Ellopott Fesztivál

   „…különös sajátossága ez a sors folyamának. Hajlamos a tetőponton átfordulni, akár az emberi érzések. Aki átlendül a mélyponton, reménysugárra talál és aki a végső eufóriát is még egy lépéssel tovább tetézi, kétségbeesésre lel. Hasonlóan, a sors legfényesebben ragyogó pillanata előzi meg a legfájdalmasabb bukást és a legsúlyosabb csapás után jő a legváratlanabb segítség.” [Jadwiga von Plea]

   A város másik oldalán a váratlan események sokkal jobban meglepték a kiválasztottakat.
   – Csak viccel, ugye? – kérdezte Uriel a San Marco fogaskerék óratornyára bámulva, honnan nem egészen két perce távozott Jasr Bolvar néma halálsikolya.
   – Láttad már a Kerberoszt? – sandított rá Glienni. – Nem hiszem, hogy ismeri a viccet.
   A Zöld Sárkány kávéház teraszán ücsörögtek. Uriel onnan nézte végig a bent lejátszódó eseményeket. A kávéházat leginkább férfiak látogatták. Jobbára középkorúak vagy idősebbek.    Csodálkozva meredtek egymásra a bejelentést követően.
   – Tényleg… megölték? – kérdezte valaki – Csak így?
   – Nem lehet…
   – Ez felháborító! – dörrent el egy acélos basszus a háttérben – Jasr Bolvar jól mondta, ez már több a soknál!
   – Most jött el az időnk! – csapott az asztalra egy köpcös, szemüveges alak. Ökle oly hangosan koppant a beton asztalon, hogy talán csontot tört. Minden tekintet reá szegeződött. – Mind beszéltünk már erről. Nem is egyszer. Ha most nem mozdulunk meg, soha nem is fogunk és a magam részéről, bizony mocskos fasimogató legyek, ha ennyiben hagyom!

   Néhány erélyes alak vezetésével kimasíroztak a kávéházból. Jelszavakat kiáltoztak és fennhangon tanakodtak, hogy milyen úton induljanak a Saturn negyedhez. Miután a döntés megszületett, a Campus felé indultak, a város tudományos és művészi szíve felé.
   – Akarsz harcolni a fődíjért? – kérdezte Glienni.
   – Igen.
   A nő meglepődve nézett rá. Nem számított erre a válaszra, de nem kérdezősködött. Uriel nagyot fújt, majd törökülésbe ült az út kellős közepére. Megpróbálta megérezni Nihavielt vagy a társait. Nehéz dolga volt, mert még soha nem látta őket. Nem is járt sikerrel, a városban temérdek élő nyüzsgött és a körülötte lévő zaj is egyre erősödött. A numen hangulata azonban meglepte őt. Olyan volt, mintha valami felrobbant volna. Egyre inkább megtelt agresszióval és haraggal.

   – Mads, merre vagy? – kiáltotta Uriel. Sehol sem találta kalauzukat, de a nyalka félember meghallotta őt és hosszú lábaival kilépett a tömegből. – Sietnünk kell! Meg kell keresnünk Nihavielt és a társait!
   – Én velük megyek! – mutatott a tömegre. – Szolgáltam az ifjú urat és az apját is. Nem volt hibátlan ember egyik sem, de akkor sem érdemeltek ilyen véget! A Saturn negyedben van a helyem!
   A tömeg egyre csak gyarapodott. Hamarosan a San Marco apraja-nagyja összegyűlt és a tömeg eleje már el is indult a szomszédos fogaskerékre vezető hídon.
   – Kérlek! – lépett oda hozzá Uriel. – Nélküled nem fogunk a nyomukra akadni. Segítened kell nekünk! – mondta határozottan.
   Mads vívódni látszott. Töprengett néhány másodpercet, majd vágyódva nézett a tömeg felé.    Hamarosan az óratoronyból ismét megszólalt egy férfi hangja, de nem a Kerberosz volt az.

   – Kiválasztottak! – szólt a gépies, eltorzított hang. – Madrea, Ameran, Dalt és Salersa a Bronz Vidék környékén menekül. Yue Tien, Jaq és Nihaviel Vordysjuk jelenleg a Princeps Portán tartózkodik, míg Rhanar Elhyung az Arleon Dombon. Sok sikert!
   Mads kelletlenül sóhajtott, majd Uriel szemébe nézett.
   – Te jó voltál az asszonyomhoz. Boldoggá tette, hogy többen eszik a főztjét és jó hasznát vettük a pénznek is… – mondta elismerően, elvékonyodó ajkakkal. – Segítek nektek, de siessünk! Merre vigyelek? – kérdezte.
   – A Bronz Vidékre! – válaszolt Uriel.
   Meglepetésére Mads levetette vörös talárját és ledobta a földre. Alatta csak egy atlétát viselt, mely szorosan tapadt meglepően szálkás felsőtestéhez. Mads aztán nagy levegőt vett és vörös numen borította be a testét. Uriel szájtátva figyelte, hogy milyen tiszta és erős energia lengi körül a kalauzt.

   – Ne maradjatok le! – kiáltott, azzal már el is indult a tömeggel ellentétes irányba.
   Mivel Glienni velük volt, gyorsan tudtak haladni. Nem kellett hidakra várniuk, át tudták repülni a fogaskerekek közt lévő távolságot. Átvágtak a Wilhelminán, majd a Fényes Udvaron. Valamennyi fogaskereken hasonló volt a helyzet. Az emberek gyülekezni kezdtek és céltudatosan indultak a Saturn negyed irányába. Az egyik szomszédos fogaskeréken – az Acél Csillagon – a milícia tagjai is megjelentek és megpróbálták feltartóztatni a tömeget. Esélyük sem volt, a tömeg már ostrom alá vette az ott található fegyverraktárat. A Fényes Udvar végében harcra került sor és a Thyriss Plázán téglákból spontán barikádot emeltek, de egy numen használó úgy zúzta össze, mintha papírmasé lenne.
   – Ez már forradalom… – dünnyögte Glienni miközben megpróbálta hóna alá kapni Urielt és a kalauzt.
   Mads eltaszította magától a nőt.
   – Tartalékold az erőd, kis hölgy. Van itt egy csigalépcső nem messze, azt használjuk!
   Balra fordultak egy utcán és szaladtak a távolban kikandikáló lépcső felé, mikor Urielnek ugrott egy apró valami. Elveszítette egyensúlyát és káromkodva elesett. Mikor kinyitotta szemeit, már nem volt előtte semmi, de érezte, ahogy több éles karom fúródik a nyakába. Szemei előtt megremegett a világ és hamarosan már nem az égboltot látta maga előtt, hanem a Gyöngy Kilátó jellegzetes macskaköves utcáit és csupa üveg kirakatait. Uriel a nyaka felé kapott és megérintette a nyakába kapaszkodó fekete cicát. Simogatni kezdte kis fejét.

   – Uriel, hallasz? – hallotta Seya vékony hangját a fejében. – Merre vagy?
   – A Bronz Vidék felé tartunk – közölte, miközben feltápászkodott. – Glienni is velem van. Hol vagy?
   – A legjobb helyen, természetesen! – nevetett – Shohin olyan gyorsan tud szaladni! Antairt is megtaláltam, de nem fog utolérni minket egy darabig.
   – Ez valami… távbeszélő cica? – kérdezte Glienni zavartan. Uriel bólintott. – Küldjön nekem is egyet. Nem is… inkább kettőt.
   – Tudsz küldeni még két cicát?
   – A barátnődnek? Hát… nem is tudom… jól fog bánni velük?
   – Ne szórakozz már, csak küldd őket! Nem lesz semmi bajuk.
   – Érzem őket, de mintha már nem is élnének. A halál lengi körül a testüket. A zöld fogaskerék felé tartanak… hogy is hívják? – kérdezte Shohint – Arló Piknik.

   Uriel tolmácsolta az irányt Madsnak, aki azonnal megtorpant. Gyorsan körülnézett és nyugatnak vezette őket. Nemsokára egy vöröses bundájú cica ütközött Glienni arcának oldalról. Kibillentette az egyensúlyából, de Uriel tudta támogatni oldalról. A cica a vállaiba fúrta karmát és a hercegnő hirtelen megtorpant.
   A szemem! – kiáltott fel ijedten. – Nem látom mi van előttem!
   Nyugalom, minden rendben van – érintette meg az állát Uriel. Csak kezdd el oldalra fordítani a tekinteted, amíg nem látsz engem.
   Mire Glienni ezt megtette és végre visszanyerte látását, egy másik, barna cica ütközött az arcának.
   – Finomabban! – kiáltott feszülten, nem tudva, hogy a vállán fekvő cica máris közvetíti minden szavát.
   – Óóó… bocsáss meg, hercegnő! Ha nem szereted a cicákat, akkor add vissza őket! – követelte a kislány.
   Glienni duzzogva szívta fel magát, de Uriel elkapta a csuklóját.

   – Kérj tőle bocsánatot! – súgta – Komolyan mondom, most ne bosszantsd fel!
   Mindketten hallották, ahogy Seya nevet a megjegyzésen. Glienni fújt egyet és ahogy felsejlett előttük a Bronz Vidék jellegzetes színű fogaskereke, tudatosította magában, hogy a civakodásra most nincs idő.
   – Bocsánat. Meg tudod találni a társaimat? – kérdezte.
   – Igen, emlékszem a jelenlétükre. – erősítette meg Seya és a barna cica azonnal leugrott a válláról. Sebesebben rohant el, mint a nument használó kiválasztottak.
   – Joachimot megtaláltad már? Szükségünk lesz rá! – mondta határozottan Glienni.
   – Neki nincs jelenléte. Nem tudom megtalálni – felelt a kislány. – Itt vagyunk a Bronz Vidéken. Mikor értek ide?
   – Épp most! – válaszolt Uriel. – Várjatok az óratoronynál – utasította, majd Glienni felé fordult. – Miért kell nekünk Joachim? – kérdezte szkeptikusan.
   – Te nem láttad a másik elődöntőt? Nihavielnek lerobbantották a teljes felsőtestét, kitekerték a nyakát és nem volt semmi baja – visszaemlékezett az első kirándulására Géel vérszomjas holdja alatt és azokra az idegesítő fénykreatúrákra. – Ha valaki, akkor Joachim talán tudja, hogyan kell megölni azt, akit senki más nem tud.

   A Bronz Vidék teljesen csendes volt. Egyes fogaskerekek, mint a San Marco és a Campus, csaknem teljes lélekszámával kivonult. Másutt, mint a Thyriss Plázán és az Arleon Dombon, harc ütött ki a polgárok között. A Bronz Vidék lakói többségükben engedelmeskedtek a Kerberosz felszólításának. Ez egy csendes fogaskerék volt, ahol többnyire nagyobb családok éltek, akik úgy érezték túl sokat kockáztatnak azzal, ha megmozdulnak.
   Nemsokára az óratoronyhoz értek. Shohin azonnal megindult, amint meglátta őket, Seyával a nyakában. Az oroszlán piszkosul gyors volt, nem tudtak lépést tartani vele. Uriel rászólt, hogy lassítson kicsit.
   – Arra mennek! – mutatott Seya északnyugati irányba.
   – Ha így kergetőzünk velük, sosem érjük utol őket! – jegyezte meg Glienni egyre inkább fáradva.
   – Alighanem a város szélén, a Vihar Kapu környékén lehetnek! – szólalt meg Mads, aki küzdött a tempó követésével. – Onnan csak a folyó felé mehetnek. A Visszhang Kikötőnél eléjük vágunk! – mondta, aztán megfeszítve erejét megelőzte Shohint és vezetni kezdte a kiválasztottakat.

   – A fenébe! Mit keres ez a dög a hátamon? – hallották egy férfi mély, krákogó hangját, aki sikertelenül próbálta lekaparni hátáról a macskát.
   – Mit mondtál az én édes kis cicámra, te féleszű?
   Ritius megtorpant eddigi vágtájában és az óvatosan figyelte az égboltot.
   – I… Istenem? – kérdezte a harcos. Éles, gyermeki nevetést hallott, aminek hallatára haragosan ráncolt össze szemöldökét.
   – Igen! Én vagyok az, gyermekem – adta alá a lovat a kislány kuncogva. – Felfedem előtted a sorsodat! A végzeted az, hogy fagylaltot vegyél minden kislánynak a városban!
   – Nagy francokat! Te nem lehetsz Schutem Viri, mert lány vagy! Takarodj a tudatomból, mielőtt olyasmit hallasz, amibe belebetegedsz!
   Glienni, Uriel és Shohin is tanúja volt a beszélgetésnek. Shohin jót nevetett rajta, de Uriel megfedte Seyát, most nem volt idő a játékokra. Glienni egyszerűen megunta és inkább átvette a beszélgetés irányítását.
   – Én vagyok az, Ritius. Uriellel vagyok, az egyik társa képességével tudunk beszélni. Nihavielt üldözzük. Hüsi veled van?
   – Igen… – szünetet tartott. – Úgy tíz perc és a Bronz Vidékre érünk.
   – A Visszhang Kikötőbe gyertek! Próbáljatok lesből támadni.
   – Meglesz. A lányok?
   – Fogalmam sincs hol lehetnek – mondta gondterhelten Glienni, majd megtorpant a fogaskerék szélén és türelmesen várta míg a kikötő felé vezető út a lábuk elé vánszorog.

   Seya megpróbálta megérezni másik két társát, de kudarcot vallott. Az ellenséghez legalább már közel voltak. Átkeltek a Visszhang Kikötőre és hamarosan meg is pillantották őket. A csendes folyók Ameranja egyenesen feléjük szaladt a széles főutcán. Madrea bal oldalt ugrándozott nem messze a háztetőkön. Dalt az óratorony tetején állt és zuhanórepülésben egyenesen feléjük tartott. Glienni a levegőbe ugrott, egy széllökéssel eltérítette irányát és tiszta erőből állon rúgta a zenészt, kinek teste pattogva ért földet.
   Uriel kardjával épp Ameran vállát szúrta el, de nem volt semmi haszna. A férfi tőrével végighasított mellkasán. A következő próbálkozásnál elkapta a csuklóját és nyert némi távolságot.
Shohin eközben emberi alakjába változott és megidézte Arany Tavaszt, a messzi óratorony köré tekerte indáit és annak segítségével felugrott a háztetőre, Seyával a nyakában természetesen és szembenézett Salersával.
   Glienni térdre ereszkedett és nument gyűjtött össze mutatóujjának tövében, majd homlokon lőtte a feléjük tartó Madreát. A nő lefordult lábairól és hanyatt feküdt a padlón. Aztán néhány pillanat után rózsák virágoztak ki a sebből és felpattant a helyéről.

   – Ezek mind olyanok! Nem halnak meg!
   Uriel hívta a képességét és felöltötte Glienni fehér folyamát is. A nő is felvette erejét és jóval nagyobb lendülettel rugdalta vissza a zenészt oda, ahol először földet ért. Uriel átugrotta Madreát, nument gyűjtött a tenyerébe és a nő arcára tüzelt. A bőr leolvadt, a hús megfeketedett, még csontjai is kilátszottak. Sebesülése helyén fekete virágok nyíltak és helyreállították emberi álcáját.
   Még csak le sem lassult. Éles karmok csaptak egyenest a szíve felé és csak épphogy meg tudta állítani Anatémával. Borzasztó kellemetlen volt harcolni ellenük. Nem volt dallamuk, nem volt bennük életerő, lehetetlen volt megérezni hogyan fognak támadni.
   Shohin eközben a súlyával teperte le a tetőn hadakozó Salersát, de amint alá került, a bábú természetellenes módon emelkedni kezdett. Szája kitárult és a rajta gubbasztó férfi súlya hiába volt kétszerese az övének, szakadatlanul emelkedett fölfelé és rengeteg numen irányult a testébe. Shohin nem volt a legjobb érzékelő, de azt tisztán látta, hogy baj van. Seyával a nyakában felpattant és rohanni kezdett, de nem volt elég gyors. Salesra sikolyát hatalmas robbanás követte, melynek a vége elérte őket és majdnem lezuhantak a háztetőről. Shohin éppencsak meg tudott fél kézzel kapaszkodni az ereszben, miközben másik kezével úgy tartotta Seyát a gallérjánál fogva, mint ahogy egy anyatigris veszi szájába a kölykét. Az eresz nem bírta ki súlyukat és a betonra zuhantak, de nagy bajuk nem esett.

   Gliennie és Uriel is egyre nehezebben boldogult három ellenfél ellen. Uriel éppen végigvágta Madrea orrát és hátrálni próbált a karmok elől, de háta egy házfalnak ütközött. A karmok a bőrébe mélyedtek, de Glienni segítségére sietett és egy ugrótámadással leszerelte a nőt. Nem volt elég óvatos, Ameran tőre a vádlijába vágott. Glienni átkarolta Urielt és egy háztetőre repült vele, de a halottak természetellenes ugrással követték őket és körbevették kettejüket. Dalt, Ameran és Madrea termett velük szemben.
   Uriel arra lett figyelmes, hogy nem messze, a magasban összegyűlik a numen és erős melegséggel kezd vibrálni. Egy napot látott meg, fénye majd megvakította. Sokkal közelebb volt, mint Utregar napja. A mesteréges nap Madrea testét találta telibe. Mikor a füst elillant és a vakító villanás kitisztult, nem maradt más helyén, mint egy csontváz. Antair ellenállhatatlan tűzereje végül megálljt parancsolt az élőholtnak, ám koponyájának szemgödreiből és állkapcsából fekete virágok indultak virágzásnak. Ez sem volt elég.
   Uriel most Amerannal találta szemben magát. Kardja köré fehér-fekete nument gyűjtött és felé suhintott a távolból. Repülő penge törtetett a halott felé, halálos sebet ejtett a mellkasán, de persze ez le sem lassította őt. Oldalt fordította tőrét és zavartalanul rohamozott tovább.
Glienni eközben Dalttal járt keringőt és már nem is pazarolta erejét ütésekre és rúgásokra.
Madrea arca visszanyerte régi formáját, a rózsák már a nyakát és a vállát is visszaépítették. Már a derekánál járt, mikor a mesterséges nap kegyetlen robajjal ismét lecsapott és nem hagyott maga után semmi mást, csak egy csontvázat.

   – Napestig tudom ám csinálni! – üvöltötte széttárt karokkal Antair egy távoli háztetőről.
A túloldalt Shohin az óratoronyhoz csalta ellenfelét. Hiába használta Arany Tavaszt, Salersában nem volt gyilkos szándék, amit elnyomhatott volna. Semmilyen érzése nem maradt már, ezért illúziója hatástalan volt.
   Más módot fundált ki, hogy ártalmatlanítsa. Két lábra egyenesedett és menekülést színlelt. Indáival többször is szorosan körbe tekerte az óratornyot, majd az inda végét tartva elrugaszkodott és lendületből megkerülte azt. Sebesen repült körbe a tornyon, egyre inkább a magasba törve, míg Seya élvezettel sikított a fülébe. A magasban elengedte az indát és oroszlánná változott. Leteperte Salersát, aki megint emelkedni kezdett és visítani próbált. Shohin ezúttal leszállt róla, fogával megragadta ruhájának gallérját, majd a nument használva, egy erélyes mozdulattal az óratorony felé hajította a nőt. Ellazította a tornyot tartó indákat, hagyta, hogy az a nő testére hulljon, majd rászorította a kötést. A biztonság kedvéért, betekerte még néhányszor. Salersa ettől még felsikított. A mellette lévő kétemeletes családi ház szinte teljesen elpusztult, de az óratorony nem tört össze. Megrepedt ugyan, de még állt és az arany indák stabilan tartották Salersa holttestét.

   Már indult volna, hogy Urielhez csatlakozzon, de az indák közül egy-egy elpattant. A bábú addig-addig fészkelődött, míg egyre inkább szabadult a kötésektől, ezért Shohin ott maradt, hogy megerősítse a spontán börtönt.
   Antair továbbra is tűz alatt tartotta Madreát, Glienni és Uriel pedig a két másik bábuval kergetőzött. Egy ideje nem pazarolták erejüket támadásra.
   Ameran megpróbálta felrobbantani őket, de esélye sem lehetett. Glienninek két másodpercrbe sem került, hogy átlibbenjen egy szemközti háztetőre és a fehér numennel az oldalán Uriel is könnyedén tudta utánozni légiességét. Ameran végül nem sikított. Észlelte, hogy senki nincs a közelében, hát visszaszállt a földre és Uriel felé indult, mikor váratlanul eltalálta egy Antair féle, pusztító fénycsóva. Csak a csontváz és egy-két húscafat maradt hátra, amiből azonnal fekete virágok kezdtek sarjadni.
   Glienni eközben felkapta a levegőbe Dalt testét, majd erősen nekihajította az útnak. Egy pillanattal később egy hangot hallottak meg.

   – Megjött Ritius bácsi! – a Nerni harcos jóízűen nevetett és eszelős tekintettel vetette magát a küzdelembe. Sebesen rohant végig a betonúton és már ki is nézte magának a földről feltápászkodó Daltot.
   Roppant barátságtalan fogadtatásban részesítette. Nagy lendületből, egész testét beleadva a mozdulatba képen törölte kalapácsával, s miután nem dőlt el, még egyszer megütötte. Aztán gyomorszájon rúgta, a levegőbe ugrott és felülről hasította be a zenész koponyáját. Egy mozdulattal kihúzta alóla a lábát és combjaira ült, súlyával teljesen leszorította a lábát. Kalapácsával megint erősen megütötte, de a férfi arca hiába volt deformált, a fekete rózsák erőnfelül igyekeztek gyógyítani őt. A zenész egyik keze Ritius izmos karjára fonódott, de a harcos kalapácsával a könyökére sújtott és a kéz elernyedt.
   Dalt teste emelkedni kezdett, száját arra a bizonyos sikolyra tartotta, de Ritius elkapta a ruhájánál fogva, lendületet vett és egyszerűen elhajította. Miután Dalt felrobbantotta környezetét a távolban, a harcos ismét megtalálta. Bezúzta térdét kalapácsával, s a zenész eldőlt. Ismét ráült testére és öklével kezdte püfölni az arcát.
   – Előbb-utóbb úgyis megdöglesz! Ma végig a tiéd vagyok! – mondta és a legkisebb mozdulat jelére lesújtott a szerencsétlen bábura.
   – Tetszik a hozzáállásod – szólította meg Antair a szomszédos háztetőről, majd mesterséges napjával tüzet nyitott Madrea testére, csak a biztonság kedvéért.
   Hűvös Folyó eközben megjelent Uriellel szemben és vízzel vette körül Ameran testét. Még a fulladás sem végzett vele, de a sámán legalább megállította a mozgásban. A gömb alakú vízbörtön nyomásában a halott senkire sem jelentett már fenyegetést.
   Ártalmatlanná tették a négy holttestet, de nem tudtak végezni velük. Shohin újra és újra kötözgette indáival Salersát, Hűvös Folyó nyomás alatt tartotta a vízben vergődő Ameran testét, Antair az egykori Nerni harcos testét tartotta tűz alatt, Ritius pedig szűnni nem akaró lelkesedéssel püfölte a virtuóz holttestét.

   – Kezdem unni – szólalt meg Ritius és arcon ütötte a földön fekvő zenészt. – Hogy öljük meg őket?
   Senki sem tudta a választ.
   – Vigyük el őket a Saturn Negyedbe, a bronzpiramishoz – vetette fel Antair.
   – Persze – kacagott fel gúnyosan Glienni. – Állítsunk be négy közveszélyes élőholttal a forradalom közepére, azt biztosan mindenki szeretni fogja!
   – Miért nem fojtjuk őket vízbe? – kérdezte Seya
   – Remek ötlet. – szólt Hűvös Folyó. Hogy erre miért nem gondolt Hűvös Folyó hamarabb? – kérdezte egy vízbörtönben csapdába esett halottal mellette.
   – Nem úgy! – ripakodott rá Seya. – Ez itt egy kikötő, nem? Kivisszük őket a rakpartra aztán belehajítjuk őket a folyóba. A Hasadék kimossa őket a tengerre, onnan aztán biztosan nem másznak vissza.
   Pillanatnyi csend következett. Senki sem tudott belekötni az ötletbe.
   – Jól van, én viszem az elsőt – ajánlotta fel Gliennie és felkapta Madrea forró csontvázát, amit Antair tartott tűz alatt.
   A levegőbe szökkent, hogy meglássa merre van a vízpart, majd az irányába repült. Út közben viszont egy ismerős alakra lett figyelmes és leszállt az egyik háztetőre, hogy alaposabban megfigyelje. Joachim közeledett felé. Még csak nem is futott. Kényelmesen, kimért tempóval sétált és hetykén integetett Glienni felé amint észrevette. Odarepült felé a holttesttel, mely egészen a derekáig helyreállt és gondosan letette a földre.

   – Hogy lehet, hogy végre ideértél? – hordta le Glienni.
   – Védelmemre szóljon, hogy én nem tudom érzékelni a nument. A távbeszélt kellett követnem – emelte fel kezeit.
   Tekintete a földön fekvő Madreára vetült. Lehajolt hozzá és a combját formáló fekete virágokat tanulmányozta.
   – Nocsak, nocsak, milyen kicsi a Világfa. Ez igazán érdekes – állához kapott és mint aki örömét leli a látványban, úgy nézte ahogy a virágokból hús és bőr lesz.
   – Meg tudod ölni? – kérdezte Glienni, de Joachim mintha meg sem hallotta volna.
   – Örülök, hogy alkalmam nyílt közelről is megfigyelni. Igazán igényes munka – bólogatott elismerően. – Nagyon igényes. Egészen biztosan egy Amyrtaeus bábmester munkája. Talán Heotehp? – kapott az állához – Nem stimmel a virágminta. Sutekh! – kiáltott fel és határozottan rámutatott a holttestre. – Mégsem… Sutekh sosem mozdul ki a városból – egy darabig hallgatott, miközben Gliennie úgy meredt rá, mint aki kilyukasztja a pillantásával. – Ó, a kutyafáját… – öltött gondterhelt arckifejezést és sziszegve fogadta be száján a levegőt – …ez Eurydice.
   Glienni aggódva figyelte, ahogy a holttest lassan teljesen regenerálódik, de Joachim kicsit sem ijedt meg. Ujjai hegyén zölden világított a numen és pecsétet kezdett rajzolni a fekvő nő hasára.

   – Szerencséjük van – jegyezte meg, s ahogy Gliennire pillantott, a nő megkönnyebbülést látott meg a szemében. – Alighanem harcban áll, különben már rég elintézte volna magukat.
   – Ki az a Eurydice?
   – Nos, a szóban forgó hölgy olyasvalaki, aki jelentősen rontja az életminőségét mindazoknak, akikkel találkozik – mondta Joachim, majd ujjával tökéletes kört rajzolt a pecsét köré, ami világítani kezdett. – A megtisztulás és a békesség tekintélyes lelkei, utasítalak titeket! – mély levegőt vett és kántálni kezdett a felhőnyelv szavain. – Er’haal, Vi’erte Ab’ru’e Stüx.
Madrea szája kitágult és tengernyi fekete rózsát okádott a világra. Miután kilehelte az utolsót is, teste szertefoszlott. Húsa és csontja úgy szállt szélnek akár a numen, egy porszem sem maradt utána.
   – Ezzel megvolnánk – állt talpra Joachim és leporolta tenyereit. – Akad még?
   Glienni átkarolta a mágus derekát, repülni kezdett vele a többiek felé.
   – Te is mágus vagy, nem? – kérdezte a szemöldökét ráncolva, miközben Joachim álmatag arccal figyelte fentről a világot. Most repült először és feltűnően élvezte. – Te miért nem tudsz ilyesmit csinálni?
   – Ki mondta, hogy nem tudok?

   Glienni inkább nem is bolygatta a kérdést, leginkább azért mert nem hitt a mágusnak. Elvitte őt a többiekhez és végignézte, ahogy egyesével felrajzolja a pecséteket, mint valami utolsó kenetet és felszabadítja a testüket. Semmi nem maradt a négy kiválasztottból kik egykoron, hozzájuk hasonlóan boldogan és reményekkel telve mászták a Világfát.
   Uriel csalódottan figyelte, ahogy az utolsó holttest is kileheli a fekete rózsákat. Kelletlenül rázta a fejét. Annyira várta, hogy csapatát harca vezethesse más kiválasztottak ellen, hogy Antairral és Shohinnal vállt-vállnak vetve harcoljanak, ahogyan reggelente is gyakoroltak. Szeretett volna bizonyítani, de mindig megtagadták tőle az alkalmat. Lehet, hogy mostani ellenfeleik halhatatlanok voltak, de nem volt géniuszuk, a nument sem használták, kettő ráadásul még fegyvertelen is volt. Nem küzdöttek lélekkel, úgy ahogy a kiválasztottak. A megérzése az volt, hogy ezek a bábok nem is voltak fontosak. Átlépett Dalt testén, mely zölden ragyogott Joachim pecsétje alatt és figyelte, ahogy a szél messzire viszi elporladt maradványait. A szeme sarkából valami csillogót látott meg. Egy apró kis üvegkalitkába zárt világító, kék, zümmögő gyümölcsöt. Szeme elkerekedett. A Genezis pihent ártatlanul a Visszhang Kikötő egyik utcáján.

   Dolga végeztével nyolc kiválasztott indult vissza a Saturn negyedre, hogy jelentkezzenek az Administratium piramisa előtt. A Visszhang Kikötő egészen a város szélén volt, ezért semmi szokatlannal nem találkoztak a környéken, de ahogy egyre közelebb kerültek Aernon központja felé, a numen hangulata úgy vált egyre erőszakosabbá. A Thyriss Plázán a milícia feloszlatta a polgárokat, de a Kövér Udvart már a felkelők uralták. Panteon zászlókat égettek, jelszavakat kiáltoztak. A Gyöngy Kilátón néhány haszonleső kihasználta a káoszt és betörte a kirakatokat, majd sebesen felmarkolt néhány dolgot és elrohant vele. Az Arleon Dombról tömegek próbáltak feljutni a Saturn negyedre, a háztetőkről úgy nézett ki mintha agyontaposnák egymást. A fogaskerék egyes pontjain füst gomolygott, az óratornyok körül karbantartók sürögtek-forogtak. Az emberek úgy engedték őket át, mint a felcsereket a háborúban, senki sem emelt kezet rájuk.

   Glienni repítette át minden társát egyesével a Saturn negyedre, annak is egy félreeső bástyájára mivel esélyük sem volt átjutni a tömegen. Antairt otthagyta, de Shohin, Seya és Uriel addig győzködte, míg vissza nem repült érte. Mégis egyedül tért vissza. Amint meglátta a levegőben, Antair hátat fordított neki és Glienni nem környékezte meg. Szó nélkül visszarepült.
Aernon központjában a polgárok követeléseket kiabáltak, a Kerberosz takarodj volt a legnépszerűbb mindközül. A Homályos Palotát már be is vették és jelenleg az Administratium Piramisát ostromolták. Egyre több és több polgár jutott fel a legfelsőbb negyedre. Hullámokban érkeztek a négy kapcsolódó hídról és a tömeg feltorlódott, lassan már el sem fértek a Saturn negyed tágas terein. Muszáj volt terjeszkedniük, különben az emberek egymásba fulladtak és eltaposták egymást. A tömeg óriási hullámként mozgott és hamarosan minden épületet elfoglalt. Voltak olyanok is – nem is kevesen – akiket a tömeg egész egyszerűen a Lusiard Arénába préselt, csakhogy elférjenek.
   A Tisztító Tűz légionáriusai, a városi milíciával kiegészülve azonban még tartották az Administratium piramisát. Ezúttal, a polgárok támadtak először. Hullámként söpörték el a tehetetlen milíciát, de a legionáriusok kemény falatnak bizonyultak. Egyikük, egy öreg, ősz hajú nő szárnyakat növesztett a numenből és fehér lángokkal égette meg a tömeg első sorait. Glienni éppen akkor csatlakozott társaihoz. Szájtátva figyelte a látványt.
   A tömeg úgy feltorlódott, hogy nem volt más választása, mint átrohamozni a lángoszlopon és megtámadni a legionáriusokat. A fekete-fehér páncélba öltözött nő a levegőbe emelkedett. Számszeríjak sorozták meg, de nem jutottak keresztül a páncélján. Ismét kitárta fehér szárnyait, ezúttal még szélesebbre.

   Glienni numennel vette körbe magát és gyűlölettel eltorzult arccal előrelépett, de Uriel megragadta a karját.
   – Ne csináld! – kiáltott rá.
   A hercegnő vadul fordította vissza tekintetét.
   – Ha nem akarsz jönni, akkor ne gyere, de én ezt nem fogom tétlenül nézni! – mondta határozottan és a levegőn átrepülve megindult a király felé.
   Hűvös Folyó és Ritius habozás nélkül követték őt. Hűvös Folyó vízsugarakkal mosta el a tömeget, hogy Ritiussal áttörhessenek rajta, aztán a légionárius nőt célozta meg, hogy elterelje a figyelmét. Uriel káromkodott egyet, aztán ő is a nyomukba eredt.
   A király szárnyai majdnem az emberekhez értek és még az is megérezte gyilkos szándékát, aki nem tudta használni a nument. Glienni azonban előtte termett és minden erejét latba vetve fültövön rúgta a királynőt. Az még csak meg sem rezzent. Irritált pillantással tekintett a válla fölé és kinyújtotta felé karját. Glienni nem volt elég gyors, hogy elhúzódjon előle A királynő sarkon fordult a levegőben és egy pillanat alatt mögé került. Megragadta karját és erőből a földnek hajította.

   Glienni fel tudta fogni a csapás erejét, de nem volt elég gyors ahhoz, hogy arca ne találkozzon a betonnal. Uriel megidézte szimfóniát, felvette Glienni erejét és haragosan szelte át a levegőt, hogy Anatémával lesújtson a királyra. A királynő egy tökéletes mozdulattal elkerülte és numennel ütötte meg a hátát. Uriel vért köhögött és az emberhullám közepébe zuhant.
   Nem volt esélyük megállítani a legionáriust, de a nő mégsem próbálkozott újra. Sűrű fekete köd suhant át a levegőn és ért földet a bronzpiramis tetején. A Kerberosz háromfejű, állati alakja sétált le fenyegetően meredek felszínen. Terrort ültetett el az emberek szívébe, ami azután sem enyhült, hogy két lábra ereszkedett és visszavette emberi vonásait.

   – Parancsot kaptatok tőlem! – emelte fel hangját, hogy a teljes Saturn negyed meghallja. – Az én szavam Shin Valderan szava és aki megtagad engem, az eretnekek halálát halja! Mondjátok el utolsó imáitokat!
   Aernon lakói és a kiválasztottak tehetetlenül figyelték a félisteni alakot. A félelem eluralkodott az embereken, a fogaskerékről egymást letolva próbáltak menekülni. Teljessé vált a káosz. Glienni szeretett volna tenni valamit, de még életében nem érezte magát ennyire erőtlennek, ő is ugyanúgy remegett a Kerberosz jelenléte előtt, mint bárki más. Mikor az emberek sikítani kezdtek és az első áldozatok lepotyogtak a fogaskerékről, s a pokol vérebe rohamra indult, egy fénysugár suhant el az óraműváros felett. Olyan volt akár egy hullócsillag. A piramis fölött állt meg és játszi könnyedséggel lebegett a Kerberosszal szemben. Jelenléte teljesen eltűntette a kapitány vérszomjas kisugárzását. Hirtelen mindenki úgy érezte, mintha már nem félne. Mintha a feszültség varázsütésre teljesen eltűnt volna. A numen hangulata egycsapásra békességgel és anyai szeretettel telt meg.
   Minden ember ösztönösen tudta hova kell néznie. A távolból keveset lehetett elkapni alakjából, de puszta jelenléte egy pillanat alatt megállította a káoszt. Mei Altera istennő jelent meg a bronzpiramis előtt csodás ezüstruhába öltözve.

   – A zűrzavar és a vérontás, most véget ér – közölte nyugodt, meleg hangján.
   Nem kellett neki a távbeszél, hogy szerte az óraművárosban meghallják őt. Teste körül csak itt-ott villant fel egy hajszálcsíknyi numen, de több hatalom lakozott egyetlen fonalában, mint a fehér lángokkal dobálózó királynő teljes folyamában. Öle előtt összekulcsolt kezekkel, felsőbbrendűen lebegett közel a Kerberoszhoz és úgy három méter magasságából vetette reá ibolyaszín tekintetét.
   – Térdre, kutya! – parancsolta úgy, hogy mindenki hallhassa. A Kerberosz hevesen fújtatott, gyilkos szándéka mit sem fogyatkozott. – Térdre, kutya! – ismételte meg magát az istennő földet rengető haraggal.
   – Ezek az eretnekek ellenszegültek a parancsomnak. Ha…
   – Azt parancsoltam: TÉRDRE! – most felemelte hangját, ami néhány pillanatig visszhangzott egész Utregarban. Hosszú ideig ólálkodott ez a szó újra és újra, méghozzá fülsiketítő erővel a levegőben, visszhangja csak lassacskán tűnt tova. Sokan a polgárok közül rögtön térdre rogytak a parancs nyomása alatt.

   A Kerberosz vérszomjasan pillantott rá. Nem mert ellenszegülni az istennőnek, de nem is ellenkezett. A királynő és egy másik csatlósa mellészegült, de ezzel egyidőben Mei mellé is megérkezett két vörös-ezüst páncélos király, az isteni béke őrzői.
   Farkasszemet néztek egymással és a Kerberosz sokáig úgy meredt az istennőre, mint aki itt és most le fogja harapni a fejét. Ha nem lett volna istennő, bizonyosan a torkának ugrik és megpróbál végezni vele. Kudarcot vallott volna.
   Mei intett az egyik testőrének és a vörös-ezüst páncélos szőke királynő előlépett. Egy kéken világító hangosító korongot húzott elő a zsebéből. A Kerberosz elé libbent és a szája elé tartotta.

   – Most letérdelsz előttem és bocsánatot kérsz a város polgáraitól a nagytorna szabotálásáért és minden halálért, amit te és a gyülevész kíséreted okoztatok.
   A Kerberosz kivillantotta vérmes szemfogait és morogni kezdett.
   – Kényszeríts! – hívta ki az istennőt.
   Az istennő ellenállhatatlan pillantással méregette őt.
   – Bocsánatot fogsz kérni. Mert én, tudom mi a gyengéd – olyan közel lebegett a kapitányhoz, hogy orruk majdnem összeért. Két keze közé fogta a Kerberosz arcát és finoman, egyetlen szót suttogott a fülébe. A Kerberosz térde azon nyomban meghajlott. Mei Altera a kezébe nyomta a hangosítót, majd visszalibbent őrzőihez.

   A Kerberosz fenyegető jelenléte tovatűnt. Fogcsikorgatva térdepelt az istennő előtt. Egy teljes percig dacolt érzelmeivel, mire végre beadta a derekát.
   – Bocsánat – mondta halkan. A világító korong a Saturn negyed egészére szállította a hangját.
   Az istennő ennyivel nem érte be.
   – Nem a fogaskeréktől kérsz bocsánatot, hanem a városlakóktól – pesztrálta.
   A Kerberosz hangos, torokból jövő morgását számos fogaskerék hallotta. Soha életében nem alázták még meg ennyire, de nem mert ellenkezni az istennővel.
   – Legalább ilyen hangosan szeretném hallani – fűzte hozzá az istennő.
   – Bocsánat… – morogta jól érthetően a kapitány.
   – Miért kérsz bocsánatot?
   A Kerberosznak ez már sok volt. Kivillantotta éles szemfogait és felemelkedett térdéről, de mielőtt kihúzta volna magát, a nyomás szinte összeroppantotta. Felnézett a levegőbe és látta, ahogy az istennő kikerekedett szemeiben szörnyű harag ül és bal kezében a semmiből egy lánc jelenik meg.
   –  Bocsánatot kérek, amiért megváltoztattam a döntő szabályait és megöltem Jasr Bolvart… és a többi halottakért.
   – Megjárja – szólalt meg Mei és az Administratium bronzpiramisára mutatott. – Most kotródj a helyedre!

   A Kerberosz óriási nehezteléssel ugyan, de engedelmeskedett. Bármivel is ijesztett rá, határos volt. Aernon polgárai feszülten figyelték mire készül az istennő, de a fogaskerék forradalmi, vérszomjas hangulata máris alábbhagyott.

   – Aernon polgárai! – szólalt meg az istennő. Valamennyien hallották őt a városban. – Mei Altera vagyok, Utregar istennője. Ifjabb Jasr Bolvar végakaratát jöttem teljesíteni. – az Administratium bronzpiramisának teteje fölött helyezkedett el. – Azt akarom, hogy megértsétek micsoda áldozatot hozott ez a férfi, ezért felolvasom nektek – mondta és ruhájából egy összehajtott papírdarabot vett elő. A megszólítást elhagyta, rögtön az üzenetre tért.
   Másfél éve, a hármak parancsára kivégeztem egy kiválasztottat. Megszegtem a királyok törvényét. Ugyanolyan bűnös vagyok, mint azok, akik meghozták az ítéletet. Tudhatod, mekkora veszteség volt ez számomra és a város számára. Most, a Kerberosz új paranccsal érkezett hozzám. Hogy teljesítse, meggyalázta a nagytorna szentségét és többször is semmibe vette méltóságomat. Ezt képtelen vagyok elviselni, ezért segítségedhez folyamodok. Sokat gondolkoztam azon, hogyan jutottunk idáig. Miképp érvényesítette fölöttünk akaratát Plea. Gyűlölöm a hármakat, hisz ők adták a parancsot. Volt, amikor a polgárokat is gyűlöltem, mert nem értették meg, hogy jobban szenvedek a történtek miatt, mint ők. Csak akkor nyertem tisztánlátást, mikor elhatároztam, hogy átlépek a halál kapuján – az istennő hatásszünetet tartott. – Én voltam. Hatalmat szereztek fölöttem, a családom biztonságát fenyegették. Rajtam keresztül érvényesítették akaratukat szép városomon. Ha engem, a Világfa egy királyát is markukban tudnak tartani, úgy minden utánam következő úr erre a sorsra juthat. Csak most értettem meg, hogy egy úr létezése káros a város számára. Az úr, nézze bármennyire is a polgárok javát, saját érdeke mégiscsak előrébb való. Úgy, ahogy én is a családom biztonságát választottam, a polgárok akarata helyett. Egy hete, a Saturn negyeden történtek után értettem meg, hogy egy embert sakkban lehet tartani, de négy milliót soha. Éppen ezért, a következő döntésre jutottam: Elpusztítom az úr székét. A jövőben, Aernont nem irányíthatja egyetlen ember. Helyette, a polgárok kezébe helyezem városukat. Szeretném, hogy ők vegyék birtokba és jobbá tegyék azt, önmaguk számára. Nem mondhatom meg miképp irányítsák önmagukat. Ezt a döntést hozzák meg ők maguk, a legjobb belátásuk szerint. Mégis, félek, hogy a döntésem újabb megosztottsághoz és polgárháborúhoz vezet majd. A változás zűrzavart és egyet nem értést hoz magával, de én bízok abban, hogy a halandók képesek elérni valamit a saját erejükből. Téged csupán arra kérlek, hogy amíg rá nem találnak útjukra, vigyázz szeretett városomra. Vigyázz az alattvalóimra, jobban, mint ahogy én vigyáztam rájuk. Gondod legyen rá, hogy a fogaskerekek ne lássanak több vért, mert ha jelenüket vérontással és harccal kövezik ki, olyan lesz a jövőjük is. Tudom, hogy mindent rád és rájuk bízhatok.
   Tisztelettel és szívből fakadó hálával,
   Ifjabb Jasr Bolvar

   Az istennő összehajtotta a levelet és eltette azt. Időt hagyott az embereknek, hogy feldolgozzák és megvitassák mindazt, amit elmondott nekik. A magasból nem sok mindent tudott kiolvasni az emberek viselkedéséből. Számára az volt a fontos, hogy megnyugodjanak, ami meg is történt, amint szobájába zavarta a Kerberoszt. Percek múlva, egy vörös numenbe burkolózott alak tört át a tömegen. Türelmetlenül lökdösött arrébb mindenkit. Az istennő egy kiválasztottra számított, de a hosszúvégtagú, görnyedt férfi ujján nem látott gyűrűt.

   – Ez mind szép és jó! – Mads zsörtölődő, mogorva hangját szállította messzire a szél. – De mégis miért kéne megbíznunk benned? – nem láthatta, de Mei szemöldöke a magasba futott. Nem volt hozzászokva és nem is értékelte, hogy csak úgy letegezik őt. – Mi nem csak a Kerberosz igazságtalansága miatt masírozunk! A szabadságot akarjuk, amit Shin Valderan, Maximillian Crassus és te ígértél meg nekünk! – a tömeg egyre gyarapodó erővel kezdett helyeselni mögötte.    – Azt mondod azért vagy itt, hogy ezt megadd nekünk! Remek! Csakhogy nincs okunk bízni benned! Milyen biztosítékunk van rá, hogy nem próbálsz hasznot húzni a helyzetből? Mi garantálja, hogy te nem csak saját magad miatt vagy itt?
   Az istennő lassú eleganciával ereszkedett le a földre. Három lépést tett és egészen közel került az egyszerű kalauzhoz.
   – Még éltek – mondta napsugár hangján. – Nem hiszem, hogy érzitek a tetteitek súlyát – nézett körül az embereken – Amit ma tettetek, az nem kevesebb, mint nyílt lázadás a Mennyei Birodalom ellen. Fellázadni a Kerberosz parancsa ellen eretnekség. Az eretnekség büntetése halál. Bízom benne, hogy ezzel tisztában voltatok – súlyos csend uralkodott el a tömegen. – Amit most tenni fogok, arra szolgál, hogy megvédje az életeteket. Nem hiúságból kérem. Aernon anyáiért, gyermekeiért és védtelenjeiért teszem. Ereszkedjetek térdre!

   – Hogy mi? – csikorgatta fogait Mads.
   – Ezt kell tennetek – nem parancsként mondta, csak a nyilvánvalót közölte. – Öt évvel ezelőtt, a Fekete Hegy fellázadt és most, nincs Fekete Hegy. Szomorú volna, ha Aernon is erre a sorsra jutna – végig hordozta súlyos tekintetét a tömegen. – Amikor ő visszatér a tetőre – mutatott a piramisra. – Jelenteni fogja mi történt itt. Azt fogja mondani, hogy Aernon polgárai kollektívan fellázadtak a Mennyei Birodalom ellen és következésképpen el kell őket pusztítani. Ezt csakis úgy előzhetjük meg, ha én a védelmembe veszem a várost és istennőként megbocsátom ezt a bűnt. Plea ellen nem tudjátok megvédeni magatokat. Jasr Bolvar sem tudott megvédeni tőlük, pedig derék király volt. Én viszont képes vagyok rá.
   – Azt akarod, hogy hűséget esküdjünk neked? Hisz akkor annak, amit mi tettünk nem volt semmi értelme. Akkor… – kiáltott valaki hangosan az első sorokból.
   – Nem a hűségetekért jöttem – nyomatékosította az istennő. – Jasr Bolvar végakaratát jöttem teljesíteni. Ő sem jókedvéből kérte a segítségemet, de gondolkozzatok – tartott hosszú hatásszünetet – Mi történt volna veletek; mi történt volna ezzel a várossal, ha én nem jövök ide?
   A nyilvánvalót nem lehetett tagadni. Mind tudták akkor mi következett volna és az első térdek hálából hajlottak meg az istennő előtt.

   – Visszautasíthattok – mondta komolyan. – Szabadságotok van hozzá, de akkor itt valamennyi nő, gyermek és férfi meg fog halni. Az maradjon állva, aki elég bátor ahhoz, hogy négy millió halál súlyával a vállával térjen meg a numenhez.
   Az istennő valójában erősen túlzott. Aernont kétségkívül megbüntették volna, de a város teljes pusztulását sosem rendelnék el. Ebben az egyben biztos volt.
   Eleinte csak néhányan hajtottak térdet. Azok, akik féltették családjaik életét. Akiket joggal rémisztett meg a királyok és istenek mérhetetlen hatalma. Őket a bizonytalanok követték, akiket jellemzően magával sodort a tömeg akarata. A legmakacsabbak hajtottak térdet utoljára és sokan csak azért, mert nem akartak azok lenni, akikre ujjal mutogatnak majd, hogy mikor az életünk forgott kockán, te feláldoztál volna minket. Néhány fő még így is állva maradt, de a mellette állók a földre rángatták őket. Hamarosan, az egész város letérdelt Utregar istennője előtt.

   – Lázadásotokat, a Kerberosz igazságtalan tetteire való tekintettel, megbocsátottnak tekintem és ünnepélyesen védelmembe veszem a várost. Emelkedjetek fel – utasította őket. – Most magatokra hagylak titeket, hogy meggyászoljátok halottaitokat de egy hét múlva visszatérek. Addigra válasszatok magatok közül küldötteket, akikben megbíztok. Ők fognak beszélni a nevetekben és együtt döntést hozunk majd Aernon irányítása felől.
   Ezzel távozott, de királyait, az isteni béke őrzőit a városban hagyta. Mei tisztelte Jasr Bolvart és az ő végakaratát, de természetesen nem csak a tisztelet vezette ide. A hatalmát növelni jött ide, még akkor is, ha valóban szívén viselte a városban élő anyák és gyermekek sorsát. Nem bánta, ha a polgárok maguk irányítják a várost. Pontosabban, nem érdekelte. A nagytorna fölötti felügyeletet akarta, mert nem tűrte el, ahogy Plea egyre növekvő irányítás alá akarja vonni világát. Jasr Bolvarral ellentétben, Mei Altera nem sokat törődött azzal, hogy Plea saját céljaira használja a nagytornát, azt viszont akarta, hogy ő legyen az, akihez fordulniuk kell, mert őt nem lehetett csak úgy hittételre kényszeríteni. Még ha maga Shin Valderan is akar valamit, akkor bizony egyezkednie és engednie kell neki. Mert Mal’ar halála után ő maradt az egyetlen, ki ismerte legféltettebb titkát.

   Két óra harmincnyolc perc múlva, a nyolc kiválasztott végre bejutott a bronzpiramisba. Jelentették, hogy teljesítették a feladatot. A holttesteket nem tudták bemutatni, mivelhogy elsodorta őket a szél, de nem kételkedtek bennük, amikor Uriel felmutatta a belső zsebében őrzött világító almát, a Genezist.
   Az Administratium vezetője, Bellami Bachiari úgy lélegzett fel előttük, hogy majdnem padlót fogott örömében. Az életébe került volna, ha elveszíti azt a fegyvert. Nem hezitált kihirdetni őket győztesnek, de nem volt semmilyen ceremónia.
   Mikor a döntőben egy csapat győzelmet arat, már rögtön az arénában elkezdődik az ünnepség. Gyermektől az öregig mindenki részt vesz a győztes tiszteletére rendezett fesztiválon. Hajnalig tart a vigadozás, minden fogaskereket átölel, a Vihar Kaputól a Menedék Kapuig.
   Idén nem volt fesztivál. Az idei viadal a köztudatban úgy lett ismert, mint a győztes nélküli torna. Hivatalosan persze megvolt ki aratta a diadalt és méltó jutalmát is elnyerte, de Aernon történelmi társasága hivatalosan is elutasította, hogy megörökítsék Urielt és csapatát a rózsaablakokon, hiszen sem az elődöntőt sem a döntőt nem tisztességes körülmények között nyerték meg a Lusiard Arénában.

   A győztes kiválasztottak elmesélték a Tizenkettes Hírmondónak, hogy miképp jártak Nihaviel négy társával. Természetesen a publikum felháborítónak találta végzetüket, főképp azért mert Madrea és Dalt is közönségkedvenc volt. Nihaviel holléte nyitott kérdés maradt. A tömeg másnap ismét kivonult az Administratium elé és követelték, hogy ismerjék el Nihavielt és társait a tavalyi nagytorna győztesének. Az Administratium – miután többször is sorozatban lejáratta magát – igyekezett belopni magát a polgárok szívébe és engedélyezték a kérést. Fekete-fehér rózsaablakok készültek az öt kiválasztottról, egészen egyediek voltak színes társaik mellett.
A kiválasztottakról szóló hírek a Tizenkettes Hírmondó ötödik oldalára szorultak. Az újság latolgatta, hogy a győzelem egyáltalán megérdemelt volt-e, vagy jobb volna szimplán csak eltörölni az idei dicstelen nagytorna emlékét. A polgárok is hasonló véleményen voltak, de a konszenzus végül az lett, hogy örülni kell, amiért véget ért. El kell felejteni, fel kell építeni egy új rendszert és a következő holdtalan ég után tisztára mosni a gyalázatot.

   A Kerberosznak nem sikerült azonosítania Eurydice Amyrtaeus személyét, a leírása alapján csak napokkal később sikerült megfejteni kilétét és akkor is csak a Genezis eltulajdonításának kísérletéért vádolták meg. Bűnrészesként Cayleigh, Jaq és Rhanar Elhyung felkerült a feketelistára. Malik a lista kilencvennyolcadik helyéről a kilencvenkettedik helyre lépett elő. Yue Tien bekerült az első ötvenbe. Elvesztette öt évvel ezelőtt megszerzett kegyelmét. Többé egy Inkvizítornak vagy őrzőnek sem tehetett szolgálatot az életéért cserébe. Embervadászat indult ellene.
   Az Administratium a következő jutalmakat osztotta ki: Uriel a tornán aratott győzelméért és a fődíj eltulajdonításának megállításért megkapta a Genezist és a továbbhaladás jogát, amit természetes csapattársai is megkaptak. Glienni Anastasia Belyaev-Elin, Hűvös Folyó és Amaeldai Ritius pedig – nem hivatalos kárpótlásként – a Góliát Műhely egy-egy felajánlott ajándéktárgyára lettek jogosultak.

   Glienninek esze ágában sem volt ennyivel beérni, miután ennyire igazságtalanul bántak vele. Először észérvekre hagyatkozott. Nem volt semmi haszna. Aztán közölte, hogy ezesetben nincs más választása, mint a hosszú úton visszatérni Solsheimba és elmesélni Wiese Dracónak, hogy egész pontosan miért is késlekedik és, hogy miért is nem ő lett végül a tornagyőztes. Az eredmény azonnali volt. Hűvös Folyóval és Ritiussal együtt ők is megkapták a jogot, hogy továbbhaladjanak a következő világba. Sőt Vexina és Ayala számára is kijárta ezt a jutalmat, annak ellenére, hogy ők továbbra sem kerültek elő.
   Uriel örült a pozitív eredménynek, de lelke mélyén undorodott az egész nagytornától. Azt mondták, hogy ez a torna a rátermettségről és az erényekről szól, de mint kiderült, sokkal inkább a korrupció és a hatalmi kapcsolatok számítottak. Egyszer sem aratott győzelmet a Lusiard Arénában és mégis ott tartotta kezében a fődíjat.

   Az adminisztrátorok senki másnak nem ítéltek jutalmat. Galatea Unvald és Jaq megérdemelte volna, de előbbi meghalt, utóbbit pedig eretneknek nyilvánítottak. Az Administratium valamennyi Aernoni tisztviselőjét leváltotta, noha érdemileg semmi közük nem volt a döntéshozatalhoz.
A Kerberosz visszatért Pleára. Jelentést tett, de Mei Altera egy őrzője már megelőzte őt. A Tisztító Tűz kapitánya, alárendeltjei és Weher Atmund nem részesültek büntetésben. Plea mosta kezeit és békénhagyta az óraművárost. A legfontosabb céljukat végül elérték.
   A kiválasztottak másnap vették át a nyereményeket. A Góliát Műhelyből jöttek, ez azt jelentette, hogy különleges képességgel bírnak. Numennel kovácsolt fegyverek. Tizenkét tárgy fogadta őket igényesen, de mindössze hárman választhattak közülük. Ritius hosszasan bosszankodott, hogy itt nincs egyetlen tisztességes fegyver sem, de aztán beérte egy gyűrűvel. Ő volt olyan bölcs és meg is kérdezte mire képes. Nument raktározott és azt felszabadítva jelentősen megnövelte testi erejét.
   Hűvös Folyó egy madártollat választott. Az adminisztrátor elmondta, hogy mire képes, de csakis neki. A fülébe suttogta és hiába is kérlelték, nem osztotta meg senkivel. Glienni választott utoljára. Mindenkit maga elé engedett, tanácstalanul figyelgette a tárgyakat. Jó darabig kóborolt köztük, de semmi sem tetszett neki igazán. Úgy érezte magát, mint a Kövér Udvar egy butikjában.

   – Tud valamit ajánlani? – kérdezte a fiatal adminisztrátort. Csinos fiú volt, vállig érő szőke hajjal és világos szeplőkkel.
   – Nos… – mondta az zavartan, majd maga is körülnézett a tárgyak között. Rövid töprengés után egy különös alakú, vörös vászonhoz vezette a hercegnőt. A fény különös erővel tört meg rajta, s felszíne telis-tele volt lyukakkal. – Mivel tudom, hogy a kisasszony repül, úgy gondolom ez jó választás lenne.
   – Miért, mire jó? – lépett elő Ritius kíváncsian.
   – Ezt a leplet a háton kell viselni… – ecsetelte a fiatal fiú bizonytalanul, kezeit tördelve – Aztán egyé válik a bőrrel. Segíti a mozgást és könnyebbé teszi a testet.
   Glienni elégedett volt a hallottakkal, ezért köszönte szépen és elvitte. Miután átvették a nyereményeket, Uriel felvetette, hogy igazán járna nekik egy ünneplés, ha már a városban senki sem ünnepeli őket. Nem neheztelt a polgárokra emiatt és nem is velük akart mulatni.
Ritiusnak megtetszett az ötlet, ezért átvágtak a Fényes Udvarra és fogyasztani kezdtek. Uriel és Joachim ültek az egyik oldalt, középen. A tornagyőztes mellett Glienni ült a szélen. Másik szélen Antair, ajkát harapdálva, fejét csóválva homlokegyenest elfordult a hercegnőtől és idegesen járatta a lábát a betonon.

   A másik oldalt Seya ült, természetesen Shohin oldalán. Mellette Ritius, végül pedig Hűvös Folyó, aki elmélyülten figyelte nyereményét, a zöldeskék madártollat.
   – Mondd már el mit csinál! – követelte türelmetlenül Ritius, míg valaki felvette a rendelésüket.
   – Nem.
   – A fenébe is! – csapott az asztalra a harcos. – Legalább akkor rakd el! Ahogy itt játszol vele, attól megöl a kíváncsiság!
   Hűvös Folyó gépies mozdulattal felé fordította nyakát és a szemébe nézett.
   – Nem.
   – Ide vele! – kiáltotta Ritius és megragadta a sámán csuklóját.
   Hűvös Folyó háta mögött vízcseppek sokasodtak, majd Ritius feje köré gyűltek, hogy megfosszák a levegőtől.

   – Elég legyen! – pattant fel Glienni a helyéről és erélyesen rájuk szólt. Olyanok voltak, mint a veszekedő gyerekek. – Hüsi, te rakd el azt a vackot! Te pedig törődj bele! Nem mondja el és kész!
   – Igen, anya – gúnyolódott vele Hűvös Folyó és az asztal alatt, lopva figyelte tovább a madártollat.
   Az italok az asztal köré gyűltek, de a hangulat meglehetősen feszélyezett volt. Egy darabig csak italaikat kortyolták és nem is nagyon beszéltek egymáshoz.
   – Ennél azért többre számítottam! – fakadt ki Seya.
   – Igazad van, mazsola, nem a mi hibánk, hogy elcseszték nekünk a tornát! A vénasszonyok különben ünnepelnek nálunk! – értett egyet Ritius.
   – Hiányzik az ünnepélyes hangulat – jegyezte meg Uriel. Egy ideje a numen hangulatát vizsgálgatta. Túl csendes és letisztult volt. Mintha maga a város is visszavonult volna gondolataiba és terveibe.
   – Ez nem jó hely az ünneplésre – fűzte hozzá Shohin. – Én amondó vagyok, hogy ülnünk kellene egy lakomát minél több hússal, de nem itt, hanem a vadonban.
   – Jól beszélsz! – karolta át vállát Ritius. – Összepakolunk, lesátrazunk nem messze a várostól. Ott nyugodtan elszabadulhatunk! – nevetett.
   – Tetszik az ötlet – mosolygott Glienni. – Egyébként is hiányoznak innen a lányok.
   – Holnap Almeai holdja lesz – jegyezte meg Joachim. – Remek éjszaka egy kis gondűzéshez.
   – Gondok? – pillantott rá Uriel és jóízűen kacagott. – Rég voltam már ilyen gondtalan.
Glienni keze a pad alatt diszkréten az övébe kulcsolt.
   – Remek… – pattant fel a helyéről Antair, továbbra is mogorván és rosszallóan. – Ha nem érkezek meg addigra, ne várjatok rám – azzal elhagyta az asztalt.
   Uriel és Glienni összenézett. A nagy gondtalanság csak pillanatokig tartott. A királyok ösvényén ritkán volt ez másképp.

   – Én megyek, megkeresem hol lehet venni ipari mennyiségű alkoholt – vállalta magára bátran a feladatot Ritius.
   – Én is megyek! Még sosem vettem alkoholt! – pattant fel Seya a pad széléről.
   Shohinnak szinte választást sem hagyott. Gyakorlatilag magával rángatta. Az oroszlán sokáig vívódni látszott, de végül elrántotta karját, a kislány keze lecsúszott a csuklójáról.
   – Nem lehet – mondta szomorúan. – El kell búcsúznom valakitől – közölte, aztán a Bronz Vidék felé vette az irányt.
   – Én is távozom – közölte Joachim.
   – És mit fogsz csinálni? – kérdezte Glienni.
   A mágus csak vállat vont.
   – Csak a szokásos. Cselszövéseken gondolkodok. – azzal távozott.
   – Már vagy tucatszor gondoltam rá, hogy el kellene küldeni – rázta a fejét Uriel, ahogy úrias, kényelmes sétáját figyelte.
   – Nem kell bemutatni az érzést, de ne küldd el.
   – Miért ne? Ő minden további nélkül otthagyott téged.

   Komolyan gondolkozott már rajta, többször is. Ráadásul így is nyolcan voltak, Glienni két további társával már tizen. Nem volt kimondva, de biztos volt benne, hogy együtt fognak tovább menni.
   – Joachim az a fajta ember, aki mindig a győztes oldalon áll. Addig jó míg velünk tart. Én nem miatta aggódok – fordult hátra sokatmondóan.
   – Tudom – jegyezte meg halkan Uriel. Mióta kibékültek, sokszor akart beszélni Antairral de egyszer sem vitte rá a lélek. Nem tudta mit mondhatna. – Még mindig meg akarod ölni? – kérdezte komolyan.
   Glienni hosszasan töprengett, pedig azonnal tudta a választ. Inkább csak szüksége volt némi időre, hogy elhiggye, ő az, aki most kiejti a szavakat. Ő az, aki így gondolkozik. Sokat változott rövid idő alatt és ez nem egyszerű dolog.

   – Igazad volt – mondta aztán. – Mikor azt mondtad, hogy hiába is ölném meg. A halálban is ugyanúgy gyűlölném. – egy sor fintor futott végig az arcán. Ajkai keskeny vonallá húzódtak, nyaka rándult egyet, szemöldökei megugrottak. – Neked meg tudtam bocsátani és boldogabb lettem miatta. Talán itt az ideje, hogy újra megtegyem.
   – A legjobb az volna, ha nem tennéd. – szólalt meg Hűvös Folyó. Uriel kissé meglepve nézett rá. Annyira mozdulatlan volt, hogy meg is feledkezett róla, hogy ott van. – Ti ketten… – morfondírozott. – Olyanok vagytok mint az olaj és a tűz. Biztosan nem lesz jó vége – mondta, de nem nézett a szemükbe. Továbbra is tüzetesen figyelte a madártollat, ujjai között forgatva.

   – Most jut eszembe, még be sem mutatkoztunk – kapott a fejéhez játékosan Uriel és kezet nyújtott a férfinak. – Uriel vagyok.
   A sámán tovább figyelte a tollat és csak úgy öt másodperccel később látta meg a kezet. Hezitált, de végül megragadta.
   – Hűvös Folyó.
   – Nagyon örülök, Hűvös Folyó. Kérlek, ne beszélj ilyen ostobaságot! – szólt rá, majd ismét Glienni felé fordult. – Beszélned kell vele. Lehet, hogy nem tudjátok elásni a csatabárdot, de sokat fog jelenteni ha megpróbálod, hidd el.

   Könnyebb volt mondani, mint megtenni. Akárhogy is, nemsokára távoztak. Vexina és Ayala keresésére indultak, de sehol sem találták őket. Csomagjaik hiánytalanul megvoltak a szállásukon, de nem akadtak a nyomukra. Az Administratiumban is próbálkoztak, de ott csak azt a nyugtalanító hírt kapták, hogy nem ők az egyetlen résztvevők, akik nyom nélkül eltűntek. Egész délután és az este nagy részében keresték őket, eredménytelenül. Glienni nagyon aggódott miattuk, aludni sem igazán tudott, de reggelre belátta, hogy a céltalan keresésnek nincs értelme ebben a városban. Szíve kétségek között, a legrosszabbtól tartva, tehetetlenül vergődött mellkasában.
   Zsebtérképükön bejelöltek egy pontot, ahol délután találkoznak. Külön-külön, ki-ki saját csapatával indult oda. Fél tizenegyre Uriel és négy társa már útra készen állt. Mads már mosolyogva várta őket az ajtóban, hogy a Hanza felé vezesse őket.

   – Hogy megy sorod?  – kérdezte tőle Uriel és kezet fogott vele.
   – Nem pazaroljuk az időt. Út közben beszélünk – de amint elindultak a Gyöngy kilátó széléhez, hamar megeredt a nyelve. – Megválasztottak, hogy én is képviseljem a polgárokat Mei Altera előtt. – mondta büszkén.
   – Nahát… – vakarta a tarkóját Uriel. – Nem voltál semmi, ahogy megkérdőjelezted őt mindenki előtt. Azt hittem megláncol majd.
   – Én is – mondta Mads, aztán lemondóan sóhajtott és csalódottan ringatta fejét. – Sajnos nem tette, de legalább a polgárok tiszteltek miatta. Így egyike lehetek a küldöttnek. Ez óriási megtiszteltetés. – fesztelenül mosolygott, talán még sosem volt magára ilyen büszke életében. – Nehéz idők ezek a városnak, de azt kell mondjam még sosem ment ilyen jól a sorom. Hála neked, az asszony üzlete jobban megy, mint valaha és talán belőlem is lesz még valaki. Ha jól csinálom a dolgokat, talán vehetünk egy házat itt a Gyöngy Kilátón – fűzte hozzá, mint egy rég beteljesületlen álmot.

   – Szóval politikus lesz? – kérdezte Joachim. A többiek értetlenül fordultak hátra. Egyikük sem ismerte ezt a szót. – Csinált ön uram valaha mást is a kalauzkodáson kívül? – kérdezte a mágus.
   – Hajókat rakodtam a Vaskapun… – motyogta kevéssé bújtatott haraggal Mads.
   – Hmm, fogadjon meg két tanácsot. Dobja ki gerincét az első kukába. Ahová megy, ott nem lesz rá szüksége. Mozgása olyan legyen akár a giliszta! Haladjon mindig a legkisebb ellenállás felé – egyik ujját visszahajlította. – Előbb vagy utóbb mindenki eladja magát valakinek. Ha nem vesz meg időben másokat, önből lesz az árucikk.
   Mads tágra nyílt szemekkel figyelte őt. Mintha megrendülni látszott volna elhatározásában. Shohin ragadta meg a vállát, miközben a fogaskerék szélén álldogáltak és a híd megérkeztére vártak. Seya persze a nyakában ült, mert a kalauz feszes tempóját nem tudta volna követni hosszú távon.

   – Ne hallgasson rá. A tisztességnek mindig megvan a jutalma – mondta biztatóan.
   Mads kicsit elmosolyodott, szerette volna ha neki van igaza, de a korral járó bölcsessége azt súgta neki, hogy téved.
   Negyvenegy perc múlva érték el az ezüst diadalívet, ahonnan három héttel ezelőtt megérkeztek. Furcsa érzés volt viszontlátni. Ez a rövid idő legalább olyan hosszúnak tűnt, mint az Aüérában eltöltött hónap. A fogaskerékről ráléptek az ezüstös lépcsőre, mely mozdulatlan maradt a lábuk alatt. Most a talaj mozdulatlansága tűnt furcsának, a lábnak hiányzott a folyamatos forgás, csak óvatos, bizonytalan léptekkel mertek közlekedni. Elbúcsúztak Madstól, sok szerencsét kívántak neki és lemásztak a lépcsőn.
   Mikor leértek, Uriel önkéntelenül is megfordult. Vett egy nagy levegőt. Nem hallotta az óratornyok kattogását. Jólesően fújta ki a levegőt. Mögötte a többiek is megtorpantak és visszatekintettek a fogaskerekek rengetegére.
   – Itt az ideje elbúcsúzni tőle – még utoljára, jól megnézte magának Aernon gépóriását.
   – Szia óraműváros! – integetett Seya, az óraműváros pedig jólnevelten vissza tikk-takkolt neki.
   Telt, múlt az idő, mire Uriel úgy gondolta, hogy jó helyen járnak. Levetették csomagjaikat és már nekiláttak felállítani a sátrakat, mikor nevetést hallottak. Először Ritius könnyen felismerhető fémes hahotájára lettek figyelmesek. Azt Glienni messzeszálló finom kacaja kísérte. Csukláshoz hasonló zengéssel adta a világ tudtára, hogy jól érzi magát. Irányukba indultak hát, kivéve Antairt, aki tovább folytatta sátra állítását. Uriel megtorpant mikor észrevette, de a többiek már előre indultak.

   – Gyere velünk – kérte a herceget, de az ügyet sem vetett rá, a sátor huzaljaival bajlódott. – Hallod? Mégis mit akarsz csinálni? – nem kapott választ. – Tudod, hogy velünk fog jönni. Öt lépés távolságot akarsz tőle tartani egész úton Pleáig?
   – Inkább ötvenet – mondta a herceg, fel sem nézve a földről.
   – Figyelj, Antair. Ezt nem csinálhatod…
   – Te nem csinálhatod ezt! – dörrent rá, félbeszakítva mondandóját. – Azt, hogy nem égethetem porrá a kis szerelmedet itt és most, azt még elviselem, de ne kérd tőlem, hogy puszipajtások legyünk, mert most azonnal fogom a sátramat és tovább indulok!
   Uriel szájtátva hallgatta, aztán tovább figyelte, ahogy cölöpöket halász ki hátizsákjából.
   – Mégis itt vagy. Miért?
   Antair fogott egy cölöpöt és egy kalapácsot. Eszeveszett dühvel ütötte be mélyen a száraz földbe.
   – Mert azt mondtad nekem, hogy ha háborúba megyek, akkor együtt megyünk – újabb cölöp és három erős ütés. – Az ő oldalán nem megyek sehova – amikor Urielre nézett, a mindig határozott, parancsoló tekintet megváltozott. Elérzékenyült. – Hátba szúrta őt, Uriel. Hátba szúrta.

   Uriel ajkába harapott. Cókmókját letéve leguggolt a herceg mellé és megölelte őt. Antair meg sem mozdult, nem ért hozzá. Solsheimban a férfiak nem ölelkeznek. Nem ellenállt, ez volt a legtöbb amivel ki tudta mutatni, hogy értékeli a törődést. Pillanatokkal később felegyenesedett, jelezve, hogy nincs szüksége gyámolításra, de hamar letérdelt és folytatta a sátor felállítását. Uriel egy darabig nézte őt. Szeretett volna sok mindent mondani, de nem kérhetett bocsánatot Glienni helyett.

   – Sírt, amikor elmondta mit tett – jegyezte meg. Antair kezében megállt a kalapács. – Minden szörnyűséget elmesélt, de csakis akkor sírt. Ő is szerette Raduint és gyűlöli magát azért, amit tett. Pontosan úgy, ahogy te is.

   Rosszallóan csóválta a fejét. Úgy gondolta így is túl sokat mondott. Antair nem válaszolt semmit, csak meredt a semmire a kalapáccsal a kezében.
   Uriel hátára vette táskáját és a többiek után indult. Vég nélkül követte a kalapács földnek csapódó hangja. Újra és újra. Szünet nélkül.
   Nemsokára utolérte a többieket. A hangulat itt nagyságrendekkel emelkedettebb volt. Glienni a fűben üldögélt. Háta mögött Seya álldogált egy fatörzsön és már a haját fonta. Előttük Shohin ült törökülésben, itallal a kezében. Hűvös Folyó éppen italt töltött Joachimnak, aki szokás szerint, cinkos mosollyal és finom gesztusokkal beszélt. Ritius hamar észrevette Urielt és sietve egy jókora zsákhoz lopódzott. Úgy tűnt, mintha kivenne belőle valamit és a háta mögé rejtette kezét.

   – Gyere csak, gyere! – invitálta közelebb. Uriel bátran közelebb lépett, kíváncsi volt mi az, amit a harcos ilyen bőszen rejteget. Mint kiderült, nem volt a kezében semmi. Öklét húzta elő a háta mögül és tiszta erőből arcon ütötte Urielt, aki ott helyben eldőlt, mint egy szalmabábu. – Tudod miért kaptad! – kiáltott rá a harcos és lendülettel rámutatott földön fekvő testére. Felszabadultan felkiáltott. Hallatszott, hogy ő már felöntött a garatra. – Ez de régóta ért bennem! – rázta le ujjait.
   Uriel fájdalmak közepette vergődött a földön. Szájába vér gyűlt és ahogy nyelvével az egyik fogához ért, az igencsak kellemetlenül mozgott.
   Shohin kelt barátja védelmére és akkorát taszajtott a harcoson, hogy az majdnem eldőlt. Miután visszanyerte egyensúlyát, Ritius szélesen mosolyogva kezdett pillangótáncban ugrálni, akár egy ökölvívó. Közel lépett az oroszlánhoz, aki kivillantotta szemfogait, de Hűvös Folyó közéjük állt. Ritius mellkasát tartotta, míg Shohinra nézett.

   – Megérdemelte – csak ennyit mondott, de tárgyilagos, hideg hangján ez igazi észérvként hatott.
   Shohin fújt néhányat, de továbbra is rosszallóan ráncolta a szemöldökét.
   – Jó, megérdemelte, de ennyi elég is lesz! – mondta határozottan.
   Glienni is odafutott, de Hűvös Folyó őt is feltartotta. Két vállát megragadta és próbálta visszatessékelni a fatörzsre. Eközben, Ritius letérdepelt Uriel mellé, kezével maga felé fordította a férfi arcát. Halkan suttogott, hogy csak ő hallja.
   – Na ide figyelj! Ha még egyszer megbántod az érzéseit, letépem a töködet és rávarrom a nyelvedre. Világos?
   Uriel átfordult és vért köpött a földre.
   – Azt hiszed én…
   – Shh! – nehézkedett rá a térdével – Ez nem így működik. Nekem ezt el kell mondanom, érted? Ezt úgy hívják, hogy felelősség. Megkérdezem még egyszer. Megértetted, amit mondtam? – a nyomás az oldalán erősödött.

   – Meg… – dörmögte kelletlenül Uriel.
   A harcos ráérősen leszállt róla és a kezét nyújtotta felé, hogy felsegítse.
   – Akkor gyere, igyál valamit te kurvapecér! – azzal már fel is rántotta a földről, átkarolta a vállát és az italok felé kísérte, miközben Uriel még mindig véres száját törölgette és a földre köpködött.    – Van hétféle bor, négy féle pálinka. Meggy, szilva, meg két gyümölcs, amit nem ismerek. Van keserű, Anisette, két üveg Tűzvirág… – közelebb hajolt – és vettem egy kicsit abból a kétszínű afrodiziákum italból is, ha… – sokatmondóan kacsintott rá – érted, ugye?
   – Hány emberre vásároltál te? – kérdezte Uriel hangosan.
   – Ritius hatot ér. Meg fogod látni – jegyezte meg Hűvös Folyó, aki éppen bort töltött.
   – Vizet nem hoztál? – nézett Uriel a harcosra. – Kimosnám a pofámat, miután valaki úgy elintézte.
   Ritius elengedte a vállát és hahotázott.
   – Vizet… – mondta nevetve, mintha egy vicc csattanóját ismételné meg. Csóválta a fejét és a homlokához kapott.

   Az italok sűrűn fogytak. Urielnek és útitársainak alig volt ideje felállítani a sátrakat. Mire nagy nehezen sikerült végrehajtani a feladatot, már kellően részegek voltak és ez meg is látszott az eredményen. Néhány tűzvirág után, Ritius, a hangulat megkérdőjelezhetetlen felelőse táncba vitte Gliennit, majd Seyá. A kislánnyal együtt természetesen Shohin is csatlakozott és Puffancs is követte őket. Izgatottan repkedett körös-körül rajtuk. Hűvös Folyó és Joachim kettesben italoztak, elhatárolódva a táncmulattságtól.
   Uriel természetesen csatlakozott, de zene nélkül, csak úgy részegen, itallal a kézben nem volt annyira szórakoztató táncikálni. Rájött, hogy orvosolni tudja ezt a problémát.
   Megidézte Szimfóniát, melynek belsejében hét különböző dallam próbálta megtalálni az összhangot, kevés sikerrel. A táncosokat ez aligha zavarta, hamar eljutottak arra az állapotra, hogy nem is érdekelte őket mi szól, a lényeg, hogy dallama legyen.
   Seya addig ugratta Urielt és Shohint, hogy a többiek is rákezdték és kénytelenek voltak kettesben táncolni társaik szórakoztatásáért, mire a többiek körülállták őket és tapsolva ropták tovább. Az oroszlán nem volt ügyes táncos, de cserébe nagyon szórakoztató volt nézni, ahogy próbálkozik.

   Ritius aztán irigykedni kezdett, odébbtaszajtotta Urielt és ő táncolt az oroszlán-emberrel. Csak addig folytatta, míg észre nem vette, hogy ketten hiányoznak. Erőszakkal odarángatta Hűvös Folyót és hezitálás nélkül behajította középre. Glienni azonnal elkapta őt és táncolni kezdett vele. Uriel Seyát tanítgatta néhány tánclépésre, aki csodák csodájára valahogyan rávette Joachimot is, hogy csatlakozzon és igyekezte továbbadni pontatlan tudását.
   Miután a táncosok elfáradtak, Glienni repülni vitte Seyát. Utasa eleinte parádésan szórakozott, de ahogy Glienni bonyolultabb mozdulatokkal próbálkozott, az ital miatt el-elvesztette az irányítást és egy idő után inkább leszállt.
   Mire visszatértek, Shohin már egy újabb adag Tűzvirágot töltött és nem volt visszautasítás, még Seya is kapott egy nyalásnyit. Megunták a táncot és helyette csak beszélgettek. Történeteket meséltek egymásnak, leginkább Ritius és Shohin szórakoztatta a népet.

   Mikor Shohin befejezte a történetét, Uriel elrabolta kicsit. Az aranyhajú férfi nem nagyon akarta követni, de Uriel biztosította róla, hogy fontos és nem tart sokáig. Visszavonultak a sátrába, de csak óvatosan, mert ha Ritius rajtakapja őket egész biztos visszaráncigálja mindkettőjüket és beléjük tölt még egy májpusztítót.
   Uriel gondosan kibontotta kistáskáját, melyben az óraművárosban vásárolt kincset érő tisztálkodószereit tartotta. Borotvapenge, krém, szappan, olló, csipesz, fogvakaró és egy kis törülköző. Utóbbit vette elő, abba csomagolta be a torna fődíját. A Genezis most is erősen pulzált kezében. A kis alma arany fénnyel világította be a sátor egészét. Szapora, zümmögő hangot hallatott. Shohin felé nyújtotta.

   – Mit csinálsz? – kérdezte az oroszlán értetlenül.
   – Neked adom. Szeretném, ha a tiéd lenne.
   – Nem akarod megenni? – kérdezte Shohin döbbenten.
   – Eszem ágában sincs! – emelte fel hangját. – Gondolj bele. Szinte harc nélkül mentünk az elődöntőbe és ott úgy is győztünk, hogy én veszítettem. A döntő sem volt rendes döntő. Biztos vagyok benne, hogy valaki akarta, hogy én egyem meg ezt – nyújtotta előre az almát. – Alighanem… egy roppant hatalmas és befolyásos valaki, aki a Kerberoszt is irányította.
   – Shin Valderan? – kérdezte hangját lehalkítva Shohin, mintha neve kiejtésével a főisten hallhatná őket.
   Uriel vállat vont.
   – Nem is igazán érdekel. Megvan mindenem amit akarok. Semmi szükségem erre a fegyverre.
   – Én megenném a helyedben – mondott ellen Shohin. Barátja csak a fejét csóválta, ezért folytatta. – Mi van ha egyszer nagy veszélybe kerülsz és meg kell védened magad? Vagy még rosszabb, meg kell védened Gliennit vagy Seyát. Akkor bánni fogod, hogy nem etted meg.
   A sötétség gyermeke egy darabig morfondírozott, mielőtt megszólalt volna.

   – Más terveim vannak vele. Hallgass végig. – kérte és kényelmesebb pozícióba helyezkedett az alacsony sátor végében. – Amelia mesélte, hogy vannak emberek, akik gyűrűkkel kereskednek – elég volt megemlíteni a nő nevét, Shohin máris kétkedve fogadta a hallottakat, de ez valóban igaz volt. Uriel azt is tudta, hogy ezeket a gyűrűket úgy szerzik meg, hogy levágják egy kiválasztott ujját. A gyűrűket ugyanis nem lehetett másképp levenni és ha a kiválasztott meghal, a gyűrű nem működik többé. Ezt azonban megtartotta magának. – A gyűrűk olyan értékesek, hogy pénzzel nem lehet hozzájutni, de ez… – mutatta fel Uriel az aranyalmát – biztosan megér egyet. Hát nem érted? – vigyorgott, ahogy észrevette Shohin értetlen ábrázatát. – Ezért a kis semmiségért vehetünk egy gyűrűt és valakit, aki az ujjadra teszi. Akkor te is kiválasztott lehetsz!
Shohin álla leesett. Több perce is szüksége volt, mire felocsúdott. Mióta Aernonban valaki elültette a bogarat a fülébe, néha szorongott amiatt, hogy a többiek egyre erősebbek lesznek ahogy sorra hódítják meg a világokat, ő pedig idővel kolonccá válik a nyakukon, bármilyen keményen is próbálkozik. Megkísértette ez a lehetőség, nagyon is vágyott rá, de mint mindig, a tisztesség és az erkölcs lett a szívében dúló viadal győztese.

   – Nem – mondta leszorított szemhéjakkal, hogy ne látszódjon a csillogás arany pupilláiban. – Nem lehet…
   – Miért nem? – kérdezte Uriel szinte már felháborodott értetlenséggel.
   – Mert a Világfa választ! – emelte meg hangját Shohin. – Ő… ő dönti el, ez az ő joga! Szent dolog! – erősködött. Miután ráeszmélt, hogy érzelmei elsodorták, visszavett a hangerőből. – Nézd… én tényleg vágyom rá, hogy kiválasszon. Veled együtt akarok feljutni a tetőre, de nem így.
   – De Shohin! – szakította félbe Uriel – Nem tudhatod, hogy megtörténik-e. Ezt a lehetőséget nem dobhatod el magadtól! Te már Aüérában is különb kiválasztott voltál nálam és… különb ember. Megérdemled – mondta halkan, keserédes mosollyal. Hiába állt roppant közel a szívéhez, Uriel gyakran irigykedett Shohinra, de még jobban tisztelte és mindfölött, a legjobb barátjának tartotta. – Én nem akarom, hogy ez… – mutatott gyűrűjére. – Egy napon majd szétszakítsa a barátságunkat. Ezért kérlek, fogadd el!
   Shohin ajkai boldog mosolyra húzódtak, de ha egyszer kigondolt valamit, ahhoz ragaszkodott. Ily szép szavak után, becstelen és illetlen dolog lett volna visszautasítani egy ajándékot. Elvette az aranyalmát és mellényzsebébe rejtette.
   – Amit mondtam, azt komolyan gondoltam – komoly próbált lenni, de nem tudta abbahagyni a mosolygást. – Nem fogom elcserélni egy gyűrűre, de elfogadom, mint a barátságod záloga.

   Aztán Uriel kezébe csapott és közel húzódtak egymáshoz. Válluk összeért és kicsit megveregették egymás hátát, majd csatlakoztak a többiekhez. A hangulat nem hagyott alább távollétükben sem. Ritius egy üveg borral a kezében, jellemzően részeg gesztikulálással szórakoztatta társait egy történettel. Hűvös Folyó papírt és ceruzát ragadott és karikatúrát készített a harcosról. Seya a vállára hajolva, nevetését visszafogva figyelte hogyan készül az alkotás. Joachim váratlan módon meglepte társait. Az óraművárosban vásárolt szivarokat vett elő és megkínált mindenkit. Ritius visszautasította, de Hűvös Folyó és Glienni éltek a lehetőséggel. Shohin és Uriel is elfogadtak egy szálat, noha az oroszlán kettőt-hármat ha beleszívott és utána csak úgy lógatta a kezében. Mielőtt leültek volna, Seya, a józanság hangja odaszaladt hozzájuk és komoly kérdést szegezett nekik.

   – Ti nem aggódtok Antair miatt? – kérdezte a semmiből.
   – Az ő baja – tárta szét karjait Shohin. – Én mondtam neki, hogy ne legyen ilyen karót nyelt. Nem a mi bajunk, hogy képtelen szórakozni.
   Uriel azonban aggódott, különösen azért, mert Seya kérdezte ezt tőle. Övé volt a látás és elméjében ott visszhangzott tanárainak aranyszabálya. Vannak bizonyos megérzéseik, amik mindig helyesek. A legfontosabb szerepük az, hogy vigyázzanak a társaik szívére.
   – Te mit gondolsz? – kérdezte komolyan, az állát vakargatva.
   – Szégyellem magam, hogy csak úgy otthagytuk az erdőben. Biztosan csalódott bennünk és nagyon magányos. Ő is a társunk és még csak nem is ünnepelhet velünk – mondta együttérző szomorúsággal.
   – Senki nem kényszerítette, hogy maradjon ott – jegyezte meg Shohin, miközben italért indult.
A sötétség gyermeke megragadta a vállát és megállította.

   – Nem… hallgatnunk kell rá – jelentette ki határozottan. – Hozd Joachimot és legalább igyunk meg vele egy italt.
   Az oroszlán-ember fújt egyet és rövid győzködés után rávette a mágust, hogy csatlakozzon, majd felmarkolt két üveg italt és egy szivart.
   – Ti meg hová mentek? – vette őket észre Ritius, miközben távozni készültek és azonnal odafutott hozzájuk.
   – Koccintunk Antairral. Nemsokára visszajövünk.
   – Nagy francokat! – kiáltotta a harcos, miközben Glienni is felzárkózott mellé. – Mi is megyünk!
   – Szerintem nem jó ötlet – motyogta Seya.
   – Odamegyünk! – mondta bódult határozottsággal Glienni. – Ez így nevetséges! Majd én elrendezem vele a dolgokat! – szólt bősz magabiztossággal, de a borosüveg majd kiesett a kezéből, ahogy lóbálta.
   – Glienni… – lépett közel hozzá Uriel és megérintette az oldalát.
   – Nem lesz semmi baj, meglátod! – bizonygatta, majd hirtelen csuklott egyet – Megmondom, hogy sajnálom, aztán megbocsátok neki, amiért akkora fasz volt.

   – Nagyon részeg vagy, ugye tudod? – gyengéden megfogta a kezét és csitítani próbálta.
   – Hát aztán? Te nem? – ráncolta szemöldökét, de a borgőz elvette zöld tekintetének fenyegető szikrázását.
   Önmagában kevés lett volna, hogy meggyőzze kedvesét. Már ott volt benne a részegek mérhetetlen kitartása a buta ötletek felé. Szerencsére, Shohin és Joachim eredményesen tudtak beszélni a fejével, a végén már Ritius is ellenezte az ötletet, pedig már alig állt a lábán és gondjai voltak a folyékony beszéddel. Ezután nagy nehezen, dúlva-fúlva lemondott az ötletről.
   Ezután végül négyen Antair sátrához indultak, ami alig öt perc járásra volt tőlük. Még bőven elhallatszott odáig a mulatozás, időközben Almeia teliholdja is felragyogott. Uriel mosolygva pillantott fel az égboltra. Tűzbölcsőben ilyenkor remek fesztivált tartanak, de nem cserélte volna el a ma estére. Mikor odaértek a sátorhoz, Shohin megragadta annak végét és finoman rázni kezdte.

   – Ébredj, szőke herceg! Megjött a lovasság! – nevetett csendesen.
   Nem kaptak választ. Uriel a kislányt küldte előre, hogy felmérje a terepet. Akármit is mondott, hatásos volt, Antair kidugta megviselt és fáradt fejét a sátorból. Amint orra kikandikált a sátorból, Puffancs már meg is érintette pici karmával és játékosan csapdosott szárnyaival, majd elrepült onnan.
   – Hiányztatok. Te és a karó a fenekedben – mosolygott rá Shohin és átnyújtott neki egy frissen megbontott borosüveget.

   Antair valóban nem volt a szórakozás mestere. Úgy viselkedett, mint a nem messze tartózkodó Ritius tökéletes antitézise. Azért csak megenyhülni látszott, miközben közösen elfogyasztották az italokat. Az óraművárosról és a jövőről beszélgettek. Uriel szégyellte, de visszavágyott, mert ott sokkal jobb volt a hangulat, viszont derekasan kitartott. Mindenki ott maradt egészen addig, amíg a herceg meg nem köszönte az italt és közölte, hogy aludni szeretne. Nem udvariasságból tette, ő mély és zavaros gondolatok között töltötte ezt az időt és szüksége volt a pihenésre.
   Mire visszatértek, a hangulat már alábbhagyott. Puffancs nem tartott velük, ő Antairral maradt az erdő magára hagyatottságában. Hűvös Folyó adta meg magát először. Kifejezéstelen arca és hangja miatt észre sem vették, hogy részeg. Egyszer csak elhányta magát, aztán rövidesen el is aludt. Ritius és Glienni még nevetgéltek egy pálinkásüveg kíséretében.
   Miután visszatértek, Ritius még próbálta újjáéleszteni a hangulatot, de az idő már későre járt és csak módjával aratott sikert. Glienni megragadta Uriel ingujját és tisztes távolságba vitte a szemek és fülek elől. Mikor elég messze jutottak, szenvedélyesen megcsókolta őt. Hosszú, hosszú ideig élvezték egymás ajkának ízét és a szerelmes érintéseket, de Glienni mégis feszülten és furcsán viselkedett. Nem tudott kellően felszabadulni.

   – Mi a baj? – kérdezte Uriel. Elég volt a szemébe néznie és megkapta a választ. Tegnap egész nap ezt a reszkető tekintetet figyelte. – A lányok, igaz?
   – Nem tűnhettek csak úgy köddé… – mondta szomorúan és dühösen. – Vexina volt az első barátnőm és… csak úgy eltűnt.
   Uriel próbálta nyugtatni, de kevés haszna volt. Igazán csak az segített Glienni hangulatán, hogy elterelte a szót. Lefeküdtek a harmatos fűbe és az óraművárosról kezdett beszélni. Glienni nagyon szerette Aernont, gondolatai hamarosan békésebb vizekre eveztek. Egy emlék csendült fel a fülében és énekelni kezdett.

   – …De te, felcsendülsz a csendben, Igazol a seb, amit tőled kaptam. Felerősödsz a csendben, Nekem így bizonyítod, hogy már nincs szükséged rám.

   – Már hogyne volna szükségem rád. Most boldogabbnak érzem magam, mint valaha.
   Glienni is boldog volt. Szerette volna elmesélni miért énekelte el ezt a dalt, hogy mit is jelentett neki. Hogy akkor szembesült érzéseinek mélységével, akkor sírta ki magát életében először rendesen, mikor ezt a szólamot meghallotta, de egy jelentőségteljes ölelés úgy érezte épp eleget mondott.
   Több szót aznap már nem is váltottak. Néha, a beszéd valóban megmérgezi a pillanatot. Úgy aludtak el, békésen, egymás karjaiba fonódva.

   Távolabb a táborban, Ritius már csak Joachimmal tudott italozni. Seya elfáradt és elaludt. A mágus versenyt ivott a harcossal. Ritius úgy küzdött az alkohollal, ahogy egy vérbeli harcos az ellenfelével, félelem nélkül, a végsőkig kitartva. Nem tudta, hogy mágusokkal nem szabad ilyesmit játszani. Általában semmit sem szabad velük játszani. Mindig csalnak.

   Shohin is meglehetősen részegnek érezte magát és tudta, hogy ilyenkor nem bölcs dolog lefeküdni, mert rögtön forogni kezd a világ, a világgal együtt pedig a gyomor. Ilyenkor a legjobb az, ha az ember sok vizet iszik és elalvás előtt kicsit átmossa magát. Úgy emlékezett kell lennie valahol a közelben egy tónak vagy egy pataknak ezért nekiindult az erdőben, hogy rátaláljon.
Ahogy gondolataiba merülve sétált keresztül az erdőn, Uriel szavai jártak a fejében. Remek utazásban volt része idáig és nem is olyan sokára, életében először, el fogja hagyni Utregar világát. Izgatott volt és ugyanakkor bizonytalan is. Megtapogatta mellényzsebében a Genezist. Bármennyire is csábította a gyűrű, nem volt hajlandó ily módon hozzájutni, akármilyen hatalmas is volt a kísértés. Magabiztossága megingott. Tartott tőle, hogy törzsét csak kiválasztottként lelheti meg.
   Szokatlanul mélyen eltöprengett és úgy érezte rosszfelé indult el, ezért ügyetlen mozdulattal egy másik irányba fordult, mikor egy ismerős illatra lett figyelmes. Egy nő finom illata volt és felé közeledett. Lassan sétált az irányába és Shohin rájött kihez tartozik, mielőtt meglátta volna.

   – Szia, Shohin – Amelia von Utregar lépett ki egy fa árnyékából és kedvesen rámosolygott. – Nem esett jól, hogy még csak meg sem hívtatok – Shohin csendben maradt. Nem volt neki semmi mondandója. – Élvezted a nagytornát, Shohin? Milyen érzés volt győzelmet aratni a Lusiard Arénában? Tudod, hogy ezt én tettem lehetővé és rosszul esik, hogy te mindenkivel olyan rém tisztelettudó vagy, de velem sohasem.
   – Mit keresel itt?
   – Elbúcsúzni jöttem. Ennyi azért mégiscsak jár nekem.
   Shohin csak a fejét rázta és csípőre tett kezekkel sóhajtott.
   – Valamiért bármit is mondasz, sosem tudok hinni neked – vallotta be.
   – Olyan nehéz elhinni, hogy nekem is vannak érzéseim? – dörrent rá a nő olyan mélyről jövő indulattal, hogy bizony elszégyellte magát. – Őt olyan könnyen elfogadtad. Beszéltél vele alaposan egyszer is? Tett bármit is érted? Tisztában vagy vele, hogy az ő szerelme mivel jár majd Urielnek? – tárta szét karjait és apró lépésekkel lopta a távolságot. – Miért? – szegezte neki a kérdést, halkan, kényelmetlenül közelről.

   Shohin szomorúan nézett le a nála egy fejjel kisebb nőre. Nem szívesen mondott ilyesmit, inkább elhallgatta gondolatait, mintsem fájdalmat okozzon a másiknak, de Amelia oly követelőzően tette fel a kérdést, hogy nem hátrálhatott ki belőle.
   – Mert az ő illata őszinte. Olyan, mint a nyíló virág. Szeretni akar és azt, hogy viszontszeressék. – megrázta a fejét és Amelia éjsötét szemeibe nézett. – A te illatod hűvös… sötétségbe burkolózik. Édes külseje mögött keserű belsőt rejteget.
   Amelia lehunyt szemekkel, szomorúan mosolygott, miközben valódi fájdalom ült ki az arcára.

   – Ez fájt – kacagott kínjában és szeme könnybe lábadt. Az oroszlán rögtön sajnálni kezdte, mégiscsak hallgatnia kellett volna. – Jó megérzéseid vannak – bólogatott és egy kézmozdulattal a szájához kapott. Mikor keze visszaosont oldalára, hirtelen előrelódult és Shohin szíve fölé tapadt. – De nem elég jók.
   Egyetlen érintéssel megállította szívdobbanását. Mielőtt elesett volna, Amelia átkarolta a testét és gondja volt rá, hogy keze mellkasán maradjon, miközben elterül a bokáig érő, zöld fűben.
   – Jobban féltem tőled, mint azt el tudnád képzelni – vallotta be és tőrt húzott elő a szoknyája alól.
   Miután belemélyesztette a tőrt a szívébe és megbizonyosodott haláláról, átkutatta Shohin ruháját és megtalálta a Genezist. Gyors imát rebegett istennőinek az égbolton és gazdag zsákmányával együtt eltűnt az éjszakában.

   Távol az erdőben, a természet lágy ölén, Urielt madárhang ébresztette álmából. Kelletlen fejfájással és szárazsággal ébredt, fejéhez kapott, amint meglátta Puffancs izgatottan repkedő alakját. Próbált visszaaludni, de a madár csipkedni kezdte a fülét és nem hagyott neki nyugalmat. Éjszaka volt, a pirkadat még éppen látótávolságon kívül.

   – Mi az? – kérdezte álmoskásan, noha tudta, hogy így nem fog választ kapni a kérdésére.
A röptére összpontosított. Izgatott volt, hangja azt árulta el, hogy fél. Egyszersmind kihúzta magát és óvatosan felállt. Glienni zavartalan szundított mellette. Édesen aludt és közben enyhén horkolt is.
   Ahogy felegyenesedett, Puffancs felrepült egy faágra és onnan károgott neki. Megkerülte néhányszor a fát, aztán megtelepedett ugyanazon a faágon és szárnyával csapkodott. Követni kezdte és behatolt a sűrű erdőbe, miközben a madár ágról ágra ugrándozva vezette a hangjával. Óvatosan haladt az avarban, megküzdött a szembe jövő ágakkal. Nem tudta meddig sétálhatott, de minden lépéssel, ahogy egyre közelebb és közelebb ért, valami félelmetes érzés uralkodott el rajta. Nem egy erős jelenlét kísértette, inkább a hiánya.

   Puffancs leszállt a földre, de a növénytakarón át nem látta. Átvágott a bozóton és két fa között észrevette őt, Shohin mellkasán állva. A látványtól a lelke legmélyéig elborzadt. Hosszú haja elterülve mögötte, teste kifektetve, mintha valaki tudatosan elrendezte volna. Bőrmellénye vörös volt oldalán. Vére itatta a füvet a nyaka alatt. A mellkasába mélyesztett tőr ottmaradt, hasára egy szál fehér rózsát helyeztek. Arca fehér volt mint Almeai teliholdja, szeme lehunyva. Meghalt. Semmi kétsége nem volt és meg sem mert mozdulni.

   Puffancs veszett rémülettel károgott, miközben Shohin testén ugrált és mindenütt csipkedni kezdte. Ahogy Uriel ezt látta, karjai remegtek teste mellett, sűrűn kapkodta a levegőt és lába magától tette meg az első lépést. Megállt a holttest előtt és a bizonyosság súlya alatt térdre rogyott. Egész teste remegett, rémület szorította. Lassan nyújtotta ki rángatózó kezét, hogy megérintse az arcát, de mielőtt odaért volna, visszahúzta a szája elé. Eltakarta orrát és száját. Sírni kezdett.
   Alig kapott levegőt, orrát törölgette. Érezte, hogy semmit sem tehet és képtelen volt felfogni mi történhetett. Nemrég még… még élt, együtt szórakoztak és nevettek, a jövőről beszélgettek.
   – Miért? – kérdezte magától és teste nagyot rándult. Eleven düh szállta meg és áttörte torka kerítését. Hangosan sírni kezdett, aztán fájdalmasan üvöltött bele az éjszakába. Vágyat érzett, hogy törjön, zúzzon, de mind megkísértette az elkeseredettség, elárulva, hogy hasztalan volna.
   Amikor már nem bírta tovább, megérintette a testét, de képtelen volt bármit is tenni. Képtelen volt elfogadni. Puffancs rémült károgása visszhangzott a fülében, mert ő még nem értette, de ahogy Uriel keserves sírása abbamaradt és átváltozott valami mély szomorúsággá, ő is elhalkult. Már nem csipegette a férfi mellkasát. Lekuporodott rajta.

   Észre sem vették, hogy valaki teljesen megközelítette őket, a bozót nesze hiába is próbálkozott, nem jutott el Uriel fülébe.
   – Úristen… – szólalt meg mögötte nem sokkal Antair és teljesen ledermedt. Lassú léptekkel sétált közel és elkeseredett szemekkel, fájdalmas grimasszal térdepelt le a holttest mellé és azonnal megérintette a csuklóját.
   Uriel szipogva figyelte a jelenetet aztán Antair fél szemébe nézett.
   – Meghalt – ejtette ki bent ragadt levegővel, majd keservesen sírni kezdett.
   A herceg azon nyomban közelebb húzódott és szorosan magához ölelte Urielt. Érezte ahogy kezei a vállait szorongatják és a könnyek átnedvesítik az ingét. Ő sem bírta sírás nélkül, hiába is harcolt. Remegő kezekkel szorította magához Uriel hátát.
   Egy idő után elengedte Antairt. Már nem folytak folyamatosan a könnyei, nem szipogott, a fájdalom már máshogy kínozta, gyűlölet szállta meg.
   Antair nem szólalt meg, bármi jutott eszébe, semmit sem mert kimondani. Jobbnak látta, ha helyette inkább megteszi, amit meg kell tenni. Felkelt, megtörölte orrát és szemét, majd Uriel vállára tette a kezét.

   – Nemsokára visszajövök, rendben? – kérdezte, de Uriel nem igazán vett róla tudomást.
   Csak Shohint figyelte szüntelen és fülében még hallotta kedves szívének dallamát. Képek villantak fel előtte, az együtt töltött idők és Arany Tavasz látványa. Lehetetlennek tűnt elfogadni, hogy már nincs többé.
   Túl rövid idő telt el, mire valaki odament hozzá, de a világ minden ideje kevés lett volna. Négyen álltak mögötte. Antair mindenkit odaküldött, de Seyát nem ébresztette fel. Ott maradt, hogy vigyázzon rá. Uriel szembefordult velük, belső ajkába harapott, szipogott és csak a fejét rázta.
   Ritius volt az első, aki megközelítette. Letérdepelt mellé, hatalmas tenyerével átfogta fejét és a vállára húzta. Az érintését érezve, Uriel nem bírta visszafogni könnyeit és szabadulni is akart, de a harcos csak hosszú pillanatok múlva vette le róla a kezét.
   – El kell temetnünk. Mihamarabb, rendben? – Uriel csak a térdét bámulva bólogatott erőtlenül. – Hol van Shohin otthona?
   Habozott megszólalni. Olyan erővel rángatta a sírógörcs, hogy félt, amint hang jön ki a torkán, vele jön a bánat és a reményvesztettség is.

   – Itt temetjük el – szólalt meg haloványan. – Látni akarta a világot. Nem visszük vissza arra a földre, amit minden szerette elhagyott. Talán nem is tudnánk… – törölte meg orrát.
   – Így lesz a legjobb – bólintott mellette a Nerni harcos. – Hozz ásókat! – fordult Joachim felé, aki késlekedés nélkül a tábor felé indult. – Te fogd a lábait! – hívta maga mellé Hűvös Folyót és megragadta a holttestet a hóna alatt.
   Glienni lépett a harcos és kedvese közé. Finoman megérintette Uriel derekát és az arcát, a férfi pedig kétségbeesetten ölelte át őt. A nő Ritiusra nézett és kissé rosszallóan jegyezte meg.
   – Nem gondolod, hogy ez túl gyors? – kérdezte acélos hanggal. – Legalább hagyj neki időt, hogy meggyászolja.
   – Nem – Hűvös Folyó felelt helyette. – Gyásza nem kezdődhet el, amíg el nem földeltük. S mihamarabb el tudja kezdeni, annál jobb.

   Glienni nem értett egyet. Személyes élményei alapján úgy gondolta, hogy a legjobb az lenne, ha most mind magára hagynák Urielt, de a férfi más véleményen volt.
   – Igaza van – suttogta és kibontakozott az ölelésből. – Nem akarom, hogy Seya lássa.
   Azzal Ritius és Hűvös Folyó felemelték a testet, de a sámán nem bírta a súlyát. A főgyászoló mögöttük bandukolt. Glienni próbálta megfogni a kezét, erőnfelül támogatni valahogy, de Uriel elhúzódott, csak némán sétált a nyomukban. Nem túl messze akadt egy apró domb, ahol a fák ritkásak voltak és a virágok vöröses takaróval színezték a zöld füvet. Ritius azt a helyet választotta végső nyughelyéül.
   Félúton a már ziháló, fáradtan lépkedő Hűvös Folyó pihenőt kért. Letették a testet, miközben Ritius sértéseket vágott a sámán fejéhez. Egy szó nélkül, Uriel a helyére lépett, megragadta a lábakat és egy bólintással jelezte, hogy indulhatnak. A harcos semmit sem mondott, engedelmeskedett.
   Könnyei már elapadtak, érzelmei nyugodtabbá váltak és csak a mély, kiirthatatlan szomorúság és fájdalom maradt. Elhatározta, hogy nem néz rá, mindhiába. Újra és újra megtette. Kétszer is majdnem megbotlott az avarban, de végül elérték a dombtetőt.

   Joachim is visszatért, két ásóval a kézben, de nem egyedül jött.
   A táborban, Antair őrizte a kislány álmát, de az felébredt, mintha megérezte volna a bajt. Antair biztosította róla, hogy minden rendben, de viselkedése elárulta őt. Seya azon nyomban észrevette, hogy az ismerős jelenlétek közül egy hiányzik. Antair továbbra is nyugtatni próbálta, legalább addig, amíg a holttestet eltemetik, de mikor a kislány meglátta Joachimot ásóval a kézben, nagyon megijedt és addig rimánkodott, addig ütlegelte Antairt, míg a hercegnek nem volt már ereje ellenállni.
   Amint meglátta a többieket, Seya rohanni kezdett és utat tört magának a gyászolók között. Meglátta a testet és nem szólt semmit. Nem szipogott, nem sírt. Mozdulatlanná dermedt, mintha egész létezése megfagyott volna. A szeme előtt hevert és képtelen volt elhinni.
   Uriel összerezzent ahogy meglátta szemeit és egy új érzés rügyezett szívében, mely kiszorított minden mást. A bűntudat volt az, mert mindez nem történt volna meg, ha akkor Tűzbölcsőben máshogy viselkedik. Tudta kitől származik az a fehér rózsa. Meg sem mert szólalni, mozdulatlanul állt a kislány mellett, aki szüntelen a holttestet figyelte.

   Szeretett volna segédkezni az ásásban, de nem merészelt megmozdulni sem. Ritius és Antair végezték el a munkát. Rezzenéstelen arccal dolgoztak, s habár számos halált láttak már és nem először ástak gödröt, Shohin halálát ők is mély veszteségként élték meg. Gyorsak voltak és csendesek. Mind azok voltak. Mikor elkészült a sírhant, óvatosan az aljába csúsztatták Shohin testét és mielőtt elföldelték volna, ásójukat a földbe szúrva megálltak a gödör fölött.
   Néhány másodperc után, ahogy a pirkadat vörösre festette a felhőket, s a nap köszöntötte Utregart, Hűvös Folyó törte meg a csendet.

   – Az otthonomban, a sámánok feladata megadni a végtisztességet – mondta örökös fahangján. – Engedjétek meg, hogy elvégezzem a szertartást.
   Senki sem szólalt meg, de egyikőjüknek sem volt ellenvetése. Uriel még mindig nem akarta elhinni, hogy ez mind megtörténik. Szinte minden és mindenki láthatatlanná vált a számára, csak Shohin arcát figyelte minduntalan. Olyan békésnek tűnt.
   Hűvös Folyó térdre ereszkedett a gödör szélén. Ég felé emelt tenyereiben esőcseppek fakadtak, melyek egyre csak gyülekeztek és lassú, természetellenes folyamban iramodtak Shohin köré.

   – Legyetek szemtanúi mik vagyunk. Sárból és napsugárból összegyúrt teremtmények vagyunk. Cseppek a tengerben, csillagok az égen, levelek a fákon, parázs a lángban – lehunyta szemeit, miközben a víz mosni kezdte a holttestet. A megszáradt vér felszívódott körülötte, a mellkasán lévő halálos seb kitisztult. – Nehéz szívvel intünk búcsút egy léleknek, ami megtér a numen nagy folyamához. Olyan volt a világunkban, akár a felkelő nap. Élete túl hamar, ereje teljében ért véget – szünetet tartott, miközben a víz teljesen átmosta a halott egész testét – Magával vitte a fényt, a meleget, s csak egy sugarat hagyott: az emlékeinket. Bennünk fog tovább élni. Mindannyiunkban. A szívünkben, az emlékezetünkben, a numenben, amit az oldalunkra hívunk. Ereje kísérni fog minket – körülhordozta tekintetét az egybegyűlteken. – Ebben soha ne kételkedjetek – Urielre nézett, Seyára, majd végül Antairra. – Szeretett titeket. Ezért akárhányszor bajba kerültök, a numen képében mellétek szegődik. Mert azt akarja, hogy boldogok legyetek.
   A sámán hamarosan befejezte a szertartást. A víz elhagyta Shohin testét és egészen különleges, fehéren csillogó színt öltött. Gömbként gyűlt össze a sámán kezében, aki hét egyenlő részre osztotta. Szertartásos lassúsággal, egyesével odasétált társaihoz és gondosan a tenyerükbe csorgatta a vizet, majd két tenyerében megtartotta a maradékot.
   – Eképp vesszük magukhoz szerettünket – mutatta körbe a kezében tündöklő kövér vízcseppet. – Shohin ma hazatért, de szeretete nem távozott a világból. Azt továbbra is megtaláljátok magatokban. Ezt cselekedjük az ő emlékezetére, hogy tiszta lelke mibennünk tovább éljen mindaddig, míg mi is hazatérünk – mondta, majd ég felé emelt arccal megitta a fehéren csillogó vizet, miközben a nap első sugarai simogatni kezdték arcát.

   Mindenki kérdés nélkül követte őt, kivéve Seyát, aki továbbra is mozdulatlanul állt. A vízcsepp ott nyugodott a kezében, de nem tett semmit. Szótlanul figyelte, ahogy Ritius és Antair ásót ragad és befejezi a munkát. Utoljára látták a holttestet, először testét lepte el a föld, majd arcát. Uriel nem bírta nézni, ahogy az arcára földet lapátolnak, behunyta szemeit. A lábfeje még kikandikált, de hamarosan az is eltűnt, csak a sírhant maradt. Tudatosult benne, hogy most látta utoljára. Mikor a két férfi végzett, visszaállt a többiek közé.
   S váratlanul, mikor azt hitte ismét elsírja magát, Hűvös Folyó dalra fakadt. Csak a hosszú szünetek és a gyászos lüktetés miatt őrizte meg dallamos jellegét, az ő hangján előadva, sokkal inkább tűnt versnek. A felhőnyelven szólt.

   – S’ombre Ih’ne… sin’mun ta’in’ja… (Itt maradtam, napfény nélkül.)
   Glienni csatlakozott a második sorhoz és valódi dallamot adott halk, szellő hangján a versnek.
   – S’ombre Ih’ne… ta’a’ni ihn il’la… (Itt maradtam, melegség nélkül.)
   A harmadik sort már Ritius erős basszusa és Joachim visszafogott tenorja is díszítette.
   – Merd’e vi’a la’sun ta muj te me’ra… (Járj békével rejtélyes útjaidon) Va’ra i’a (Én még itt maradok)
   A második versszakra Antair is csatlakozott. Szipogva, el-elcsukló hangon, de bátran és hangosan énekelt. Oly bátran és büszkén énekelt fájdalmában, hogy remegő hangjától Uriel is sírva fakadt.
   – S’ombre Ih’ne… si’i’en an’nha… (Itt maradtam, néma csend van)
   – S’ombre Ih’ne… bri’vi’di ihn i’lla (Itt maradtam, olyan hideg van)
   – Ple’a vi il’la muj… szi’kan te me’ra… (Kérem az istent, hadd követhesselek)
   – Vara’na ih’na. (De még nem ereszt)

   Miután az énekhangok elhalgattak, csönd borult a reggeli erdőre. Egyedül Uriel és Seya nem énekelt. A kislány ismerte a dalt, mégsem csatlakozott és mind meglepődtek, mikor váratlanul megszólalt.
   – Anyukám azt mondta, hogy nem szabad sírni, ha meghal valaki, akit szeretünk. Mert ők hazatértek. Ők már boldogok – valami sötét kényszer húzta el az ajkait. Groteszk, fájdalmas mosolyt formáztak – Azt mondta örülnünk kell, hogy ismerhettük és… – szipogott – megkönnyebbülnünk, hogy… – a szívszorító mosoly végül lehervadt az ajkáról, csak a düh és a szomorúság maradt. Egész testében remegett – De ez baromság! Nem igazság! Megölték a barátomat! – sírva fakadt és mielőtt bárki bármit tehetett volna, keserves hangokat hallatva elfutott. A víz a földre esett tenyeréből és Seya eltűnt az erdő sűrűjében.
   Joachim azonnal utána iramodott. Uriel tudta, hogy követnie kellene, de nem volt hozzá bátorsága. Nagyon félt attól, hogy Seya mennyire fogja gyűlölni.
   Így ért véget a szertartás. Ritius hagyta el először a dombot, miután imát mondott a hadistenhez. Hűvös Folyó hamarosan követte őt. Antair még sokáig a sírhant előtt maradt, összekulcsolt kezekkel. Vetett egy pillantást Urielre, ahogy ott ült, Gliennivel az oldalán és távozott.

   Glienni leült mellé és átkarolta a derekát. Kezét a térdére tette, amit Uriel megszorított. Sokáig virrasztottak a reggeli csendben, míg végül tekintetük találkozott.
    – Nem a te hibád – mondta és erősen megszorította a férfi kezét.
   Uriel kínjában felkuncogott, de hahotája úgy tűnt bármelyik pillanatban sírásba fordulhat.
   – Én hívtam el erre az útra. Én bíztam meg Ameliában és…
   – Nem a te hibád – ismételte meg Glienni és megérintette az orcáját.
   – Hogyne volna! – dörrent rá ingerülten Uriel és elkapta a kezét. – Ha nem találkozik velem…
   – Nem, Uriel! – emelte fel a hangját és lágyan, együttérzően folytatta. A szíve összeszorult már csak attól, hogy ránézett. – Te szeretted Shohint. Mindig jót akartál neki. Hajlandó lettél volna feláldozni az egyetlen kívánságodat, azért, hogy boldog legyen. Nem a te hibád…
   Birokra kelt ezzel a gondolattal, alulmaradt a küzdelemben és újra sírni kezdett. Mire végre kicsit megnyugodott, bámulni kezdte a napfelkeltét. Shohin tudta volna értékelni a legjobban. Soha többé nem láthat hasonlót.
   Glienni félve szólította meg. Tudta, hogy időt kellene hagyni neki, de úgy érezte, hogy most neki kell az erejévé válnia.

   – Hallasz engem? – kérdezte lágyan. Uriel nem nézett rá, de bólintott. – Tudom, hogy nagyon fáj… – mintha nem is figyelt volna rá igazán. Megérintette arcát és addig tolta, míg a tekintetük összeért. – …de a táborban most van egy kislány, aki ugyanúgy szenved, mint te. Nem érti miért történt és most biztosan nagyon fél.
   Uriel még mindig hallgatott, de arca megdőlt, ajka lebiggyedt. A lelke mélyéig megrettent.
   – De mégis mit mondjak neki? – kérdezte reményvesztetten.
   – Akármit, Uriel. Nem számít, de most ott kell legyél neki, érted? Éreznie kell, hogy nincs egyedül. Ha nem tudsz mit mondani neki, akkor ne mondj semmit, de ne hagyd magára. Kérlek.
   Megértette, hogy igaza van, de időre volt szüksége mire összeszedte bátorságát és lelki erejét. Megköszönte Glienninek, hogy mellette volt és megkérte, hogy egy kicsit hagyja magára. Nem sok időt töltött a sírhant mellett, egyedül a hangtalan Puffancs volt a társasága. Utoljára még megnézte magának a napot, aztán felkelt és a sírhantra tekintett.
   – Ég veled, oroszlán – mondta kísértetiesen üres hangon. Szeretett volna még mondani valamit az utolsó szó jogán, de semmi nem jött ki a torkán.

   Egyenesen a tábor felé vette az irányt. Jelenlétére minden társa felfigyelt, de senki sem szólt hozzá. Uriel sem fordított figyelmet egyikükre sem, csak Antairtól kérdezte meg, hogy Seya a sátrában van-e. A herceg bólintott, Uriel pedig nemsokára belépett. Mikor elhúzta az ajtót és a kislány meglátta őt, újra könnyek szöktek Seya szemébe. Egy plüssállatot szorongatott erősen kipárnázott sátrában.

   – Menj innen! – kiáltott rá, de Uriel tovább közeledett felé. – A te hibád az egész! Takarodj!
   Nagyon fájt amit mondott, de közel sem annyira, mint a látvány, ahogy mindig mosolygós, életvidám ajkait eltorzítja a szenvedés. Seya tovább sértegette, de ő lehajolt hozzá, magához húzta a testét és átölelte. Nem mondott semmit. Nem mentegetőzött és nem is hibáztatta magát. Seya még egy darabig szidalmazta, aztán könnyek között többször is megütötte a hátát, de nem próbált szabadulni az ölelésből. Végül a fájdalom erőt vett rajta és sírni kezdett Uriel vállán. Erősen szorították egymást, az idő elvesztette jelentőségét a sátorban.

   – Nagyon sajnálom… – mondta aztán Uriel, mikor Seya alábbhagyta a sírást. – Én is nagyon szerettem és téged is ugyanúgy szeretlek – mondta és elengedte az aprócska testet.
   – De miért kellett meghalnia? Én… – csuklott el hangja és csak suttogva tudta folytatni – nem értem.
   – Én sem értem… – felelt Uriel gombóccal a torkában.
   – És most mi lesz velünk? – kérdezte Seya hosszú hallgatás után.
   Uriel csak rövid ideig maradt csendben. Ezen nem gondolkozott, mégis ösztönösen tudta a választ.
   – Tovább megyünk. Fel, egyenesen a tetőre. Meg fogjuk találni Shohin családját és az elveszett törzsét. Ezt meg kell tennünk érte és el kell mondanunk nekik, hogy milyen kalandokat éltünk át vele és mennyire kedves volt a szívünknek.

   Seya erőt merített szavaiból és sűrűn bólogatni kezdett. Olyan határozottság tükröződött az arcán, amit korábban még nem látott rajta. Uriel végre egy őszinte mosolyt is ajkaira tudott erőltetni és miután puszit adott a kislány homlokára, elindult, hogy elhagyja a sátrat.
Seya megragadta a csuklóját.
   – Ne menj! – kérte.
   Uriel ott maradt vele és összehúzódva feküdt az aprócska sátorban Seya oldalán, míg a kislány a mellkasára nem vetette a fejét és elaludt. A sötétség gyermeke képtelen volt aludni, viszont bőven volt ideje gondolkodni. Gondolatai a veszteség fájdalmától néha elkalandoztak és olyankor eszébe jutott a fehér rózsa. A Genezis, ami nem volt Shohin birtokában mikor rátalált és mégsem a harag uralkodott el a szívén. Hanem mély bánat és nyomás.