Hetvenkét Fogaskerék

   „Mehiit fákat vágott ki, hogy papírt készítsen. Arleon tanulmányozta az alkímiát és leszámolt a vöröshimlővel. Kingsley Worton masinát épített, ami gőzt pöfékelve egy tucat férfi erejével dolgozott. Jene Ali üvegbe zárta a fényt és meghódította az éjszakát. Syl Sigurd pedig megépítette az első hajót, ami átjutott a Hasadékon. Örökkévaló szolgálatot tettek az emberiségnek azzal, hogy megszegték az őslakosok törvényeit, de a tavasz gyermekei félelmükben és tunyaságukban száműzték őket földjeikről. Ezért aztán, e nemes úttörők társaikkal és tanítványaikkal együtt a Holt-völgybe menekültek, hol nem nő fű és nem dalol madár. Ott, szabadon éltek, alkottak és meghaltak. Tudásukat generációról generációra nagy gonddal és büszkeséggel gyarapították. Ezer évvel később, haladásuk nyomdokán így emelkedtek fel az építőmesterek, akik felépítettek egy új várost. Mintáját az idő mechanikája szerint formázták, hogy örök emlékeztetőül szolgáljon a tavasz gyermekei számára: Az ember ideje véges.”             [Az építőmesterek krónikája]
 
   Glienni két teljes napig vándorolt azzal a céllal, hogy minél messzebb kerüljön Tűzbölcső városától. Négy emberrel indult útnak Smaragdkőből, de már csak ketten voltak vele. A Nerni harcos, Ritius és Hűvös Folyó. A tavaszi eső elmosta alattuk a Rózsa utat, tömött sorokban masíroztak fölöttük a fellegek. Sötétebbnél sötétebb gomolygott, nyoma sem volt a tiszta égboltnak. Könnyed, tavaszi cipőjét csizmára váltotta. Bőrig ázott, de nem volt hajlandó tábort ütni. A heves zivatar egészen másnap estig tartott, percekkel azelőtt ért véget, hogy elérték Laürette apró városát.
   Csak egy italra vágyott és a feledés áldására. Miután megszáradtak és átöltöztek, nem is volt kérdés, hogy megérdemelnek egy jó pofa sört. A Farkastorok névre keresztelt tavernát vették célba, ahol Hűvös Folyó egy szűkös asztalnál talált helyet a sarokban. A kocsma tömve volt. Glienni legalább három másik kiválasztott csapatra figyelt fel, akik jó eséllyel szintén az óraművárosba tartottak, de egyáltalán nem törődött velük.

   Ritius érkezett meg a rendeléssel. Három Tűzvirággal és három csábítóan habzó, édes seritallal tért vissza. Anélkül itta meg a forró italt, hogy koccintott volna, majd nagyot húzott a sörből, hogy torka égését csillapítsa.
   – Te’mei – vetette oda Ritius rosszallóan. Nehezményezte, hogy Gliennie nem is koccintott velük. Ettől még nem utasította vissza az italt, de csúnyán húzta össze szemöldökét. Hűvös Folyó arca természetesen mozdulatlan maradt. – El tudjátok hinni, hogy az a kis mócsing, Joachim is lelépett?
   – Joachim Gutcheld hiánya nem nagy veszteség – rázta a fejét Hűvös Folyó. – A szemcukorka hiánya kellemetlenebb.
   – A ribanc! – Glienni az asztalnak csapta a söröskupát – Meg fogom fojtani a puszta kezemmel és nem csak őt! Joachim, Uriel és Antair… mindenkit, aki elárult engem! – hevesen lélegzett és ahogy elragadta a pillanat, numen jelent meg az ujjai körül. Véletlenül túl erősen szorította össze kezét és összeroppantotta a söröskupát. A kupa eldőlt az asztalon, a becses sör kiomlott az asztalra és felszisszent, ahogy az üvegszilánkok belemélyedtek az ujjába.
   Ritius vele szemben a fejét rázta és nagyokat sóhajtott.

   – Van kedved harcolni? Beleköthetünk valakibe – vont vállat minden-mindegy arckifejezéssel. – Rád férne, hogy kiengedd a gőzt.
   – Nem. Antairral akarok harcolni. – nagyot fújt és két ujjával megérintette az orrát. – Annyira megalázó… oly sokáig készültem arra, hogy bosszút álljak…
   Egy darabig még folytatta mondandóját. Ritius és Hűvös Folyó eközben sokatmondó pillantást váltott. A Nerni harcos szakította félbe ismét.
   – Ugyan már. Nem az a te bajod, hanem a fiú.
   Glienni élesen préselte ki a levegőt az ajkai között. Elfordult a férfi tekintete elől, ölbe és ölbe tette a kezét.
   – Mintha… én nem is…
   – Hüsi, mondd meg neki! – szakította félbe őt ismét a harcos ugyanazzal az erélyes kézmozdulattal.
   Hűvös Folyó egy pillanatig sem hezitált. Egyenesen Glienni szemeibe nézett és nem fogta vissza magát. Arcizma sem rendült mondandója közben.
   – Nyilvánvaló, hogy a szerelmi vágyaid kielégítetlenek maradtak, ráadásul további só a sebre, hogy valaki más melegíti a férfi ágyát. Ez a sok testi vágy semmi jóhoz nem vezet, úgyhogy ha gondolod, Hűvös Folyó segít feloldani.
   – Mi?!

   Ritius egy hirtelen mozdulattal fültövön csapta a kőarcú férfit.
   – Az istenit, Hüsi! Erőltess magadra egy kis jómodort! – teremtette le, majd Glienni felé fordult. – De alapjában véve igaza van. Uriel miatt vagy ennyire magad alatt.
   – A pupillája kitágul, amikor meghallja a nevét – mutatott rá Hűvös Folyó.
   – Ezt már én is megfigyeltem – jegyezte meg különös hangsúllyal, pikáns mosolyt öltve arcára.
   – Barmok! – csapott az asztalra Glienni és sértett hangon folytatta. – Nem bántottak még eleget? Hogy űzhettek gúnyt belőlem még ti is?
   Ritius egy pillanatra elszégyellte magát.
   – Jól van, jól van – szabadkozott a harcos. – Sajnáljuk. Hadd hívjunk meg pár italra cserébe. Jót fog tenni, hidd el.
   A harcos megkérte Hűvös Foyót, hogy hozzon italokat.
   – Ide hallgass, Glienni! – Ritius lefektette könyökét az asztalra és előrehajolt – Mi veled maradtunk. Ránk nyugodtan támaszkodhatsz, úgyhogy ne utasíts vissza egy barátot, mikor szükséged van rá. Mondd el mi történt. Add ki magadból, rajta! Mi nem ítélünk el.

   Glienni tűkön ülve várta Hüvös Folyót a következő kör itallal, de ő csak nem akart megérkezni. Ismerte már Ritiust annyira, hogy tudja, a férfi nem fogja csak úgy elengedni a kérdést. Egy kellemetlen sóhaj után válaszolt.
   – Veszekedtünk… borzasztóan megharagudtam rá, amiért legyőzte Antairt.
   – És úgy gondolod, hogy a haragod jogos volt? – húzta fel a szemöldökét Ritius.
   – Az nem számít! – emelte fel a hangját Glienni – Akár jogos, akár nem, a düh, amit érzek, valódi! – miután ezt kimondta, megnyugodott picit és közelebb érezte magát haragja igazi forrásához. – Én egy évtizeden át a bosszú gondolatát dédelgettem. Tíz éven át edzettem, hogy legyőzzem őt. Egyetlen napot sem hagytam ki. Értesz engem, Ritius? Egyet sem – keze ökölbe szorult. – Erre jön Uriel, megjelenik a semmiből és könnyedén elintézi!
   – Értem – felelt Ritius rövid morfondírozás után. – Ez sok mindent megmagyaráz.
   – Megpróbált megcsókolni – közölte Glienni.
   – Te pedig nem engedted – találta ki Ritius. – Megértem, hogy dühös voltál, de azt hittem kedveled őt, szóval miért? – tárta szét a karjait.
   Hosszú hallgatás után válaszolt.
   – Mert féltem attól, hogy megismer… úgy igazán. Ha megteszi, lehetséges, hogy nem fog tetszeni neki az, aki vagyok… pedig az a mindenem.

   – Ez a te gyengeséged, Glienni – bökött felé a harcos mutatóujjával. – Bünteted önmagad. Úgy viselkedsz, mintha nem lennél érdemes a szeretetre!
   – Nincs rá szükségem – húzta össze harciasan szemeit a nő. – Nem attól lettem erős.
 Ritius szánakozó pillantással meredt rá és nagyot sóhajtott.
   – Glienni… még a legerősebb embernek is szüksége van szeretetre. Amikor szeretünk, mindennek annyival több értelme van – őszintén pillantott rá, egy szerelmes férfi mosolyával. Glienni el is fordult előle és ölbe tett kezekkel grimaszolt. Túlságosan elérhetetlennek látta azt a mosolyt. – Mondd csak, találkoztál a barátjával?
   – A jóképű oroszlánra gondolsz? – fordult vissza.
   – Ó-hó! – kuncogott fel hirtelen – Az egy igazi sármőr, bizony! Sosem lennék hűtlen a páromhoz, de istenek… megfigyelted már alaposan a járását? Úgy sétál, mint a lecsapni készülő ragadozó, de közben oly nyugodtan viselkedik, ráadásul a hangja… megbabonázza az embert – jelentette ki, majd egy kövér, jóleső korttyal nyugtázta a gondolatot, aztán könyökét az asztalra téve, tenyerébe hajtotta ábrándos fejét.

   Glienni nehezen dolgozta fel a hallottakat, teljesen kizökkentette Ritius reakciója, el is felejtette miről beszélgettek eredetileg. Tapintatlanságnak tartotta, de muszáj volt rákérdeznie.
   – És a párod… egy férfi? – kérdezte bizonytalan, meglepett hangnemben. Nem akarta elhinni, de ábrándozó mosolyából másra nem tudott következtetni.
   – Igen, persze – válaszolt Ritius közvetlenül. – Meglepettnek tűnsz.
   – Nos… meg is vagyok lepve. Ne érts félre, nem gondolok rólad másképp, de nagyon megleptél. Nincs benned semmi nőies.
   – Miért kéne, hogy legyen? Nem vagyok nő – kérdezte Ritius zavartan, majd könnyed sóhajt engedett ki száján. – Nerniben ez máshogy van. A férfiúi szépségnek ott még valódi értéke van. Különben is, szerelem, vonzalom… – morfondírozott, játékos vállvonás kíséretében – nem dönthetünk ilyesmiről, csupán érezzük. Mindannyian a vágyak játékszerei vagyunk. Nincs semmi szégyellnivaló abban, hogy vonzódsz valakihez, Glienni! Ez teljesen természetes dolog! – légiesen könnyedén kuncogott fel. – Akárhogyis, Shohin elmondta, hogy a lovagod egész idő alatt azért edzett, hogy visszatérhessen hozzád. Emiatt szerzett erőt magának. Szóval mit gondolsz, hogy érezte magát amikor visszautasítottad? – tette fel a kérdést.
   – Nem is tudom, összezavarodik és megbassza Ameliát?! – kelt ki magából. – Nem gondolod, hogy ez tökéletesen megmutatja milyen fából faragták?
   – Ha tudni akarod mit gondolok, akkor csak tessék! Mindketten idiótán viselkedtetek! – teremtette le Ritius. – Ne érts félre, nem védeni akarom, ha itt lenne kiverném az összes fogát! Te viszont az érzéseid ellen harcolsz, ahelyett, hogy szembe néznél velük! Magadba kell nézned és fel kell tenned a fontos kérdéseket! Miért vágysz annyira a bosszúra? Mit akarsz elérni? Miért mászod a Világfát? Mit éreztél Uriel iránt? Szembe kell nézned az érzéseiddel, mielőtt az idő megfojtja őket benned!

   Ez a sor kérdés olyan súllyal nehezedett rá, hogy meg sem tudott szólalni. Szeretett volna tagadni mindent, amit állított. Szerette volna azt mondani, hogy igenis szembenéz az érzéseivel és nem harcol önmagával, de képtelen volt rá. A harcos szigorú tekintete elhitette vele, hogy nem hisz maradéktalanul ezekben a válaszokban. Elcsigázott, kissé elveszett módon így felelt.
   – Akkor mégis mit csináljak most? – kérdezte reményvesztetten.
   A váratlanul megjelenő Hűvös Folyó adta meg a választ. Egy tálcára való röviditalt hajított az asztal közepére, de a poharakból csodálatos módon, mégsem távozott egyetlen csepp sem.
   – Igyál!
   Nem kellett kétszer mondani, mint a sáskajárás, úgy támadtak az italos tálcára és elkerülhetetlen győzelmük után, Hűvös Folyó nem volt rest hozni a következőt. Ilyen vad és felelőtlen tempó mellett azonban, ahogy az lenni szokott, az éjszaka tartalmának nagyrészét a feledés alkoholfűtötte gödre zárta magába.

   Másnap késő délelőtt a napfény szinte megsütötte lehunyt szemeit. Erőtlenül forgolódott az ágyában, de hasogató fejfájása nem engedte, hogy visszaaludjon. Úgy érezte magát, mint egy oszló hulla. Mindene fájt és borzalmasan ki volt száradva. A szomjúság volt az egyetlen, ami miatt hajlandó volt megmozdulni, de még az ágyban felülni is borzalmas nehézséget okozott.    Tanakodott. Mi is történt tegnap este? Nem találta a választ, mintha emlékeit precízen kivágták volna helyükről. Bevillant néhány ismerős arc, egy-két mondat, amit leginkább ő mondott és szégyellte is magát miattuk. Körülnézett a szobában. Fogalma sem volt arról, hogy hol van és ahogy felült, gyomra irtózatos görcsbe rándult. Azonnal odakapott és fojtottan felnyögött. Kellett néhány másodperc, hogy legyűrje, majd félve húzta le magáról a takarót. Mikor lenézett, alsóneműjét véresen találta.

   – Nincs isten… – nyögte megsemmisülve. Valóban úgy érezte, mintha a sors ostorral verné őt. Még holmiját sem találta, hogy segíthessen a helyzeten.
   Szédelegve, görcsökkel dacolva kászálódott ki az ágyból és botladozva közelítette meg a kincset érő vizes vödröt. Térdre rogyott előtte és remegő kezeivel magához vette a jóleső vizet. Sűrű lihegések közepette adta át magát a szenvedését némiképp enyhítő ajándéknak, majd arcát is megmosta. Ezt néhányszor megismételte, teste köré csavarta takaróját, csak ezután érezte magát elég erősnek ahhoz, hogy meglátogassa a mosdót. Azon tanakodott, hogyan tudná rendbe szedni magát úgy, hogy nem szembesül másnapos önmagával a tükörben.
   Kilépett az ajtón, útja egy emeleti folyosóra vezette. A korlát mögül akácfalépcsőt pillantott meg, s annak alján egy tágas nappalit. A hely inkább hasonlított családi házra, mint fogadóra. Odalentről hangokat hallott és úgy gondolta jó ötlet lenne lemenni a göcsörtös falépcsőn és megkérdezni merre van a mosdó, de nem akarta, hogy bárki ilyen állapotban lássa. Sajnos ezzel elkésett, könnyed lépteket hallott meg felfelé tartani a lépcsőn.

   Első ösztönként az a gondolat támadt benne hogy rögvest elbújjon, elrejtse torzonborz ábrázatát, másnaposságának fájdalmába meneküljön, de mozdulni nem igazán volt ereje. Helyette védtelenül, kíváncsian nyújtotta ki nyakát, hogy kipillantson a lépcsőre, melyen meglepetésére egy nő sétált föl.
   Megdöbbenésére, Glienni ismerte is ezt a nőt, még ha a neve nem is jutott hirtelen eszébe. Levendulaszínre festett hajába rózsaszín tincsek is vegyültek. Fekete-fehér, tündérmintás ruhát viselt jellegtelen, barna szandállal, melyből merészen bukkant elő rózsaszínre festett lábkörme. Bíbor szemhéja örömtelien szökött fel, s barna szemei felcsillantak.
   – Jajj, csakhogy felkeltél! – mosolygott Glienniere, majd közel lépett hozzá és testvériesen magához ölelte.
   Glienni meglepődött, de keze szinte magától emelkedtek fel, s megérintették a nő hátát. Egy mély, túlcsorduló érzés gyulladt lelkében, s egy kép villant fel az elméjében tegnap estéről, melyben hosszú-hosszú ideig sírtak egymás vállán ezzel a nővel, akinek most a nevére sem emlékezett, de tudta, hol találkozott vele korábban. Synvile-ban őt és a csapattársát mentették meg Ameliával attól a holdkóros Weher Atmundtól. Nem hitte volna, hogy újra találkozik vele, de az igazi meglepetést a tudat okozta, hogy sírt. Soha életében nem volt még olyan részeg, igaz, de sírni… – hüledezett csendesen – úgy sírni, zokogni mint a gyermekek? Nem hitte volna, hogy ő egyáltalán tud olyat.

   A nő visszahúzódott és mosolya bizonytalanul elhervadt, mikor észrevette Glienni távolba révedő, majd szomorúan a padlóra vetülő tekintetét.
   – Minden rendben? – kérdezte tapintatosan, megérintve a vállát.
   Glienni erre kicsit magához tért. Tapasztaltan húzta ki magát és ajkára erőszakolt egy mosolyt.
   – Persze – bólintott. – Merre találom a mosdót?
   A nő a folyosó túloldalára mutatott. Glienni sóhajtott és hálát adott Solsheim szellemeinek, hogy a mosdó nem odalent van, majd sietős léptekkel elindult.
   Miután sikeresen fürdött és rendbeszedte magát, a levendulahajú, csinos nő már ott sürgött-forgott nagy erőkkel.
   – Ó, bocsánat! Felhoztam a holmidat és hoztam türöl… – mondta, miközben észrevette, hogy Glienni már megoldotta az utóbbi problémát.
   – Köszönöm – mondta egy picit dideregve, de hallhatóan több élettel a hangjában. Két kezébe fogta hosszú haját, lehajolt, majd a vizesvödörbe csavarta a tartalmát. – Hol vannak a társaim?
   – Lent vannak. Ritius épp ebédet főz.
   – Mi történt tegnap este?
   – Nem… nem emlékszel? – kérdezte a kiválasztott elszomorodott szemekkel, s ajkáról lehervadt a mosoly.

   Glienni legszívesebben elbújt volna a szégyentől. Tisztán érezte, hogy részegen úgy nyílt meg tegnap ennek a nőnek, mint ahogy talán soha senki másnak nem volt bátorsága és alighanem ez kétirányban is megtörténhetett, de ő csak a fejét rázta, mint aki rosszat csinált és önmaga megnyugtatására simogatni kezdte csomóba fogott, hosszú, vörös haját.
   Ha csalódott vagy szomorú is volt, a nő igyekezett nem kimutatni. Csak kacagott a dolgon.
   – Jól elintézted magad este – nevetett, s felállt. – Na gyere, segítek megfésülködni neked – mondta, majd fésűt ragadott, leültette Glienniet egy székbe, s hozzálátott.
   A váratlan felajánlástól és a gondoskodástól Glienni ajka gyengéd mosolyra fakadt. A hercegnői élet összes luxusa közül az hiányzott neki a legjobban, hogy reggelente mindig megfésülték őt. Otthon érezte magát tőle.
   – Ne haragudj, kérlek… – próbált Glienni a szemébe nézni az asztalon lévő, kis szépítkezőtükrön keresztül. – Arra emlékszem, hogy beszéltünk és… – nem tudta kimondani, hogy sírtunk. A gondolat is idegen volt elméjének, nemhogy a szó a szájának.
   – Igen… – mosolygott. – Az nekem is nagyon jól esett. Tényleg nem emlékszel rá, miként találkoztunk?
   – Nem… – rázta meg a fejét.
   – Arra sem, amikor Hüsit kidobták a kocsmából?
   – Hüsit kidobták a kocsmából? – emelte fel a hangját. Mosolyra szaladó ajka mögött egy kárörvendő nevetés bújdokolt.
   – Csalt egy italpárbajban. Vízzel higította a borát – kacagott a nő, s Glienni is kuncogott vele, míg nem következett a következő kérdés: – A nevemre azért emlékszel, ugye?
   Gliennie hirtelen elakadó hangja elegendő válasz volt. Háta összekuporodott, bal keze jobb vállára szorult és belepirult a szégyenbe.
   – Ne vedd már magad ilyen komolyan, tegnap egészen más voltál! – kacagta ki a nő, kicsit megsimogatva a bal vállát. – Úgy viselkedsz, mintha kivágtál volna egy landrafát vagy ilyesmi… nyugodj már meg. – folytatta, aztán felkönyökölt Glienni vállaira és a tükrön keresztül rákacsintott. – Vexina vagyok

   Glienni képtelen volt elmosolyodni Vexina könnyedségén és hirtelen nagyon butának érezte magát. Visszanézett rá a tükrön keresztül és kezet nyújtott a válla fölött.
   – Nagyon örülök, Vexina! – kacagott rá
   – Na, ez már jobban tetszik – mondta és tovább folytatta Gliennie hajának fésülését. – Akkor arra sem emlékszel, hogy csatlakoztatok a csapatunkhoz, ugye?
   – Hogy mit tettünk? – fordult meg a székén olyan hirtelenséggel, hogy a fésű benne maradt a hajában.
   Vexina kissé megszeppent, de a mosoly csak szélesedett az ajkán.
   – Azt mondtad, hogy többé nem akarsz vezető lenni, mert úgyis mindenki csak elárul. Úgyhogy csatlakoztatok Ayalához és hozzám – a szikrázó zöld szemeket figyelte és helyes következtetésre jutott. – Gondolom rá sem emlékszel. Akárhogy is, nagy szerencse, hogy találkoztunk. Azok után, hogy az az elmebeteg megölte a társainkat és megcsonkította Ayalát, már azon gondolkoztuk, hogy feladjuk az ösvényt, mikor jöttetek.

   – Igen… – nyúlt az állához lassan Glienni. – Már emlékszem – szólt halkan, s valóban megrohanták az emlékek. Eszébe jutott, mit mondott Vexinának, mikor egymás vállán sírtak. – Azt mondtam, hogy nem hagyhatjuk a világnak, hogy minden elvegyen tőlük és nem hunyászkodhatunk meg a kihívóink előtt. – Önmagát is meglepték részeg énjének szavai és rengeteg igazságot talált bennünk józanul is.
   – Ahogy mondod – nézett a szemébe Vexina merészen, s megragadta egyik kezét. Szinte már elcsukló hanggal ismételte: – Nem hagyhatjuk… – Glienni figyelte a nő elhatározását és maga is erőt merített belőle a folytatáshoz.  – Köszönöm, amiért ezt mondtad nekem, azt pedig még egyszer, hogy megmentetted az életemet. Kevés kiválasztott tette volna meg ugyanezt és… és örülnék, ha egyszer én is olyan bátor és erős lehetnék, mint amilyen te vagy.

   Glienni ma már vett egy hideg fürdőt, de ez a kijelentés beért egy másodikkal. Emlékezett rá, hogy Synvileban ő volt irigy Vexinára a megjelenése és a modora miatt és örült volna, ha ő tud olyan nőiesen megjelenni és olyan vonzó benyomást kelteni másokban. Azt soha meg sem gondolta volna, hogy valaki őt is megirigyelheti.
   Nem is tudott mit mondani. Zavarában inkább csak kedvesen mosolygott, felállt a székből és menekülésképp felvetette, hogy induljanak le a többiekhez.

   A nappaliban Hűvös Folyót látta meg először, aki egy kényelmes fotelben üldögélt és újságot olvasott. Ritius a konyhában igen jókedvűnek tűnt. Dúdolva szorgoskodott a tűzhely fölött. A harcosnak egy idősebb nő segített, tojásból és lisztből gyúrt tésztát. Glienni felismerte volna őt koráról, fehér bőréről és szőke hajáról is, de kilétét még egyértelműbbé tette az ormótlan vágott seb, melyet Weher Atmund hagyott az arcán. Torkától hágott fel egészen a homlokáig, vastagon átvágva ajkán és orrán. Arcán máshol is voltak kisebb forradások. Az ő nevére magától is emlékezett. Ayalának hívták, aki ha minden igaz, mostmár az ő vezetője is volt.
   – Szia – mosolygott szelíden. – Jól aludtál? – kérdezte, abba nem hagyva a munkát.
   – Jó reggelt! – fordult vissza a tűz felől Ritius, majd azonnal elnevette magát. – De szarul nézel ki! –fogott két poharat és fehér színű folyadékot öntött beléjük, majd erélyes kézmozdulattal hívta közelebb – Kutyaharapás szőrével. Nem lehetsz másnapos, ha eleve nem józanodsz ki! – mondta és mutatóujjával kétszer megkocogtatta fejének oldalát.
   Glienninek elég volt a távolból vetni a poharakra egy pillantást és máris rátört a hányinger. Kis küszködés után azonban sikeresen lebirkózta.

   – Elégedett vagy a döntéseddel? – kérdezte Hűvös Folyó az újság mögül, majd sokatmondó pillantással méregette két új ismerősüket.
   Glienni hezitált egy picit, de nem érezte magát elégedetlennek. Mi több, egészen biztonságban érezte magát, amire nagy szüksége volt az elmúlt hétvége után.
   – Igen. Azt hiszem így rendben lesz – válaszolt.
   – Akkor jó – fűzte hozzá Hűvös Folyó és visszatért az újság tanulmányozásához.
   Glienni odasétált Ritiushoz és neheztelő pillantással így szólt.
   – Nem kellett volna rátok hallgatnom – mondta, de a harcos csak nevetett és átkarolta a vállát.
   – Bízz bennem, erre szükséged volt. A búslakodásnak is helye van az életben – folytatta, miközben Ayala beleszaggatta a fazékba a tésztát, Ritius pedig elégedett, öblös mozdulatokkal kavarta az ebédet. – Ne aggódj, már készül a gyógyleves! Ha ettél a főztömből, egy-kettőre rendbe jössz, meglásd! – bíztatta a nőt és még egy kacsintást is tett a szeretetcsomagba.
   – F… főznél egy kis teát is? – kérdezte ártatlanul.
   – Persze! – nevetett és erősen magához ölelte. Jól esett fáradt fejét a harcos erős vállának dönteni. Sajnálta, hogy olyan hamar elhúzódott – Ritius bácsi gondoskodik rólad. Meglásd, minden rendben lesz! Na eredj, pihend ki magad nyugalomban! Szólunk, ha kész az ebéd.

   A gondoskodás és a törődés segített a legtöbbet, noha a leves, a tea és később egy forró fürdő is nagy ajándéknak bizonyult. Biztonságban érezte magát és könnyen kibékült azzal, hogy már nem vezető. A rosszullét ellenére is könnyebbnek érezte magát. Mégis, mikor magára maradt, s megtalálta a csend, Ritius szavai jutottak eszébe.
   …te folyton az érzéseid ellen harcolsz, ahelyett, hogy szembe néznél velük! Magadba kell nézned és fel kell tenned a fontos kérdéseket! Miért vágysz annyira a bosszúra? Mit akarsz elérni? Miért mászod a Világfát? Mit érzel Uriel iránt?
   Nem tudta mi vonzza igazán Aernonba. A válaszok a nagy kérdésekre vagy a vágy, hogy elmeneküljön előlük. Akárhogy is, nem volt már vezető. Nem az övé volt a döntés. Nem is akart gondolkodni rajta. Egy napot maradtak még Laürette városában, majd Ayala és Vexina társaságában útnak indultak.

  Miért is tartanak abba a városba? Uriel nem tudta pontosan. Csak néha-néha találkozott ezzel a kérdéssel és mindig ugyanarra a válaszra jutott. Nem volt jobb ötlete.
   Szert tett egy saját csapatra, ő volt a vezető, mégsem tudta merre is vezesse őket. Amelia javasolta Aernon nagytornáját, Uriel pedig úgy mondott igent, hogy nem is volt tisztában azzal mi vár rájuk. Nem számított. Csak legyen egy hely amerre haladhatnak. Valami, ami előre mutat. A nagytornát illetően azonban számos nehézségbe ütköztek. Összegyűltek, hogy eldöntsék mitévők legyenek. Shohin, Antair és Joachim is az oldalán voltak, noha utóbbiról semmit nem tudott és nem is bízott benne fikarcnyit sem. Amelia eképp ecsetelte helyzetüket.

   – Három akadálya van annak, hogy részt vegyünk a tornán. Az első, hogy egyetlen próbát sem teljesítettél. – mondta Urielnek. Joachimnak megvolt a három teljesített próba, Antair pedig kettőnél tartott. – Kevesebb, mint három heted van arra, hogy behozd a lemaradásodat.
   – Az lehetetlen – rázta a fejét Antair. – Ennyi idő még az utazáshoz is kevés.
   – Nem feltétlenül – javította ki Amelia, majd Uriel felé fordult és kizárólag hozzá intézte szavait. – Az egyik próbát akár ma is megcsinálhatod itt, Tűzbölcsőben. Létezik egy rejtett próba is, a Rózsa úttól nem messze található, így útba esik Aernon felé. Attól tartok a harmadikat kénytelen vagy kiváltani egy megbízással. Olyat válassz, ami nem kerül sok időbe, vagy legalább egy irányba visz Aernonnal. Bérelek nektek lovakat, azokkal időben eljuthattok az óraművárosba.

   – Figyelmét elkerüli egy fontos tényező – vágott közbe Joachim a maga kacifántos módján. – A nagytornán résztvevő csapatok száma nyolc, nem több. Komoly esélyt látok arra, hogy mire odaérünk, már meglesznek a résztvevők.
   – Jól látod – helyeselt Amelia és lemondó sóhaj után folytatta. – Emiatt külön kell válnunk.
   – Miért? – kérdezett közbe Uriel ösztönösen. A karja tett egy önkéntelen mozdulatot előre.
   – Ráveszem őket, hogy hagyjanak egy helyet a számunkra. – mondta eltökélten.
   – És mégis miért tennék meg? A két szép szemedért? – kérdezte szúrósan Shohin. Szüntelen Ameliát méregette a tekintetével, mint aki csak arra vár, hogy ballépést kövessen el.
   – Nem – szólt közbe Antair. – A szervezőknek érdekében áll, hogy részt vegyünk a tornán. Az ilyen versenyek a hírverésről és a szórakoztatásáról szólnak. Szerinted az emberek kire kíváncsiak a leginkább?
    Shohin kelletlenül fordult el, Amelia pedig zavartalanul folytatta.
   – Más célja is van annak, hogy előttetek megyek Aernonba. A próbán csak kiválasztottak vehetnek részt, de előfordult már, hogy az adminisztrátorok kivételt tettek. Ráveszem őket, hogy Shohinnal is kivételt tegyenek és engedjék meg neki, hogy harcba szálljon az oldalatokon.

   Shohin döbbenten nézett a nőre és kissé elszégyellte magát.
   – Így is csak négyen vagyunk – nyugtázta Uriel a gondolatot. – Szükségünk van egy ötödik főre is. Valakire, aki rendelkezik a látással.
   – Arról is gondoskodok – nyugtatta Amelia angyali mosolyával, a vállára helyezve a kezét. – Te csak azzal törődj, hogy időben Aernonba érj. Figyelmeztetlek: szörnyen komolyan veszik a pontosságot.
   Azután hamarosan el is búcsúztak. Amelia vásárolt öt lovat, tekintet nélkül az ezt jelentő anyagi teherre, s egy pej kancán sebesen elvágtatott az óraművárosba. Uriel nehezen viselte a gondolatot, hogy csak hetek múlva találkoznak, viszont ami utoljára elhangzott köztük, az nagyon is bosszantotta. Jól emlékezett még mesterei tanácsára. Tisztában volt vele, hogy mennyire fontos a látás. Éppen ezért, az ötödik társát mindenképpen ő maga akarta kiválasztani.

   Két hét telt el ezután. Jól követték a tervet, Uriel sikeresen teljesítette a két próbát és az Administratium egy megbízását is, noha naphosszat csak lovagoltak és alig pihentek. Mikor a reggeli órákban váratlanul rábukkantak a Laürette nevű kisvárosra, úgy döntött, hogy igazán megérdemelnek egy pihenőnapot. Az Ameliától kapott zsebpénzén kivett két szobát egy kicsiny panzióban. Összesen csak négy szobája volt, de mivel rajtuk kívül éppen senki sem bérelte ki a másik kettőt, szabadon használhatták a kényelmes pihenőhelyiséget.
   Uriel megebédelt és utána sétált egyet a városban. Rábukkant egy könyvesboltra és szerzett magának egy új példányt a Fény Tekercseiből. Még fizetnie sem kellett, a Panteon szentírása ingyenes volt mindenki számára. Sőt, ha az ember másféle könyvet is választott, még bátorították is, hogy vigyen csak el egyet.
   A délutánt kellemes lazítással töltötték. Joachim a városban kóborolt valahol, Puffancs a közeli erdőben csatangolt. Uriel egy kényelmes karosszékbe dőlve olvasott, Shohin hason fekve terült el a földön és állati alakjában pihent. Antair egy babzsákfotel kényelmes ölelésében pihent meg, amin nem volt hajlandó osztozni.

   – Antair! – szólította meg Uriel a herceget, aki egy hümmögéssel jelezte, hogy hallja őt. – Shin Valderan tényleg látja a jövőt? – kérdezte a könyvéből felnézve, ahol a főisten éppen követőit tanította a sors olvasásának művészetére. – Sőt, ez azt írja, hogy a papok is képesek erre.
   – Nos, a papok szeretnék elhitetni, hogy ismerik a jövőt, de a valóság. Időnként látnak képeket, hallanak hangokat, átélnek érzéseket, amik csak a jövőben léteznek. Volt, hogy lehetetlen győzelmet arattunk a jóslataiknak hála és volt, hogy nagy bajba kerültünk miattuk – csóválta a fejét.
   – Akkor… ha találok a városban egy papot, megmondja a jövőmet? – kérdezte Uriel izgatottan. A Tűzbölcsőben történtek után akadt egy kérdése, ami igencsak kísértette.
   – Nem. A közösségek papjai osztatlanul imádják az isteneket, de minden istennek van saját papsága is, más-más feladattal. Wiese papjai például tudósok és kutatók. Mei papsága kizárólag nőkből áll. Ők gyógyítók és bábák. Valderan papjai azok, akiket beavattak a sors olvasásának művészetébe, de velük nem fogsz találkozni – mondta, majd tett egy rángatózó mozdulatot és megigazította maga alatt a babzsákfotelt. – Biztos lehetsz, hogy a te jövődbe is belenéztek már. Sőt, a miénkbe és mindenki máséba is, akivel találkoztál.
   – G-Gondolod, hogy megfigyelnek engem? – kérdezte tágra nyílt szemekkel.
   – Szerintem alsó hangon három-négy hatalom figyeltet téged épp most is.
   – De… arról csak tudnánk nem? Megérezném ha követnének vagy…
   – Egy jó látás a kontinens másik végéről is úgy tudja követni a mozgásod, mintha csak mögötted állna, de egy aranyforintért cserébe bármelyik halandó szívesen eldalol bármit, amit tudni akarsz. Én így találtam meg Gliennit.

   Késő délutánba nyúló csevelyüket Joachim zavarta meg, aki izgatottan toppant be az ajtón. Nyomában, alig láthatóan egy tízévesforma kislány bandukolt.
   – Üdvözlet az uraknak! – köszöntötte őket emelkedett hangon. Gesztusai kissé Maximillianra emlékeztették Urielt, ezért ellenszenvvel fogadta minden egyes szavát. – Nem találják ki, kit találtam e békés város utcáin.
   – Egy látást? – kérdezte Antair, azonnal letörve Joachim lelkesedését és megfojtva a feszültséget.
   – Kiváló tehetsége van a meglepetések elrontásához, jóuram! – sopánkodott Joachim, de azért utat engedett a mögötte álló szőke kislánynak és bemutatta őt a többieknek.
   A barna bőrű lánynak nagy, csodálkozó, őszibarack szemei voltak, széles homloka és pisze orra. Természetesen hullámos haját nemtörődöm, rosszul fésült módon viselte.
   – Uraim, van szerencsém bemutatni önöknek Seya Il Illa Bahrlahart! Az előző csapata csak úgy hátra hagyta. Micsoda tyúkeszű balfékek! – nevetett kárörvendően.

   Uriel nem igazán tudta eldönteni, hogy Joachim viccel-e, vagy valóban komolyan gondolja a dolgot, mindenesetre az illem úgy diktálta, hogy köszöntse a lányt.
   – Szia, Seya. Az én nevem Uriel.
   – Hallottam rólad! – bólogatott bőszen, majd oldalra fordította fejét és eltűnődve, szkeptikusan kérdezett. – Tényleg olyan erős vagy mint Shin Valderan?
   – Nem – Shohin válaszolt helyette, aki négy lábával lustán feltápászkodott a padlóról, megrázta sörényét és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye a lányt.
   Amint Seya meglátta az oroszlánt, őszibarack szemei kitágultak és álla nagyot koppant a földön. Tenyerei összeértek mellkasa előtt, majd izgatottan felkiáltott.
   – Cica! – kurjantott vidáman, majd odarohant Shohinhoz és teljes erőből átölelte a nyakát.    Elmélyült, gyönyörködő mozdulatokkal kezdte simogatni bundáját – Mekkora nagy cica… – rebegte ájtatos arccal.
   Uriel gúnyos mosollyal fordult hátra Antair felé. A herceg kezét a szája elé tartva próbálta visszafojtani nevetését, de bal szeme elárulta, hogy jól szórakozik. Uriel először látta Shohint zavarban amióta megismerte, pedig látta több száz ember előtt teljesen meztelenül.

   – Elnevezhetem? – kérdezte a kislány teljesen ártatlanul. Antair nem bírta tovább és hasát fogva hahotázni kezdett.
   – Már van nevem! Ne kezelj úgy, mint egy kisállatot! – tette hozzá.
   – Azta… és még beszél is – mondta izgatottan, fülig érő mosollyal. Kezeit ökölbe szorította, karjai a teste előtt remegtek az izgalomtól. – Még sosem láttam ilyen cicát!
   – Én oroszlán vagyok! Nem látod? – javította ki Shohin. Sértődöttnek tűnt. – Félig, legalábbis – fűzte hozzá.
   – Jól van, jól van – lépett közbe Uriel. Megérintette a kislány vállát és megszólította. – Szóval, csatlakozni szeretnél hozzánk? – kérdezte Uriel.
   – Igen – mondta a kislány, de még mindig Shohint méregette a szemeivel.
   – Szeretném tudni, hogy miért.
   – Mert Joachim megkért rá.
   – Ennyi?
   – Igen – bólintott Seya teljes komolysággal. – Nagyon szépen kért, úgyhogy segítek nektek.
   – Értem… – morfondírozott Uriel. – Nekünk azonban egy látásra van szükségünk. Mi a képességed? – kérdezte.
   – Megmutassam? – kérdezte Seya izgatottan, Uriel pedig bólintott. – Rendben van. Készüljetek fel! – mondta a kislány komolyan és összekulcsolta kezeit. A levegő nehezebbé vált a szobában, mind lélegzet visszafojtva figyelték a lányt, kinek kezeit foszlányos, őszibarackszín numen vette körül. – Cuki cicabarátok! – kiáltotta el magát.

   A következő pillanatban Seya szétnyitotta ökleit, s tenyerében egyszer csak megjelent egy kiscica. Ahogy kezei egyre távolabb kerültek egymástól, újabb cicák jelentek meg a levegőben. Egészen pontosan öt darab. Volt közöttük szürke, fehér, szőke, fekete és tarka, akkorára nőttek, mint a kislány alkarja. Mikor aztán Seya teljes szélességben kitárta karjait, a fekete cica átszelte a levegőt és Uriel vállára ugrott, belemélyesztette a bőrébe karmait. A szúró, kellemetlen fájdalom után a macska elterült a vállán. Ahogy körülnézett, látta, hogy társai nyakára vagy vállára is odafészkelte magát egy-egy cica, ahogy Seya vállán is nyugodott egy.
   – Ez mi akar lenni? – kérdezte Antair teljesen fennakadva, tekintetével mintha szabályosan megsütötte volna a mágust.
   – Nyugodalom uraim, ezek nem csupán kedves kisállatok. Kérem, csukják be a szemüket!
   Uriel hallgatott rá és meglepetten tapasztalta, hogy hiába csukja be a szemét, mégis lát. Sőt, mintha egyszerre kétfélét is látna, mintha egyik szeme a szoba egyik sarkában lett volna, a másik pedig az ellenkezőben. Ahogy feljebb emelte a nyakát, önmagát látta a fekete cicával a vállán. Kinyitotta szemeit és ráébredt Seya képességének természetére.
   – A cicák összekötik az érzékeket – újságolta büszkén a kislány. – Gyakorolni kell, hogy jól tudjátok használni. Ha sokáig vannak veletek, akkor meg kell őket etetni és ha nyűgösek, szeretgetni kell őket, de a cicák már csak ilyenek – mondta mosolyogva.
   Urielnek tetszett a képessége és a természete is, de igazság szerint, már abban a pillanatban elhatározta, hogy a csapatában akarja tudni, amint cicának nevezte Shohint.

   – Mi Aernonba igyekszünk – fordította komolyra a szót. – Veszedelmes hely az számodra és ha velünk tartasz, akár meg is halhatsz.
   – Nem baj – vonta meg a vállát Seya. – Tudom, hogy ti meg fogtok védeni.
   Olyan bizonyossággal jelentette ki, mintha a jövőt látná. Annyira, hogy még Uriel is hitt neki, mert szerette volna, hogy igaza legyen.
   – Ti mit szóltok? – nézett hátra.
   Shohin tiltakozóan megfordult és meglegyintette farkát, majd nagyot ásított és lekuporodott. Antair jót mulatott a mozdulaton és csibészes mosollyal bólogatni kezdett.
   – Hát jól van, de előtte, szeretnék megnézni valamit – mondta, majd előre tartotta kezét és hívta a nument az oldalára.
   Sötét kupola jelent meg körülöttük, s Uriel képessége dallamba öntötte a kislány szívét. Behunyt szemmel kutatott az érzései, vágyai után, mikor arra lett figyelmes, hogy Seya hiba nélkül fütyüli azt a dallamot, amit az ő szíve játszik. A kislány érzelmei kalandvággyal voltak tele és izgalommal, valamint egy rendkívül sötét szomorúsággal. S mikor a dal közepén megszólalt a lány belső hangja, tisztán hallotta legszentebb kívánságát. Egyszerű volt, őszinte és kétségbeesett.

   – Még nem akarok meghalni… – sírva szólt a hang
   Uriel szája tátva maradt, majd a szájához kapott. Aaron emléke, ahogy ugyanezeket a szavakat mondja halálos ágyán, a szívében markolt. Könnyek gyűltek a szemébe. Lehajolt és szorosan megölelte a kislányt.
   Seya viszont ahogy csak erejéből telt, igyekezett kiszabadulni, ami hamarosan sikerült is neki.
   – Én is szeretnék megnézni valamit – megszorította Uriel kezét. Szorítása megerősödött, tekintete és hangja pedig azonnal megváltozott, mintha transzba került volna. Tekintete Urielen ragadt, de keresztülnézett rajta, mintha nem is a férfit látná. – Te az éjjeli vihar vagy – mondta meglepetten, izzadságcsepp gördült végig tarkóján. – Miért vagy ilyen kedves? – kérdezte komolyan.
   Uriel értetlenül állt Seya előtt, miközben Joachim rövid hencegés után felment a szobájába. Seya oldalba bökte Urielt és bizalmas kézmozdulattal közelebb intette magához.
   – Elárulok egy titkot – mondta játékosan, majd fülébe suttogott. – A barátod… – mutatott Joachim távolodó alakja felé – ő egy végtelenül örvénylő, tükörbe zárt óceán. Még sosem találkoztam még olyan érdekes élővel, mint ő.

   Nem sokat törődött Joachimmal, legújabb társa jobban foglalkoztatta. Félrehívta őt az emeletre azzal az ürüggyel, hogy megmutatja a szobáját.
   – Neked is van valamiféle látásod, nem igaz? – kérdezte Seya
   – Magam sem tudom, de amit hallottam… veszélyben vagy? – kérdezte aggodalmasan, miközben féltérdre ereszkedett.
   Seya közömbös tekintettel nézett rá és láthatólag nem okozott nehézséget számára, hogy beszéljen.
   – Beteg vagyok. Nagyjából három évem lehet hátra, de Maximillian azt mondta több időt is nyerhetek, ha elég gyorsan mászok.
   – Én… nagyon sajnálom – felelt Uriel összeszorult szívvel. – Nem akarok tapintatlan lenni, de biztos, hogy tudsz harcolni?
   – Hát azt nem tudom, hogyan kell, de segíteni tudok! – mondta határozottan a lány – Csak arra szeretnélek kérni, hogy ne mondd el senkinek se, jó? Azt sem szerettem volna, hogy te tudj róla.
   – De… miért ne? Segíthetünk…
   – Dehogy segíthettek! – kacagta ki jóízűen a kislány. – A szüleim elvittek a Medicinára, a Seraphin Toronyba, Pleára… ahova csak lehetett, de hiába – vont vállat, majd egy ugrás után lehuppant az ágyra. Hanyatt vágódott rajta, forgolódott egy picit, aztán Urielre nézett. – Ne vágj már ilyen fancsali képet, jó? Nincs semmi baj – mosolygott bíztatóan.
   – De igenis van. Mégis hol van az igazság a világban, ha egy gyermek…
   – Pff! – kacagta ki Seya, miután prüszkölt egyet. – A világban nincs igazság. Látod? Ezért nem akartam, hogy tudj róla. Nem akarom, hogy máshogy kezelj. Nem akarom, hogy sajnálj – sóhajtott, aztán felült az ágyon, majd kicsi táskájáért nyúlt. – Lehet jobb volna, ha elmennék.

   El is indult az ajtó felé és Uriel egy pillanat elejéig elgondolkozott rajta, hogy hagyja hadd menjen, de végül mégis megállította. Lilestra szavai jutottak eszébe.
   A legfontosabb szerepük, hogy vigyázzanak a társaik szívére…
   Úgy gondolta erre a feladatra senki sem lehet alkalmasabb, mint Seya, aki szomorú sorsa ellenére képes ily önfeledten nevetni.
   – Várj! – mondta, az ajtóra támaszkodva előtte. – Ha ettől jobban érzed magad, nem foglak máshogy kezelni és a többieknek sem mondok semmit.
   – Megígéred? – nyújtotta felé kisujját a lány. Uriel nem nagyon értette a szokást, de azért odanyújtotta az övét.
   – Megígérem – mosolygott rá. – Szereted az állatokat, igaz? – a kislány ártatlan, csillogó szemekkel bámult rá. – Bemutatlak valakinek.
   Magához hívta Puffancsot, de hamar megbánta miután Seya majd megfojtotta szegény kismadarat szeretetével. Meg kellett fednie a kislányt, hogy rendesen viselkedjen szárnyas barátjával, de miután Seya sikerrel visszafogta magát, hamar összebarátkoztak. A kislány néha nevetett, a madár pedig néha károgott, kívülről egészen úgy tűnt, hogy beszélgetnek.
   Kiegészültek és készen álltak Aernon nagytornájára. Remélte, hogy Amelia is sikerrel jár. Antair egyetértett döntésével és módfelett meg volt elégedve legújabb társuk képességével. Shohin már nehezebben tolerálta a kislány viselkedését, aki lépten nyomon simogatni és babusgatni akarta őt. Akárhogy is, Seya érkezésével végre úgy érezte igazi csapatot vezet. Derűlátóbban folytatta az utat.

   A Vino út egy szederbokroktól roskadozó dombon keresztül vezette őket, melyet lovaik megfeszített, nehéz léptekkel utasítottak hátuk mögé. A kimerült hátasok csüggedten ügettek fel a dombra, s három hét erőltetett menet után, a kiválasztottak végre megpillantották Aernon híres óraművárosát. Lehetetlen volt eltéveszteni. Úgy pöffeszkedett környező erdői fölé, mint egy szörnyű, megállíthatatlan gépezet. A szem nem is tudta befogadni teljes szélességét, szemérmetlenül nyújtózkodott a távolban, eltakarva a mögötte vadul hömpölygő folyót. A város valóban úgy nézett ki, akár egy nyitott óramű, összekapaszkodó fogaskerekek hangosan kattogó szimfóniája forgott körbe-körbe. Egymásba kapaszkodtak, szüntelen mozgásban tartották az egész várost. Úgy tűnt, hogy még a legkisebb fogaskereken is könnyedén elférne Tűzbölcső egész városa.

   A fogaskerekek unióját épületek borították, de semmi közük nem volt a lila tündérek építészetéhez. Fának még csak nyoma sem volt Aernonban. A várost a vas, az acél és a beton látványa határozta meg. Több fogaskerékből is vastag, fekete füst kígyózott az égbolt felé, elkergette onnan a bárányfelhőket. Az érintetlen, tavaszi világ közepén Aernon olyan volt akár egy idegen test. Egy város, ami a puszta megjelenésével és kultúrájával is szinte könyörgött azért, hogy kivágják ebből az émelyítően békés, tavaszi paradicsomból, amit természeténél fogva képtelen elviselni.
   Némelyik fogaskerék harminc-negyven méter magas is megvolt, a város közepe felé haladva egyre inkább emelkedtek. Roppant szerkezetük mellett az ember aprónak és jelentéktelennek érezte magát. Uriel azon kapta magát, hogy fél betenni a lábát, mert bizonyosan elveszik odabent. Ahogy megközelítették, kattogásra lettek figyelmesek. A gigantikus óramű munkazaja és a számtalan óra folyamatos kattogása állandóan jelen volt a városban, lehetetlen volt elmenekülni előle. Akik itt születtek, annyira hozzászoktak, hogy már nem is hallották, de bármelyik átutazónak tökéletesen az idegeire mentek.

   Méretéből kifolyólag, Aernon városának számos bejárata volt. A kiválasztottak a Vino út végét jelentő ezüst diadalív alatt masíroztak át. Oldalában egy szerény kunyhó álldogált, mögötte széles istállóval. Kifizették a lovászt, otthagyták hátasaikat, majd elindultak a széles hídon, mely az első fogaskerékre vezetett. Urielnek kellemetlen érzése támadt, amint talajhoz ért a lába. A beton lassú, szakadatlan mozgással forgott alatta körbe-körbe és ő bizalmatlan léptekkel haladt előre. Felnézve a magasba, a masszív, rozsdás fogaskerekek recés oldalait látta meg. Keleti és nyugati irányban soraik oly soká folytatódtak, hogy az ember szeme feladta a próbálkozást és elfogadta, hogy ez a város végtelen.
   Minden egyes fogaskerék önálló kisvárosként működött és saját hangulata volt, ám közös volt bennük a gondosan megtervezett útvonalak és a tömött sorokban álló, emeletes házak. Minden fogaskerék közepére egy robosztus, négyszögletes acéloszlopot építettek, melynek minden oldalára órákat erősítettek. A gépváros hangulata az emberekre is ráragadt. Mindannyian céltudatosan, feszes tempóban közlekedtek. Rengetegen voltak, felülről az egész város olyannak hathatott akár egy őrült hangyaboly. Senki sem állt meg beszélgetni a másikkal. Ha ismerősök, vagy barátok találkoztak egymással, azok is csak köszöntek és már mentek is tovább, mert a kapcsolatok ápolásának nem most volt az ideje. Akárcsak az óraműváros és annak minden fogaskereke, az emberek is pontosak voltak, precízek és megállíthatatlanok a céljukban. Uriel hiába kérdezősködött az Administratium épülete után még csak szóba sem álltak vele. Feltétel nélkül engedelmeskedtek az órák szüntelenül parancsoló hangjának. Tikk. Takk. Tikk. Takk. Minden egyes másodpercet betöltött ez a hang, még a kimondott szavak is erre az ütemre pörögtek.

   Minden fogaskerék egy kicsit más volt, mindnek megvolt a külön rendeltetése és saját szubkultúrája. Jelenleg a Hanza névre keresztelt fogaskereken tartózkodtak, Kingsley Worton és más jeles feltalálók szobrai között kóvályogtak a fogaskerék főterén. Gőz pöfögött és acélszerkezetek hangja fűszerezte az örökös tikk-takkolást. Fekete füst emelkedett merészen az ég felé, ezen a fogaskereken szinte nem is volt más csak raktár és manufaktúra. Szükségük volt némi időre, hogy feldolgozzák a környezetváltozást. Csak egy diadalív alatt sétáltak át, de olyan érzésük volt, mintha egy másik világba csöppentek volna. Uriel azonnal hiányolni kezdte Utregar üde, tavaszi világát.
   Teljesen árván álldogáltak a fogaskerék közepén, nem mertek elindulni egyik irányba sem. Fogalmuk sem volt hol találják Ameliát és nem akartak eltévedni. Legalább Utregarba vissza tudnak jutni amig a Hanzán tartózkodnak, de mikor Uriel hátranézett, Utregar jellegzetes erdeje nem volt sehol, a fogaskerék mozgása a város mélyébe invitálta őket. Amúgy sem boldogultak volna a közlekedéssel. A fogaskerekek között csak bizonyos időszakokban lehetett átkelni. A városrészek természetesen folyamatosan összeértek, de mire az ember odaért a széléhez, addigra a gépezet a lába alatt már régen tovafordult és csak távolabb került a céljától. Az egyetlen mód az átjutásra az volt, ha megfelelő időben ért el a fogaskerék szélére és így feljutott egy hídra, amik mozdulatlanok voltak. Kétségbeesetten tanakodtak azon, hogy mitévők legyenek, amikor az egyik hangya váratlanul kilépett a sorból. Uriel felismerte ruháját, az adminisztrátorok vörös-ezüst talárját viselte. Az illető félember lehetett, vállai természetellenes magasságba nyúltak, a fülét súrolták. Kezei a térdéig értek és ijesztően vékonyak voltak. Hosszú végtagjai ellenére, a férfi testtartása görnyedt és esetlen volt. Bőre karamella árnyalatban tündökölt, bal szeme előtt láncos monokli emelte ki barna pupilláját.

   – Uriel? – kérdezte, miközben végigmérte a kiválasztottakat. Uriel bólintott és köszönetet mondott a segítségért. A segítség azonban meglehetősen hideg fogadtatásban részesítette őket. – Késtetek! – dörrent rájuk. Úgy ejtette ki a szót, mint a legszörnyűbb szitkot a világon. Akik meghallották, megtorpantak léptükben, megrökönyödtek, majd gyorsan tovább is iszkoltak. – Teljes napokat késtetek, Ianus verje meg! A mai fiatalokban nincs semmi tisztelet! Sietnünk kell! – nézett a zsebórájára.
   Tempóját alig lehetett követni. Nem futott ugyan, de gyorsan sétált és hosszú lábaival jóval nagyobb távolságot hidalt át mint a kiválasztottak, így azok kénytelek voltak kocogni mögötte.
   – Miért futunk? – kérdezte Seya, aki egy perc után is úgy tűnt, hogy helyben kileheli a lelkét.
   – Miért futunk?! – az adminisztrátor rémisztő hangon kiáltott rá a kislányra, aki reflexből Shohin háta mögé bújt. Útikalauzuk egy pillanatra sem állt meg, még csak nem is lassított. – Pontosan érkezni tiszteletet jelent! Kitalálod, hogy ötvenegy órát késni mit jelent? Támogatótok, Amelia alsó hangon három tucat szabályt szegett meg azért, hogy fenntartsa a helyeteket. Egy csapatot ki kellett zárni miatta! Becstelen és tisztességtelen dolog, ha engem kérdeztek!

   Uriel sajnálni kezdte Ameliát. Azt hitte rájuk vár a nehéz feladat, a nőnek csupán be kell hajtania néhány szívességet, de úgy tűnt, hogy az ő küzdelme volt csak igazán kemény.
   A híddal majdhogynem átellenes irányba futottak, mégis mire a fogaskerék szélére érték, az pont a megfelelő helyre fordult. Ennek a hídnak csak a fele volt meg, várniuk kellett mire csatlakozik a másik keréken lévő feléhez, hogy végre átkeljenek. A szomszédos fogaskerék már nem okádott sűrű füstöt az égbolt felé. Magas, többemeletes házak sorakoztak rajta utcákkal és tágas, belső udvarokkal, melyeket szobrokkal, szökőkutakkal, gyermekjátékokkal vagy színpadokkal töltöttek meg. Uriel nem értette, hogy az adminisztrátor hogyan tudja kiismerni magát ebben a káoszban.

   – Hogyan tudunk tájékozódni a városban? – kérdezte. Nem vette észre, de Seya kezdett lemaradni mögöttük, ezért Shohin a nyakába vette és úgy rohant utánuk.
   – Sehogy. A látogatók lépten-nyomon eltévednek. A torna idejére mindannyian kaptok egy kalauzt. Én leszek az egyikük. A nevem Mads és hadd adjak egy fontos tanácsot. Soha ne késsetek! A városban minden és mindenki időhöz igazodik. Másvalaki idejét vesztegetni undorító dolog!
   – Miért foglalkoztok ezzel ennyire? – kérdezte Seya, aki Shohin nyakában visszanyerte az erejét és nem bírt uralkodni a késztetésen, hogy simogatni kezdje aranyhaját.
   – Miért foglalkozunk?! – kérdezett vissza ingerülten Mads mindenféle hitetlenkedő prüszkölés és fintor közepette. – Mert mi civilizáltak vagyunk! A fasimogatók nem ismernek rendet az életükben, következésképpen, teljesen el is fecsérelik azt. Visszautasítják velük született emberi zsenialitásukat! Csak azért élnek, hogy állatias ösztöneiknek hódoljanak és vedeljenek! Feladták a tudományt és a művészeteket! A fasimogatókelhagyták emberi mivoltjukat! Sokszor nem is tudom, hogy gyűlöljem, vagy szánjam-e őket.

   Mads olyan jól értett a vezetéshez is, mint a panaszkodáshoz. Egy órába került, mire eljutottak a legmagasabb fogaskerékhez. Kétszer tartottak pihenőt, mivel célszerűbb volt megvárniuk, míg a fogaskerekek kedvezőbb helyre fordulnak, mintsem menetelni. Még így is teljesen kifáradtak és lélegzetüket kapkodták, kivéve persze a kényelmesen utazó Seyát. Út közben, Uriel vetett egy pillantást arra, hogy mi van a fogaskerek közötti mélységben. Szinte meg sem lepődött, amikor még több fogaskereket látott. Aprók voltak és nem úgy néztek ki, mint amin emberek is élnek, egyedül az óramű mozgását támogatták. Némelyik vörösen izzott, mintha lángolna, s azon töprengett, hogy mégis mi tarthatja mozgásban ezt a roppant gépezetet.
   A város tetejére egy zsúfolt felvonón keresztül jutottak fel. Mads tapasztaltan lökdöste arrébb széles könyökével az embereket, hogy mind beférjenek. Átérve, az építőmesterek óriási szoboregyüttese fogadta őket. Az utolsó építőmester sokezer éve halott volt már, de Aernon emlékezett mindegyikük nevére. Mind ott sorakoztak, Thyrisstől Mattenhornig. A város közepén lassan forgó Saturn Negyed volt az otthonuk, honnan igazán meg lehetett figyelni mindegyik fogaskerék ütemes mozgását. Tikk. Takk. Tikk. Takk. Csodálatosan megkomponált, precíz mechanika visszhangzott az óramű minden egyes kattanásában.

   Roppant mérete ellenére a Saturn Negyed lélekszáma lehetett az egyik legkisebb a városban. Átlagos lakóházak itt nem is voltak, csak forgó paloták, melyeket Aernon befolyásos családjai birtokoltak. Közülük is kiemelkedett az Administratium bronzpiramisa. A tér másik oldalán egy még nagyobb épület volt látható, huszonöt méter magas kapuját vastag láncok zárták össze, s közepét egy különös ábrával díszítették. Egy kétarcú, szakállas ember képét faragták rá márványból. A negyed leglátványosabb épülete azonban kétségkívül a távolban látható ovális monstrum volt, melyet színes rózsaablakok végeláthatatlan sora díszített. Uriel óvatosan használta érzékelését ebben az óriási városban és csak erre az épületre koncentrált. Különös érzést keltett, visszhangok ezrei beszélgettek benne egymással. Egy élet is kevés lett volna ahhoz, hogy valaki végighallgassa históriáit. Valamennyi társa szintén az aréna felé fordult, Puffancs pedig tüstént irányába repült, hogy belülről is szemügyre vegye.

   – Az ott… – emelte ujját a hatalmas épületre. Nagyot nyelt és nem tudta befejezni a mondatot. Éppen most tudatosult benne, hogy ezúttal emberek tízezrei előtt fognak megmérettetni és küzdelmük szórakoztatás lesz a tömegek számára.
   – A Lusiard Aréna – felelt Mads büszke mosollyal. – Viharsárkány, Alectrona, Wiese Draco és még sok-sok hírneves kiválasztott nevét ismerte meg itt a Világfa. Ha győzelmet arattok, a ti képmásotokat is megörökítik az egyik ablakon és az aréna örök időkön át emlékezni fog a dicsőségetekre.
   Az aréna puszta látványa és az azt körülvevő mítosz is elegendő volt, hogy Uriel szíve hevesebben kezdjen verni. Nem a jutalom miatt lett izgatott és nem is érzett szorongást, inkább lenyűgözve figyelte a legendás stadiont és szerencsésnek érezte magát, hogy egyike lehet azoknak, akik küzdenek benne. Szíve azonban még hevesebben dobbant, mikor visszatekintett az Administratium piramisa felé és Ameliát látta meg közeledni. Lehengerlően nézett ki fehér ruhájában, de az elmúlt hetek jól láthatóan megviselték. Haja rendezetlen volt, arcán ráncok fedték fel magukat. Szemei alatt rosszindulatú karikák ücsörögtek és végtelenül kifacsart ábrázatot viselt, még akkor is, ha hálásan elmosolyodott Uriel láttán.

   Két nap nem sok, annyit sem töltöttek együtt Tűzbölcső után. Furcsa érzés volt viszontlátni. Amelia nem mondott semmit csak a karjaiba vetette magát, Uriel pedig egy pillanatnyi hezitálás után átölelte őt.
   – Hála az istennőknek, hogy ideértél – suttogta megkönnyebbülten a fülébe.
   – Minden rendben van?
   – Igen. Most, hogy itt vagytok, már rendben van – hagyott magának némi időt és megpihent a férfi vállán. – El sem tudod képzelni mennyire lehetetlen alakok dolgoznak itt – vetett egy rosszalló pillantást a piramisra miután kibontakozott az ölelésből.
   – Köszönünk mindent – érintette meg orcáját. – Gyere, pihenjünk meg. Teljesen kimerültél.
   Nem ment az olyan egyszerűen. A kiválasztottaknak be kellett mennie a bronzpiramisba, végighallgatni az általános jajveszékelést a késésük miatt, hivatalosan jelentkezni és aláírni legalább két tucat papírt. Urielnek kiselőadást tartottak a szabályokról és a torna menetéről, amire nem igazán figyelt és boldog volt, mikor végre kiszabadult.
   Mads vezetésével a szálláshelyükre indultak, melyet a város biztosított a résztvevők számára. A csapat a szomszéd fogaskereken, az illusztris Gyöngy Kilátón kapott szállást, melyet körülbelül tíz perc alatt értek el. A Saturn Negyed fogaskereke még kellemesen forgott a lábuk alatt. Amelia alig vett tudomást a többiekről, egyedül Joachimmal váltott néhány szót, de aztán megakadt a szeme Seyán, aki most a saját lábán közlekedett.

   – Ő kicsoda? – kérdezte Urieltől.
   – Seya vagyok – előzte meg Urielt a kislány és Ameliához lépett. A nő keze után nyúlt, hogy megszorítsa, de Amelia úgy kapta el onnan, mintha a lány fertőző beteg lett volna.
   – Ő a látásunk – mondta Uriel, akinek figyelmét nem kerülte el a hirtelen gesztus.
   Ameliának szüksége volt néhány nagy levegőre, hogy összeszedje magát és ne omoljon össze mentálisan a fáradalmak után.
   – Komolyan beszélsz? – kérdezte semmi jót nem sejtető módon. – Megmondtam, hogy gondoskodok a látásról! Már találtam is valakit!
   – Joachim találta – próbált védekezni, noha tudta, hogy hasztalan. – De a látása nagyon hasznos és úgy éreztem semmiképp sem mondhatok neki nemet.
   – Nem volt szívünk elszaktani őt a drága kis cicájától – fűzte hozzá Antair. Csípkelődő mosolyát a tenyere elé rejtette, miközben Shohin fáradtan pillantott rá.
   – Éjt nappallá téve dolgoztam azért, hogy most itt lehessetek – mondta fáradtan. – Egy életre tönkretettem a hírnevem az adminisztrátorok között, mindezt értetek. Érted, Uriel! És csak egy dolgot kértem cserébe – sóhajtott nagyot. – Csak ezt az egyet.

   Urielnek nem volt válasza. Kénytelen-kelletlen bocsánatot kért, de csak azért mert úgy érezte Amelia túl sok áldozatot hozott olyasvalamiért, amire ő maga nem is vágyott igazán.
   – Csak aludni akarok… – sóhajtott Amelia. – Ha kipihentem magam majd beszélünk.
   Valóban nem fecsérelte az időt miután megérkeztek szállásukra. Levetkőzött, ágyba bújt és azon nyomban el is aludt, feje oly mélyen süppedt a puha párnába, hogy elválaszthatatlannak tűntek. Uriel kényelmetlenül érezte magát, így nem is feküdt le mellé aludni egyből. Lement inkább a nappaliba, ahol egyedül Joachimot találta, a többiek már nyilván eltették magukat holnapra, miután elfoglalták szobájukat.
   A mágus éppen újságot olvasott egy kényelmes bőrkanapén feküdve. Uriel célba vette a konyhát, ami meglepetésére nem volt üres, még egy furcsa, narancsszínű, pezsgő italt is talált ott mely hideg volt és túl édes az ízlésének, de azért jól esett a kimerítő nap után. Próbált csendben maradni és kicsit gondolkozni, de az óraműváros még a szállásán sem kímélte. Tikk-takk. Tikk-takk. Szünet nélkül. Szemöldökét ráncolva vette tudomásul, hogy egy jódarabig kínozni fogja ez a hang, mikor Joachim szólt hozzá.

   – Tisztában van vele, hogy maga igazi híresség? – kérdezte váratlanul.
   Uriel odalépett hozzá és megkérdezte mire gondol, de a mágus szokás szerint kerülte az egyenes választ.    Helyette kezébe nyomta az újságot.
   – Feltétlenül olvassa el. A tudás hatalom – meghajolt, majd magára hagyta Urielt a kanapén, aki a címlapot tanulmányozta.
 
   Tizenkettes Hírmondó, a felvilágosult ember újsága.
   Különleges kiadás!
 
   Életben van!
   Él! Életben van! A pletykák igazak, valóban itt van! Az Administratium vezetője, Bellami Bachiari hivatalosan is elismerte, hogy részt fog venni a tornán.
   ÖRVENDEZZETEK! Ianus jónak látta csillapítani fájdalmunkat! Nihaviel él és köztünk jár! Városunk számos lakója megerősítette, hogy az elmúlt napokban találkoztak volt csapattársaival. Mi több! Részt fognak venni az idei nagytornán is!
   Azonban, kedves olvasónk, ha ön is ott volt aznap, velünk együtt a Lusiard Arénában, akkor alighanem fenntartásokkal fogadja ezt a hírt. Hogyan lehetséges ez? Hogyan csalta meg a halált? Senki nem tudja a választ, de az biztos, hogy a saját szemünkkel bizonyosodhatunk meg arról, hogy valóban él és vannak még csodák…
   Ezt a cikket egyáltalán nem tudta mire vélni, de nem is törődött vele túl sokat, hiszen a túlsó oldalon visszaköszönő név a sajátja volt.
 
   Az első kiválasztott.
   Két hónappal ezelőtt döbbenetes hír rázta meg a Világfát. Uriel neve valamennyi újság címlapján megjelent, a tíz világ pedig félelemmel vegyes kíváncsisággal tekintett rá. Azonban lámpalázas lehetett. Mintha a föld nyelte volna el, de mikor már valamennyien eltemettük, váratlanul megjelent Aernonban, méghozzá nem is akármilyen kísérettel.
   Egyikük Joachim Gutcheld az első és egyetlen mágus, akit a Világfa valaha is kiválasztott a rejtélyes Üvegvárosból. Másik csapattársa Shohin, aki a napfiak törzséből származik. Nem csalás, nem ámítás hölgyeim és uraim! A napfiak valóban léteznek és önök a saját szemükkel győződhetnek meg róla, hogy mennyit ér Alectrona vérvonala. Végül pedig, de semmiképp sem utolsó sorban, Solsheim hercege, aki veteránja volt az istenek háborújának tizenhat évesen! Antair von Solsheim, aki egyenes derékkal és felemelt fővel áll ég és föld között.
   Szövetségük számos kérdést vet fel. Antair talán a saját oldalára akarja állítani? Vagy épp ellenkezőleg, ezzel jelezné az első kiválasztott, hogy támogatja a Panteont? Akárhogy is, Antair nem az egyetlen Világfa nemes, akit az oldalán tudhat.
 
   Tavasszal virágzik a szerelem.
   Itt hallották először! A híresen gyönyörű Amelia von Utregar párra talált. Ki a szerencsés férfi? *dobpergés* Természetesen az első kiválasztott. Érdekes módon, nem kedvese az első férfi, aki szerepel újságunk címlapján. Hűséges olvasóink számára ismerős lehet aranykeresztes Arthonde, vagy Bresn Raduev neve, mindketten kiemelkedtek osztályukból és mindketten szeretői voltak Utregar botrányos virágszálának. Az aranykeresztes rejtélyes körülmények között elhunyt, Bresn Raduev hírneve pedig homályba veszett. Reméljük az újabb szerencsés elkerüli a tragédiát és amennyit ér, a szívünk mélyéből kívánunk sok boldogságot az ifjú párnak.

   Mit találnak bennem ennyire érdekesnek… – morfondírozott Uriel félhangosan.
   Zavarban érezte magát. Elég volt másfél órát eltöltenie Aernonban, máris megbánta idejöttét. A cikk Ameliáról nyomasztani kezdte és aggodalmat érzett. Fogalma sem volt róla kik ezek a férfiak, ahogy arról sem, hogy Amelia mit is csinált pontosan a templom előtt és hogyan mászta a Világfát. A kérdések feltorlódtak elméjében, fáradtan érezte magát. Az órák folyamatos kattogásától fájt a feje. Hirtelen úgy érezte magát, mint Tűzbölcsőben és szerette volna jól leinni magát, de inkább lapozott egyet és tovább olvasott, csakhogy figyelmét valamivel elterelje.

   Esélytelen?
   Alig két hete a végső győzelem legfőbb várományosa Galatea Unvald volt, Drehys Unvald istennő unokája. Galatea a kiválasztottak előző osztályának kiemelkedő alakja volt, de hiába teljesített elegendő próbát, nem haladt át a következő világba és egy egész évre eltűnt. Alighanem a nagytornára készült a csapatával, de vajon maradt esélye? Uriel és Nihaviel hirtelen feltűnésével a győztes kiléte mindenesetre sokkal kiszámíthatatlanabbá vált.

   A következő cikk Galatea Unvald csapattársairól szólt, az azt követő pedig egy Weher Atmund nevű kiválasztottról. Csak átfutotta a szöveget, de semmi jót nem írtak róla. Vetett egy kósza pillantást az utolsó oldalra mielőtt letette volna az újságot, amikor egy ismerős névvel találkozott. Izzadságcsepp gördült le tarkóján, a fájdalom a homlokában nagyot dobbant, de hezitálás nélkül elolvasta.
 
   Fekete ló
   Ha nem lenne így is elég nehéz dolgunk azzal, hogy megjósoljuk a győztes kilétét, itt a következő meglepetés.
   Hallotta bárki is a Belyaev-Elin nevet az utóbbi évtizedben? Persze, hogy nem. Miért beszélne bárki egy olyan dinasztiáról, ami három generáció óta nem adott királyt a Világfának.
   Az idei holdtalan éggel azonban ismét útnak indul egy Solsheimi hercegnő, ahogy már annyian előtte. Persze a tél birodalma már Wiese Draco oly kimeríthetetlen bölcsességét élvezi.
   Akkor miért adunk mégis hírt róla? Nos, érdekes elképzelni mi történik akkor, ha valóban tehetséges és képes elérni a koronát. Elvégre mégis ő Solsheim jogos örököse. Hogyan reagálna Wiese Draco? Az arénában láthatjuk saját szemünkkel, hogy érdemes-e feltenni ezt a kérdést.

   Volt még néhány cikk az újságban, de Uriel nem lapozott tovább. A cikk mellett két meglepően igényes, grafittal készült rajz szerepelt Hűvös Folyó aláírásával. Az egyiken Glienni szerepelt. A Lusiard Aréna előtt pózolt, ölbe tett kézzel. Mereven bámult a naplementépe, mint valami népi hős. A másikon öt kiválasztott sorakozott egymás mellett, amin természetesen a rajzok alkotója is rajta volt, kétszer olyan széles vállakkal és csinos arccal, mint amilyennel valójában rendelkezett.
   Ő is itt van. Izgatottságot érzett és egyre erősödő bizonytalanságot. Még egyszer el kellett olvasnia a cikket, hogy mindent felfogjon. Váratlan erővel csapta tarkón a felismerés, hogy Glienni egy hercegnő, mi több, egy egész világ örököse. Az olvasottak alapján ő és a családja valószínűleg elveszített mindent.

   Megpróbálta összekötni a pontokat. Biztosan tudta, hogy Glienninek nincs testvére. Ennek ellenére, az újság a herceg néven illette Antairt. Sőt, ha jobban belegondolt, még Glienni is ezen a címen illette, noha mérhetetlen rosszallással.
   Egy nagy sóhaj után úgy érezte a legjobb lenne holnap, meditálás után, tiszta fejjel, jóllakottan elgondolkozni az olvasottakon. Az az átkozott újság piszok jó munkát végzett azzal, hogy számba vegyen minden nőt akihez csak közel került. Egyenesen az ágyba ment, ahol Amelia már békésen aludt. Megállt a küszöbön és csak figyelte. Aztán felemelte kezét, s a mozdulat nyomán felcsendült egy dallam az éjszakában. Hosszú percekig hallgatta. Gyönyörű, de szomorú dallam volt. Úgy húzta-vonta fel-alá a hangokat, mintha hegedű vonója szólna Amelia szívéből. Tényleg nagyon szép dal volt, de teste nem tudott rá megmozdulni. Nem közvetített érzelmeket; pontosabban, Uriel nem tudta beazonosítani és megérteni őket.
   Elcsendesítette a dallamot és lefeküdt, ám éjszaka még sokáig forgolódott mellette.

    A Világfa túlnyomó részén az emberek izgatottak és kíváncsiak lesznek ha egy kiválasztott betéved otthonukba. Azokban a városokban, ahol tartanak próbákat, a kiválasztottak valódi hírességek, az emberek sokat beszélnek arról, hogy vajon kik csapnak össze és mi lesz az eredménye.
   Aernon azonban kivételes. Ebben a városban immáron nyolcszázötvenhárom éve rendezik meg a nagytornát. Azon az éjszakán, mikor egyetlen hold sem világít, mikor csak a végtelen űr látható, Aernon ünnepel. Már másnap elkezdődik a lázas készülődés a nagytornára és arra az eseményre, ami még ennél is fontosabb. A fesztiválra.

   A nagytornán nyolc csapat vesz részt, összesen negyven kiválasztott. Két hét alatt összesen hét küzdelmet rendeznek, de mindegyik nagy esemény a saját jogán. Ezeket a harcokat a Lusiard Arénában vívják, százhúszezer ember szeme láttára, a Világfa legnagyobb küzdőterén. Soha nem fordult még elő, hogy ne lett volna teltház. Amikor eljön a nagydöntő napja és a kiválasztottak megütköznek egymással, a város ünnepélybe öltözik. Minden óratorony visszhangozza az arénában székelő konferanszé hangját, négy millió ember hallgatja a közvetítést és tekintélyes részük már tömött sorokban várakozik az Aréna előtt, a Saturn negyeden, hogy köszöntse a győztest.
   Az óraműváros összes fogaskereke tömve van, még a gyerekek sem maradnak otthol. A győztes bejelentésével már az Arénában elkezdődik a fesztivál. A közönség berohan a küzdőtérre, vállára veszi a győzteseket és az egész városon körülhordozzák őket. Ilyenkor az óraműváros lakói eltekintenek szigorú időbeosztásuktól, sutba dobják rendszerezett magaviseletüket és napfelkeltéig mulatoznak. A győzteseket mindenütt üdvözlik és ünnepelik. Reggelig véget sem ér a mulatság, de az sem ment ritkaságszámba, hogy még másnap éjjel is kitartott.
   Aernon kultúrájának szerves és elválaszthatatlan része a nagytorna. Ha eljő az ideje, az egész város lázban ég. Az újságok másról sem írnak, az emberek másról sem beszélnek. Vitáznak, fogadnak, de ami a legfontosabb, a fesztiválra készülnek. Még sohasem övezte e fesztivált akkora készülődés és várakozás, mint másfél éve. Évszázadok óta ez első alkalom, hogy az óraműváros egy szülötte részt vett a nagytornán. Természetesen azonnali közönségkedvenc lett.

   A fiatal kiválasztott neve: Nihaviel Vordysjuk. Már azelőtt is volt némi hírneve, hogy kiválasztották volna. Kissé túl gépiesnek találta az emberek egymással való bánásmódját és olyan embereknek segített, akiket a letargia és az elkeseredettség nyilvánított magáénak. Forradalmi módszert vetett be a lelki gyógyulás érdekében, olyan eszközhöz folyamodott, ami egyáltalán nem volt mindennapos a városban. Meghallgatta őket.
Aernon mérföldkövekkel fejlettebb, mint bármely más város Utregarban és ez magával hozza azt a kellemetlen következményt is, hogy sokan teljesen elszakadnak a természettől, taposómalomnak érzik az életüket és gyakorta magányosak. Egyik-másik fogaskeréken csinos hírnévnek örvendett. Előadásokat tartott, polgári megmozdulásokat szervezett. Aféle lázadónak tartották a szigorú normák ellen, ami sokaknak imponált.

   Ám az igazi hírnév és szeretet csak akkor lett az övé, miután kiválasztották. Mikor visszatért a városba már akkor valóságos diadalmenet fogadta. Végre valahára, Aernon egy szülöttjének esélye van megnyerni a nagytornát! Micsoda fesztivál lenne az! Az óraműváros osztatlan támogatását élvezte. Ráadásul remek csapata volt, rögtön népszerűek lettek. Eljutottak a döntőbe. Esélyesek voltak. Sosem látott fesztivál volt a levegőben. Olyannyira, hogy a mulatozás már a döntő kezdetekor is javában zajlott, az emberek egyszerűen nem bírtak magukkal. Alighanem akkor is a vállukon cipelték volna végig őket, ha esetleg veszítenek. Aztán az ünnepséget megtörte egy hír. A konferanszé hangja visszhangozta szerte a városban. Hihetetlennek tűnt, de igaz volt. Remegve, dadogva közölte:
   If-j-ja-jabb Jasr B-B-B-Bolvar kivégezte Nihavielt.

   Egy perccel a döntő kezdete előtt történt, hat óra ötvenkilenc perckor. Elmaradt a fesztivál. Helyette forradalom lett, s magjából polgárháború sarjadt. A polgárok ifjabb Jasr Bolvar halálát követelték, de nem jártak sikerrel. A polgárháború hetekig tartott. A gazdag, befolyásos polgárok megosztották a tömeget abban a reményben, hogy elfoglalhatják a Bolvar dinasztia helyét. Három hétig tartott, mire az emberek belefáradtak a küzdelembe, melynek során minden oldal egyenlően meggyengült és így ifjabb Jasr Bolvar végül úrrá lett a felkelésen.
   Aernon polgárainak nem volt más választása, mint beletörődni, de nem felejtettek.

   Ifjabb Jasr Bolvar kinyitotta hálótermének ablakát és mély lélegzetet vett, ahogy a hűvös levegő áthaladt a Homályos Palota falai között. Az utóbbi időben, a város ura ritkán hagyta el grandiózus otthonát. Jobbára az ablakból figyelte szeretett városát. Mennyire hiányzott neki, hogy gyönyörködjön a Saturn negyed csodás kilátásában. Hogy beszédbe elegyedjen alattvalóival, hallgassa az óraműváros megnyugtató hangjait, visszamosolyogjon a polgárokra. Ebben a városban, ahol minden és mindenki időhöz volt kötve, ő igazán szabad volt. Ennek ellenére már jó ideje nem hagyta el a palotát. Nem bírta elviselni az emberek gyűlölködő tekintetét. Cserbenhagyta őket. Elárulta őt. Mily kegyetlen tréfa… a Világfa egy királya volt. Saját létezéséhez képest alattvalói jelentéktelenek, súlytalanok voltak és Jasr mégis félt kimenni közéjük. Rettegett a tekintetükben rejtőző érzelmektől. Azóta minden szempár őt vádolta, minden szerencsétlenség az ő hibája volt. Butaság volt aggódni az emberek gyűlölete miatt. Nem érhetett fel Jasr önutálatához.
   Ismerte Nihavielt. Öt éve találkozott vele, mikor éppen hazafelé tartott kíséretével. A palotája előtt masírozott fel és alá úgy száz hasonló korú kölyökkel, jelszavakat üvöltözve. Munkaórák csökkentése, az időrend lazítása, satöbbi. Jasr akkoriban vette át a város vezetését apjától. Egész életében erre vágyott és nagyon komolyan vette feladatát. Jobban is tisztelték, mivelhogy király volt és ő elhatározta, hogy uralma alatt úgy fog virágozni Aernon mint korábban még soha.

   Éppen ezért beszélgetni kezdett Nihaviellel, hogy többet megtudjon az átlagos polgárok gondjairól és az árnyékok közül támogatta őt. Kedvelte a lányt, de mint a királyok általában, túlságosan távol érezte magát a halandó emberektől. Boldog volt mikor a nőt kiválasztották. Nagy reményeket fűzött ahhoz, hogy királynő lesz és ketten együtt felvirágoztatják ezt a várost. Titokban még abban is reménykedett, hogy királynőként, az egyenlőjeként csatlakozhatna az álmához és egy párként virágoztathatnák fel ezt a várost. Titkos álma miatt Jasr mindenkinél jobban szurkolt neki a tornán. Aztán megölte őt.
   Nem tehetett mást. Ezt a parancsot kapta Pleáról. Tarneo von plea, Igaroth von Plea és Vyscytek von Plea írta alá. A háromszor-hajlított kulcs, ami Shin Valderan nevében kormányozta a Világfát, hittételre kényszerítette őt. Választania kellett. Vagy Nihaviel, vagy ő és az egész családja.
   Megmenekült. Apja, anyja, két unokahúga és három testvére is életben maradt. Minden egyes nap kinézett ezen az ablakon és elgondolkozott rajta, hogy vajon megérte-e? Boldog és virágzó várost akart létrehozni és egy felülről jött parancs miatt egy forradalmat kellett levernie helyette. Ez legalább annyira fájt, minthogy elvesztette azt a nőt, aki osztozott az álmában, aki talán egy napon a társa is lehetett volna ebben az életben, ha máshogy alakulnak a dolgok.

   S most, másfél évvel később, egy újabb levelet tartott a kezében. Aranyszínű szegéllyel átszőtt, bíborpecsétes borítékot, rajta az háromszor-hajlított kulcs ismerős szimbólumával. Másfél hete nála volt, de csak a mai napon merte kinyitni. Ma, amikor megtudta, hogy csodával határos módon, Nihaviel él.
 Ez a parancs aligha volt olyan kegyetlen mint az előző, mégis ugyanannyira sértette őt. Igazságtalannak találta és meg is ijesztette egyben. Félelme indokolt volt, a hármak ezúttal küldtek valakit, hogy segítsen a parancs teljesítésében. Ez a valaki pedig nem más volt, mint a Légió egy kapitánya. Egyike azoknak, akivel Shin Valderan megosztotta mérhetetlen erejét és halhatatlanságát. A Kerberosz.

   A Légió, az istenek győzhetetlen hadserege azzal érdemelte ki hírnevét, hogy meghódította a Világfát és eddig még soha nem veszített csatát. Négy testvériségből állt, amely mind önálló hadseregként működött egy-egy kapitány vezetésével. A Légió négy kapitánya közül a Kerberosz volt a leghírhedtebb és egyben a legrettegettebb is. Ha valakit meg kellett büntetni, ha a Panteon félelmet akart kelteni az emberek szívében, akkor rendszerint a Kerberoszt küldte a négy közül.
   A kapitány kíséret nélkül lépett be a hálótermébe. Hangos csattanással vágta be maga mögött az ajtót, ami majdnem kidőlt a helyéről. Acélcsizmája kimért lépésekkel koppant a padlón, a fakó világításban Jasr nem találta a tekintetét. A Kerberosz egy fél lépés távolságra, kényelmetlenül közel állt meg előtte. Két fejjel magasabb volt Jasrnál, merev testtartást vett fel. Edzett testén feszítő fekete-fehér csatapáncéljában a háború avatárjaként festett. Váll- és térdvédőiről láncok hullottak alá. Páncélját bíbor pecsétek és pergamenek díszítették, melyen a Fény Tekercseinek szent szövegei álltak. Arcát mintha márványból faragták volna, fakó volt és kifürkészhetetlen. Tekintete olyan emberhez tartozott, aki megtapasztalta a világ minden szenvedését és örömét lelte benne.

   – A Tisztító Tűz kapitánya, szolgálatra jelentkezik. Igaroth von Plea parancsára érkeztem, hogy a nagytorna biztonságát garantáljam – jelentett tökéletes tisztelgést bemutatva, amit Jasr habozott viszonozni.
   – A jelenléted váratlanul ért – felelt Jasr, miután lenyelte idegességét. – Miért nem küldött Igaroth legutóbb? Akkor jó hasznodat vettem volna. Most akár vissza is térhetsz. Másfél évet késtél.
   – Vigyázz a nyelvedre bolond vagy leharapom! – jelenléte hirtelen felerősödött. Felhúzta ajkát és kivillantotta hosszú, éles szemfogait mely szakasztott olyan volt akár egy farkasé.
   – Teljes együttműködést várok a küldetésem során – jelentette ki a kapitány és járkálni kezdett. Mozgása olyan volt mint egy ragadozóé, akár egy farkas, emberi bőrbe bújva. – A paranccsal bizonyára tisztában vagy – Jasr kelletlenül bólintott, szemöldekeit összehúzva. – Tegnap új utasítást kaptam Pleáról. El kell fognunk a nőt, aki visszatért halottaiból. A hármak tudni akarják hogyan volt erre képes. Feltéve persze… – hajolt egészen közel Jasrhoz. Olyan érzés volt, mintha a fülébe suttogta, de a Kerberosz a nyakához beszélt, torkára fente éles fogait – …hogy valóban végrehajtottad a hittételt.

   Jasr rádöbbent miért pont a Kerberosz van itt. Azért van itt, hogy szükség esetén végezzen vele. A kapitány hozzányomta orrát Jasr bőréhez és szaglászni kezdte. Még a király bőrére is kiült a libabőr és ujjai megremegtek. A Kerberosz perverz élvezettel lélegezte ki a levegőt mielőtt elhúzódott volna Aernon urától. Az ablakhoz lépett. Kinézett azon, majd körbe futtatta tekintetét a szobán és így szólt.
   – Tetszik ez a szoba. Elmehetsz.
   – Tessék? – kérdezett vissza Jasr megrökönyödve.
   Tudta mire céloz, de nem akarta elhinni. Ezek az emberek… ezek az álnok, képmutató rohadékok akiket alig ismert, megölették vele a nőt, aki bármelyik másnál kedvesebb volt a szívének; megfenyegették a szerettei életét; tönkretették makulátlan hírnevét, csodálatos álmát és mindennek a tetejébe, még attól az egy helytől is meg akarják fosztani ahol még egy kicsit is biztonságban érzi magát?
   Nem volt még elég? Mi mást akartok még elvenni tőlem? Komolyan, nem kéne még a kis… – vérmesen tette fel a kérdéseket a fejében, de végül nem merte kimondani a szavakat.

   – Elmehetsz – ismételte meg a Kerberosz hezitálás nélkül. Minden szava ösztönösen, gondolkodás nélkül gördült le nyelvéről. – Távozz! Hagyj magamra! Takarodj! Három világon át utaztam idáig. Pihenni vágyok.
   Jasr szinte felrobbant a haragtól de tudta, hogyha most nekiront a Kerberosznak, semmit nem ér el. Legyőzné őt, aztán kivégezné a családját, átvenné a város irányítását a torna idejére, végrehajtaná a parancsot, aztán hagyná hadd fulladjon káoszba szeretett városa. Ismét lenyelte büszkeségét, önérzetét, minden érzelmével együtt, ahogy egyszer már megtette, de már a határán volt. Úgy érezte nem bírja sokáig.

   A Homályos Palota szerényen foglalta el helyét az Administratium piramisa, Ianus Temploma és a Lusiard Aréna által bezárt háromszögben. Napszaktól függetlenül valamelyik épület árnyéka örökösen reá vetült, innen eredt a név, mely a gyönyörű épület dicsőségét némiképp visszafogta. Az illusztris Saturn negyed palotáihoz képest, megjelenését még visszafogottnak is lehetett ítélni. A Homályos Palota azonban minden nagytorna alkalmával kivirágzott, gyönyörű színeket öltött, pompázatos fényekkel ékesítette magát és minden luxust magába zárt, ami az óraművárosban megtalálható volt. Így adta tudtára a világnak, hogy Aernon nagytornája kezdetét vette.

   Belülről volt csak igazán impozáns, mintha szégyellte volna szépségét megmutatni a kinti világnak. Nagytermét zseniális művészek festményei és szobrai ékesítették. Selyemfüggönyök takarták el bíbor és vörös rózsaablakait. A nagyteremből jókora lépcső vezetett az emeletre, melynek vastag fakorlátait az építőmesterekre emlékező faragások díszítették. A meghívott kiválasztottak és Aernon jelentős polgárai a legkiválóbb ételeket és italokat élvezték, szolgálók sürögtek-forogtak körülöttük. A zenét számos előadó biztosította, akik nagy hírnévnek örvendtek a városban. Némelyik egész kórussal érkezett, ahogy szokatlan, vad és erőteljes dallam töltötte meg a nagytermet.

   – Na ez már valami! – tárta szét karjait Rhanar, ahogy körülnézett a teremben és elfogyasztotta a frissen érkezőknek felkínált édes röviditalt. – Ezt meg tudnám szokni! – tette keresztbe karjait elégedetten.
   Remekül festett világosbarna öltönyében és fekete nadrágjában. Aernoni divat szerint nyakkendőt és kopogós cipőt is viselt. Általában varkocsba fogott sötét haját kiengedte, mely gondosan fésülten borult a vállára. Simára borotvált arcával és frissen vásárolt elegáns pecsétgyűrűjével úgy festett akár Aernon egyik befolyásos és gazdag polgára.
   A városban mind új ruhákat vásároltak maguknak. Vékony, testhezálló szabású ingek. Selyem, vászon és bársonynadrágok. Kék és fekete színű, külön rájuk szabott öltönyök.
   Jaq a csokornyakkendőjét igazgatta, miközben felhívta magára egy szolgáló figyelmét és bort hozatott. Fesztelenül könnyeddséggel mozgott át a nagytermen, férfiak és nők egyaránt utána fordultak.
   Cayleigh és Malik is eljött a megnyitóra, noha előbbit csak hosszú győzködés után tudták magukkal rángatni. A szürke bőrű nő nem volt hajlandó kiöltözni. Jellegtelen, bő ruhát viselt mint általában, az ajtóőrök hezitáltak is beengedni. Malik ugyanakkor tökéletes kis úriember benyomását keltette, még ha inge ki is lógott a nadrágjából és gallérja folyton felgyűrődött. A kisfiú magával hozta tábláját és játékkatonáit, melyeket Yue adott neki ajándékba a Megváltás Útja után. Úgy érezte kiérdemelte azzal, hogy valamelyest meg tudta nyugtatni a megrázó látomások után. Malik azon nyomban ott is hagyta őket és nagy csodálkozással indult bátor felfedezőútra.

   Yue nyakig begombolt azúrkék inget viselt, s afölött szürke mellényt, de nem kötött nyakkendőt. Kényelmetlenül érezte magát a pompában és a csillogásban.
   – Aki képes ilyen helyen élni, annak a saját fingja sem büdös – jegyezte meg, ahogy körülnézett a végsőkig kicicomázott embereken. – Az Ezüst Király minden dicsőségében sem öltözött úgy, mint ezek közül egy – vetette oda, majd cigarettát kezdett tekerni magának.
   Rhanar meg sem hallotta halk beszédét, izgatottan kiáltott fel mellette.
   – Oda nézzetek, medencéjük is van! – mondta és határozott léptekkel megközelítette azt, levette nyakkendőjét és öltönyét.
   – Szerintem azt nem használhatjuk. – jegyezte meg Yue, de egy szolgáló azonnal rácáfolt és szolgálatkészen elvette Rhanar ruháit, majd később hozott egy törülközőt. A vezető nem hezitált, hogy elmerüljön a vízben, mely alig ért fel a mellkasáig.
   – Nem jöttök? – kérdezte a többiektől.

   Jaq megvonta a vállát és végül csatlakozott, Yue azonban hezitált. Rhanar viselkedése mostanában bosszantotta. Tudomást sem vett a Virággal kötött nyomasztó egyességről, sőt, még sosem látta ennyire kivirultnak és boldognak. El kellett fordulnia, akárhányszor meglátta fülig érő mosolyát.
   Inkább Cayleigh társaságában foglalt helyet a medencéhez közel, ahol különféle süteményeket kóstolgattak. Cigarettát sodort magának, miközben két fiatal lány lépett be a medencébe. Felkészültebbek voltak mint Yue társai, fürdőruhát viseltek elegáns öltözékük alatt. Rhanar hamar megközelítette őket és beszélgetni kezdett velük.

   – Miért jöttél el? – kérdezte tőle Cayleigh. – Te olyan vagy mint én. Nem érzed jól magad a figyelem középpontjában, nem élvezed a fényűzést.
   – Ma grandiózusabb környezetben vágytam szorongani – vont vállat Yue.
   – Már nem bízol benne – szólalt meg Cayleigh, mintha kitalálta volna gondolatait.
   – Bízom benne, mint a barátom… de az óvatlansága megijeszt.
   – Magadban kellene inkább bíznod. Ha nem félnél ennyire…
   – Te nem félnél a helyemben? – kérdezte Yue, felemelve a hangját. – Elég csak egyszer elveszítenem a gyeplőt, Cayleigh. Csak egyszer! – emelte fel ujját. – Szerinted miért szívom állandóan ezt a szart?!
   Cayleigh idegesen fújta ki a levegőt az orrából és állta a pillantását.
   – Az segít, ha kiabálsz velem?
   Sértődöttségébe jó adag őszinteség is vegyült. Yue hamar észrevette magát.
   – Ne haragudj – bal kezébe temette arcát, miközben a másikkal hamuzott. –  Egyfolytában arra gondolok, amit az úton láttam. Magamat, ahogy ott állok… Hinni akarok benne, hogy van más út. Hinni akarom, hogy…
   – Van más út – nézett rá Cayleigh aggodalommal teli szemekkel. – Én sem tudom elfelejteni azt az utat. Szerintem egyikünk sem. – látványosan Rhanar felé fordult – Még ő sem.

   Yue is a fekete óriás felé tekintett és próbált megenyhülni az irányába, mikor a nagyteremben megváltozott a levegő. Az emberek elhallgattak és a bejárat felé fordultak. Suttogni kezdtek, megtorpantak mozgásukban, mintha valami hatalmasság érkezett volna. Yue azt hitte Jasr Bolvar teszi tiszteletét, de helyette Amelia von Utregart látta meg, fehér bőréhez illő, csillogó ezüst ruhában, melynek alsó részét combközépig, függőlegesen vágták végig oldalt. Csillogó, fehér kesztyű volt rajta, hullámos haja mestermunka. Nyakláncában smaragdszín fényes ékkő. Kedvesébe karolva jelent meg, aki az oldalán furcsábban nem is festhetett volna. Elegáns ruhát viselt, de égbenéző tekintete és kócos, elaludt haja, laza testtartása teljesen elrontotta az összképet.

   – El tudjátok ezt hinni? – kérdezte Rhanar – Ez a kis nyikhaj… azzal a nővel.
   – Nincsenek szavak – fűzte hozzá Jaq mellette fejcsóválva. – Cserbenhagyott a teljes szókincsem.
   – Nem értem minek törődsz vele – vetette oda Yue Rhanarnak.
   – Pedig egyszerű. Őt tartják köztünk a legjobbnak. – sétált át a medencén, magukra hagyva a lányokat – Ha valaki tett azért, hogy a legjobb legyen és mindenki előtt bizonyított, akkor nincs mit tenni. Azt el kell ismerni! Ő viszont nem csinált semmit! Még egy paraszthajszálat sem rakott keresztbe és nézz rá, úgy mozog köztünk mintha máris megnyerte volna az egészet!
   Nem tagadhatta, volt valami abban, amit mondott. Két alak, egy idős férfi és egy középkorú nő közelítette meg a párt. A nő egy apró kék korongot tartott Uriel szája elé, egy egyszerű hangosító eszközt. Mellette az öreg táblát és pennát ragadott, serény készültségben állt. Mindenki hallhatta a beszélgetésüket.

   – Uriel úr! Üdvözlöm a nevem, Keila sa Lail a Tizenkettes Hírmondótól. Mik a gondolatai Aernon nagytornájáról? Gondolja, hogy van olyan csapat, aki megállhat az öné ellen?
   – Öhm… – a hirtelen megjelent sajtó rendesen zavarba hozta, de párja kisegítette.
   – Nagyon szerencsésnek érezzük magunkat, hogy részt vehetünk ezen a nagyszerű rendezvényen. Biztos vagyok benne, hogy izgalmas megmérettetésekben lesz részünk – mondta elbűvölő mosolyával.
   – Hogyan kezeli, hogy a főistenhez hasonlítják és hogyan találkozott a kedves párjával? Igaz, hogy sosem vonja ki a fegyverét? S az, hogy majd csak Shin Valderannal szemben fogja előhúzni?
   – Hát… öhm… tudja, ez elég sok kérdés így egyszerre – mondta zavartan, a tarkóját vakarva.
   – Akkor beszéljen a csapatáról. Mi alapján válogatta őket össze? Hogyan győzte meg Antair von Solsheim herceget?
   Uriel az állához kapott és elmosolyodott.
   – Most, hogy belegondolok… nem igazán hagytam neki választást.
   – Úgy tudjuk, hogy a Fogyó Hold Templomában orgyilkosok támadták meg. Hogyan számolt le velük és merre volt az elmúlt két hónapban? Igaz, hogy a templomban csatlakozott a Belyaev hercegnőhöz? Miért nincs most az oldalán?
   A kérdés teljesen kibillentette nemtörődöm, zavart hozzáállásából. Hangja egyszersmind határozottá, ellentmondást nem tűrővé változott.
   – Nézze, szeretnénk élvezni ezt az estét. Lehetőleg nyugalomban, anélkül, hogy háborgatnának. Bocsásson meg – mondta, azzal el is indult.
   – Csak még egy kérdésre válaszoljon!
   – Elnézést, de ez a beszélgetés kellemetlen a számomra – mondta illedelmesen, de arckifejezése bosszankodó, sőt, fenyegető volt.

   – Ezt a pökhendi anyaszomorítót… – szólalt meg Rhanar, majd hirtelen kimászott a medencéből és meztelen testével azonnal felkeltette mindenki figyelmét. Maga köré csavarta a törülközőt és elindult. – Hé, maga! – üvöltötte a riporternek.
   – Rhanar, ne csináld! – szólt rá Yue, de már késő volt.
   A kék korong már repült Rhanar felé, aki tett néhány lépést feléjük.
   – Mondanék én valamit! A tornát az én csapatom fogja megnyerni! Rhanar Elhyung és a Meggybor, jegyezzék meg ezt a nevet! – határozottan mutatott társaira. Jaq lemerült a víz alá, Yue kelletlenül fordult el, Cayleigh pedig köddé vált a Homályos Palota árnyékai között.
   Uriel egy pillanatra megállt és megközelítette Rhanart.
   – Emlékszem rád – mondta. – Gyakran kinevettél a templomban. Soha nem értettem, hogy miért.
   – Majd megérted, ha találkozunk az arénában. Akkor majd szembesülsz azzal, hogy nem számít mit gondolnak rólad és milyen nővel mutatkozol. A hírnév és a figyelem amit élvezel… nem érdemled meg egyiket sem! – mondta hevesen Rhanar, ujjával mellbe bökte a férfit.
   – Neked úgy tűnik, hogy élvezem? – kérdezte, majd behunyta szemeit. – Tiéd lehet – mutatott az újság két munkatársára. – Azt mondasz nekik amit csak akarsz, de vigyázz… nehogy a nagyratörő vágyaid a végén ellened forduljanak – azután visszatért Amelia oldalára, hagyta, hogy belekaroljon, majd tovább indultak.
   Rhanar nem engedte el ilyen olcsón, szóváltásuk egy darabig még folytatódott. Mindenki hallhatta és mindenkit egyre jobban zavart a földszinti aulában éppúgy, mint az emelet legtávolabbi sarkában.

   Odafent üldögélt Glienni is, sörrel a kezében és figyelte az eseményeket. Semmi kétség nem volt felőle. Amikor az a riporter róla kérdezett, Uriel megremegett. Feleannyira sem tűnt magabiztosnak, mint Tűzbölcsőben.
   Tekintetét magához vonzotta Amelia csillogó ruhája. A rohadt életbe, úgy néz ki, mint valami szupernő! Ringyó… – gondolta. Azon tűnődött mennyire furcsán mutatnak együtt és ha most ő lenne ott Amelia helyett, mennyire jelentéktelenül mutatna hozzá képest.
   Azt is kénytelen volt végignézni, ahogy táncolnak. Soha életében nem érzett még ekkora irigységet magában, amit csak még inkább tetézett, hogy tisztán látta, Uriel nem úgy táncol Ameliával, mint vele. Mozgása továbbra is szép volt, de sokkal visszafogottabban táncolt. Az ellenállhatatlan magabiztossága hiányzott, mintha csak a porhüvelye lett volna annak a mestertáncosnak, akit megismert. Amelia sem tudta úgy követni, mint ahogy ő tudta volna. Úgy érezte, mintha elbitorolták volna jogos helyét, mégis érzett egy apró elégtételt, hogy ha nincs is olyan szép, legalább valamiben jobb Ameliánál. Nem bírta túl sokáig nézni őket, inkább oldalra fordult.

   Ayala nem messze tőle, egy asztalnál beszélgetett három kiválasztottal, akik nem vettek részt a tornán. Hűvös Folyó a medencét vette célba és senkivel sem törődve, zavartalanul úszkált a sekély vízben. Odalent, Ritius és Vexina elvegyült a többiekkel. Glienni mosolyogva figyelte, ahogy megtalálja őket Uriel oroszlán barátja, itallal kínálja őket és beszélgetni kezd velük.
Új csapattársa, Vexina lehengerlően festett fekete, pántos ruhájában. Áttetsző kis fátyol takarta vállait. Hosszú, lábaihoz tapadó lila szoknyája felerősítette levendulahajának szépségét, melybe rózsaszín csíkokat festettek. A szoknya alól bokatájékon merészen kandikált ki egy rózsaszín-sárga csíkos harisnya. Kiemelkedett a báli ruhát viselő, rém elegáns dresszekben megjelenő nők közül, s több egyéniség volt benne, mint itt bárkiben. Glienni figyelte, ahogy két férfi is odamegy hozzá és meghívják egy italra. Az egyiknek mintha gyűrű is lett volna a kezén.

   – Milyen hangosak, nemdebár? – hallott egy ismerős hangot. A hang mintha nem is ehhez az archoz tartozott volna. Szinte már seszínű, szőke haj, égszínkék szemek. Arcán jellegzetes, erőltetett mosoly. Gutcheldek vonásai.
   – Nincs itt semmi keresnivalód – szögezte le. Még csak meg sem fordult, a távolba tekintve húzott nagyot korsójából.
   – Ugyan, kérem – legyintett Joachim és asztalához ült. – Csak azért mert csapatot váltottam, még nem lettem idegen a számára.
   Glienni sanda pillantással mérte végig, tekintete elidőzött hamis mosolyán.
   – Számodra csak ennyit jelent, igaz? – kérdezte, majd átvetette egyik lábát a másikon és kissé Joachim felé fordult. – Volt neked valaha egyetlen barátod is?
   – Biztosíthatom, hogy az ön iránt érzett tiszteletem nem csökkent. Nekem az úriemberrel kellett tartanom. Erről van szó és nem másról. Attól tartok ő a változás jelképe.
   – Nem jelképe ő semminek – rázta a fejét Glienni. Vállai megemelkedtek majd elsüllyedtek, ahogy nagyot sóhajtott. – Uriel egyszerűen csak Uriel. Nem akar több lenni önmagánál – mondta és felemelte kezét, a tenyerén nyugtatta állát. – Ezt kedveltem benne.

   – Igaz – könyökölt fel az asztalra Joachim. – Zavarba ejtően szerényen játssza szerepét, de bizonyára ön is nagyon jól tudja mire gondolok. A létezése azt üzeni, hogy Shin Valderan nem páratlan. Azok, akik máris felruházták őt reményeikkel és félelmeikkel, ők adnak a kezébe hatalmat.
   – És neked mi célod ezzel a hatalommal?
   A mágus nem válaszolt. Szélesedő mosolyában őszinteség csillant, ami megrémítette Gliennit.
   – Joachim! – könyökölt fel ő is az asztalra és közel hajolt a mágushoz. – Jól figyelj rám! Csak egyszer mondom el. Ne próbáld kihasználni! Hadd járja az ösvényt békében. Ne bolygasd!
   – Meglepőnek találom, hogy továbbra is szívén viseli sorsát – döntötte meg fejét értetlenül Joachim. – Biztosíthatom, hogy nem áll szándékomban befolyásolni őt semmilyen dologban. Mi több, egyetértek önnel. Ő… igen megjósolhatatlan módon viselkedik. Éppen ezért aggaszt – folytatta és ismét az aulára nézett, az első kiválasztottba karoló Améliára. Egy jelzésértékű pillantás után mélyen Glienni szemébe nézett és komoly hangot ütött meg. – Biztosan eszébe ötlött a gondolat, hogy nem a két szép szeme kell neki.

   Nem érte váratlanul a feltételezés, noha nem igazán gondolt ezzel az eshetőséggel. Elvégre, ő pontosan el tudta képzelni mit találhat vonzónak a férfiban és miért próbálta megszerezni. Másrészről, Amelia bukott kiválasztott volt, egy átlagos adminisztrátor. A legtöbb amire vágyhatott, hogy Uriel és erős csapata által eljut a tetőre.
   – És mégis mit akarsz tőlem? Nincs már hozzá semmi közöm.
   – Hölgyem, kérem! – mondta Joachim nyomatékosan és arcáról végre lehervadt a mindentudó mosoly. Egy hónapig utaztak együtt és még egyetlenegyszer sem hallotta, hogy Joachim bárkitől kérne bármit. – Félek, hogy nem lesz rá jó befolyással. Az ittlétünk inkább volt az ő akarata, mintsem Urielé.
   Glienni csendben maradt. Ismét lefelé tekintett. Amelia a távolba mutatott és azon nyomban el is indult, Uriel a száját elhúzva követte őt. Csak egy kósza pillanat volt, aligha árult el mindent, de az apró mozdulatokban és gesztusokban Glienni sem olvasott rosszul. Haragos fintort vágott.
   – Mégis mit akarsz, mit tegyek? Te vagy a csapattársa. Oldd meg.
   – Ön is tudja miféle alak. Mi nem tudunk úgy hatni rá.
   – Az már a ti bajotok – faképnél hagyta a mágust.

   Felszegett állal sétált az emeleten, ügyelve, hogy elkerülje a figyelem középpontjában álló gerlepárt, társai után kutatva. Ayala továbbra is ugyanannál az asztalnál cseverészett, s már nem is volt tőle messze, mikor hangos csattanással nyílt ki az emeleten lévő legnagyobb ajtó.
Ifjabb Jasr Bolvar lépett át rajta három fős kíséretében. Közeledtét harsonaszó jelezte, mely csendre intette a zenészeket és Aernon ifjú urára irányította a kíváncsi tekinteteket. Jasr hajszálcsíkos, mélykék öltönyben jelent meg. Alá narancsszín inget vett és fekete nyakkendőt kötött. Mellzsebére a Bolvar család narancs-fekete címerét hímezték, egy fogaskeréken lévő világítótornyot. Negyvenes éveiben járt, nagyon fiatal volt királyhoz képest. Szögletes arcából határozottan domborult ki járomcsontja, keskeny homlokát világosbarna haj fedte. Szemüveget viselt, mely elrejtette szemeinek ragyogását. Jelenléte kitöltötte a nagytermet, a fanfárra sem lett volna szüksége, hogy magára irányítsa a figyelmet. Két testőr kísérte, noha aligha vehette hasznukat. Harmadik kísérője egy vörös-arany talárban pózoló, zömök, hosszúbajszú öregember volt, ki bal szeme előtt monoklit viselt.

   – Aernon tiszteletreméltó polgárai, városunk kedves vendégei, bátor kiválasztottak. Köszöntöm önöket az otthonomban! Remélem a fogadtatás elégedettségükre szolgál. Érezzék jól magukat! Leljék örömüket az óraműváros élvezeteiben és szépségében, úgy, ahogyan én teszem – mondta úrias, de tiszteletteljes meghajlással. – Engedjék meg, hogy nagytornánk résztvevőihez szóljak – Jasr időt szakított rá, hogy valamennyi kiválasztott tekintetét megtalálja, mielőtt folytatta. – Tisztelettel adózom merészségetek előtt. Egy kiválasztott útja tele van megmérettetésekkel és csak azok válnak elég kitartóvá ahhoz, hogy elérjék a koronát, kik a legkeményebb próbatételekkel is bátran néznek szembe. Kísérjen titeket jószerencse az előttetek álló megpróbáltatások során! – hangsúlya világossá tette, hogy ezzel zárja rövid nyitóbeszédét. Aernon polgárai tapsot indítottak útjára, még kezük is az óra tikk-takkolásának kíméletlenül pontos ütemét követte. Miután a taps abbamaradt, még megtoldotta mondandóját. – Engedjék meg, hogy bemutassam Bellami Bachiarit, az Administratium itteni vezetőjét.
   A monoklis öregember előrelépett és katonásan megállt az utolsó lépcsőfok előtt. Kezei között egy csillogó, aranyozott dobozkát tartott. Recsegő, durva hangon szólalt meg, mintha betegség gyötörné.

   – Hadd üdvözöljem én is a kedves egybegyűlteket, s tornánk nagybecsű résztvevőit. Hozzátok szólok most, az Administratium tisztviselőjeként. Mint azt tudjátok, a Góliát Műhely számos értékes fegyvert és egyéb tárgyat ajánlott fel a rendezvény számára. Ezeket a tárgyakat azok nyerik el, akik dicsőséget szereznek az arénában. E nyereményeket a torna végén fogjuk kiosztani az arra érdemes kiválasztottak között – szünetet tartott. – Ma este azért vagyok itt, hogy bemutassam Aernon nagytornájának fődíját, a győztes csapat legkiemelkedőbb kiválasztottjának járó jutalmat – mondta és magasba emelte az arany dobozkát, mely kényelmesen elfért két tenyerében. – A fegyver, amit látni fogtok, páratlan az egész Világfán. A legújabb technika segítségével készült, erejének határai még ismeretlenek – jelentette ki és kinyitotta az arany dobozkát.

   Kivette a rejtélyes fegyvert, de a földszintről alig látszott valami belőle. Haloványan sugárzó, nyugtató arany fény vibrált az aprócska tárgy körül. Aki közelebbről látta, az hamar ráébredt, hogy ez nem is fegyver, hanem egy gyümölcs. Az aranyalma külsejét fodrozódó csigavonal díszítette, furcsán ívelt szárral. Nem tűnt annyira különlegesnek, de aki jól érzékelte a nument, az megérezte a gyümölcsben szunnyadó erőt. Alig hallható, zümmögő hangot hallatott.
   – Íme, a Genezis! Különleges fődíj, egy különleges nagytornához! – folytatta ünnepélyesen – Bölcs házigazdánkhoz hasonlóan, én is sok szerencsét kívánok nektek! – mondotta, majd visszatette a zümmögő, világító kis almát az aranyozott dobozkába, melynek valódi értékét még ő maga sem volt képes elképzelni.