékkel minden utcában lehetett találkozni, külső részei nem voltak különbek egy éjjelépített menedéknél. Csak két, keresztező főutcáját hagyták meg látványos szélességben. Mindenütt máshol sikátorok és zsákutcák fogadták az ember lépteit.

   Antair áthajtott a széles főutcán. Gotrinháton és szánon is jöttek velük szembe, de bőven elfértek egymás mellett. Glienni köszönt az első városlakóknak akiket meglátott, de azok nem köszöntek vissza. Nem is tudott volna mindenkinek köszönni, túl sok volt az ember. Körülnézett és érezte, hogy a Keresztutak más, mint a városok ahol eddig járt. Itt nem volt meg a közösség szentsége.
   Antair megálljt parancsolt a kutyáknak, ahogy meglátott egy szalont. Az út szélén állt meg és alighogy leszállt a szánról, egy férfi már köszöntötte is és érdeklődött, hogy szeretne-e kennelt éjszakára. A herceg bólintott.

   – Emil Gutcheld bojárhoz tartoznak. Hamarosan küldet értük. Annak ott – mutatott egy fehér szőrű állatra – sebesült a jobb első mancsa – majd a rőt szőrűre bökött, aki belopta magát Glienni szívébe. – Azt tartsák külön. Túl agresszív.
   – Ez egyáltalán nem igaz – akadékoskodott.
   – Én ezt elintézem! – szólt rá szigorúan Antair. – Te menj és keress szállást!
   – Te MeNj és KeReSs SzÁllÁsT! – utánozta parancsoló hangját csípőre tett kézzel, de ugyanazzal a mozdulattal kelletlenül megfordult és fogadó után nézett.

Három fogadóval is próbálkozott a főutcán, de mind tele volt. Az utolsó fogadós azt javasolta, hogy forduljon be jobbra az épület mögött és ott talál egy tisztességes helyet. Helyet ugyan talált, csak tisztességest nem, pedig oly kitartóan kereste, hogy eltévedt az egyforma házak között és már csak a visszautat kereste a főútra. Az egyik sikátorban valaki kiborított egy ágytálat, ami két lépés hiján nyakonöntötte. Hirtelen hányingere támadt és visszafordult, pedig arra sem volt jobb a helyzet, közben egyszerre próbált a lába elé és a feje fölé is nézni.
   Előbb-utóbb aztán egy tisztább utcába fordult, aminek házai tele voltak cégérekkel. Mikor kilépett egy kereszteződésbe, egy gyerek majdnem fellökte.
   – Nézz a lábad elé, banya! – kiabálta neki a kisfiú gonoszan.
   Tovább barangolt és hiába is kért segítséget a fogócskázó gyerekektől, azok rá sem hederítettek. Egy felnőttel is megpróbálkozott, de az még csak nem is válaszolt. Nem kedvelte ezt a helyet, az emberek határozottan gorombák voltak. Egy sarkon áthaladva, egy kislányt pillantott meg. Mosolyogva, hátratett kezekkel állt meg, mint aki várt rá. Őszibarack szemei felcsillantak, mosolya egészen a füléig ért.

   – Kit keresel? – kérdezte.
   – Seya!
   Glienni meglepetten hajolt le és rövid időre összeölelkeztek.
   – A többiek? Hol vannak? Nincs semmi bajuk, ugye? – bontakozott ki hirtelen.
   – Ne aggódj, mindenki itt van. Jól vagyunk – nyugtatta meg Seya és ravaszul mosolygott rá. – Ha repülhetek veled, megmutatom hol van.
Glienni osztozott cinkos mosolyán.
   – Felfedeztem néhány újdonságot, tetszeni fog neked! – felegyenesedett és kinyújtotta a kezét.
   Seya bátran megragadta, a nyakába ült és nemsokára felfelé szelték a levegőt.    Egészen sokszor ugrott a magasba, miközben Seya visított a fülébe. A Keresztutak pici asztalidísznek tűntek a magasból, miközben megállt és lágyan ereszkedett alá a levegőben.

   – Jól vagy? – kérdezte Glienni.
Seya csak hevesen bólogatott.
   – Olyan félelmetes… – lihegett – és izgalmas is egyszerre.
   – Készíthetnénk neked egy kis nyerget – kuncogott, de Seya nem értékelte az ötletet. – Nos, merre?
   Seya északi irányba mutatott, s ahogy Glienni tekintete követte az ujját, meglátta a távolban felsejlő Sárkány Palotáját. A napfény látványosan csillant meg márvány épületrengetegén. Világítótoronyként fészkelt a sűrű fellegek alatt. Torka összeszorult és egyszersmind gyorsabban süllyedt a levegőben.
   – Nem most megyünk? – kérdezte Seya, mire Glienni észrevette magát és néhány lassú ugrással útnak indult. – Öhm… figyelj kicsit. Aggódom miatta. Olyan feszült és ideges mostanában. Nyugtalan és ostobaságokat csinál.

   – Milyen ostobaságot? – kérdezte zavartan és ijedten. Emlékezett rá, mikor legutóbb ostobaságot követett el és rögtön aggódni kezdett.
   – Nem érdekes – sóhajtott Seya. – Csak… most szüksége van rád, érted? Azt hiszem az idegeire ment a felelősség és a félelem.
   – Mitől fél ennyire?
   – Ezt igazán tudnod kéne – jegyezte meg halkan Seya.
   Glienni nem válaszolt. Tudta ő nagyon jól, ő sem érezte magát annyira gondtalannak, mint ahogy azt mutatta. Idegesen emelte a tempót és Seya kiáltására leszállt a hóba. A város szélén, a rozoga házakkal szemben egy fekete kabátos alak ücsörgött egyedül. Mikor leszállt, Uriel felfigyelt a jelenlétükre. Lehántotta kapucniját és fáradt, megkönnyebbült mosollyal indult felé, karjait kitárva.

   Glienni elébe szökkent a levegőben és erősen szorították át egymás hátát. Jó darabig el sem váltak, csak ölelték egymást, majd hosszú csókokat váltottak.
   – El nem tudod képzelni mekkora kő esett le a szívemről.
   – Akkor mindjárt leesik még egy – mondta halkan és a fülébe suttogott. – Nem leszel apuka.
   Uriel elnevette magát és az arcához kapta tenyerét miközben elhúzódott tőle.
   – Ez a nap egyre jobb és jobb lesz – nevetését elnyomva adott csókot az ajkaira és megpörgette a nőt. – Antair? – kérdezte, miután letette a földre.
   – Még él – nyugtatta meg. – Nem mondom, hogy kibékültünk, de egyszer sem próbáltuk megölni egymást – mosolygott kelletlenül.
   – Az is valami – mosolygott boldogan Uriel, de öröme csak egy pillanatig tartott.    Tekintetét furcsa súly húzta le a hóba.
   – Minden rendben van? – kérdezte, de nem kapott választ. Megragadta a férfi kezét és magával húzta, miközben leültek a hóba. Uriel nem válaszolt, még csak rá sem nézett. – Mi történt veletek? – kérdezte ismét bizonytalanul.

   Uriel nagyot sóhajtott és összehúzta szemöldökét, miközben ráncok futottak át az arcán.
   – Nehéz volt nélkületek… – jegyezte meg halkan és maga sem hitte, hogy folytatni fogja, de a fáradalmak mégiscsak kikívánkoztak belőle. – Több mint egy hétig egy tábortűzben ragadtunk. Kegyetlen volt. Azt hittem mind meghalunk… – homlokához kapott és eltakarta szemeit. – Úgy féltem… Glienni, én… – nagyot nyelt és didergő ajkakkal, hangosan fújta ki a levegőt – én még soha életemben nem rettegtem úgy, mint akkor. Tényleg azt hittem, hogy vége. Mind azt hittük. Mikor Joachim azt mondta, hogy… – képtelen volt befejezni a mondatot. Még a gondolatot is eltaposta és a szégyenérzetet mélyre nyomta magában.
   – Túléltétek és én büszke vagyok rátok – ragadta meg a csuklóját és elhúzta az arca elől, hogy láthassa a tekintetét. Magabiztosan mosolygott a férfira, de ahogy meglátta remegő tekintetét, a mosoly leolvadt az arcáról.

   – Megöltünk öt embert – vallotta be. – Csapdát állítottunk nekik és megöltük őket. Kettőt ott helyben, de a maradék is biztosan odaveszett, mert mindenüket elvittük magunkkal – rázta a fejét és mintha mentegetőzni próbálna, elkeseredett tekintettel így folytatta. – Olyan éhesek voltunk… Ritius majdnem meghalt és én… kétségbeestem.
   Glienni döbbenten hallgatott. Hirtelenjében még csak azt sem tudta eldönteni miképp érezzen. Csak nézte a férfi arcát és szánta őt, mert látta, hogy mély fájdalomban van. Nem az rémítette meg amit tett, hanem ahogyan most viselkedett.
   Uriel sűrűn ráncolta arcát, kétségbeesett tekintettel kereste a zöld szemek vigaszát.
   – És nem éreztem bűntudatot. Hidegen hagyott, hogy élnek-e vagy meghalnak. Annyira féltem, hogy valaki meghalhat közülünk, hogy nem törődtem vele.    Mindvégig rettegtem… attól, hogy ugyanaz lesz a vége, mint Utregarban – vallotta be lihegve és a kezeibe temette arcát. Glienni megérintette a vállát, de tovább folytatta. – Azt hittem, hogy nem fogok tudni aludni, hogy valami jóvátehetetlent cselekedtem, de mégis nyugodt az álmom. Most sem érzek bűntudatot – mondta a messzeségbe bámulva. – Pedig tudom, hogy kellene, de… semmi. Egyedül azt sajnálom, hogy Seyának látnia kellett. Ettől én most rossz ember vagyok? Ugye az vagyok? Annak kellene lennem.

   Glienni nagyot sóhajtott és megérintette az arcát, maga felé tolta, hogy találkozzon a tekintetük.
   – Nem tudom, Uriel – rázta meg a fejét zavartan. – Szerintem… csupán ember vagy. Ahogy én is. Raduin is csak ember volt. Tett rossz dolgokat, de nem volt rossz ember. Hogy jó emberek vagyunk-e vagy rosszak… – sóhajtott – ez a döntés legyen istené, ha létezik.
   – Nem érdekel mit gondol isten… – rázta meg a fejét Uriel. – Az érdekel, hogy te mit gondolsz.
   Erre a kérdésre nem tudott azonnali választ adni és kényelmetlen perceken keresztül hányta-vetette magában mindazt amit hallott, de végül gondolatai mindig ugyanoda értek vissza.
   – Azt gondolom, hogyha ti éhenhaltatok volna, annak a fájdalmát képtelen lennék elviselni. Ha nekem kellett volna meghoznom a döntést, ki éljen és haljon, nem haboztam volna – hirtelen eszébe jutott az a kedves kisváros, amit a végén már nem is tartott annyira kedvesnek. S egyszersmind, új megértést nyert arról mi is történt ott. – Ha az ember túl akarja élni a kemény telet, akkor a közösséget kell szem előtt tartania, ami minden másnál előbbre való. Te sem tettél mást.

   Uriel ajka vékony vonallá húzódott és prüszkölő hangot adott ki, miközben biccentett. Egy kicsit megkönnyebbültnek tűnt.
   – Köszönöm – mondta hálásan és Glienni combjára tette a kezét, aki belekulcsolta kezébe az ujjait.
   – Jobban érzed magad?
   – Egy kicsit – mosolyodott el és barna szemébe visszatért az a kedves, őszinte fény amit úgy megszeretett – de még mindig félek – szorította meg a kezét.
   – Hát… – nevetett fel kínjában – legalább együtt félünk – mosolygott a férfira, de gondterhelt, végtelenül fáradt arcát meglátva szánni kezdte őt. – Na gyere… – mondta és kinyújtotta lábait a hóba – feküdj le. Gyengéden megfogta a férfi vállait és hagyta, hogy az ölébe feküdjön. Miközben pihent, csendesen simogatta a haját. Nézte az arcát és mindannak ellenére amit hallott, örült, hogy újra itt van a karjaiban.

   Hosszasan pihent ott, mire újra megszólalt. Élvezte a mozdulatlanságot, a törődést. A cirógató, gyengéd érintés puhasága és a reá vetülő mosoly oly távol állt a zord és kegyetlen téltől, hogy úgy érezte menten elsírja magát. Képtelen volt megmondani mikor érezte magát utoljára ennyire biztonságban. Alighanem soha. Hosszú-hosszú percekre volt szüksége, hogy hozzászokjon a nyugalomhoz, különben a hirtelen jött békétől menten elsírta volna magát.
   – Gondolkoztál már rajta milyen volna, ha normális életünk lenne? – kérdezte álmodozva Uriel – Csak, nem is tudom, éldegélnénk egy városban, mint mondjuk ez.
   – Pont ez? – fintorgott Glienni kiöltve a nyelvét – Az ösvényen ennél csak szebb városokban jártam. Például Shafenhaulban. Tetszene neked.
   – Jó, akkor éljünk Shafenhaulban – mosolygott csukott szemekkel Uriel. – Képzeld csak el milyen lenne. Élnénk csendesen, végeznénk a dolgunkat. Táncolnánk és szeretkeznénk minden nap. Egyszerűen, a Világfa őrültsége nélkül. Félelem nélkül.
   – Ha megtehetnénk, akkor sohasem táncoltam volna veled az óraműváros tetején arra a dallamra és fogalmam sem lenne mennyivel szegényebb vagyok emiatt. Különben is… – nevette el magát – mégis mi a fenét csinálnál te egy ilyen városban? Táncolnál az útszélen aprópénzért? – kacagott harsányan.

   – Szerintem egész jó tánctanár lehetne belőlem. Különben is, te beszélsz? – mérte végig játékosan, miközben kinyújtotta kezét és megérintette az orcáját. – Bíborban született kis Anastasia, azt sem tudod, mi az, hogy munka. Fogtál már kapát a kezedben?
   – Mi a fenét kapáltam volna itt? A havat? – vonta fel a szemöldökét, aztán nevetett.
   Hosszú ideig hasonlóképp ugratták egymást. Viccelődtek, képzeletbeli dolgokról beszélgettek és vitatkoztak. Sokat nevettek, a távolból úgy tűnhetett remekül érzik magukat. Mindketten sok mindent el akartak mondani a másiknak és mégsem tették.
Glienni szeretett volna beszélni a látomásairól, a félelméről, arról, hogyan érez Wiese iránt, hogy miképp gondol a jövőjére. Uriel pedig szerette volna elmondani, hogy tanyát ütött szívében a farkas szelleme és azt, hogy miféle üzletet kötött, de egyikük sem hozott szóba ehhez hasonló komoly beszédtémákat.

   Tudták, hogy bizalommal elmondhatják mindezt a másiknak, de az megmérgezte volna a pillanat tettetett, elillanó gondtalanságát. Túlságosan édes volt az együttlét nyugalma és könnyedsége. Az, hogy a semmiről is beszélhetnek és mégis jókedvvel repül az idő. Az embernek jólesik tettetni és ha megy, elhinni, hogy minden rendben van, leginkább akkor, ha a falak összezárnak körülötte. Egy kicsit kicselezni a valóságot. Borsot törni az aggodalom orra alá, elbújni a szorongás elől.    Mindkettejüknek jól esett ez a két-három óra, amit gondtalanul átbeszéltek, de kétszer olyan erővel csapott le reájuk a valóság, mikor ketten jelentek meg mögöttük Wiese őrzői közül, csapatuk többi tagjával a hátuk mögött, felsorakozva, indulásra készen.

   Majd egy teljes napig tartott az út mire elértek Palotavárosba, s noha az est leszállt, nem álltak meg pihenni. Tovább folytatták útjukat a fakó hóesésben, egészen a Felhők Lépcsőjéig. A kétezer lépcsőfokot nem kellett gyalog megtenniük. A hagyomány szerint, ha a császárnő a palotában tartózkodott, minden látogatójának gyalog kellett menetelnie a hegy tetejére. Esetleges helytartójának vagy férjének nem járt ez a tisztesség, de Wiese Draco butaságnak tartott minden hagyományt. Külön istállót építtetett a lépcső aljához, hogy megszűntesse.
Gotrinokra ültek, amiket az egyik őrző, a jóképű és hallgatag Jan Capek se Zán befogott a sajátja mögé. Uriel maga elé ültette Seyát és próbálta megakadályozni, hogy felbosszantsa hátasállatukat állandó simogatásával. A gotrinok nem igényelték vagy kedvelték a babusgatást.

   A lépcső kígyóként fonta át a hegyet, amit Aer Belyaev-Elin és lányai természetellenesen szabályos alakra formáltak. Palotavárosból roppant méretű, tömzsi obeliszknek tűnt és közelről sem emlékeztetett hegyre. Nem sokkal az órás út vége előtt, a lépcső abbahagyta kacskaringós nyújtózkodását és egyenes ösvénnyé húzódott, hogy az érkezők teljes pompájában csodálhassák meg a tél urának otthonát.
   Glienni emlékezett rá, hogy mennyire nevetségesnek találta a Homályos Palota nevét Aernonban. Bizonyos szempontból tökéletesen illet rá, mert csak a homályban téveszthette össze bárki is egy valódi palotával. Olyannal, amit ambivalens érzelmekkel látott viszont ezekben a pillanatokban.

   A Felhők Lépcsője pontosan a palota közepére vezette őket, a gotrinok minden lépésével jobban láthatóvá vált az összefüggő, gótikus épületrengeteg,. Magas bástyáinak csavart, csúcsos vége volt, kör alakban fogta közre a határait és egészen hasonlított arra a csavarosfagyira, amit a Gyöngy Kilátón árultak. A bal szélső tündöklő kék volt, akár a reggeli égbolt, a másik oldalt felpuffadt, tavaszt idéző zöld nézett vele szembe. Velük szemben, a kör mértani közepén a pirkadat fényét idéző vörös ragyogott. A csúcsok szabályos színátmenetet alkottak. A kék szépen lassan lilába fordult, majd vörösbe, amit aztán narancs- és citromsárgára váltott, mire végül átfordult zöldbe.
   Magukra vonzották a tekintetet, mert alattuk szinte az egész palota fehér volt. Éjszaka kissé sápadtnak és betegnek tűnt, de világosban a márványfalak oly fényesen ragyogtak, hogy a napra lehetett nézni, de rájuk nem. Diadalív fogadta őket a lépcsők tetején, mely a palota többi részétől elütő, sötét obszidián volt. Azokat az időket idézte, mikor a birodalom oly erővel rendelkezett, hogy meghódította Caledonia egy egész kontinensét.
   A diadalívet tíz-húsz méter magas jégszobrok szegélyezték, amik a birodalom császárnőit vagy nagy harcosokat, királyokat és államférfiakat ábrázoltak.

   – Te itt nőttél fel? – kérdezte Seya hitetlenül bámészkodva körbe. Mindössze két tucat lépcső maradt hátra.
   – Nem csoda, hogy Wiese Draco ki sem teszi innen a lábát. A fene se akarna odakint lenni, ha itt is élhet – jegyezte meg Ritius.
   – Tudom, hogy már nem számítasz hercegnőnek, de ez a te családod birtoka – szólalt meg Joachim. – Szóval ez mind a te tulajdonod képezi? Vajon mennyit érhet?
   – Rozoga egy vityilló – becsmérelte Hűvös Folyó.
   Glienni csak fél füllel hallotta őket. Számára ez nem egy csodás palota volt, hanem egy börtön. Szíve a torkában dobogott és látványosan rémült tekintettel meredt a közelgő diadalívre.
   Ritius oldalba billentette hátasát a sarkával és közelebb húzódott hozzá
   – Hé! – szólította, de a hercegnő nem hallotta meg. – Figyelj már rám! – emelte fel a hangját – Nem lesz semmi baj. Nem vagy egyedül, veled együtt fogunk belépni oda.

   Pontosan így történt. A tágas kapuk már nyitva álltak előttük és két közönséges őr be is zárta mögöttük. A rácsok szépen ívelt, csodás mintákat formáltak, tömör aranyból készültek, de attól még rácsok voltak. Szolgálók jöttek, elvették bundájukat, csizmáikat és csomagjaikat.
   – Hűvös Folyó el sem hiszi – csóválta a fejét, miután megszabadult bundájától és az alatta lévő, vastag gyapjútól. – Mióta betette a lábát ebbe az elátkozott világba, most először nem fázik. Maradjunk itt örökre – kérlelte meghatódva, mire Uriel csúnyán oldalba könyökölte.
   A Sárkány Palotáját valóban elkerülte a hideg. Serafima Belyaev-Elin és lánytestvérei megelégelték, hogy a falakon kívül nem mutathatják meg szépségüket az udvarnak. Szép, finom ruhákban akartak járni-kelni a szabad ég gyönyörű napsütésében, ezért a numen hatalmával együttes erővel száműzték otthonukból a hideget.

   A palota vörös csúcsú főépülete előtt egy lakáj köszöntötte őket és biztosította mindannyiukat, hogy Wiese Draco hamarosan személyesen fogadja őket, de egyelőre még elfoglalt. Akár az volt, akár nem, az udvari kultúra része volt, hogy a nemes vendégek először tisztálkodnak és udvari ruhába öltöznek a hosszú út után.    A házigazdának csak ezután volt illő köszöntenie vendégeit, de mivel Wiese az illemre sem volt túlzott tekintettel, a két Solsheimi valószínűsítette, hogy most is éppen írt vagy olvasott. A palotának természetesen volt meleg vízű forrása, egészen pontosan kilenc is, minden nagyobb épületre jutott egy.
   Glienni és Uriel együtt vették használatba az egyiket. A tisztálkodást figyelmen kívül hagyták, Glienni kétségbeesett hevességgel csókolta meg a férfit amint beléptek. Testének melege és érintése lassanként levetkőzte Uriel mostanra állandósult szorongását. Szerelmük vad volt és hirtelen, nélkülözték a finom mozdulatokat és a becéző érintéseket. Rövid ideig tartott, de jóleső megkönnyebbüléssel ért véget. Miután befejezte a lihegést, Uriel a falnak támasztott háttal szólalt meg.

   – Nem tudtam, hogy erre mennyire szükségem volt – a gondok nem mentek sehova, de sokkal könnyebbnek és jóval magabiztosabbnak érezte magát.
   – Én igen – fújt nagyot Glienni. – Valamivel meg kellett szentségtelenítenem ezt a rohadt kalitkát.
   – Messze nem érzem még eléggé mocskosnak – lihegett a férfi. – Ha erőre kaptam, tegyük meg még egyszer.
   Úgy is lett, a tényleges tisztálkodásra csak később került sor. Mire megszáradtak és felöltöztek, a többiek már régen eltűntek és csak egy elegánsan öltözött szolgáló fogadta őket. Nem tudta leplezni megszeppent szemeit, de azért erélyesen közölte, hogy a többiek már a fogadóteremben vannak és az isten várja őket.
   Glienni feltűnően lassan vezette kedvesét a terem felé. Némiképp összeszedettebbnek érezte magát, mint egy órája, s ahogy előre haladt, újra meg újra bevillant előtte az a kép, amikor királynőként látta meg magát a Magányos Úton és anyaként. Rendkívül furcsának tartotta. Annyi minden történt vele ezen a helyen. Az elmúlt fél év kivételével itt élte le egész életét és mégis egyre csak erre gondolt.
   Uriel ragadta meg a kezét és ez hirtelen kizökkentette a gondolkodásból.

   – Minden rendben lesz. Már nem vagy egyedül – mondta fanyar mosollyal.
   Ez volt minden, amit mondani tudott és ez volt minden, amit mondania kellett. Minden más isten kezében van és miután a körfolyosó végére értek, meg is pillantották őt.
   Közel sem volt olyan elegáns, mint ahogy azt Uriel a templomban látott festmény alapján elképzelte. Az oldalán fészkelődő Antair feltűnően különbül öltözködött nála. A tudás istene azúrkék inget viselt, de az nem volt megfelelően behúzva gyűrött, bársony nadrágjába. Gallérja csálén állt a nyaka körül és megjelenésében nem volt semmi egyedi, leszámítva aranykarkötőjét, ami egy saját farkába harapó kígyó formájában kúszott át a csuklóján lévő tetoválás fölött, ami a Világfát tűztől óvó kezeket ábrázolta. Átlagos termete volt, Uriel és Glienni is fölé magasodott kissé. Fizikuma nem kelhetett volna versenyre Antairral vagy Ritiussal. Szőke haja látványosan össze-vissza állt, frizurája hasonlított Urielére, de míg az ő haja természetesen kócos és szélfútta volt, addig Wieséé inkább elhanyagolt és zsíros. A távolból nézve nem volt benne semmi isteni. Hiányzott belőle a megjelenéssel párosuló isteni erény, ami Mei Alterában megvolt.

   Viszont ahogy közelebbről is szemügyre vette arcát, észrevette, hogy bőre makulátlan és sima volt, egy anyajegy sem díszítette. Ajkai vastagok és szépen íveltek, szempillái pedig feltűnően hosszúak, minden pislogásával valami furcsa vonzerőt kölcsönzött neki, mikor felfedték tiszta, acélkék szemeit. Kíváncsi pillantása volt és fény lakozott a szemében. Maximillian tekintetét sem volt képes állni és Wiese szemeinek bűvöletéből ugyanolyan nehéz volt megszabadulni. S ami igazán furcsa volt, hogy jelenléte csakis akkor érződött, ha az ember a szemébe nézett. Arra késztette az embert, hogy figyeljen rá és merüljön el szemének világában. Elhitette vele, hogy ott van minden válasz, amit valaha is keresett.
   Egyenesen Urielre meredt, míg végül a kezére pillantott. Glienni úgy kapta el tenyeréből saját kezét, mintha valami rosszat tett volna. Wiese elmosolyodott és feléjük indult. Ahogy megindult feléjük, mindketten megtorpantak, míg végül    Glienni bátorságot gyűjtött és elébe ment.
   Az isten szája barátságos mosolyra húzódott és kitárt karokkal üdvözölt

tanítványát.
   – Tárt kapuk, vetett ágy. Otthon vagy – mondta neki atyai mosollyal és átölelte.
A hercegnő hezitált, hogy kezét Wiese hátára tegye, de végül megtette, sőt, még fejét is vállához érintette.
   Wiese engedte el először, miután Glienni gyorsan és megszeppenve húzódott el. Tekintete ismét Urielre vetült, aki bátran állt meg vele szemben. Mélgy gyűlöletet érzett az isten iránt, tisztán érezhető a numenben. Kihívó, szenvedélyes tekintettel meredt rá.
   – Üdvözöllek a Sárkány Palotájában, Uriel. Már nagyon vágytam rá, hogy találkozzunk – mondta számító félmosollyal és kinyújtotta karját.
   – Szintúgy – felelte hidegen és kezet rázott vele. Mindkettejük szorítása markáns és erős volt, tovább is tartott, mint az férfiak között megszokott volt.
   Wiese engedte el végül előbb a kezét és ha nem fordul el, Uriel alighanem képtelen lett volna kitörni szemeinek megbűvölő fogságából.
   – Mikhail, hozzák a vacsorát, kérem – mondta.

   A szolga meghajolt és elindult teljesíteni a parancsot.
   – Kérlek, kövessetek – intett. – Szívesen megismerkednék az én kedves tanítványom barátaival.
   Ő vezette a sort, a kiválasztottak pedig követték. Kivéve Antairt, aki lemaradt és megragadta Urielt a karjánál fogva. Kissé hátrébb rángatta.
   – Ezt azonnal hagyd abba! Senkinek sem segítesz ezzel.
   – Miről beszélsz? – fordult hátra Glienni meglepődve.
   – Te nem érzed? Csak úgy bűzlik a vérszomjtól.
   – A kedves tanítványának hívta… – sziszegte Uriel eltorzult arckifejezéssel.
   – Ide figyelj!
   Kezdte volna Antair, de úgy érezte Uriel majd megfullad saját gyűlöletében ezért drasztikusabb módszerhez folyamodott. Váratlanul gyomorszájon ütötte őt. A levegő bent ragadt, a csapat vezetője már a levegőhöz jutással volt elfoglalva és nem a gyűlölködéssel.

   – Mi most azt próbáljuk elérni, hogy elengedje őt és ahogy azt te is tudod, azért félő, hogy nem fogja ezt megtenni, mert fenyegetésnek tartja. Mivel ti együtt vagytok, nem számít melyikőtöket ítéli meg fenyegetőnek, az eredmény ugyanaz.    Úgyhogy, ha nem bírsz ránézni, ne nézz rá. Ha nem tetszik amit mondd, ne figyelj rá. Ha nem tudsz tisztelettel beszélni vele, ne szólj hozzá, de ezt a vadállati jelenléted azonnal vetkőzd le!
   – De…
   – Uriel! – szólította meg komolyan Glienni. – Ha én nem vicsorgok rá, akkor neked is ki kell bírnod.
   Vérben forgó szemekkel figyelte Antairt, ahogy küszködött a fájdalommal, de nem tett és nem is mondott semmit. Megpróbálta nyugtatni magát és végül csatlakozott a széles étkezőasztalhoz, ahol Wiese már az asztalfőnél ült és a mellette ülő Hűvös Folyóval beszélgetett.

   – Érdekes – mosolygott Wiese. – Jártál más víz alatti városban is?
   Hűvös Folyó hirtelen hallgatása arra engedett következtetni, hogy megszeppent.
   – Vannak más vízalatti városok is?
   – Hogyne volnának. Négy egészen pontosan. Egy Nerniben, egy Askelanban és kettő Krastelanban.
   – Ezt honnan tudja?
   – Én mindent tudok – hunyta le szemeit önelégülten Wiese. – S mivel voltatok olyan jók, hogy elkísértetek ide az én kedves tanítványomat és hercegemet, válaszolok egy kérdésetekre. Bölcsen kérdezzetek.
   Uriel vele szemben foglalt helyet a hosszú asztalnál és megpróbálta csendesíteni háborgó lelkét, de amint ránézett önelégült arcára, ökölbe szorult a keze. Nem csak amiatt gyűlölte, amit Glienni ellen elkövetett. Antair is ártott neki, mégsem gyűlölte soha. Ez valami mélyebb eredetű, ösztönös érzés volt.

   – Ha mindent tud, akkor árulja el, erre mindig nagyon kíváncsi voltam… – kapott az állához Ritius. – Igaz, hogy a Világfa tetején, valóban minden kívánság valóra válik?
   Csend vette körül az asztalt.
   – Igen és nem. A tetőn a vágyak valóra válnak, de nem feltétlenül azt kapod, amit szeretnél. Az a hely a lelked mélyére ás és kiemeli azt a rezgést, ami meghatároz téged. Felszínre hozza azt a személyt, aki igazából vagyunk. Akit elnyomunk, de valójában ő irányít minket. Amikor felértem a tetőre… – az önelégültség lefolyt arcáról, ahogy kissé elsápadt. Üveges szemekkel meredt az asztalra – én csalódott voltam.

   – Én következek – szólalt meg türelmetlenül Joachim. – Szeretném tudni, hogy járt-e az Üvegvárosban?
   Wiese összehúzta tekintetét és cinkosan mosolygott Joachimra, mint aki jót mulat magában, de nem szeretné kimutatni.
   – Még nem, de tudomásom van róla mi rejtőzik az alapítókő alatt – mondta és élvezettel nézte végig, ahogy a mágus teste megremeg a székében. – Nincs értelme rejtegetni. Már mindent tudunk. Az utolsó órátok közeleg. Ha legyőzitek makacs büszkeségeteket, testvérekként köszöntünk benneteket Utópiában.
   Joachimnak nem volt válasza. Látványosan nagyot nyelt és arca egészen elsápadt.
   – Most én jövök, én jövök! – szólalt meg izgatottan Seya. Illedelmesen megvárta míg Wiese bólintott. – Miért van bajusza a cicáknak?
   – Ezt… nos… – Wiese tátott szájjal meredt a kislányra és fájdalmasan nyögött egyet. – Hadd értelmezzem a szavaidat. Feltehetsz nekem egy kérdést. Bármilyen kérdést az élet misztériumairól, ami csak megszülethet fiatal elmédben és te ezt kérdezed tőlem?
   – Igen – emelte fel vállat a kislány. – Azt mondta bármit kérdezhetünk! Válaszolja meg! – követelte a tudás istenétől.
   Wiese nagyot sóhajtott és hátra döntötte fejét miközben válaszolt.

   – A macskalények bajusza valójában egy igen kifinomult érzékszerv. Házasított állat esetében átlagosan huszonnégy szálból áll: négy vízszintes sorban helyezkedik el az orr mindkét oldalán. Mozgathatók előre, ha a macska kíváncsi, agresszív, vagy épp vizsgál valamit; és hátra, ha meghunyászkodik, vagy szándékosan kerüli valaminek az érintését. Segít abban, hogy a sötétben tájékozódjon és az érintésével nem csak az egyes objektumok helyét képes megállapítani, hanem abban is segít, hogy úgymond letapogassa a zsákmányát és ily módon, határozottan, egyetlen harapással végezzen vele a megfelelő helyet megtámadva. Valójában, a bajusz nélkül a macska számára lehetetlen volna az éjszakai vadászat. Ezenfelül, a bajusszal megérzi a levegő áramlatait is, így különleges csontozatát kihasználva könnyedén birkózik meg a különböző tereptárgyak, vagy a magaslatok jelentette kihívással.

   – Nahát… – hordozta körbe elámult tekintetét Seya az asztaltársaságon. – Ti tudtátok ezt? – kérdezte boldogan – És miért olyan fitos a nózijuk?
   – Egy kérdésről volt szó. Figyelmeztettelek, mégsem választottál bölcsen.
   – És miért van az, hogyha megijesztenek egy kandúrt, akkor azonnal ráveti magát a nőstényre? – teljesen figyelmen kívül hagyta az isten szavait és Wiese láthatólag nem tudta mit válaszoljon. Végül Antair hívta fel magára az izgatott kislány figyelmét és némiképp megnyugtatta.
   Wiese még mindig csendesen próbálta feldolgozni a számára váratlanul buta kérdést, mikor Hűvös Folyó szólította meg.

   – Hűvös Folyó következik? – Wiese felocsúdott és készségesen bólintott. – Mi lesz az ebédünk?
   – Parancsolsz? – nevette ki a sámánt ideges rosszindulattal. – Komolyan ezt akarod tudni a világmindenség minden káprázatos rejtélye közül? – emelte fel hangját a tudás istene. Állapota láthatóan túlment a bosszankodásnál, szabályosan fel volt háborodva.
   – Hűvös Folyó közel egy hónapja nem evett rendes, embernek való ételt. Ha a világmindenség rejtélyére a válasz nem egy kövér sült kacsa, akkor nem érdekli. Milyen ételt szolgálnak fel nekünk? – kérdezte fahangján. Csend ült a szobába.
Wiese sokáig hallgatott, aztán lábát kezdte járatni a padlón. Az ütemes kopogás betöltötte a márványtermet. Egy röpke másodpercre ajkába harapott és halkan, hadarva nyögte ki:
   – Nem tudom.

   – Ó, szóval mégsem tud mindent – fonta át karjait a mellkasa alatt elégedetlenül.
   – Én vagyok a tudás istene. Minden kérdésre tudom a választ, az elmém egyetlen szilánkja magába foglalja a te egész értelmedet – közölte vele sértődötten Wiese.
   – Az lehet, de mégsem tudja megmondani mi lesz az ebédünk – duzzogott Hűvös Folyó ölbe tett kezekkel és lehunyt szemekkel.
   Egy erős érzelem loholt át az ebédlőasztalon és betöltötte az épület egészét. Mindannyian tisztán érezték. Wiese dühös volt és a csendbe folytatta idegességét, míg Hűvös Folyó fölényesen pöffeszkedett a székében.
   – Nekem is van egy kérdésem – törte meg a csendet Uriel. Glienni és Antair tág szemekkel bámultak rá, de a többiek is kényelmetlenül érezték magukat. Érezhető volt közöttük egyfajta különös feszültség, mintha a két jelenlét birokra kelne egymással. – Lehetséges elhagyni a Világfát? Van mód arra, hogy hazajussak?
Wiese egy darabig csak nézte és a lehető legkurtább választ adta.
   – Nincs.

   Uriel szomorúan nézte a megterített asztalt. Nem vágyott haza, de egyszer mindenképpen vissza akart menni, hogy láthassa édesanyját. Hogy elmondhassa él és egészséges.
   A személyzet végre megérkezett a vacsorával. Szabályos lakoma érkezett. Hűvös Folyó végre megkapta kérdésére a választ. Első fogásként háromféle gőzölgő, illatos leves, a legpompásabb étel a fagyos vándorút után. Italokat is hoztak és mielőtt a szolgálók szedtek volna nekik a levesből, Wiese felkelt a székéből és poharat ragadott. Szépen sorban mindenki felegyenesedett, először Antair és utoljára Uriel.
   – Örülök, hogy itt vagytok. Elsősorban nektek – nézett Antairra és Gliennire, majd a többiek felé fordult. – Talán nem tudtátok, de ők ketten sosem voltak jók a barátkozásban. Megnyugtató számomra, hogy ilyen remek társakkal tértek vissza. – Teme’i! – emelte magasba a poharát.
   – Teme’i! – mondta mindenki és kiitták a pohár tartalmát.
   Antair visszaült, a kiválasztottak követték, de Wiese állva maradt.
   – Nos, én nem is zavarlak titeket tovább. Bizonyára rég volt részetek hasonló lakomában. Ha bármikor beszélni szeretnétek velem, az ajtóm nyitva áll előttetek.    Jó étvágyat és érezzétek otthon magatokat – biccentett és háta mögött összekulcsot kézzel távozott.

   Gliennin kívül mindenkit meglepett, hogy nem eszik velük. Kicsit megkönnyebbült, hogy nem hívatta azonnal magához. Nem felejtette el, hogy Wiese megígérte neki, hogyha kinyitja a Mérleg Kaput, akkor végezni fog vele. Sosem hitt igazán a fenyegetésnek, de soha nem is felejtette, hiszen Wiese játszi könnyedséggel képes lenne megölni őt. Körülnézett a palotában, ahogy hűlt előtte a leves. Tárt kapuk, vetett ágy. Otthon volt.
   A leginkább csendre vágyott. Szüksége volt némi időre, hogy újra elfogadja ezeket a fényes, márvány falakat és mindent, amit jelentettek számára. Mikor azonban jóllakottan felállt az asztaltól és elindult, hogy visszavonuljon tágas szobájának rejtekébe a saját palotájában, Joachim váratlanul csatlakozott hozzá.
   – Hölgyem, túl nagy kérés lenne részemről, ha ezt a fejedelmi lakomát némi körbevezetéssel is tetéznénk? – mosolygott cinkosan.
   Gliennie fáradtan húzta fel a szemöldökét és fintorogva fordult el a tekintetétől.
Joachim, most szeretnék pihenni egy kicsit. Inkább holnap.
 
   – Hölgyem, kérem! – nézett rá szigorúan a mágus. Műmosolya parádés siettséggel olvadt le arcáról. – Ragaszkodom hozzá.

   Glienni lehunyta szemeit és összeráncolta homlokát, de végül megadóan bólintott.
   – Nagyszerű! – öltötte fel ismét műmosolyát a mágus. Hátra tette kezeit és az asztal felé fordult, ahol Ritius, Seya és Hűvös Folyó még mindig csipegettek a maradékból, de láthatóan már a kezük is fáradtan és tüntetően indult útnak még egy falatért. – Kellemesebb hangulatban telne a sétánk, ha önök is velünk tartanák.

   – Még mit nem! – csattant fel váratlanul Seya. – Soha többé nem hagyok ételt az asztalon. Addig eszek, amíg ki nem pukkadok! – közölte vérmesen elszánt hangon.
   – Magam sem mondhattam volna szebben! – értett egyet Ritius, egyik kezében egy kupa sört tartott, a másikban pedig egy félig megevett borjúlábszárat.
   – Menjen, akinek két anyja van – fűzte hozzá Hűvös Folyó, pedig ő már régen feladta a lakomával folytatott küzdelmet és teljesen elnyúlva feküdt a székében.
Joachim fáradtan hunyta le szemeit, miközben vállai magasra húzódtak, majd ütemesen süllyedve emelkedtek. Mikor kinyitotta szemeit, segítségkérően Urielre pillantott, aki Antairral együtt már szintén felállt az asztaltól.
   – Hozzátok magatokkal a tányérokat is ha akarjátok, csak gyertek – mondta Uriel.

   Seya és Ritius egy cinkos pillantást váltottak, majd alaposan felpakoltak az előttük lévő tányérra. Hűvös Folyó azonban mozdulatlan maradt. Úgy folyt el a székben, mintha csak elolvadt volna. Még arra sem volt ereje, hogy egyet legyintsen.
   – Majd meséljétek el milyen volt – nyögte fáradtan és Uriel hiába jelzett neki kezével, hogy jöjjön, a sámánnak arcizma sem rendült. Az sem térítette jobb belátásra, mikor Seya és Ritius csurig pakolt tányérral elhagyta az asztalt.
   Antair lépett elő.
   – Ha oda kell mennem, a gallérodnél fogva, térden csúszva rángatlak magammal.
   – Szerintem jobban járnál, ha gurítanád – kacagott Seya, miközben a tányérjáról lefolyó mártása egyenes csíkot húzott maga után a tükörsima márványpadlón.
   – Légy a vendégem – jegyezte meg Hűvös Folyó, de Antairnak elég volt tennie egyetlen határozott lépést, tüstént hozzálátott, hogy nagy nehezen kikászálódjon a székből és látványos lomhasággal a többiek után eredt.

   Joachim haladt elől Gliennie oldalán. Mögötte Urielt kísérte két oldalról Seya és Ritius, akik útközben is folytatták az ebédet. Hátul Hűvös Folyó vánszorgott lemaradva, aki Antair fenyegető félszemének pillantására, kicsit mindig jobban szedte a lábait és rendre felzárkózott.
   – Merre szeretnél menni? – kérdezte Gliennie fáradtan.
   – Akad esetleg kellően elhanyagolt helyiség a palotában egy bizalmas beszélgetéshez? – kérdezte Joachim.
   – Csak az akad – sandított oldalra Glienni és egy hosszú folyosón vezette őket végig, mire elértek az épületek között meghúzódó jégszoborkertbe. Áthaladva az el nem olvadó szobrok sokaságán elértek a lila csúcsú palotához, mely Glienni személy használatában állt. A hercegnő az aulán keresztül vezette őket egy tágas konyhán át egy raktárhelyiségbe. A polcokat por lepte, a sarkokat színültig belakták a pókok, s néhány szakadt liszteszsákon és ottfelejtett konyhaeszközön kívül más nem is fogadta őket.

   – Tökéletes – ragyogott fel Joachim arca, s széles mosolyával egyenesen Urielre pillantott. – Uram, ha volna szíves – mondta és a feje fölött írt le körkörös mozdulatokat mutatóujjával.
   Uriel bizonytalanul nézett körbe és közelebb intette magához társait, azután megidézte Szimfóniát. Hét dallam élvezhetetlen, disszonáns csengése töltötte meg a levegőt, miközben a bronz-fekete kupola átemelkedett alakjuk köré a valóságba.
   – Értesüléseim szerint eme zseniális hangszigetelt menedéken kívül a palota ura bármikor láthat és hallhat is minket a birtokán. Élhetek a kényelmetlen feltételezéssel, hogy értesülésem helytálló? – pillantott a mágus Antairra, majd Glienniere. Mindketten bólintottak. – Ezesetben, biztonságosabbnak érezném az itt tartózkodásunkat, ha módunkban állna nyugodtan társalogni. Mégiscsak faragatlanság vendéglátónk részéről, hogy figyelemmel követheti személyes ügyeinket. Nyilván önök is egyetértenek?

   Azok, akik ott voltak a Déli Pusztán, rögtön megértették miért volt szükség erre a különös körbevezetésre, de a két Solsheimi tekintete értetlenül járt körbe társaik tekintetén. Valamennyien kerülték is a pillantásukat, különösen Antair fél szemétől óvakodtak. Egyedül Joachim mosolygott komótosan. Tekintetét nyugtatóan hordozta körbe a társaságon és finoman megérintette Seya vállát, aki törökülésben gubbasztott és tovább falatozott a tányérjáról.
   – Kisasszony, most jött el az ideje annak, amiről már korábban beszéltünk. Szükségem van a segítségére.
   Seya keze egyszersmind megtorpant és hanyagul tette vissza a szőlőszemet a tálcára.
   – De biztos nem lesz bajuk? – kérdezte aggodalmas őzikeszemekkel.
   – A szavamat adom – tette kezét mellkasára a mágus.
   – De mi van ha éhezni fognak, ha fáznak? Oda fognak figyelni rájuk? – különösen Ritiust vizsgálgatta aggodalmasan remegő, őszibarack szemével.
   – Kisasszony – ütött meg némiképp erélyes hangot Joachim. – Okvetlenül szükségünk van önre.
   Seya elérzékenyülve figyelte Joachim mosolytalan arcát és egy nagy sóhaj után talpra állt.

   – Jól van… – sóhajtott – de a két szemetek, rendben? Nagyon vigyázzatok rájuk! Etessétek és szeressétek őket nagyon. Megígéritek?
   – Úgy viseljük majd gondjukat, mintha a sajátunk volna – mosolygott rá kedvesen Antair, aki gyorsan megértette mi fog történni.
   – Annál is jobban! – a kislány a földhöz csapta lábát. – Minden nap legalább háromszor meg kell őket etetni és adjatok nekik tejet is. Még kicsik és nagyon sok szeretetre van szükségük, meg játszanotok is kell velük…
   – Kisasszony, bocsásson meg, a világért sem akarom fontos mondanivalóját félbeszakítani, de nem akarunk feltűnést kelteni – szólalt meg kérlelően Joachim. – A szükséges tudnivalókat már új barátaink segítségével is elmondhatja.

   – Jól van… – fojtott el egy duzzogást a kislány és egy nagy levegővel felkészítette magát. Őszibarackszín numen villant fel éles sugárral ujjai között. Hajszálcsíkjai egészen tömören fodrozódtak össze. Lüktetett akár egy apró szívverés. – Ha elhagyjátok őket, megnyúzlak titeket! Cuki cicabarátok! – kiáltotta és széthúzta tenyereit, melyek közt vad táncot járt a barackszín energia. Egyre hevesebben lüktetett, majd egy szürke kiscica ugrott ki belőle. Azt rögtön egy fekete testvére követte, majd egy vörös és utánuk három másik érkezett szépen sorban. Egy szőke, egy barna és egy tarka kiscica, aki valamennyi színben pompázott egyszerre. Alapszíne fehér volt, de a hátán húzódó csík szőkén díszlett. Jobb szeme körül bundája barnára színeződött, s foltos mintában folytatódott egészen az oldaláig. Jobb melső lába türkiz volt, a bal hátsó fekete, míg a jobb hátsó vajszínű. A kiscica gyámoltalanul nyávogott fel, amint földet ért és farkát illegetve, bizonytalan léptekkel sétált oda Joachimhoz.
   A mágus rögtön lehajolt és oldalánál fogva felemelte a kisállatot, hogy jobban megnézhesse.
   – Nahát! – meglepett tenorhangja visszhangzott a kupolában, miközben közelebbhajolt és alaposan szemügyre vette a sokszín kiscicát. – Nézzék! Olyan mint egy aprócska foltozott pokróc! – felkuncogott és hamarosan már nevetett.

   Társai meghűlten hallgatták. Ez nem a szokásos halk, számító nevetése volt. Egészen őszintén kacagott fel, akár egy gyermek, miközben a magasba emelte a kiscicát. Szaggatott, köhögős nevetése volt, ami hirtelenségében úgy meglepte társait, hogy még Antair egyetlen megmaradt szeme is igencsak elkerekedett.
   Joachim nevetett egy darabig, aztán észrevette magát és nevetése hirtelen abbamaradt, mintha csak ollóval vágták volna el. Tett néhány grimaszt, hogy kordában tartsa felhőtlenül mosolygó arcizmait és köhincselt néhányat, miközben letette a cicát és visszavette megszokott műmosolyát.
   – Elnézést kérek. Elragadtattam magam.
   – Észre sem vettük – jegyezte meg ölbe tett kezekkel Hűvös Folyó.
   – Házigazdánk faragatlansága miatt mostantól kedves cicabarátainkat használjuk a kényesebb beszélgetések lefolytatására. Kérem úgy viseljék gondjukat, hogy a kisasszony ne bánja meg nagylelkűségét – bólintott, aztán jelzett Urielnek, hogy eltüntetheti a hangszigetelt kupolát.

   Elsőként távozott, mialatt Seya nagy erőkkel hozzálátott, hogy a kiscicák ápolásáról megfelelően kiképezze társait. Ritius és Hűvös Folyó nem hallgatta végig és diszkréten eloldalgott, Glienni nem sokkal utána távozott Seyával a nyomában.    Uriel rögtön utánaindult, mikor Antair vaskos tenyerét érezte meg a vállán, mely visszafogta őt. Uriel némiképp riadtan pillantott hátra, s az érzés csak erősödött amint meglátta a herceg vádló kék szemét. Miközben másik kezében ott fészkelt a szőke kiscica, csendesen, de határozottan suttogott a fülébe, hogy az előtte sétáló két hölgy ne hallhassa.
   – Van ötleted miféle kényesebb beszélgetésekre célzott a mágus?
   Uriel habozott felelni, hát hallgatott, de a vállát egyre erősebben szorító ujjak azt sugallták neki, hogy Antair sejti a választ.
   Kikívánkozott belőle, de nyelve nem akarta megtalálni a szavakat. Nem tudta miképp mondja el neki mi történt a Déli Pusztán. Tudta, hogy szörnyen dühös lenne neki, ha megtudná mit tett.
   – Nincs – felelte halkan, de biztos volt benne, hogy Antair éber szemével átlát a hazugságon. Lefejtette kezét vállairól és továbbindult. Később még sokszor elgondolkozott, hogy vajon másképp alakultak volna-e az események, ha akkor és ott elég bátorsága lett volna bevallani neki az igazat.

   Reggel jött, s vele együtt egy újabb bizonytalansággal teljes nap. Fél év telt el mióta utoljára kényelmes, puha, túlzottan kipárnázott ágyában hajtotta fejét nyugovóra. Mikor itt találta magát, olyan érzése volt mintha mi sem változott volna.    Mindent pontosan úgy talált, ahogyan a holdtalan éjszakán hagyta. Az egyetlen hihetetlen különbség csak az volt, hogy mikor felébredt, egy férfit talált az ágyában.
Édesen szunyókált, akárcsak az arca előtt doromboló fekete kiscica. Szája tátva, ajka széléről nyál csordogált alá. Fogalma sem volt hogyan lehet ennyire mélyen aludni. Irigyelte amiért ilyen gondtalanul tudta élvezni a pihenés nyugalmát. Ő maga egész éjszaka forgolódott, mintha idegen helyen hajtaná álomra a fejét, pedig itt élte le egész életét. Saját vörös cicája is nyugtalanul sürgött-fürgött az ablak előtt, mintha osztozott volna a hangulatán.

   Vágyat érzett, hogy repülni menjen, de ellenállt a kísértésnek. Mindössze egy csendes, nyugodt sétát engedélyezett magának személyes oltárához. Ezúttal nem beszélt Aer szelleméhez. Nem is imádkozott. Némán méregette pillantásával, mintha a kő életre kelne tekintete nyomán. Jószerével sem érezte azt az oltalmat, mint gyermekkorában, nem is időzött sokat az alapító képmása előtt. Szíve kétségek között vergődött és bármennyire is szeretett volna, tudta, hogy nem menekülhet a találkozás elől. Wiese elé kell járulnia.
   Órákat töltött a készülődéssel. Nem kérte szolgálók segítséget, Aernonban megtanulta, hogyan szépítkezzen egyedül. Sminket is öltött és az időt húzva, ráérősen próbálgatta ruháit. Olyan magabiztosnak akarta érezni magát amennyire csak lehetséges. Végül egy fekete ruha maradt rajta, melyet ezüstös virágmintákkal díszítettek. Komolynak és határozottnak mutatta őt a tükörben. Egyszerű, burgundivörös, bokáig érő szoknyát választott és az óraművárosból megmentett fekete, kopogós cipőt húzta fel hozzá.

   Már a haját fésülte, mikor Uriel felébredt. Tágasan nyújtózkodott, mintha a világon semmi gondja-baja nem lenne. Nem volt meglepő, nemigen tapasztalt még olyat, hogy kedvese ne tudna mélyen aludni.
   – Jó reggelt. – pillantott félmeztelen testére a tükörből. Minden félelem és aggodalom ellenére, jóleső hitetlenséggel figyelte Uriel alakját.
   – Jó reggelt! – nyújtózkodott, miközben elnyomott egy ásítást. Kipihentnek tűnt, karikái kisimultak a szeme alól, frizurája a szélrózsa összes irányába nyújtózott egyszerre és egy megérett pattanás bukkant fel orra mellett. Kikelt az ágyból és a széke mögé sétált. – Nahát, remekül festesz feketében. Mi az alkalom… – hanglejtése nem kérdésben folytatódott. Rájött a válaszra és reggeli, üde derűje tüstént elpárolgott. – Veled megyek – jelentette ki és máris visszafordult, hogy felöltözzön.
   – Nem – tette le kezéből a fésűt. – Ezt egyedül kell megtennem.

   – Nem, nem kell – emelte fel hangját a férfi. – Ez nem csak a te harcod.
   Glienni behunyta szemeit és megfordult a székén. Egyenesen a szemébe nézett.
   – De én viselem a nyomait – jelentette ki és felkelt a székből. – Szembe kell néznem vele, különben egész életemben félni fogok.
   Meg akarta neki mutatni, hogy más ember lett mióta távozott, ahogyan Wiese is megváltozott miután isten lett.
   – Nem tudlak meggyőzni, ugye?
   – Már nem, megmakacsoltam magam – húzódott közel hozzá.
   – Utálom, amikor ezt csinálod – vallotta be Uriel, de hangnemét inkább csalódás járta át, mint neheztelés.
   – Ne aggódj, nem fog ártani nekem.
   – Köszönöm, az aggodalmam máris oda – sóhajtott a szemeit forgatva.
   Glienni megfordult és felvette rubintköves gyűrűjét, majd fújt magára egy kis illatszert. Megszabadította ruháját a vörös hajszálaktól és megállt a nadrágját éppen magára öltő férfi előtt.

   – Indulok – mondta felhúzott vállakkal, feszült arckifejezéssel.
   – Nagyon vigyázz magadra! – úgy nézett rá, mintha elvesztette volna és átölelte.
Nem mondott semmit. Nem csillapíthatta aggodalmát és nem is tágíthatott. Elindult Wiese dolgozószobája felé. Nem a tróntermet vagy a hozzá tartozó épületet rendezte be lakrészének, hanem a palotának azt a vendégszobáját, ahol korábban tanárként is lakott. A tróntermet teljességében lezáratta, de tisztességére legyen mondva, a palotát tökéletesen úgy építette vissza, ahogy az ostrom előtt találta.
Ahogy beért az épületbe és a lépcső felé tartott, egy ismerős hang szólította meg.
   – Glienni! Hát tényleg te vagy az! – kiáltotta egy rekedtes hang.
Megfordult és egy pocakos, szakállas bácsit látott meg. Ránézett és nevethetnékje támadt. Egyike volt azon keveseknek, akiket valóban kedvelt itt.

   – Hát mire vársz még? Gyere ide Aylan bácsihoz! Hadd öleljelek meg.
   Mosolyogva sétált oda és összeölelkezett az idős férfival, aki szélességre legalább háromszor-négyszer akkora volt, mint ő. Barna szakállába már dús őszhajszálak is vegyültek. Széles mosolya fölött borrózsás gödröcskék jelentek meg. Bibircsókos arcával és rendezetlen küllemével nem illett a palota márványfalai közé, vörös-ezüst páncélja nélkül megjelenése nem parancsolt tiszteletet, pedig hírhedt férfi volt a királyok között. Ő volt Wiese őrzőinek kapitánya, az istenek háborújának egyik nagy hőse. Tetteit még a Fény Tekercseiben is megénekelték, de a királyok úgy emlegették őt, mint Aylan von Meridia, a „teli pohár”.
   – De magas vagy még mindig – mondta és kibontakozott az ölelésből. Cinkosan nézett körül, majd diszkréten arca elé hajolt és szemöldökeit vonogatva, tréfásan kérdezte: – Mondd csak, megiszunk valamit?
   – Egy kicsit később, bácsi.
   – Hát mi lehet fontosabb, mint inni egyet egy baráttal? Nem tanultál Utregarban semmit? – kérdezte felháborodva, s amikor így érezte magát, gyakran mutogatott sebesen a levegőbe.

   – Találkoznom kell Wiesével – grimaszolt kellemetlenül. – Utána meglehet, hogy szükségem lesz egy italra.
   – Hát, keress meg bátran… – hajtotta le fejét az öreg – de ha arra jársz, beszélnél vele a kedvemért arról, hogy… jól érzi-e magát?
   – Miért? Valami baja van? – kérdezte kíváncsian. Egyszerre reménykedve mind a két féle válaszban.
   – Nem tudom. Egyre zárkózottabb, sokszor napokig alig látjuk és egyre furcsább dolgokról beszél.
   – Miről?
   – Nem nagyon értem én miket magyaráz – nézett fel csalódottan. – Viszont önmagáról már soha nem beszél és ez megijeszt engem. Hogyan kellene megvédenem, ha azt sem tudom mitől védjem meg úgyhogy… tapogatódznál kicsit a kedvemért?
   – Megteszem amit lehet – válaszolt zavartan és biztatóan megragadta az őrző vállát.

   Sietősen tovább indult, mielőtt Aylan tovább folytatja végtelen mondókáját, de egy másik őrzővel találkozott Wiese ajtaja előtt. Vele nem volt beszélőviszonyban, ahogy senki más sem, ugyanis az Eishita nevezetű őrző nem tudott beszélni. Fekete bőrmaszkot viselt, melyek fölül csak világító, mocsárzöld szemei villantak elő.    Vörös-ezüst páncélt viselt, de vértjének majdnem egészét fekete lepel takarta el. Orrfacsaró bűzt árasztott, a rothadás vette körbe egész lényét és Glienni majd elájult csak attól, hogy el kellett sétálnia mellette. Lélegzetét visszafojtva bátorkodott kinyitni az ajtót.
   A tudás istene épp a régi tanácsteremben tartózkodott. Az előző uralkodókhoz hasonlóan ebből a szobából irányította a világot, de tanácsot soha nem ült.
Hátratett kezekkel, bíbor köpenyben sétált a térképasztal körül és egy papnak diktált a felhőnyelven. Az ajtó nyikorgását hallva megtorpant mondandójában és sarkon fordult. Megkérte a papot, hogy távozzon. Soha, egyetlen szolgájához sem beszélt parancsolóan, mindig kért és mindent megköszönt, de elég volt egyszer engedetlennek lenni az irányába és az ember már nem szolgálta többé.

   Glienni megvárta amíg a pap távozik és bezárta maga mögött az ajtót.
   – Fáradj beljebb! – üdvözölte őt az isten és hellyel kínálta. Glienni egy kézmozdulattal elutasította – Rengeteget változott a tekinteted mióta utoljára találkoztunk, de még mindig megremeg a sajátom tükrében. Miért félsz tőlem?
   – Mert megfenyegettél, hogy megölsz.
   – Tudod, hogy nem tudnálak bántani téged – mondta mosolyogva, lekicsinylően. – Örülök, hogy mindketten visszatértetek, de áruld el! Hogyan győzött meg titeket, hogy ássátok el a csatabárdot? Megöl a kíváncsiság – mondta éhező, ragyogó kék szemekkel.
   – Uriel? – kérdezett és az isten bólintott. – Hát, szerepe volt benne igen… de végül Antair és én döntöttük el, hogy véget vetünk a vérbosszúnak.

   – A tegnap ellensége ma már a barátom – hunyta le szemeit Wiese. – Örömmel tölt el, de őszintén meglep. Távol áll tőled a megbocsátó természet. Száz éjszaka virrasztottam az ajtód előtt, mire ismét szóba álltál velem.
   – Olvastál.
   – Parancsolsz? – húzta össze szemeit értetlenül Wiese. Háta kissé megdőlt kényelmes székében és védekezően húzta fel a vállait.
   Glienni kényelmetlenül meredt rá és nagyot nyelt.
   – Nem virrasztottál. Olvastál. Néha, az éjszaka közepén felnevettél… és olyankor én féltem elaludni.
   Wiese csendben maradt. Nem állta a pillantását, szemei egy nyitott könyvre vándoroltak az asztal sarkán.
   Glienni feszülten figyelte fakó kék szemének mozgását.

   – Tudod mit szeretnék – jelentette ki.
   – A bolond is tudja…
   – Tovább kell mennem – ejtette ki lágy határozottsággal a szavakat. – Te is voltál kiválasztott, ezért meg kell értened. Hisz te is erre tanítottál, erről szól az egész életem. – nagy levegőt vett és előrenyújtotta kezét. – Nem azért, hogy császárnő legyek. Nem vágyok a hatalomra, de meg akarom ismerni azt a nőt, akivé odafönt válhatnék és utána szeretnék segíteni ennek a világnak a népén. Nem mint uralkodó, hanem mint egyetlen ember. Ezért ha szeretnéd… – vett nagy levegőt és olyasmit mondott, amitől borzasztóan félt. – Én lemondok a nevemről és felveszem Antairét. Mindössze annyit szeretnék, hogy tovább folytathassam az utam.

   – Teljességgel ki van zárva – vágta rá Wiese olyan sebesen és olyan hangon, mintha a puszta gondolatot is nevetségesnek találná. – Fel akarsz menni, most ez az egyetlen vágyad, de a tetőről az ember már máshogy látja a Világfát. Ugyanaz a dolog merőben máshogy néz ki attól függően, hogy alulról avagy felülről vizsgáljuk.    Új célra lesz szükséged és biztos vagyok benne, mert ismerlek… a nő, akivel találkozni akarsz nem fogja beérni azzal, hogy oltalmazza a védteleneket.
   Glienni megdermedve nézett vele szembe és a tetejébe, Wiese levette róla szemeit és felvett egy könyvet az asztaláról. Belelapozott és olvasni kezdte, jelezve, hogy részéről a kérdés nem szorul további tárgyalásra.
   – Én… – nyelt nagyot. – Kész vagyok feláldozni az örökségem, az őseim oltalmát, neked értened kéne mit jelent ez nekem! – emelte fel hangját, de Wiese tovább olvasott. – Csak ezt az egyet kérem! Mégis mikor tettem én bármit is ellened, mivel érdemeltem ki, hogy így bánj velem? – kérdezte és mire a mondat végére ért, elérzékenyült. Miért? – szipogta.

   – Ne érezd személyesnek. Az érdekeim ezt kívánják. Logikátlan dolog volna utadra engedni téged, mikor nyilvánvalóan veszélyezteted a hatalmam. Ennyi az egész – nézett rá hideg szemeivel. – De attól még szeretlek – ajka műmosolyra fakadt.
   – Akkor… akkor mégis mi a terved velem? – tárta szét karjait és igyekezett visszafogni lélegzetét. – Ismét bezársz a palotába, ezt szándékozod tenni?
   – Ameddig a társaid nem hagyják el ezt a világot, igen. Mostantól kezdve nem hagyhatod el a palotát – közölte és szeme máris a könyv lapjait vizsgálta.
   Glienni tudta, hogy még csak nem is olvas. Mikor igazán olvas, az ujjai folyamatosan forognak a papíron, szeme úgy jár-kel a sorok közt akár egy gépezet. Vagy azért bújta a könyvet, mert el akart rejtőzni előle, vagy mert valóban ennyire nem érdekelték az érzései.

   – Kegyetlen vagy – suttogta. – Mondd, ha gyermekeim születnek majd, őket is ugyanúgy bezárod majd? Csak úgy megtartod a vérvonalam a palotával együtt, mint valami trófeát?
   – Nem fognak gyermekeid születni.
   Fel sem nézett a lapok közül. Glienni teljesen összetörve állt előtte. Úgy érezte menten összeesik.
   – Mégis… mit tettem, hogy ezt érdemlem tőled?
   – Ha logikusan belegondolsz, ezt senki másnak nem köszönheted, egyedül saját magadnak – mondta és egy pillanatra letette kezéből a könyvet. – Ha Raduin még élne, ő nem engedné nekem, hogy visszatartsalak.
   – Hogy… – hebegte teljesen meghűlve. – Hogy vagy képes…
   Képtelen volt befejezni a mondatot. Még haragot vagy indulatot sem érzett. Megsemmisítették. Már nem akart itt lenni, ellenállhatatlan késztetés támadta meg, hogy távol maradjon ettől az embertől. Hisz nincs olyasmi amitől meggondolná magát. Bármit is mond, hasztalan. Megfordult és üveges tekintettel az ajtó felé sétált. Kinyitotta, de keze nem eresztette a kilincsgombot és lába nem lépett át a küszöbön. Jó darabig nézett kifelé és csak két dolgot tudott biztosan. Azt, hogy mindennél jobban ki szeretne menni és hogyha megteszi, akkor elveszíti önmagába vetett minden hitét és bizalmát. Ugyanolyan lesz, mint régen.

   Wiese csendben figyelte, hogy mit fog tenni, de az ajtó végül bezáródott és Glienni a szobában maradt. Nagy lélegzeteket vett és némiképp megnyugodva sétált vissza.
   – Igazad van. Sosem voltam megbocsátó természet, de az emberek nem maradnak ugyanolyanok. Megbocsátottam azoknak, akik bántottak és boldogabb lettem miatta, s persze igazad van… neked mindig igazad van – nézett az istenre lenéző mosollyal – az én hibám, de hiszek benne, hogy egy napon meg tudok bocsátani magamnak is. Tudod, valakihez képest aki elnevezte magát a bölcsesség istenének, semmit sem tudsz a bűntudatról. A fájdalomról, amit akkor érzünk mikor ártunk valakinek és szívből megbánjuk a vétkeinket. Ami vezeti a tetteinket. Választhattam, hogy gyűlölettel és haraggal élem az életemet vagy kenyeret török az ellenségeimmel és esélyt adok nekik, hogy elnyerjék a bizalmam. És éppen ezért, akár vágysz rá, akár nem, megbocsátok neked is. Mert többé nem hagyom, hogy elfoglald azt a sarkot a szívemben, ahol a félelmeim vannak. Nem félek tőled – mondta, mert ezt ki kellett mondania. – És most rajtad a sor, hogy eldöntsd, szembenézel-e az érzéseiddel? Megbocsátasz-e saját magadnak? Megpróbálod megismerni azt az embert, aki valójában vagyok, esélyt adsz, hogy elnyerjem a bizalmad vagy elzárkózol előlem, idegenné válsz és úgy éled le örökkévaló életed, hogy mindent elvettél attól az embertől, aki emberként is úgy szeretett téged és úgy nézett fel te rád, ahogy mások ma istenként imádnak.

   Wiese hosszú ideig meredt rá és egy kellemetlen rángás futott át arcán. Egy darabig tűnődni látszott, de szemeibe visszatért az a sajátos, hideg fény, amit magával hozott a Plea fölötti Palotából.
   – Kitartok a döntésem mellett.
   – Nem… – harapott az ajkába. – Valamit nem mondasz el nekem! Te nem az a férfi, vagy akire régen felnéztem! Mégis mi történt veled a Plea fölötti palotában?
   Wiese lehunyta szemeit és felállt a székéből. Mikor újra kinyitotta azokat, a fény már nem lapult benne olyan erővel és hangja olyan bensőségessé vált, ahogy már évek óta nem hallotta.

   – Rendben van, elárulom. Ennyit valóban megérdemelsz – becsukta a könyvet, felkönyökölt az asztalra és ádázul pillantott tanítványára. – Pleát, a tetőként emlegetjük. Ahol bármi megtalálható és minden vágy beteljesíthető. Ám ez, hazugság. – kék szemei dühösen villantak fel – A valódi tető a palotában található, Plea világa fölött. Az a végső cél. Ahová Shin és Mal’ar elvittek minket. S ott, a szívünk legbelsőbb vágya, leginkább hőn áhított kívánságaink egyesével valóra váltak. Én a mindentudás birtokában tértem vissza onnan. Már nem maradt számomra megválaszolatlan kérdés vagy megoldandó rejtély. S így, sok-sok egyéb válasz mellett azt is megtudtam, hogy miképp fog utolérni engem a halál. Kíváncsi vagy, hogyan teljesül be a végzetem? – Glienni hallgatott, de sejtette a választ. – Egy hegyoldalban fekszek. A világ elhalkul körülöttem és egy gerely áll ki a mellkasomból. Felnézek és téged látlak. Ragyogó, fehér szárnyakkal lebegsz fölöttem a magasban. Egész Solsheim szíve dobog benned, s a szelek vad forgatagban korbácsolják a földet alattad – tekintetének fénye elhalványodott és nagyot nyelt. – Amikor beviszed a kegyelemdöfést, szemernyi habozás sincs benned. Engem tartasz kegyetlennek és hidegnek, de kíváncsi lennék, mit gondolsz arról a nőről, akivel találkozni akarsz a Világfa tetején.

   Glienni legyőzve, üresen állt isten színe előtt. Mindent elmondott, amit csak lehetett és nem tehetett semmi többet. Jódarabig csak állt ott mielőtt távozott volna és nem is tért vissza lakosztályába. A jégszobrok között vándorolt, üresen akár egy szellem, visszhangzott fejében a gondolat, hogy vége van.

    A tudás istenét aznap többször is megzavarták még, de számított rá, hogy ez a nap ezzel fog eltelni. A következő kopogtató egy bő óra múlva érkezett. Azt hitte Antair lesz az, de Uriel lépett be dolgozószobájába.
   A kiválasztott igyekezett jómodort erőltetni magára, de egyszerűen képtelen volt elrejteni feszült aggodalmát. Úgy érezte magát, mint a Déli Pusztán, rá-rá tört az elsöprő, vérszomjas érzés, de ezúttal jobban uralkodott fölötte. Határozottan lépett át a küszöbön és becsukta maga mögött az ajtót.
   – Gliennit keresem – közölte feszült vigyázzállásban.

   Wiese elmosolyodott a könyve mögül, de nem nézett rá.
   – Az aggodalmad sokatmondó – jegyezte meg flegmán, majd végre rápillantott a szeme sarkából. – Nincs okod félteni őt. A szentélyénél találod, vagy a szoborkertben. Szereti azt a helyet – hangsúlya megfeszített minden izmot a testében. Nem úgy beszélt róla, ahogy az ember beszél egy szerettéről. Inkább úgy, mint egy háziállatról, aminek szórakozottan, élvezettel figyeli viselkedését. – Miért nem foglalsz helyet? – kérdezte, Uriel pedig leült vele szemben és erősen markolt a karfára. Wiese letette a könyvet és fürkésző kék szemeivel pillantott rá. – Szinte megöl a kíváncsiság. Hogyan érted el, hogy beléd szeressen?
   Uriel hallgatott. Nem volt hozzá semmi köze. Esze ágában sem volt ilyesmire választ adni.
   – Eljött érte Utregarba – váltott élesen témát.
   – Igen. Azt is tudod, hogy miért?
   – Mert fél tőle.

   Wiese hangosan felnevetett és a megérintette a hasát.
   – Elképesztő milyen meggyőződéssel beszélsz ahhoz képest, milyen keveset tudsz – gúnyolódott. – Azért mentem oda, mert én mind a kettejüket viszont szerettem volna látni, nem csak az egyiket. Úgy gondolom te vagy az oka, hogy képesek egy levegőt szívni. Csodálattal és értetlenséggel telve ülök itt előtted. Szeretném tudni hogyan voltál képes arra, amit én hiába próbáltam elérni.
   – Tényleg szeretné tudni? – kérdezte élesen, mire Wiese izgatottan bólintott és mohón hajolt dolgozóasztala fölé. Uriel hosszasan hallgatott, majd lassú mozdulattal rátámaszkodott a karfára és előre hajolt. – Meghallgattam őket.
   Csend és feszültség ült közéjük. Wiese félrecsúsztatta a könyvet, felrakta mindkét könyökét az asztalára.
   – Miért gyűlölsz engem ennyire? Azért mert ártottam a szerelmednek?
   – Persze – vágta rá Uriel, de tudta, hogy ez nem a teljes igazság.

   Többről volt szó. Volt valami a mozdulataiban, a beszédstílusában amit nem bírt elviselni és nem maradt előtte észrevétlen, hogy micsoda tekintettel méregeti őt Wiese mióta először meglátta. Nem úgy nézett rá, ahogy Maximillian, Mei vagy Gabriel, ahogy a nagyhatalmú királyok általában. Ők úgy néztek rá, ahogy egy felnőtt néz egy kamaszra, némi irigységgel és gyámolítással. Wiese úgy nézett rá, ahogy az ember a riválisára tekint.
   – Titeket nem áll szándékomban maradásra bírni. Szabadok vagytok.
   – Ő is szabad – szögezte le Uriel. – Nincs semmi, de semmi joga parancsolni neki.
   – Igazából minden jogom megvan hozzá, mivel a gyámja vagyok.
   – A huszonhatot töltötte Égvirágkor, tudta egyáltalán? – a karfára csapott és felemelte a hangját.

   Mostmár biztosan tudta. Ezért gondolt rá oly gyűlölettel már azelőtt is, hogy találkoztak volna. Ő is azok közé az emberek tartozott, akik a hatalomnak és a győzelemnek élnek. Nekik azt jelenti a boldogság, hogy hatalmuk van más fölött. Kielégíti őket. Wiese épp olyan, mint akik beléjük kötöttek, mikor a társulattal utaztak. Idegenek voltak, senkik, védtelenek, beléjük lehetett kötni. Kedvükre hatalmaskodhattak fölöttük, biztos remekül érezték magukat miatta. Olyan, akik egy fal mögötti szemétdombra zártak ezer embert, hogy jobban érezzék magukat a túloldalán. Az ő szenvedésük, boldogabbá tette őket. A farkas tévedett. Az emberek nem valami képletes hazugsággal szereznek hatalmat a másik fölött, hanem úgy, hogy szenvedést okoznak neki. Uriel ezt nagyon jól megértette.

   – Ne merészelj ilyen hangnemet megütni velem szemben – villogott rá fényes szemeivel Wiese, de nem tudott ráijeszteni.
   – Mondja, jó érzés? Elégedettséggel tölti el, hogy kedvére szenvedést okozhat?
   – Maradj csendben.
   – Fontosabb embernek érzi magát tőle? Boldogabbnak?
   – Elég legyen! Azt sem tudod miről beszélsz.
   – Belegondolt valaha, hogy milyen érzés lenne magának az ő cipőjében járni? Képes rá egyáltalán?
   – Ne ronts még jobban a helyzeteden…
   – Ha azt mondja mindent tud, hát mondja, van halovány fogalma is arról, hogy milyen érzés elveszíteni azt a vágyat, ami meghatároz és éltet?! – kiáltotta el a mondat végét dühösen.
   – Elég volt belőled! – emelte fel hangját Wiese és hirtelen felpattant a székéből.    Előre nyújtotta kezét és Urielt heves lökéshullám taszította el, székével együtt az ajtónak szegezte, akár egy szédületes áramlat.

   Wiese már leengedte kezét és a numen is eltűnt az oldaláról, az áramlat mégsem szűnt meg és repedésekkel tűzdelte tele a faajtót, miközben mozdulatlanná szegezte a kiválasztottat.
   – Értékes időt takarítanál meg nekem, ha elárulnád mire készülsz – kerülte meg az asztalt Wiese és átsétált a másik oldalra. – Biztosan kiterveltél valamit, különben nem beszélnél velem ily kiállással. Talán úgy gondolod, hogy a farkas szelleme majd segíteni fog téged, de ő csak a saját romlásodat idézheti elő.
   A lökéshullámtól a kiválasztott alig hallott, szemei bevéreztek és mikor Wiese elég kegyes volt ahhoz, hogy eltüntesse hatalmát, zihálva, erőtlenül esett össze.
   – Kíváncsian várom a válaszod – közölte Wiese alig egy méterrel megállva előtte, de Uriel a cipőjét is alig tudta kivenni. Erőtlenül próbált térdre tápászkodni, s mikor sikerült, felemelte fejét, hogy ránézzen isten homályos körvonalára.
   – Egy napon… felérek a tetőre – zihálta. – Imádkozzon, hogy olyasmit találjak ott, ami miatt meg tudok bocsátani magának – mondta és közben felegyenesedett.

   Wiese nem szólt hozzá, végignézte ahogy nagy nehézségek árán megtalálja a kilincset és átlépi a vastag faajtót.
   Uriel rögtön a túloldalon leült, teljesen figyelmen kívül hagyva a mellette bűzölgő néma Eishitát, ki ügyet sem vetett rá. Szüksége volt néhány percre, hogy összeszedje magát, legalább annyira, hogy eltávolodjon a rémes szagot árasztó férfitól. Mikor végre eléggé összeszedte magát, megpróbálta megérezni Gliennit és végre sikerrel is járt. A nyugati szoborkertben talált rá. Fekete ruhájában ücsörgött egy pavilonban, onnan bámulta kiüresedett tekintettel a jégszobrokat. Észrevette ahogy közeledik felé, de semmit nem mondott. Uriel levette kabátját, a hátára terítette és leült mellé.
   Glienni az egyik bástyára pillantott, ahol egy fészke fölött őrködő sólymot figyelt ki magának, azt bámulta.

   – Édesanyám nyolc évvel fiatalabban lett kiválasztott, mint én, ezért nagyon féltem, hogy engem talán nem is választ ki soha. Azzal nyugtattam magam, hogy akkor majd jégszobrász leszek – nagyot nyelt és remegő ajkakkal nézett Urielre. – Úgy néz ki tényleg csak ez marad.
   – Én is meglátogattam – ismerte be. – Nem volt semmi haszna.
   Glienni szipogni kezdett mellette. Leginkább üresnek érezte magát. Az ő szívéből sem hiányzott a harag és a gyűlölet, de elsősorban zavart volt és értetlen.

   – Én nem értem… – mondta könnybe lábadt szemekkel – Mit tegyek, hogy végre elérjen hozzá, amit mondok? Azt monda nekem… – nyelni kellett néhányat, hogy ki tudja mondani – azt mondta még azt sem fogja hagyni, hogy gyermekeim legyenek. Semmit. Ebben a márványkalitkában fogok megrohadni amig meg nem vénülök, vagy amíg el nem vágom a saját torkomat.
   – Nyugodj meg – ölelte át Uriel és fejét a vállára húzta. Halkan suttogta a fülébe. – Nem foglak itt hagyni. Megmondtam – oly eltökélt volt és magabiztos, hogy Glienni nem ellenkezett vele. Hinni akart benne. – Most bízz meg bennem és gyere velem! Útközben ne szólj egy szót sem!

   Határozottan felállt és a kezét nyújtotta. A nő végül megragadta és mutatta az utat, mikor arra kérte, hogy menjenek vissza a lakosztályába. Nem is azon gondolkozott amit mondott, hanem azon, hogy mi kölcsönöz neki ilyen magabiztosságot, miközben ő úgy érezte, hogy összeszakad a világ a talpa alatt.
Miután visszatértek, Glienni ösztönösen az ágy felé indult, de Uriel az egyik sarokban állt meg és oda hívta magához. Kérte, hogy üljön le közel vele szemben és hirtelen megidézte géniuszát. Apró, arany-fekete kupola kerekedett köréjük, ami éppen csak körbe érte őket. Területén két párhuzamos dallam járt táncot.

   – Mire készülsz?
   – Joachim figyelmeztetett, hogy Wiese megfigyelheti a palota egészét. Ez igaz? – Glienni bólintott – Jól van – fújt nagyot. – Valamit el akartam mondani neked még a Keresztutaknál, de nem voltam rá képes.
   – Azt, hogy benned van a farkas szelleme? Már tudok róla.
   – Nem… – rázta meg a fejét. – Vagyis igen, ezt is, de van még valami. Valami fontosabb.
   Mielőtt folytathatta volna, valaki kopogtatott a kupola felszínén, burkolt visszhangja zilálta össze a dallamokat. Uriel félve engedte le a kupolát, már azt hitte, hogy valamelyik őrző az, de megkönnyebbült és nagyot fújt, amikor szemmagasságban meglátta Seyát és mellette Ritiust.

   – Mit csináltok? Kupaktanács? – kérdezte a kislány mosolyogva.
   – Olyasmi. Üljetek le – mondta és maguk köré húzta a kupolát, miután szűkösen elhelyezkedtek.
   – Áruld már el miről van szó! – parancsolt rá Glienni – Miféle hülyeséget csináltál?
   – Te nem mondtad el neki? – kérdezte felháborodottan Ritius és fültövön csapta Urielt. – Azt ígérted mindent elmondasz, amint visszatér! Mind ezért hallgattunk!
   – Miről?
   – Uriel alkut kötött egy démonnal – közölte teljes nyugalommal Seya.
   – Hadd magyarázzam el! – intette csendre társait. – Sajnálom, hogy eltitkoltam, de… egy kis részem bízott abban, hogy hatással lehetünk rá – sóhajtott. – A Déli Pusztán találkoztam egy uzenimmel. Alkut kötöttem vele a szabadságodért cserébe. Vannak királyai és hajlandók megtámadni a Palotát, hogy mi elmenekülhessünk.

   – Egy uzenim? – kérdezte tátott szájjal és kikerekedett szemekkel – Az csak a mesében létezik, ők…
  – Tévedsz – vágta rá Seya. – Léteznek és pontosan olyanok mint a százegy mesében.
   – És… nekünk mit kell tennünk cserébe?
   Uriel grimaszolt és sokáig vakarta tarkóját, mielőtt válaszolt volna.
   – Meg kell találnunk itt egy bizonyos Vas Utat, azzal elvinni a királyokat a Fehér Pokolba, kiszabadítani valakit és épségben elmenekülni onnan.
   Glienni meghűlve hallgatta, arckifejezése majd egy percen keresztül nem változott semmit.
   – Te nem vagy normális.
   – Hát… jó reggelt! – grimaszolt Uriel – Azt hittem ezt már rég tudod rólam.
   – Van fogalmad róla miféle hely az? – ripakodott rá Glienni – Az egy börtön, amit királyoknak építettek egy megfagyott óceán kellős közepére! Szörnyű veszélyes…

   – Ide hallgass! – kapta el lendülő jobb kezét Ritius – Nekünk sem tetszik egy kicsit sem, de ha van jobb ötleted, hallgatunk!
   – Egy van – mondta mély levegő után. – Hagyjatok itt. Menjetek. Másszátok a Világfát nélkülem. Ne sodorjátok magatokat ekkora veszélybe egyedül miattam.
   – A fenébe is, ne játszd itt nekem a mártírt! – kiabált rá Ritius – Te is tökéletesen tudod, hogy sehova nem megyünk nélküled, úgyhogy kímélj meg a felesleges hősködéstől.
   – Így van – bólintott mellette Seya. – Mi ezt már jó előre elhatároztuk.
   – Mindenki?
   – Joachim húzódozik, de végül nincs más választása, minthogy velünk tartson, de Antairnak még nem beszéltünk erről.
   – Ne is tegyétek. Elástuk a csatabárdot, de nem vállalna ekkora veszélyt értem. Túl sok vesztenivalója van ahhoz.
   – Én is ettől tartok – tette kezeit ölbe Ritius.
   – Nem – nézett rá kérlelően Seya. – Szükségünk van Antairra.
   – Mégis miért?

   – Azon kívül, hogy ő ismeri egyedül tisztességesen ezt a világot; ő az, aki fegyelmet tud tartani és tűzereje köröket ver bármelyikőtökre? – forgatta szemeit felhúzott vállakkal a kislány. – Mert ezt csak együtt van esélyünk végigcsinálni. Ha most elkezdünk széthúzni, akkor végünk. Bármit is teszünk, csak úgy van esélyünk, ha mindannyian összefogunk.
   Egy pillanatra elhallgattak. Glienni fülében ott csengett az igazság, amit éppen Antairtól hallott. Barátai nem hallották ezeket a szavakat soha, de abban a barlangban, az ínséges időkben ők is jól megtanulták. Ha az ember túl akarja élni a kemény telet, csak a közösségre támaszkodhat. Ami minden másnál előrevalóbb.
   – Igazad van – ismerte el Uriel. – Beszélni fogok vele.
Glienni és Ritius tiltakoztak, de nem törődött vele. Ilyen dolgokban a látásra kell hallgatni és a saját megérzése is ezt diktálta. Nem is hezitált, nemsokára útra kelt, hogy felkeresse a herceget.

   Megint jőnek, kopogtatnak. Csip-csup emberi dolgokkal zaklatják. Szabadság, szerelem és a következő, az uralkodásra való vágy. Mily üres dolgok, mily parányiak… emberi dolgok. Akár teljesül a vágyuk, akár nem, meg fognak halni. Ugyan mit számít? Levelek csupán a fán, semmi többek. A szabadság, a szerelem… különlegesnek hiszik mindezt. Azt hiszik elvesztése oly fájdalmas, de mégis mit tudnak? Ami velük történik, az újra és újra megtörténik más emberekkel, más körülmények között, valahol máshol, éppen ebben a pillanatban. Jelentéktelen emberi dolgok. Nincs benne semmi különleges.
   Wiese Draco nem hitt a szabadság fogalmában. Úgy gondolta minden dolognak rendeltetése van a világban és benne minden embernek is. Ez elől senki sem menekülhet, még ő maga sem. A szerelem pedig nem több egy illúziónál, a fajfenntartásra sarkalló ösztön délibábja, ami őt is elkábította fiatalemberként.

Elhagyni egy helyet, megválasztani kikkel vesszük körül magunkat nem szabadság. Hátra hagyni földi porhüvelyed és mindentudó lényként élni tovább a dimenziók és az anyag minden korlátja nélkül, az a valódi szabadság és ugyan kinek van szüksége a szerelemre, ha kezében van a képesség, hogy egész világokat alkosson meg.
Megvolt hozzá a tudása, hogy még Shin Valderant is felülmúlhassa. A hatalom még hiányzott, hogy tudását a gyakorlatba is átültethesse, de emiatt nem aggódott. Szövetségesévé tette az időt és vele az oldalán, előbb vagy utóbb, valóban istenné fog válni.
   Naivnak tartotta társait, mert elhitték magukról, hogy istenek, csak azért mert mások is annak ismerték el őket. Ostobák voltak, mert nagy megelégedettségükben felhagytak azzal, hogy még tovább menjenek. Ő arról álmodozott, hogy egy szép napon egyszerűen csak eltűnik. Kilép a testéből, hogy lelke szabad lehessen és elhagyja a Világfát. Ő maga fog világokat alkotni és életet teremteni rajta. Pusztán azért, mert meg volt győződve róla, hogy ez az ő rendeltetése.
Idegesen várta, hogy látogatója végre-valahára beforduljon a folyosón. Túl régóta késlekedik. Vágyott rá, hogy végre visszatérhessen otthonába. Csillagködbe vesző könyvtárával és műhelyével, ahol nem létezett szorongás vagy unalom. Mióta megalkotta, minden perc amit ebben az elhagyott, téli világban töltött, tortúra volt a számára.
   Antair sétált át a küszöbön. Nem a herceg személye volt terhes a számára. Sőt, már nagyon várta, hogy visszatérjen, különösen az Utregarból kapott hírek után. Pusztán arról volt szó, hogy Wiese már nem érezte jól magát más emberek társaságában.

   – Kerülj beljebb – üdvözölte a herceget és hellyel kínálta.
   Antair örök határozottságával ült le vele szemben és rezzenéstelen arccal állta a pillantását. Elmosolyodott.
   – Lehetetlennek tartottam, hogy együtt térjetek vissza, ahogy azt is, hogy egy olyan csapat tagja legyél, ahol nem te vagy a vezető. Nyilvánvaló, hogy az a férfi, aki oly vérszomjas szemekkel néz rám, nagy hatást gyakorolt rád.
   Antair fáradtan húzta össze szemöldökét és nem mondott semmit. Ezt kedvelte benne. Nem szállt harcba, ha tudta, hogy veszíteni fog. Megértette, hogy bölcsebb hallgatni.
   – Mesélj nekem róla. Milyen vezető?
   – Nem tartom jó vezetőnek. A saját boldogsága fontosabb neki, mint a többség érdeke, de tűzbe tenné a kezét bármelyikünkért. Ezt tisztelem benne.
   – Továbbra is az alárendeltjeként akarod mászni a Világfát?  – kérdezte, szándékosan a gyenge pontjára tapintva.
   – Nem vagyok az alárendeltje – válaszolt szakaszosan, külön hangsúlyt adva minden szónak.
   – Akkor mije vagy?
   Antair sokáig hallgatott és noha tudta a szívében a választ, valamiért mégis nehezére esett kimondania.

   – A barátja.
   – Nocsak… mennyit változtatok mindketten – csóválta a fejét elégedetlenül. – Mondd csak, szeretnéd megkaparintani a trónomat, Antair?
   A hirtelen jött kérdés kizökkentette magabiztos elmeállapotából, elámult és félve tekintett rá, ami mindent elárult.
   – Igen – vallotta be. Nem beszélt félre, hangja visszanyerte határozottságát és egyenesen a szemébe nézett.
   – Jó – mosolyodott el Wiese elégedetten. – Szeretném neked adni.
   – Hogy mi? – kérdezte elámulva és az asztal rejtekében megcsípte magát, hogy megnézze álmodik-e.
   – Szeretném rád bízni a birodalmat – erőltetett kedvességet magára. – Fárasztó dolog egyszerre Solsheim urának és a tudás istenének is lenni. Szívesebben lennék csak isten, ezért rád bíznám ezt az országot.
   – Ezt képtelen vagyok elhinni. Egyszerűen… csak odaadja?

   – Így logikus – mondta komolyan Wiese. –A világi gondok egyre bosszantóbbá válnak a napok múlásával. Mindketten tudjuk, hogy nem érdekel ez a világ, sem azok, akik benne élnek. Én tudós vagyok, filozófus, tanár és író, de te… – emelte fel ujját – uralkodó vagy. Benned megvan a vágy és a képesség, hogy vezesd ezt a világot. Butaság volna nem a kezedbe adnom, mikor nekem csak bosszankodást okoz – elmélyülten figyelte a herceg szemeit. Úgy hatott rá az ígéret, ahogy gondolta. – Először meg kell másznod a Világfát. Máskülönben nem töltheted ki a cipőmet. Dicsőséget, hírnevet és követőket kell szerezned. Ha ezt mind megtetted, én örömmel neked adom a birodalmat. Nagy terhet vennél le a vállamról, igazán.
   Antair még mindig a szemébe meredt és minden eltelt pillanattal egyre kevésbé tűnt megszeppentnek. Kifejezése szkeptikussá vált.

   – És higgyem el, hogy közben nem fog a hátam mögött állni és figyelni minden lépésemet? Aki fölött áll egyetlen úr is, azt nem nevezik uralkodónak.
   – Emiatt nem kell aggódnod – hunyta le szemeit elégedetten Wiese. – Egy pillanattal sem szándékozok tovább tengeni ebben a kihalt világban, mint amennyi feltétlenül szükséges. Amint visszatérsz, rád ruházok minden hatalmat és eltűnök innen. Messzebbre, mint ahogy azt el tudnád képzelni. Úgyhogy arra kérlek, ne késlekedj.
   – Ez túl szép, hogy igaz legyen – mondta a herceg, nagyon küzdött azért, hogy ne ragadja el az izgalom.
   – Nos, van egy apró feltételem. Nem folytathatod az utat Uriellel. A többiek nem érdekelnek, de a jövőben nem lehet semmilyen közöd a barátodhoz.
   – Tudtam, hogy ezt fogja kérni – hunyta le szemeit, meglepve az istent. – Ezesetben a válaszom, nem – mondta határozottan.
   – Talán abban reménykedsz, hogy tőle megkapod? – érezte, hogy válaszában nem volt ott megszokott magabiztossága. – Az uralkodó egyedül van, ezt te is bizonyosan tudod és én úgy gondolom, hogy nincs szükséged olyan barátra, akinek gondolatait és tetteit a benne lévő farkas szelleme irányítja.

   A kiválasztott hátrahőkölt a székében, ezek szerint ő nem vette észre.
   – Ő az ellentéted, Antair – ütötte tovább a vasat. – Előbb vagy utóbb, el fogtok szakadni egymástól, a kettőtök természete ezt diktálja. Nem jobb volna még most elébe menni anélkül, hogy kárt okoznátok egymásnak? Mindössze ennyit kell tenned és én neked adom amire olyan kétségbeesetten vágysz – tudta, hogy nem lesz egyszerű meggyőznie. Antair felül tud emelkedni az érzelmein és nem hoz elhamarkodott döntést, de azt a kifejezést látta az arcán, amit szeretett volna. – Nem kell most döntened. Gondold át nyugodtan, de tudd, hogy az övé egy súlyos végzet, ami pusztulást fog hozni rengeteg másikra. Nem véletlen, hogy ezer éve ő az első, akinek lelkében fészket rakott az a szellem.

   Nem beszéltek tovább. Antair pontosan azt tette, amire számított. Visszavonult, hogy megnyugtassa elméjét és gondolkodhasson. Őt nehezebb volt irányítani, nem az impulzusai vezették, mint a másik kettőt, de ennek megvolt az előnye is. Ha egyszer eldöntött valamit, kitartott elhatározása mellett. Miután elment, végre becsukta azt az unalmas könyvet, amit már tízszer elolvasott és átlépett saját világába, ami egyedül az övé volt. Ott, önmaga lehetett. Ott nem kellett foglalkoznia senkivel sem. Ott nem érték el az emberi dolgok. Minden rendezett és logikus volt, minden az ő akarata szerint történt. Egy felhőt használt kanapénak és azon ütött fel egy sokkal, sokkal szórakoztatóbb könyvet, amit nem pennával, hanem gyönyörű, nyomtatott betűkkel írtak. A papír szaga és érintése mámorító volt. Olyan holmi volt ez, amit nem lehet megtalálni a Világfán. Kényelembe helyezte magát és hatalmasat sóhajtott. Mindennél jobban várta azt a napot, mikor úgy lép át ide, hogy többé soha nem kell visszatérnie.

    Uriel majdnem egész délután a herceget kereste, de nyomát sem találta. Próbálta fekete cicáján keresztül elérni és barátait is megkérte, hogy segítsenek, de hiába. Még Seya sem érezte őt, de ugyanakkor azt is megjegyezte, hogy az isteni béke őrzői és maga Wiese Draco meglehetősen nehézzé teszik számára a keresést.
Végül másnap délelőtt Antair találta meg őt, egy kiscica által küldött üzenettel. Mikor Uriel visszatért a reggeli fürdés után, a fekete cica türelmetlenül a bokájába mart és dorombolva közvetítette a herceg üzenetét. Egy homályos folyosón találkoztak. Egyik oldala csupa márvány volt, a másik csupa üveg, arra a szoborkertre nézett, ahol a sárkány és a farkas örökké tartó harcát ábrázolták. Egyszerre torpantak meg lépteikben és Antair volt az, aki először megszólalt.

   – Beszélnünk kell – hangja zavartnak tűnt, kétség ült a szemében.
   – Már kerestelek. Találkoztál Wiesével?
   Antair a padlóra sandítva bólintott, Uriel nagy meglepetésére. Nem emlékezett rá, hogy egyszer is ilyen tanácstalanul sandítson a földre, mióta ismerte.
Antair az egyik bástyához vezette. Csavaros, narancssárga tornyára élesen vetült a délelőtti nap. A bástyát már régóta nem használták, de valamikor egy kaszárnya része lehetett. Porlepte pajzsok és korhadt bútorok tarkították. Antair leporolt egy padot és Uriel leült mellé. Mielőtt megszólalt volna, megidézte Szimfóniát a biztonság kedvéért.

   Antair nem szólt rá, ő tudta a legjobban, hogy Wiese bármikor megfigyelheti őket a palotában. Nem tudta hogyan is kezdje mondandóját, még mindig kételkedett abban a válaszban, amire jutott. Képtelen volt először megszólalni és ez más irányba terelte beszélgetésüket, mint amire számított.
   – Nem fogja elengedni – szólalt meg komoran Uriel.
   Nem örült neki, egyáltalán nem. Remélte, hogy Glienni továbbmegy velük. Úgy érezte össze tudnak fogni Solsheimért és annak ellenére, hogy továbbra sem kedvelte őt mint ember, azt elismerte, hogy hasznos társa volna a céljában. Ám a dolgok megváltoztak azóta.
   – Mondanom kell valamit, ami nagyon nem fog tetszeni – nézett rá feszülten Uriel.
   – Ki fogod szabadítani – mondta egy pajzsra meredve. Semmi kétsége nem volt efelől.
   – Igen és szükségem van a segítségedre.

   Nehéz pillanat volt ez. Ő megértette, hogy minden erőfeszítésük hasztalan volna, de tudta, hogy ezt Uriel nem lesz képes elfogadni.
   – Heten állnánk Wiesével szemben. A Panteonnal szemben – szánakozva tekintett rá. Nem tudta pontosan mit érezhet, de barátja fájdalma a sajátja volt.  – Hét kiválasztott vagyunk, az egész Világfával szemben. Elszomorít, ha hiszed ha nem, de nincs semmi amit tehetünk. Ezt el kell fogadnod.
   – Nincs igazad. Szövetséget kötöttem valakivel, aki segíthet nekünk – azzal elmesélt mindent, ami a Déli Pusztán történt. Egyetlen részletet sem hagyott ki, pontosan beszámolt mindenről és nem hagyta abba, hiába látta Antairon, hogy idegei majd elpattannak, ahogy hallgatja őt.
   – Mit tettél… – motyogta és jó hasznot hozott neki a hangszigetelt kupola, mert üvöltését messze lehetett volna hallani.  – Hol hagytad a józan eszed? Halálra ítélted magad! Halálra ítéltél mindannyiunkat!

   – Mégis mit kellett volna tennem? Glienni…
   – Hát persze! Glienni! Mindig csak Glienni! – kiabált megfeszült izmokkal –    Számodra róla szól minden! Mi van Seyával? Ritiussal, Hűvös Folyóval? Mi van velem? Melyikünk életét volnál hajlandó elcserélni az övére?
   – Senkit sem hagyok meghalni! – kiáltott vissza minden erejével, teljes eltökéltséggel. Hangja erőltetetten csengett, mert a szíve mélyén tudta, hogy barátjának igaza van. – Megesküszök neked bármire, hogy mindenkit meg fogok védeni és épségben elhagyjuk ezt a világot.
   – Az eskük nem állják útját sem az acélnak sem a numennek – mondta és idegesen pattant fel a padról. – Hittem benne, hogy vezetőként képes vagy meghozni a nehezebb döntést. Hatalmasat csalódtam benned.

   – Ezt nem egyedül döntöttem el. A többiek egyetértenek velem és követnek engem.
   – Persze, hogy egyetértettek! Rajtam kívül egyedül Joachimnak van meg a magához való esze, senki másnak! Az istenekre, Seya még csak egy kislány, hogyan várhatod el tőle, hogy felelősséggel döntsön? Még ha sikerrel is jártok, a hátralévő életeteket félelemben fogjátok tölteni! Menekülve az elkerülhetetlen haláltól, mert ha ezt megteszitek, minden inkvizítor utánatok kutat majd. Soha többé nem mászhatjátok a Világfát!
   – Azt mondod mászhatjátok… – ismételte meg a szót Uriel és az ajkába harapott. – Nem azt, hogy mászhatjuk. Ezek szerint nem vagy hajlandó segíteni nekünk.
Antair a bástya lépcsőjére meredt és háta mögött összekulcsolta kezeit.

   – Wiese felajánlotta nekem Solsheim trónját. Azzal a feltétellel, hogy nélkületek mászom tovább… és én el fogom fogadni az ajánlatát.
   Csak most hozta meg végérvényesen ezt a döntést. Nehéz szívvel, de végül megtette. Nem fordult barátja felé. Nem akart a szemébe nézni, elég volt hallani a hangját, az is fájdalmat okozott.
   – Ha egyikünk háborúba menne… akkor együtt megyünk. Azt hittem sokat jelentenek neked ezek a szavak.
   – Sajnálom, de nem cserélhetem el a szívem legfőbb vágyát a tiédre. Nekem az a trón pontosan ugyanannyit jelent, mint neked Glienni.
   – Nincs mód arra, hogy mindenki boldog legyen… – idézte fel keserűen Maximillian szavait. – Nem tudom hibáztathatlak-e, amiért a saját boldogságodat választod a miénk helyett, de biztos vagy benne, hogyha Wiese valóban odaadná neked ezt a világot, akkor boldog lennél?

   Antair kifújta a levegőt és végül szembefordult barátjával. Az első emberrel, akit a barátjának tartott. Szomorúan nézett a tágra nyílt szemekre, de nem kételkedett a döntésében. Azt sajnálta igazán, hogy barátja tönkreteszi magát a hasztalan törekvésben és csak a saját végét idézi elő, s vele együtt mindenki másét is. Ám azt is megértette, hogy hasztalan volna a lelkére beszélni. Akár a vele szemben porosodó pajzsot is győzködhette volna. Az észérvekre ugyanúgy süket volt, mint Uriel.
   – Ez a világ vagy úgy lesz az enyém, hogy Wiese adja nekem vagy ha erővel elveszem tőle. Segíteni akarok Solsheimon, nem még tovább pusztítani. Nem hódító akarok lenni, hanem uralkodó.
   – Egy uralkodó akinek és akitől Wiese adja-veszi hatalmát? Nem látod, hogy megvezet téged? Azt akarja, hogy magadra maradj, hogy csak őrá támaszkodj, mert ha elkezdesz rá támaszkodni, hatalmat szerez fölötted. Olyasmit kínál neked, amiről tudod, hogy egyébként is téged illet. Ha nem akarsz velünk tartani, hát ne gyere… – mondta váratlan éllel a hangjában – de kérlek… a barátodként, ne sétálj önként és dalolva a karmaiba. Ez nem te vagy, Antair.

   – Te mit tennél az én helyemben? – kérdezte élesen. – Ha választanod kellene a társaid és aközött, amire egész életedben vágytál?
   – Számomra ez a kettő egy és ugyanaz – vágta rá azonnal, majd csend telepedett közéjük. – Más emberek vagyunk – sóhajtott. Szerette volna győzködni, de nem látta értelmét. Neki is a szíve vágyát kellett követnie, mint mindenkinek. – Egyedül te tudhatod mi a helyes döntés, Antair. Senki más.
   Antair némán meredt rá és tekintetében minden egyes nap tükröződött, amit együtt éltek át. Soha életében nem szembesült még ilyen nehéz döntéssel. Minden korábbi döntés roppant egyértelműnek tűnt ennek az egynek a tükrében.
   – A farkas szelleme lakozik a testedben, igaz? – kérdezte hirtelen.
   Uriel eltátotta száját és remélte, hogy erről nem fog tudomást szerezni. Hazudni viszont nem akart neki. Bólintott.
   – Miért nem mondtad el nekem? – vonta kérdőre a herceg.

   – Mert… magam sem hittem el, hogy… – megvakarta a tarkóját és a herceg szemébe nézett. – Nem… ez nem igaz. Glienni elmondta, hogy a te szellemed a sárkány és, hogy ezek ketten örökkön-örökké harcolnak egymással. Féltem attól, hogy veled is valami hasonló történik, hogy ezek az erők éket vernek a barátságunkba.
   – Értem – mondta valamelyest meghatódva a herceg.
   Ahogy figyelte Urielt, nem tűnt veszélyesnek. Némelyik ember teljesen elveszti önmagát ha egy szellem fészket rak szívébe, mások képesek kordában tartani és ellenállni kísértéseinek. A legritkább esetekben, még az is megtörténhet, hogy egy ember kedvére használja a hatalmát.

   – Ne aggódj – biztosította a herceget. – Seya megtiltotta nekem, hogy használjam a hatalmát és én hallgatni fogok rá.
   – Uriel, ne ámítsd magad. Nem biztos, hogy lesz választásod – nem kapott választ és egyre inkább úgy érezte, hogy ez az utolsó beszélgetés, amit valaha folytatnak. Mégis tartotta hitét egy apró remény. – A Vas Utat a trónteremben találjátok. Egy titkos alagút vezet oda, de a pontos rejtekhelyét nem ismerem. Egy őrző mindig odabent van és vigyáz rá. Általában Priat Pré, Eishita vagy Aylan von Meridia. Hármójukkal nagyon vigyázzatok. A többi őrző is könnyedén elintézne titeket, de ők hárman valóban félelmetes harcosok.
   – Aylan az a pocakos öregember, aki még a páncélját sem hordja? – kérdezte hitetlenül Uriel, de jobban meg volt lepődve amiatt, hogy Antair segítséget nyújt neki.

   – Az a pocakos öregember száz napon át tartotta a Rubint Tornyot egy tucat király és egy egész hadsereg ellen. Hírhedt férfi, „teli pohárnak” nevezik, mivel nincs józan pillanata és az összes létező isten óvja azt, akit részegen meg akar ölni.
   Uriel nem válaszolt. Egy darabig csak nézték egymást és szeretett volna még beszélgetni vele, pusztán a beszélgetés kedvéért, de a búcsú pillanatát csak elodázni lehet, elkerülni nem. Felállt a helyéről és kihúzta magát, ahogy szembenézett Antairral.
   – Köszönöm – mondta őszintén és habár végtelenül csalódott és szomorú volt, haragudni nem tudott rá.
   – Én is köszönöm. Ez a két hónap… – sóhajában minden benne volt. Öröm és búbánat egyaránt. – Többnyire szórakoztató volt – mosolyodott el.
   Uriel sejtelmesen mosolyodott el. Nem mondhatta volna szebben.

   – Kívánom, hogy tiéd legyen ez a világ, amit annyira szeretsz – válaszolt Uriel hasonlóan terhes mosollyal és próbált vigaszt találni abban, hogy legalább mosollyal az ajkukon válnak el, még akkor is, ha utazásuk leginkább vészterhes órái előtt álltak.
   – A szellemek óvjanak titeket – kezet nyújtott. – Vigyázz magadra!
   – Viszlát, Antair von Solsheim, ki feltartott fejjel és egyenes háttal áll ég és föld között – mondta szomorú mosollyal Uriel.

   Antair szája elkerekedett, majd szégyenteljes, fájdalmas grimaszt vágott és szinte feldöntötte Urielt ahogy kiviharzott az elhagyott bástyából. Miután távozott, Uriel visszaült a poros kőpadra és próbált birokra kelni a szorongással. Miért nem tudott megállni a világ első éjszaka a tábortűznél, vagy még régebben, mielőtt elhagyták volna az óraművárost? Minden olyan bonyolulttá vált és már nem tudta eldönteni, hogy helyesen cselekszik-e. Bizonyos kérdésekben, a szívünk dönt helyettünk. Az elme próbál erősen állni az érzések tengere fölött, hogy az értelem világítótornyaként mutasson irányt az embernek, de alkalmanként, száll le oly sűrű köd és tombol oly vad vihar, hogy fénye megfakul és az ember tanácstalanul hánykolódik a zavaros vizeken.

   Joachim Gutcheld három napja csak a palotát rótta. Unalmas folyamat volt és kimerítő is egyben. Figyelme nem lankadhatott, de úgy kellett tennie, mint aki céltalanul lófrál és bámészkodik. Védelmi rések, csomópontok, búvóhelyek a mágikus köröknek, az őrzők útvonalai és viselkedési mintáik. Rá hárult, hogy mindezeket felderítse, mert senki más sem tette meg helyette és egyébként is egyedül saját magában bízott. Egyetlen utitársa a tarka kiscica volt, kinek barna, szürke, fehér és ciánkék foltjai úgy folytak egymásba, ahogy a tengerek találkoznak.    A márványfal oldalában szaglászott és ha megunta, Joachim cipőfűzőjére vadászott. Mancsával kapott utána, éles szemfogaival mart bele, akár egy nagy vadász, s ha a cipőfűző meglógott előtte, kedvesen dorombolt oda a mágus bokájához.
   Joachim megszerette a kis uraságot. Sokat dorombolt és mindenhová szívesen elkísérte, ráadásul különös tehetséggel rejtőzött el, ha szükség volt rá. Ezt kedvelte benne. Most is olyan kényelmesen sétált, mintha csak az üveg utcákon lófrálna, nem aggódott. Ő nagyon is bízott vállalkozásuk sikerében.

   Úgy gondolta, hogy a kiválasztottak ostoba teremtmények. Némelyik kikupálódik, eléri a koronát és megtanul rendesen gondolkodni, de akkor is királynak hívja magát, mint a mellein dörömbölő gorilla. S mégis, a Világfa körülöttük forog, de ez végtére is így egészséges. Minden mágus megtanulja: Nem előnyös, ha a világ körülöttünk forog, mert olyankor alig látunk tovább az orrunknál. Fontos viszont a tudás, hogy hol kell állni a forgatagában, hogy az embert véletlenül se söpörje el a szél.
   Karórájára nézett és diszkréten megállt egy oszlop rejtekében. Aernonban mindenféle órákat lehetett kapni ezért vásárolt egyet, külön minden világra. Az elegáns, ezüsttel kövezett Solsheimi órát két egyenlő részre osztották. Az alsó rész sötét volt, de a számok alá helyezett kék ékkövek megvilágították a szerkezetet. A nappali és az éjszakai óra húsz-húsz órát számolt, de a nap-éj egyenlőség meglehetősen hektikusan váltakozott ebben a világban. Egyszer egy órával hamarabb ment le a nap, másszor kettővel később. Most éppen tizenhárom óra volt nappali idő szerint, ha minden igaz, épp itt van az őrségváltás ideje.

   Hangos csizmák kopogása és záptojás szag. Ez egész biztosan Eishita lesz. Undorító egy ember, az egész épületben érezni lehetett a bűzét. Szeretett úgy öltözni, mint a kaszás és jelenléte is arra emlékeztette az embert. Visszafelé indult, mert ha Eishita a nyugati szárny felé tart, akkor nem más, mint Priat Pré fog érkezni vele szemben. Tőle bölcsebb távol maradni. Minden őrző érzékelését tesztelte néhány egyszerű, mágikus gyertyával. Priat Pré nem csak, hogy észrevette őt, de egy percen belül meg is találta. Kérdezősködött, de nem faggatta túlságosan.    Meglepően érdektelennek tűnt mikor rátalált és Joachimnak furcsa érzése volt emiatt.
   Ma is pontatlanul váltották egymást. Nem várták meg, hogy az egyikük megérkezzen az állomáshelyre és sosem indultak el pontban ugyanakkor. Csak félúton találkoztak és egyáltalán nem siettek. Egy szót sem szóltak egymáshoz, sőt, Priat Pré befogta az orrát miközben elhaladt mellette. Az őrség hanyagul volt megszervezve. Az őrzők nem törődtek a pontossággal és nem volt rájuk jellemző az éberség sem. Tíz éve védelmezték ezt a palotát és veszélynek eddig itt híre-hamva sem volt. A kapitányuk alighanem most is ivott, akár szolgálatban volt, akár nem. Még a páncélját sem hordta. Wiese soha nem ellenőrizte őket, ezért most a ráérős Priat Pré körülbelül hét percre őrizetlenül hagyja a tróntermet. Hét felbecsülhetetlenül értékes perc.

   Megszaporázta lépteit, hogy minél távolabb legyen tőle és befordult egy pókhálós folyosón. Majdnem rálépett a kiscicára, aki lábai között fordult be elé a sikátorban. Pontosan a közepéig iszkolt, aztán leült és nyalogatni kezdte magát. A mágikus pecsét közepén ült, ami Joachim egy érintésére világoszöld árnyalatban villant fel alatta. Eddig négyet helyezett el, többet egyelőre nem mert. Nemsokára már a palota nyugati szárnyában volt egy elhagyott bástya legfelső emeletén. Temérdek elhagyott, használaton kívüli épületet talált a palotában, kedvére válogathatott közülük.
   Kikerülte a szoborkertet, hogy rejtve maradjon az élésraktár elhagyott körfolyosóján és időben megérkezett a következő őrségváltáshoz. Ludovico Vincenza, az újonc ma még korábban elhagyta őrhelyét. Tizenhárom óra tizenhat perc. Általában harminc-negyven körül távozott, de volt, hogy tizenöt óráig senki sem vette át őrségét a kincstár előtt. Ezúttal nem várta meg a váltást, visszament a körhöz és az átellenes, zöld tornyú épületbe teleportált. Ez volt a legsűrűbben lakott mindközül, a szolgálók népesebb hada élt itt. Ők beszédesek voltak, Joachim sokat tanult tőlük, többek között azt is, hogy ez Jan Capek ze Sán örökös területe volt. Szüntelenül őrizte, mivel ő is odaköltözött. Valamennyi éjjelen itt élvezte szeretői társaságát. Ma délután is itt volt, Joachim ráismert jellegzetes nevetésére az ajtaja mögül. Kötelességét már évek óta nem teljesítette, az őrség nélküle forgott a palotán.

   Wiesének összesen kilenc őrzője volt, mint minden istennek, de Joachim megtudta, hogy ketten Caledoniában teljesítenek szolgálatot, egy pedig életét vesztette egy megbízás során nem sokkal a holdtalan ég előtt. Így tehát összesen hatan voltak jelen a palotában. Teli Pohár Aylan von Meridia, Eishita, Priat Pré, Jan Capek ze Sán, Ludovico Vincenza és még valaki… még valaki, akiről eddig egyáltalán nem hallott és még csak a nyomát sem lelte.
   Alig félszáz fegyveres támogatta őket. A bástyák és a kaszárnyák nagy része üresen állt. A csavart tornyok közti bástyákon nem álltak gépek, még csak emberek sem. Nem törődtek sokat a biztonsággal. Nem tartottak ellenségtől, mi több, nagyobb figyelmet fordítani a palota védelmére teljesen értelmetlennek tűnhetett a számukra.
   Joachim úgy gondolta, hogy a királyoknak van egy fatális gyengeségük, szinte kivétel nélkül megtalálható bennük. Túl sokat gondolnak magukról, túlságosan elbizakodottak. Miért törődne Wiese otthona védelmével ha egy szempillantás alatt eltűnhet? Mi szüksége van katonákra, eszközökre és gépekre ha vannak királyai? Hogyan árthatna nekik bárki is, ha egy isten hatalmát bírja és ugyan mégis, ki merészelné megtámadni a Sárkány Palotáját?

   Joachim tudta hogyan néz ki egy erődítmény. Az Üvegváros már néhány évszázada hadkészültségben állt és hiába van pocsék természetes védelme, ők vérmes orommá változtatták, ezernyi csapdával és körmönfont védelemmel. Éppen ezért, optimista volt, de a kilencedik őrző holléte mélyen aggasztotta. Kilencen kell lenniük, kevesebben nem lehetnek. A Panteon teljes hadszervezetére jellemző volt egy furcsa vonzódás a kilences számhoz, mivel kilenc élő istenük volt. Az ilyesmire megtanítják a mágusokat. Azt is tudta, hogy az istenek versenyeznek egymással az őrzők szolgálatáért, ez presztízskérdés volt számukra. Wiese őrzői képességeik terén nem is szenvedtek semmi hiányt, nyolc társának a fele megirigyelhette volna királyait. Joachim nem tudta elképzelni, hogy ennyire ne foglalkozzon a saját otthonával, ahol hatalma összpontosul és különösen azzal a börtönnel, ahol az istenek a legmocskosabb titkaikat őrzik.

   Még két napig kutatott a hiányzó őrző nyomai után, de sehol sem találta. Feltételezte, hogy a lezárt trónteremben tartózkodhat valahol, de nem elégedett meg a puszta feltételezéssel. Ő bizonyosságot akart.
   A hosszabb utat választotta szobája felé. Lassan haladt, hogy nyugodtan gondolkodhasson. Wiese nélkül gyerekjáték lett volna, de nem a képességétől félt, hanem az elméjétől. Sejtenie kell, még ha csak halványan is, hogy valami készül. Ha más nem, Uriel szándékait már biztosan megérezte. Az első lépést alighanem már meg is tette. Glienni és Antair lesz a célpontja, őket le kell vennie a sakktábláról. Ők ismerik személyesen és ez gyengeség rá nézve. Kíváncsi volt rájött-e már ki áll a sakktábla másik oldalán.
   Fel fogja ismerni, hogy Uriel nem lehet az. Túlságosan csupaszív. Nincs meg benne a hidegvér és a furfangosság, hogy túljárjon az eszén. Logikus a következtetés, hogy valaki áll mögötte a háttérben, meghúzódik az árnyékok között.    Egy királyra fog gondolni, valamelyik ellenségére. Akárhogy is, lépései afelé irányulnak majd, hogy minél jobban megossza őket. Hadd csinálja. Seya velük van, biztonságban és feltűnés nélkül tudnak beszélgetni. Az érdekes az, hogy mit fog lépni a bábuk ellen, akik még nem léptek elő a gyalogok oltalmazó rejtekéből. Éppen ezért, egyelőre türelmes és…

   – Nem fáj a lábad, mágus? – töltötte meg a levegőt egy merev, fémes bariton.
Joachim összerezzent. A padló mellett sündörgő kiscica ijedten iszkolt bokája mögé. Nem ismerte meg a hangját és süket volt a numenre, de tudta ki szól hozzá. Wiese Draco egy pillanat alatt ott termett mögötte a semmiből. Úgy megzavarta gondolatmenetét, hogy nem is értelmezte a kérdést.
   – Miért jársz-kelsz szüntelen? Elvesztettél valamit? Segítsek megkeresni? – kérdezte a tudás istene felfelé húzódó ajkakkal. Szőke haja rendezetlen fürtökben takarta el homlokát.
   Joachim nyugalommal konstatálta a helyzetet és illedelmesen meghajolt az isten előtt.
   – Szeretek letűnt korok maradványai között kutatni – mosolygott vissza. –    Szórakoztat, amint elképzelem ezt a palotát igaz dicsőségében és próbálom megfejteni hogyan fakulhatott meg régi ragyogása.
   – Az otthonunk és az elménk rendezettsége szorosan összefügg. Akik birtokolták ezt a palotát, egyre kevésbé szerették. Életük is többnyire súlyosan gondterhelt volt.

   – Tisztelem a véleményét, ámbátor fájdalom, nem értek egyet. A Világfa legfényesebb elméje áll velem szemben, otthonát mégis pókháló és por borítja – tökéletes udvari meghajlást mutatott be, pimasz mosollyal az ajkán.
   –  Ez a hely nem az otthonom – válaszolt Wiese hidegen. Arca megfeszült, szemeiben fény gyulladt. – Mit keresel ennyire? Áruld el. Nem győzöm kivárni míg megtalálod, úgy furdalja oldalam a kíváncsiság – mondta megszállott tekintettel.
   – Nocsak… – pillantott rá Joachim olyan rosszindulatú vigyorral, amit nem tudott levakarni az arcáról. Élesen ütött át az udvariasság maszkja alól. – Nem tudja?
Wiese felemelte kezét. Mintha valaki tiszta erőből mellkason rúgta volna, de nem látott vagy érzett semmit. Repült néhány métert és légszomjjal küszködve csúszott néhány métert a márványon.
   – Taknyosok… – sziszegte maga elé és határozott léptekkel közeledve folytatta. – Elmondom mit gondolok. Szerintem a vezetőd szövetséget kötött egy ellenségemmel és közös erővel a halálomra törtök. Lehet, hogy a farkasod a csapat szíve, de te vagy az esze. Mondd el és megkegyelmezek neked.

   A mágus még mindig nehezen kapkodta a levegőt, s ahogy megszólalt, hangja köhögésbe fordult.
   – Nem szeret játszani, ugye?
   – Nyerni szeretek.
   – Rendben, rendben – adta meg magát Joachim bordáit szorongatva. – Nem tudom kivel egyezett meg, nem találkoztam vele, de elmondom, amit tudok. Öt nap múlva támadnak majd, éjnek évadján. Ha minden igaz, hárman jönnek.
   – Nem hiszek neked.
   Joachim ismét udvariasan fordult felé, miközben talpra állt.
   – Uram, akkor miért kérdezte meg? – kérdezte hidegvérrel és mosolyogva leporolta magát.

   Kicsit sem aggódott. Wiese akár most, ebben a pillanatban is foglyul ejthetné őket. Őt mindenképpen, játszi könnyedséggel a puszta gyanú miatt, de biztos volt benne, hogy nem fogja megtenni. Mert minden királynak van egy gyengesége. A hatalmukat úgy szerezték, hogy játszottak és nyertek. A kihívások által lettek azok, akik. Éhezték a próbatételen aratott győzelem dicsőségét, mert hozzászoktak. Az formálta őket. Ellenben az unalom és a tétlenség elsorvasztotta őket, mint betegség a szép, érett gyümölcsöt.
   Az isten még nézte őt egy darabig aztán haloványan elmosolyodott.
   – Rosszul tetted, hogy nem fogadtad el a kegyelmem. Öt nap, hét, vagy három… neked is tudnod kell, hogy a végeredmény ugyanaz lesz – mondta hanyagul és kék villanás kíséretében, tovatűnt a szélben.

   Délelőtt volt. Azzal a kifogással hagyta magára Urielt, hogy repülni megy. Ugyanezt mondta Ritiusnak is, mikor a társaságát kereste, de esze ágában sem volt még jobban fárasztani magát. Nyúzott volt és majd minden percét az apátia jellemezte. Szerette ő mindkét társát, de most nem akart velük lenni. Mást sem tettek csak ígéreteket tettek, de ezzel csak átültették félelmeit a valóságba, ő pedig menekülni akart előlük.
   Tudta, hogy nemsokára a szabadságáért fognak küzdeni, de nem gondolkozott ezen, csak tolta tovább a harcot, egyre mindig a következő pillanatba és igyekezett megfeledkezni róla. Egy darabig az ember képes erre, de ereje elfogy és szíve szembesíti az összeroppantó igazsággal. Egyszer már érezte magát hasonlóan Utregarban és most ugyanarra készült, mint akkor.

   Az őrzők bástyája felé indult, de nem találta azt, akit keresett. Egy szolgáló aztán végül a segítségére volt és megmondta hol találja a férfit, akire jelenleg szüksége volt. Aylan von Meridia a szomszédos épület legfelső emeletén ücsörgött. Elhagyott, üres vendégszobák sorakoztak mögötte, kezében egy üveg bort szorongatott.    Akárcsak a palota legtöbb folyosója, a befelé néző oldalak csupa ablakkal voltak kikövezve. A király észrevette Gliennit, amint felért a lépcsőn és hangosan üdvözölte. Szavait visszhangozták a tárva-nyitva álló, üres szobák.
   – Csak nem jött meg hozzá a kedved, hogy végre igyál egyet? – bökte oldalba a nőt, miután leült mellé.
   – Kettő is rám férne – mondta és két ujjával megszorította az orrnyergét.
   – Sajnálom – nézett rá Aylan, aki biztos volt benne, hogy mi történt. Átnyújtotta a borosüveget.
   Glienni majdnem egyszuszra kiitta az egészet, csak az alján fityegett még némi spiritusz.
   – Nézd a jó oldalát, velem mindig ihatsz! – fakadt önző mosolyra Aylan.
   Örült neki, hogy itt marad, mert magányosnak érezte magát és afféle ivócimborák lettek az utóbbi években. Többször ittak már együtt titokban és sokszor meghallgatták már egymás fájdalmát. Aylan tisztában volt vele, hogy mennyire magányos volt, mennyire el szeretett volna menni innen és mily türelmetlenül várta, hogy elragadja a Világfa. Szeretett volna rajta segíteni, de nem tehette. Bement hát az egyik szobába, ahol az italait rejtegette és valami erősebbel tért vissza. Megbontotta az üveget és Glienni kezébe adta.

   Fintorogva szagolt bele. Oly erős bukéja volt, mintha fertőtlenítőt tartott volna a kezében. Teljesen íztelen és jellegtelen ital volt, de cserébe bivalyerős. Arca elvörösödött és a torka alá tett kézzel próbálta száműzni a kellemetlen utóízt szájából.
   Aylan kikacagta, majd meghúzta az üveget. Jólesőn áradt szét testében a melegség és eszébe jutott egy vicc. Már ki is nyitotta a száját, de ahogy ránézett a nőre, az csak egykedvűen meredt ki az ablakon és súlyos üresség keringett zöld szemében. Elszomorodott és megtartotta magának a viccet.
   – Azért iszol mert szükséged van rá, vagy csak unatkozol? – kérdezte Glienni továbbra is a palota udvarát bámulva. Ezt a kérdést sosem merte feltenni korábban.
   – Hmm… – kuncogott fel Aylan sejtelmesen – Egy kisfiú találkozik egy részeg öregemberrel. Megkérdezi tőle, miért iszik? Azt feleli: mert szégyellem magam. Mire a kisfiú: Miért szégyelli magát? – próbálta egy gyerek vékony hangját utánozni, aztán visszaváltott a sajátjára. – Hát azért, mert iszok – fejezte be az anekdotát és meghúzta az üveget.

   Átnyújtotta az italt, de Glienni hezitált elvenni. Az üveg megbabonázta figyelmét és nyugalommal csábította, de aztán ránézett Aylanra és valami megijesztette a viselkedésében. Mégis, a nyugalom kísértése túl erős volt. Ivott belőle, méghozzá nem is keveset. Szégyenérzettel adta vissza gazdájának.
   Mi maradna neki az életben, ha itt maradna? Sosem lehet királynő, nem lehet anya, nem utazhat, nem ismerhet szabadságot, kalandot, elismerést… semmit. Itt rohadna meg lassan és vagy az ital vinné el, vagy önkezével vetne véget életének. Nem akarta, hogy a többiek feláldozzák magukat érte, de mégis mi maradna neki, ha visszautasítja a segítséget? Borgőz és három hónap szabadság örökös siratása.
   Az őrzők vezetője ismét átnyújtotta az üveget, de ezúttal visszautasította.

   – Mi van veled? – kérdezte Aylan.
   – Undorító ez a lötty – nem volt hazugság, de nem ezért mondott nemet. Nagyon is jól esett volna.
   – Hozok másikat – pattant fel az idős férfi. – Van itt minden, mi a mérged?
   – Csak ülj vissza, kérlek. Inkább egy-két óra múlva hánynám el magam – pillantott rá fájdalmas mosollyal.
   Az őrző nagy sóhajok közepette ült vissza és láthatóan kisebb élvezettel fogyasztotta egyedül az italt. Csak alig-alig húzott belőle, de cserébe igen gyakran.
   – Hová röpül ily sebesen az idő és megannyi dolog közül, miért csak a szomjúság marad változatlan? – nézett ki az ablakon Aylan – Mikor fordult elő ezen a helyen utoljára, hogy úgy hallgattuk végig a másikat, hogy valóban oda is figyeltünk rá?
   – Hmm… – merengett Glienni és egy szűk kortyra elkérte az üveget. – Jó kérdés. Rég akadt ivócimborád?
   – Régen bizony – sóhajtott Aylan – Priat Pré a tanítványom volt, Jan Capek ze Sán pedig jóbarátom, de már évek óta nem isznak velem. Haragudnak rám, amiért meggyőztem őket, hogy szegődjenek ide őrzőnek. Ők még fiatalok… úgy érzik itt elpocsékolják a tehetségüket. Megváltoztak – mondta fájdalmas búskomorsággal.
   – Wiese is megváltozott – fűzte hozzá komoran.
   Egyre csak az a hideg, távoli pillantása járt a fejében és a közömbösség, amivel közölte vele, hogy nem fognak gyermekei születni. Régen szerette Wiesét, de már nem gondolta, hogy ő valaha is igy érzett volna iránta.

   – Más ember tért vissza a Plea fölötti Palotából, mint aki odament. Azt…
   – Az csak a jéghegynek a csúcsa! – szakította félbe Aylan. Feltűnően nagyot húzott az üvegbe, legalább a negyedét megitta, majd köhögött egy sort. – Én nagyon tisztelem őt. Ha láttad volna mily csodákat alkotott a háborúban. Elképesztő micsoda elmével rendelkezik. Úgy gondoltam páratlanul szép és gazdag világot fog építeni. Mind így gondoltuk, akik szolgálatába szegődtünk. Felvirágoztatni ezt a világot nagy kihívásnak tűnt. Izgalmas feladatnak. Királyhoz méltó, nemes vállalkozás… – szép emlékeket dédelgetve mosolyodott el. – Milyen szép reményekkel emeltük poharainkat, mi hárman. Úgy nevettünk akár a gyermekek. A háborúban pusztítottunk eleget, építeni vágytunk. Egy gyönyörű kor hajnala köszöntött reánk. Az istenek minket választottak, hogy úttörői legyünk. Nagyon izgatottak voltunk – mosolyogva, szomorú szemekkel pillantott Gliennere. – Mi hárman őszintén, a szívünk mélyéből hittünk Utópiában. Ehelyett… – kacagott fel – dicső fegyverek vagyunk egy vitrinbe zárva. Wiese naphosszat csak a könyvtárában ül, én meg a bezárt ajtaja előtt. Egészen olyan mint én, amikor nem találok elég italt. Megesett, hogy napokig nem jutott ideje a könyvtárra. Idegessé és nyugtalanná vált. Nagyon aggódom miatta – fújt nagyot. – Néha hallom őt magában beszélni.

   – Szokása hangosan gondolkodni.
   – Ez más! – erősködött Aylan, nyála Glienni orcájára fröccsent – Már sokszor hallottam, olyan mintha beszélne valakihez! Tudom milyen amikor hangosan gondolkodik. Egy véget nem érő monológ, de ez más! Szüneteket tart, kérdez és válaszol.
   – És miket kérdez?
   – A felhőnyelvet használja, de… – hirtelen megtorpant és gyanúsan, fürkészően tekintett a kiválasztottra. Húzott egyet az üvegből és ezúttal nem nyújtotta át. – Sajnálom, ezt nem mondhatom meg. Ennyit sem lett volna szabad.
   Abban, hogy Wiese gyakorlatilag rejtélyes, másvilági könyvtárában élt, nem volt semmi meglepő. Ahogy teltek az évek, egyre többet tartózkodott ott. Nem tudta hol van ez a könyvtár és eddig azt sem, hogy csak és kizárólag Aylan őrzi, mikor odabent van.
   – Jan Capek a szolgálólányok között talált magának menedéket és többé már nem értem az én kedves tanítványom gondolkodását. Az elpazarolt tehetség palotája ez, én mondom. Szerettem volna, ha legalább te nem jutsz a sorsunkra – panaszkodott tovább Aylan.

   A következő húzás után Glienni is elkérte az üveget. Csak egy kicsit ivott és hagyta Aylant, hadd mesélje nosztalgikus történeteit. Attól legalább egy kicsit jobb kedvre derült. Az ösvényre tudta képzelni magát a szavait hallgatva. Miután elfogyott az üveg, távozott. Az őrző még hosszasan és keservesen kérlelte, hogy maradjon már, igyon még egyet, de csak egyet és csak egy kicsit és tényleg csak egy ici-picit, de Glienni tudta, hogy az egyből tüstént kettő lesz, a kicsiből pedig sok, ezért útnak indult. A lépcső az egyik kertbe vezette. Apró bokrot látott meg a lábánál, hóvirággal az aljában.
   Nagy levegőt vett és kevésbé érezte magát reményvesztettnek. Talán tényleg használt valamit az ital, lehet csak a társaság. Felemelkedett a levegőbe és repülni kezdett a szépen megnyírt, két-három méter magas örökzöld bokrok felett. Ilyennek képzelte el a labirintust felülről. Észrevett egy pontot benne, amit szinte teljesen elfeledett. Leszállt oda és egy fából épített kis pavilont pillantott meg. Nem volt benne semmi különleges, a szerelmesek jártak néha ide, mert szépen el volt rejtve.    Ők is jártak itt Ulrichhal többször is. Sebesen röppent a magasba. Körözött a levegőben, a körülötte lévő végtelen tér felszabadította, a mozgás légiessége megnyugtatta. Táncolt a levegőben egy darabig, majd váratlan kék villanást látott meg és egy pillanattal később, Wiese Dracót.

   Numen fodrozódott lába alatt, úgy alkotott magának talapzatot a levegőben. Glienni nem volt képes ilyesmire, de nem akart leszállni, ezért néha fel-fel lökte magát egy fuvallattal akárhányszor ereszkedni kezdett.
   – Mit szeretnél? – kérdezte semleges hangon. Roppant váratlanul érte, hogy itt van. Reménykedni nem mert, gyűlölködni pedig nem volt értelme.
   – Aylan különösen beszédes kedvében volt ma délelőtt, nem igaz? – kezeit a zsebébe dugta. Csak egy fehér inget viselt és látni lehetett mennyire fázik alatta.
   – Te kihallgattál minket? – kérdezte felháborodva. – Mióta figyelsz engem?
   Wiese nem válaszolt. Ezek a kérdések túl egyértelműek voltak, magától is könnyedén rájöhet a válaszra.
   Glienni elnevette magát. Egyszerűen képtelen volt feldolgozni, hogy valakinek ennyire vastag legyen a bőr a pofáján. Önmagát hibáztatta amiért régen olyan ostoba volt, hogy barátjának tartotta és felnézett rá.

   – Akkor is nézni szoktál, mikor szerelmeskedek? Vagy amikor az árnyékszéken ülök? Meg tudod mondani milyen volt az állaga ma reggel? Láttad esetleg benne a halálod?
   – Ne próbáld ilyen undorító vádakkal a szőnyeg alá söpörni amit tettél. Látlak titeket, ahogy elbújtok a kupola alá és terveket szövögettek – nézett rá hideg, kegyetlen szemekkel. – Azért mentél Aylanhoz, hogy a gyengeségem után kutass. Le akartad itatni, hogy megtudd, hol van a könyvtáram.
   Glienni majd felrobbant. Végtelenül tehetetlen volt és dühös. Az ital miatt szűrő nélkül gördült le minden gondolata a nyelvéről. Egészen közel ugrott az istenhez. Arcuk majdnem összeért.
   – Ha ennyire nem bízol bennem, akkor ölj meg itt és most! – meredt egyenesen kék szemébe. – Gyerünk! Úgysem hagyod, hogy éljek, hát legalább azt hagyd, hogy meghaljak – megragadta kezét és a szíve elé húzta. – Rajta! Viselkedj férfiként és végezz velem, ha ennyire félsz tőlem! Egyszer az életedben mutass legalább egy morzsányi kegyelmet, te gerinctelen féreg!

   Az ital nélkül nem fogalmazott volna ennyire durván, de alkohol ide vagy oda, egyszerűen képtelen volt elhinni mi történik. Nem elég. Akármitől is fosztja meg, az soha nem elég. Mindig figyeli, mindig hallja és semmit sem enged, csak üljön csendben egy toronyban a halála napjáig.
   Fújtatva meredt rá és a ki nem mondott sértések egyre szorosabban tódultak fel elméjében. Nem vette észre, hogy a numen önmagától az oldalára szegődik, ahogy azt sem, hogy Wiese elhúzza kezét és hirtelen megragadja a vállát.
   – Végre kibújt a szög a zsákból.
   Kék villanás következett és máris egy szűk szobában voltak. Ha lábújhegyre állt volna, beveri fejét a plafonba. Az egész szoba akkora volt, mint az ágy a lakosztályában és nem volt benne semmi sem. Fala tömör fém volt, ajtaja pedig acél. Későn vette észre, hogy nem is egy szobában van. Ez egy cella volt.
   Wiese elengedte őt és azonnal leverte a víz. Egy pillanat alatt elragadta a pánik. Emlékezett erre a helyre. Néha még mindig megjelent rémálmaiban. Ugyanide hozta őt, miután Szeráf meghalt.

   – Itt fogsz maradni, amíg a többiek elhagyják a világot.
   Glienni a nevét üvöltve nyúlt utána. Nem erőszakkal, hanem mint a fuldokló, az utolsó esélybe kapaszkodva, de Wiese teste szertefoszlott és ujjai közül kék füst szállt fel, majd a levegőbe veszett. Teljesen magával ragadta a kétségbeesés, legnagyobb félelme valóra vált és csak sikoltani tudott. Borzasztó félelmet érzett, mintha véget ért volna az egész világ. Egy pánikroham közepette minden erejével rugdalta az acélajtót, majd numennel lőtte meg. Újra és újra nekilendült a távolból.    Véresre verte rajta ökleit, de az ajtó nem moccant. Térde, lába, ökle és könyöke is vérzett. Ujjai nem mozogtak. Az erő, amit megszerzett, amiért oly sokat edzett, nem ért semmit. Gyenge volt és ahogy veresége pillanatában körülnézett börtönén, betetőzött a kétségbeesés. Elterült a padlón, térdeihez húzta állát, magzatpózba kuporodott és keservesen sírni kezdett.

   Uriel idegesen rótta a palota folyosóit. Seya szobája felé indult, lépései sebesek és idegesek voltak, ujjai szüntelen jártak teste mellett, ahogy haladt előre. Bekopogott a kislány ajtaján, aki kiáltott, hogy kerüljön beljebb.
   Hason fekve talált rá az ágyán. A padlón egy hófehér kiscica feküdt és sütkérezett a lemenő nap fényében, egy másik pedig szüntelen körülötte ólálkodott. Seya épp egy könyvet olvasott és széles mosollyal köszöntötte a férfit.
   Uriel irigyelte a nyugalmát, ő hetek óta az őrület szélén érezte magát. Glienni reggel távozott, azóta tizenkét óra is eltelt, mégsem látta viszont. Érzékelésében már nem igazán bízott. Képtelen volt a középpontba helyezkedni. Saját gondolatai, kétségei egyszerűen elködösítették hatodik érzékét. Megkérte a lányt, hogy segítsen neki és mondja meg hol van.

   Seya csak sóhajtott.
   – Tudod, egy kicsit elengedhetnéd a kezét. Egy lány sem értékeli, ha megfojtják a szeretettel.
   – Majd visszafogom magam a következő világban. Hol van? – kérdezte aggodalommal.
   – Megkereshetem, de mi lenne, ha adnál neki egy kis időt? Elfelejtetted te hogyan viselkedtél a Labirintus után? – felült az ágyon – Mi sem beszéltünk egymással. Nem lehet egyszerű megemésztenie, hogy milyen csúnyán viselkedett vele Wiese. Most hagynod kell, hogy felkészüljön arra, ami jön.
   Uriel nagyot sóhajtott, de cipőjével ütemesen kopogott a padlón. Végül leült az ágyra, hogy legalább megfontolja a lehetőséget.
   – Olvasd el ezt a részt, majd megfulladtam a nevetéstől – nyújtotta oda a könyvet Seya és ismét elnevette magát, még a hátára is fordult a nagy hahota közben.
   Uriel kezébe vette a könyvet, de nem olvasott bele, csak a fejét csóválta.

   – Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni? Nem félsz? – a kislány csak megrázta a fejét    – Egy kicsit sem? – kérdezte hitetlenül.
   Seya csak vállat vont.
   – Most egyszerűen, erre visz az ösvény – mondta kissé szégyenlősen, pihekönnyű hangon – Szeretem ezt az életet. Sosem tudni mit hoz a holnap és én csak minden nap örülök, hogy eljön.
   Uriel csendben üldögélt mellette. Mikor először hallotta ezt, nagyon meglepődött és lenyűgözte Seya hozzáállása, de azóta jobban megismerte önmagát.
   – Én nem tudnék így gondolni rá. Átkoznám a világot, elutasítanám a halál gondolatát, még akkor is ha hiábavaló – elbambulva figyelte a plafont, majd megtalálta Seya tekintetét – Ha nekem lenne ilyen betegségem, megszállott módjára rohannék a tető felé.
   Seya keserédesen mosolygott.

   – Vagy felérek, vagy nem. Vagy van gyógymód, vagy nincs. Tudod, ha minden nap azzal a gondolattal fekszel le, hogy a betegség eljöhet akár holnap is; akkor minden nap arra ébredsz, hogy ma még nem. Ma még nem… – mosolyában valami földöntúli hála lakozott, mint aki olyasvalamiben gyönyörködik, amit senki más sem láthat. – Ezért minden nap annyira különleges, de ez biztos nagy butaságnak hangzik – nevette el magát kissé kínosan és elfordult.
   Egy kiscica próbált felugrani az ágy szélére. Seya lemászott, a kezébe vette. Uriel mellé ülve babusgatta, aki elmosolyodott. Shohin is biztosan valami hasonlót mondana és nem olyan régen lehet, hogy ő is így gondolkozott volna.
   – Van gyógymód – közölte halkan, majd megidézte a képességét, hogy hangja ne jusson el a tudás istenéhez. – Maximillian felajánlotta nekem, hogy elmondja, de én… – fájdalmasat nyelt – Gliennit választottam. Nagyon sajnálom.
   – Nekem is felajánlotta – nézett rá közömbösen Seya. – Harmincháromezer aranyforintért, még a Fogyó Hold Templomában – mondta és elmosolyodott, mikor a kiscica felemelte fejét, hogy jobban megvakarhassa az álla alatt.
   – És… nem fogadtad el? – kérdezte hitetlenül Uriel.
   – Persze, hogy nem. A szüleim biztos kifizették volna. Még jó, hogy nem ők találkoztak vele – mondta és hasára fordította a kiscicát. – Hagyta, hogy megérintsem. Ő a holdon örökké nevető bohóc – nézett rá komolyan. – Nem szabad elhinni amit kérdez.

   Uriel nagyot sóhajtott. Jó is lett volna, ha megvan az a luxusa, hogy megválasztja kinek hisz és kiben bízik. A részleteket teljes egészében Joachimra bízta, akinek valódi hűségén sokadszorra töprengett el. Ám ezúttal, mintha megidézte volna, a mágus egy perc múlva ajtót nyitott és némán mutatott körül magukon, ezzel buzdítva Urielt, hogy rejtse el őket.
   – Rossz hírek hozója vagyok – közölte összeszorított fogsorral, aztán lehalkította a hangját, suttogva közölte – Holnap kell cselekednünk. Hajnal hasadtával.
   – Mi? – kiáltott rá Uriel – Négy nap múlva készültünk!
   – Nos, megváltoztak a feltételek. Harcos urunk és Hüsi már ide tartanak – térdelt le az ággyal szemben. – Attól tartok az ellenségünk rajtakapott felderítés közben és a támadásunkat alighanem kettőtől hét napig terjedő időtartamra számítja. A hercegnőnk és Aylan beszélgetését kihallgatva tudomásomra jutott továbbá, hogy függőségi viszony fűzi őt személyes könyvtárához, így mielőbb cselekednünk kell, ameddig még biztonságosnak érzi az ott tartózkodást. Nyilván nem kell emlékeztetnem önöket, hogyha Wiese nincs a könyvtárában az igazság pillanatában, akkor módfelett szégyenteljes bukás lesz az osztályrészünk.

   – Mi van Astarottal? – kérdezte Uriel – Készen állnak?
   – Igen. Ám… – megtorpant a szavában, mintha még a kupola belsejéből is megérezte volna, hogy kinyílik mögötte az ajtó. Hűvös Folyó és Ritius kettőse érkezett meg és helyet foglalt mellettük. Joachim nem fordított rájuk figyelmet, pontosan ott folytatta, ahol abbahagyta. – Ilyen feltételek mellett csupán két király tart vele. Most pedig jól figyeljenek, elmondom mi a teendő. A beszélgetésünk vége után egyedül a cuki cicabarátok által maradunk kapcsolatban. Mindannyiuknak külön, személyre szabott szerepe lesz és kiemelkedően fontos, hogy óramű pontossággal cselekedjenek. Először is uraim, önökön a sor. – nézett végig három férfitársán, s először Ritiusra mutatott. – Ön harcba száll egy királlyal – mondta tökéletesen hűvös és érdektelen hangon, majd Hűvös Folyóra mutatott – Te fogadsz néhány barátot – végül Urielre pillantott. – Ön pedig, uram, kiszabadítja szívszerelmét, ugyanis bő két órája sikeresen tömlöcbe záratta magát.

   A központi épület egy tornyában raboskodott. A sárga csúcsú toronyba zárták, annak is legfelső emeletére.  Rácsos kapu szegélyezte útját, ahogy az utolsó lépcsőfokot is leküzdötte. A falak a barna és a vörös furcsa keverékét vették fel. Itt nem voltak ablakok, a rácsos kapu mögötti folyosó is roppant szűkös volt. Másik oldalán tömör, áthatolhatatlan fémből készült vasajtót pillantott meg. Közöttük pedig egy pici asztalkát világított meg a gyertya lángja, s mellette a palota egyik őrzője, Priat Pré üldögélt.
   Uriel megkopogtatta a rácsos kaput, hogy felhívja a király figyelmét, noha az már messziről érezte őt. A kisfiús arcú, nyalka alkatú Priat Pré éppen egy tányér levest kanalazott és nem tüntette ki figyelmével a vasat ütlegelő kiválasztottat. Jóízűen nyelt le egy kanál levest, miután megszólalt.

   – Ne is kezdj bele! – pontosan akkor szólalt meg, mikor Uriel is kinyitotta a száját. – Wiese megtiltotta, hogy bárkit is beengedjek hozzá.
   – Ezt… – nem is tudott többet mondani. Fogait csikorgatta, remegő karja mozgatta ökölbe szorult ujjait. Újra kinyitotta a száját, mire az őrző felemelte mutatóujját és ezzel megfékezte a nyelvét.
   – Ám mivel ez a búcsú keserédes és jelentőségteljes pillanata, engedélyezek nektek öt percet együtt.
   Elszürcsölt egy újabb kanál levest, aztán felvette asztaláról a kulcsot és a rácsos kapu elé sétált.
   – Köszönöm… -rebegte Uriel. Nem akarta elhinni, hogy ilyen egyszerűen bejut és őszinte hálával adózott az ismeretlen királynak. Jól esett, hogy akad olyan a Világfán, aki tisztességes.

   A rozsdás kapu nehéz nyikorgással húzódott el ujjából. Olyan mély hálát érzett az őrző iránt, hogy meghajolt előtte. S ahogy felemelte fejét és tett egy lépést, elesett.
Priat Pré mellélépett és aggodalmas arccal lehajolt hozzá. Kezét nyújtotta és felsegítette.
   – Nem ütötted meg magad?
   Finom, selymes hangja volt, egészen olyan, mint egy édesség. Valamiért összefutott tőle a nyál az ember szájában. Elegánsan hajolt le, jobbját Urielnek nyújtotta, balján a háta mögé tette. Felsegítette a kiválasztottat és a tömör fém ajtóhoz vezette. Három külön kulcsot fordított el benne, hogy kinyíljon és mielőtt megmozdította volna a börtön ajtaját, Urielhez fordult.
   – Öt perc. Nem több – nézett rá szigorúan.

   Uriel ismét megköszönte kedvességét és hamarosan, az elhúzódó ajtó nyomában megpillantotta annak rejtekét. Szűk cella volt, feje búbja súrolta a plafont és egy fejjel magasabb embernek már problémát okozott volna, hogy kényelmesen kinyújtózzon. Ennél jobban nem is tudta felmérni a börtön belsejét, nem is érdekelte igazán.
   Glienni már várta őt a túloldalon, érezte a közelségét és a nyakába ugrott. Két kezével megragadta a hátát és minden erejével szorította magához.
   Uriel nagyokat sóhajtott és úgy ragadta meg derekát, mintha most ölelné utoljára. Hamarosan el kellett válniuk. Priat Pré betessékelte őket és rájuk zárta az ajtót.
   Glienni meg akarta csókolni a férfit, de Uriel hátrafordult, mikor meghallotta az ajtó záródását. Nem volt idő örülni egymásnak, ő nem öt percet akart vele, hanem egy életet. Sebtiben megidézte képességét és eltakarta magukat isten mindent látó szeme elől, ki talán épp rejtélyes könyvtárában tartózkodik vagy éppen őket figyeli és bármelyik pillanatban megjelenhet. Levetette hosszúujjú ruháját és fájdalmasan húzta le magáról az egyik derekára kapaszkodó kiscicát. Kettő is volt nála. Glienni kezébe nyomta, majd lehajolt a ruhájáért.

   – Rejtsd el jól. Gondod legyen rá, hogy ne éhezzen.
   – Uriel…
   – Holnap hajnalban eljövök érted – vágott a szavába. – Még nem tudom, hogy szabadítunk ki, de… valamit kitalálunk – érintette meg az arcát.
   Glienni behunyta szemeit, hátha azzal meg tudja állítani a könnyeit, de egy csepp lassan kezdett csordogálni az arcán. A kéz felé hajolt, amit már jól ismert és elkönyvelte, hogy soha életében nem fog hasonló melegséget érezni. Nagyokat nyelt, miután megérintette a férfi csuklóját és elhúzta onnan. Kinyitotta szemeit és végtelen szomorúsággal pillantott rá.
   – Hagyjatok itt. – mondta, majd szipogott. Nem akarta, hogy itt hagyják, de félt attól, hogy milyen árat fizetnétek a többiek a szabadságáért.
   – Ezt ki se találd… ne gyere ezzel a hülyeséggel!
   – Uriel… – érintette meg a kezeit. – Szeráf egyszer megpróbált megmenteni engem és meghalt értem. Nem bírnám elviselni, ha miattam…
   – A fenébe is Glienni, hát nem érted?! – kiáltotta el magát.

   Valamennyi visszafogott haragja végre utat nyert magának. Hangja erős volt és kemény, numen jelent meg az oldalán és a fekete-bronz kupola széthasadt, ahogy indulatai utat találtak maguknak.
   – Ez többről szól kettőnknél! A Wiese félék, ők a világ igazságtalansága. Az ilyen emberek tartottak engem és anyámat egy szemétdombon! Ők zártak börtönbe! Elvesznek tőlünk méltóságot, szabadságot, büszkeséget, szeretetet, csakis azért, hogy kurva jól érezhessék magukat amiatt, hogy egy másik ember felett állnak! Hogy elöntse őket a hatalom mámora! Én gyűlölöm ezt a gondolatot! Minden egyes érző porcikámmal megvetem és elutasítom! – nyála ráfröccsent Glienni arcára, de a nő észre sem vette. Olyan mély megvetés és igazságérzet volt benne, hogy hangulata magával ragadta. – Mégis ki a faszom Wiese Draco, hogy ezt megtegye veled? Te szabadnak születtél! Jogod van úgy élni ahogy szeretnél, azt csinálni amit akarsz! Neked jogod van boldognak lenni! Tudod, hogy igazam van… de hallanom kell. Hallanom kell, hogy mit akarsz valójában. A szíved mélyéről.
   Glienni szipogott és ajkai vékony vonallá húzódtak. Nagyon féltette az életüket, Urielt mindenkinél jobban. Tudta, hogy képtelen lenne együtt élni a gondolattal, hogy még egy szerette meghalt miatta, de nem tudott harcolni a vágy ellen. A szabadság vágya ellen, ami a fellegekbe repítette, ahonnan nem akart leszállni a földre. Megadta magát neki és hangosan, kérlelve mondta ki.

   – Vigyetek magatokkal! Szabad akarok lenni! – mondta és tett egy lépést a férfi felé, aki azonnal átölelte őt. – Nem maradhatok itt, nem tudom többé elviselni! Láttam Utregart… láttam a tavaszt – mintha szellő osont volna ki a szájából, az utolsó szóban benne volt minden reménye.
   Elviselte azt a tíz évet valahogy, mert soha nem mihez viszonyítania. Csak most értette meg pontosan, hogy mennyire bezárt és hideg hely volt ez mindig is. Nem is tudta folytatni, csak próbált megnyugodni és visszanyerni lelki erejét. Kibontakozott az ölelésből, miután megálljt parancsolt könnyeinek.
   – Randevú vége, gyerekek! – kopogtatott az ajtón Priat Pré.
   Uriel fájdalmasan hunyta le a szemeit. Továbbra sem tudta hogyan fogja kiszabadítani, de ahogy Glienni meghallotta az őrző tiszta hangját, ő már tudta a választ.

   – Hajnalban – ígérte meg. Csókot váltottak, aztán az őrző mosolyogva kinyitotta az ajtót és Uriel keze lecsúszott a nőéről.
   Kénytelen-kelletlen, Uriel távozott. Visszasétált szobájába és a derekába kapaszkodó kiscica segítségével beszélni kezdett Gliennihez, de ő nem válaszolt. A többieket is hívta, de senki sem hallotta őt. Különösnek találta a dolgot, úgy gondolta a kiscica ételre vagy pihenésre vágyik, azért makacskodik éppen, de mikor a hátára tapintott, a kisállat nem volt ott. Eredménytelenül kereste a szobában, s aztán a palotában. Elvesztette.

   – Hogy mit tettél?! – Seya olyan erővel kiabált rá, hogy a feje is majd leszállt a heves szavak lendületétől.
   – Sajnálom… tudom, hogy…
   – Tudod? Mit tudsz te? Nagy semmit tudsz te, azt tudsz! Most miattad szegény kiscica teljesen egyedül van és fél! Nincsen aki gondozza, babusgassa, szeretgesse…
   – Én éppen attól félek, hogy valaki befogadott egy ilyen különleges kiscicát.
Megálltak. Másfél órát töltöttek az elveszett kiscica keresésével, s Seya egész idő alatt tombolt.
   – Hogy lehettél ilyen felelőtlen?
   – Mondtam már, hogy sajnálom! – emelte fel a hangját idegesen Uriel.
   – A sajnálat nem elég! – toporzékolt és feszültségében majdnem elsírta magát. – Hogy veszíthetted el…

   Uriel sóhajtott és ingerülten megrázta a fejét. Elege volt a dorgálásból. Tudta, hogy nem Seya lesz az egyetlen, aki dühös lesz rá, de nem tehetett mást. Otthagyta a kislányt és elindult a rossz irányba.
   – Most hová mész? – dobbantott a lábával Seya, hangját felemelve.
   – Szólok Joachimnak. Megkérdezzük mi legyen – közölte, mire látása duzzogva felzárkózott hozzá. Bezárkóztak Seya szobájába és a hófehér kiscica segítségével kapcsolatba léptek a mágussal.
   Ő sem fogadta kitörő örömmel a híreket, de tartózkodott a kioktatástól. Elmélyülten gondolkozott, mire megkérte Seyát, hogy adjon egy másik cicát Urielnek. A lány persze hallani sem akart a dologról, de Joachim hipnotikus nyugalmával és kitartásával végül addig győzködte, míg nagy duzzogva végül idézett neki egy barna kiscicát, aki jó erősen kikarmolta a combját. Azon keresztül beszélgettek a mágussal.

   – Joachim! – szólította meg Uriel – Őszintén sajnálom. Nem tudom, hogyan történt, de rájöttem, hogyan találhatnánk meg! Ha bárki lát minket a cicával, akkor mi is látjuk őt. Csak annyit kell tennünk, hogy…
   – Tisztelettel, uram, épp ellenkezőleg. Nem teszünk semmit.
   – Semmit? – kérdezte ingerülten Seya.
   – Semmit. Attól tartok az elveszett kiscicának magától kell boldogulnia. A baj már megtörtént. Önök úgy látják, hogy még nem elég nagy?
   – De ha valaki megtalálta… – kezdte volna Uriel.
   – Szegény akár éhen is halhat, tennünk kell valamit! – vágott a szavába Seya.

   – Kisasszony, uram, kérem. Nyugodjanak meg – szólt hozzájuk nyájasan Joachim. – Emlékeztetném önöket, hogy nem véletlenül választottak engem a feladatra. Ön uram, azért döntött így, mert tisztában van vele, hogy nincs meg hozzá a képessége, hogy feszült helyzetekben jó döntést hozzon. Önismerete meglehetősen bölcs döntésre vezette önt, ha megjegyezhetem és ezt továbbra is bátorítom. Ön pedig kisasszony, az előbb bizonyította, hogy félig-létező kiskedvence babusgatásáért, hajlandó lenne mindannyiunk testiépségét kockáztatni. Épp ezért, bátorkodok önökre parancsolni. Ne csináljanak semmit! Ne kérdezősködjenek és innentől kezdve ne használják a cicákat! – szünetet tartott, miközben a két kiválasztott idegesen pillantott egymásra. – Igazság szerint a legjobb az volna, ha ki sem lépnének a szobából.
   Uriel és Seya haragos pillantást váltottak, de elfogadták Joachim döntését és duzzogva ültek egymás mellett, ameddig a közeledő óra átfestette a feszültség hangulatát és közelebb hozta őket egymáshoz.