A Vas Út

   „…Óráról órára, a lángok elenyésztek és kialudtak, reccsenő fatörzsek árnyékában hunytak ki és minden feketévé vált…”
 
   – Aer, Daria, Ruslana, Serafima, Aylona, Bronya, Reina, Enne Sofia, Anechka, Lyuba, Ella Maria, Leena és Daniil, a Rurik nemzetségéből, megidézlek titeket. Adjatok erőt nagy szükségemben.
   Lótuszülésben, csukott szemmel ült, a fehér numen sűrű foszlányokban cikázott körülötte. Órák óta folytatta ezt a mantrát és próbált kapcsolatba lépni ősei szellemeivel, mindhiába. Több mint fél napig próbálkozott, teljesen kimerült volt. Szeme már le-lecsukódott, teste sajgott és egyre kevésbé tudott reménykedni benne, hogy ősei válaszolnak. Mégis mély levegőt vett és folytatta, mert másban nem tudott megkapaszkodni.

   – Aer, Daria, Ruslana, Serafima, Aylona, Bronya, Reina, Enne Sofia, Anechka, Lyuba, Ella Maria, Leena és Daniil, a Rurik nemzetségéből, megidézlek titeket. Adjatok erőt legsötétebb órámban.
   Ezúttal sem válaszoltak. Mély szomorúság és csalódás lett úrrá rajta. Miért nem sietnek segítségére? Nem értette. Egyedül volt és minden sikertelen próbálkozással egyre jobban félt. Mégsem adhatta fel. A többiek az életüket kockáztatták érte és neki is meg kellett tennie, mindent amit csak tudott.
   – Aer, Daria, Ruslana…
   Egyre hevesebben és dühösebben folytatta, s egy idő után már nem is hívta a nevüket. Vádló hangon, bánatos szívvel beszélt hozzájuk.

   – Tőletek örököltem ezt a sorsot, nem én választottam! Nem volt beleszólásom!– lihegett – Miért nem válaszoltok?! Nehézséget azt adtatok, hát adjatok segítséget is! – de hiába figyelte a nument, nem történt semmi. Elkeseredetten hajtotta le fejét és üres tenyereire bámult. – Ne hagyjatok egyedül! – segélykérő sikoltását a cella szűk falai visszaverték rá. Nem hallhatta őket senki.
   Nem számított rá, hogy a csenden kívül más is fogadja, s abbahagyta a próbálkozást. A numen azonban továbbra is ott cikázott körülötte, hiába eresztette szélnek. Meglepődve emelte fel fejét, mire a vékony szálakon keringő energia absztrakt, elmosódó arcok körvonalává állt össze. Szájak jelentek meg és suhantak tova, szempárok villantak meg körülötte. Végre, a szellemek kitüntették figyelmükkel. Tizenkét hang kerülgette sebes örvényként, s váltotta egymást mondatonként.

   – Arcátlan leány. Te merészeled nevünket szólítani? Még rosszabb, segítséget kérni? Miután lemondtál becses nevünkről. A név kötelez. A név meghatároz. A név örökre szól. Szégyelld magad! Hajlandó lettél volna lemondani örökségedről. Egy koszos senkiházi kezébe helyezni. Megtagadtál minket. Mi miért ne tagadjunk meg téged?
   Nyelvére ötlött a kifogás, de az első szó előtt visszanyelte. Óvatos akart lenni a válaszával, de annak nem lett volna semmi értelme. A szellemek egyenesen a szívben ütnek talajt, nem lehetséges hazudni nekik. Élete során megannyiszor beszélgetett már velük gondolatban. El-eltöprengett rajta mit mondana az anyjának vagy nagyanyjának, arról milyen érzés abban a cipőben járni, amit örökölt.

   – Mert más nem maradt – a szellemek hallgatásba merültek, s ő beszélni kezdett hozzájuk. – Nézzétek, ti tehetségesek voltatok. A Világfa szeretetét élveztétek. Olyan lehetőségek birtokában voltatok, amiért mások imára kulcsolják a kezüket, de sosem volt szabadságotok ahhoz, hogy azt tegyétek, ami boldoggá tesz titeket. Ezért áldozott le a csillagunk. Ezért buktak el egyre többen közülünk, ahogy múltak az emberöltők – körülnézett, követve az arcok lassú elmosódását és megjelenését. – Nekem már nem volt esélyem követni titeket a trónon és így, rájöttem, hogy van még… még ennél is valami sokkal fontosabb. Így értettem meg, hogy a saját magam útján kell dicsőséget szerezni a nevemnek és továbbadni az örökségünket. Én senki vagyok sokatokhoz képest, de azt tudom, hogy csak azoknak van elég ereje elérni a tetőt, akik a saját boldogságukat kergetik és nem másokét. Uralkodónak lenni… – sóhajtott – az egyszerűen nem az én utam. Mert nem akarok az lenni.

   Soká uralkodott a csend, azt hitte már csak a semmihez beszélt, de azután megszólalt egy hang, s tizenegy másik követte gyors egymásutánban. Nem értette mit beszélnek, csupán egy-egy szót kapott el, amit rögtön elmosott a következő, de egészen olyan volt, mintha veszekednének. Hirtelen ért véget, mondatok kellős közepébe szakadt, s a tizenkét hang ismét felváltva beszélt hozzá.
   – Az emberek bízták nevünkre ezt a világot – egy öblös hang szólt, s nyomában a vitatkozás abbamaradt. – Nélkülünk kihasználják őket. Nélkülünk, elveszettek. A Világfa erre választott minket. Mi is számtalan áldozatot hoztunk. Testvéreket, hitveseket, leányokat. Solsheimért. Te pedig eldobod. Ily könnyen eldobod. Semmibe veszed áldozatainkat. Nem érted ezt a felelősséget. Csalódást okozol.
   Ez még jobban fájt, mint amikor Wiesével beszélt. Gyerekkorából még emlékezett az utolsó hangra. Fájdalmasan sóhajtott, de erős maradt és nem tört meg. Biztos volt igazában, mert ő már a saját útját követte.

   – Jól van… – hunyta le szemeit. Összeszedte magában mondandóját. – Elnézést kérek. Tiszteletlen voltam. Mind áldozatot hoztatok a családért és… sajnálom. Nem tudom ti mit láttatok, vagy mit éreztek a házunk bukása után, de… számomra nehéz volt és megalázó. Én is álmodoztam róla, hogy egy nap majd mind visszaveszem! Biztosan hatalmas elégtétel lenne, ahogy az lett volna a bosszú is, de meddig? – válaszra várt, de a szellemek hallgattak. Talán elüldözte őket szavaival, de talán sikerült hatni rájuk. Ebben reménykedve, tovább folytatta. – A ti örökségetek nem a birodalom és nem is a palota. A ti örökségetek én vagyok. Akár tetszik, akár nem, ez így van. Semmi más nem maradt, de én még mindig helyreállíthatom a becsületünket és továbbadhatom a nevünket. Ezért kérlek, most az egyszer, segítsetek nekem.

   A tizenkét hang hallgatott, s a numen csendesen morgott körülötte. Feszülten várakozott a válaszra, mi alatt a szellemek tanácsot ültek fölötte. Vitatkoztak egymással, hangjuk oly élesen csapott össze, hogy Glienni nem értette szavukat. Aztán egy erős, öblös hang csendült fel, melynek nyomán a numen elcsendesedett és a tizenkét hang egyként közölte vele a döntésüket.
   – Egyszer, Anastasia. Egyetlenegyszer. Bölcsen válaszd meg az alkalmat.

   Miután rendelkeztek, a fehér numen egyenesen a testébe áramlott. Bőre világítani kezdett, hatalmas erő járta át testét és a numen egy széllökés képében teljesen eltűnt a tömlöcből.
   – Köszönöm – mondta mély meghajlás után és tiszteletből elmondott feléjük egy imát.
   Visszaült a padlóra és elszánt tekintettel bámult az ajtóra. Csalhatatlanul érezte, mintha ősei erejével együtt a végzet is fülébe súgott volna valamit. Senki sem döntheti le azt az ajtót helyette. Türelmetlenül várta mikor kap jelt. Szíve a torkában dobogott, mert tudta, hamarosan elválik sorsa. Szabadság vagy halál.

   A támadás tervét természetesen Joachim készítette el. Miután Seya megerősítette, hogy Wiese Draco hajnal hat óra ötvenhat perckor Aylan von Meridiával az oldalán belépett az egyik teljesen üres folyosóra, s jelenléte eltűnt az egyik szobában, eljött a tettek ideje. Ritiusnak harminc perc múlva élete legkeményebb küzdelmét kellett megvívnia és feltétlenül győznie kellett. Félelmetes ellenféllel nézett szembe, de nem számított. Ő Nerni harcosa volt. Törzsének oroszlánszívű védelmezője. S mint ilyen, egyenes háttal, halált megvető bátorsággal felvértezve, büszkén közelítette meg az isteni béke őrzőjét.
   Aylan von Meridia barna szeme rátekintett a távolból. Már volt is a kezében egy üveg Utregari likőr. Arca valósággal kipirosodott és szeme mohó kívánattal találta meg a Ritius kezében lévő táskát, mely tele volt különféle üvegekkel, amin megcsillant az üvegablakon áthatoló napfény.

   – Fogadjunk, hogy nem tudsz leinni, teli pohár! – mosolygott kihívóan, miközben rámutatott a királyra négy-öt lépés távolságból.
   – Kotnyeles kis kölyök vagy, aki nem tudja meddig ér a pucája, mondták már neked? – nevetett, de azért nagyot csapott maga mellé a kőpadlóra, hellyel kínálva a Nerni harcost.
   – Derítsük hát ki, hogy kinek meddig ér! – kacsintott rá, miközben kihúzott egy üveget. Kibontotta és átnyújtotta a keserűt és leült a király mellé.
Aylan vágyakozva bámulta az üvegben hánykolódó barna folyadékot és egy örökkévalóság után élesen elfordult az irányából.
   – Innék én veled a következő hajnalig is, ha nem volnék őrségben.
   Ritius hiteles színjátékkal nézett az üres folyosóra és a vékony vasajtóra, szkeptikusan találgatva, hogy ugyan mit őrizhet, de aztán nekidöntötte hátát a falnak.
   – Ahogy gondolja – vont vállat és kellemeset húzott az üvegből. – Áh! – sóhajtott fel jóízűen és még a száját is megnyalta a korty után.
   Ahogy várta, Aylan mérgesen nézett felé, de egyelőre ellenállt.

   – Aylan magányos – hallotta Glienni hangját a combjába csimpaszkodó cicán keresztül. – Az ivásnál csak arra vágyik jobban, hogy valakivel együtt ihasson.
Ritius hirtelen felemelte az üveget és énekelni kezdett.
   – Iszok én ha fáj, iszok én ha szúr… – dalolt emelkedett hangon, aztán a királyra pillantott.
   Aylan hosszú pillanatokig hezitált, a dallam már elszaladt, mégis erőteljes basszussal vetette oda az utolsó sort és villámgyorsan kikapta Ritius kezéből az üveget.
   – …Iszok, ha a szeretőm mással kúr!
   A következő sort már együtt énekelték és miután eldalolták a refrént is, Aylan nevetve húzta meg az italt. A harmadát megitta és Ritiust sem hagyta pihenni. Nerinről kezdtek beszélgetni, mikor Aylan megjegyezte:

   – Felkészültél, fiam – szeme ravaszul villant meg –mondd csak, miért jöttél ide ennyi itallal? – gyanakodott.
   – Gondoltam az ember mégsem egy üveggel érkezik inni valakihez, akit teli pohárnak hívnak.
   A király gyanakvóan mosolygott, de nem ellenállt, amikor átnyújtotta a másik üveget.
   – Azért kerestem, mert szeretnék kérdezni valamit. Maga harcolt Schutem Viri oldalán, igaz?
   – Egyszer – vonta össze a szemöldökét Aylan. El is vette az üveget. – A hangyák temetőjén. Mal’ar vezetett minket, de hiába… ha Schutem Viri és a Viharsárkány nem jelennek meg Nerni harcosaival, a csata elveszett volna.
   – Hatalmas győzelem lehetett – mosolygott büszkén Ritius.

   – Nem volt az győzelem… – nézett rá Aylan ádázul és majd az üveg felét kiitta. – Borzalom a háború, de mégis – csuklott – megvannak a maga szabályai. A királyok általában megvívnak egymással a levegőben, mialatt seregeik a földön megütköznek. Ez így van jól. Halandók nélkül nem foglalhatsz el városokat, nem termelheted ki az erőforrásokat, juttathatod el őket oda ahová kell. A halandók termelik a vagyont. Ezért hát, ha más királyokkal harcolunk, közben védjük a sajátjainkat a földön – magyarázta, aztán tekintete elkomorodott és arcának ráncos barázdái megsokasodtak. – A hangyák temetőjén mi megszegtük ezt az íratlan szabályt.    Kevesen voltunk királyok, egy hatalmas sereg támadt ránk, ezért Mal’ar úgy döntött, hogy a csatamezőn hívjuk ki őket és mire Nerni harcosai megérkeztek, egy millió halottat hagytunk magunk mögött. Kész téboly volt… egy-egy elvétett támadás, néha több száz halandóval végzett. Én… – ismét ivott, majd prüszkölt egy nagyot – Én már a kétszázat tapostam akkor, de a Hangyák temetőjén azt sem tudtam ki a barát és ki az ellenség. Oly heves volt a csata, oly sokáig tartott, hogy a végére mindkét sereg teljesen odaveszett. Undorító látvány volt – ahogy eszébe jutott, ki is végezte az üveget. – Miután véget ért, Schutem Viri nem volt hajlandó osztozni velünk a táboron. Kiutasított minket, hogy szégyenszemre a szabad ég alatt aludjunk és a harcosok közül sokan hazatértek aznap.

   – Mesélik, hogy a szégyentől sok harcos bélyeget hagyott önmagán. Úgy sértette büszkeségüket, hogy gyáva királyokat segítettek meg… és, hogy Rae Sofia istennő milliónyi krizantémvirágot ültetett, amik azóta sem hervadtak el.
  v- A holtak lelkei pedig numennel töltötték meg Mei Altera istennő láncait és azóta is ott lakoznak, amiért minden erejével védelmezte őket míg küzdöttek és amiért kegyetlen bosszút állt az ellenségein, miután elestek – dörmögte Aylan. – Gyávák voltunk, de ha nem vagyunk azok, akkor halottak lettünk volna.
   – Millió ember kevésért… – jegyezte meg Ritius.
   – Ötért… – suttogta Aylan – csak öten maradtunk életben. Átkos emlékű Mal’ar, Mei Altera istennő, Jan Capek ze Sán, Priat Pré és jómagam.
   Aylan lehunyta szemeit és megitta a még előtte maradt üveg maradványát is és nem volt rest folytatni, mikor Ritius elővett egy másikat. Ivott belőle, majd visszaadta Ritiusnak.

   – Az a tiéd. Adj nekem egy másikat! – miután ivott, így folytatta: – Te viszont jobban tennéd, ha figyelmedet kiválasztott riválisaidra irányítanád az istenek helyett.
   – Ezt hogy érti? – kérdezte erősen dülöngélve, pedig felhúzott térdekkel ült, hátával támasztva a falat.
   – Minden öt-tíz évben új legendák születnek. Nem is olyan sokára a te osztályod is életet ad néhánynak. Ki tudja, akár még te is lehetsz az egyikük – nevetett és magasba emelte az üveget.
   – Azt kétlem – mosolygott szomorkásan Ritius – de a társaim… ők képesek rá.
   – Arra gondolsz, aki teljesen kinyitotta a kaput? Még nem volt hozzá szerencsém.
Ritius határozottan megrázta a fejét. Az üveggel kezében tett egy széles mozdulatot, melynek keretében majdnem eldőlt.

   – Antair erős és céltudatos. Belőle biztosan király lesz. Nem tudom elképzelni, hogy bármi is megtörhetné az elhatározását.
   – Én is úgy gondolom – nyugtázta egy kövér korttyal a gondolatot Aylan. – Márha megtanul bízni a társaiban.
   – Meglehet – vont vállat Ritius. Különösebben nem érdekelte Antair sorsa. – Ezt vissza ne merészelje mondani neki bátyám, de szerintem Hűvös Folyóból is nagyszerű király válhatna. Ismeri egyáltalán?
   – Természetesen. Mégiscsak én vagyok az őrkapitány, ide senki nem teszi be úgy a lábát, hogy én ne tudnám kinek a fia-borja. Úgy érzed belőle jobb király lenne, mint a vezetődből? – kérdezte szkeptikusan.
   – Igen – felelte habozás nélkül Ritius.
   – Miért?
   A harcos csak elhúzta a száját és picit átrágta magában a gondolatot.
   – Mert szerintem Uriel nem akar király lenni. Nem igazán. Glienni rátermettebb nála és benne megvan az a vágy, ami Urielből hiányzik.

   – Igen… – morfondírozott Aylan. – Neki aztán minden oka megvan rá, hogy felérjen a tetőre, ez kétségtelen. Nincs híján a tehetségnek, de hát az ő vérvonalában sohasem ez volt a probléma. Úgy látom a társai megválasztásához sincs rossz érzéke és ami a legeslegfontosabb: Glienni állhatatos. Ő megtanulta hogyan viselje el a sorscsapásokat, ami a kiválasztottakról ritkán mondható el.
   – És mégis, ő az aki itt marad, míg mi tovább megyünk. – dörmögte hiteles haraggal és nehezteléssel. Az arcán megjelenő ráncok fenyegetővé festették borvirágos orcáját.
   – Igen – ivott Aylan aztán sóhajtott. – Szomorú dolog.
   – És ez magának így rendben van? – vetette oda flegmán Ritius – Javítson ki ha tévedek, de maga közel áll hozzá. Nem is sajnálja? – tárta ki karjait tehetetlenül.

   – Sajnálni sajnálom. Szomorú dolog elfojtani a benne lévő királynőt, de nincs mit tenni – a kötelességtudó szigor arra késztette, hogy rideg ellenállással rázza a fejét.    – Ha az istenem így látta jónak, akkor én is igy látom jónak.
   – Egy egész világot loptak el tőle és most megteszik még egyszer – harapott az ajkába a Nerni harcos. – Ha valóban kedves magának, akkor át tudja érezni a veszteségét és ha erre képes, akkor segítenie kell rajta!
Ritius megpróbált a király bűntudatára hatni, de Aylan tekintete sziklaszilárd maradt.

   – Kedves nekem, de én… – sóhajtott, miután kivégezte az ötödik vagy hatodik üveget. Ritius már nem számolta. – Én már eleget tettem, fiam. Kétszázharminc éves vagyok. Megvívtam a magam csatáit – nehéz, kimerült sóhajával ékesített minden szót, amivel mondandóját folytatta. – Elfáradtam. Kevéssé izgat merre változik a világ és a háború fakóvá tette a szívemet. Nem hallja már meg a sírás hangját. Nem érzi többé a könnyek súlyát. Nekem már nem maradt más, mint nyugalomban leélni a hátralévő életem és ha valaha megélsz oly sok esztendőt, mint én, belátod majd, hogy ez éppen elég jutalom.
   Ritius magában sóhajtott egyet. Belátta, hogy nincs esélye meggyőzni az őrkapitányt. Megsimogatta a combjába kapaszkodó kiscica fejét, mert folytatnia kellett a küzdelmet. A mohó király nem is késlekedett új üveg után nézni, de csalódására üresen találta azt.

   – A szajhák vére folyjon patakokban… – dörmögte, aztán egy megadó prüszkölés után vállat vont. – Talán elég is lesz ennyi. Elveszteném a becsületemet, ha az istenem ájultan találna rám.
   – A világért sem akarnám beszennyezni a becsületét – mosolyodott el Ritius. Remélte, hogy nem kerül erre. – De legalább ezt fogyassza még el velem, bátyám – szólt és mellénye mögül két, apró, barna kötelekkel egészen a nyakáig becsomagolt üvegfóliát villantott elő. Egyiket átadta a királynak, a másikat a magasba emelte.
   Aylan érdeklődve vizsgálgatta az üvegcsét és kioldotta a kötelet. Szeme felcsillant, ahogy meglátta mit rejteget. Vörös és kék színű, sűrű folyadék kerülgette egymást az üvegcsében. A színek egykedvűen úsztak át egymáson, de sosem váltak eggyé. Utregar híres alkonyrózsája láttán összefutott a nyál a szájában. Nagy levegőt vett aztán tisztelettel biccentett a harcosnak. Ritius nem osztotta mohó elégedettségét.

   Az alkonyrózsa olyan ital volt, amit nem árultak nagyobb üvegben. Egyetlen korty ebből a csodából és az ember egy egész éjszakára megrészegül. Három, négy, öt üveg után, Ritius joggal tartott attól, hogy ezután nem fog tudni talpra állni. Aylan nyújtotta felé a kezét, türelmetlenül járatta ujjait, de Ritius kissé elhúzta tőle az üvegeket.
   Emlékezni próbált. Az egyik üvegcse vörös masnival volt átkötve, a másik pedig kékkel. Szemei örökmozgóként jártak az üvegek között. Vörös vagy kék? Vörös vagy kék? Felhúzta jobb térdét és diszkréten megsimogatta a vádlijába kapaszkodó kiscica fejét, miközben emlékezni próbált a Joachimmal folytatott beszélgetésre.

   – Hét üveg? Csak ennyit tudtál szerezni? – vetette oda Ritius néhány órával korábban.
   – Véleményem szerint hét nagy üveg elegendő erre a feladatra.
   – Arra sem volna elegendő, hogy egy görbe estét csapjunk! A fickó neve Teli Pohár, te félkegyelmű! Megmondtam neked, hogy egy lóra számolj, de inkább kettőre! – duzzogott bosszúsan, egyre növekvő kétségbeeséssel.
   Joachim rámosolygott és elővett két kis üvegcsét a mellényzsebéből.
   Kezébe vette az üvegeket és eredménytelenül próbálta őket vizsgálgatni a vékony, igényesen feltekert köteleken keresztül.

   – Ez… Tűzvirág? – vonta fel a szemöldökét meglepetten.
   – Alkonyrózsa – mosolygott rá Joachim.
   – Nem elég – harapott a szájába idegesen Ritius.
   – Nos, bátorkodtam elhinteni a fiolában egy apró meglepetést.
   Ritius nézte az üvegeket és miután alaposan töprengett, visszaadta őket.
   – Nem – jelentette ki acélos baritonján.
   – Parancsol?
   – Ez is egy küzdelem. Becsülettel kell megvívni – szögezte le határozottan.
   – Már elnézést, de egy kiválasztott és egy király küzdelme mióta minősül tisztességesnek? – kérdezte komoly arckifejezéssel.

   Ritiusnak erre nem volt válasza és végül eltette a két kis üvegcsét. Most pedig, szeme óraműként járt a két masnival átkötött üveg között. Vörös vagy kék? Vörös vagy kék? Túl részeg volt hozzá, hogy visszaemlékezzen, de még nem veszett el minden. Nála volt a cica. Megsimogatta kis fejét a nadrágja alatt.
   – Melyiket szeretné bátyám? – kérdezte feltűnő tanácstalansággal a hangjában, remélve, hogy a mágus észreveszi – Vörös vagy kék?
   – Ha már úgy döntöttél, hogy rám pazarlod ezt az isteneknek készített nektárt, úgy illő, hogy te válaszd meg! – rendelkezett Aylan.
   Joachim helyett egy másik hangot hallott.
   – Barátok a házban.

   Nincs több idő. Megrázta a fejét és átnyújtotta az őrzőnek a vörös masnival átkötött üveget. Aylan elmosolyodott és mohón kioldotta a csomót. A vékony kötélréteg úgy ereszkedett alá, mintha fennkölt ruhától szabadult volna meg egy vonzó, fiatal, izzadságtól gyöngyöző test.
   Ritius hasonlóképp cselekedett és sikertelenül próbált meg uralkodni a légzésén.
Az őrző megtisztelte ezt a rendkívüli italt azzal, hogy felállt. Ritius a fal segítségével szintén feltápászkodott.
   – Te’mei! – dörmögte emelkedett hangon, majd koccintottak és ittak.

   Az ital másodpercenként változtatta ízét a szájukban. Málnás, dinnyés, cseresznyés, kékszőlő, szilva… s mikor leért a gyomorba, kongó ürességet hagyott maga után és émelyítő utóízt. Az izgalom és a szorongás által összehúzódott gyomra egyszerire elernyedt. Ereiben szétáradt a vér, mintha új szívet kapott volna. Izzadságcsepp gördült le a homlokáról, mikor Aylan jólesően felsóhajtott és megköszönte neki az italt. Ritius nem hallotta őt. Nem hallott semmit, csak zúgott a füle, mint aznap éjjel a Magányos Úton. Reszketni kezdett és az arca pillanatok leforgása alatt falfehér árnyalatot öltött. Nyakán átvágó ér szilvakék árnyalatban fedte fel magát.
   – Mi a baj kölyök, másra számítottál? – kérdezte Aylan kacagva.
   A vér úgy pumpált testében, hogy kezdte szétfeszíteni az ereket. Mégis, mintha a fejéhez már egy csepp sem jutott volna el. Megnyalta ajkait. Fémes íze volt és abban a pillanatban, feleszmélt.

   – Ó, baszd meg… – nyögte ki. Társai ezeket a szavakat hallották utoljára, mikor a méreg hatni kezdett a testében.
   – Kölyök! – kiáltotta Aylan és aggodalommal vizsgálgatta testét.
   Csuklóját és nyakát vizsgálgatta. Mellkasára tapasztotta fülét és megérintette a homlokát. Aggodalommal nézett a háta mögött lévő ajtóra, de aztán Ritius teste rángatózni kezdett a kezében. Káromkodott, majd kezeibe ragadta a férfi jókora testét és sebesen elrohant vele őrhelyéről.

   Hetekkel korábban a Déli Pusztán, az Üvegváros érdemes mágusa, Joachim Gutcheld hosszú-hosszú beszélgetést folytatott legfőbb összeesküvő társukkal. Számos részletet megtárgyaltak, csaknem a terv egészét elkészítették.
   Annak ellenére, hogy egyikük uzenim volt a másik pedig ember, különösen jól megértették egymást. Nemcsak azért mert Joachim magasabb szinten beszélte a felhőnyelvet, mint Hűvös Folyó, hanem azért is, mert a Világfa egykori urai nem vették egy kalap alá a mágusokat a többi emberrel. Az ő szemükben, külön fajt képviseltek, egy szofisztikáltabb, megbízhatóbb rasszát az embernek.

   Joachimnak sem volt oka a csalódására, As’ta’rot tisztességesen felkészült. Tőle kapta azt a kincset, ami nélkül semmi, de semmi reményük nem lett volna a sikerre. Egy megfakult tekercs ütötte markát, semmi több, ám ez a tekercs felbecsülhetetlen értékű tudást tartalmazott. A Sárkány Palotájának részletes és méretarányos alaprajzát találta rajta. Pár évszázadot biztosan túlélt, mert pergamenre vésték, nem papírra és az anyag már egészen megsárgult, porlepte széleit gondatlan kezek, vagy az idő vasfoga tépte le.
   Ennek az alaprajznak a segítségével próbálták megválaszolni az első fontos kérdést: Hogyan viszik be szövetségeseiket a palotába?
   Egy ezerötszázméter magas erődítménybe, amit maga a tudás istene erősített meg, az ember vagy a bejáraton megy vagy a levegőn át, más út nincs. Ezt maga, As’ta’rot is elismerte. Csakhogy, mint a felkészült és nyugodt embereknek általában, Joachimnak is szerencséje volt. Olyan bábú volt a kezében, amivel egészen váratlan módon hidalhatta át ezt a nehézséget.

   Most éppen csendesen üldögélt a szobájában és várta, míg eljön az ideje.
   – Melyiket szeretné bátyám? Vörös vagy kék?
   Fennhangon nevetni kezdett és elemelte kezét a kiscica hátáról, amit egy ideje kedvesen simogatott. Mindkét üvegcse száját bekente méreggel. Miután kiengedte az utolsó kacajokat is, tovább simogatta kiscicáját. Igazán megszerette a kisállatot.    Hetek óta élvezte a társaságát és feltűnően jól viselte gondját. Sokszín, tarka bundája tiszta volt és csillogó. Az alatta lévő törékeny kis test is szemmel láthatóan megnőtt. Magában Cica Úrnak nevezte és ezen a gondolaton mindig kedélyesen mosolygott.
   – Barátok a házban.

   Nem igazán akart megszólalni, de most az egyszer, ennek az embernek őszintén hálás volt. Hűvös Folyó miatt volt ennyire magabiztos. Az alaprajz segítségével felfedezte, hogy a palota egyik meleg vízű fürdőjének forrása egészen a Magányos Út mellett leledzik. Tíz perccel ezelőtt Hűvös Folyó kiemelte medréből a földalatti patakot, elárasztotta a fürdőt és a folyosót, míg maga mellé nem segítette azokat, akik meg fognak vívni az őrzőkkel és magával, Wiese Dracóval.
   – Szép munka, uram – nyugtázta Joachim.
   Elhúzta az ágyat, ami alá a mágikus kört rajzolta. Gondosan megigazította magán a ruháját, elbajlódott kicsit gallérjával, majd szépen az ölébe vette Cica Urat és útnak indult. Át a mágikus körön, egyenesen Seya szobájában jelent meg. Végtelenségig összetúrt ágynemű és rendetlenség fogadta. Megfacsarta orrát, mielőtt meglátta a térdén szundikáló fehér bundájú, fekete tigriscsíkokkal díszített kiscicát. Tündöklő királykék szemei voltak. Őt még nem is látta.

   – Nahát, ki az ifjú hölgy?
   – Még nem találtam ki neki nevet – válaszolt Seya sejtelmes kifejezéssel.
   – Lehetne…
   – Ne! – kiáltott rá határozottan Seya – Még nem akarok nevet adni neki.
   Joachim tiszteletteljes bólintással nyugtázta a döntését és járkálni kezdett a szobában. Eltelt egy perc, kettő, de valaki még mindig nem fedte fel magát. Ideges volt emiatt. Sejtette ugyan, de nem tudta biztosan ki találta meg az elveszett kiscicát.
   – Én neved adtam az enyémnek – mondta végül. A beszélgetés kellemesen enyhített feszültségén.
   – A tiédnek? – húzta fel a szemöldökét játékosan, mire Joachim mosolya megrándult. – Szerintem jobb ha még nincs neki neve.

   – Úgy gondolja, hogy esetleg úgy kevésbé fájna, kisasszony? – pillantott rá sejtelmesen. – Én inkább úgy látom, hogy mily kevésbé ismerjük, úgy nagyobb a veszteség. Nem ismerhetünk valakit, ha még a nevét sem tudjuk. Különösen, ha súlyos bűntetteket készülünk elkövetni társaságában, a kései hajnal leple alatt – a mondat végén legelbűvölőbb mosolyát húzta elő a kalapból.
   Seya szeretetteljesen mosolygott a mágusra. Amikor találkozott ezzel az emberrel, mikor megérintette a kezét és megismerte a nevét… tudta, hogy vele kell tartania. Tetszett is neki a megjelenése és főleg az, ahogy beszélt. Hogy mennyire végtelenül nyugodt és fesztelen volt. Biztonságban érezte magát Joachimmal.
   – Örökbe fogadhatod, ha szeretnéd – mosolygott rá kedvesen az ölében doromboló cicára. Boldognak tűnt, nagyon elkényelmesedett Joachim kezében. Fejét a mellényéhez dörzsölte és olykor-olykor dorombolt.

   – Megtisztelne – hajolt meg egyenes háttal a mágus.
   – De meg kell mondanod a nevét! – parancsolt rá szigorúan, követelőzően nyújtva előre mutatóujját.
   Joachim kellemetlenül sóhajtott, de ahogy válla leereszkedett, kissé jobban is érezte magát.
   – Cica Úrnak hívják – közölte mosolytalan arccal, ami a hajnali gyertyafényben, tökéletesen természetesnek hatott. – És a kisasszonyé? – mutatott a kistigrisre, de Seya csak nem akarta jószerével megmondani. – Hiszen tudja. Ön egészen kivételes, ezt első találkozásunkkor is igyekeztem hangsúlyozni. Ismeri minden élő nevét – a kislány továbbra is hallgatott. – Mi a neve?
   – Hóvirág… – nyelt nagyot Seya hosszú habozás után. – Hóvirág a neve.

   – A hóvirág szép név – fűzte hozzá egy hang. Összerezzent, mikor meghallotta. Nem ismerte a hangot.
   Rémülten pillantott Joachim arcára, de tüstént visszanyerte nyugalmát és jólesően engedte ki a levegőt, mikor ráismert a mágus jellegzetes, számító mosolyára.
   – Úgy látszik elveszett kiskedvencünket is hamarosan viszontlátjuk – kapott az állához elégedetten. – Ma igazán szerencsés napunk van. Amondó vagyok ne is rontsuk el, ezért ezt a beszélgetést tartsuk magunk között, kérem – biccentett tiszteletteljesen, mire Seya bólintott és megfosztotta néhány cica képességét, hogy szavaikat továbbítsák. – Kedves bók, uram. Köszönthetjük kisállatkedvelő társaságunk körében?

   – Egy ideje erősen érdeklődöm iránta. Milyen reggeli tevékenységet választottak?
   – A Fehér Pokolba indulunk, rövid látogatásra – válaszolt Joachim egyenesen.
   – Nocsak… valaki mintha barátokat is említett volna egy bizonyos házban. Feltételezhetem, hogy ők is csatlakoznak?
   – Feltételezheti – szélesedett Joachim mosolya.
   – Ha volna szíves megmondani kire számítsak, illően köszönteném őket.
   – Egy hölgyet és egy urat várunk, s valakit, aki egyik sem.
   – Hozzá már volt szerencsém, de kísérőivel sajnos még nem találkoztam.
   – A nevük Cristopanz és Garda Albiol, s ha nem csalatkozom, ön ismeri is őket.

   Természetesen nem csalatkozott. Az Üvegváros mágusai a mágia művészeténél csak egyvalamit tanulmányoznak részletesebben. A Világfa hatalmainak működését és a hatalmasok egymáshoz való kapcsolatát. Priat Pré, Garda Albiol, Cristopanz illetve maga Wiese Draco valamikor egy csapatban arattak győzelmet a Seraphin Torony vesszőfutásán és együtt szerezték meg a koronát is. S közülük, Priat Pré birtokolta a Világfa látását. Az érzékelés mestere volt, akit Joachim nem mert megkörnyékezni, mert biztos volt benne, hogyha mozgásba lendülnek, ő észre fogja venni.
   – Miben lehetek a segítségükre?

   Harminchat évvel ezelőtt a Seraphin Torony vesszőfutásán:

   Aylan von Meridia széles mosollyal és száraz torokkal sétált be a sajátos színvilágú páholyba. Párnázott ülőhelyeik, az asztalterítők és a virágok, mind-mind bíborosan ékesítették a termet. A lila váltakozó árnyalataira festették őket az ügyesen elhelyezett kék fények, melyek megvilágították a torony utolsó előtti emeletét a kései éjszakában.
   Teli Pohár rézszínű öltönyben jelent meg, elegáns nyakkendője meglibbent a barna ing fölött minden egyes lépténél. Már csak tizenkét versenyző maradt és vele együtt a teremben mindössze négy mester tartózkodott. Trinity mester egy gazdagon párnázott díványon társalgott egy hosszú, vörös hajú nővel, akit nem ismert.

   A túloldalt, tőlük jól láthatóan elkülönülve egy erős férfi ült. Aylan irigykedni kezdett rá, diszkréten előre dülledő, de izmos hasfalát meglátva. Ő itt rendszeres vendég volt, Aylan azt sem tudta hány tanítványa szerezte meg a koronát ahogy azt sem, hogy Raduin mester mindegyikük szereplését eljött megnézni.
   – Gratulálok – szólalt meg Raduin, de tekintetét nem vette le az ablakról. A numennel mozgatott egy őrszemet, hogy kövesse egy kiválasztott mozgását.
Aylan meglepetésére, az ablakon nem az ő tanítványait találta, hanem a sajátját. Priat Pré osont keresztül egy sikátoron és ha jól látta, csapdákat helyezett el.
   – Köszönöm – nevetett fel elégedetten Aylan, aztán le is dobta magát a Raduin melletti székben. Jólesően sóhajtott fel, kinyújtóztatta lábát és igen illetlen helyen vakarta meg magát. Azután rögtön italt kért magának.
   Nagyon vágyott rá, hogy egyszer eljöhessen ide. Minden királynak illendő volt legalább egy tanítványt hagynia maga után és ő végre eleget tett ennek az íratlan kötelességnek. Büszke volt önmagára.

   – Az ott Regulus helye – jegyezte meg Raduin.
   – Hát… már kényelembe helyeztem magam – vont vállat Aylan és idegesen járatta térdét, mert sehol sem találta tekintetével a szolgálólányt. – Kicsoda Regulus tanítványa?
   – Az ő tanoncai tavaly futottak. Valaki mást jött el megnézni. Mindazonáltal, megkérnélek, hogy a másik oldalamon foglalj helyet. A barátom kényes a helyére, de mivel a tanítványaink együtt futnak, úgy illő, ha mi is együtt nézzük meg őket.
   – Ahha… úgy illő, te modoros kurafi… – jegyezte meg prüszkölve, de azért átült a másik oldalra.
   Sosem kedvelte őt. Pökhendi alak volt, mint a bölcs mesterek általában. A leg-leg-leg királyok, így emlegették őket. Erélyesek, erősek, bölcsek… még a nevet is fennhéjázónak találta.
   – Á, ott az én fiam! – hajolt előre és fürkészően meredt az ablakra, hová az őrszem a küzdőteret vetítette.

   Priat Pré suhant át egy sikátor oldalán és berohant egy házba. Fekete talárt viselt, hosszú láncige kandikált ki az ujja alól és mintha szándékosan hangosan csörrent volna meg, ahogy berúgta az ajtót és vadul kutatni kezdett a lépcső után. A lambériával kibélelt szobában meg is találta a széles falépcsőt és futni kezdett, miközben az őrszem üldözőjére váltott, egy fehér bőrű, hatalmas termetű nőre.
   Hezitált a sikátorban és megtorpant. Hirtelen felkapta fejét és vele együtt az őrszem is közeledni kezdett a csillagos ég felé. Fekete villám csapott át a házak között, egyenest a bordó köves utcákra. A kiválasztott hátra ugrott, de a következő villám már vele szemből jött és egyenest a mellkasába fúródott. A füst mögött nem látszódott ki érkezett meg, s ahogy elillant, úgy a villámok gazdája is már az emeletes téglaházak oldalán futott keresztül és a magasból, lándzsájával újra lesújtott a távolból. Csak amikor leugrott az útra, hogy bevigye a kegyelemdöfést, látszódott igazán. Szőkésbarna haja rövidre, egészen fiúsra volt vágva. Testhezálló, fekete, vastag bőrruhát viselt és maszkkal takarta el az arcát. Csak éjsötét szemei és barna arcbőre látszódott.

   Lándzsája célba talált, de nem érte el a kívánt eredményt. A kiválasztott teste a kétszeresére nőtt és könnyűszerrel kitépte magából a lándzsát. Garda volt olyan éles és időben elengedte, semhogy ellenfele magával rántsa. Ellentámadását azonban váratlanul megelőzték.
   Priat Pré csatlakozott a küzdelemhez, az ablakból kiugorva. Jobb tenyere nagy lendülettel csattant a nő mellkasának és akkor, Raduin mester is olyasmit látott, amit hosszú élete alatt még soha. Priat Pré teste áthatolt a bőrön és a húson, szellemként osont keresztül rajta és térdre hullva kinyújtott tenyérrel érintette meg az utat. Egy pillanattal később a kiválasztott vért köhögött fel, azután olyan erővel repült ki a sikátorból, mintha egy elefánt rohant volna neki.

   – Lenyűgöző mozdulat volt – mosolyodott el Raduin mester a páholyban, Aylan nagy megelégedésére. – Ők négyen még sokra vihetik közöttünk.
   – Még nem láttál semmit – mosolyodott el Aylan, mert meglátta, hogy közeledik az itala.
   Priat Prét egyes királyok már korábban is elismerték. Harcművészete éppoly kiváló volt, mint a látása. Kockázatkedvelő természete miatt vette őt szárnyai alá Aylan is. Garda Albiol a királyok mércéjével mérve is kíméletlen és halálos volt a maga sebes agressziójával. Harmadik társuk, Cristopanz, városokat tépett szét. Ezt kedvtelésből, csak úgy, a maga szórakozására is szívesen művelte. Emiatt egyszer börtönbe, egyszer pedig adósrabszolgaságba is került, de ez nem állította meg abban, hogy azt csinálja, amit igazán szeret, ahogy azt a következő kép is alaposan bemutatta.

   Izmos, barna szakállú férfi rohant leplezetlen lihegéssel az éppen talpra vergődő kiválasztott felé. Zöld szeme ragyogóan csillogott, mikor úgy ítélte meg, hogy elég közel van és lehajolt. Ujjai áttörtek a téglákon és egy nevetségesen könnyűnek tűnő mozdulattal felemelte az utcát, akár a könnyed selymet. Úgy hullott feje fölé a mázsás kő, mint a szélfútta, könnyed lepel.
   Kisöpörte a nő alól a talajt, aki elvesztette egyensúlyát és elesett. Próbált talpra állni, de egy arra cikázó fekete villám megállította. Eközben, Cristopanz a magasba ugrott, megragadta az út végét és magával húzta, úgy emelkedett a házak fölé. Meglendítette az utat a magasból és ahogy alászállt, a bíbor téglaút félelmetes erővel koppant az ellenség fején és darabjaira hullott a becsapódás ereje alatt.

   – Túl hangos vagy! – vetette oda neki Garda.
   – Bagoly mondja verébnek… – mordult rá haragosan Priat Pré.
   Több szót nem is vesztegettek. Priat Pré vezényszavára ismét szétváltak és egy-egy házsarokra lemaradva követték a látásukat.
   – Ügyesek együtt – jegyezte meg Aylan a páholyban – de hol van Wiese Draco?
   Az őrszem hamarosan megmutatta őt is, de a királyok figyelme a visszahúzódó tolóajtóra vetült. Egy derékig érő, barna hajú férfi lépett át rajta, széles vállakkal, vastag prém kabátban, mely alatt selyemből készült, fehér talár virított. Regulus mester lépett be a terembe és helyet foglalt Raduin oldalán.
   – Lemaradtam? – kérdezte parancsoló, szigorú hangján.
   – Még nem.
   – Már látnunk kellett volna! – jegyezte meg Aylan a túlsó szélen – Miért nem küzd együtt a társaival?
   – Nem szokott. Wiese egyedül mozog a csatamezőn, kihasználja a képességét, hogy bárhol ott lehet egy szempillantás alatt.

   – Pökhendi dolog! – tette ölbe a kezeit Aylan – Nézd csak meg! A mi tanítványaink jól mozognak, összhangban támadnak. Nem hiszem, hogy bárki fenyegetést jelenthet, amig együtt vannak. Ezzel szemben, ő egyedül rohangál? Hogy könnyű célpont legyen és erejét megtagadja saját társai elől?
   – Igazad is volna, ha Wiese Draco könnyű célpont volna és társai nem tartanák kezében a tudását. A lány lándzsája, a férfi vértezete és a te tanítványod ezüst palástja mind az ő keze munkájának nyomát viselik – jegyezte meg kemény hangnemben Regulus.
   – Bah, a Műhelynek jó lesz. Én viszont ezer aranyforintot teszek arra, hogy az én fiam lesz az első ebben a körben!
   Regulus mester rosszmájúan felnevetett. Mögötte, Trinity mester suttogott valamit barátnőjének és hahotájuk hamarosan betöltötte a páholyt. Raduin mester némiképp derűsen, némiképp szomorúan mosolygott. Nem lehetett kérdés, hogy ki ér célba először. A Seraphin Torony ezúttal tizenhárom emeletet áldozott a versenynek, amik szokás szerint a felismerhetetlenségig lepusztultak. Eddig mind a tizenegy szakaszon ugyanaz a versenyző lett az első.
   Ezúttal is ő nyert. Priat Pré, Garda Albiol és Cristopanz megközelítették a célhoz vezető lépcsővárost, mikor az őrszemek egyszerre jelentették be a küzdőtéren és a páholyban.

   – Az első célba érő kiválasztott: Wiese Draco. Sikerét ötven ponttal jutalmazzuk. Még hét hely kiadó.
   – Úgy tűnik, gazdagabb lettem ezer forinttal – nézett rá diadalittasan Regulus mester.
   – De… hogyan… – értetlenkedett Aylan, miközben az őrszem a győztest mutatta.
   Wiese Draco sötétkék kabátban állt a lépcsőváros tetején lévő harangnál. Azt kongatta meg épp most, mintegy bejelentve győzelmét és a következő emeletre vezető ajtóhoz indult. Ruháján még egy apró szakadás sem volt. Nem várta meg társait.
   – Te nem tudod? – pillantott rá csodálkozva Raduin – Ez a fiú megvalósította a lehetetlent. Sok kiváló király próbálkozott már vele, de egy sem tudta elsajátítani az azonnali teleportáció képességét. Neki viszont sikerült.
   – Itt volna a helye, nem pedig odalent – vélekedett elfogultan Regulus, amit Raduin egy helytelenítő pillantással nyugtázott.

   Priat Pré a harmadik, Garda Albiol a negyedik és Cristopanz a hetedik helyen ért be ezen a szinten, de összesítésben ők szerezték meg az első négy helyet. Fiatal koruk ellenére is elismert királyokká váltak, jó lehetőségekkel, de Wiese Draco még három társa közül is kimagaslott

   Súlyos léptek visszhangoztak felfelé, az otromba, lila tornyú bástya belsejében. Rendületlenül haladt felfelé, leküzdve a fáradtságot, mire a rácsos ajtó mögött megpillantotta a feszült testtartásban őrködő Eishitát. Csak a szeme látszott. Gyászos, fekete köpenye és bő csuklyája elrejtette az alakjára fonódott páncélt. Fekete bőrmaszkja egyenesen a vele szembenálló kis téglafalra nézett, s csak akkor méltóztatott elfordulni onnan, mire Uriel a kapu elé lépett.
   Borzalmasan büdös volt, máris a hányinger környékezte.

   – Be szeretnék menni – közölte hűvösen, de izmai már feszültek a lelkét szétvető, láncait letépni akaró erőtől.
   Eishita nem válaszolt. Rávetette ráncos szemeit. Pupillája néhol átütő méregzöldnek, másutt foszlott barnának tűnt a gyertyafényben. Csak nézte őt, majd visszafordult a fal felé, miközben Urielt fojtogatta az orrfacsaró szag és megértette, hogy itt nincs semmi haszna a szavaknak.
   Gyakorlott mozdulattal kezébe vette Anatémát, megszúrta ujját a tüskével, végigsimított az élen, aztán numennel megtöltve átvágott a gyenge rácson.
Tekintete az őrzőn túlra vetült, a tömör vasajtóra. Az nagyobb kihívás lesz, de nem nagyobb… – gondolta, miközben köhögött egy sort – mint az elviselhetetlen bűz.
   A kiválasztott előre tört, sebes mozdulattal hátrébb csúsztatta könyökét és oldalirányból megvágta az őrző oldalát. Érezte, hogy a penge áthatol valami fémesen. Könnyedén repeszti át, de aztán beleakad valami sokkal tömörebbe.    Mintha kőkemény zsírt próbált volna átvágni.

   Eishita kitüntette a figyelmével. Keze a maga lassú mozgásával a hátára csatolt kasza felé indult.
   Uriel reflexből hátraugrott, de mintha térdre rogyott volna saját súlya alatt a mozdulat végén. Kicsit megszédült a szagtól, mire felegyenesedett. Köhögve hívta a nument az oldalára és megidézte Szimfónia dallamát a torony tetejére. Saját dallama ezúttal úgy szólt, mint valami harci dob, vadul és félelmet nem ismerően.    Vele egy szólamban áriaként csendült fel Glienni jól ismert dallama. Énekébe folyton új és új szólamok kapcsolódtak be, egy hatalmas női kánonban fonódtak össze, s énekeltek egy számára idegen nyelven.

   S persze hallotta a betegségek királyának dallamát is. Hegedűszóra lett figyelmes. Halkan, de szépen játszott egy dallamot. Siratódal volt és Uriel megtorpant léptében, ugyanis felismerte a dalt. Eishita lelke a Sombre Ihnét játszotta, de Uriel mégsem tudott ráhangolódni a dallamára. A király lelke szabadsággal és örömmel játszotta a szívszorító siratódalt és Uriel képtelen volt megérteni, hogy miért.
A hegedűben egy hang fenyegetően megugrott, mikor Eishita kaszája feléje csapott, de suta mozdulat volt.   
   Uriel könnyedén elhajolt előle és módszeresen mellkason szúrta, de a penge ismét hiába hatolt át a páncélon, valahogy nem úgy érezte, mintha húst vágna. A benne szunnyadó erő nem akarta megmutatni magát és hirtelen fájni kezdett a lába. Lenézett. Férgek másztak a lábán, miazmás gennyt eregetve magukból. Átmarták a csizmáját és lábfejébe haraptak. Apró tűszúrásokat érzett csupán, de az undortól azonnal lehessegette a férgeket.

   Mire végzett, a lábfeje már mocsárzöldes színt öltött. Újra támadott, még nagyobb erővel, de közben elköhögte magát, olyan hirtelen tört rá, hogy esélye sem volt ellene. Eishita kaszája már úton volt és szerencséje, hogy időben megérezte. Uriel ismét hátrált, de a látása egyszerre homályossá vált és olyan görcsös izomfájdalmat érzett, hogy Anatéma majd kifordult a kezéből. Tett egy lépést és térdre rogyott, a kasza közeledett.
   Nem értette hová tűnt az a vérszomj, az a kíméletlen harag amit nemrégiben érzett. Megrendült a bizalma és inkább Glienni dallamára koncentrált. Tüstént fehér nument öltött magára Szimfónia hatalmával. Elhajolt a csapás elől és nem próbált visszatámadni. Bölcsen tette, a padló repedezni kezdett alattuk. Rothadás emésztette el lábuk alatt a fát. Lassan, kúszva terjedt szét barna, penészes masszaként, fekélyes kelések sarjadtak a korhadó talapzaton.

   Egy pillanatra úgy érezte visszanyerte erejét és magabiztosságát, mikor hatalmas koppanás töltötte be a folyósót. Eishita megfordult és egy öklömnyi kitüremkedést vett észre a fémajtó általában sima felületén. Újabb koppanás, pontosan ott ahol az előbb is, az ajtó kissé kiugrott és egy csavar a felső sarokból hangos csilingeléssel a földre hullott. A következő váratlanul sokat váratott magára, de mire megérkezett, kétszeres erővel sújtott le, leküzdve a csavarok ellenállását, kidöntve az ajtót.
   A látványtól még az őrző szeme is kikerekedett, nemhogy Urielé. A vasajtó puffanását rögtön egy heves szellő követte, azonnal kisöpörte onnan a hideget. Jelenléte felerősödött és a numenben megjelenő dallam oly hangosan lüktetett, hogy Uriel jószerivel megsüketült.

   Glienni szemei zöldes fényben fürödtek, fehér numen szökött fel pupillájának lugasaiból. Haja álltában is lebegett mögötte, fodrozódó szél vette őt körül és a hátán három pár vékony, vakítóan fehér szárny ragyogott. Azokat meglendítve emelkedett fesztelenül a levegőben és a numen egy apró mozdulat nélkül gyűlt össze a kezében. Egyenes formára húzódott és hosszú, éles gerellyé alakult. Egy szárnycsapással lendületet adott magának és egyenesen Eishitának hajította, aztán már ugrott is tovább, hogy öklével is lesújtson rá.
   Uriel sem hezitált a neki hátat fordító királynak rontani és minden erejét belevitte a támadásba. Az eredmény csalódást keltőnek bizonyult.
   Minden előzetes látszat ellenére, Eishita nem volt lassú. Mint minden társa, ezer veszéllyel nézett szembe, hogy övé lehessen a korona. Tudta mikor néz szembe eggyel, ezért fellépett ellene. Kinyújtott tenyerével állta útját a gerelynek, ami a közepéig átfúródott a húson, de az arcát így nem érte el. Nem úgy tűnt, mint aki fájdalmat érezne. Az sem zavarta különösebben, amikor Anatéma belefúródott a lapockájába.

   Glienni ütése ellen sem védekezett, elviselte az egyenesen az állkapcsának csapódó felütést. Megtántorodott. Önkéntelenül is tennie kellett két-három lépést hátra és kissé megszédült.
   Glienni ezúttal a testét sorozta meg, aztán szárnyaival felemelkedett, hogy fejen rúgja a férfit, de az a levegőben elkapta a bokáját és erős szorításával majd összezúzta. A szárnyaival próbált szabadulni, mikor Eishita, másik kezével lehúzta arcáról a bőrmaszkot és kilélegzett.
   Förtelmes gáz töltötte meg a levegőt. Elviselhetetlen bűzt, rothadást árasztott. Uriel későn fojtotta vissza a lélegzetét és azon nyomban a rothadó padlóra hányt.
Glienni azonban lélegzetét visszatartva, feszült tüdővel gyűjtötte össze minden erejét. A szárnyak felvillantak a háta mögött és absztrakt mintákkal értek össze. Vakítóan ragyogtak és tisztaságukban mintha elriasztották volna a rothadást. Fél lábbal már Eishita karmai között, őrült harci sikollyal támadt. Mindkét kezét előre nyújtotta, mire a szárnyak sokasodó mintái eltűntek, átsodródtak a karja köré és olyan irtózatos gyorsasággal csapódtak a királynak, hogy az leterült a lábáról. Teste a falnak vágódott, háta mögött elvesztették támaszukat a téglák, az őrzővel együtt zuhantak ki a toronyból. A téglák erőszakos távozása után az egész torony megrendült és a korhadt fapadló teljesen beszakadt.

   Uriel próbált tenni egy elárvult mozdulatot, hogy meneküljön, de csak a karja nyúlt ki valamelyest, a térde nem mozdult meg. Ájulás kerülgette és csak azért maradt öntudatánál, mert borzalmasan kínozta a hányinger. Nem sokáig zuhant.
Glienni leereszkedett és elkapta őt, két kezével a hóna alatt tartotta a férfit. Fáradtnak érezte magát. Szárnyainak fénye megfakult és jóval nagyobb erőfeszítésbe került mozogni. Orra vére kisarjadt. Remélte, hogy megérte, de csalódnia kellett. Arra nem számított, hogy megölheti Eishitát, de abban erősen reménykedett, hogy legalább nem tud visszatérni.
   Alábecsülte a királyt, aki méregzöld nument idézett az oldalára. Óriáskígyóként vette körbe a testét és a földről elrugaszkodva felemelte őt, visszavitte a torony tetejére.
   Glienni nem várta meg míg felér. Uriellel a kezébe menekülőre fogta és gyorsabbnak bizonyult a királynál.

   – Azt hiszem megcsináltuk – sóhajtott fel végre diadalittasan. Választ azonban nem kapott. – Jól vagy? – ezúttal sem érkezett felelet.
   Nem tudott tisztességes pillantást vetni Uriel arcára míg feljebb nem húzta a testét és meg nem látta az arcát. Szeme teljesen fennakadt, arca sárga volt, mint az epe és a rajta áthúzódó hajszálerek kéken tágultak ki alatta.
   – Joachim! – kiáltotta kétségbeesve. – Joachim! Válaszolj! – követelte, mire a mágus nagysokára méltóztatott jelentkezni.
   – Igen?
   – Uriel megsérült! Megmérgezték! Nincs magánál!
   – Ezek szerint a szabad ég alatt tartózkodhat. Fogadja őszinte, szívből jövő…
   – Mit csináljak? Kell… – mondata köhögésbe fulladt. Oly hirtelen tört rá, hogy nyála a férfi hajába zuhant. Vérfoltok ragasztották össze szeme előtt a barna hajtincseket. Egyszersmind teste remegni kezdett és bizonytalannak érezte a körülötte lebegő nument.
   – Segítek rajtatok – szólalt meg egy ismeretlen hang. Glienni bizalmatlan reménykedéssel fogadta. – A kastélyodba gyere. A földszinti konyhában találkozunk.
   – Hölgyem. Tegye, amit mond – szólt rá szigorúan Joachim.

   Nagyot fújt és lóhalálában ereszkedett alá az égboltról. Oly gyorsan zúgott le, hogy a márvány megrepedt a talpa alatt és sebesen rohanni kezdett. Két konyha is volt itt, de a nagyobbikban érzett egy erős jelenlétet.
   Berúgta a konyhaajtót Uriellel a hátán és a régen használt konyhában két nagy, poros asztalt pillantott meg. Látszott, hogy sebtiben lehajítottak mindent, ami rajta volt. A padlót kiborult fűszerek színezték be, olaj folyt át a két asztal között, liszt maradéka borította magát a fát és azt a férfit, aki az egyiken feküdt. Ritius volt az. Eszméletlenül feküdt, miközben fölötte egy férfi munkálkodott. Egy mozsárban őrölt valamit, ajkai között egy teli fiolát tartott. Cirmos kiscica üldögélt a vállán. Priat Pré volt az. Szemével intett Glienninek, hogy fektesse a férfit a másik asztalra és ő nem hezitált engedelmeskedni.

   Priat Pré lerakta az őrlőt, kiköpte a fiolát felszabadított kezébe, beleöntötte a mozsárba és elkeverte egy kanállal.
   – Bal oldali szekrény, legalsó polc. Kis vörös fiola, fekete pecséttel – rendelkezett, miközben a mozsár tartalmát szagolgatta. Glienni már rohant is és csakhamar meg is találta, amit keresett. Eközben Priat Pré a szomszédos pultról felkapott egy fortyogó kotyvalékot – Forralj vizet és csak akkor öntsd bele, ha már jó forró.
   – Hol van a víz? – kérdezte idegesen pillantva körbe.
   – Ez a te kastélyod! Én honnan a fenéből tudnám? – szólt rá idegesen Priat Pré és türkisz nument idézett meg ujja körül. Ujjára tekeredett akár egy orsó és a végéből fényes cseppek csöppentek a mozsárba, mintha csak olvadó jég lenne.
   Uriel kétségbeesetten próbált felköhögni valamit, olyannyira, hogy majd lefordult az asztalról, Priat Pré a térdével kapta el ereszkedő fejét, közben szüntelen zúzta a gyógyfüveket a mozsárban.
   – Jól van na, nem kell így ficánkolni – vetette oda hetykén. – Hol a fenében marad már az a víz?
   – Keresem, keresem! – kiáltott neki kétségbeesetten Glienni. Idegesen téblábolt, őrülten izzadt és remegő kézzel minden ajtót kinyitott de nagy riadalmában oly sebesen keresett, hogy tökéletesen eltévesztette a vízszivattyút háromszor is.
Priat Pré közben letette a mozsárt és maga is víz keresésére indult, mikor kivágódott az ajtó és három alak jelent meg a túloldalán.

   Hűvös Folyó vezette őket. Izzadt volt és a térdeire fektette kezét, hogy lehajtott fejjel összekaphassa lélegzetét. A bal oldalán betoppanó férfi titáni méretekkel rendelkezett. Ő a mellkasához kapva lihegett. Magassága a két métert könnyen megugrotta, széles válla oly terebélyesen emelkedett meg, hogy Glienni akár kényelmesen helyet is foglalhatott volna rajta. Dús, barna szakálla alatt markáns és szikár arc pihent. Zöld szemei okosan és tisztán villantak meg sűrű szemöldöke alól.
   Glienni szeme elkalandozott miután alaposan végigmérte és rájött, hogy ismeri a mellette bámészkodó királynőt. Találkozott már vele Utregar erdejében, Géel holdja alatt. Szőke haja ezúttal lófarokba volt fogva, éles kontrasztot alkotott erősen napbarnított bőrével. Testhezálló, fekete bőrt viselt, a nagydarab férfi mellett egészen úgy festett, mint egy gazella. Mikor tekintetük összetalálkozott, a nő szeme is felcsillant. Glienni tett felé egy lépést, mikor Priat Pré szakította félbe követelőzően.

   – Víz! Most! – kiáltott erősen, mire Hűvös Folyó azonnal az oldalára idézett némi vizet és Glienni megragadt egy fazekat. – Jó, most forrald! Te ott! – nézett a sámánra. – Kezd el mosni a lábát!
   – A lábát? – kérdezte unott fahangján Hűvös Folyó.
   – Igen, a lábát! Ott a fertőzés! Süket vagy, mi a bajod? – dörrent rá, aztán megközelítette a királyokat.
   – Összementél, kiscsikó – csóválta a fejét szigorúan Cristopanz – Mondtam neked, hogy sosem szabad abbahagyni az edzést.
   – Forr már az a víz?! – kiáltotta Priat Pré, ügyet sem vetve régi barátaira.
   – Igen! Mindjárt kész! Mindjárt kész! – kiabálta Glienni idegesen, remegő kezében a lábas nyelével.
   Elindult az őrző felé, de útközben úgy elszédült, hogy a víz kilöttyent és megégette vele jobb lábát. A fájdalomtól kissé magához tért és legalább egyensúlyát visszanyerte. Glienni tett egy újabb lépést, mire ismét véreset köhögött.
   – Jól van, nyugalom – Priat Pré mellélépett és kivette kezéből a lábast. – Te inkább ülj le és pihenj. Garda, segíts nekem! – kiáltotta szigorúan.

   – Még mindig olyan hangos vagy… – forgatta a szemeit rosszallóan, de azért előlépett és kezébe vette a mozsarat.
   – Mert megsüketítettél az átkozott villámaiddal! – vetette oda, aztán elrohant egyéb hozzávalókért. – Amint megvagyunk az elsősegéllyel, a trónteremnek vesszük az irányt. Ludovico Vincenza őrzi.
   – Ki? – kuncogott fel lekicsinylő hangon Cristopanz.
   – Nem fontos, én majd gondját viselem.
   – És Jan Capek se Zán? – vetette oda Garda aggodalmasan, majd kiskanalat tett a mozsárba és a benne lévő barnás váladékkal bekente Uriel ajkainak belsejét. – Hát a mestered?
   – Ha szerencsénk van, Jan Capek úgy dönt, hogy nem érjük meg az idejét.
   – És ha nincs szerencsénk? – kérdezte Cristopanz, miközben Seya elé hajolt és megpróbálta hatalmas tenyerébe édesgetni a kislány vállán nyújtózkodó, bizalmatlanul vicsorgó Hóvirágot.

   – Akkor… – halkította le a hangját Priat Pré és csúnyán grimaszolt.
   – Inkább be se fejezd. Siessünk! – emelte fel hangját Garda és magához hívta Cristopanzt, aki készségesen egy-egy vállára kapta Urielt és Ritiust, mintha a két meglett férfi egy-egy kispárna volna. – A Vas Útig már várhatnak. Nem akarom, hogy azok ketten egyszerre találjanak ránk.
   Priat Pré némiképp megfontolta a dolgot, aztán bólintott. A kiválasztottakra nézett és elsősorban Gliennin akadt meg a tekintete.
   – Neked valamiféle segítséged van, igaz?
   – Mondhatjuk.
   – Jó. Akkor próbálj meg lépést tartani Gardával. A többiek Cristopanzzal tartanak – rendelkezett, majd Seyára pillantott. – Neked fogom mondani merre gyertek. Ügyelj rá, hogy el ne tévedjen. Nincs irányérzéke.
   – Azóta már nagyon sokat fejlődtem, tudod? – nézett rá elérzékenyülve Cristopanz, mint akit teljesen vérig sértettek, de Priat Pré már meg sem hallotta őt. Egyedül indult útnak.

   Garda úgy suhant akár az árnyék. Jobb kezéből nem hiányzott kedves lándzsája, melyet Wiese Draco kovácsolt neki egy lezuhant meteor darabjaiból. Még a nyelét is abból készítette el és sötétített arany díszítéssel látta el.
   A királynő lépte szökkenésre hasonlított. Csendesen mozgott, amennyire csak tudott. Pici fekete numen tündökölt, mindössze egy-két szálban ahogy elrugaszkodott a lábfejéről és lépte hangtalan volt, mikor sarka földet ért a padlón.    Glienni figyelte lábainak járását és megpróbálta utánozni. Nem volt igazán sikeres, mert sosem érzett magában még ennyi erőt, ezért nem tudta visszafogni önmagát.
Egy nagyobb ugrással felzárkózott a királynő mellé és irányt mutatott az előttük meghúzódó zárt ajtós terem felé. A cicákon keresztül, Joachim értésére adta, hogy ott rejtett el egyet a négy pecsét közül, ami egyenest a trónteremhez vitte őket.

   A megfelelő helyen Glienni értesítette a mágust, zöld fény villant körülötte és a környezet megváltozott. Egy őrszobában találták magukat, de ellentétben a palota ódon kaszárnyáival és bástyáival, ez még használatban állt. Pókhálónak nyoma sem volt, éles gyertyafény világított, ráadásul a tölgy asztal mögött egy kopaszodó, szakállas őr ücsörgött. Kék szemeiben félelem tükröződött, s amint megmozdult, Garda egy pillanat alatt ártalmatlanította.
   A királynő intett és Glienni azonnal követte. Pici folyosón vágtak át csendesen, amíg el nem érték a csillogó, márvány lépcsőket. Ott már nem volt kérdés merre tovább. Fehér-arany csillárok ragyogták be az óriás falakat, mindegyik száz-száz gyertyát tartott és megvilágították a lépcsőkön nyugvó vörös szőnyeget. A trónterem ajtaja tárva-nyitva állt. Glienni elrugaszkodott, de Garda még időben kitárta elé jobb kezét. Lándzsáját a jobb vállára kapta. Bal kezével finoman megtámasztotta az alját, mintha célozna.

   – Csendesen haladj és jelezz nekem.
   Úgy is cselekedett. A lépcső jobb oldalához osont és szinte a falnak simulva lopakodott el egészen az ajtóig. Óvatosan pillantott be, de nem érzett erősebb jelenlétét, nem találta harc nyomát, így bátrabban hajolt át az ajtón. Amit látott, az csak a nyugalomra adhatott okot. Ludovico Vincenza fekete üstökével találta magát szemben. Ártalmatlanul, hasán feküdt, vörös-ezüst páncéljában. Fegyvere, egy színezüst sarló legalább tíz lépésre volt megtalálható. Priat Pré épp a sarló mellett sétált el. Nyaka tájékán véres volt páncélja, de nem tűnt sebesültnek.
   Glienni fellélegzett és kihúzta magát. Intett Gardának, hogy nincs semmi baj, jöjjön csak és belépett az ajtón. A királynő nem is hezitált, leengedte lándzsáját és sietve felzárkózott mögé.
   Priat Pré, nyugtázva, hogy megérkeztek, hátat fordított nekik és a trón felé indult. Glienni bizonytalan léptekkel követte és hirtelen nagy levegőt vett. A trónnal nézett szembe, ami az övé volt, vagyis annak kellett volna, hogy legyen és ennek ellenére, most nem látta másnak, csak egy hatalmas széknek. Egy szék, ami rengeteg vért és sorsot követelt már magáénak. Nem vágyott rá, de néha-néha, ahogy oldalra pillantott, szerette volna ott látni édesapját, Helion mestert… Raduin mestert, de senki sem volt ott.

   – Vigyázz! – harsant fel egy harsány férfihang, mely egész testében megbénította.
Ami ezután történt, azt először fel sem dolgozta. Egy kéz lökte meg a mellkasán. Csak gyengéden, numen nélkül, aztán valami fémes suhant át a levegőn. A lökés oly váratlanul érte, hogy elvesztette egyensúlyát és Garda kapta el hóna alatt. A levegő kissé elmosódott előtte. Egészen biztos látta Priat Pré arcát, de ő most is a trón körül sétált. A numen, hacsak egy pillanatra is, de élesen jelezte, hogy harc folyik körülötte.
   – Káprázat – jegyezte meg egészen nyugodtan Garda és védekező testhelyzetet vett fel. Glienni követte a példáját és a királynő, mintha észrevette volna, hogy másolja őt, vezetni kezdte a lépteivel. Hátat hátnak vetve, lassan köröztek, éppen csak mozogtak, hogy ne álljanak egy helyben. – Felejtsd el, hogy itt vagy. A lélegzetedre figyelj. Az felveszi a harc ütemét – mondta és egyszersmind hevesebben vette a levegőt – úgy megérzed – mondta, majd átsuhintott a lándzsával Glienni nyaka előtt és útját állta a sarlónak.

   Az ezüstösen csillogó fegyver láthatóvá is vált egy pillanatra, aztán már sietett is, hogy elmosódjon. Nem volt azonban elég gyors. Garda amint útját állta a fegyvernek, már meg is idézte villámait a lándzsa hegye körül és az ezüstsarló végigvezette azt Ludovico Vincenza testébe. Egy pillanatra megtört a varázs.
   Sötéthajú, bajuszos férfi pillantott rájuk, de mielőtt visszavonulhatott volna, Priat Pré mögötte termett és szellemként suhant át a testén. Ludovico Vincenza teste a falnak repült és Garda a biztonság kedvéért megkínálta egy fekete villámmal.
   – Megvárjuk a többieket – parancsolta Priat Pré és tekintete a trónra vetült.    Elmosolyodott és dacosan közelítette azt meg, majd elrugaszkodott és ráhuppant a gondosan kipárnázott ülésre. Hatalmasat sóhajtott és hátradobta fejét, majd keresztülvetette lábait.

   – Szállj le! – kiáltott rá Glienni, amint letette a fenekét.
   – Mégis miért kéne? A te kedvedért? – kérdezte hangosan Priat Pré, összeráncolva szemöldökét. – Én mindig itt ülök az őrségben. Te egyszer sem ültél rajta. Inkább az enyém, mint a tiéd.
   Glienni odaszökkent a lépcsők elé és a szemébe nézett. Zöld szemei fehéren villantak meg és szájából tizenhárom különböző hangon távoztak a szavak.
   – Ez a trón azoké, akik felépítették mindazt, amit itt látsz. Amit bitorolsz. Azoké, akiknek az emberek megépítették. Akikben megbíztak. Akiknek az életét a birtokába vette. Akik áldoztak érte. Akik megőrizték gyermekeiknek. Nem vagy rá méltó. Szállj. Le. Onnan. Rögtön! Vagy ott leled halálod!
   Priat Pré előrehajolt lábait és mosolyogva nézett végig a leányon.
   – Na szépen vagyunk – rázta meg a fejét elhúzódott ajkakkal, de felkelt a trónról. – Üdvözlöm a hölgyeket – jegyezte meg, aztán lesétált a lépcsőről.

   – Cristopanzért megyek – szólt Garda, miután egy ideje már a boltíves ajtót kémlelte.
   – Maradj! – intette le Priat Pré és a trón helyett, most a lépcsőn foglalt helyet. Garda kihívóan meredt rá és csípőre tett kezekkel, fejét megdöntve várt magyarázatot. – A kilencedik őrző odalent van.
   – Ő kicsoda?
   – Nem kicsoda, hanem micsoda – grimaszolt a király rosszallóan. – Hallottad mi volt Askelanban? Úgy öt évvel ezelőtt?
   – A hétnemzet háborújában? Nekem ne mondd… – sziszegte Garda undorral – én láttam a hamuvá égett falvakat és a megszenesedett holttesteket.
   – Nem arra gondolok – szakította félbe Priat Pré. – Suttogtak akkor emberi fegyverekről, akiknek az ereje csak a királyok mögött marad el. Biztosan hallottad.
   – Hallani hallottam…

   – Nos, Wiesének is van egy ilyen fegyvere. Ő vár ránk odalent – mondta ezúttal halkan és erősen megkopogtatta a padlót talpával. – Ezt ő maga készítette miután isten lett, úgyhogy… – az ajkába harapott és úgy felhúzta szemét, hogy a pupillájával együtt sértett büszkesége is majdnem eltűnt a grimasz közben. – Cristopanz nélkül nem megyünk le oda. Ha szerencsénk van, magunk alá gyűrjük, mielőtt elpusztítaná a vonatot.
   – A mit? – kérdezte Glienni összezavarodva. Nem ismerte az idegen szót és nem is kapott választ.
   Garda erőteljesen koppantotta földhöz lándzsája talpát és haragosan nézett az őrzőre.
   – Tudod miért nem dolgozunk már együtt? – fordult hirtelen Glienni felé. – Mert egyszer nem volt szerencsénk.
   Vártak hát és Priat Prén leginkább az látszott, hogy szüksége is van egy kis időre, hogy felkészüljön az ütközetre, amit Wiese Draco legfélelmetesebb fegyverével vívnak meg.

   – Alig várom! – kiáltott fel hangosan Cristopanz és öklét olyan hirtelenséggel emelte fel a magasba, hogy az öklendező Uriel lefordult a válláról. Mielőtt a kiválasztottak felkiálthattak volna, gyors reflexszel elkapta Urielt a ruhájánál fogva estében, majd ismét a vállára teremtette őt hassal lefelé, mint egy rongybabát – Mindig látni akartam, de egyszer oda nem engedett volna az az átkozott!
   – Micsodát? – kérdezte Seya ártatlan mosollyal.
   – A vonatot! – a király mosolya tükrözte a kislányét – A palota alatt van. Az egy ilyen… dolog, tudod?
   – Meglepődne milyen sok félék tudnak lenni a „dolgok” – hagyta rá Joachim. Hűvös Folyó, mosoly helyett a vállának megérintésével tüntette ki a tréfát.
   – Na már! – szólt oda sértődötten az óriás – Nem láttam még, jó? Csak olvastam róla. Priat Pré sosem mutatta meg, pedig csak azért jöttem hozzá látogatóba! Egyszerűen megőrjített vele! Azt mondta azzal viszik a foglyokat a Fehér Pokolba és, hogy a szélnél is sebesebben suhan a Vas Úton át. Hihetetlen gépezet! És le lehet ülni kényelmesen, miközben az ember átkel fél Solsheimon. A lábát se…

   Talán örökké folytatta volna, ha a mögöttük lévő nagyteremből nem ront ki hét palotaőr, hogy megnézze mi ez a nagy hangzavar. A fegyvereket előre szegezve közeledtek Cristopanz hatalmas alakja és kísérete felé, mire a király elbődült.
   – Ti meg mit bámultok? – vetette oda, majd megragadta a jobb vállán szunyókáló Ritiust a gallérjánál fogva és egy diszkoszvető mozdulatával nekihajította az őrségnek, azonnal letarolva három férfit, akiknek még arra sem volt idejük, hogy fegyvereiket a feléjük repülő hús felé fordítsak.
   – Hé! – ütötte meg Seya a férfi térdét olyan erősen ahogy csak bírta, de csak az ökle fájdult bele. – Ő a barátunk! Ne hógolyózz vele!

   – Jól van na! – rázta meg a fejét Cristopanz és megközelítette a még négy, talpon lévő, teljesen elhűlt palotaőrt. Megragadta Ritiust a mellényénél fogva, aztán felkapta a vállára, mint egy kellemes súlyú, kis zsákot. – Kicsit ügyetlen vagyok – nyugtázta a dolgot, aztán otthagyta az őrség rengő térdű, döbbent maradékát, mintha ott sem lettek volna. Közben a többiek is felzárkóztak hozzá és indultak abba a terembe, ahová Joachim a mágikus kört rajzolta. – Szóval olvastam egy könyvben, hogy ez a Vas Út igazából nem is Vas Út, hanem Vas Utak! És… – egyszer csak fintort vetett és elfacsarta orrát. Nem ő volt az egyetlen, mindenki más is érzett valami fertelmes, oszlásnak induló bűzt.
   Eishita közeledett eléjük. Zöldesszürke miazma járt előtte, azon suhant be a folyosóra egyenesen velük szembe.

   – Na még mit nem! – kiáltott fel Cristopanz és hirtelen megragadta a mellette lévő falat. Egy erős rántással kitépte azt a helyéről, megnyújtotta azt és elhúzta a rájuk támadó király előtt, mintha csak gumiból volna, hogy aztán újra márvánnyá váljon. Erőfeszítése nem bizonyult kifizetődőnek, Eishita zöldes miazmával ette magát keresztül a márványfalon és követni készült őket. A bűz egyre jobban fojtogatni kezdte őket.
   – Csináljon már valamit – dörmögte fulladozva Hűvös Folyó, egyre nehezebben állva a lábán.
   – Én a közelébe nem megyek annak az emberi patkánydombnak! Tudjátok ti miben kell megfürdeni, hogy teljesen lejöjjön a bűze?

   Hűvös Folyó azonban megmakacsolta magát. Az orrfacsaró bűz talán az eszét vette, oly képtelen dolgot cselekedett. Vizet idézett az oldalára. A numen egyre gyarapodó hullámok képében úszott ki a semmiből és erős sodrással, jókora nyomással zúdult a feléjük tartó királyra, aki minden várakozásuk ellenére nem tudott keresztülhatolni a víz nyomásán. Sőt, védekezni próbált ellene. Karjával védte testét, fejét és a lábai körül tekergő miazma oszlásnak eredt. Hűvös Folyó felbuzdult és még inkább locsolni kezdte, mire a király hátrált is néhány lépést.
   – Ez az kölyök! – biztatta hátulról Cristopanz – Mosd ki jól a segge lyukát is!
   Mosta is Hűvös Folyó ameddig csak bírta szuflával, de miután kifulladt, menekülőre fogta a többiekkel együtt. Azért, elég időt nyert ahhoz, hogy megérkezzenek a bűvös terembe és Joachim pecsétjét használva a trónteremhez érjenek. A középső palotában már kellemesebb volt a levegő és talán éppen ezért, vagy azért mert nem vágták hozzá negyed tucat katonához, Uriel felébredt. Gyomrát nyomta Cristopanz válla és minden lépténél megrázkódott valami a testében, ami nem is bírt bent maradni.

   – Tedd le gyorsan! – emelte fel a hangját szinte visítva Seya. Ő vette észre először a bajt, de későn szólt. Mire az óriás kissé megfordult, Uriel már lehányta a hátát.
A király káromkodott, aztán szabályosan odateremtette a fiút talppal a márványhoz, hogy az megrepedt alatta. Uriel a saját súlya alatt is térdre rogyott volna. Hűvös Folyó és Joachim karolta fel, de utóbbi csak fél kézzel, éppen megérintve a csuklóját. A másik kezével Cica Urat védte a mocsok elől.
   Uriel borzalmas ízt érzett a szájában, taknya-nyála egyben folyt és nem bírta abbahagyni a köhögést. Cristopanz hangosan szajkózta, hogy indulniuk kell, de egyszerűen nem lehetett a kiválasztottal. Az orvosság, amivel a száját bekenték, szüntelen hányingerre késztette és eltartott egy darabig, míg legalább a lélegzetét visszanyerte. Azt hitte majd megfullad.

   – Hozzátok! – hallották Priat Pré hangját, aki Gliennivel a nyomában elébük sietett.
   Ám alig tették ki a lábukat a trónterem előtti lépcsőre, egy váratlan alakot pillantottak meg.
   Jóvágású, atletikus testalkatú férfi sétált el közöttük egy fényes folyosóról befordulva. Gondosan nyírt, szalmaszín borostát viselt arcán, s azonos színű, lófarokba kötött, derékig érő hajat. Vastag, fehér fürdőköpenyt viselt és mezítláb sétált végig a padlón. Kezében egy nagyjából már kiürült kupa sört tartott.    Mindenki elhallgatott, mert magára vonta a tekintetet, mint a királyok általában. Síri csend ült a teremre. Oly sűrű volt, hogy még a gondolatokat is meg lehetett hallani. Csak Uriel öklendezett és hányt a háttérben.
   Jan Capek se Zán sasszerűen ívelt, szép barna szemével alaposan végignézett a társaságon és jól láthatóan megcsóválta a fejét, mint aki barbárokkal találkozott és egyetlen szó nélkül tovább haladt. Senki nem mert megszólalni. Joachim még arra is vállalkozott, hogy nagyon közel emelje kezét Uriel szája elé, hogy hallgasson már el. Erőfeszítése hiábavalónak bizonyult.

   Jan Capek se Zán távozott és miután a két oldal kellő lelkibékét talált egymás tekintetében, ismét közeledni kezdtek egymáshoz és Priat Pré egy kis konyhakendőt húzott elő a zsebéből. Megtörölte Uriel száját és arcát, aztán a kezébe nyomta a kendőt.
   – Hadd jöjjön! Addig jó, míg kijön!
   Uriel ismét hányingert érzett, de végül csak köhögni tudott és nagy nehezen kiszabadította magát Hűvös Folyó erős fogásából. Glienni szaladt oda hozzá és miután elnézte szenvedő alakját, megérintette a kezét. Tűzforró volt.
   – Jól vagy? – kérdezte.
   Urielből megint távozott valami, de mégiscsak volt annyi jelenléte, hogy szemtől-szemben nem hányta le sugárban a kedvesét. Végül biztatóan mutatta fel egyik hüvelykujját és intett előre.
   – És Ritius? – fordult az őrző felé Glienni.
   – Ő még szundikál egy darabig. Jót tesz neki. Most nagyobb gondunk is van.

   Azzal vezetni is kezdte a társaságot egyenesen a trónterem felé. Cristopanznak parancsot adott, hogy maradjon az ajtónál, Gardát pedig egy másik pontra vezette. A trónterem kövezett padlóját szárnyak mintájára formázták meg, s a trón előtt ügyesen egy pillangót is elrejtettek a szárnyak rejtekében. A pillangó és a szárny ábráját három szabályos kör kötötte össze egymással. A királyok e három körben helyezkedtek el. Három király erejére volt szükség, hogy működésbe hozzák a trónteremben elrejtett ajtót.
   – Ti közöttünk helyezkedjetek el és maradjatok csendben! – vakkantotta a kiválasztottaknak.
   – Türelem, uram! – emelte fel hangját határozottan Joachim. – Többre tartom a jó munkát, mint a gyorsat. Ossza meg velünk, mit tenne következőnek.
   – Jól beszél – mutatott rá megerősítőleg Garda a lándzsájával.
   Priat Pré egykedvűen sóhajtott.

   – Odalent egy fegyver vár minket. Láttam már mire képes, de azt nem tudom hol vannak a határai. Mindhármunkra szükség lesz – nézett rá társaira, normális hangszínt megütve. Mindketten határozottan bólintottak. – Ti is velünk jöttök – mondta aztán a mágusnak – Minél tovább harcolunk annál rosszabb nekünk. Le kell rohannunk.
   – Butaság – jelentette ki határozottan Joachim. – Mióta célunk az, hogy őrzőket gyilkoljunk? – tárta szét a kezeit és ártatlanul Gardára pillantott. Cristopanzhoz már úgy fordult, hogy a nő tekintete is vele mozgott és ez láthatólag hatással volt a férfira.– Mi nem azért jöttünk, hogy öldököljünk, hanem azért, hogy felüljünk a vonatra, amiről randalírozó barátunk oly áhítattal és terjedelmességgel beszélt. Pontosan ezt is fogjuk tenni.
   Nem is habozott. Ujjának hegyével szabályos kört rajzolt a márványpadlóra, pontosan a három király közé.
   – Ne feledje hűséges cicabarátját és kérem, adja értésemre ha eljő az alkalmas pillanat. Mi megszerezzük azt a vonatot.
   – Vonat! – kiáltotta el magát izgatottan Cristopanz. Mindenki feszült csendben dermedt rá. – Bocsánat, nagyon izgatott lettem a vonat miatt.
   – Nincs abban semmi rossz – válaszolt Seya, mielőtt bárki más gonoszabban szólhatott volna.

   Garda nagyot sóhajtott és elhűlve rázta a fejét, mialatt Joachim intett a többieknek és a trónterem túloldalára vezette társait. Cristopanzt is megkérte, hogy vigye oda az alvó Ritiust.
   Miután ez megtörtént, a három király nument idézett meg és az őrzőt követve, tenyereiket a márványhoz nyomták. Az nemsokára fel is villant, három különböző színben. Türkizkék, fekete és élénkbarna fények töltötték ki a véseteket és a szárnyak faragványai között egymásba íveltek. Összeértek és megtöltötték a kör belsejét. Középre érve pedig, a szárnyak ölelésében rejlő virágmintában izzani kezdtek. A három király láthatólag verejtékezve hajtotta végre a feladatot, de aztán, a pillangó megmozdult alattuk és szabályosan süllyedni kezdett.
   A kiválasztottak csendben ücsörögtek a trón előtt. Hűvös Folyó és Joachim azon tanakodtak, hogy csak jobb lenne valahogy felébreszteni Ritiust, mégiscsak könnyebb dolguk lenne, ha nem kellene keresztülcipelniük a királyok csatamezőjén. Joachim végül beadta a derekát és a sámán hozzálátott, hogy fellocsolja a horkoló Ritiust.

   Glienni eközben gondos szabású, Aernoni selyemruháját tépte meg a vállánál, hogy valamivel felitathassák a rengeteg váladékot, ami lassacskán apadni kezdett Urielből. Seya bíztatólag a férfi combján támaszkodott és úgy kémlelte az állapotát.    Az arca továbbra is lángvörös volt, láthatóan egész testében átizzadt, de barna szemében látta a szokásos, kiolthatatlan fényt, amitől némiképp megnyugodott.
Időközben Hűvös Folyó erőfeszítése is meghozta az eredményét. Ritius nyitotta ki szemeit és próbált meg tudomást venni a valóságról, egyelőre kevés sikerrel, mikor sivító zajt hallottak odalentről. Csak egy pillanatig tartott, aztán hangos robbanásként zengett tovább. Alighanem Garda jellegzetes fekete villáma mutatkozott be a kilencedik őrzőnek, aki egy mély, sokkalta ijesztőbb dörrenéssel viszonozta az üdvözlést. A márványpadló remegni kezdett a kiválasztottak alatt és a hiányzó rész körül repedezni kezdett.
   Erre aztán már talpra ugrott mindenki. Hűvös Folyó egyedül nem tudta felrángatni Ritiust, Glienni sietett a segítségére.
   Uriel is felállt és végre tudott venni egy szabadabb levegőt. Csak addig a pillanatig tartott a nyugalma. Seya ragadta meg a csuklóját és kétségbeesetten kiáltott rá.

   – Futás! – bődült el.
   A márvány pontosan a jobb lába mellett pattant fel és visító gőz tört fel a magasba, elérve a trónterem tetejét. Jószerivel kimarta onnan a márványt, miközben a kiválasztottak menekülni kezdtek, Seya vezetésével.
   Szükség is volt a kislány érzékeire mert a trónterem talapzatában egyre több lyuk hasadt meg és heves, alighanem mérgező gőz tódult a magasba.
   – Most kell mennünk! – fordult Seya határozottan a mágushoz. Nem tetszett neki, amit a férfi arcán látott. Joachim teljesen kivillantotta fehér fogsorát és idegesen az ajkába harapott. – Most, Joachim! – emelte fel hangját még határozottabban, miközben rögtön a háta mögött beszakadt a márvány padló és repedezni kezdett a lábuk alatt. Rohanni kezdtek.

   – Ne gyertek. A pecséted a halálba vezet – üzente Priat Pré, de szavai csak Joachimhoz és Seyához jutottak el.
   – Most mit teszünk? – zihált Seya.
   – Nyugodjon meg! – emelte fel a hangját idegesen Joachim. Ettől senki sem nyugodott meg. Eddig még csak egyszer hallották, hogy Joachim elveszítene a hidegvérét és akkor csak a szerencsén múlott, hogy nem haltak éhen.
   A márvány szakadozott alattuk, mindenki próbált biztos pontot találni magának az omladozó talajon, egyedül Joachim álldogált nyugodtan, egyhelyben. Kezeit összekulcsolva tartotta maga előtt, szemeit lehunyta és egyenletesen lélegzett, mintha csak a nument próbálná megidézni. Társai feszülten figyelték és remélték, hogy kimódol valamiféle megoldást.
   – Hölgyem, tud repülni két emberrel?
   – Muszáj lesz! – nézett körül ijedten Glienni
   – Vigyen le minket a kisasszonnyal! – parancsolta határozottan.
   – És mi? – kérdezte Uriel, aki hátát a trónterem szélének vetve, az elkerülhetetlent várta.

   – Természetesen önök lezuhannak majd – vetette oda nyugodtan Joachim, miközben újabb gőzoszlop csapott fel mellette, akár egy gejzír.
   Glienni váltott egy bizonytalan, aggodalmas pillantást Uriellel, de nem engedhette meg magának, hogy érzelmei uralkodjanak fölötte. Először Seya elé szökkent, leguggolt előtte és hagyta, hogy a kislány megkapaszkodjon a nyaka körül, majd Joachimot vette a hóna alá. Hátranézett Urielre és mosolyogni próbált.
   – Nem lesz semmi baj – mondta lágyan, aztán nagy levegőt vett és hívta a nument az oldalára. Ismét megjelent háta mögött a három pár szárny és egyetlen mozdulatával átszelte a tróntermet. Zuhanórepülésben szállt alá a mélységbe, óvatosan próbálta visszafogni sebességét – Priat Prének van cicája, ugye? – kérdezte, mire Seya igenlően sikított a fülébe – Mutasd meg mit lát. Nem akarok vaktában közéjük repülni.

   Seya hamarosan teljesítette kérését. Szárnyaival meg tudott állni a levegőben és volt ideje körülnézni, de a csata forgatagában aligha tudta rendesen felmérni a környezetét. Csak két dolgot tudott biztosan megállapítani. Az első észrevétel olyan kétségbeeséssel töltötte el, hogy majd megfeledkezett a lényegről. A padló egészét cinóbervörös, fortyogó láva borította. Abból csapott fel a gőz oly megállíthatatlan sugárban felfelé. Mintha vulkán tört volna ki odalent, a láva felfutott a földalatti csarnok falain és izzó buborékainak pattogzása nyomán elemi tűz fröcskölt szerteszét a teremben.
   Priat Pré szemein keresztül látta az eseményeket és először Gardát kereste, de nem találta meg őt. Cristopanz hatalmas alakját viszont egy pillanatra észrevette. Őrült módjára hajlította a talpa alatt lévő szürkés fémet, ami csak másodpercekig tudta útját állni az izzó lávának. Mögötte egy hatalmas, áramvonalas gépezet bújt meg, azt próbálta mindenáron védelmezni a falakon átütő lávafolyam ellenében.

  Megértette, hogy sietnie kell, hát repült is tovább alá sebesen. Mikor elérte a földalatti barlangot, azonnal tovább repült a vulkánkitörés sújtotta talapzat fölött.
A magasból vette szemügyre a királyok kétségbeesett küzdelmét. Gardát ezúttal sem látta, csak a falak között cikázó fekete villámok nyoma bizonyította a jelenlétét. Priat Pré alig két méterrel suhant el alatta és talpával csapódott egy vaspáncélba öltözött, maszkos emberalaknak. A hírhedt kilencedik őrző, Wiese Draco leghalálosabb fegyvere.
   Az őrző észrevette Gliennit és egy gyors mozdulatot tett. A kar átszelte a levegőt és a mozdulatra megmozdult az izzó láva. Egyenesen felé tartott.
   Glienni egy hatalmas széllökéssel gyorsított a tempóján, de talán még az sem lett volna elég, ha Cristopanz egy ugrással nem terem mellette. A férfi fölébe került és a plafont ragadta meg, azt rántotta elébük, mintha csak selyemszalag volna. A kékes fém útját állta a nekicsapódó lávának, de azon nyomban olvadni kezdett a képtelen hőség alatt és koporsóként szállt alá a lávában.

   – Itt vannak! – kiáltotta el magát Cristopanz, majd néhány nagy levegővel felszívta magát és hatalmas harci üvöltéssel előre rohant. Egy mozdulattal rögtönzött hidat épített magának és azon szaladva próbálta megközelíteni a kilencedik őrzőt.
Priat Pré ugyanabban a pillanatban cselekedett és átszelve a levegőt csatlakozott a földet érő Gliennihez, ki letette a testébe kapaszkodó Joachimot. Mindhárman köhögni kezdtek a teremben úszó füstfüggönytől, de Priat Pré nem hagyott nekik pihenést, azonnal intett, hogy kövessék őt. Szerencsére kevesebb, mint fél perc alatt elérték céljukat, s a kiválasztottaknak csak ekkor jutott idejük arra, hogy egy tisztességes pillantást vessenek a Sárkány Palotája alatt rejtőzködő, ősi gépezetre.
   Magassága négy-ötszöröse volt egy emberének és ugyanabból a tömör, numentől rezgő fémből volt megmunkálva akár a Magányos Úton örökkön-örökké kóválygó óriás. Most, hogy Glienni végignézett a földalatti barlang épen maradt részén, azt látta, hogy a barlang egésze is ezzel a furcsa, kékes fémmel van kikövezve. Csak fél szemmel vonta le ezt a következtetést, figyelmét ugyanis teljesen megragadta az előtte lévő képtelen fémgiliszta, ami szépen ívelt, áramvonalas formában nyúlt tovább a messzeségbe. A végét nem is látta.

   Priat Pré ráparancsolt Joachimra és Seyára, hogy rohanjanak a vonat legvégébe és ott szálljanak fel. Gliennire rá sem pillantott, ezért a nő bizonytalanul maradt az őrző mellett és figyelte, ahogy Priat Pré a barlang oldalába fut és ott egy fémes talapzaton álló üveget kezd püfölni. Kétszer ütötte meg sietősen, miközben a felhőnyelven beszélt hozzá, mire az üveg egyszer csak kéken felvillant és fénye betöltötte a sötétlő barlang egy részét.
   Nem messze tőlük, Cristopanz hallatott kísérteties üvöltést, mint akit kínzó fájdalom gyötör, s mögötte csak egy pillanattal maradtak el Garda Albiol iszonyatos dörejjel közlekedő villámai. Glienni azonban hallott egy másik hangot is, ami sokkalta jobban megijesztette, mint bármi, ami körülötte történt. A derekába kapaszkodó vörös kiscicán át érkezett és Uriel üzenetét közvetítette.

   – Itt van Eishita.
   – Tűnjetek onnan! – kiáltott fel Priat Pré, aztán tovább folytatta ritmikus kántálását.
   – Hogyan? – üvöltött rá olyan harsányan és haragosan Glienni, mintha csak Garda egyik villáma távozott volna a szájából.
   – Ahogy tudnak! Most nem érek rá! – dörömbölte hasonló hangerővel Priat Pré, majd ismét csatlakozott a harchoz.
   Tomboló lávafolyam törte át a Cristopanz által nagy gonddal felépített akadályt és a sűrű füst a mérgező gázokkal együtt olyan függönyt alkotott előtte. Nem volt választása. Igyekezett a lehető legjobban megtisztítani a mérgező levegőt és elrugaszkodott, hogy megmentse azt a két barátját, akik elejétől a végéig, mindenen keresztül vele maradtak és a férfit, akit szeretett.

   – Az isten szerelmére… – nyögte ki kábán Ritius, miután haragjában lefejtette válláról Hűvös Folyó karját. Egyensúlyérzéke még távolról sem volt az igazi, Uriel húzta őt hátra ruhájánál fogva, hogy távolodjon a beszakadó márványpadlóról – Fejezzétek már be, különben hány… – torkába fel is szaladt valamicske gyomra tartalmából.
   – Itt van Eishita – közölte a cicákon keresztül.
   – Tűnjetek onnan! – érkezett Priat Pré válasza.

   Kétségbeesetten néztek egymásra, aztán az alattuk omladozó padlóra, majd a trónterem bejáratára, ahonnan az egyre erősödő bűz áramlott befelé, s jött vele a gazdája is.
   Először csak a csuklya tetejét látták, aztán a méregzöld szempárt, majd a maszk mögé bújtatott orrot és aztán fényes villanást, mintha egyszerre csak az izzó Solsheimi napba bámult volna az ember. A fénycsóva a távolból érkezett, a tróntermen kívülről és perzselő áradata egyenest Eishita hátának csapódott. A betegségek királya kissé előregörnyedt a becsapódás erejétől, hátából gőzölgő füst szállt fel. Kíméletlen lassúsággal fordult meg és a trónterem bejáratának túlsó oldalát Antair von Solsheim herceget és mesterséges napját pillantotta meg.
   Amint elfordult a három kiválasztott felől, egyikük ismét hátba támadta. Ezúttal Hűvös Folyó zúdított vízsugarakat az őrző hátának, mire az rögtön visszafordult és könyökeit maga elé húzva védelmezte magát. A víz láthatólag jobban zavarta, mint a hátának újra nekicsapódó perzselő napsugár.

   Uriel kardot rántott és Anatéma markolatát szorongatva próbálta magát megacélozni a förtelem ellen, de mire végre képes volt egy határozott lépést tenni előre, Hűvös Folyó kinyújtott karja határozottan megállította őt. Megértette, hogy nincs semmi, amit tehetne.
   A mesterséges nap újra lesújtott, ezúttal a király fejét vette célba. Mozgása határozottan lassúnak és diszorientáltnak tűnt a találat után. Hiába állt az oldalán a szefirák tudása, Eishita is belátta, hogy ebben a helyzetben, két tűz között könnyen veszélybe kerülhet. Megfeszített lábakkal, saját víztől való undorát leküzdve tört előre a trónterem felé, mint aki lábújhegyen próbál megállni, egy szilaj folyó sodrásával szemben. A víz ellen való gyengesége sebezhetővé tette, de kitartó erőfeszítések árán lépésről lépésre közelebb került a kiválasztottakhoz.
   Csak akkor torpant meg, mikor Antair újabb pusztító fénysugarat eresztett a testébe. Eishita újabb lépést tett Hűvös Folyó felé, aki nyögdécselni és zihálni kezdett a túlzott erőfeszítéstől, s remegő lábakkal próbálta visszatartani a királyt.

   Antair mesterséges napja elvesztette hirtelen ragyogását és zsugorodni kezdett, miközben a herceg csuklójáról kötelek nyújtózkodtak Eishita felé, s hamarosan átfonták egész testét, bokájától a nyakáig. Antair megvetett lábát és a nument használva, minden erejét latba vetve próbálta feltartóztatni a királyt és sikerrel járt. Velőtrázó harci üvöltése és vérmes kitartása elég volt ahhoz, hogy időt nyerjen Hűvös Folyónak.
   A sámán lihegve eresztette le karjait, melynek nyomán a körülötte fodrozódó víz elapadt és rögtön térdre rogyott fáradtságában. Időközben, míg ő erőt gyűjtött és Antair végső erőfeszítéssel tartotta vissza a betegségek királyát, Glienni érkezett meg három pár fehér szárnyán a trónterembe.
   Uriel és Ritius oldalán ért földet és döbbenten figyelte miként dacol Antair a félelmetes őrzővel, csak utána pillantotta meg Hűvös Folyó gyötrődő alakját.

   – Vidd őket – intett kezével a sámán. Közben rá sem nézett. Glienni aggodalommal figyelte, ahogy Antair egyre nehezebben fogja vissza a királyt. A numen vad táncot járt megfeszült izmai körül, orra vére már eleredt, de kitartása tapodtat sem csökkent. Sikerrel fogta vissza köteleivel a Világfa egy királyát, egészen addig, míg azok lassú ütemben elrothadtak. Eishita fertőző romlása még magát a nument is megbetegítette és Antair kötelei sorjában lehullottak róla.
   Glienni megértette milyen sürgető a helyzet, egy-egy kezével átkarolta Uriel és Ritius derekát, majd repülni kezdett velük a mélységbe. Sebesen szállt alá, amennyire csak lehetett, majdnem orral érkezett meg az odalent hömpölygő lávafolyamba, oly kétségbeesetten akarta biztonságba vinni a két férfit, hogy aztán legyen ideje visszatérni is.

   Tekintet nélkül az alatta dúló csatára sebesen repült a vonathoz és egyenesen a tetejére szállt le. Elengedte a két férfit, aztán zokszó nélkül már repült is vissza, át a képtelenül forró barlangon, az egyenes sugárban feltörő mérges gáz között lavírozva. Sietős szárnycsapásokkal haladt felfelé töretlenül, egyre magasabbra, míg meg nem pillantotta a fényt és meg nem látta a tróntermet, annak roskadozó márványpadlójával és hányingerkeltő szagával.
   Eishita már kaszájával suhintott Hűvös Folyó felé, aki a szagtól és a fáradtságtól már annyira kába volt, hogy észre sem vette a mozdulatot. A tőle nem messze álló Antair azonban igen. Ő is rémesen kimerült volt, orrából, füléből dőlt a vér, mozgása ingatag volt, de fél szemében még így is kérlelhetetlen elhatározás ült.
   Két sebes lépéssel a trón előtt termett és egy védelmező kupolát teremtett Hűvös Folyó és a felé tartó kasza között. A fém nekiütközött a pajzsnak, de ahogy Eishita is hívta a nument, a kupola repedezni kezdett.

   Glienni leszállt a levegőből és őseinek erejével felvértezve mellkason rúgta a királyt. Eishita épp csak egy fél lépést tántorodott hátra, de az is elég volt, hogy keze megálljon a mozgásban. Ahogy Glienni talpa hozzáért az őrző páncéljához, már rögtön bukfencezett is a levegőben és Hűvös Folyó mellett ért földet. Tüstént átfonta a fiú derekát és már ugrott is vele Antair elébe, aki a trón felé vezető lépcső előtt, félúton próbált lábra állni. Glienni kérdés nélkül lendítette a karját, de amint hozzáért az oldalához, Antair egy suta mozdulattal megütötte a csuklóját és eltaszította segítő kezét magától.
   Glienni vetett egy pillantást a háta mögé, a feléjük közeledő Eishita irányába, majd kérlelő tekintettel, sürgetően gyors mozdulattal nyújtotta a kezét Antairnak.
A fáradt herceg elmélázva figyelte az üres tenyeret, majd fél szeme Glienni zöld pupilláira vetült. Gyere velünk… – sugallották a zöld szemek. Gyere… ne maradj egyedül.

   Antair tekintete viszont Solsheim császárnőinek üres trónjára vetült. Néhány feszült pillanatig grimaszolva bámulta, majd visszafordult Glienni felé és szomorúan megrázta a fejét.
   Glienni lesújtva érezte magát és mikor Antair térdre hullott és megadta magát Eishitának, Glienni a levegőbe ugrott és Hűvös Folyóval a karjában útnak indult.
Glienni ismét átvágott a tomboló láva fölött és földet ért Priat Pré mellett, aki már nem babrált a kéken világító, áttetsző üveggel. Helyette feszülten álldogált mellette.
   – Indulunk! – kiáltott előre két társának, majd a három kiválasztottra nézett. – Felfelé! Gyerünk, gyerünk! – buzdította őket, mire a fiatalok bizonytalanul kerülték meg a fémgiliszta éles orrát és a jobb oldalán megpillantották az integető, ugrándozó Seyát és az előtte lassú futólépésben haladó Ritiust.

   Több se kellett nekik, rohantak a vonat biztonságába és miközben mellette nyargaltak, a fémgiliszta teljes egészében felszisszent és aljából nehéz gőz párolgott kifelé. Alatta a rácsos Vas Út kéken kezdett világítani a szegecsein átsuhanó numentől. A gépezet óriási erővel bőgött fel, amitől mindhárom kiválasztott összerezzent. Egy kiengedő, sziszegő hang jelezte, hogy már nincs sok idejük és ahogy futottak, a fém egy része kissé kiemelkedett az oldalán és elhúzódott, mint egy ajtó, úgy engedett utat a vonat belsejébe. Az esemény egy kissé váratlanul érte őket, Garda Albiol hangja szakította ki őket a csodálkozásból. A királynő a vonat tetején állt és onnan zúdította villámait a kilencedik őrzőre és az időközben megérkező Eishitára.
   – Befelé! Mire vártok? – nem is a kiválasztottaknak kiáltott, hanem saját társainak, de ők attól még ugyanúgy engedelmeskedtek. Nem is volt sok választásuk, a fémgiliszta újra óriásit bőgött és lassan siklani kezdett a Vas Úton.

   Uriel ugrott be az ajtón utoljára és onnan még látta, ahogy Cristopanz fáradtan, sebesülten kászálódik be a leghátsó kocsiba, majd Priat Pré követi őt gyors futólépésben. Csak egy-két pillanatra dugta ki a fejét, az ajtó már húzódott is vissza a helyére, de mielőtt útja végére érhetett volna, egy villámsebes, fekete árnyék képében Garda Albiol is besurrant melléjük. Miután az ajtók a helyükre illeszkedtek, a gépezet ütemesen gyorsulni kezdett és hamarosan úgy volt, ahogy Cristopanz megmondta. Szépen lassan, de biztosan egyre sebesebbé vált és hamarosan, szélvész vágtájával zúgott tova, messze-messze a Sárkány Palotájától.

   – Mindenki megvan? Jól vagytok? – kérdezte a királynő végig nézve a társaságon. Választ nem kapott, de beérte azzal is, amit látott.
   Hűvös Folyó volt az első, aki helyet foglalt a két oldalt húzódó üléseken. Egy kicsit sem voltak kényelmesek és a vonat belseje úgy általában barátságtalan volt. Fára emlékeztető padlója kopott volt, lyukas és korhadt. Az egykori szép kárpitülések lyukacsos, szertefoszlott, porlepte árnyékuk voltak önmaguknak, de Hűvös Folyónak így is megfelelt. A vonat belsejében mesterséges fény gyúlt majd aludt ki újra és újra, mintha nem tudná eldönteni, hogy megajándékozza-e társaságával az utazókat.

   Glienni megmosolyogta és leült vele szemben, Uriel pedig nem messze, a másik oldalt helyezkedett el, de alighogy letette fenekét, a vagon belső ajtaja kinyílt. Priat Pré és Cristopanz verekedte át magát a szűkös helyen nagy ügyetlenséggel. Az őrzőnek semmi baja sem volt, de Cristopanz két alkarja és különösen a kézfeje koromfekete volt. Vöröses, felpüffedt, dagadó miazma borította végtagjait, melyek közelebbről megnézve, inkább csonkokra hasonlítottak, mintsem épp kezekre.
   Priat Pré támogatásától vezérelve, Cristopanz helyet foglalt egy széken és sziszegve dacolt a karjait kínzó fájdalommal. Emberfeletti volt már az a tény is, hogy egyáltalán eszméleténél maradt, hát még az, hogy nem üvöltött vagy szitkozódott borzasztó kínjában. Sőt, két hosszú és verejtékes sziszegés közben még viccelődni is maradt kedélye.

   – Ne próbáljatok lávát hajlítani gyerekek… nem tesz jót nektek.
   Tovább harcolt, miközben Priat Pré támogatóan a vállára helyezte kezét és aggodalmasan vizsgálgatta súlyos sérülését. Csak a közeledő Garda alakjára kapta fel a fejét némileg. Nem figyelt rá eléggé. Mire szemei találkoztak a nőével, Garda kecses karja már izzott a fekete numentől és olyan erővel törölte képen az őrzőt, hogy az hátrabukfencezett a következő üléssor mögé és ki sem nagyon tudott kászálódni onnan.
   – Tehetünk érte valamit? – tette fel a kérdést óvatosan Glienni.
   – Itt nem – válaszolt szigorú hangsúllyal Garda, de a tekintetéből Glienni azt olvasta ki, hogy talán máshol sem tudnának a segítségére lenni.
Mindenesetre a kérdés legalább arra jó volt, hogy Garda helyet foglaljon Cristopanzzal szemben és haragját gyengéd féltés váltsa fel. Megpróbálta megérinteni a férfi kezét, de Cristopanz visszahúzta szénné égett csonkjait. Garda a combjain nyugtatta a kezét aggodalmasan.

   – Nincs baj – mosolygott rá nyugtatóan Cristopanz. – Tudod milyen erős vagyok. Akármit kibírok.
   Priat Pré időközben kimászott a két ülés közül, ahová Garda odateremtette és távolabb foglalt helyet. Váltott egy pillantást a nővel, de egyikük sem szólt egymáshoz. Hűvös Folyó viszont végre tudomásul vette a jelenetet és felfigyelt a király megégett karjára. Hűs vízzel kezdte azt gondozni, hogy enyhítsen a fájdalmán és kimossa a sebet, de azt jóelőre megmondta, hogy csodát ne várjanak tőle.
    Néma csend honolt, egyedül a vonat jellegzetes suhanását lehetett hallani, mikor ismét felszisszent és ajtó nyílt, ezúttal a másik oldalt. Ritius és Seya léptek át az ajtón, előbbi még mindig eléggé dülöngélve és a szemét ráncolgatva.
   – Joachim? – kérdezte Uriel feléjük fordulva.
   – Ő vezeti a vonatot – felelt Seya és a földön foglalt helyet, a temérdek ülés között. Duzzogva vonta fel a vállait, aztán ölbe tette kezeit. – Nekem nem hagyta… pedig még cicát is kapott tőlem.

   – Gyere csak ide cicalány! – hallatszott Priat Pré hangja ezúttal édes, nyugodt zöngésben. A király biztatóan intett ujjaival. Lekezelően, mintha egy kiscicát próbálna magához édesgetni, de a mozdulat bevált. Seya az ücsörgő király elé sétált.    – Tetszik a látásod. Van már mestered? – kérdezte.
   – Nincs.
   – Nos… – kapott az állához Priat Pré, aztán jobb tenyerével betakarta a kislány feje búbját. – Mostmár van.
   Seya nem válaszolt semmit. Tudomásul vette a dolgot és visszasétált a középpontba, ahol eddig is üldögélt.
   Glienni meglepve figyelte a jelenetet, aztán önkéntelenül is Garda felé pillantott. A nő barna szemei egy ideig figyelhették őt, bambulva tanulmányozták arcvonásait, mire igazán megálltak a szeménél. A királynő csak figyelte szemeit és nem mondott vagy kérdezett semmit, csak könnyed, alig észrevehető mosollyal bólogatott kissé.
   Glienni szélesen elmosolyodott és látványosan meghajolt a királynő előtt. Senki más nem vette észre a gesztust, kivéve Cristopanzt, aki hangot is adott véleményének.

   – Na mi van? – nevetett fel – Azt ne mondjátok, hogy bölcs mesterek szeretnétek lenni – kacagott hangosan.
   – Miért ne? Egyet illik – próbált keresztülnézni a tarkóján Priat Pré. – Most, hogy nem tudsz városokat darabokra tépni, neked is kezdened kell valamit az életeddel.
Garda azon nyomban felpattant a helyéről és öles léptekkel indult az őrző felé, de Cristopanz felemelte elé lábát és könyökével legyinteni próbált. Tekintetével szugerálta a királynőt, hogy üljön vissza vele szemben.
   – Itt egyik sem rossz alapanyag. Nem választasz magadnak egyet? – ütötte tovább a vasat Priat Pré.
   – Nem is tudom… – grimaszolt Cristopanz és először a kezeit gondozó Hűvös Folyóra pillantott. – Túl nyugodt – tekintete aztán Urielre vándorolt. Egy darabig figyelte, aztán rosszallóan megrázta a fejét. – Túl vézna – végül az utolsó lehetséges kiválasztottat kezdte vizsgálgatni.
   Ritius valamivel távolabb ült a többiektől és még mindig a fejét szorongatta, mintha az bármelyik pillanatban kettéhasadhatna, hogy kitörjön belőle a fájdalom, mint valami vár hősi védelmezője. Azt azonban még nagy kínlódásában megérezte, hogy minden tekintet felé fordult és fáradtan emelte a társaságra tekintetét.

   – Mi van? – kérdezte a lehető legflegmább hangsúllyal.
   Cristopanz mosolygott és elégedetten kapott volna az állához, de ujjainak megszokott érintése helyett csak az átszenesedett csonk érte bőrét.
   – Te egész jó húsban vagy. Tudsz már épületeket dobálni?
   – Nem – dörmögte vissza egykedvűen Ritius aztán megrázta a fejét és visszatért magányos szenvedéséhez, amit a buta kérdés csak még tovább tetőzött.
   – Akkor nem vagy jó semmire! – próbált legyinteni Cristopanz azzal duzzogva fordult át a másik irányba, egyenest a vonat ablakához.
   Ott, egy darabig, nem igazán termett csemege a szemnek. A haloványan világító kék falak igen egyhangúan kísérték el a vonat útját, amíg egészen hirtelen el nem tűntek és utat nem engedtek valami egészen varázslatosnak.
   Egyik pillanatról a másikra, a beszűrődő fény teljesen átfestette a vonat belsejét. Hullámokhoz hasonló árnyakat festett az ülések közé, az ablakok lugasaiba.
Aki felülről látja ezt a tájat, annak kopár, kietlen sarkvidék. Jégvirág koporsó. Életnek rajta híre, hamva sincs.

   Ám ami alulról a szem elé tárul, az nem különb az élet azon fennkölt burjánzásától, mint amit Aüérában látni. Az üvegcsatorna körül löszös, laza buckák húzódnak, s azokon bohókás kis nyúlványok, korallok és tengeri rózsák, amiket halrajok búgnak körül, ott bújócskáznak örökké változó alagutjaikban. Némelyikből színes gáz távozik. Kék, lila, vörös, rózsaszín, s számos kis hal odasereglik a forráshoz, hadd teremjen számukra is mennyei manna. S egyik-másik, az óvatlanabbja elesége lesz a tengeri növények között meghúzódó kisebb ragadozóknak, kik sebesen, orvul csapnak le, s már iszkolnak is tova.
   A tengerfenék rémséges szörnyetegei még igen távol cirkálnak a mélyben, s itt, köröttük, színes medúzák pöfékelnek át, úgy suhannak tova akár a numen maga. Bal oldalt laposrája cirkál csendesen, úgy mozog akár egy életre kelt lepény és jobb oldalt, egy áramvonalas testű, fürge emlős hal kanyarog sebes mozdulattal.    Jajveszékelve fut meg előle mindegyik halraj. Mintákban mozognak, mintha egyénileg nem is léteznének, csak a raj részeként, de jaj annak, aki hátramarad és a cet gyomrában végzi.
   A vonat gyorsan siklik el mellettük, de haladjon akármily sebesen, a víz alatti növényvilág, ami a szem elé tárul, színeiben és formáiban oly gazdag, hogy azt az örök tavasz világa is bátran megirigyelheti. Az utasok pedig, akár meghódították a tíz világot akár nem, megbabonázva figyelték a tenger csodáit és egyesültek a pillanat őszinte ámulatában. Csend honolt. Csak a vonat suhanását lehetett hallani, ahogy az áthaladó hullámok árnyéka végig vetült a székeken, a falakon és az arcokon.

   Cristopanz kezeire nézett, aztán ki az ablakon és elmosolyodott.
   – Nem volt hiába – jegyezte meg magának halkan, de Garda biztatóan visszamosolygott rá és átült az oldalára, hogy közelebb lehessen hozzá.
   – Bárcsak Antair is láthatná – jegyezte meg Uriel hirtelen.
   – Biztosan nagyon tetszene neki – fűzte hozzá Glienni. – Szerencsések vagyunk, hogy ezt láthatjuk.
   – Tudtátok, hogy ezt az emberek építették? – kérdezte hirtelen Seya, megtörve az áhítattal töltött bámészkodást. – Joachim mondta.
   – A vonatot? – húzta fel a szemöldökét Uriel – Kizárt dolog! – jelentette ki és nevetett.
   – Hát akkor ki építette volna, nagyokos? – tette kezeit csípőre a kislány.
   – Mondjuk az uzenimek – vont vállat némi gondolkodás után a sötétség gyermeke.
   – Még mit nem! – kiáltott rá csúnyán Cristopanz és két társa, ha nem is szólaltak meg, osztoztak a rosszallásában – A Vas Utat az emberek építették, az Ezüst Király idejében! Vagy tán azt hiszed, hogy az óraművárost meg az égi várost meg tudták építeni, de a Vas Útba beletört volna a bicskájuk?!

   – Cristopanz nagy történész. Én nem vitáznék vele a helyedben – fűzte hozzá mosolyogva Garda.
   A megégett kezű óriás büszkén bólintott.
   – Ti kölykök el sem tudjátok képzelni miféle aranykorban éltek az emberek egykor. Én több mint harminc éve kutatom a romjaikat. Szenvedélyem lett a történelem, mióta jártam az Utópia múzeumban – sóhajtott jólesően, miközben körülnézett. – Ez az egyik kedvencem – morfondírozott gyermeki vigyorral. – Hajdanán, az ember vonatra szállt mondjuk Shafenhaulban. Leült, kinyújtotta a lábát és egy-két óra múlva már Skandanban vagy Ljubában volt. Melegben, kényelemben, akár az éj leple alatt is, nyugodtan utazhatott, de az nem lett volna elég, nem igaz? – nevetett fel hangosan – Az emberi szellemnek nem! Vágott hát egy ösvényt az óceánba, ha már erre járt, hogy gyönyörködhessen benne. Fenséges. Amit a szemetek előtt láttok, nem más, mint maga Utópia! – sóhajtott elégedetten, mintha az alkotás a saját keze nyomát is viselné.

   Urielnek erre nem volt válasza. Gliennivel egymásba karolva, csendben figyelték az óceán csodáit, mikor is hirtelen, a vonat ismét pöfögött egy nagyot, mintha gőzt engedne ki és egyszerre, lassulni kezdett. Többen is felpattantak a helyükről, Priat Prével az élen, de nem mozdultak. A vonat ütemesen lassult, majd végül teljesen megállt az óceán csodáitól övezett üvegcsatornában.
   – Mi történt? – kérdezte Uriel idegesen.
   – Semmi jó. Az biztos – húzta el a száját Priat Pré. – Ketten menjetek előre az első kocsiba, nézzétek meg mi a baj.
   Hűvös Folyó vállalta magára a feladatot és útközben magával rángatta Ritiust is.    Lassan bandukoltak a vonat elejébe, miközben a többiek idegesen meredtek egymásra.
   – Történt már ilyen máskor is? – kérdezte Cristopanz érdeklődően.
   – Igen – sóhajtott kelletlenül Priat Pré. – Ősi masina ez, megviselte már az idő.
   Egy perc feszült várakozást kellett elszenvedniük mire megkapták a választ. A két férfi Joachim Gutcheld társaságában tárt vissza az utazókocsiba. A mágus szokásos, könnyed mosolyát viselte, ahogy átlépett az elhúzódó ajtón.

   – Mi történt? – emelte fel a hangját türelmetlenül Priat Pré.
   Joachim nem kiabált vissza neki a távolból. Komótosan odasétált, hogy mint mindig, egy úriember tartásával és hangerejével beszélhessen.
   – Kérem, nyugodjanak meg. Én állítottam meg a gépezetet.
   – Miért? – lépett közelebb hozzá Priat Pré.
   – Azért uram, mert válaszúthoz érkeztünk. Szó szerinti és átvitt értelemben egyaránt. Hamarosan magunk mögött hagyjuk ezt a szemet gyönyörködtető vidéket és a Vas Út kétfelé torkollik előttünk – ezt leginkább társainak mondta, de különös figyelemmel kísérte az Uriel tekintetében árulkodó jeleket. – Ha egyenesen folytatjuk utunkat, fél órán belül a Fehér Pokolba érünk.

   – Azt már leshetjük! – dacolt vele Priat Pré – Nem tudjuk, hogy az uzenim meddig tudja lefoglalni Wiesét. Minden percre szükségünk van, mert ha elkésünk és kijön a könyvtárából, tőlünk ne várjatok segítségre! – jelentette ki határozottan.
Minden kiválasztott elkerekedett szemekkel, csodálkozva figyelte a királyt. Ők egyértelműnek tartották, hogyha ez esetleg megtörténik, akkor bízhatnak a királyok védelmében. Glienni Garda felé pillantott, de a királynőn sem találta nyomát annak, hogy hajlandó lenne harcolni Wiese ellen az ő kedvükért.
   Joachim volt az egyetlen, akit ez a kijelentés egyáltalán nem lepett meg. Állta az őrző pillantását és kifejezetten fölényes hangnemmel szólította meg.
   – Feltételezhetem, uram, hogy tájékoztatta cinkostársaimat az úticélunkat illető veszélyekről? – nem kapott választ. Körül hordozta hát tekintetét társain és beavatta őket. – Mint azt tudják, tervünk szerint e zord világ legészakibb feltérképezett pontja felé tartunk. Ott a hőmérséklet oly alacsonyra fordul, hogy az ember percek alatt halálra fagy. Ezenfelül úticélunk körül az északi szél sohasem csendesül el igazán és azt hiszem, ennek a veszélyeiről önöknek nem kell tovább mesélnem.

   – De akkor ott hogy élhetnek emberek? – kérdezte halkan Seya.
   – Ragyogó kérdés! – mosolygott Joachim – Legjobb tudásom szerint, javítson ki kérem ha tévedek – biccentett illedelmesen Priat Pré felé. – A börtönt különleges kupolával burkolták be, ami az elviselhetetlen hidegtől és az északi széltől egyaránt megvédi a benne tartózkodókat. Ez az, ami alkalmassá teszi arra, hogy a királyok börtönéül szolgáljon. Ugyanis ez a fantasztikus védelem azt a kétélű mellékhatást vonja maga után, hogy a börtön területén nincs jelen a numen. Más szavakkal, önök mindennemű természetfeletti képességeiktől megfosztatnak és attól tartok, hogy ez alól a Világfát meghódító útitársaink sem képeznek kivételt.

   – Akkor… mégis, hogy jutunk túl az őrségen? – kérdezte Uriel zavartan – Ez a királyok börtöne. Egészen biztosan szigorúan őrzik.
   – Nem kell aggódni – jegyezte meg halkan Garda. – Nem a numen teszi a királyt.
   – De a kiválasztottat igen – vetette oda Uriel haragosan.
   Elsősorban az bosszantotta, hogy erről ő mit sem tudott. Betörni a királyok börtönébe amúgy sem sétagalopp, de mindezt hatalom nélkül, numen nélkül, halandóként megtenni teljes őrültség volt.
   – És éppen ezért bátorkodtam felhívni rá a figyelmet, hogy van választásunk – folytatta Joachim nyugodtan. – Ezek a körülmények csak akkor vonatkoznak majd ránk, ha továbbra is egyenesen előre haladunk. Azonban, a Vas Út rövidesen elágazik. Nem tudom pontosan, hogy merre, vagy meddig vezet minket, de azt tudom, hogy bal oldali irányban, azaz, nyugat felé található az Utregarba vezető lélekfonál és ha jól sejtem, – itt ismét az őrzőre pillantott – mi ezt az utat szándékozunk használni arra, hogy dolgunk végeztével biztonságba jussunk.

   Egy pillanatra csend ült a társaságra. Néhány lélegzetvételnyi időre mindenki visszavonult saját gondolatai közé.
   – Nyögd már ki végre! – törte meg a csendet Ritius – Mit tegyünk?
   – Nos… – morfondírozott a mágus – gondolja végig. Van nekünk igazából, bármiféle nyomós okunk arra, hogy vásárra vigyük a bőrünket abban a börtönben? – tárta szét a kezeit, majd Gliennire mutatott. – Mi már elértük a célunkat.
   – Mi igen – vette fel a gondolatmenetét Uriel – de ez a döntés már nem csak rajtunk múlik.
   A királyok arcát fürkészte szemével. Elsősorban Garda és Priat Pré között járt a tekintete, mert Cristopanz nem fordított túlzott figyelmet a beszélgetésre.
   – Én csak a vonat miatt jöttem. Ti tudjátok – szólt közömbösen és elvarázsolt tekintetével egy elhaladó bohóchalraj mozgását figyelte.

   – Én viszont nem unalomból követtem el árulást és jöttem el idáig – jelentette ki szigorúan Priat Pré.
   – Azt hittem ti is ki akartok szabadítani onnan valakit – nézett végig a kiválasztottakon Garda, zavart pupillákkal ugrálva az arcok között.
   – Elhatározásunk mértékét illetően azt kell mondjam, az akarunk túlzó kifejezés – adta értésére Joachim.
   – Otthagytad azt a híres eszed a palotában? – vonta kérdőre a háta mögött Ritius – Ha nem teljesítjük az alku ránk eső részét, Maximillian megöl minket. Megmondta.
   – Nos, uram; azt kell mondjam, nem vagyok sem elég bátor sem elég botor ahhoz, hogy megkíséreljem megjósolni mit tenne Maximillian Crassus – nógatott közömbösen Joachim. – Végsősoron, minden azon múlik, hogy ki távozik abból a híres-neves könyvtárból. Ugyanis ha az üzlettársunk meghal, akkor nincs aki kérdőre vonjon minket. Lehet erről beszélgetni, de őrző uramnak végsősoron igaza van. Az idő nem a barátunk, így hát most kell döntenünk. Kinek a győzelmében bízunk inkább és ehhez mérten merre indulunk tovább? Egyenesen avagy balra?

   – Egyenesen – Garda és Priat Pré egyszerre szólaltak meg, méghozzá roppant határozottan. Egyetértésükön ők maguk is meglepődtek. – Csak nem… – nézett régi bajtársára a királynő és nagyot nyelt – miatta? – kérdezte bizonytalanul.
   Priat Pré elfordította tekintetét és úgy nézett ki az ablakon, mintha a tenger szépsége helyett, a múlt hibáit látná ott. Nem mondott semmit, de csukott szemmel, határozottan bólintott. Mikor kinyitotta szemeit, türkizék fény gyúlt bennük és szigorúan nézett Joachimra.
   – Menj vissza és indítsd a vonatot. Tovább megyünk! – parancsolta szigorúan.
Joachim egy pillanatra hezitált aztán Seyára nézett. Miután a kislány bólintott, csóválni kezdte a fejét és megfordult.
   – Nincs mit tenni… – sóhajtott fel hiteles legyőzöttséggel, de alig fordított hátat, már meg is simogatta a mellénye mögé bújtatott Cica Urat és Seya közreműködésének hála folytatta mondadóját, de csakis a saját társaihoz beszélt. Mondandója nem jutott el Priat Préhez. – Miután megérkeztünk, úgy teszünk mintha követnénk a tervüket és az alkalmas pillanatban elvisszük a vonatot.

   – Nem! – harsant fel egy erős basszus hang.
   Joachim teljesen elkerekedett szemekkel fordult meg. Nemigen látták még ennyire meglepettnek, mint most, amikor meglátta miképp pattan fel Uriel a helyéről.
A zilált külsejű férfi határozottan húzta ki magát és kilépett társai közé. Jelenléte erős volt és határozott, még a királyok is feszült figyelemmel követték a mozgását.

   – Nincs több szervezkedés és elég volt a cselszövésekből is! – szólt határozottan. – Arra kérsz, hogy fogadjak… – sziszegte Joachimnak, alig pillantva rá a válla fölül. – As’ta’rot vagy Wiese győzelmére és úgy hozzak döntést. Arra kérsz, hogy bízzak az egyikben, de nekem ez nem megy – közölte hidegen, aztán egyenesen Priat Pré türkizkék szemeibe nézett. – Ha már bízni kell valakiben, én inkább bennetek bízok. Biztosan megvan a saját önző okotok arra, hogy itt vagytok, de akkor is, ti legalább segítettek nekünk és ezért én őszintén hálás vagyok. Úgyhogy fogjunk össze őszintén, mert nekem úgy tűnik, hogy nektek sincs kevesebb vesztenivalótok nálunk egy mákszemnyivel sem – sandított Gardára mielőtt folytatta volna. – Segítünk nektek kiszabadítani, akit akartok. Megteszünk mindent amit tudunk, de cserébe, ha végeztünk, védjetek meg minket! Kísérjetek el minket Utregarig és az életeteket is kockáztassátok ha arra van szükség, mert mi úgy fogunk segíteni titeket!
Priat Pré jódarabig méregette komoly arckifejezéssel, mint aki képtelen elhinni, hogy komolyan beszél. Hirtelen felharsanó, hangos nevetése is erre engedett következtetni.

   – Hadakozzunk a Panteon egy istenével a kedvetekért? – nevetett – Miért? Hat kiválasztott…
   Nem tudta befejezni a mondatot. Uriel csípőből beléfojtotta a szót.
   – Akkor sok szerencsét a Fehér Pokolban. Mi leszállunk és elrejtőzünk itt, a föld alatt. Biztos vagyok benne, hogy ketten is könnyedén elbírtok bármivel.
   – Elterelést kelteni, lekötni az őröket, megtalálni egy foglyot, elindítani és vezetni a vonatot… mindezt numen nélkül – erősített rá szavaira Glienni ültőhelyéből. – Mi az nektek?
   Csend követte a szavait, egyedül Cristopanz nevetett fennhangon.
   – Most megfogtak! – hahotázott.
   – Ha nem égetted volna meg magad, most nem tartanánk itt! – szúrta oda haragosan az őrző.
   – Ó, sajnálom! Most biztos nagyon rossz neked! – grimaszolt sértődötten Cristopanz sérült kezeit felmutatva.
   Korholására Garda is ráerősített. Erősen térden ütötte a férfit, aki megrogyott az ütés ereje alatt és hangosan feljajdult.
   – Fogadd el! – vetette oda kelletlenül. Láthatóan neki sem volt ínyére a tényállás, de bizakodó tekintettel figyelte Uriel és Glienni szemeit. – Van kurázsi a fiúban. Lehet rájuk számítani.
   – Jól van… – morogta Priat Pré az ajkába harapva. – Legyen.

   – Esküdjetek meg! – követelte határozottan Uriel mindhárom királytól.
   – Ugyan már…
   – Nem viccelek. Az életünkről van szó! A szeretteim életéről! Álljatok fel és úgy esküdjetek! Esküdjetek, hogy megvédtek minket! – a végére már igazán, követelőzően emelte fel a hangját.
   A királyok vonakodtak, de kisvártatva, Cristopanz állt fel a helyéről és Garda felé is intett, hogy álljon csak fel és kövesse a példáját. Kelletlenül ám, de a nő engedett neki és miután Cristopanz kimondta a varázsszót, megismételte azt. Őt néhány másodperc késéssel Priat Pré is követte.
   – Esküszünk.
   – Még egyszer! – követelte váratlan erővel Uriel.
   – Esküszünk – jött egybehangzóan a válasz.
   – Utoljára esküdjetek, hogy megvédtek minket Wiese Dracótól, ha arra kerül a sor!
   Szünet következett. Ők hárman vele mászták meg a Világfát. Tudták mire képes. Soha nem is volt kétség, hogy ő a legerősebb közülük. Titkon mindig irigyek voltak rá és titkon félték is, de az igazság órája már elmúlt, a döntések megszülettek, a pecsét már hozzáért a viaszhoz.

   – Esküszöm – Garda Albiol volt közöttük a legbátrabb. Ő mondta ki először.
   – Esküszöm – követte őt Cristopanz, aki leginkább törődött bajtársaival.
   Uriel farkasszemet nézett Priat Préval. Vele, aki az ő őrzője volt. Aki végig alatta szolgált a háborúban, s mindenkinél jobban ismerte őt. Az őrző pislogott először és végül ez adta meg a kellő lökést. Mert Priat Pré bírta a látást. Tudta melyik a helyes irány, tudta mi a jó döntés. Ezért tudta, hogy ez az eskütétel, nem az.
   – Esküszöm.
   – Háromszor esküdtetek meg, a három holdistennőre! – idézte Uriel mesterét, mikor átadta neki Anatémát.
   – Én is megesküszöm. Megteszünk mindent – mondta ugyanolyan határozottsággal és fejet hajtott a három király előtt.

  Azzal, ki-ki visszaült a helyére. Joachim visszatért a vonat elejébe és útjának indította a gépezetet. Egyenesen előre zakatoltak tovább, s út közben Priat Pré maga köré hívott mindenkit, hogy megalkossák a haditervet. Seya a cicák segítségével tolmácsolt Joachimnak, de a mágus semmit nem fűzött a beszélgetéshez. Egy szót sem szólt, még a kérdésre sem válaszolt, hogy hallott-e mindent. Már végeztek a terv tárgyalásával és csendes készülődésbe vonultak vissza, mikor a vonaton egy szakadozó, de nyomonként még egészen lágy női hang közölte:
   – Per’dia: Ta’mi’ni.
   (Végállomás: A Fehér Pokol)