A Megváltás Útja

   „Az első Echear volt, a nagyszerű. Száz évvel később jött Mornivaal, a holt világ utasa. Aztán következett Alectrona, s utána senki más. Ezek a királyok megjárták a Megváltás Útját. Megszabadultak a sors láncaitól és halandó vágyak többé nem bírtak fölöttük hatalommal.” [Hakheer Thal: Üntera öröksége]
 
   Ezúttal a katonáival álmodott. Félszáz fekete páncélos siheder nyargalt mellette szép, egyenes sorban. Ő mellettük futott és hol buzdította, hol sértegette őket. Malik is soraik között volt, őt különösen keményen megfedte. Egy ismerős hegy meredek oldalán futottak fel libasorban. A tetőn valami pompás kincs volt, de a nap elvakította, nem látta mi az. Mindent megtett, hogy tartsa katonáiban a lelket. Tudta, ha csak egyikük is megáll, a kincs nem lehet az övé, de akármeddig is futottak, közelebb nem kerültek. Nem tudta meg mi tanyázik a hegy tetején. Egy acélos hang és egy vaskos tenyér felverte álmából.

   – Ébresztő, napsugaram!
   Yue nehezen nyitotta ki élénkkék szemeit. Nagyon hirtelenül érte, hogy vissza kell térnie a valóságba. Meg kellett dörzsölnie a szemét és összeszednie magát, hogy megnézze ki zavarja és mit akar. Vezetője hajolt közel arcához és szélesen mosolygott.
   – Talpra, kiscsibe! A Világfa nem mássza meg magát! – lehántotta róla a takarót és nevetve kezdte el csiklandozni a talpát, amitől rögtön kinyílt a csipája.
   – A fene essen beléd, Rhanar! Egyszer az életben sikerült szépet álmodnom… – csak azért is átfordult a másik oldalára. Tudni akarta mi van a hegy tetején.
   – Jól van – vont vállat a megtermett férfi. – Akkor csak bebújok ide melléd…
   – Felkelek, felkelek! – adta meg magát és nagy nehezen feltápászkodott a sátorban.
   – Ez a beszéd! – nevette ki Rhanar. Jellegzetes, hangos, messze szálló nevetése volt. Összeérő fülbevalói csilingelve kísérték, ahogy hahotázott. – Öltözz fel! – ütötte meg gyengéden vállát, aztán kilépett a sátorból.

   Nagy volt a kísértés, hogy visszafeküdjön, de amennyire Rhanart ismerte, még az is lehet, hogy egy dézsa vizet öntene a nyakába, ha megtenné. Kinyújtóztatta magát, feltúrta batyuját egy ruháért, majd pedáns módon rendbe rakta saját kis területét. Szűkösen voltak, Jaq és Rhanar osztozott vele egy sátron és ők megkövetelték a rendet. Kisétált és cigarettát tekert magának.
   A többiek már készen álltak a reggeli edzéshez, Malik és Cayleigh sorakozott Rhanar előtt és vele együtt végezték a bemelegítő mozdulatokat. Ha Yue gyorsan akart volna izmos lenni, Rhanar lett volna az első ember, akihez fordul. Csak hát, Yue nem akart izmos lenni. Ő cigarettázni akart és békében ücsörögni, de azt sosem hagyták neki. Csak azért vett részt a reggeli edzéseken, mert rejtegette hatalmát társai elől és mert Rhanarral amúgy sem lehetett ellenkezni.

   Az elmúlt három hetet a siker jegyében töltötték. Synvile után Tűzbölcsőbe utaztak. A hosszú út fárasztó volt, de kifizetődő. Meglett az első sikeres próbájuk, tegnap pedig a második is. Rhanar már az első napon megmondta, hogy céljuk az Aernon-i nagytorna, ehhez pedig szükség volt egy harmadik próbára is, de a sikerek után bizakodóak voltak. Szépen összecsiszolódtak, sokat gyakoroltak és általában vidáman teltek napjaik.
   Az edzés természetesen futással kezdődött. Körülbelül kétszáz méteres távokat futottak, minél sebesebben. Yue gyűlölt futni, már az első kétszáz méter után érzett minden valaha elszívott cigarettát a tüdejében. Rhanar folyamatosan meg is fedte rossz szokása miatt. A bajnok még az italtól is tartózkodott mióta utaztak, egyedül a győzelmek után engedélyezett magának némi meggybort. Mikor végeztek a futással, egyesével diktálta nekik a gyakorlatokat.

   Malik élvezte legjobban az edzéseket. Rengeteg energiája volt és Rhanar inkább csak arra figyelt, hogy ezt levezesse, ahelyett, hogy túlerőltesse a kisfiút. Cayleigh elhivatottan követte az utasításokat, látszott rajta, hogy szeretne erősebbé válni, Rhanar pedig keményen edzette őt, de mindig meg is dicsérte kitartó erőfeszítését.
 Csak négyen edzettek. Az, amit ők edzésnek neveznek, Jaq számára bemelegítésnek sem lett volna jó. Rhanar általában egy bő óráig fárasztotta őket, utána következett a reggeli. Mint minden étkezés, a reggeli is eseményszámba ment Yue számára. Nem csak azért mert egyre jobban élvezte új társaságát, hanem azért is, mert a Rhanar számára vásárolt konyhafelszerelések bőven megérték az árukat.

   Mivel a bajnok régebben rengeteget főzött a kistestvéreire, igazán ügyes és gyakorlott szakácsnak mondhatta magát. Utregar idegen hozzávalóival is bámulatosan gyorsan összebarátkozott. Mindenki imádta a főztjét, tányér sosem maradt nyalatlan, ráadásul egyenesen isteni módon készítette a csípős ételeket és az volt Yue kedvence. Rhanar azzal is tisztában volt, miből mennyit kell enni ahhoz, hogy az ember szépen erősödjön és a mindennapos utazásra is elég ereje legyen. Yue viccelődött is vele néha, hogy ő lehetne a főzés és a testedzés istene.
   Jaq rendszerint csak a reggeli illatára merészkedett ki a sátorból és miután végeztek, végrehajtotta mindennapos rituáléját. Legalább egy óráig nyújtott félelmetesen lassú és pontos mozdulatokkal. Rhanar minden alkalommal csatlakozott hozzá és próbálta eltanulni finom és kecses mozdulatait.

   Próbálkozásait a teljes kudarc jellemezte, egyetlen mozdulatot sem tudott hiba nélkül elvégezni, de Yue úgy sejtette, hogy ettől csak jobban élvezi, mivel így nagyobb a kihívás. Kétséges volt, hogy valaha sikerül neki. Egyszerűen, ők ketten máshogy voltak felépítve. Rhanar izmai bivalyerősek voltak és kemények, míg a harcosé nyúlékonyak és lazák. Néha, Yue leült a távolban és csak figyelte, ahogy mozog. A folyók jutottak eszébe róla, amit a Vizikerekek országában látott. Béke lakozott lassú, szabályos mozdulataiban.
   Miután Jaq befejezte az edzést, Yue elindult, hogy megkeresse két másik társát, mikor a harcos határozottan rászólt.

   – Gyere velem – mondta szigorúan. Yue furcsállotta a dolgot és éppen rá akart gyújtani, de azért bosszantotta miről lehet szó. Leültek egymás elé. Jaq egyenes háttal, szabályos törökülésben, Yue görnyedt derékkal, felhúzott térddel helyezkedett el. – Úgy döntöttem harcost faragok belőled.
   Yue szkeptikusan meredt rá.
   – Nem hiszem, hogy túlságosan érdekelne…
   – Hazudsz – jelentette ki határozottan Jaq. – Szerintem tudatosan még nem látod be, de több jelét is adod annak, hogy szükséged van erre a tudásra.
   – Szerintem Rhanart jobban érdekelné – próbálta magát kivágni a helyzetből.
   – Rhanar már réges-régen ösvényt választott magának. Neked viszont nincs utad. Mindent elárul az, ahogy figyeled az edzésem. Sokszor láttad már, de még mindig ugyanazokkal a szemekkel nézel. Másodszor, a benned áramló energiák mély egyensúlytalanságban vannak.
   – Te nem is tudsz nument használni. Honnan…
   – Van szemem. Látom hogyan ülsz, hogyan állsz, hogyan jársz és eszel. Minden egyes gesztusod elárul, főleg az, ahogy cigarettázol. Egy kicsit sem élvezed, még abban sem tudsz igazán örömet lelni. Pusztán emiatt nem foglalkoznék veled, de ott van a harmadik ok. Malik.
   – Malik miatt akarsz harcost faragni belőlem? – kérdezte Yue zavartan.

   Jaq csak sóhajtott.
   – Az a fiú teljesen gyökértelen – rázta meg a fejét, de nem rosszallás, hanem szomorúság tükröződött az arcán. – Nem tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, de tekintélyes hatalma van és a dereka is szép egyenes. Attól félek meghajlik ha beléneveled a tutyimutyiságodat, úgyhogy jobb, ha elkezdünk tanulni. Tudod mi a különbség a harcos és a katona között?
   Yue sértődötten nézett rá és habozott, de nem merte feszegetni mire gondol Jaq.
   – A katona parancsot teljesít.
   – Úgy van – bólintott Jaq. – És a harcos?
   – Én sosem voltam harcos, csupán katona voltam. Honnan tudhatnám?
   – Igazad van. Sosem voltál harcos és ugyanakkor mégis tévedsz. Te még mindig katona vagy.
   – Nem vagyok az! – sziszegett neheztelve. Ezt személyes sértésként fogta fel.
   – Már hogyne volnál. A katonát nevelik. A harcost tanítják. Ha megérted mi a különbség, talán azt is megérted, mire van szükséged. A nevelés az, amikor ismétléssel megmutatják, hogy egy adott helyzetben mit kell tenned és hogyan kell érezned magad. Újra és újra. Büntetéssel és jutalmazással, mindaddig ameddig magadtól is tökéletesen nem visszhangzod azt, amit mutatnak neked. Belédnevelik, így mondják.
   – A tanítás talán nem ugyanaz?

   Jaq olyan csúnyán nézett rá, ahogyan még soha, szinte átdöfte a pillantásával.
   – Távolról sem. A nevelés által csak valaki más értékeivel lehetsz gazdagabb. Az igazi érték viszont belülről fakad – kis szünetet tartott, mintha mondandóját próbálná átgondolni. – Mondok egy példát. Kiskorában a lányom folyton túrta az orrát. Nagyon idegesített engem a viselkedése, ezért ha rajtakaptam, rácsaptam a kezére. Megtettem vagy százszor, talán még annál is többször és leszokott róla. Beléneveltem, hogy az orrában turkálni rossz. Szerinted rossz dolog az orrodban turkálni, Yue?
   – Rossznak azért nem mondanám, de…
   – Most hagyd abba, mielőtt szamárságot mondasz. Az orrban turkálás az csak orrban turkálás és semmi több.    Nem nevezhető jónak vagy rossznak, de kérdezd csak meg a lányomat és azt fogja mondani neked, hogy rossz és miért? Mert megbüntettem érte. Ha akkor okosabb lettem volna és jobban tanítom, megértené, hogy ez a cselekedet nem jó és nem rossz. Ha így tettem volna, szerinted most turkálna az orrában?

   – Nem hiszem – vont vállat unottan Yue. Igazán nem értette mire akar kilyukadni.
   – Nem bizony. Belátná, hogy szabadsága van dönteni afelől, hogy beteszi az orrlyukába a kecses kis ujjacskáját vagy sem és mégsem tenné, mert már nem kisgyermek. Nem azért, mert belénevelték, hogy az rossz dolog, hanem mert ő így akarja. Saját magától érti és nem csupán érti, hanem érzi is, hogy ez miért előnytelen a számára. Érted már a különbséget? – előrehajolt és megvizsgálta Yue zavart szemeit – A tanítás annyi, mint elültetni egy magot és gondozni, míg egészséges cserjévé növekszik. Később aztán, magától is erőteljes fává nő és kivirágzik, nincs vele további dolgod. A fa nem csak a tanító felelőssége, hanem a tanulóé is és amikor gyümölcs terem rajta, az mindkettejük gyümölcse. Ezzel szemben, a nevelés olyan, mint rámutatni egy távoli fára és azt mondani, ez a fa: jó és csakis ez a jó! A többi fa különbözik tőle, ezért azok: rosszak. Ennek a fának a gyümölcse senkié és mégis, erre a fára mutatnak a legtöbben, mert az ember, aki nem termett magának saját gyümölcsöt, szegénynek érzi magát.
   – Azt akarod mondani, hogy én szegénynek érzem magam?
   – Nem, nem ezt akarom mondani neked, bár ez is igaz. Most csupán arra célzok, hogy te tanítani akarod azt a fiút és ez nemes és férfias szándék a részedről. Sőt, van egy olyan érzésem, hogy közöttünk egyedül te tudod megfelelően tanítani azt a fiút. A baj csak az, hogy te soha nem voltál tanuló. Mint katona, téged mindig csak neveltek ezért következésképpen te is csak nevelni tudsz. Ha jót akarsz annak a fiúnak, akkor harcosnak kell lenned az ő érdekében és ha harcos akarsz lenni, akkor tanítónak is kell lenned. Viszont egyetlen tanító sincs, aki előtte ne lett volna tanítvány.
   – És… ebből most nekem mit kellene megtanulnom? – tárta szét kezeit idegesen.
   – Elültettem a magot. Rajtad áll, hogy kicsírázik-e. Most menj. A katona és a harcos különbségét is megbeszéljük, amint elég figyelmet szenteltél ennek a gondolatnak.

   Ezzel fejezte be váratlan leckéjét és Yue akárhogy is kérdezgette, pesztrálta, Jaq meg sem szólalt, még csak a jelenlétét sem ismerte el. Tudomást sem vett róla.
   Egy idő után feladta és inkább elment megkeresni Cayleight, aki Malikkal játszott és hamarosan összegyűltek a sátrak előtt, amiket egyébként is ideje volt lebontani és tovább indulni. Eddig még nem beszélték meg merre is mennek tovább. Sosem beszélgettek ilyesmiről. Rhanar eldöntötte merre mennek és ezzel el is dőlt a kérdés. Ezúttal azonban, gondjuk támadt.
   Bár Rhanar vette magára a felelősségek nagy részét, azért a többieknek is megvolt a maga feladata. Cayleigh Malikra figyelt, Jaq a készletekről gondoskodott, Yue pedig a pénzügyekért felelt, tekintve, hogy eddig is ő fizetett mindenért. Mire visszaértek, Rhanar épp a sátor egyik támasztórúdját hajtotta össze és fennhangon közölte új úti céljukat.

   – A Kamilla Útnak vesszük az irányt. Téthisbe megyünk, aztán irány Aernon – láthatóan nagyon izgatott volt, Yue sajnálta is, hogy le kell törnie a lelkesedését.
   – Ami azt illeti, van egy kis gondunk.
   Rhanar megvonta a vállát és értetlenül nézett rá, mire Yue kifordította foszlott kabátjának üres zsebeit.
   – Ó… vagy úgy. Kell nekünk pénz? – nézett körbe társain.
   – Pénz az mindig kell. Főleg az óraművárosban. Ott még a föld is elnyeli az embert, ha nincs pénze – világosította fel Jaq.
   – A fenébe. Reméltem, hogy itt máshogy mennek a dolgok. Hogy szerzünk pénzt? – Yue felé intézte a kérdést. Ha valamit ki kellett fundálni, az általában szintén az ő feladata volt.
   – Szerintem a legjobb lehetőségünk az, ha teljesítünk egy megbízást. Az emberek néha megbízást intéznek, ha nem tudnak saját maguk elintézni valamit. Szörnyvadászat, ritka tárgyak beszerzése, eltűnt személyek felkutatása, ilyesmi. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy felbérelnek egy kiválasztottat, szóval fizetnek is érte.
   – És ez nem kerül nekünk túl sok időbe? – aggodalmaskodott Rhanar. – A nagytornán csak nyolc csapat nevezhet. Ha a többiek megelőznek minket…
   – Az Administratium ellenőrzi ezeket a megbízásokat, hogy ne tartalmazzanak törvénysértést. A nehezebbeket hivatalosan is próbaképp ismerik el és ha eleget fizet, még egy szekérhajtót is felbérelhetünk. Úgy hamar elérünk az óraművárosba.
   – Hah! – kapott a hasához Rhanar és nevetni kezdett. – Dörzsölt fickó vagy te, Yue! Tudtam, hogy megéri veled barátkozni! Akkor, merre menjünk?

   Csak ketten indultak útnak, vissza a városba, egyenesen az Administratium háromemeletes, diófából kiénekelt épületéhez. Odabent egy nagyra nőtt sáska fogadta őket, mindketten rendesen meg is ijedtek tőle. Négy ízelt lába volt és két hasonló karja, csáprágója és rácsos szemei. Testének nagy részét kitinpáncélos potroha tette ki és mint kiderült, ő volt az egyik helyi tisztviselő. Elvezette őket a megbízások listájához, majd kiválogatta azokat, amiket hivatalos próbaként is elismernek. Öt darab pergamen hevert az asztalon, Yue mindegyiket felolvasta. Az egyik annyit sem fizetett, mint amennyivel a Világfára érkezett, pedig az sem volt egy vagyon. A másodikért át kellett volna hajózni a Hasadékon, az pedig túl sok idő és megint csak: pénz. A másik kettővel is hasonló gondok voltak. Az utolsót valamivel kisebb reménnyel vette a kezébe.

   – Justinea faluja hivatalos megbízást intéz vállalkozó szellemű kalandorok vagy kiválasztottak számára. A megbízás sikeres teljesítéséért száz Pleai aranyforint jár. További részletekért Justinea márkijánál érdeklődhetnek.
   – Az sok pénz? – kérdezte Rhanar és tanulmányozni kezdte gyűrött térképét. – Nincs is messze! Ha nem esik az eső, két-három napon belül akár ott is lehetünk.
   – Az nagyon sok pénz… túl sok. Nem tetszik nekem ez a felhívás… – hümmögött, majd a sáskaszerű adminisztrátorhoz fordult és remélte, hogy meg tud szólalni a nyelvükön. – Tudja mi lenne a feladat?
   A teremtmény nem válaszolt de Yue elé sétált, ízelt kezét a papírra tette, mely azonnal hozzá ragadt. Megfordította és úgy adta vissza neki. A másik oldalt nem a felhívást intéző kéz gondos dőltbetűi álltak, hanem az Administratium vastag, nyomtatott betűi.

   Hivatalos figyelmeztetés!
   A küldetés kapcsolatban áll a Megváltás Útjával.
   Fokozottan veszélyes!
   Minden kiválasztottnak azt tanácsoljuk, hogy maradjon távol az úttól!

   – Mi az a Megváltás Útja? – kérdezték egyszerre.
   Rhanar zavartan pillantott a hatalmas sáskára, de Yue hatalmas szemekkel, tátott szájjal meredt a papírra. Remélték, hogy a rovarszerű lény meg tud szólalni. Bár ne tette volna. Szótagokban beszélt, alig lehetett megérteni a mondandóját és a hangokat olyan zajjal formálta meg, mintha rozsdás szöggel kaparnának egy palatáblát.

   – Két e…gész csa…pat. El…tűnt. U…tá…na ír fi…gyel…mez…te…tés. Nem tér vissza sen…ki.
   – Valaki azért csak visszajött már onnan! – feltételezte Rhanar.
   Yue jótékonyan masszírozta fültövét, hogy felkészítse az éles, csikorgó hangra.
   – Nagy ki…rály…nő. Ba…si…lis…sa. Alec…tro…na. Sen…ki más.
   Rhanar és Yue összenéztek. A hódító izgatottan fürkészte barátja arcát. Szeme csillogott, szája mosolygott, láthatóan már meghozta döntését. Yue fél szemével még mindig a papírra meredt. A Megváltás Útja… – morfondírozott. Fogalma sem volt mi várja ott, de úgy érezte okkal keveredett a kezébe ez a papíros. Tudni akarta mit is jelent ez a szó valójában. Apró biccentést küldött Rhanar irányába és zsebre tette a papírt.
   – Köszönjük szépen, elvisszük! A megérzésem azt súgja, hogy valami értékes vár minket az út végén – azzal rögtön távoztak.

 

   Egy zöld hasú égi király suhant át aznap az égbolton, árnyéka jótékonyan védelmezett a déli nap tikkasztó melegétől. Négy éjszaka telt el, mire elérték a falut. Alig százan élhettek itt. A hirdetésben említett márki rezidenciáját könnyen megtalálták. Az ismerős Utregari faházat fehér szirmú virágok borították, aranyporra emlékeztető, sűrű pollenzuhanyt hullajtottak a föld felé.
   A márkit jól láthatóan meglepte érkezésük. Öregember volt, arca borzalmas, gennyes kelésekkel volt tele. Erős gyomor kellett ahhoz, hogy pár másodpercnél tovább egyenesen ránézzen az ember. Yue furcsának találta a márki viselkedését. Nem úgy tűnt, mint aki örül a jelenlétüknek. Mi több, kényelmetlenül fészkelődött, aggodalmasan rágta a körmét és folyamatosan kapkodta tekintetét az öt kiválasztott között.

   – A megbízás miatt jöttünk – közölte Rhanar, majd átnyújtotta a pergament, de csak óvatosan, mint aki fél, hogy elkapja keléses ragályát.
   Malik odakint kiszúrt egy apró termetű kutyát és szó nélkül kirohant, hogy megismerkedjen vele.
   – Ó… hát, persze – fújtatott a márki gondterhelten. – Kérnek gyümölcsteát?
   – Igen, szeretnénk – válaszolt Jaq hátulról mindannyijuk nevében és pipára gyújtott.
   Az öreg egy fiatal lányért küldött, aki teát főzött nekik, de szószólójuknak nem volt kedve megvárni, amíg felforr a víz.
   – Hadd halljuk, mit kell tennünk? – kérdezte türelmetlenül Rhanar.
   – Ó, igen… igen. – hebegte az öreg. Arcán agóniával vegyes megkönnyebbülés vonaglott – A helyzet az, hogy egy kislány eltűnt azon az úton. Igen, az ő felkutatására adtuk ki a megbízást.
   – Ez esetben szeretnék a gyermek szüleivel beszélni – fűzte hozzá Jaq.
   – Ó… attól tartok ez nem lehetséges – felelt továbbra is kényelmetlenül fészkelődve. – Az édesanyja elutazott… igen.
   Egyre több minden sántított a küldetés kapcsán, ami nem kerülte el a jelenlévők figyelmét.

   – Az anya elvesztette a gyermekét és erre… elutazott? Jól értem? – szúrta közbe Jaq éles, neheztelő hangsúllyal.
   – Gyermekem… – billentette meg fejét az öreg – nem tudod milyen veszélyes az az út? Maga Üntera vívott ott csatát a mi korunk hajnalán. A numen amit hátrahagyott, azóta is ott kísért. Királyok is odavesztek már azon az úton. Ha ők elbuktak, akkor nekünk, halandó embereknek ugyan mi esélyünk lehet?
   Cayleigh kellemetlenül fészkelődött Yue mellett, de ő maga nyugodt maradt. Idegen volt számára a veszély érzése, elvégre végszükség esetén bármilyen fenyegetéssel le tudott számolni a puszta pillantásával. Hatalma eddig egyedül a királyok ellen bizonyult kevésnek.
   – Jól hangzik – mondta Rhanar és feltápászkodott a padlóról. – Akkor mi indulunk is.
   – A teát azért megvárnám, de egyetértek – bólintott Jaq.

   Miután megitták a teát, Cayleigh kisétált a sátorból. Yue cigarettára gyújtott. Miközben várakoztak, a márki bemutatta őket egy serdülő fiúnak és megbízta, hogy vezesse el őket a Megváltás Útjához.
   Kifelé menet összeszedték Cayleight és Malikot, utóbbi sikertelenül kergetőzött a göndör, barna szőrű kutyával. Úgy félórányi séta után fiatal vezetőjük megállt és közölte, hogyha egyenesen mennek tovább, akkor elérik az utat. Ő nem volt hajlandó továbbmenni. Mindannyian érezték a numen baljóslatú súlyát. A fák rejtekében sűrű, zöld ködre lettek figyelmesek. A fiú egy másodperccel sem szándékozott tovább tartózkodni a veszély közelében és sietősen vissza is fordult.

   – Várj! – kiáltott utána Jaq. – Ismerted ezt a kislányt?
   – Liegilt?
   – Mit tudsz róla?
   – Én… semmit – mondta sietve a fiú.
   – Az a kislány egyedül van és biztosan nagyon fél.
   – Ahha – vonta meg a vállát. – Alighanem már belehalt a nagy félelembe, de ha ti is így akartok járni, hát menjetek. – szúrta oda flegmán.
   – Na húzd be a farkad kisfiam és takarodj vissza anyádhoz, mielőtt belehajtogatom a lábadat a seggedbe! – teremtette le a Nerni harcos. A fiú megijedt Jaq fellépésétől és egy szó nélkül eliszkolt.

   – Ez meg mi volt? – kérdezte tőle Rhanar.
   – Sajnálom –fújtatott mogorván. – Nem a fiúra vagyok mérges, hanem a kislány szüleire. Ti nem tartjátok ezt furcsának? – nézett körbe. – Nekem van egy lányom. Ha eltűnne, én magam mennék utána és addig haza sem térnék, amíg nem találnám meg. Elzarándokolnék az összes istenhez és személyesen kérném a segítségüket, ha arról lenne szó! Biztos vagyok benne, hogy valamennyi apa ezt tenné! – mondta.
   – De nem minden apa – fűzte hozzá Yue keserűen, élénkkék szemeivel a ködbe meredve.
   Jaq zavartalanul folytatta.
   – Ezek az emberek meg csak kifüggesztettek egy hirdetést és ennyi. Valami nagyon nincs rendben ezzel a megbízással.

   Jaq olyan eltökéltnek tűnt amilyennek korábban még sohasem látták. Fejébe vette, hogy megkeresi a kislányt, bármi áron. Folytatták hát útjukat az ezüstszínű törpefenyőkkel kikövezett ösvényen, egyenesen a zöld ködön át. Belsejében alig láttak tovább az orruknál, olyan volt mintha egy felhőn sétálnának keresztül. Kettesével haladtak, közel egymáshoz, nehogy a sűrű köd elválassza őket. Jaq haladt céltudatos és öles tempóval elől, középütt Malik és Cayleigh kézenfogva, Rhanar és Yue alkották a hátvédet. Ahogy folytatták útjukat, a köd oszlani kezdett. Egyre tisztábban láttak, de miután teljesen kitisztult, Yue nem Utregar megszokott erdőségével találta magát szemben.
   Hamuszín föld terült el a lába alatt, szeme pedig szirtekkel, lankás hegyoldallal és a távolba merészkedő csúccsal találkozott. A felhők oly közel voltak, hogy úgy tűnt akár el is érhetné őket. A kilátás semmi máshoz nem volt fogható, a levegő pedig oly tiszta volt, hogy külön névvel kellene illetni, mert bűntény lett volna ugyanannak a levegőnek nevezni, ami máshol is jelen volt. Csak egyetlen ilyen hely volt a Világfán. Askelan Fekete Hegye. Környezete rejtélyes módon megváltozott, de társait továbbra is látta. Hallotta, ahogy Rhanar megszólal mellette.
   – Mi a…? – csuklott el a hangja meglepetten. – A térkép szerint mérföldekre vagyunk a tengerparttól.

   – Tengerpart? – kérdezett zavartan Cayleigh – Én egy vörös sivatagot látok – szemeit zavartan forgatta körbe és csak néhány pillanattal később villant a szikra elméjében. – Ismerem ezt a helyet…
   – Én is – fűzte hozzá Jaq. – Ez itt A’tur udvara. Bárhol megismerem ezeket a karmazsin szobrokat.
   – Én ugyanazt a ködöt látom, mint az előbb – tekingetett körbe Malik zavartan – és ezt az utat.
   Ösztönösen a lábuk elé néztek. Mindannyian látták az utat, bármilyen táj is terült a szemük elé. Olyan helyre vezette őket, ami kedves volt a szívüknek, a csend pedig egyre nehezebbé vált.
   A kényelmetlen, súlyos csendet végül nem szarvas bőgése, vagy árnyékfutó vicsorgása törte meg, hanem énekszó. Egy nő hangja, aki egy idegen nyelven – egész pontosan a felhőnyelven – kántált. Óvatosan az irányába indultak, s meg is találták a hang forrását. Egy fekete, lenge köntösbe öltözött nőt pillantottak meg, aki térden állva kántált. Körülötte tizenhat gyertya volt tökéletes kör alakban felállítva, valami rituálé közepén lehetett. Nem voltak biztosak benne, hogy valóság-e vagy illúzió.

   – Te vagy a vezető – Jaq bökte oldalba Rhanart. – Beszélj vele!
   – Jól van – mondta és bátran odalépett hozzá, megzavarva az éneklését. – Elnézést! – mondta határozott hangon, de a nő egyáltalán nem figyelt rá.
   Akárhogy is szólongatta, zavartalanul folytatta hátborzongató énekét a felhőnyelven. Mikor az utolsó hanghoz ért, a tizenhat gyertya lángja kísértetiesen kialudt körülötte és bódító, lila füstöt eresztett a levegőbe. A nő felegyenesedett, s a kiválasztottakhoz fordult. Vékony anyagú, fekete ruhát viselt, amely jobb kezét teljesen szabadon hagyta, de testének többi részét bokától nyakig betakarta. Szabad keze telis-tele volt színes tetoválásokkal. Fürkésző, mindent látó tekintettel nézett végig rajtuk egyesével. Szemei akár a kígyóé, állandó jelleggel sandítottak. Arcbőrének élénk, rózsaszínhez közeli árnyalata volt és rövidre vágott fekete haja hozzáadott veszélyes jelenlétéhez.

   – Jaj nekem – szólalt meg nemtörődöm módon. Hangja mély volt és öblös, felülmúlhatatlan közömbösség ólálkodott benne. – Nem számítottam rá, hogy bárkivel is találkozni fogok itt, pedig ha jól látom egy csapat kiválasztott áll előttem. Most mihez kezdjek? – kérdezte tűnődő módon, az égre emelve tekintetét.
   – Elárulnád ki vagy? – követelte talán harmadszorra Rhanar, de ezúttal választ is kapott.
   – Én vagyok a megújulás fekete virága. A nevem furcsa súlyt hordoz magával, így inkább megtartom magamnak. Viszont ez baj… – mélázott el újfent. – Hogyan szólítsatok, ha egyszer nem mondom meg a nevem? – két ujjával fülbevalóját piszkálta, úgy töprengett. – Hívhattok Virágnak – engedte meg nagy kegyesen, majd mustrálni kezdte őket akár portékákat a kirakatban. Állához érintve ujjait, tetőtől talpig végigmérte őket – Nem nehéz kitalálni, hogy ki az erő – grimaszolt, majd kígyószemeit Jaq irányába fordította. – A jóképű a bölcsesség – következőnek Cayleighre tekintett, majd zavartan emelte arca elé a kezét. – Jaj nekem – csóválta meg a fejét. – Neked a szívnek kellene lenned, de nem doboghatsz értük elég erősen, ha még magadat sem tudod szeretni.

   Cayleigh szürke arca sápadtabb árnyalatba fordult. Ajkai elváltak egymástól, édes orcáján fájdalmas rángás haladt keresztül. Virág aztán Yuéra nézett. Tovább figyelte, mint bármelyik társát, de neki nem mondott semmit, inkább leguggolt és Malikkal nézett szembe.
   – Nocsak, nocsak… – mosolygott miközben a fülbevalójával játszott. – Ez a kis teremtmény igazán érdekes. Te mégis mi szeretnél lenni? – kérdezte.
   – Erő – mondta Malik határozottan, szemernyi kétség vagy késlekedés nélkül.
 Virág megsimogatta seszínű haját, miután Malik nagy ellenállással elhúzódott tőle.
   – Azt mondanám te inkább lehetőség vagy – a titokzatos nő befejezte a kiválasztottak megítélését és talpra állt.
   – Várj! – szólalt meg Cayleigh és Yue felé mutatott. – Ő micsoda?
   – Nos… ez igazából mindegy, nemde? Hisz meghalni jöttetek ide, biztosan – mondta, s ismét fürkészni kezdett valami után a tekintetükben. – Azt ne mondjátok, hogy önként vagytok itt – a megerősítő csend hallatán nevetni kezdett. Kárörvendő kacaja hangos volt és kicsinyes. – Jobban kellett volna értékeljétek egymást. Béke poraitokra – vont vállat hetykén és sarkon fordult.

   – Persze, persze – legyintett agresszívan Rhanar. – Elég figyelmeztetést hallottunk már, induljunk! – hiába indult meg előre, a többiek hezitáltak, hogy kövessék.
   – Virág… – szólította meg Yue és előhúzta a kis dobozkáját. Isten Kegyelmes. – Milyen veszély leselkedik itt ránk? És ha ez a veszély valóban ilyen nagy, akkor te miért jöttél ide?
   – Én szabadon közlekedhetek ezen az úton, mert egyszer már végigmentem rajta. Valami fontosat hagytam itt és eljött az ideje, hogy visszaszerezzem.
   – Ha te felette állsz ennek a veszélynek, akkor számíthatunk a segítségedre? – kérdezte. – Egy eltűnt kislányt keresünk, nem akarunk semmi mást – tette hozzá.

   Virág néhány lépéssel megközelítette Yuét. Úgy mosolygott rá, mintha valami aranyos állatka lenne és még meg is simogatta az orcáját.
   – Milyen aranyos… – mondta öblös hangján, tűnődő tekintettel. A többieket is újra szemügyre vette. – Nagyon aranyos kiválasztottak vagytok. Nem is tűntök haszontalannak. Nem tartom kizártnak, hogy meg tudunk egyezni egymással.
   – Miféle egyességről van szó? – lépett elő Rhanar.
   – A kertben nem vár rátok ellenség – mosolyodott el Virág. – Mi több, alighanem ez a legbékésebb hely az egész Világfán. Pont a béke teszi oly kíméletlenné – ködösen fogalmazott, de Yue kezdte érteni mi is leselkedik rájuk, ahogy körülnézett. –Kiszabadítalak titeket abban az elkerülhetetlen esetben, ha a kert magával ragadna. Cserébe meg kell tennetek nekem egy szívességet.
   – Miféle szívességet? – kérdezte Rhanar.
   – Arról majd odakint beszélünk, de részt kell vennetek hozzá Aernon nagytornáján. Ha nem tudtok nevezni, nincs miről beszélnünk.
   Rhanar tekintete felragyogott.
   – Ott leszünk! Arra mérget vehetsz!
   – Nagyon helyes. Akkor hát megegyeztünk? – Rhanar emelte a kezét, de aztán habozni látszott – Nagy kár lenne ha elveszítenéd egy vagy több társadat miután ilyen hosszú utat megtettetek és biztosíthatlak róla, hogy ez meg fog történni amennyiben nem veszed igénybe a segítséget, amit kínálok.

   Álnokul mosolygott, Rhanar tépelődött is egy ideig. Nem nézett társaira, de reménykedett benne, hogy valamelyikük meg fog szólalni. Ám mindenki csendben maradt. Most, hogy itt voltak, a bőrükön érezték. Itt valami különös, megfoghatatlan veszély várja őket. Olyasmi, amire nem készítheti fel őket semennyi edzés és tanulás sem. Rhanar végül kezet nyújtott.
   – A nőknek inkább kezet szokás csókolni – Virág pökhendi mozdulattal nyújtotta kacsóját, de nem ragaszkodott a gesztushoz. Visszahúzta kézfejét, miután Rhanar rosszallóan pillantott rá.
   Ígéretéhez hűen, Virág mindannyijuk testére egy apró pecsétet rajzolt, majd ráolvasott a felhőnyelven. Nem volt más hátra, mint elindulni az úton és szembenézni ködös veszélyeivel.

   Hosszú ideig bandukoltak, de a szemük előtt lévő táj fikarcnyit sem változott. Olyan volt, mintha taposómalomban járnának, a távolban lévő dolgok egy kicsit sem kerültek közelebb. Az egyhangú látványt felszálló füst, majd egy tábortűz fénye törte meg, mindannyian jól láthatták. Nehezen kivehető figurák ülték körül, száznál is többen lehettek, de ártalmatlannak tűntek. Együtt énekeltek egy fülbemászó, egyszerű népdalt.
   Mindannyian furcsállották a látványt, de követték Virágot és megközelítették a tábortüzet. A melegséget nyújtó tűz körül egyaránt ültek öregek és gyerekek, nők és férfiak. Olyanok voltak, akár egy nagy család. Csak egy valami volt furcsa az egybegyűltekben. Hasonlítottak Cayleighre. Hamuszürke bőrük, vajfehér hajuk és magas, sudár termetük volt.

   Cayleigh teljesen megbabonázva lépett ki társai közül és közelebb ment hozzájuk. Két hasonló korú kisgyermek futott oda hozzá és átölelték a derekát. Karjánál fogva húzták magukkal a tűzhöz, de a többiekről nem vettek tudomást. Cayleigh követte is őket, s mikor leült közéjük, Yue látta ahogy zokog és közben mosolyog. Egyikük sem látta még igazán mosolyogni, ám most megpillanthatták milyen az, amikor szívből jövő örömmel mosolyog. Valósággal káprázott a napfényben. Az arcára kiülő boldogságnak oly erős súlya volt, hogy Yue szíve összeszorult, amint meglátta. Ahogy mosolyra fakadt, Cayleigh csatlakozott népéhez a tűz körül és a látomással együtt eltűnt. Zöld köddé foszlott a tábortűz és a boldogan énekelő emberek. Malik kétségbeesetten szólongatta, a nevét kiáltotta, de a nőnek hűlt helye sem volt.
   – Mi történik?! – kérdezte ijedten.

   – Nem kell aggódnod, kisfiú. Viszontlátod még, de az számára csúnya ébredés lesz – monda kárörvendően, majd mosolyogva fordult a három férfi felé. – Értitek már? Ez a hely a legmélyebb vágyaitokat kínálja fel. Nektek, kiválasztottaknak nincs esélyetek ellene, hiszen a vágyaitok határoznak meg titeket. Az tart kapcsolatban a numennel és ha nem találkoztok velem, az lett volna a vesztetek is.
   A kiválasztottak szívére sötét árnyék húzódott, ahogy megértették mivel is néznek szembe. Még Rhanar is elsápadt. Tovább haladtak, s a következő illúzió nem váratott magára sokáig. Egy fényes, fennhéjázó palotát láttak mely teljesen elállta az útjukat. Ablakának párkánya márvány, fala csillogó kő, ajtaján a minták aranyból faragottak. Túlméretezett, tárt kapuján át aranyfényű csillogás ragyogott keresztül. Yue a szeme elé kapta kezét, de Rhanar megbűvölve bámult egyenest a közepébe.

   – Nem tudjuk… megkerülni? – kérdezte elcsigázott arckifejezéssel.
   – Nem volna haszna. Úgy érzem neked kell bemenned ide.
   Szüksége volt egy mély levegőre, de magabiztosan, felvértezve sétált be. A többiek is látták mi fogadta odabent. A levegőt sűrű illatfelhő töltötte meg. Kincsekkel teli falak, csordultig megtelt vitrinek, trófeák és gyönyörű műtárgyak díszítették az óriási nappalit. Festmények lógtak a falon és ellustult emberek pihentek kipárnázott bőrkanapékon. A fényűzés sértette Yue szemét. Egy alacsony, széles csípőjű, idősebb nő szaladt Rhanar felé kitárt karokkal.

   – I’xhala! – kiáltotta meleg hangján. Szemében örömkönnyek gyűltek. – Hát hazatértél, fiam! Aunik! – üvöltött a háta mögé egy fiatalabb fiúnak – Szólj a testvéreidnek! A bátyátok hazatért! – kiáltott fel örömében a nő, s átölelte Rhanar derekát, aki viszont nem viszonozta a gesztust. – Mi baj van, fiam? Minden rendben van?
   – Nem tudom… – felelte Rhanar, miközben körbenézett a nappaliban. Pontosan tudta melyik kincset hol találta és vissza tudott emlékezni miképp szerezte trófeáit. Mégsem érezte a győzelem mámoritó varázsát. – Valami nem kerek. Valami…
   – Rhanar! – hallottak szinkronban kiáltani néhány sihedert. Öt kisebb-nagyobb fiatal szaladt Rhanar felé, élükön egy kislánnyal.
   – Bátyó! – kiáltotta a kislány. – Ezúttal merre jártál? Mesélj nekünk!
   – Én…
   – Igen! – vágta oldalba egy felnőttkor határán járó fiú – Mesélj el mindent! Milyen kalandokban volt részed ezúttal?
   Rhanar csak állt közöttük és hallgatott. Mindene megvolt. A legjobb volt abban amit csinált saját világában és azóta meghódított tíz másikat. Mindent elért, amire csak vágyott és nem értette: miért nem büszke önmagára?
   – Ne legyél bunkó, Rhanar! – csapta fültövön az óriást mamája. Lábujjhegyre kellett hozzá állnia.– Köszöntsed tisztességesen a kishúgodat!
   Rhanar még nézelődött egy darabig, mintha érezné, hogy valami nincs rendben. Aztán a testvérei kérték, hogy meséljen. El-el kezdtek egy-egy történetet, amit már hallottak tőle és szerették volna, hogy mesélje el újra. Ahogy felidézték a múlt dicsőségeit, Rhanar büszkeséget érzett szívében és hosszú idő után elmosolyodott. Megfogta a kislányt a hóna alatt. A magasba hajította, majd elkapta őt. Aztán letette és melegen üdvözölte a többi testvérét is. Leült velük az egyik bőrkanapéra. Utregar gyönyörű tájairól kezdett mesélni. Egy szolgálólány jelent meg és vitt neki egy legalább két literes korsót és amint meghúzta, a palota, s minden ami falai mögött volt, elmosódott a szemük elől. Zöld köddé vált, benne Rhanarral együtt.

   Perceken belül eltűntek ketten is, de szinte alig haladtak tovább, máris találkoztak a következő illúzióval.
   Ezúttal, a hátuk mögül érkezett, egy nő alakjában. Jaq arca rémült kifejezést öltött amint meghallotta a hangját. A nőnek erős, amazon testalkata, de kerek, csinos arca volt. Sebhely csúfította el homlokát. Szemei barnán csillogtak, ha éppen nem lógott bele vörösesszőke haja. Közönséges, koszos ruhát viselt, ami többször volt már mosva, mintsem azt számon lehetett volna tartani.
   – Iferijya… – szólította meg Jaq a feleségét.
   – Örülök, hogy újra látlak – mondta a nő és megérintette az arcát. Jaq lehajolt és egymásnak érintették homlokukat. A Nerni harcos beletúrt a sűrű hajzuhatagba. – Úgy hiányoztál.
   – Te is nekem – válaszolt Jaq elérzékenyülve. Iferijya csókra nyitotta száját, Jaq pedig válaszolt rá. Finom, érzéki csókot tapasztott a szájára.
   A nő megérintette a mellkasát, mikor ajkaik elváltak.
   – Ne mászd tovább a Világfát! Gyere haza velem. Maeline is hiányol téged… és én is. Szeretném, ha újra egy család lennénk – elemi vágyakozással mondta. Olyasfajta kétségbeeséssel, ami azt üzente, hogy mindenre hajlandó lenne.
   Jaq kezébe vette a nő kezét és mosolyogva, eltűnődve simogatta tenyerét érzéki mozdulatokkal. Vágyott rá, hogy kimondja ezeket a szavakat. Nagyon régóta szerette volna, hogy egyszer csak megjelenjen a semmiből és ezt mondja neki.
   – Nem lehet – mondta halkan, bizonytalanul. Remegett a hangja, ahogy beszélt. –Neked is tudnod kell. Ezt már eljátszottuk korábban. Nem is egyszer. Ha hazamennék veled, minden éjjel magunkkal vinnénk a szégyent az ágyunkba. Kiszorítana minket – teste meggörnyedt ahogy folytatta. – Sajnálom, vadrózsám. Nagyon szeretlek. Örökké szeretni foglak… de nem megyek veled haza.

   Ahogy ezt kimondta, a nő zöld köddé változott és szétszóródott az éterben. Jaq egy sebes mozdulattal utánakapott, megpróbálta megragadni a foszlányokat, de marka üres maradt. Úgy állt ott, mint akit faképnél hagytak. Nem mozdult meg. Tekintetét a távolba fúrta és egy tapodtat sem mozdult.
   Yue látta a szemeit. Kietlenül üresek voltak. Szárazok akár a sivatag. Ezt hívta magában a „mindennek vége” szemeknek. Csak bámult maga elé a semmibe, s próbálta feldolgozni mi történt vele. Ám még ebben a pillanatban sem szűnt meg harcosnak lenni és ráparancsolt Yuére, hogy üljön vele szemben.

   – Elgondolkodtál azon, mit kérdeztem a múltkor?
   – Jaq, ez nem a megfelelő idő…
   – A kérdésemre válaszolj! – nézett rá szigorúan a harcos. – Tudod már, mi a különbség a harcos és a katona között?
   Yue csendben maradt maga elé. Talán csak a feszültség miatt szaladt ki belőle őszintén a válasz.
   – Nem – rázta a fejét. – De miért pont most…
   – Azért, mert félek, hogy a következő kísértés után nem látjuk többé egymást.
   – De hiszen itt van Virág – mondta Yue és a nőre nézett, aki bárgyún integetett felé.
   – És te megbízol benne? – úgy beszélt róla, mintha ott sem lenne, de fogós kérdést tett fel. Nem mert válaszolni és még ijesztőbb módon, Virág helyeslően kacagott fel.

   – Ne feledd! Ő a bölcsesség – nevetett jóízűen és helyet foglalt a fűben, úgy figyelte őket szemérmetlenül.
   A harcost ez kicsit sem zavarta.
   – Feltétlenül meg kell tanulnod mi a különbség a katona és a harcos között. Ha ezt jól megtanulod, a többire megtanít maga az élet. Mondd el még egyszer, mi a katona feladata?
   – Hogy teljesítse a parancsot.
   – Úgy van. Mi a harcosé? – erre természetesen nem tudhatta a választ – Jól jegyezd meg. A harcos elsősorban védelmező és minden más fölött, a legfőbb erény védelmezője.
   – És mi a legfőbb erény? – kérdezte zavartan. Még sohasem hallott ehhez hasonló dolgokról és még itt, az úton, két barátja eltűnése után is valahogy megigézte ez a misztikum.

   – A legfőbb erény nem más, mint a helyes cselekvés tudománya. A harcos nem pusztán tudja, hanem csalhatatlanul érzi hogyan és mikor kell küzdeni. Nem veti magát a küzdelembe szükségtelenül – ezek a szavak tetszettek a fiatal kiválasztottnak, aki hosszú ideje kerülte a harcot. Jaq azonban, mintha megérezte volna, egyből mondott olyat is, ami már kevésbé volt az ínyére – Ám amikor harcba indul, akkor mindenével küzd! Teljes figyelemmel, minden eszközzel és nem féli a halált. A harcos saját maga mestere, mert rászánja az időt és az energiát, hogy elsajátítsa önmagát. Nem próbál javítani vagy tökéletesíteni önmagán. Arra törekszik, hogy az legyen, ami és semmivel sem több vagy kevesebb. Találja magát bármilyen helyzetben, a benne élő erény által lép kapcsolatba a világgal és semmi mással. Ezt jelenti harcosnak lenni. Most pedig, induljunk tovább.
   – Várj! Honnan tudom…
   – Egyáltalán nem figyeltél rám? – dohogott Jaq és talpra állt – Minden kérdésedre megtalálod a választ önmagadban. Nem kell mást tenned, mint behódolnod a benned lévő erénynek. Ezt úgy teheted meg, hogy megszabadulsz minden tévhitedtől. Ez hosszú és nehéz folyamat lesz, de ha alázatot tanulsz és őszintén bánsz önmagaddal, akkor megnyílik előtted a helyes cselekvés tudománya és vele együtt a harcos útja is.

   Azzal maga mögött hagyta a többieket és előre indult. Yue egyvalamit még mindenképpen szeretett volna kérdezni, de az út nem hagyott neki több időt. Ismét megkísértette a Nerni harcost és újfent egy nő lépett elő a ködből. Hasonlított az előzőre, de fiatalabb volt. Királykék blúzt viselt és vajszínű, virágmintás szoknyát. Szőke haja fürtökben omlott a vállára. Keskeny nyaka finoman ívelt volt, fehér homlokán izzadságcseppek gyöngyöződtek, bal orcáján fekete szépségfolt díszlett. Barna szemeiben csodálatos csillagfény izzott. Igéző módon rebegtette hozzá szempilláját, s mikor szóra nyitotta telt ajkait, úgy tűnt a világ szíve is kihagy egy ütemet. Yuét teljesen elvarázsolta a megjelenése. Nem ismerte a lányt, de örült, hogy nem neki kell szembenéznie ezzel a kísértéssel, mert alighanem elbukott volna.

   – Istenem… – hallották Jaq hangját, aki a szája elé kapta tenyerét és lassan, szakaszosan lépkedett az irányába. Könnyek nem gyűltek a szemébe, de elérzékenyült. Arca sírásra fakadt. – Maeline? – kérdezte, mire a lány sűrűn bólogatott. Odarohant hozzá és megölelte az apját. Jaq szorosan magához ölelte, de aztán el is engedte, hogy jobban megnézhesse – Annyira gyönyörű vagy – mondta nagyokat nyelve.
   – Te is jól nézel ki, apa – mondta a lány mosolyogva.
   – Istenek… – nyögte Jaq és újból magához ölelte a lányt, csókot adott a homlokára. – Micsoda nő lett belőled – szipogott. – És én nem voltam ott… nem voltam ott veled. Nem voltam ott, hogy lássam… – hajtogatta újra és újra.
   – Semmi baj – felelt Maeline. – Már minden rendben van, apa – bontakozott ki az ölelésből és Jaq szemébe nézett. – Már nem kell többé másznod a Világfát. Többé nem kell bántanod senkit sem.

   – Úgy sajnálom – hebegte Jaq. – Ott kellett volna lennem. Nem lett volna szabad olyan sokáig elmennem otthonról, nem kellett volna kinyitnom a kaput, de én… én jobb életed akartam neked. Nem akartam, hogy azon a csatamezőn éld le az egész életed, én…
   – Nyugalom – mondta a lány és nyakához húzta a férfi arcát. – Már vége van – kérdezte és Jaq könnyek közt bólintott egyet.
   – Annyira össze vagyok zavarodva – mondta. – Mennyi idő telt el? Hány éve…
   – Nem számít – szakította félbe Maeline. – Gyere velem. Most már elhagyhatjuk Nernit.    Mindenünk megvan hozzá. Letelepedhetünk egy új hazában, ahol békében élhetünk. Pont úgy, ahogy megígérted. Emlékszel?
   – Mégis… hová?
   – Ahová csak akarjuk – biztatta a lány mosolyogva. – Gyere – mondta és kinyújtotta felé a kezét. – Sokat szenvedtél míg felértél a tetőre, igaz? – Jaq szipogva bólintott, miközben a többiek értetlenül figyelték a jelenetet.
   – Hogy ilyen szánalmasan lásd bőgni apádat… – engedett meg magának egy kacajt Jaq.
   – Nem szánalmas. Már megteheted. Többé nem kell harcolnod. Nem kell bántanod senkit. Csak fogd meg a kezem… – mondta csábitó hangon és Jaq nem hezitált. Megfogta a lánya kezét és köddé vált az illúzióval. Kis idő múlva eltűnt a rejtélyesen megjelenő ködben.

   – Végül mindenki megtörik – állapította meg Virág keserűen. – Még ez a bátor férfi is. A kedvessége lett a veszte, mint a bátor férfiaknak általában.
   – Nem tört meg – javította ki Yue. – Ezt nem tagadhatta meg. A lánya iránt érzett szeretetét nem. Teljesen kiüresedett volna, ha megteszi.
   – Ne érts félre. Nem tartom gyengének. Sokat nem adtam volna érte, ha énnekem van olyan apám, mint az a férfi.
   Yue kíváncsian sandított Virág felé. Erre már ő is gondolt korábban.
   – Ez a hely… ha meg akarod tagadni amit felkínál, akkor azt fel kell adnod. Mélyen a szívedben. Végérvényesen. Igaz? – kérdezte. Nem is Virághoz intézte a kérdést, csak úgy a levegőbe, de a nő csalódottan bólintott – Ha viszont feladjuk amit felkínál, akkor mi fog maradni nekünk, miután kimegyünk innen?
   Az újjászületés fekete virága csendben maradt. Nem erősítette meg Yue gyanúját, de nem is mondott ellent. Tekintetében egy meglapuló pillanatra felbukkant ugyanaz az üresség, amit Jaq csillogó szemében vélt felfedezni.
   – Te nem félsz attól, amit láthatsz, kisfiú?
   Malik csak nevetett. Vakmerősége és tapasztalatlansága ellenére ösztönei csalhatatlannak bizonyultak. Nevetett miközben válaszolt.
   – Engem nem tud becsapni ez a hely!  – felelte büszkén majd köhintett egy csúnyát.
   – Volt egy ilyen érzésem – mosolygott, majd Yue felé pillantott – És te?
   Jó kérdés… – gondolta Yue. Nem erre számított, mikor megtudta az út nevét. Inkább nevezte volna a kísértés útjának, mintsem a megváltásénak. Úgy érezte ostoba volt. Annyira kétségbeesetten kereste a megváltást, hogy veszélybe sodorta önmagát és barátait. Mégis milyen hamis reményért?

   Ahogy ezen töprengett, a szél ködös fuvallatot hozott magával és a Fekete Hegy látképe egy másik vidékké változott. Kanyargó folyók, végtelen mezők és csendesen zakatoló vízimalmok jelentek meg előtte. Jól ismerte ezt a tájat. A Vizikerekek országában találta magát. Ebben az egész országban nem is volt más csak szántőföldek, folyók és temérdek vízimalom, amiről a nevét is kapta. Száműzetése után egy évvel kerülhetett ide és más helyekkel ellentétben, itt hosszabb időre le is telepedett. Végtelenül békés és egyszerű hely volt. Két évig élt itt és többnyire a földeken vagy a malmokban dolgozott. Unalmas élet volt, de emberi munkát végzett. Fáradtságos volt és nehéz, de békés és tisztességes. Szerette ezt az országot. Rendkívül kedves volt a szívének.
   Most épp egy tucat férfival és nővel forgatták meg ültetés előtt a kora tavaszi földet. Énekszó keringett a levegőben. Szerette a dalokat, amiket a Vizikerekek országában énekeltek. Egyszerű népdalok voltak, könnyű volt megjegyezni és dúdolni őket. Szinte kivétel nélkül a szerelemről szóltak. Az énekkel jobban telt az idő és kellemesebb volt a hosszú, fárasztó munka. Napok óta nem esett, a kemény föld nagy erőfeszítést kívánt minden egyes mozdulattól. A nap már lemenőre járt, mire egy idős férfi megállt előtte és vizet nyújtott neki. Hálásan megköszönte és egyszuszra kiitta a kulacs tartalmát.

   – Jóból is megárt a sok, koma! Ki ne hűljön a vacsoránk! – kacagott fáradtan és megveregette a vállát.
   Yue szívélyesen rámosolygott, tiszteletteljesen meghajolt, majd vállára vette kapáját és hazaindult.
   Végigbandukolt a szántóföldeken és csevegni kezdett azokkal, akikkel összetalálkozott. A kis faluban ahol élt, mindenki ismert mindenkit, nagy illetlenségnek számított csak úgy szó nélkül elmenni a másik mellett. Magához képest igen sokat beszélt, még ha lényegében semmi értelmeset nem is mondott. Fáradt volt és éhes, de mosolyogva lépkedett szerény otthonához. Belépett az ajtón és bezárta azt maga mögött.
   Elképesztő illat csiklandozta meg az orrát. Ez egészen biztosan csirkepaprikás lesz, bőséggel megcsípőzve, pont ahogy szereti. Nincs is jobb egy hosszú nap után.

   – Megjött apa! – hallotta egy nő hangját.
   Valamiért a nyaka azonnal hátrafordult, de nem értette mi végre. Hiszen itt ő volt a ház ura.
   –  Apa! Hoztál madárláttát? – szólalt meg most egy kisfiú és odafutott hozzá.
   A döbbenet érzése járta végig a tagjait, de nem értette miért. Hisz minden nap ugyanígy tért haza, pontban vacsora előtt. Felesége az a lány volt, aki majd egy egész évig a szeretője volt ezeken a földeken. Az illúzióban idősebb alakban jelent meg. A konyhában sürgött-forgott. Nem volt világszép teremtés, de nőies, szép alakja volt, kissé pufók, kerek arca és végtelenül kedves mosolya, amiért Yue igazán szerette. A fiú, akinek kivett néhány pogácsát a batyujából, sápadt bőrét és alacsony termetét örökölte, de az anyja hullámos, barna haja borította a fejét.

   – Asztalhoz! – szólalt meg a felesége dallamosan csengő hangja és a már megterített asztalka közepére tette a gőzölgő kondért.
   Yue közelebb hajolt, hogy jobban belélegezze az illatát. Hangos, elégedett sóhajt hallatott. Valóban csirkepaprikás volt. Jól megcsípőzve. Kerek arcú asszonya a fazék fölé hajolt, úgy nyújtotta előre arcát. Yue rámosolygott, kezei közé ragadta a nő orcáját és csókot tapasztott a szájára.
   – Szeretlek – mondta hálásan, mire az asszony hiún vállat vont. Büszkén elmosolyodott és csípőjét látványosan illegetve ballagott vissza székéhez, ahol helyet foglalt és ételt szedett a fiúnak, aki szintén asztalhoz ült.
   Kisfia mesélni kezdett valamit, de Yue nem tudta tisztán kivenni a szavait. Amint megragadta székét az asztalfőnél, hogy kihúzza azt, énekszót hallott. Viszont ez az ének nem a Vizikerekek országának egy szerelmes dala volt. Ebben sztokiusan kimért, mély ütem lüktetett. Harcba hívó kürtszó kísérte és akik énekelték, oly harcias és tüzes hévvel rikácsolták minden szavát, mintha teljesen kiteljesednének benne. Ismerte ezt a dalt. Keze szorongatni kezdte a széket és egész testében kiverte a víz, ahogy eszébe jutott hol hallotta.

   – Jól érzed magad? – kérdezte felesége, de Yue nem igazán hallotta őt – Drágám. Drágám! Yue! – emelte fel hangját, mire a férfi végre az irányába fordult. – Minden rendben?
   – Igen… – lihegte csendesen – persze.
   – Akkor ülj le. Gyere, együnk.
   – Nem lehet… – vágta rá Yue, de még maga sem értette teljesen az indokot. Aztán eszébe jutott. Igen, most már hallotta a dal szövegét is. Pontosan fel tudta idézni, ahogy azt is, hogy kik énekelték és mire nevelték őt. – Még nem érdemeltem ki – jegyezte meg halkan és a zsebébe nyúlt. Semmi nem volt ott. Nem is értette mit keres benne, de két jól ismert szó ütemesen visszhangzott a fülében.
   – Mi az, hogy nem érdemelted ki? Egész héten mást sem csináltál csak a mezőn dolgoztál! Különben is, mit kellene kiérdemelni?
   – Mindent – vágta rá Yue, mint egy betanult választ. – Mindent ki kell érdemelni.

   Nézte a széket és az előtte gőzölgő csirkepaprikást. Családját, amiben gyönyörködött és szeretett volna leülni. Tényleg nem vágyott kerek e világon semmi másnál jobban arra, hogy megpihenjen és a családjával együtt egy finomat ehessenek, de hiába szerette volna olyan nagyon. Kezében nem volt elég erő ahhoz, hogy kihúzza a széket. Szívében nem volt elég hely a boldogságnak. Nem érdemelte ki. Még nem. Az énekszó egyre hangosabbá vált, fülsiketítő zajként töltötte be a fülét, de egyedül ő hallotta.
   – Honnan szól ez a dal? – kérdezte idegesen és az ajtó felé indult.
   – Drágám! Ne tedd! – figyelmeztette őszinte aggodalommal a felesége, de Yue meg sem hallotta.
   Kinyitotta az ajtót és átlépett a küszöbön. S ahogy ezt megtette, egy teljesen másik világban találta magát. Az ajtó eltűnt mögötte, ahogy családja, a finom csirkepaprikás illata és ezeknek az emléke.

   Most a Fekete Hegyen volt, szülőhazájában. A hegy belsejébe vesző város úgy vette körül, ahogy egész úton, de most nem a külső, jobbára magára hagyatott utcákon, hanem a város főterén találta magát. A vörös zászlós téren, nemzetük szívében. Ott gyűlt össze a hadsereg minden hadjárat előtt és ott esküdött fel minden hadúr, Rogar színe előtt. Ennek a térnek a közepén állt dicső ősük diadalíve. Minden hadúr kötelessége volt, hogy még tovább építsek és Yue emlékeiben majd négyszáz méterrel magasodott a főváros fölé. Ennek a roppant diadalívnek a tetején állt. Onnan tekintett le alattvalóira. A Legfőbb Hadúr fekete vértjét viselte. Egyik kezében a színarany fáklya volt, benne a szeplőtlen lánggal, másikban a hegy szíve. A tűz szellemének palástját viselte a hátán, a Legfőbb Hadúr hatalmi jelvényeit.
   Lenézett a diadalív tetejéről. Végeláthatatlan, rendezett sorokban néztek fel rá a szürke páncélos katonák és nem csak ők. A közemberek és az asszonyok is összegyűltek és mind ugyanúgy tisztelegtek neki. Az ő kultúrájában a férfiak tisztelgések egész sorával illették egymást, viszonyuknak megfelelően. Testőrségét egykori katonái alkották, az élő fegyverek. Mind büszkén, tisztelettől övezve vigyázták dicsőségét.
   Jobb kezüket derékszögben a fejük felé emelve, ökölbe szorított kézzel köszöntötték. A hadúr tiszteltégese. A távolba fúrta tekintetét, a város széleire. Vörös-ezüst páncélos emberek hullahegye sorakozott a hegyoldalnál. Elképesztően sokan voltak, onnan hajigálták lefelé őket a katonák. A várost uraló lobogókat, a tűztől védő kezeket mind elégették. Papokat kötöztek máglyákra. Még tovább nézett, mintha az egész világot belátta volna a magasból.

   Egész Askelan lángokban égett, csak az ő hazája tornyosult dicsőn és érintetlenül fölébe. Lenézett és minden honfitársa olyan tisztelettel, oly megbecsüléssel köszöntötte, ami még nevelőapjának sem járt. A himnuszt énekelték a tiszteletére. Milliónyi torok zengett dicshimnuszt a hegynek és gyászdalt a világnak. Testőrsége vezette a szólamot.

   Mi alkotjuk világunk rendjét, Rogar áldott vérével, légió vagyunk…
   Yue zihálva figyelte a látványt és egyszerre érezte magát kétféleképpen, mintha ketten laknának a szívében.
   … A szeplőtlen láng harcba szólít, fegyverbe hát, nem ismerünk meghátrálást…
   Egyik része mérhetetlenül büszke volt arra, amit elért és boldogabb volt, mint életében valaha. Végre mindenki elismerte őt. Az embert tisztelték benne, nem csupán a hatalmát. Eltörölte szégyenét és új lapot nyitott nemzete történetében, melyet korábban elárult.
   … Ősök figyeljetek, mosolyogjatok. Isteni szikra lobog lelkünk mélyén…
   Másik része reszketett akár egy tehetetlen kisgyerek. Vadul tiltakozott minden ellen, amit látott. Képtelen volt elfogadni és inkább meghalt volna, minthogy elismerje: mindaz amit lát, az ő cselekedeteinek az eredménye.
   … Harsona szóljon a hadúrnak a trónon, ahogy iszkol a gyáva, ellenség!

   Az utolsó szó. Mindig azt énekelték a leghangosabban. Mintha a kultúrájuk csendes, sztoikus része csak azért létezett volna, hogy a megfelelő alkalomkor szabadjára engedhessék indulataikat. Még sokáig harsogták, újra meg újra. Ellenség! Ellenség! Mintha képtelenek lennének létezni ellenség nélkül. Valaki nélkül, akit jól esik gyűlölni, eltaposni és uralkodni fölötte.
   Sokáig figyelte ezt a hihetetlen látványt és végül az a része győzött, ami undorodott tőle. Földhöz vágta a hegy szívét, parancs szavával oltotta ki az aranyfáklyában lobogó szeplőtlen lángot. Megpróbálta levenni a hadúr fekete vértjét, de egyedül nem volt rá képes. A himnusz elhallgatott, a tisztelgő karok leereszkedtek és Yue leugrott a diadalívről. Mielőtt földet ért volna, zöld köddé változott előtte minden és ismét a Magányos Úton volt.

   Egész testén folyt a víz, mintha rémálomból ébredt volna. Kétségbeesetten próbálta feldolgozni mi mindent tapasztalt. Szíve hevesen vert és veszélyben érezte magát. Az arcához kapva próbálta megnyugtatni a légzését, mikor Virág kárörvendő nevetése ütötte meg a fülét. Szinte már a hasát fogta és egy ujjával megtörölte az orrát.
   – Gratulálnék, de az, hogy végül az önámításod győzte le az utat, inkább mulatságos.
Yue alig tudta feldolgozni szavait. Az illúzió emléke nem eresztette és csak akkor tért magához, mikor Malik odaszaladt hozzá és átölelte. Yue keze ösztönösen ráfonódott a kisfiú hátára és egyszersmind felocsúdott.
   – A barátaim! – emelte fel hangját és egyenesen Virág szemeibe nézett. – Hozd vissza őket!
   – A barátaid? – fintorgott lenézően a nő.

   Finom mozdulatokkal egy bonyolult ábrát rajzolt a levegőbe. Mutatóujja nyomán egy alakzatokkal átszőtt zöld kör jelent meg a levegőben. Ráolvasott a felhőnyelven, mire a kör felvillant és felbukkant benne három elveszett társa. Eszméletlenül lebegtek, mintha valaki felakasztotta volna őket egy fogasra.
   Virág bal csuklója közül is kör-körös zöld pecsétek villantak fel, mire Malik távolodni kezdett Yue karjai közül. A kisfiú tehetetlenül kapálózott, s a nyakán lévő zöld pecsét, melyet Virág még indulásukkor rajzolt fel, élénken világított.

   – Ők nem a barátaid – mondta szigorúan a nő, miközben Malik egyre közeledett hozzá. – Ők a vetélytársaid. Akármelyik ember elkövetne bármit, ha azzal valóra válthatná a legmélyebb vágyait, de ti vagytok a legrosszabbak… – valóságos mámorral ejtette ki a zavakat, s a háta mögött zsonglőrködni kezdett a kiválasztottak testeivel. – A Világfa a szemetek elé teszi, amit akartok és ti oly kétségbeesetten kergetitek, hogy mást már nem is láttok tőle. Ezért olyan könnyű titeket manipulálni. Mit gondolsz miért vágyott a ’barátod’ óriási palotára és minden elképzelhető drágaságra? Mert a szíve mélyén ennyire bizonytalan a saját értékét illetően.
   – Engedd el őket! – parancsolta Yue és felkelt a helyéről. Kék tekintete fenyegetően villant.
   – Nem hiszel nekem? Nos, rajta, tegyünk próbát.
   Jaq és Rhanar eszméletlen alakja egymással szemben földet ért, majd harci alapállást vett fel.
   – Most azt hiszik, ha győznek, azzal valóra váltanak mindent, amit az úton látnak – közölte kíméletlen mosollyal.

   Yue azonban csak lehunyta szemeit. Vett egy mély levegőt és mikor újra kinyitotta azokat, Virág teste körül kék lángok csaptak fel. A nő felsikoltott, ahogy a lángok perzselni kezdték a testét, de nem porladt hamuvá. Zöldes fény villant feketedő húsa körül és a kioltotta a lángokat. Mikor a fény elillant és Virág ismét láthatóvá vált, a legborzalmasabb látványt nyújtotta. Bőre fekete háncsokban hámlott le testéről, alatta cinóbervörösre perzselődött hús vérzett. Arcbőre is teljesen leégett és láthatóvá vált a koponyája, de ennek ellenére, Virág nem halt meg. Mi több, sebeiből fekete rózsák virágoztak ki gyors egymásutánban és kígyózni kezdtek körülötte. Mikor elhervadtak, a nő sértetlen, rózsaszínes bőre tűnt elő mögülük. A fekete rózsák arcát is régi alakjára formálták és egy forradás vagy égésnyom nem sok, annyi sem maradt rajta.
   Yue döbbenten figyelte a látványt. Virág nem viselt gyűrűt az ujján. Nyilvánvalóan hiányzott belőle a királyok összeroppantó jelenléte. Nem tudta mégis mi lehet ő, de mielőtt újabb támadásra szánhatta volna el magát, az ő nyakán is felvillant a zöld pecsét és teste tehetetlenül emelkedett, szemhéja lecsukódott.

   – Ki gondolta volna, hogy ilyen elszánt tekintetet rejtegetsz – jegyezte meg Virág. – Elmesélek valamit, hogy megnyugodj. Utregarban nincs halálbüntetés. A gyilkosokat, és a nem kívánatos személyeket ide hozzák. A kislány, akit kerestek, biztos vagyok benne, hogy ő sem magától tévedt ide. Idehozták. Ha valaki élve távozik innen, az feloldozást nyer minden bűne alól. Ezért nevezik ezt a helyet a Megváltás Útjának – mikor befejezte mondandóját, erőszakkal felnyitotta Yue szemeit és közelebb reptette őt magához.
   – Itt nincs semmiféle megváltás, csak egy magányos ördög… – morogta Yue összeszorított fogakkal, mire Virág mosolya tovább szélesedett. – Mit akarsz tőlünk?
   – Időben megtudjátok és úgysem menekülhettek előle. Te azonban hozzám hasonlóan legyőzted ezt az utat. Ezért hadd mondjam el, hogy te mi vagy. Az utolsó kiválasztott, aki végigment ezen az úton, a basilissa, Alectrona volt. Önámítás ide vagy oda, amit tettél, az elég bizonyíték arra, hogy benned is megvan a király magja. A társaiddal ellentétben, te képes vagy változást hozni a világba. Te más horderejű dolgokra vagy hivatott, mint ők. S ha hátrahagyod őket, ahogy annak történnie kellett volna, a megváltásod teljes lesz…

   Yue soha életében nem érezte magát ennyire tehetetlennek. Virág nemcsak teljes mértékben lefegyverezte, de gondosan célzott lelki sebet is ejtett rajta.
   – Ha engedelmeskedek neked… szabadon engedet őket? – kérdezte a reménytelenül vergődő Malikra tekintve.
   Virág csalódottan rázta a fejét, de végül elengedte mind az öt kiválasztottat, akik a földre zuhantak. Rhanar, Jaq és Cayleigh hamarosan elkezdte visszanyerni az eszméletét.
   – Megtalállak majd, ha szükségem lesz rád – ígérete virág, aztán arrébb ment és táskájából kivett egy csomag gyertyát. Ötszög alakba rendezte őket, s összekötötte azokat egy hosszú gyöngyfüzérrel. Az ötszög közepén letérdelt, s egy tiarát vett elő, melynek közpét fehéren világító ékkő díszítette. Virág felvette a tiarát és kántálni kezdett a felhőnyelv ékesszóló szavain. Hangjától megmozdult a világ, a tér torzulni kezdett, a köd pedig kitisztult az út körül. Mikor elhallgatott, mintha egy óriási tükröt törtek volna össze, széthasadt Üntera ottmaradt illúziója.

   A köd helyét kicsi, fekete rovarok által körülzsongott, elrothadt növények vették át. Az út valódi formája vastag, beteg fákkal szegélyezett mocsár volt. A fák gyökerei a keskeny úton kívül mindent beterítettek. Megszámlálhatatlan csontot takartak, s maga a mocsár gyomorforgató bűzt ontott magából.
   Virág megtalálta, amit keresett. Egy ember méretű, zöld üvegkristályt érintett meg, felszínén megtört a gyenge napsütés. Yue egy részletet ki tudott venni a szeme sarkából, a kristály alsó részében kétségtelenül egy ember lábfejét pillantotta meg. Egy újabb ráolvasás után zöld fény kíséretében a kristállyal együtt nyomtalanul eltűnt, mielőtt társainak nagyrésze magához tért volna.
   Mind máshogy kezelték a történteket, de ugyanúgy megrázta őket. Rhanar iszonyatos haraggal volt eltelve. Csalódott magában és életében talán először megkérdőjelezte választott ösvényét. Jaq a homlokát szorongatta és senkihez sem szólt, elmélyülten töprengett látomásán. A legrosszabb látványt mégis Cayleigh nyújtotta. Orcáján már felszáradtak a könnyek, de üveges szemekkel bámulta a földet. Yue is pontosan így érezte magát. Egyik cigarettát tekerte a másik után, mígnem elfogyott a papírja.

   Egy kislányt jöttek ide megkeresni, de a történtek után egyedül Malik emlékezett küldetésük céljára. Segítségül hívta a társait, de először egyedül Rhanar csatlakozott hozzá.
Egy kis noszogatás után Yue vele tartott, kicsit később Jaq és Cayleigh is csatlakozott a kereséshez. Cayleigh és Yue együtt lépett be egy rothadó, göcsörtös fa árnyékba, de ott sem találtak semmit. A nő végre ránézett. Hosszasan méregette Yue zavart tekintetét, majd hirtelen megölelte őt és a vállára hajtotta fejét. Yue erősen átkarolta a derekát és magához szorította.
Ki tudja meddig álltak volna úgy ott, összetörten, ha Malik nem talál rájuk és csalódottan nem közli, hogy nem akadtak a lány nyomára. Csak akkor bontakoztak ki az ölelésből.
   Másnap visszatértek az Administratium irodájába. Közölték, hogy megjárták az erdőt, mindent megtettek és a kislány alighanem halott. Nem volt bizonyítékuk, de amikor megkérdőjelezték az útról elmeséltek igazságtartalmát, kollektív felháborodást szabadítottak az iroda dolgozóira. Jaq egyiküket felnyomta a falra, Rhanar egy másikat áthajította az asztalán, így végül elismerték a próba sikerességét és kifizették a száz Pleai aranyfontot. Mind egyetértettek abban, hogy ezer sem érte volna meg. Vert seregként indultak útnak a városba, ahol minden út összefut.