Ianus Csarnoka

   „Tudjátok meg, eljő a nap, mikor minden hazatér. A parancs visszhangzik majd ama dicső, nagy palotában, lezúdul a Teremtő Lépcsőin, numenné lesz. S az legalsó világban, a vérvörös hold letépi láncait, száműzi nővéreit és véresővel vet véget a tavasznak. Első nap.” [Amyr utolsó könyve E3(1227)]

   Yue majd másfél napot töltött az ispotályban és lassan kezdett beleőrülni. Nem is borzasztó helyzetük, hanem a nyomasztó légkör őrölte fel. Nem tudott továbblépni az elődöntőn, amíg ott volt. Egyszerűen el kellett hagynia a kórházat.
   Odakint, az éj leple alatt, az Arleon domb fogaskerekének magárahagyatottságában alig kóborolt valaki az utcákon. Csendes eső öntözte az óraművárost. Yue a fogaskerék széléhez bandukolt. Szemben a Saturn negyed illusztris és tisztára csiszolt, gondosan karbantartott fogaskereke magasodott, balra pedig a képtelen szélességű Thyriss Pláza. Az óratorony szüntelen kattogott, Yuét megbabonázta szüntelen mozgásának nyugalma. Leült oda és nemsokára hanyatt is feküdt. Rágyújtott és hagyta, hogy a város csendesen elringassa őt. Kicsit könnyebbnek érezte magát, miután egy bő óráig pihent ott a fogaskereken, de ismét cigarettát tekert magának. Már az utolsó dohánylevelet is belerakta a papírba, mikor vállát megérintette egy alak és közelről hozzászólt. Ijedten fordult felé, a dohány jó része kiesett a papírból. Egyáltalán nem figyelt fel a férfi közeledésére, pedig az Arleon Domb szinte teljesen üres volt. Jelenléte teljesen hiányzott, úgy mozgott akár az árnyék.

   – Gyere velem! – parancsolta.
   – Dehogy megyek – vont vállat Yue és megpróbálta összeszedni a koszos betonra szóródott dohánydarabokat.
   A férfi erős kezével visszahúzta és halkan, fülébe suttogta.
   – Az úr látni akar. Kövess!
   Yue kelletlenül felállt és menet közben megtekerte cigarettáját. A Thyriss Pláza felé indultak, tizenhárom perc alatt értek el egy ottani romkocsmához, ami dugig volt emberrel. A sötét kabátba öltözött férfi biccentett kalapjával, a csapos pedig megértően visszabólogatott. Kijött a pult mögül és az italraktárba vezette őket, ahol a szőnyeg alatt, egy jól elrejtett kis pinceszobára bukkantak.
   Aernon ura nem érezhette magát biztonságban, hogy itt találkozott vele csicsás palotája helyett. A dohos pincében teli hordók és üvegek roskadoztak. Három gyertya volt minden világításuk és az egyik hordón kirajzolódott ifjabb Jasr Bolvar homályos alakja. Nem volt ideje megszólalni, a város ura azonnal elkezdte mondandóját.

   – Elmondom a tervet. Szóról szóra jegyezd meg és tolmácsold a mágusnak – vezette fel a szigorú arcú király minden teketóriázás nélkül. – A döntőt megelőző napon, pontban öt órakor tenni fogok egy bejelentést. Az egész város hallja majd, Ianus templomából fogok szólni hozzájuk. Azt a jelet várjátok.
   – Nagyon csúnyán át fogja verni magát, ugye tudja? – kérdezte fejét csóválva.
   – Ez már többről szól annál. Sokkal többről – húzta össze szemöldökét. – Miután megszerezte a Genezist, Eurydice és Nihaviel csatlakozik hozzád.
   – Miért hozzám? – kérdezte Yue meglepve. Nagyon nem tetszett neki a dolog.
   – Nincs szükség rá, hogy megértsd. Mondd vissza, amit hallottál! – utasította.
   Yue részletesen, hiba nélkül elismételte a tervet, mire Jasr végre elárulta a nagy titkot, amin állt, vagy bukott a mágus tervének sikere.
   – Ianus Csarnoka egy eldugott, alsó fogaskeréken található. A Princeps Portára menj és ne használj kalauzt. Valaki várni fog az óratorony előtt, hogy beengedjen. Öt óra tíz perckor fog megjelenni. Az óratoronyból elvezet majd egy alagútba, az elvisz titeket a titkos fogaskerékre – a király elővett a zsebéből egy ormótlan, fémes kulcsot és a kezébe nyomta. – Erre szükséged lesz. Minden világos?
   Yue zavartan bólintott.
   – Helyes. Tíz perc múlva elhagyhatod a pincét. Sok szerencsét – közölte és azon nyomban távozott.

   Miután távozott, nem tért vissza azonnal az ispotályba. Meg kellett emésztenie a hallottakat és fel kellett magát készítenie a feladatra. Azt is el kellett dönteni, hogy elárulja-e Virágot vagy sem és ha igen, akkor hogyan. Képtelen volt tisztán gondolkodni, az elődöntő óta csak órákat aludt. Az ispotály nem volt messze szállásuktól a Thyriss Plázán, ezért Yue engedélyezett magának néhány óra alvást. Alig néhány percet forgolódott, mire álomba szenderült, de úgy hajnal négy-öt óra magasságában fel is ébredt.
   Napok óta nem mosakodott. Ruhája izzadt és gyűrött volt. Tisztálkodott majd új ruhát vett fel. Leült a szállásuk előtti padra és bátorságot gyűjtve cigarettázott, csak utána indult el. A Fényes Udvar felé tartott, kalauza vezette odáig. Várta már ezt a találkozót, remélte, hogy Dalttal és Salersával egyesíthetik az erőiket és közösen kifundálhatnak valami módot arra, hogy mentsék a bőrüket.

   A Fényes Udvar vidám és élettel teli hely volt, ellentéte hangulatának. Valamennyi épület foszforeszkáló fénnyel világított. A fogaskerék jobbára fiatalokkal volt tele. Zárórára járt az idő, de egy közeli fedett csarnokokból még mindig hangos és mély dübögés hallatszódott. Yue az óratoronyhoz sétált és meghagyta a kalauznak, hogy a szomszédos Campus felé vezető híd előtt várakozzon. Majd fél órán át strázsált az óratorony előtt. Idegességében egyik cigarettát gyújtotta a másik után, már attól tartott, hogy el sem jön, de Dalt végül megjelent.
   Yue közelebb lépett hozzá, de a pókhajú zenész már távolról intett, hogy maradjon. Fekete kalapot viselt és vászonnadrágot. Vörös ingére elegáns, szürke mellényt öltött,  ami abszolút elütött szokásos megjelenésétől, a kalap csálén állt sűrűn fonott pókhaján. Yue kicsit megkönnyebbülve figyelte közeledő alakját, de ahogy közelebb ért, észrevette milyen gépies és feszes a mozgása. Lépése nem csapott zajt, arca rezzenéstelen volt. Megütötte orrát a halál szaga és tudta, mielőtt a szemébe nézett volna. Dalt már halott. Félve lépett egyet hátra, de tudta, hogy nincs értelme. A muzsikus egyre csak közeledett, s megállt Yue előtt. Mikor legutóbb látta, élénk barna szeme csillogott, most szürkébe fordulva pihent szeme fehérjén, mintha bármelyik pillanatban fennakadhatna.

   – Te szörnyeteg… – szakadt ki a férfiból.
   – Jaj nekem! – a bábú szája kitágult csodálkozásában és két tenyere közé fogta arcát – Csak nem szereztél egy barátot? Szeretnél játszani vele?
   – Te beteg picsa! – üvöltött rá Yue és zihálni kezdett. Vére forrott, látóterében lángok jelentek meg. Idegesen csukta le szemeit, nem merte őket kinyitni. Komolyan tartott tőle, hogy mérgében felgyújtaná az egész fogaskereket a gondtanul mulatozó fiatalokkal és a békésen pihenő idősebbekkel egyaránt.
   A mágus csak nevetett.
   – Én is szereztem egy új barátot. Ne aggódj, jól bánok vele. Még a játékkatonáit is elhoztam neki. A nő inkább vele jött, minthogy magára hagyja. Aranyos teremtés.
Yue szeme azonnal kipattant. Dalt holttestére pillantott, elméje elborult és kék lángok gyulladtak a szemében.

   – Én nem tenném, ha látni akarod még őket – integetett az ujjával és megvárta míg Yue lehiggad. Majdnem egy teljes percig maradt csendben, míg a szikra kiveszett a kék szemekből. – Figyelmeztettelek és mivel ez nem volt elég, megteszem még egyszer. Egy apró engedetlenség és sétáló hulla lesz belőlük is. – Yue elborzadva nézett rá. Virág elégedett mosollyal figyelte, ahogy megremeg a teste. – Engedelmeskedni fogsz?
   – Miért csinálod ezt? – kérdezte Yue. Vállai teljesen leereszkedtek, szemeinek csillogása kiveszett. – Mi a célod?
   Dalt élettelen torkából harsány nevetés szakadt fel.
   – Szerinted mi az élet értelme? – szokás szerint nem várt sokat a válaszra – Az az értelme, hogy véget érjen. A Világfa is véget fog érni egyszer. Elpusztul majd újra és újra, ahogy a Leszámolás alatt is tette, de az Üvegváros megmarad. Azt hiszed te vagy itt az egyetlen, aki védelmezni próbálsz másokat? – egy darabig hallgatott, mintha kérdéseket várna, de a kiválasztott lecövekelve állt fele szemben. – Üzent nekem valamit Jasr Bolvar?

   Szóról szóra elmondott mindent. Semmit nem rejtett el a mágus elől, nem próbálta meg átverni.
   – Remek – mosolyodott el Virág. – A király terve nem fog működni.
   – Nem áll szándékodban feltámasztani Nihavielt, ugye?
   Eurydice felnevetett.
   – Nos, ha úgy alakul, megpróbálnám. Furdal a kíváncsiság, hogy vajon tényleg sikerülne-e – mosolyodott el. – Mostantól veled maradok. Ha eltűnsz a szemem elől, habozás nélkül végzek a kis barátaiddal – közölte aztán sétálni kezdett a Thyriss Pláza felé, Yue pedig követte. –Nocsak? Semmi elmés megjegyzés? Még egy kis fintor sem?
   – Ragaszkodsz hozzá? Mert van mondandóm bőven – szúrta oda Yue. Kabátzsebe rejtekében oly erősen szorította össze kezeit, hogy ujjai görcsbe álltak.
   Virág csak nevetett.

   – A barátaidat is hátra kellett volna hagynod az úton. A megváltásod úgy lett volna teljes.
   Yue fáradtan, szemöldökét felhúzva megérintette a bábú vállát és megállította a léptét.
   – Ha megölöd őket, megmászom a Világfát és nem csak téged égetlek majd el – keze kihúzódott zsebéből és a bábú álla alatt ált meg. – Porig égetem az egész városodat, a legeslegutolsó lelket sem kímélem meg! A szeplőtlen lángra esküszöm!
   Visszatértek és közölték a tényállást a harcossal. Rhanart nem avatták be. Nem volt sok idejük a felkészülésre. Holnap délután ötkor elválik a sorsuk. Kevesebb, mint tizenhét óra volt hátra a nagytorna végéig.

   Minden pontossága ellenére az idő folyója lassan csordogált az óraművárosban. Sodrása új színekbe öltöztette polgárainak szívét, tovatűnt a kezdeti várakozás és izgalom. Bizonytalanság, gyász és zavar vette át annak helyét.
   Ahol az emberek szívében eluralkodik a zavar, ott jelentőségét veszíti a rend értéke. A zűrzavaros szív kétségbeesetten kapaszkodik a bizonyosságért, a jelentésért, szeretetért és igazságért. A polgárok megfojtották Nihaviel iránt érzett szeretetüket, igazságuk elveszett az Administratium piramisa előtt. Aernon városa gyűlölettel tekintett a Kerberoszra és kiterjesztéseként, magukra az Istenekre.
   Nem szükséges nument használni, hogy az ember megérezze: a vihar előtti csend tölti meg ezt a várost, olyan volt akár a puskaporos hordó. Csak egy szikrára volt szüksége a robbanáshoz és ifjabb Jasr Bolvar, ki Homályos Palotájának egy eldugott szobájából tekintett le szeretett szülővárosára, kész volt megadni ezt a szikrát.

   Két nappal ezelőtt, éjnek évadján idézte meg testvéreit. A családot bátyjára bízta. Átadta neki hatalmi jelvényét, a hétpecsétes nyakláncot és egy levelet, amit Mei Altera istennőnek címzett. Hűséges szolgálói a Vaskapu negyedbe menekítették testvéreit, ahol hajóra ültek és Middas szigete felé tartottak a Hasadékon keresztül. Jasr életében először imádkozott a holdistennőkhöz. Minden óraművárosban született gyermeket arra nevelnek, hogy megvessenek minden istenséget, ami különbözik Ianustól, de Jasr bejárta a tíz világot. Tudta, hogy egyes entitásoknak hol van hatalmuk és hol nincs. Ianus hatalma az óraművároson túl véget ért, a folyón már a három nővér volt az úr és egyetlen gondolatukkal véget vethettek a Bolvarok vérvonalának.
   Jasr nővére hallani sem akart a dologról, nem mert hajóra szállni hét éves lányával és három éves kisfiával. Húga ellenállt a legvehemensebben. Alamuszi természet volt, olyasvalaki aki sosem tudott kitörni testvérei árnyékaiból, mégis nagyon szerette őket. Könnyeivel áztatta Jasr ruháját és arra kérte, hogy tartson velük, de a király hajthatatlan volt. Ezt már akkor eldöntötte, mikor a Kerberosz kizavarta őt saját lakosztályából. Az volt az utolsó csepp a pohárban.

Bátyja végtelenül irigy volt rá, amiért őt választotta ki a Világfa és amiért elnyerte előle a város vezetését. Egy túlfűtött, ittas pillanatban egyszer még azt is bevallotta, hogy reménykedett a haláláért, míg kiválasztottként utazott.
   Addig nem mert cselekedni, míg testvérei el nem hagyták Aernont, s amint ez megtörtént, elhatározása visszavonhatatlan valósággá vált. Az éjszakát levelek fogalmazásával töltötte. Régi barátoknak és ellenségeknek írt, az embereknek, akikre gyakran emlékezett. Még a Háromszor-Hajlított kulcsnak is írt egy levelet, de egyiket sem tervezte elküldeni. Csupán tisztára akarta mosni a lelkét, minden érzést, megbánást és elmondatlan szót kiírt magából. Végrendeletet készített, melyben rendelkezett tulajdonairól, utasításokat hagyott temetését illetően. Mikor mindezzel elkészült, ellátogatott a Kakasüllőre, a Homályos Palota legmagasabb szobájába, ahol édesapja feküdt erőtlenül a betegágyán. Kilenc éve betegedett meg. Izmai szépen sorban felmondták a szolgálatot, s mikor már alig mozdultak, az elméje következett. Jasr csak remélni tudta, hogy beszélhet vele, mert apja ritkán ismerte meg. Szégyellte magát a gondolatért, de akárhányszor meglátogatta, mindig azon gondolkozott, hogy jobb lenne neki már holtan.

   – Berijya? – hallotta erőtlen hangját. Idősebb Jasr Bolvar szemét hályog borította, nem fecsérelte erejét arra, hogy nyakát forgassa a látogató felé.
   – Nem, apa – lépett az ágyához és gyengéden megérintette a kezét. – Én vagyok az.
   – Berijya sosem látogat meg engem – melankolikus hangja hozzá nőtt mióta ágyhoz szögezték, pedig micsoda határozott és erélyes férfi volt egykoron. Jasr csodálta őt fiúként. Olyan akart lenni akárcsak az apja, sőt, felül akarta múlni. Ezzel a vággyal hódította meg a Világfát. – Annyira makacs fiú volt. Emlékszem…
   Idősebb Jasr Bolvar sokáig folytatta még. Elmondta, hogy az anyjuk ötlete volt, hogy második fiát utána nevezzék el és szerinte minden gond itt kezdődött el közte és a bátyja között. Mesélni kezdett mindenféle jelentéktelen dolgokról, de Jasrnak jól esett hallani a hangját.
   – Apa… – szakította félbe, aztán nagyot nyelt. – Emlékszel még arra a lányra, akiről meséltem neked?
   – A kis barna hajú lányról Elmure bankettjén? – kérdezte felderülve az öregember és már hozzá is csatolt egy hosszú anekdotát. A vágy, hogy beszéljen valakivel oly erős volt benne, hogy sokszor nem figyelt arra mit is beszél. Azt a benyomást keltette, hogy nagy magányában beszélnie kellett, s ha akarta se tudta volna féken tartani a nyelvét.

   Volt egy jellegzetes szokása. Öregkorára tette a magáévá. Amikor hosszú életének történeteit osztotta meg másokkal, mindig a következőképpen zárta azt le, egy lemondó, súlyos sóhajjal.
   – …elkattog az idő felettünk, fiam – mondta.
   – Apa, valamit el kell mondanom neked – acélozta meg magát a király. Édesapjától kapta meg az úr szerepét, ezért Jasr mindig neki számolt el tetteivel. Egyedül neki. – Meg kell tennem valamit… de félek, hogy pusztulásra ítélem a házunkat. Minden aminek szentelted az életed, minden amire tanítottál, amit egész életemben képviseltem… lehet, hogy véget ér holnap – Jasr szórakozottan bólogatott és összeszorított ajkakkal morfondírozott. – Veszélyes dologra készülök, de ha nem teszem meg, újra és újra veszélybe kerül majd a város és a polgárok. Aernon minden esztendővel jobban ki van szolgáltatva a távoli urak kényének-kedvének és ezt nem viseli el – nagyot sóhajtott, majd a szobára ülő csendben ajkába harapott – Nem… valójában én vagyok az. Én nem bírom elviselni azt, hogy semmibe vesznek, hogy lépten-nyomon rámkényszerítik az akaratukat, hogy lassacskán elveszítek mindent, ami értékes – remegő keze ökölbe szorult. – Nagyon félek, hogy sosem fogok tudni megbocsátani magamnak azt, amit tettem…
   – Igaz is… – szegezte rá az öreg vizenyős tekintetét. – Berijya, legközelebb hozd el az öcsédet is. Olyan szomorú mostanában. Árnyéka önmagának.

   Jasr egy pillanatra lecsukta nehéz szemhéját és igyekezett felfelé görbíteni sírásra álló ajkát. Kelletlenül elnevette magát. Könnyeit törölgetve érintette meg apja arcát és így felelt.
   – Ne aggódj – szipogott. – Eljövünk… és elhozzuk a lányokat is. Hozunk majd kártyát, meg azt a likőrt amit úgy szeretsz és egész este csak játszunk majd. Jó lesz?
   – Igen… – micsoda vágyakozással ejtette ki e szót. Olyan volt akár egy utolsó lélegzet. Úgy ejtette ki, mint aki tudja, hogy nem lehetséges. Nem volt nagyobb kívánsága. Elméje már eltévedt az idő útvesztőiben, de szíve vágya mit sem változott. – Emlékszem – kacagott fel elgyötörten – Kaleria mindig pocsékul osztott. Ravasz kis teremtés az biztos, emlékszel, hogy… – Jasr az arcához kapott, ahogy könnyei kicsordultak és szerette volna minden erejével megszorítani apja kezét, de eltörte volna benne a csontokat. Nem tehetett semmit. – Ejnye… – sóhajtott fel az öreg miután elvesztette a fonalat történetében. – Elkattog felettünk az idő, fiam.

   – El bizony – fogadkozott Jasr és erősen az emlékezetébe égette ezt a pillanatot. Finoman a beteg fölé hajolt és megcsókolta a homlokát. – Szeretlek, apa. Ianus kísérjen utadon – mondta és ő hiába kérlelte, hogy maradjon, Jasr távozott.
   Nem nézett vissza. Ha marad, talán sosem tudja elhagyni azt a szobát. Aludnia kellett volna, de ugyan minek? Lesz ideje aludni bőven. Virrasztással töltötte a hajnalt és sétált egyet az óraművárosban. Nihaviel halála óta nem tudta élvezni sétáit, de ma éjjel ismét örömét lelte ebben a képtelen álomban, az emberi elme nagyságának bizonyítékában. Az óramű pontos és precíz mozgásában. Talán soha nem élvezte még ennyire a sétát. Szabadnak érezte magát.
   Napfelkeltekor már visszatért a palotába, de meg kellett várnia az alkalmas pillanatot. Azt az időt, amikor Aernon polgárainak nagyrésze abbahagyja a munkát. Az utolsó fél órában már csak gyémántberakásos óráját figyelte. A percek sohasem teltek még ilyen gyorsan. Ötöt ütött az óra. A város ilyenkor telt meg a leginkább élettel, a piacterek teli voltak, a kocsmák és kávéházak olcsóbban árulták italaikat ilyenkor. Ez volt a megfelelő alkalom. Belépett Ianus templomába, bezáratta maga mögött az ajtót és megparancsolta a papnak, hogy vezesse az alagsorba. Itt volt megtalálható az a különleges szerkezet, ami Aernon minden óratornyával össze volt kapcsolva. Hangközvetítő eszköz volt, mozdíthatatlanul egy oszlopba ágyazva. Jasr szolgája bekapcsolta a felhőnyelv szavait kántálva, s amint Jasr megszólalt, hangja keresztülszántott minden fogaskereken és meggyújtotta a lőporoshordót.

   – Aernon polgárai, hallgassatok figyelmesen. A nevem ifjabb Jasr Bolvar, e város jogos uralkodója. Jól ismertek és valamennyien talán gyűlöltök is. Megértelek titeket. Én is gyűlölöm önmagam. S mégis, arra kérlek titeket, csak most az egyszer, hallgassatok végig. Az idei és az előző nagytorna történéseiről fogok beszélni nektek. Legyetek fültanúi vallomásomnak…
Eközben, a Homályos Palotában egy remegő katona felébresztett egy vérszomjas bestiát, ki amint hegyezni kezdte a fülét, célpontot talált örök haragjának. Összehívta embereit, akik közül egy kiderítette, hogy honnan származik ez a szokatlan bejelentés. Sebesen indultak, hogy előállítsák a város urát, míg egy elhagyatott szobában, egy magányos öregember keservesen zokogva hallgatta a szavakat.
   – Végeztem Nihaviellel. Tarneo von Plea, Vhyscytek von Plea és Igaroth von Plea parancsára cselekedtem. Megfenyegettek, hogy amennyiben ellenkezek, végeznek egész családommal. Tudom, nagy fájdalmat okoztam nektek. Sajnálom, amiért nem volt bátorságom szembeszállni velük. Higgyetek nekem amikor azt mondom, hogy én is nagyon szerettem őt – mondta Jasr és kénytelen volt szünetet tartani, mert váratlanul jól esett megvallani érzelmeit az egész városnak.    – De Pleának ez sem volt elég! – emelte hangját hirtelen. – Nem törődtek azzal mennyi kárt okoztak! Hagyták, hogy mi szenvedjünk parancsuk következtében! És mit tettek ennek tetejébe? Újra…
   – Csak egyszer foglak felszólítani! – egy morajlás rángatózott végig a templom földalatti csarnokán. A vicsorgó pofa bizonyítékát adta gyilkos szándékának. Nem egyedül jött. Két alárendeltjét is magával hozta. – Lépj hátra az oszloptól, Jasr Bolvar!
   Jasr remélte, hogy az emberek hallják a Kerberosz szavait és habozás nélkül válaszolt.
   – Visszautasítom – válaszolt félelem nélkül.

   A kapitány vérmes léptekkel indult meg felé. Emberei a nyomában, a numen testet öltött alakjuk körül. Jasr a kapitányra villogott bal szemével és lelassította a mozgását. A numen élénk narancsos színben fonta körbe a hatalmas férfi testét és megállította őt az időben.
   – Pleának nem volt elég Nihaviel halála! – fordult ismét a távbeszél felé. Hevesen és indulatosan szólalt meg. – Újra eljöttek, hogy saját hasznukra fordítsák a nagytornát! Mind tudjátok kit küldtek ide!
   – Ne merészelj újra megszólalni! – kiáltott az egyik fekete-fehér páncélos alak, aki természetellenes módon lebegett keresztül a szobán és felülről próbált lecsapni Jasrra.
   A másik egész egyszerűen fejest ugrott a betonban és úgy hatolt át rajta, mintha vízből lenne. Jasr látta, ahogy a talaj hullámzani kezd és megérezte, hogy ellensége pontosan hol fog felszínre törni.
   – Talán halljátok is, épp ebben a percben próbálnak elhallgattatni engem – mondta, csakhogy még tovább sürgesse őket.
   A levegőből lecsapó férfi már majdnem elérte őt, a háta mögött betonból kikászálódó király valamivel lassabb volt. Jasr kinyújtotta feléjük karját, a numen szabályos körökben öltött testet alkarja körül. Minden egy szempillantás alatt történt. Jasr egyszer csak az oszlop másik oldalán termett, a két légionárius pedig úgy tűnt felgyorsult az időben, lehetőségük sem volt, hogy elkerüljék egymást, összeütköztek. Ahhoz elég élesek voltak, hogy egymást ne sértsék meg, de ahhoz nem, hogy elkerüljék Jasr támadását. A kígyózó, narancs energia ellenállás nélkül ütötte át a testükét és rögtön végzett velük. Jasr azonnal a Kerberoszra pillantott, aki várakozásához hűen mozogni kezdett és próbált kitörni az idő börtönéből. Nem maradt sok ideje.

   – Aernon polgárai! Ha nem teszünk semmit, akkor Plea újra és újra be fog avatkozni otthonunk sorsába! Jövőre talán még több áldozatot szed a nagytorna. Öt év múlva, tíz év múlva, majd azt fogjuk mondani, hogy ez a normális és húsz év múlva már nem a nagytorna, hanem a mindennapjaink lesz a tét!
   Hatalma nem tarthatta tovább a kapitányt. Haladni kezdett felé, lassított felvételként öltötte magára állati alakját.
   – Most kell megmozdulnotok! Most kell szabadjára engednetek hangotokat! Most kell cselekednetek! El kell mondanotok Pleának, hogy Aernon szabad! Olyan szabad és gyönyörű, mint amilyennek az építőmesterek megálmodták!
   A levegő egyszer csak nehézzé vált, akár az ólom. A Kerberosz gerince természetellenesen nyúlt meg előre, szemfogak törtek elő szájának padlásából. Valami elemi, éles vörös fény csillant meg a szemében, olyan erővel taglózta le az embert akár Géel holdja. Szürke köd uralkodott el alakja körül, lebontotta magáról az idő fogságát. Fekete numen lobogott körülötte, úgy borította el testét, mint bunda a kutyáét. Fülei hegyessé változtak, teste pedig növekedni kezdett. Már átváltozása közben Jasr felé ugrott, de ő ismét lelassította az időt. A távbeszél felé hajolt és szembenézett a pokol kapujának őrzőjével, a félelmetes farkassal. Nyakából két másik fej sarjadt, de szemük élettelenül ragyogott, szobrokként feszültek izmos vállai fölött.

   – Ez az utolsó parancsom! Az utolsó kérésem! – mély levegőt vett. A mindenség részének érezte magát és még többnek. Úgy érezte magát, mint amikor felért a tetőre. Az emberiség koronájának. A győzedelmes királynak, aki meghódította a Világfát. Aki utazása végéhez ért. – Bármi történjék, nem hagyhatjátok, hogy a Kerberosz megváltoztassa a döntő szabályait! Aernon szabad!
A Kerberosz kiszabadult, suhanó sötétségként repült keresztül a levegőben. A háromfejű, setét farkas árnyékként hullámzott vele szemben. Nem volt más mondandója. Győzött.
   A Kerberosz nekirontott, ő pedig az időt lelassítva védte magát, de nem tarthatott ki sokáig. Egy óvatlan pillanatban éles karmok hasították át Jasr gerincét, s egy szemvillanással később fogak mélyedtek torkába. Egy utolsó sóhaj hagyta el torkát, ahogy gégéjét kettéhasították a szemfogak. Aernon valamennyi polgára fültanúja volt fakó halálsikolyának. Az óraműváros megállt abban a pillanatban. Az óratornyok tovább tikk-takkoltak, a fogaskerekek zavartalanul működtek, de nem volt olyan ember rajtuk, aki ne torpant volna meg a bejelentés hallatán, akit ne gondolkodtattak volna el az úr szavai és akit ne borzasztott volna el az az utolsó hang. Ahogy a távbeszél szenvtelenül, négy millió ember fülébe közvetítette uruk gerincének roppanását.
Mielőtt a Kerberosz a távbeszélhez sétált volna, valaki megjelent a földalatti csarnok bejáratában és üvölteni kezdte a nevét. Egy vörös-ezüst taláros adminisztrátor volt. Rossz hírt hozott, valaki behatolt az Administratium piramisába és megkísérelte ellopni a Genezist. A Kerberosz parancsot adott a fiúnak, hogy szedje össze az embereit. Mielőtt ő is a tolvaj után indult volna, a távbeszélhez fordult.

   – Aernon polgárai – a megszólítottak többsége még nem hallotta ezt a hangot soha, mégis tudták kihez tartozott. Ha az ember meghallja az ő hangját, Shin Valderan láncos kutyájának erőszakra éhes vonyítását; tudja, hogy ki szól hozzá. – Jasr Bolvar halott – hangja olyan volt akár a tőr fémes szúrása, rémületet keltett az emberek szívében. – Azok, akik nem kívánnak csatlakozni hozzá, térjenek vissza az otthonaikba és ne avatkozzanak közbe. A kiválasztottakhoz szólok most – még szünetet sem tartott és egy másodpercet sem pazarolt hezitálásra, azonnal cselekedett és megpróbálta előnyére fordítani a szituációt. – Jasr Bolvar megkísérelte befolyásolni a döntő küzdelmet. Továbbá, tudomásomra jutott, hogy Nihaviel Vordysjuk és csapata eltulajdonította a döntő fődíját. Éppen ezért, átveszem a város urának hatóságát és kihirdetem a döntő szabályait – színezte meg hangját, ahogy az egy felhívás intézéséhez illő. – Íme az utolsó kihívás szabályai! A döntő próba, amin minden kiválasztott jogosult részt venni szerepléstől függetlenül! A cél a következő eretnekek levadászása, élve vagy holtan: Nihaviel Vordysjuk, Madrea, Dalt, Salersa Minalomah, Ameran, Cayleigh, Jaq, Rhanar Elhyung, Yue Tien és Malik. A foglyok vagy holttestek mennyisége dönt a győztes csapat kilétéről! Sok szerencsét!
   Azzal otthagyta a távbeszélt és az Administratium piramisába indult.

   Mire megérkezett, két embere már halott volt. Egyikük torkát majdnem teljesen felvágták, saját vérében fekve találta a padlón. A másikon semmilyen sérülés sem látszott, de már nem volt az élők sorában. Eurydice egy ezüsttel kikövezett szobában álldogált csípőre tett kézzel, mintha csak őt várta volna. Kezében a Genezist tartotta. A világító, zümmögő alma úgy dobogott kezében akár egy aprócska szív. A Kerberosz fújtatva állt meg előtte, fekete numen vette körbe egész testét. A mágus rámosolygott. Járatni kezdte ujjait a kis üvegdobozka körül. Fekete rózsák vették körül a dobozt, aztán gyorsan eltűntek, csak a mágus üres tenyere maradt.

   – Hupsz. Elkéstél – mondta pimaszul, ajkához érintve mutatóujját.
   – Darabokra foglak tépni! – vicsorgott rá a kapitány, kivillantva szemfogait. Teste megnyúlt, négy lábra ereszkedett, a fekete numen bundaként simult testére.
   – Csak rajta – bátorította Eurydice. – Majd összevarrom magam.
   A Kerberosz egy szemvillanás alatt nekiugrott. A mágus a levegőbe emelkedett, lába alatt egy kör alakú mandala jelent meg a numenből és szilárddá változott. Zölden izzott, s a rajta egyensúlyozó Eurydice átszelte a levegőt, mintha csak varázsszőnyegen repült volna. Zöld pecsétek jelentek meg a szobában és fonódtak össze. Fényesen villantak és vakító robbanás rázta meg a bronzpiramist, de a Kerberosz sértetlen maradt. Nyakának oldalain ismét felbukkant a két szoborszerű fej. Élettelenek voltak és üveges szeműek, de a szájukat ki tudták nyitni és fekete numen szabadult el belőlük. Ha Eurydice nem tűnik el rózsái között időben, a kapitány felnégyelte volna.
   – Na ki ez a jófiú? Akarsz sétálni? Akarsz, ugye? – kérdezte babusgató hangon, mintha egy kutyához beszélne és kirepült a piramis oldalán tátongó lyukon.

   Eurydice tudta, hogy nem győzhet. Sőt, az élete komoly veszélyben forgott. Szemtől szemben nem volt túl erős és nem számított a pusztítás mesterének. A Kerberosz viszont igen. Sűrű, fekete füst nyújtózkodott utána, kígyózva próbálta utolérni. Az óraműváros fölött kergetőzött a bestiával, időnként a felhőnyelven kántált és rátámadott, de még csak le sem tudta lassítani. Shin Valderan láncos kutyája egyre közelebb került, a feketeségből néha csápok próbálták megragadni a lábát, de Eurydice szembefordult a kapitánnyal és jól manőverezett támadásai között. Időközben szórakozottan ingerelte és bábjainak zsinórját rángatta.

   Yue, Jaq és Eurydice Amyrteaus egyik bábja, az egykori közönségkedvenc, Nihaviel már öt órakor a Princeps Portán várakoztak. Egy félreeső ponton hallgatták a város urának bejelentését. Yue közben végig az óratornyot figyelte. Nem akarta elhinni, hogy Jasr Bolvar ilyesmire szánta el magát. Gyakorlatilag forradalomra buzdította polgárait és tudnia kellett, hogy bele fog halni a kísérletbe. Képtelen volt megérteni miért tette, de amikor a távbeszél közölte halk halálsikolyát, tiszteletet érzett. Jasr nem volt hajlandó megásni a saját sírját.
   Feszülten lopództak közelebb az óratoronyhoz és várták, hogy megnyíljon előttük mikor a Kerberosz bejelentette a végső próbát és sorolni kezdte az eretneknek nyilvánított kiválasztottak neveit. Földbe gyökerezett a lába, mikor a sor nem állt meg öt névnél. Ő is rajta volt, a teljes csapatával együtt. Még Rhanar is, aki védtelenül fekszik a kórházban! Idegességében a dárdáját szorongatta. A zsebében lévő dohánnyal játszott, de nem volt ideje arra, hogy cigarettát tekerjen. Vadászni fognak rájuk. Kicsi az esély, hogy rájuk bukkannak mielőtt megnyílik az óratorony, de kifelé már nehezebb lesz az út. Öt perc múlva aztán a távbeszél ismét megszólalt az óratoronyból és közölte tartózkodási helyüket. Az idő úgy repült akár egy betonszárnyú ólombagoly. Yue lába dobogott a betonon, keze idegesen járt a zsebében. Jaq nyugodt maradt, ő folyamatosan az óratornyot figyelte. Közelebb merészkedtek és pontban öt óra tíz perckor, az ajtó kitárult. Egy szemüveges, középkorú férfi merészkedett elő. Végigmérte őket, mindent rendben talált ezért intett nekik, hogy kövessék őt. Felsétált a sötét torony lépcsőjén és egy kallantyúval kinyitotta a lépcső mögött rejtőzködő csapóajtót.

   Jaq a megbeszéltek szerint az óratoronyban maradt, hogy őrködjön, míg Yue és Nihaviel elindultak a lépcsőn.
   – Szükségem lesz fényre! – hallotta Eurydice öblös hangját. Vaksötétben botorkáltak lefelé a szűk csigalépcsőn – A füleden ülsz?
   – Ne tegyél úgy, mintha nem tudnál világosságot támasztani – morogta Yue.
   – Kisfiam, én most éppen egy félistennel kergetőzök, miközben négy másik bábúval éppen kiválasztottak ellen harcolok. Mindent én csináljak?
   Yue vett néhány nagy levegőt. Próbált minél jobban megnyugodni és tenyerében kék lángot kezdett táncoltatni. Bátortalan, aprócska láng volt, félve tartotta, nehogy elkanászodjék.
   Örökkévalóságnak tűnt, mire leértek a csigalépcsőn és a rohanás rendesen ki is fárasztotta őket. Teljesen sötét volt, Yuénak fel kellett erősítenie a lángot, hogy rendesen lássanak. Tizenkét folyosó volt a kör alakú teremben, akár az óra számai.
   Eurydice ismét kántálni kezdett. Fekete rózsák virágoztak ki a lábai előtt és egy apró kis fekete kígyó bújt ki rejtekükből. A kis kígyó csoszogni kezdett és türelmesen körbetekergett, majd határozottan elindult az egyik folyosó felé.

   Tüstént utánaszaladtak. Hosszú utat kellett megtenniük és néhány perc után eltűnődtek azon, hogy jó helyen járnak-e, de végül elérték a folyosó végét. Ívesen tágult ki mind szélességben, mind magasságban. Egy óriási ajtó fogadta őket, apróka kulcslyukkal. Az ajtón figyelmeztető felirat állt egy idegen nyelven. Yue nem értette. Átadta a Jasr Bolvartól kapott kulcsot, míg ő megvilágította az ajtót. Háromszor kellett elfordítani a zárban, mire a kapu teljesen kitárult.    Vakító, fehér fény tódult ki az ajtón, arra kényszerítette Yuét, hogy oltsa el a lángot. Szemét eltakarva védte magát a vakító fényességtől, mire az ajtó záródásának halk hangjára lett figyelmesek. Nihaviel halott szemeit nem bántotta a fény, azonnal be is rohant és Yue sietve csatlakozott hozzá. Épp időben, a kapu hamarosan összezárt mögöttük. A szemük lassan hozzászokott az éles, fehér fényhez. Egész biztosan ez volt a hely. Megérkeztek Ianus Csarnokába.
   A padló üvegből készült, kristálytisztán mutatta tükörképüket. A hatalmas falak két párhuzamos oldalán egy felfoghatatlan gépezet terjeszkedett. Fémből és idegen anyagokból épített csövek és huzalok. A csövek mögött néha zöld lapok villantak fel, amit világító ékkövek díszítettek. Kattogó és sípoló hangok egész sora töltötte meg a termet, de mindet elnyomta a fülsiketítő kattogás. Tikk! Takk! Tikk! Takk! Agresszívan és élettel tele lüktetett akár egy óriási szív. A terem közepe felé sétáltak. Velük szemben az egész falat egy hatalmas téglalap foglalta el. Fémes kerete volt és üvegszerű anyag feküdt benne, az borította be a csarnokot éles, fehér fényével. Már a távolból is jól látható felírat állt benne. Sötétszürke betűkkel ez állt rajta:

                                            I. A. N. U. S.

   Ahogy közelebb értek, felfedezték amint a csövek és a huzalok ebbe a téglalapba, pontosabban a mögötte lévő gigászi gépezetbe torkollanak, mely oly forrósággal égett, hogy a bőrükön érezték. Mintha a csarnok lélegzett volna, a párhuzamos falakról az óra kattogásával együtt egy szerkezet hideg levegő fújt be és megtöltötte a csarnokot. A gép távoli pontján, a szoba sarkain, a huzalok és a fémcsövek fogaskerekekhez kapcsolódtak. Élesen világító kék energiával látták el őket és forgatták azt a néhány pici fogaskereket, ami mechanikájával mozgásban tartotta az egész óraművárost.

   Megszeppenve pillantottak egymásra. Semmiféle óra nem volt a csarnokban, hiába is kutattak utána. A téglalapon átfutó fény néha villant egyet. Szabályos időközönként a I.A.N.U.S. felirat átlós irányban szertefoszlott, majd az ellentétes irányból újra összeállt. Miután hiába keresték kétségbeesetten az órát, Eurydice káromkodni kezdett. A téglalap elé lépett és különböző nyelveken szólalt meg. A felhőnyelvvel próbálkozott először, de mikor nem kapott választ, másokat is megpróbált. Semmi nem használt, de amikor anyanyelvén kiejtette Ianus nevét, a téglalap határozottan villant egyet és egy gépies, súlyos visszhangot hallottak.
   – Ad’ru’a’mea! (Készséggel állok rendelkezésére) – szólalt meg a felhőnyelven.
   A mágus bábja izgatott mosolyra fakadt, aztán hatalmasra tátotta száját és kidugta nyelvét. Nyelve hegyéből fekete rózsák fodrozódtak és eltakarták egész testét. Mikor a virágok végleg elhervadtak, Nihaviel teste végre nyugalomra lelt és élettelenül összeesett. Eurydice Amyrtaeus alakja sétált el mellette és azonnal beszélni kezdett a felhőnyelven. Yue semmit sem értett a beszélgetésükből.
   – Mi vagy te? – kérdezte elvarázsolt, gyermeki mosollyal.
   – Én vagyok az idő.
   – Miért létezel?
   – Rendeltetésem; Elsődleges: értelmezhetővé alakítani az idő fogalmát más életformák számára. Másodlagos: Ellenőrizni az idő folyamát, kiküszöbölni és kijavítani a szerkezetében bekövetkező anomáliákat. Harmadlagos: Működésben tartani az óragépet. Negyedleges: Előre jelezni a körforgás beteljesülését. Ötödleges…
   – Ez lesz az! – nézett izgatottan a férfira, majd a felhőnyelven parancsolt. – Mutasd meg a visszaszámlálást addig a pontig!
   – Ez a kérés nem értelmezhető.
   A mágus káromkodott, majd törte a fejét és megpróbált pontosabban fogalmazni.
   – Mutasd meg a visszaszámolást a negyedleges rendeltetésed teljesüléséig.
   A géphang csendben maradt. A fénylő téglalapról aztán elillant a I.A.N.U.S. felirat. Egy pillanat alatt a kép feketére váltott, majd a sötét vásznon, vörös keretben, fehér számok fénylő sora jelent meg:

                                0, 0007, 05, 21, 18, 47, 31

   Az utolsó szám egyre csökkent. Harminc, aztán huszonkilenc. Tökéletes összhangban változott az óra hangos kattogásával.
   Yue nem értette pontosan mit is látott és vetett egy pillantás Eurydice arcára. Ajka védtelenül tátongott, szemei üvegesen meredtek a számsorra, arcán ráncok fedték fel magukat. Halálra volt rémülve.
   – Nem… – suttogta maga elé – Nem lehet, ez valami tévedés! – toporzékolva csapta lábát a padlóra és nyelvet váltott. A felhőnyelven követelte a géptől, hogy mutassa meg a valódi számsort! A valódi időt, de a számsor nem változott. Eurydice zihálva, fejcsóválva hátrált egy lépést.
   – Megvan amit akartál! Tűnjünk innen! – kiáltott rá Yue.
   – Nem… ó, nem. Én és I.A.N.U.S. még sok mindenről fogunk beszélgetni, igen. Te elmehetsz. Végeztünk egymással.
   – Dehogy végeztünk! – ragadta meg a nő vállát, de azonnal elkapta a kezét. Mintha áramütés rázta volna meg, amint hozzáért, térdre rogyott a fájdalom alatt, de célját nem feledte – Hol vannak a barátaim? – kérdezte felvillanó írisszel.

   – A Vaskapu Negyedben. A Vizililiom fedélzetén várnak rád. A legénység indulásra kész. Most eredj! Ne lábatlankodj itt tovább.
   Nagyon nyíltan és egyszerűen közölte. Olyannyira, hogy Yue csapdát sejtett szavai mögött, de ugyan mi mást is tehetett volna, minthogy megbízik benne.
   – És vele mi lesz? – mutatott Nihaviel holttestére.
   Eurydice kuncogni kezdett és fekete rózsák jelentek meg a tenyerében. A rózsák rejtekéből kirajzolódott a torna fődíja. A hőn áhított aranyalma csendesen zümmögött tenyerében.
   – Csak nem gondolod, hogy egy ilyen értékes fegyvert rá pazarolnék? – nevetett – Tényleg kíváncsi vagyok rá, hogy sikerülne-e. Nagyon kíváncsi, de nem éri meg – mondta és kinyitotta az üvegdobozkát. Szinte anyai gyengeséggel kezdte simogatni az almát – Ezt én készítettem. Nem egyedül persze, de akkor is egy évtizedet áldoztam rá az életemből – ismét fekete rózsák virágoztak tenyerében és a Genezis eltűnt a kezéből. – Nem vagyok olyan ostoba, hogy újjat húzzak azzal, akinek készítettük. Hadd történjen minden úgy, ahogy akarja.
   Azzal megfordult és ismét a felhőnyelven kezdett beszélni az óraműváros szívéhez. Yue egy szó nélkül magára hagyta. Elfordította a kulcsot és kirohant Ianus Csarnokából, vissza egyenest az óratoronyba. Mire a csigalépcsőknél járt, a combjai már rémesen sajogtak, de nem állt meg, akaratát megfeszítve rohant tovább.

   Kimerülten pillantotta meg a szűkös csigalépcső végét, mikor acél csattanását hallotta meg, aztán egy férfi jajszavát. Izmainak sajgását mintha elfújták volna, tovább iramodott, s mire visszaért az óratoronyba, négy férfi testét pillantotta meg szerteszét. Kiválasztottak voltak. Jaq alakját kereste a tekintetével, mire jajveszékelést hallott az óratorony tetejéről. A hang egyre csak közeledett, nemsokára egy férfi könnyűpáncélba öltözött teste puffant előtte a betonon.    Odafent Jaq támaszkodott a korlátra.
   – Na végre! – kiáltott le a korlátra támaszkodva.
   Yue elismeréssel figyelte Jaq alakját. Úgy tűnt egymaga elintézett egy teljes csapat kiválasztottat, de ahogy meglátta őt bicegni, látta, hogy öt az egy ellen, mégsem volt egyszerű dolga, ráadásul még fel sem épült az elődöntőben szerzett sebeiből. Bal karja élettelenül csüngött teste mellett, fehér inge csupa vér és verejték volt, alig bírt lejönni a lépcsőkön. Yue felsietett és segített neki lejönni, aztán kisétáltak az óratoronyból.
   A Vaskapu felé indultak, de a sebesült harcossal a vállán igen lassan haladt és amiatt is aggódott, hogy útközben eltévednek. Ha jól számolt, csak három fogaskerék választotta el őket, de elég volt egyetlen rossz kitérőt tenni és könnyedén elveszhettek a fogaskerekek forgatagában. A Princeps Porta végét sem érték el, mikor egy suhanó, lila árnyékot vettek észre a háztetők között. Yue megörült neki, azt hitte Cayleigh van itt, de csalódnia kellett. Egy csinos, feltűnő ruhába öltözött, levendulahajú nő száguldott a háztetőn.

   A Princeps Porta utcáiról újabb és újabb kiválasztottak kerültek elő, legalább nyolcan voltak. Már vártak rájuk. Az egyikük vörös numenbe burkolódzva ugrott fel a levegőbe és jókora, világító ostort idézett meg kezei között. Egyenesen feléjük csapott, de ők megtorpantak, így az ostor csak a betonutat szántotta fel előttük. Ez a pillanatnyi hezitálás is elég volt, Yue mögé zöld fénycsóva kíséretében suhant egy kiválasztott és erőnek erejével derekán rúgta. Hiába védte magát a numennel, fájdalmas kiáltással zuhant a betonra. A kiválasztott már a kegyelemdöfést is megadta volna, de Jaq elkapta a karját és egy válldobással földhöz teremtette. Csak ekkor vette észre, hogy Arezzi Grünn volt az.
   Feltápászkodott, de nem volt benne semmi köszönet. Narancsszínű láncok tekeredtek teste köré. Csuklója szorosan a testéhez tapadt és kihullott belőle a dárda. Arezzi egyik csapattársa kötötte őt gúsba, majd nagyot rántott rajta. Homloka a betonútnak csattant és szédülni kezdett. Jaq megindult a támadója felé, de nem kevesebb, mint négy kiválasztottal találta magát szemben. Egy darabig derekasan helyt állt, fél kézzel, több sebesüléssel, de nem lehetett esélye a túlerő ellen. Végzetét az a mozdulat okozta, amikor egy szőke, göndör hajú nőre próbált halálos ütést mérni. A nő az ökle elé tartotta egyik tenyerét, a másikat pedig a harcos oldalának nyomta. Jaq vért köhögött fel és azon nyomban összerogyott Ayala ellentámadása alatt. Arezzi aztán megjelent Jaq mellett és állon rúgta őt. Egy pillanatot sem hezitált, Yue elé sétált és a torkára tette a kezét. Fojtogatni kezdte őt.

   – Takarodj onnan, ő a miénk! – mondta neki Vexina, miután csatlakozott Ayala oldalára.
   Alig fejezte be a mondatott, egy kiválasztott Arezzi mögé került és egy bunkósbottal leütötte.
   – Jó vicc – horkantott a nagydarab férfi. – Ők a mi trófeáink. Húzzatok el!
   Összesen tizenhárom kiválasztott csoportosult köréjük. Látva a fokozódó feszültséget, az egyik férfi megközelítette a két nőt.
   – Akartok szövetkezni? – kérdezte csendesen, míg a többiek egymás között marakodtak. – Az Administratiumban majd azt mondjuk közösen kaptuk el őket.
   Ayala elfogadta az ajánlatot és a kiválasztottak hamarosan egymásnak estek. Harcolni kezdtek egymással, hogy ki kaparintsa meg őket. Néhány perc alatt teljes káosz uralkodott el a Princeps Portán.

   Yue döbbenten figyelte a jelenetet. Színes numenbe öltözött testek suhantak keresztül a levegőn, acél csattant acélnak. Géniuszok jelentek meg. A tizenkét talpon maradt kiválasztott oly képtelen káoszban ugrott egymásnak, mintha az életük múlna a győzelmen, pedig a tornagyőzelmet aligha szerezhették meg, a legjobb amire számíthattak egy apró nyeremény volt, a Góliát Műhely egyik felajánlott tárgya. Értetlenül nézte őket és képtelen volt felfogni miért küzdenek egymással ilyen hévvel.
   Mégis miért csinálják? Mi ér nekik annyit, hogy feláldoznák őt és a barátait? Ilyen kicsinyes indokért, mint az önigazolás és a győzelem? Ő… ő bármikor megölhette volna bármelyik ellenfelét és ellene döntött. Örült annak, hogy nem ölt meg hidegvérrel olyan kiválasztottakat, mint Dalt vagy Salersa, akik kegyelmet mutattak és csak a társuk boldogságát akarták. Örült, hogy Madreát sem ölte meg, mert becsületes és tisztességes harcos volt. Még Arezzit sem égette hamuvá, pedig könnyűszerrel megtehette volna.
   Kegyelmes volt. Nem akart többé fegyver lenni. Nem akart gyilkos lenni. A békét választotta, mert szerette volna hinni, hogy az élet értékes. Hogy Isten kegyelmes.

   Hinni akart benne még úgyis, hogy a Világfa istenei nem mutattak kegyelmet a nemzetének. Virág sem mutatott kegyelmet és Aernon sem. Ezek a kiválasztottak sem. Senki sem. Úgy tűnt, hogy azok az értékek amikben hinni akar, nem léteznek a világban. Pontosan úgy van, mint a háborúban is volt. Nincs kegyelem. Az életnek sincs értéke, hiszen csak elég ránézni ezekre a kiválasztottakra. Az igazság, a valóság nyilvánvalóan ott volt a szeme előtt végig. Egymás életére törnek és mégis miért? Csakis azért, hogy egy kicsikét boldogabbnak érezzék magukat. Hogy úgy érezzék, elértek valamit. Ha ezeken a kiválasztottakon múlik, Jaq sohasem látja majd újra a lányát és az a szép lány apa nélkül nő majd fel. Cayleigh sosem lesz boldog. Rabszolga társai és gyermekei, akik most is kegyetlen mesterek markában sínylődnek, sosem találnak szabadságra. Malik úgy fog meghalni, hogy soha nem is élt igazán. Mégis miért? Lehunyta szemeit és mély, engesztelhetetlen gyűlöletet érzett.
   Egyszerű életet éltem. Csendben maradtam. Nem kérkedtem az erőmmel. Nem kértem és nem vártam el semmit. – Kinyitotta szemeit, pupillája kéken izzott fel. – Nem érdemlik meg az együttérzésemet. Nem érdemlik meg a kegyelmemet!

   Szíve gyűlölettel volt tele, de ezúttal nem az érzelmei ragadták el, mint a vörös hold alatt. Amit tett, az tudatos, átgondolt döntés eredménye volt.
   Ayalára nézett rá először. Vajszín numen-köpönyege úgy két másodpercig védte a lángok ellen, aztán fájdalmas sikolyok közepette emésztette el testét a tűz. A két másik kiválasztottra pillantott, akik Jaq mellett hadakoztak. Egyszerre gyújtotta fel mindkettőt és undorral szívta be magába az égett hús bűzét. További kettő puszta kézzel dulakodott egymással, nem messze tőle. Nekik sem kegyelmezett, egy pillantásával hamuvá égette őket is, majd a háztetőre nézett, ahonnan az egyikük lövöldözött vörös numennel a távolból. Mikor égni kezdett, kétségebesetten tett néhány lépést hátra és lefordult a háztetőről.

   Vexina már messze járt és numenbe burkolt testtel rohant a küzdőtérről, de amíg Yue látta őt, addig nem lehetett biztonságban. Teste egyszer csak lángra kapott és hiába ugrott vissza az időben képességével, a lángok nem tűntek el. Pillanatokon belül elporladt, hamvait elfújta a szél. Csak ezután fordult hátra és vette célba azt a nőt, aki láncok között tartotta karját. Úgy megrémült, hogy a láncok már kiestek kezéből és meg sem tudott mozdulni. Ajka rebegett, mintha kegyelemért könyörögne. Nem mutatott kegyelmet és nem is sajnálta őt. Lángtengerbe folytotta és talpra állt, ahogy eleresztették a láncok. Három kiválasztott észrevette mi történik és menekülőre fogta. Egyikük még Yue látótávolságában volt és hiába szántotta sebesen a levegőt, a kék lángok utolérték és úgy zuhant a földre, mint a szárnyát vesztett madár.
   Aztán Arezzi mozdulatlan testére nézett a lába előtt. Ő tehetetlen volt, de végsősoron nem különbözött a többitől. Ő legalább nem szenvedett, miközben a lángok elemésztették a testét.    Yue aztán körülhordozta tekintetét a Princeps Portán és ellenőrizte, hogy maradt-e még ott bárki is. Senkit sem látott, csak az épületeket perszelő lángnyelveket.
   Hosszú évekig fogta vissza erejét, mert elhitette magával, hogy ereje uralná őt. Hogy teljes egészében azzá a fegyverré válna, aminek teremtették és elvesztené emberi mivoltát. Hogy porba sújtaná a bűntudat, akárcsak Synvileban. Tévedett. Hatalmasat tévedett. Nem érzett bűntudatot, sem megbánást és sokkal inkább embernek érezte magát, mint életében bármikor. Sőt, nem csupán embernek, hanem harcosnak. Végre megértette azt a részét, aki otthonába visszavágyott, hogy hadúrként vezesse nemzetét.
   Tíz kiválasztott hamvait repítette messze a szél. Haláluk helyét csak a Princeps Portán egyre inkább elhatalmasodó kék lángok jelölték. Csak álldogált ott és a messzeségbe tekintett. Kísérteties nyugalmat érzett. A szorongás, mely oly régóta kínozta őt, most eltűnt. Új embernek érezte magát, a pillanat teljessége feledtetett vele minden mást. Dohányt és papírt húzott elő kabátzsebéből és lassú, ráérős mozdulatokkal kezdett cigarettát sodorni magának.

   – Yue… – szakította félbe egy férfi hangja. – Én itt mindjárt elvérzek… – nyögte. – Majd rágyújtasz később, jó?
   Yue döbbenten figyelte a harcost egy darabig, aztán visszatért hozzá valóságérzéke. Jaq valóban szörnyen nézett ki, alig tudta a vállára venni őt.
   Fájdalmasan lassan haladtak át Princeps Portán és átkeltek a következő fogaskerékre.
   – Kiválasztottak! – hallották az óratornyok bejelentését. – Yue Tien, Jaq és Rhanar Elhyung jelenlegi tartózkodása helye a Szemiramisz Kertek! Jó vadászatot!
   Tíz percig sétáltak, mire két kiválasztott ütött rajtuk. Yue egy pillanatot sem hezitált, amint meglátta, hogy numen veszi körül a testüket, már fel is gyújtotta egyiküket, mire a másik döbbenten megfutott. Már majdnem a fogaskerék végében jártak, mire egy ismerős hang szólította meg őket.
   – Várjatok! – Yue felismerte ezt a mély, acélos hangot. Rhanart látta meg rohanni feléjük.
   – Rhanar! – kiáltotta boldogan a nevét. Válla tőből hiányzott, üresen lógott ingujja, ahogy közeledett. Azonnal eltakarította őt Jaq hóna alól és cipelni kezdte a harcost – Merre megyünk? – nem kérdezett semmi mást, pedig szemtanúja volt miként kapott lángra az a kiválasztott és hullott a talajra egy kupac elillanó hamuként.

   Hála neki már sokkal gyorsabban haladtak, mindössze húsz perc alatt elérték a Vaskapu negyedet és az egyik felvonóval lementek a rakparthoz. Yue legnagyobb félelme eloszlott, mikor valóban volt ott egy hajóskapitány, aki bőszen integetett nekik. Dobogó szívvel szálltak fel a Vizililiom fedélzetére, de Virág nem hazudott. Cayleigh és Malik valóban ott voltak a rakodótér mélyében. Valamiféle mélyálomba szenderültek, mert hiába is ébresztgették őket, szemüket nem nyitották ki, de szívük még dobogott és lélegeztek.
   A vaskos fémhajó legénysége már indulásra készen állt. A harcost bevitték és a legénység egy tagja, egy vékony, kopasz hajóács szakavatott mozdulatokkal állt neki, hogy kitisztítsa és összevarja sebeit. A Hasadék vadul hömpölygött alattuk, sebesen mosta őket a tenger felé és össze-vissza dobálta a hajót.

   Yue végig aggódott Rhanar miatt és miután megbizonyosodott róla, hogy Jaq megmarad, átölelte vezetőjét. Biztos volt benne, hogy a kiválasztottak megtalálták az ispotályban és végeztek vele. Egy óránál nem tartott tovább az út, mire a Hasadék kimosta őket a túlpartra. A hajó valósággal nekirontott a mesterségesen kialakított felületnek, amit úgy terveztek meg, hogy egy fémbárka neki tudjon csapódni és mégse álljon fejre. Megcsinálták. Úgy érezte magát, mintha megnyerték volna a teljes nagytornát.
   Sietve egy erdő mélyébe vették magukat, ott rejtőztek el. Cayleigh és Malik továbbra is mélyálomban szunyókáltak. Jaq, amint nekitámasztották egy fának, szintén elaludt. Yue is szörnyen fáradtnak érezte magát, rég használta már rendesen az erejét ezért ő is lepihent, ahogy Géel holdsarlója felkúszott az égbolton. Teljes nyugalommal hunyta le a szemét. Mind túlélték, ráadásul Rhanar vigyázta álmukat.
   Nem álmodott. Csendesen pihent, egy fa törzsének dőlve. Csak módjával tért vissza ébersége, mikor valaki finoman kezdte rázni a vállát.

   – Ébresztő, napsugaram… – szólította meg egy fagyos hang.
   Mire kinyitotta szemeit, egy fekete ököl tartott arca felé hatalmas lendülettel és amint orrának csapódott, pihenése tovább folytatódott.