A Magányos Út

   „Álmot láttam, mely mégsem volt álom. A fényes nap kialudt, s a csillagok vaksin bolyongtak a végtelen űr sötétjében…”
 
   Úgy tartják, hogy egyedül az idő segít a gyászba borult szíven, de ez nem teljesen igaz. Valójában az élet történései mozdítják előre az embert. Tekintetét afelé fordítják, ami még megmaradt.
Három napig említésre méltó dolog nem történt a hét kiválasztott életében. Az élet hagyta, hogy rendezzék érzelmeiket és gondolataikat, mielőtt tovább zakatolt volna. Színes hétköznapjaik szürkévé és olykor, feketévé változtak. Maguk sem tudták, de szükségük volt valamire, hogy átlendítse szívüket a jelenbe és ez a valami az istennő otthonában, Middas szigetén történt meg. Az ösvény utolsó állomása az első világban. A hely ahol a kiválasztottak birtokukba veszik a szefirát.

   A kiválasztottak nem hirtelen a tetőre érve múlják fölül halandó korlátaikat. Az évszázados fiatalság és a numen mély, ösztönös megértése a rejtélyes szefirák ajándéka. Minden világon létezik egy és közülük a legutolsót nevezik koronának, melynek hatalmában áll beteljesíteni minden vágyat. Egy kiválasztott minden egyes szefirával erősebbé válik testben és numenben egyaránt, élettartamuk némiképp megnő és előfordulhat, hogy egy szefira új képességek felé nyit ajtót a számukra. Ma jött el a napja, hogy ez a kincs az övék legyen és birtokában maguk mögött hagyják az örök tavasz világát.
   A Hasadék hullámai betörtek a vashajó fedélzetére. Sodrása ide-oda billegette a hajót, amíg Hűvös Folyó méltóztatott megjelenni a fedélzeten és csendre intette a hánykolódó folyót. A sámánnak köszönhetően viszonylag sima útjuk volt és a hajóskapitány nem győzte kérlelni a kiválasztottat, hogy dolgozzon neki.
   Gond nélkül értek partot Middas szigetén, ahol a matrózok a partmenti faluban húzták meg magukat reggelig.

   Nem álltak meg bámészkodni, egyenesen az istennő palotájának vették az irányt, aminek közvetlen közelségében ott terpeszkedett a lélekfonál, a felfelé vezető út.
Már a partról látni lehetett, kettő is volt belőle nem messze egymástól. Tölcsért formázó, kék színű numen örvénylett az ég felé és egyre vékonyodó sugárban törte át a felhős égboltot. A folyam körül fényes csillagok cikáztak, kettős spirálban haladtak felfelé, s elvesztek a felhők között.

   Ahogy közelebb értek, teljes dicsőségében pillantották meg a fénylő ösvényt. Óriási napkört építettek mindkettő köré, melyek omladozni kezdtek az idő súlya alatt. Porladó kövei szegélyezték az ezüstből kikövezett, csillogóan tiszta lépcsőt. Ahogy a kiválasztottak az utolsó lépcsőfokot is meghágták és bizonytalan léptekkel közelítették meg az óriási tölcsért, három alakra lettek figyelmesek. A szélső kettőt könnyű volt felismerni vörös-ezüst vértjük miatt, az isteni béke őrzői voltak. A harmadikat a puszta jelenlétéről megismerték. Uriel már a folyón is érezte, olyan volt akár egy óriási világítótorony. Az istennő személyesen fogadta őket.
Mei Altera és kísérete a kiválasztottak elé járult. Megparancsolta az őrzőknek, hogy a távolban várakozzanak. Szándékosan vitte őket közelebb egy kicsit, akarta, hogy a kiválasztottak láthassák az arcukat.
   Glienni lába tüstént gyökeret eresztett a földbe. Ismerte azt a két alakot. Nem Mei királyai voltak, hanem Wieséé. Ím elérkezett a pillanat, amitől egészen idáig rettegett.
   Uriel észrevette, ahogy megtorpan mellette, de nem találta furcsának. Megragadta kezét és noszogatni kezdte. A többiekkel együtt végül ők is az istennő színe elé járultak.

   – Üdvözöllek titeket! – köszöntötte őket Mei Altera.
   Antair, Seya, Joachim és Ritius azonnal meghajoltak előtte. A herceg még Uriel tarkóját is elkapta és kényszerítette, hogy legalább egy biccentéssel adózzon a rangjának. Glienni is követte példájukat, egyedül Hűvös Folyó maradt mozdulatlan. Még a kezét is ölbe tette.
   – Megtiszteltetés, hogy átadhatom nektek Utregar szefiráját – mondta mosolyogva, de egy hatásszünet alatt gyorsan visszaváltott komoly hangvételére. – Mielőtt sort kerítenénk erre, beszélnem kell veled.
   Glienni tudta, hogy róla van szó, pedig fel sem nézett. A lábait bámulta végig, mintha félt volna, hogy maguktól megmozdulnak.
   – Tudnod kell, hogy a holdtalan ég napján Wiese Draco eljött Utregarba, azzal a határozott szándékkal, hogy visszavigyen magához – a hercegnő megharapta belülről száját és lehunyta szemeit. – Visszautasítottam a kérését. Úr vagyok a saját világomban, a szavam itt még számára is törvény, viszont Wiese is úr az ő világában, ezért bár nem értek egyet vele, meghajlok az akarata előtt. Sajnálom – tette hozzá kisvártatva.
   Glienni értetlenül pillantott az istennőre.
   – Miért védett meg tőle?
   Mei oldalra döntötte fejét és elmosolyodott. Odalépett hozzá és gyengéden megérintette Glienni orcáját. Érintése meleg és finom volt, édesanyja emlékét idézte fel benne.

   – Gyermekem… – szólalt meg gyámolítóan. – Tudnod kell, hogy Wiese minek lát téged. Én azonban egy fiatal nőnek látlak. Neked sokat kell még nevetned és sírnod. A napfényben kell járnod, hogy virágozhass, nem az árnyékban, ahol ő kíván látni téged. Ez olyasmi, amit Wiese minden tudása és bölcsessége ellenére sem ért meg, de én megértem – mosolygott kedvesen. – Ennyit tehettem érted. Megtenném akármelyik nőért.
   – Köszönöm – szólalt meg Glienni elérzékenyülten.
   – Mondd, kedvesem. Szép tavaszod volt? – kérdezte és két ujjával finoman végigsimított a lány orcáján.
   Glienni elmosolyodott és könnybe lábadt szemekkel tekintett az istennőre. Annyi minden történt vele ebben a világban. Valóban sokat nevetett és sírt méghozzá úgy, ahogy korábban sohasem tudott. Úgy érezte rengeteget tanult önmagáról és a világról.
   – Igen – felelte elcsukló hangon és félve mosolygott az istennőre. Nagyon félt. Félt attól, hogy elveszik tőle a szabadságát, hogy ismét bezárják abba a palotába.
   Mintha megérezte volna, az istennő bíztatóan a vállára tette a kezét és a fülébe suttogott.
   – Zárd mélyen a szívedbe és örökre veled marad. Átsegít majd a leghidegebb téli éjszakán is – mondta és mikor elhajolt, szemeiben ibolyaszín fény lobbant fel.

   Szertartásosan távolabb lépett, hogy mindenkivel szembe nézzen. Tenyereit egymásra helyezte és a felhőnyelv szavain kezdett kántálni. Ahogy tenyerei távolodni kezdtek, éles fény jelent meg közöttük. Mintha a nap egy szelete lett volna. A fényben virágok és fák kezdtek növekedni. Madárdal és zúgó méhkas hallatszott benne, tavaszi eső és reggeli harmat illatát árasztotta, úgy tűnt, mintha az istennő kezében tartaná egész Utregart, három holdjával együtt.
   Ahogy Uriel a benne tömörülő nument figyelte, suttogásokat hallott az elméje hátsó részén, millió egybefonódó hangot, amely közül csak néha-néha tudott értelmezni egy-egy foszlányt. Voltak köztük erősek és gyengék, bölcsek és ostobák. Mind hallották a hangokat, de ki-ki más-más mondanivalót tudott értelmezni belőle.

   – Bölcs az, ki boldogságot választ, hatalom helyett…
   – Miriád csillag… mind egy-egy nap!
   – Kik a koronát keresik, fájdalmat és kétségbeesést találnak…
   – A világnak egyetlen igazi nyelve van! Nincsenek benne szavak!
   – Nincs másra szükség, csak együtt lélegezni a világgal…
   – Kik a koronát keresik, a vesztükbe rohannak…
   – Ezer arca van… mindegyik egy-egy eón…
   – A világmindenség közepén… egy torony!
   – Isten halott…
   – Kik a koronát keresik, nekik adom a Világfát!

   Az istennő leomló lánc hangja törte meg a szüntelen, súlyos suttogást.
   – Ne féljetek! Lépjetek közelebb bátran. Itt az idő.
   Antair vállalkozott először. Mei átnyújtotta a tenyerében lévő szefirát és megkérte a herceget, hogy gyűrűs kezével nyúljon az irányába. A fény hamarosan körülvette a férfi karját, majd egész testét. Antair hamarosan már nem is látszódott, a fényjelenség teljesen eltakarta őt. Úgy tűnt, hogy a herceg testéből ágak sarjadnak, melyek rügyeket és virágokat hoznak, de a jelenség nem tartott tovább pár pillanatnál. A fény elhagyta őt és engedelmesen visszahúzódott az istennő kezei közé. A herceg gyűrűje még sokáig izzott, mielőtt elhalványult volna. Antair megviseltnek tűnt, de tekintete mintha megváltozott volna. Látható nyoma nem volt ennek a változásnak, de Uriel mégis megérezte, hogy jelenléte nem egészen ugyanaz, mint korábban.
   Ritius következett, majd Hűvös Folyó, Joachim és Seya. Glienni volt az utolsó előtti. Mikor a fény visszahúzódott tőle, könnyek folytak le az arcán, de hogy miért, azt ő maga sem értette. A szefira szólt hozzá, de nem értette mit mond, csak mély szomorúságot érzett. Még egyikük sem lépte át a lélekfonalat, az őrzők nem is engedték volna. Uriel következett utoljára. Kezét nyújtotta a fény felé, amely gyorsan körülvette, de őt nem engedte olyan sebesen, mint társait. Ahogy vakító, meleg fényesség vette őt körül, egy simogató, öblös hang szólt hozzá.

   – Ad’ru’maea, Sharleih.
   Ezt ismételgette újra és újra, szünet nélkül. Visszhangzott a fényességben és a szavak egymásba fonódtak. Visszhangörvénybe tömörültek és egyre érdesebbé váltak. Uriel feje erősen fájni kezdett. Az ismeretlen szavakban félelmetes és őrjítő hatalom lakozott, amitől inába szállt a bátorsága. Karjaival kapálózott és ráüvöltött a hangokra, hogy hallgassanak el, mire tüstént csend lett. A fényjelenség alábbhagyott és a szefira békésen visszatért Mei Altera kezei közé.
   A férfi zihálva tért vissza a valóságba, homályos volt előtte a látkép és ájulás kerülgette. Mei Altera feltűnően gyorsan száműzte a kezében lévő szefirát és megragadta a testét mert attól félt, hogy ott helyben összeesik.
   – Mi történt? – kérdezte az istennő.
   Társai is Uriel köré sereglettek. Félve kérdezte.
   – Hozzátok… nem beszélt?
   – Mindenkihez beszél, de ez más volt…. – jegyezte meg az istennő. Nem tudta megmondani miért, de csalhatatlanul érezte. – Mit mondott neked? – tudakolta kíváncsian.
   – Nem értettem – rázta a fejét Uriel, majd ismét a homlokához kapott.
   Az istennő alig láthatóan sóhajtott. Szerencsét kívánt a kiválasztottaknak, megáldotta őket, majd minden további nélkül visszaindult palotájába. Amint magukra maradtak, a két őrző elébük járult. Királyoktól elválaszthatatlan, összeroppantó jelenlétük tüstént csillapodott, amint letérdepeltek a kiválasztottak előtt. A fiatalabb beszélt, egy nagyjából Uriellel egyidősnek tűnő, hosszúhajú férfi.

   – Hercegem, hercegnő! – szólította meg kettejüket, de tekintetét fel sem emelte a földről. – Az istenünk parancsa szerint most velünk kell jönnötök.
Nem kellett elmondaniuk hová. Gliennit úgy rázta a hideg, mintha máris átlépett volna a tél birodalmába. Antair azonban talpraesettebbnek bizonyult. Előlépett és jelzett az őrzőknek, hogy emelkedjenek fel.
   – Azzal bízott meg titeket, hogy egészen a palotáig kísérjetek minket, a Magányos utat elkerülve, igaz?
   – Így van.
   – Erre nem vagyunk hajlandóak – rendelkezett Antair parancsoló hangján. – A Magányos út vezet a szefirához és következő világhoz. Ha most elkísértek minket, később vissza kell majd térnünk és elölről kezdenünk az utat. Nyilván megértitek, hogy ez micsoda teher a számunkra.
   – Igen, de istenünk parancsa szerint nem hagyhatjuk szem elől a hercegnőt – felelte a fiatal király.
   – Aggodalomra nincs semmi ok – bólintott a herceg és sokatmondó, gonosz pillantással fordult hátra riválisa felé. – Én itt vagyok. Gondoskodni fogok róla, hogy odaérjen. Most, ha megbocsátotok, északra kell hajóznunk még holdkelte előtt, hogy felszerelést vásárolhassunk magunknak.

   Hátat fordított az őrzőknek és a kikötő felé indult. Nem szólalt meg, de tekintetével sűrűn bíztatta társait, hogy kövessék őt azonnal, amíg lehet.

– Antair… – szólt nekik oda az egyik őrző. – Itt fogunk várni titeket és ne feledd, hogy ezt a kis világot könnyedén belátom.

Antair kifejezéstelen arccal fordult meg és társaival a nyomában útnak indult.
   – Ezt akarod tenni, mi? – szegezte ujját a herceg mellkasának. Hangjában a harag mellé csalódottság is vegyült. – Visszaviszel? Akkor már jobb lenne, ha ismét megküzdenénk életre-halálra, itt és most!
   Antair feszülten figyelte őt, de néhány nagy levegő múlva így felelt:
   – Nincs választásom… és neked sincs.
   Glienni a nyelvét harapta. Hosszú időbe került, mire meghajtotta fejét és megszólalt.
   – Nincs választásom… – ismerte be szomorúan.

   – Elmagyaráznátok miről szólt ez az egész? – lépett közéjük Uriel zavartan.
   – Wiese megtiltotta nekem, hogy kinyissam a kaput. Tudta, hogy egy napon kiválasztanak majd, ahogy előttem minden hercegnőt. Azt mondta… – nagyot nyelt. – Azt mondta, hogyha megteszem, megöl.
   – Ha komolyan gondolta volna, már halott lennél. Wiese nem tudna kezet emelni rád – mondta ölbe tett kezekkel Antair. Ezzel Glienni is kénytelen volt egyetérteni.
   – Sokféleképp lehet ártani egy embernek. Nem csupán erőszakkal – csatlakozott Ritius is a beszélgetéshez.
   – Akkor nem megyünk – jelentette ki Uriel határozottan. – Nerni felé tartunk, ahogy terveztük és egy időre felszívódunk. Ez a legbölcsebb, amit tehetünk.
   – Nem – szólalt meg egyszerre a két Solsheimi, de csak Antair folytatta. – Az őrzők azért maradtak ott, hogy Nerni felé ne mehessünk és ami még fontosabb: Wiese elől nem menekülhetünk el. Az összes király közül ezen a Világfán, ő az egyetlen, aki elől senki sem tud elrejtőzni vagy elfutni. Mei talán az útjába állt, de megtenné-e ugyanezt Gabriel Riihei vagy aztán Schutem Viri? – a gondolat abszurditása nevetésre kényszerítette. – A palotába megyünk. A kérdés csak az, hogy önszántunkból indulunk vagy erőszakkal visznek.
 Hallgatás következett. Időre volt szükség, amíg a helyzet valósága fészket rakott a vállukon és innentől kezdve végig kísérte valamennyi napjukat.
   – El kell mennem – szólalt meg halkan Glienni. Inkább magának mondta, mintsem a társainak, de szüksége volt rá, hogy hangosan kimondja ezt az elhatározást. – Az ösvény első napja óta rettegtem. Tőle. Sosem fogok megszabadulni… csak ha szembe nézek vele – ökölbe szorította kezeit.
   – De elvesztheted azt a szabadságod, ami most még megvan – mondta neki Uriel, majd nagyot sóhajtott. – Ha mész, akkor veled megyek – jelentette ki és megérintette a kezét. Rámosolygott, majd a többiekre pillantott. – Ti hogy éreztek?

   Joachim csak vállat vont. Úgy tűnt egyáltalán nem érdekli a dolog, de valójában tisztában volt vele, hogy ez előbb vagy utóbb meg fog történni. Már jó előre eldöntötte mit tesz.
Seyának sem kellett gondolkodnia. Uriel és Joachim még megmaradtak neki és ők már döntöttek. Hűvös folyó csak megigazította vállán a táskáját.
   Ritius azonban vívódott. Glienni tudta is, hogy miért. A harcos jó ideje őrlődött azon, hogy mássza-e a Világfát társaival egészen a végéig, vagy inkább térjen haza. Végül úgy döntött a legjobb az lesz, ha visszatér a többiekkel Nerinbe és szerelmével, barátaival együtt vitatja meg ezt a kérdést. Most, hogy a sors hirtelen más útra akarta terelni, zavart érzett és félelmet. Önmagát nem féltette soha, de a barátját igen.

   – Az út ami a palotába vezet, veszélyes, igaz? – kérdezte Gliennit.
   – Igaz.
   – Bármit is mondok, te megint makacskodni fogsz és elmész oda. Jól sejtem?
   – Igen.
   – Ha megteszed, lehet, hogy többé nem hagyod el azt a helyet?
   – Lehet.
   – Ha bajba kerülsz ott, és mi segítünk neked, akkor a Panteon ellenségei leszünk?
   – Rosszabb – válaszolt helyette Antair. – Wiese ellenségei lesztek.
   Ritius sóhajtott.
   – A büdös picsába… – kapott orrához és vett néhány nagy levegőt.

   Ijesztő gondolat volt. A férfi, aki arra törekszik, hogy megvédje a szeretteit, mindig az ő biztonságukra gondol először. Féltette családját, barátait, szerelmét. Ritius a feléjük érzett szeretettel és féltő gondviseléssel hívta a nument az oldalára. Felidézte emléküket és arra gondolt, hogy ugyan miképp is védhetné meg szeretteit, ha nem segít azon az egyen, aki a szeme előtt van és szüksége van rá. Közel lépett a hercegnőhöz és a kezét nyújtotta. Glienni elkapta azt, majd átölelte a harcost.
   – Ragyogó – ironizált Antair. – Ha kiöleltétek magatokat, induljunk! Sok a dolgunk!
   Nem túlzott. Öt napig tartott, mire indulásra készen álltak. Azonnal felverték a hajó legénységét és némi prémiummal meggyőzték a kapitányt, hogy azonnal hajózzanak ki. Őrültség lett volna ilyen későn útnak indulni, de Hűvös Folyóval a fedélzeten meg merték kockáztatni az utat.

   A vashajót a folyó vad zúgása sodorta egészen nyílt tenger felé, oldalát hulláma, habja mosta, mintha magán a habzó tengeren kelnének át. Kevesebb, mint két óra alatt ki is kötöttek Vasvirágban. A város az Aernoni stílusban épített vaskikötő és a jellemző Utregari erdőből énekelt város furcsa egyvelege volt. A Hasadék északi oldalán hét ilyen testvérváros fészkelt közel egymáshoz a keleti parton. A gyors vízű és vad Hasadékon át csak egy irányba lehetett hajózni. A hajók a Vasvirág melletti Nagy-Zúgónak nevezett folyón indultak visszaútra, mely keresztülfolyt Utregar északi földtekén. Az út háromtól hét napig is tarthatott. Ez a folyó veszélytelen és nyugodt volt, de néha a víz elapadt és olyankor a vashajók napokig rostokoltak, míg nem érkezett eső. A folyó a kontinens keleti oldaláról egészen a nyugatira vitte őket, ahonnan a Hasadékon át megint el lehetett jutni Middas-szigetére vagy Aernonba.
   A készülődés már a fedélzeten elkezdődött. Antair vette elő zsebtérképét és elnagyolva a hátoldalára rajzolta Solsheim térképét. Sorban végigmutatott a térkép szélein, a déli, áthatolhatatlan Meru-hegyláncon, az északi megfagyott óceánon, a Keleti-meleg tengeren és a rejtélyes, nyugati, fekete földön. Mint kiderült, Solsheim óriási, alig lakható földjét, négy teljesen lakhatatlan terület fogja közre. A térkép keleti részére rajzolta a lélekfonalat és középre a palotát. Néhány kisebb várost is bejelölt majd egy kacskaringós, elnagyolt vonalat húzott át a kontinensen.

   – És hol vannak a próbák? – kérdezte Uriel, mikor ráunt az időjárásról szóló előadásra.
   – Solsheimban csak egy próba van. Éld túl – közölte mosolyogva Antair, fél szeme ravaszul villant miközben az általa rajzolt vonalra mutatott. – Ez itt a Magányos Út. Összeköti Utregart Caledoniával. Az út végén a szefira vár minket. Ha túléljük, a miénk.
   – Nem tűnik nehéznek – vont vállat Uriel.
   – Jártál már ezen az úton? – kérdezte Ritius szkeptikusan.
   – Én ezen az úton… találtam rá önmagamra – válaszolt üres tekintettel Antair. Olyasmit bámult önmagában, ami láthatatlan a szemnek. – Amikor ott leszünk, a szavamnak törvénynek kell lennie. Az úton keveset fogunk harcolni, de bőven érhet minket veszedelem és jóval alattomosabbak holmi tavaszi próbánál. Én vagyok az egyetlen köztünk, aki ismeri ezeket, ezért mostantól átveszem a csapat vezetését.
   Ritius néma bólintással ismerte el szavait. Tudta, ha Nerni felé indulnának, ő kérné ugyanezt. Uriel ölbe tett kezekkel beleegyezett. Túlságosan nem bánta, nem érezte magabiztosnak magát. Továbbra is önmagát hibáztatta szörnyű veszteségükért. Néha-néha, váratlan és véletlen pillanatokban, a gyász fájdalma olyan erővel zúdult rá, hogy legszívesebben magányba menekült volna. Hálás volt Antairnak.

   – Amire nem lesz szükségünk, eladjuk a városban. Minden felesleges holminak mennie kell.
Nem fogták fel mennyire komolyan gondolja. Miután alkonyat előtt partra szálltak Vasvirágban, egyesével átkutatta mindenki felszerelését. Felsorakoztatta őket, mint a katonákat és mindenki előtt hajtotta végre a műveletet, akár egy szertartást, egyedül az Uriel vállán gubbasztó Puffancs maradt ki. Madárként megvolt az a hatalmas előnye, hogy nem rendelkezett tulajdonnal.
Ritius volt a herceg első választottja. A sátraknak menniük kellett ezért csak egy hatalmas hátizsák volt nála, amit a vállán átvetve hordott. Antair mindent egyesével megvizsgált és kivette azt, amit nem fognak magukkal vinni. Ritius táskájából elsősorban ruhákat húzott ki és vastagon becsomagolt, apró üvegcséket. Tartalmuk krémekre, olajokra és balzsamokra emlékeztetett.
   – Ez mi? – kérdezte Antair az egyik üvegcsét méregetve.
   – Hogyhogy mi? – húzta össze szemöldökét a harcos. – Sampon, illatszer, bőrnyugtató, olaj, miegymás. Te sosem láttál még ilyesmit?
   Huszonegynéhány tubus hevert a földön. Feszélyezve érezte magát Antair értetlenkedő tekintetétől. Aztán a többiekre nézett és hasonló arckifejezésekre talált.
   – Piperkőc – vetette oda fahangján Hűvös Folyó, miután tekintetük találkozott.
   – Mi van? – kérdezte felháborodva. – Nektek nincs ilyesmitek?
   – Akad a birtokomban, na de nem ennyi – mustrálta a gyűjteményt Joachim.
   – Most mi bajotok? Egy férfinak magabiztosnak kell lennie a megjelenésében! Ti is jobban tennétek, ha többet foglalkoznátok magatokkal. Szánalmasan néztek ki! Főleg te, Hüsi!

   Ha már a sámán szóba került, Antair intett is neki, hogy lépjen elő. Neki nem volt sok holmija, igazából a herceg csak egyetlen tárgyat vizsgált meg alaposan. Egy mocsárzöld mappa volt, belseje telis-tele különböző színű és vastagságú ceruzákkal, valamint gondosan befűzött rajzokkal. Meglepően szépek és igényesek voltak, s izgalmasan különbözőek. Voltak közte tájakról festett rajzok. Utregar erdői, az óraműváros fogaskerekei, a holdakkal tarkított ég és a Hasadék. Absztrakt munkái is előkerültek, olyanok voltak akár az álomképek, egyszerre édesek és lidércesek. Társairól is számos rajzot készített. Mindegyikükről volt legalább egy, még Puffancsról is. Ritiusról több is, a legtöbb kép előnytelen, gúnyos helyzetben ábrázolta. Glienniről is készült hasonló rajz. Az egyik láthatóan az utazás elején, a másik pedig az óraművárosban. Egy harmadik is volt, azt a képzeletbeli jelenetet ábrázolva, ahol Hűvös Folyó győzelmet arat felette és egy vízsugárral a falhoz préseli. Glienni kérdően nézett rá, de akárhogy is piszkálta a férfit, minden izma mozdulatlan maradt. Joachimról, Ayaláról és Vexináról is rajzolt képet. Glienni keze Urielébe csúszott, mert tudta, hogy ott lesz az a rajz is, amihez Vexinával ketten modellt álltak.

   Urielről gúnyos rajzok kerültek elő. Az egyik a Homályos Palota auláját ábrázolta makulátlan hűséggel. Középen egy karikatúraszerűen eltúlzott Amelia vezette őt egy láncos nyakörv segítségével. Seyáról is előkerült egy rajz. Talán több is volt, de ahogy Antair meglátta, azonnal bezárta a mappát. Túl késő volt. A rajz Hűvös Folyót ábrázolta, ahogy bátran küzd egy oszlopon állva, vérmes oroszlánnal szemben, kinek egy kislány visít a nyakában.
   Uriel érezte, ahogy Seya megmarkolja a mandzsettáját. Tekintetük mintha tükörképe lett volna a másiknak. Nem mert semmit mondani, mert hangja elárulta volna, csak megfogta a kislány kezét. Úgy álltak néhány pillanatig hárman, kézen fogva, s Uriel csak egy valamit érzett igazán. Hatalmas nyomást.
   A mappa a kisebb kupacba került, amit hátrahagynak. Hűvös Folyó ráérősen odasétált, elvette a mappát és áttette a másik halomra. Antair visszatette. Játékuk, veszekedésük folytatódott, de végül a herceg győzött.
   – Semmilyen személyes tárgyat nem vihetünk az útra! Punktum! Én nem fogok meghalni, a buta rajzaid miatt! – emelte fel a hangját.

   Ezúttal nem jött válasz. Antair még jódarabig figyelte új társát szúrós szemekkel, majd végül Gliennit szólította.
   A hercegnő előlépett és odahúzta nehéz hátizsákját, ami felverte a port maga alatt. Utána jött két másik, jókora csomag és két kisebb. Antair szörnyülködve nézte a halmot.
   – Ezt mégis hogyan hoztad el idáig?
   – Létezik még lovagiasság is a világon. Elkezdhetnél vele ismerkedni – mondta gunyorosan, de igazság szerint, több mint a felét az óraművárosban szerezte.
   A herceg csak hümmögött és mindent kirámolt. A hosszú folyamat láthatólag kifárasztotta, majd közölte, hogy mindennek mennie kell.
   Glienni aztán kettéosztotta a halmot és magához vette azokat a holmikat, amihez ragaszkodott. Antair aztán egyesével elkezdte visszatenni őket a menniük-kell-halomba, mire Glienni vele ellentétesen próbálta menteni tulajdonait, elsősorban ruháit. Egy örökkévalóság után, gyerekes, macska-egér játékukat Joachim szakította félbe.
   – Csak nyugodtan. Ne zavartassák magukat, ráérünk egész nap – mondta ölbe tett kezekkel.
Glienni mély levegőt vett, majd nagyot fújt. Acélos tekintettel pillantott Antairra.

   – A ruháimhoz ragaszkodok – mondta éppen egy mályvaszínű, hosszúujjú felsőt szorongatva.
   – Mégis hova akarsz kiöltözni a Magányos Úton?
   – Minden mástól megválok, de a ruháimat megtartom! – kötötte az ebet a karóhoz.
   A veszekedés még folytatódott egy darabig, míg végül Uriel volt az, aki nem bírta tovább és fáradt bosszankodástól vezérelve, határozottan felszólalt.
   – Az istenekre, csak kérlek… végre egyezzetek már meg valamiben!
   Glienni rosszallóan nézett rá, de végül engedett.
   – Választhatsz egyet – sóhajtott nagy kegyesen Antair. Körülbelül harminc ruha heverhetett szanaszét és egy bő tucat cipő.
   – A fele.
   – Kettőt…
   – Na jó… – szívta fel magát Glienni – Ötöt. Ebből nem adok alább – mondta határozottan.
Antair beletörődött, de furfangosnak bizonyult.
   – Ha te cipeled, úgy legyen. Ötöt… és csak egy cipő.
   – Te szörnyeteg! – förmedt rá Glienni, de nem mondott nemet, mert úgy érezte, akkor Antair győzelmet aratna fölötte.

   Azonnal nekiállt válogatni, mialatt Joachim magától előlépett és kipakolt. Könyvek, tekercsek és furcsábbnál-furcsább tárgyak kerültek elő. A mágus többet is megtarthatott, mert szüksége volt hozzá a rituáléihoz. Legalábbis, ezt állította. Uriel gyanakvóan figyelte a furcsa eszközöket. Zavarta, hogy igazából fogalma sincs arról, hogy Joachim mire képes és mire nem. Tartott tőle.
   Seya pakolta le apró hátizsákját és egy nagyobbat, amit idáig pont Antair cipelt helyette. Neki is számos ruhától kellett megszabadulnia, játékoktól és plüssállatoktól. Utóbbit nehezményezte a legjobban. Mindet meg akarta menteni, de Antair még azt sem engedte neki, hogy egyet válasszon a halomból. A kislány aztán a ruhák és a többi állat takarásából kihúzott egy plüss cicát.    Közönséges darab volt. Bundája vörösesszőke, hatalmas szemei voltak, bajusza merészen ugrott elő mosolygó szája körül. Antair ismerte ezt az állatot. Otthon volt, amikor ő és Shohin hazaértek és hallotta, amint Seya büszkélkedik újdonsült kincsével. Antair vívódni látszott, de végül megadóan sóhajtott. Veszélyes volt ilyesmit magukkal vinni, de Seyában jobban bízott a látása miatt. Engedélyezte.

   Uriel volt az utolsó. Ő alig vesztett valamit, mindössze néhány ruhával lett szegényebb. Sokáig járta egyetlen táskával világot és soha életében nem volt olyan tulajdona, amit sajnált volna hátrahagyni. Mindig csak az volt nála, ami feltétlen szükséges. Ám neki is meg kellett válnia valamitől és alighanem az ő vesztesége volt a legérzékenyebb.
   Mikor Antair határozottan az álla elé emelte csuklóját, még nem értette mire gondol, de aztán, Puffancs kezére röppent a válláról.
   – Ne… – nyögött fel teljes kétségbeeséssel és könnyek gyűltek a szemébe. Hangja elcsuklott, szinte már léptében térdre esett. Teljesen erőtlennek és kiszolgáltatottnak érezte magát. – Őt ne,    Antair, kérlek… szépen kérlek, csak őt ne…
   – Uriel – pillantott rá szigorúan, de halk, nyugtató hangnemet ütött meg. Végigsimított a madár vékony tollazatán és lehunyt szemekkel csóválta a fejét – Nem élné túl a telet. Halálra fagyna.
   – Majd… – nyelt nagyot. Félelmét a kismadár rögtön megérezte és visszarepült hozzá. Uriel remegő vállakkal vette tenyerébe és fájdalmas mosollyal figyelte kicsi fejét – Nem is tudom, varrok neki egy kis kabátot vagy csinálok neki egy kicsi, meleg fészket, valahogy… – grimaszolt és belülről megharapta ajkait – …valahogy biztosan… – nem volt képes befejezni a mondatot.

   Tudta, hogy igazuk van. Olyan kicsi volt még, egy erős tavaszi eső után is legyengült, ha éjszakára kint maradt. Értette, hogy nem viheti magával a tél birodalmába, de nagyon félt elhagyni. Nem attól tartott, hogy Puffancs ne boldogulna egyedül. Az ijesztette meg, hogy Shohin után őt is elveszíti és ez olyan érzés volt, mintha Aüéra soha meg sem történt volna vagy legalábbis már évszázadok távolságában szunnyadna. Eszébe jutott ahogy a Napszülte megmutatta neki milyen magányos a kismadár.
   – Akkor sem hagyhatom egyedül… – kétségbeesetten fordult körbe társain, hátha valaki a segítségére siet, de hiába.
   – Sajnálom – közölte hidegen Antair.
   Még mindig hezitált, mikor Seya ragadta meg a mandzsettáját.
   – Nem kell örökre búcsút mondanod, csak egy kis időre. Ha meghódítottuk Solsheimot, visszatérhetsz érte.
   – Így igaz – próbálta nyugtatni Glienni. – Talán neki is segíteni fog az egyedüllét, hogy megtalálja a helyét, ahogy neked is a javadra vált.
   – Ti ketten egylényegűek vagytok – mosolygott rá Seya. – Biztosan találkoztok még. A szavamat adom.
   Uriel végül nagyot sóhajtott és nem harcolt tovább. Csendben elvonult a többiekkel a kismadárral a kezében. Mikor elég távol ért ahhoz, hogy ne lássák, hosszú ideig cirógatta a kis fejét és gyengéden megvakarta tollait a begye alatt, majd azt mondta:
   – Most egy kis időre el kell mennem. Később találkozunk – gyászosan mosolygott és még szerette volna folytatni mondandóját. Nagyon sok mindent akart még mondani, de Puffancs csak károgott egyet, aztán már el is hagyta tenyerét és repült tova a messzeségbe.

   Kinevette saját érzelgős és kismadara érzéketlen mivoltát egyaránt, de végül úgy döntött megpróbál példát venni róla és nem ragaszkodik túlzottan ahhoz, aminek búcsút intett. Egy ember számára ez sokkal nehezebb feladatnak bizonyult.
   Ritius, Antair és Joachim elindultak, hogy pénzzé tegyék értékeiket. Glienni megfogta az összes kiselejtezett, méregdrága ruháját és az első magasabb nő kezébe nyomta, akivel találkozott. Seya megpróbálta elosztogatni a plüssállatait, kevés sikerrel. A legtöbbet kénytelen volt egyszerűen hátrahagyni, ami miatt még hetekig búsult. Hűvös Folyó viszont sikeresen kicsempészte rajzait és ceruzáit a halomból, majd új mappát vásárolt és alaposan elrejtette batyujában.
   Megszabadultak az összes sátortól. Ahova mennek, ott nem veszik hasznukat. Cipőjüket vastag, hótaposó csizmákra; Lenge, tavaszi öltözéküket gyapjúra, kötött ruhára és vastag bundára cserélték. Antair némi tűzifát is vett az útra és annyi élelmet, amit viszonylag könnyű felszereléssel elbírtak. Idegesen tért vissza a vásárból. A fa és a hús hiánycikk volt Utregarban. A fát Solsheimból, a húst Nerniből hozatták és ehhez mérten is szabták meg árukat.

   Még aznap tovább indultak. Szerencsétlen útjuk volt, másfél hete nem esett és meleg napok jártak. A Nagy-Zúgó vize apadt, ezért többször is csónakokkal kellett kihajózni és eltakarítani az utat a vashajó elől, ami kazánját használva, pöfékelve haladt előre. Ha nincs velük Hűvös Folyó, lehet egy egész hétig a mederben rostokoltak volna. A sámánnak többször is elegendő vízzel kellett feltöltenie a folyót, hogy rendesen haladhassanak tovább és tisztességesen ki is merült a folyamatban. Egy alkalommal Uriel is épp a fedélzeten bóklászott. A matrózok épp szóltak neki, hogy ennyi elég lesz, mire szerencsétlen fiú gyakorlatilag majd összerogyott a fedélzeten.
   Uriel gyorsan odasietett hozzá aztán vitt neki egy kis elemózsiát, amitől visszatért a szín az arcába. Egymás mellett üldögéltek a fedélzeten miközben a hajó lassú pöfögéssel folytatta útját és nem beszélgettek. Mindazok után ami történt, Uriel meglepően élvezetesnek találta Hűvös Folyó társaságát. Nagyon jó érzés volt csak úgy ülni valaki mellett. Nem kellett megszólalnia, erősnek mutatkoznia, beszélgetnie bonyolult dolgokról, elég volt csupán ücsörögni és nem egyedül lenni. Időnként még érezte Puffancsot a távolban és el-el kapott egy-egy tovatűnő érzelmet pici kis szívében. Eszébe ötlött a siratóének, amit Shohin temetésén hallott. Ha Puffancs után kutatott, egyre csak az járt a fülében. Több mint egy óráig ültek egymás mellett anélkül, hogy egy szót is szóltak volna, mikor Hűvös Folyó felkelt mellőle.

   – Te jó társaság vagy. Ilyet csinálhatunk máskor is – bólintott kőarcával Urielre nézve, aztán sarkon fordult.
   – Várj! Meg akartam köszönni, hogy… elvégezted a gyászszertartást.
   Hűvös Folyó szolgálatkészen bólintott.
   – Megtanítanál arra a dalra, amit a temetésen énekeltetek?
Hűvös Folyó leült mellé és verselő dialektusban elkezdte a dalt. Azt gyakorolgatták, míg Uriel nem tudta elénekelni tökéletesen. Miután megtanulta és el is énekelte egyszer-kétszer, valahogy könnyebbnek érezte magát és visszatért a kabinokhoz.
   Gliennit éppen Seya kabinjában találta és ha jól hallotta éppen őt beszélték ki. Nevettek, jó kedvük volt, nem is zavarta őket. Antair, esetleg Ritius után kutatott, de nem akadt nyomukra, mert ők a legénységgel együtt mulatták az időt. Erről persze ő nem tudott és benézett minden kabinba, így esett meg, hogy összetalálkozott Joachimmal, akivel már lassan egy teljes hónapja utazott együtt és mégsem tudott róla semmit. Éppen egy könyvet olvasott a priccsén elnyúlva.

   – Üdvözlöm, uram! – köszönt jellegzetes műmosolyával, fel sem nézve a könyvből – Mit tehetek önért?
   – Öhm, semmit… csak erre jártam.
   – Á, vagy úgy! Társaságra vágyott! – kacagott fel a mágus és becsukta a könyvét – Joggal feltételezem, hogy azért fordult hozzám, mert senki más nem volt elérhető?
   Olyan ravaszul húzta fel a szemöldökét, hogy Uriel nem is próbálta meg tagadni. Bólintott és leült mellé a kemény priccsre. Kipróbálta most is a csendben üldögélést, de Joachim társaságában kínosnak érezte a csendet.
   – Te egy mágus vagy, igaz? – kérdezte, mire Joachim közömbösen bólintott – Az mit jelent? Mitől mágus a mágus?
   – Nos, elsősorban attól, hogy eladja a lelkét – Uriel szája mosolyra húzódott, de hamar lehervadt mikor észrevette, hogy Joachim teljesen komolyan beszél. – Nekünk nincs mivel az oldalunkra édesgetni a nument, mint maguknak. Mi parancsolunk neki és rávesszük, hogy olyasmit is megtegyen, amire a maguk kedvéért soha nem volna hajlandó.
   – Parancsolni?
   – Megmutatom.

   Lehajolt és egy tekintélyesen laza mozdulattal tökéletes kört írt mutatóujjával a hajópadlóra. Ujja nyomán a kör zölden villant fel és belsejében bonyolult geometriai ábrák jelentek meg, az általuk felvett minta tovább önmagát. Joachim aztán kilépett a kabin ajtaján és a folyosón is megismételte a mozdulatot. Aztán becsukta az ajtót majd hirtelen az Uriel előtt lévő zöld kör fényesen felvillant és kisétált belőle Joachim. Szélesen rámosolygott és széttárta kezeit.
   – Tá-dám! – nevette el magát csilingelő hangon és szórakozottan rázta csuklóit – Mágia! – aztán visszasétált a körbe, eltűnt és kinyitotta a kabin ajtaját a túloldalról.
   – Ezt miért nem használtad a próbákon?
   – Uram, arra ugyan mi szükségük lett volna? Ön és két férfitársa a segítségem nélkül is szemmel láthatóan jól boldogult.
   – Igen… jól boldogultunk – nagyot sóhajtott. Még meg sem mutathatták együtt mire képesek a Lusiard Arénában és már soha nem lesz hasonló esélyük.

   A fejét rázta, miközben Joachim visszaült a priccsére, keresztbe vetette lábait és tovább olvasott, nem igazán foglalkozva a mellette gyötrődő Uriellel, aki ezt tudomásul vette és kisétált a kabinból. Elkönyvelte magában, hogy ők ketten sosem lesznek barátok és inkább visszatért a fedélzetre. Hamarosan elérték a Nagy-Zúgó végét és felkészültek arra, hogy ismét kihajózzanak a Hasadékra. Hűvös Folyónak és a holdak kedvező állásának hála útjuk gyors és zökkenőmentes volt így két és fél hónap után maguk mögött hagyták a tavasz világát és beköszöntött a tél.

   Solsheim egyetlen életben maradt hercege egy apró faluban látta meg a napvilágot. A császárnők virágkorában sok hasonló falu épült a Magányos Úton, de mire Antair megszületett, csupán maroknyi maradt épségben. Nem sokan tudtak a létezéséről. A dús erdő rejtekében lapult, kő helyett fából épült. Az erdő védelmezte őket és elrejtette a falut a szörnyű északi szél elől.
   Antair édesapja asztalosmester volt. A fát, amin dolgozott maga vágta ki, maga formázta és újat ültetett, hogy a fiának is legyen. Megtisztelte a szellemeket, ahogy annak rendje és módja volt. Mindenben az édesapja lábnyomát követte és kérdés nélkül elfogadta végzetét, hogy asztalosként követi majd, ahogy ősei is tették számos generációval őelőtte. Szorgalommal és élvezettel tanult és dolgozott minden egyes nap. Egyedüli gyerek volt, de sok unokatestvére, rokona élt a faluban. A faházak szűk utcái között, amit egy napon lángokban talált.
   Egy verőfényes reggelen fát vágtak az erdőben, mikor édesapja keze megtorpant, mikor le akart sújtani a fejszével. Átbotorkált az erdőn és sűrűn gomolygó füstöt látott átsuhanni a kék égbolton. Szó nélkül rohanni kezdett.
   Antair felpattant és ügyetlenül iramodott utána. Mikor végre kiért az erdőből, lángok között találta az egész világát. Rabszolgakereskedők ütöttek rajta, de ezt csak egy évvel később tudta meg. Édesapja akkor lehajolt hozzá, két kézzel megragadta remegő vállait és a következőt mondta a rémült kisfiúnak.
   – Én most megyek, megkeresem anyádat. Te itt maradsz és bármi történjék is, semmi esetre se gyere utánam!

   A fiú persze engedelmeskedett. El sem tudta képzelni, hogy ne térjen vissza, hiszen ő jó ember volt és a jó emberek mindig győznek. Ez tudvalevő. A mesék is mind ezt tanítják. Mégsem tért vissza és mire órák múltán, végső kétségbeesésében bemerészkedett a faluba, már csak haldoklókat és elhamvadt otthonokat talált.
   A falut később nem építették újjá és szülei sorsát nem ismerte. Sokáig félt keresni őket mert úgy érezte nem lenne képes elviselni a halálhírüket, s miután elég bátorsága lett hozzá, a nyomok felszáradtak és hollétükről nem talált semmit.
   Nem volt hová mennie. Így terelte őt a sors a Magányos Útra, tizenegy évesen. Bátran hatolt át az ismeretlenen és dacolt a kegyetlen elemekkel, de minden ereje és kitartása is kevés volt a feladathoz. Az Út veszélyes és misztikus hely, néha elég egy rossz lépés, néha elég csupán megállni. Egy olyan hely ahol a gondviselés nélkül nem jut át az ember. Egy gyerek még kevésbé. Több mint két hétig járta az utat. Soha senkinek nem mesélte el, mert senki nem is hitte volna.

   Már az elején tudta, valahol a csontjaiban érezte, hogy van körülötte valami. Érezte a rejtélyes erőt, ami szerteágazik ezen az óriási úton és megtanulta figyelni. Élete nagy részét a szabadban töltötte és most, hogy egyedül maradt, úgy tűnt érzékei kiélesednek. Kiszagolta a hóvihart, talpa alatt érezte a lavina indulását és a jég szakadását. Áthágott a dombokon és rátalált a tábortüzekre. Azonban minden érzéke kevés lett volna a fagyhalál ellen. Meghalt volna, ha nincs az oldalán a gondviselés. Ha Solsheim szellemei nem segítik őt az útján. Nem mindig volt biztos benne, hogy melyikük segít, abban még kevésbé, hogy miért, de a felhők fölött táncoló éjszakai fény felmelegítette testét.    A hótakaró élelmet fedett fel a lába alatt, a farkas amely a fenyők között meghúzódott, eliszkolt ahelyett, hogy lecsapott volna a könnyű prédára. A szellemek között azonban jóságosak és ártó szándékúak is akadnak, s ha egy arra járó király – aki a rabszolgakereskedők nyomai után kutatott – nem menti meg őt, bizton odaveszett volna.

   Raduin mester már az első találkozásukkor királyt látott a fiúban és egy kicsit önmagát is. Nagy reményeket fűzött hozzá. Otthont és munkát keresett neki a palotavárosban és különös gonddal tanította.
   Antair mindig szeretett dolgozni. Munka nélkül legtöbbször unatkozott. Szeretett a fával foglalatoskodni, de mikor egyedül volt, idegennek érezte magát a város forgatagában. Hazavágyott, de amikor az otthonra gondolt, a Magányos Út jelent meg előtte, jól ismert szülőfaluja helyett. Abban a városban és később a palotában is, minden veszély ellenére egy megfoghatatlan elhívástól vezérelve visszavágyott.
Évekkel később visszatért és két hónapot töltött az úton. Ezúttal végig is ment rajta. A tűző déli nap alatt ért el a Caledoniába vezető lélekfonálhoz, ahol meghatározó élményben volt része. Megvilágosodott.

   Abban a pillanatban, az út végének tükrében meglátta önmagát, annak igazi valójában. A kihívás legyőzése olyan önbizalmat adott neki, amit senki sem tudott megtörni. Először életében igazán objektívan tekintett önmagára és amikor szembenézett a lélekfonállal, megértette, hogy az ő fejére egy másik koronát szántak. Hogy a származása és a múltja semmit nem vesz el értékéből. Sőt, a sorsa és a története miatt ő kell legyen az az ember, aki uralkodóként helyrehozza ezt a világot, hogy az egyszerű emberek is békében élhessenek. Kiválasztott lesz belőle, ezt teljes bizonyossággal érezte, ahogy kiszagolta a hóvihart is. Eljut a tetőre, visszatér ebbe a világba és olyan birodalmat kovácsol, ami méltó erre a névre. Ahol olyasmi, ami az ő otthonával történt, egyszerűen nem történhet meg.
   Megváltoztatta őt az út és annak meghódítása. Magabiztosabb lett, csendesebb és hidegebb. Ott találta meg magában a császárt és azután nem is tudott másképp magára gondolni vagy viselkedni. S mégis, jókora aggodalommal a szívében fordult át éjszaka a másik oldalára.

   A Magányos Út okkal kapta ezt a nevet. A kiválasztottakon kívül senki nem közlekedett rajta többedmagával. Még ők is csak ketten-hárman. Jó vezetővel és felelősségteljes társasággal akár öten még éppen el lehetett indulni. Minél többen vannak, annál nagyobb az esélye annak, hogy valami balul üt ki, ez volt az út első törvénye. Egyetlen ballépés is elegendő a halálhoz. Több ember, több esély a ballépésre, ráadásul társai nem éppen a fegyelemről voltak híresek. Az arca elé kapta a tenyerét mikor eszébe jutott, hogy egy gyermek is velük tart. Az is tudott volt, hogy túlélő csak a legritkább esetekben kerül elő, ha egy társaság elveszik, az jellemzően az utolsó szálig elpusztul. S az életükért érzett felelősség, immáron az ő vállát nyomta. Hosszú, hosszú idő óta először érzett félelmet, mert bár heten voltak, azt kívánta bárcsak nyolcan lennének és akárhányszor eszébe jutott halott barátja, sokalta jobban féltette azokat, akik még éltek.

   Lélekfonállal utazni olyan érzés, mintha az ember teljes egészében szétszakadna. Valami képtelen őserő lehámozza a bőrét akár a gyümölcs héját, szálanként tépi szét izmait, kimetszi idegeit és porrá zúzza a csontjait. Amikor már csak a lélek marad, színek és formák vég nélküli játékát érzékeli. Az út végére a lélekfonál újra összegyúrja testét és habár semmire sem emlékszik az élményből, úgy érzi magát, mint aki épp elmajszolta majd azonnal ki is hányta a tudás tiltott gyümölcsét.
   Mikor kinyitották szemüket, már Solsheim hófödte lankái néztek szembe velük. A tapasztalt utazók, mint Joachim és Antair könnyedén viselték az élményt, de a többiek valóságérzéke csak percek múlva tért vissza. Hűvös Folyó hányt, Ritius pedig fejfájásra panaszkodott. Uriel térdre hullott, vastag, szőrmével borított nadrágja fehérré változott a hótól. Wiese őrzői átkísérték őket és egyiküket mulattatta a kiválasztottak esetlensége

   Reggel volt. Még igencsak csípős levegő fogadta őket, de a nap már fáradtan ívelt át a világ fölött. Lenge, déli szellő fújt keresztül, melegséget csempészett tagjaikba. Gyönyörű tiszta égbolt fogadta őket, ragyogó kék, s még tágasabbnak és elérhetetlenebbnek tűnt, mint Utregarban. A felhők foszlányokban úsztak át a távolban és ahogy formáikat a szem követni kezdte, végre megpillantotta a napot.
   Solsheim napja gyönyörű hófehérben szikrázott, mint a világ maga. Méretét tekintve sokszorosa volt az Utregari napnak s letaglózó nagyságát teljes dicsőségében is meg lehetett csodálni, ugyanis fénye kicsit sem bántotta a szemet. Reményteljesen, erősen izzott a világ felett, de mégis, minden erőfeszítése ellenére is a táj köröttük végtelen fehérség volt, ameddig a szem ellátott. Lankák és lejtők barázdálták a tájat keresztül-kasul. A nap fénye csillogó márványként tükröződött a hótengeren át. Csillogó, puha fehérség, az embernek kedve támadt beléje feküdni.
   Délkeletnek fenyőerdő magasodott, egy távolba vesző hegy előtt sorakoztak fel. Csak a szél zúgását lehetett hallani és semmi mást. A tavasz örök zizegéséhez képest itt csend honolt. A numen nem lüktetett élettel és virágzással. Csak itt-ott csendült fel egy-egy hang meglapulva. Csak azok találnak rá, akik ismerik ezt a földet és a titkait.

   A földbe ösvényt tapostak előttük. A hólapátolásnak itt nem volt értelme, egyszerűbb volt keményre taposni. Kissé elkanyarodtak a felkelő nap irányába és sütkéreztek a ragyogásában.
   Utregarban bölcs dolog árnyékba húzódni a nap elől, noha nincs perzselő hőség. Itt azonban amint árnyékba vetődtek, a hőmérséklet abszurd gyorsasággal csökkent. Kitörni az árnyékból és ismét a napmelegben sütkérezni magával ragadó élmény volt.
   Egy óra leforgása alatt eljutottak Pregae városához. A nyugat egyik legnagyobb városa volt, ahol három fontos út is összeért. A kiválasztottak nem léptek át a városkapun, a két őrző viszont igen. Egyikük napokon át követte még őket látásával. A negyedik út felé vették az irányt, ami különbözött a többitől és kiválasztottakon kívül nem is járt rajta szinte senki.
   Nem fedte hótakaró, mintha még a megfagyott esőcseppek is elkerülték volna. Látható volt a repedésekkel teli, szikes-szürke föld. Két gigászi, hosszú jégoszlop fogta közre ezt az utat. Gleccserekként kezdődtek és hegyláncokká fejlődtek a távolban. Ezek a hegyek fogták közre a Magányos Utat és átíveltek Solsheim egész világán.

   Óriási árnyékot vetettek, eltakarva a napot. Az árnyékok előtt még leterítettek néhány pokrócot és ettek. Nem volt kivétel, Antair komolyan vette az étkezéseket. Seya és Uriel sem volt éhes, de mindkettőre ráparancsolt, hogy egyenek bőséggel mert szükségük lesz az erejükre.
Miután megreggeliztek, átvágtak a párhuzamos, megfagyott hullámot formáló leviatánok között. A nap szinte azonnal eltűnt előlük, ahogy a meleg szellő is. Üres, kellemetlen hideg köszöntött rájuk, ami jeges ujjaival inkább az elmébe hatolt be, mintsem a testbe. A nap tovatűntével baljóslatú érzés lett úrrá a társaságon.
   Útjukat számtalan felirat szegélyezte, minél tovább jutottak, annál több. A jégfalak oldalába vésték őket. Különböző nyelveken szóltak. A felhőnyelv kacifántos, kurzív betűi, szimbólumoknak tűnő, Askelani szótagírás és rúnaírás egyaránt megtalálható volt.

   – Mit jelentenek? – kérdezte Uriel. A falhoz lépett és megvizsgálta az írást közelről. A jég fogságában áttetsző, kékes fém csillogását látta meg és barázdái mögött egy torz alakot, ami kétségbeejtően emlékeztetett egy ember vonásaira.
   Hűvös Folyó dideregve, vállait átkarolva mellélépett. Láthatóan jobban megviselte a hideg, mint a többieket, de arcáról hiányoztak a szenvedés jelei.
   – Itt járt Halfdan – olvasta el a felhőnyelv kurzív kis betűit. – És Simeon és Claire és még sokan mások.
   – Ez afféle tradíciónak tűnik – állapította meg Joachim, aki a másik oldalon olvasgatta a neveket. – Több ezer név van itt. Sokkal több annál, minthogy mind a mi korunkban készült volna.
   – Írjuk fel a nevünket? – kérdezte vidáman Seya.
   – Nem! – szólalt meg Antair hevesen. – Nézzétek meg alaposan ezeket a neveket. Gondoljatok rá úgy, hogy mindegyik egy olyan kiválasztotthoz tartozik, akik nem élték túl. – hatásszünetet hagyott – Az utat tisztelni kell. Nem írunk rá semmit, nem hagyunk itt semmit. Átmegyünk rajta. Amilyen gyorsan tudunk. Ilyen egyszerű.
   Rendezetlen sorokban, bámészkodva folytatták útjukat. Vízcseppek hullottak alá, ahogy a nap megsimogatta a jégsapkák tetejét. Csendes esőként borult rájuk és végig kísérte őket egész úton. Majd egy óra telt el, de az egyenes út nem akart elfogyni és a gleccserek egyre szűkültek körülöttük.

   – Puszta kíváncsiságból… – törte meg a csendet Joachim. – Mennyi idő, míg eljutunk a palotáig?
   – Egy bő hónap. Ha nagy a baj, akkor több.
   – Nem jöhettünk volna gotrinháton? – kérdezte Glienni.
   – Nem jó dolog hátasokra támaszkodni. Félik az utat és bölcsen is teszik. Meg aztán, mivel etetnénk őket? Délután gyorsabban megyünk majd, úgy estére elérjük a tábortüzet.
   Solsheimban élet és szépség honol nappal, de amint a nap áthalad a horizonton, halál és magára hagyatottság követi nyomát. Éjszaka beköszönt a hideg. Az igazi hideg, ahol búvóhely és tűz nélkül a vég elkerülhetetlen. Különösen a Magányos Úton, ahol nincsenek városok és falvak. Az ember magára van utalva és csak két szövetségese van. A nap és a tábortűz.
   Emberöltőkkel ezelőtt készült barlangok ezek, amit kemény munkával építettek hegyek és dombok belsejébe. A tábortüzekben igazán nem volt semmi különleges azt a tényt leszámítva, hogy biztonságban tüzet lehetett bennük gyújtani. A nyílt vidéken a szél és a hideg ellehetetlenítette a tűzgyújtást, különösen éjszaka. Hóviharok kerekedtek és a fehér lankák helyet változtattak, átírták a terepviszonyokat és összezavarták az utazót. Minden Solsheimi utazó legrosszabb félelme az volt, hogy magára marad, tűz nélkül az éjszakában.

   Sima útjuk volt, noha a folyamatos, egyre inkább erőltetett menetelés megviselte és kifárasztotta őket. A jégfalak lassan, de biztosan ereszkedni kezdtek. Felszínük vége egymásba fonódott az út végén. Minden megtett lépéssel egyre sötétebb lett. Az út végén, egy alagúton át csalogatta őket kifelé a nap fénye. Hirtelen és fenyegetően csillant meg a feketedő jégen.
   Nemsoká, két ember alakját világította meg, az alagút végénél álldogáltak. Könnyű csomagjaikat egy kutyák vontatta szánra pakolták. Itt lehettek egy ideje, mert a kutyák már unatkozva feküdtek a földön. Nagytestű, hosszúszűrő teremtmények voltak. Keménykötésű, hatalmas állatok, némelyiknek szinte teljesen farkasra emlékeztető vonásai voltak. Nem volt két egyforma színű köztük, de mind világos színekben pompáztak. Szőke, halványvörös és fehér.
   Nem tudták rendesen szemügyre venni a váratlan társaságot. Hamarosan, az egyikük magához vett egy csomagot és megindultak feléjük. Uriel és Glienni, más-más okból megtorpant.
   Glienni egy pillanatra azt hitte Ayala és Vexina az, de ahogy tettek néhány lépést, biztos volt benne, hogy legalább az egyikük férfi. Uriel ellenségre gyanakodott, de Antair csak nyugodtan haladt tovább.

   – Nincs semmi baj. Barátok.
   Valóban azok voltak. Könnyű csizmát, bőrbundát és kapucnit viseltek. Egy férfi és egy nő, különös vonásokkal. A nő szemei alig látszottak. Bőre olyan volt akár a bronz, arca kerek, mint egy gyümölcs, feltűnően pici orral. Határozottan régiesen öltözött, mint egy nagymama, noha annál azért fiatalabbnak tűnt.
   A férfinak durva, gondozatlan vörös szakálla volt, vizenyős tekintete és törzsi gyöngyökbe fogott haja. Szakasztott olyan termete volt, mint Urielnek, de megjelenése sokkal szikárabbnak hatott. Ő szólította meg őket.

   – Üdvözöllek titeket Solsheimban! – szövetbatyuját óvatosan a földre helyezte, majd leült mellé. A nő követte példáját és pici, barna hordókat vett elő. Egyesével megkínálta a kiválasztottakat. Mindenki elfogadta, de Seya nem itta meg miután megtudta, hogy forralt bor van benne. – Üljetek le! – mondta és hellyel kínálta őket maga körül.
   A nő finomságokkal kínálta őket, nyárson sütött hallal és kolbásszal. Vendéglátóik türelmesen megvárták, míg esznek az ételből és isznak az italból. Uriel nem szerette se a halat, se a kolbászt, ezért vonakodott elfogadni az ajándékot.
   – Egyél csak! – bíztatta a nő. – Mire vársz már, vegyél egyet, edd meg!
   – Köszönöm, nem – húzódozott Uriel. – Nem szeretem annyira és hoztam ételt.
   Glienni lépett mellé és elvett két halat. Az egyiket átnyújtotta.
   – Nálunk nincs olyan, hogy nem szeretem, különösen vendégségben nem – mosolygott rá, majd illedelmesen meghajolt a vendéglátó előtt. – Addig egyél, amíg van mit! – közölte határozottan Solsheim legősibb bölcsességét és elégedetten visszaült.
   A férfi tökéletesen szótlan maradt, míg legalább egy falatot nem esznek és egy kortyot nem isznak. Látszott rajta, hogy várakozik. Végül Seya is belenyalt a forralt borba, vagy legalább csak úgy tett, mire varázsütésre, a vendéglátó pár nyelve megeredt.

   – Hadd mutassam be magunkat – szólalt meg némiképp feszülten. – Segadh vagyok és ő itt a feleségem, Segan.
   – Itt fogadjuk a világunkba érkező kiválasztottakat. A borral és az étellel kívánunk jószerencsét és ha elfogadjátok, megosztunk veletek egy történetet is – folytatta a nő.
   – Köszönjük – hajtott fejet mosolyogva Antair. – Szívesen meghallgatjuk.
   – Figyelmezzetek! – szólította fel őket hangosan a férfi és mesélni kezdett. – A történet amit elmondok, végig fog kísérni titeket utatokon, ahogy megtörténte óta kísérti ezt a világot!
   Felváltva mondák el a mesét. A hölgy adta a mese gerincét és a férfi színezte ki.

   –  Réges-régen az idő előtti időkben, a Világfa egyes-egyedül volt. Szenvedett nagy magányában ezért gyermekeket szült, hogy gyönyörködhessen bennük és szerethesse őket. Teremtései sokfélék voltak és épp ezért, nem értették meg egymást. Pusztították egymást, míg gyermekei majdnem mind odavesztek. A Világfa szomorú volt és hosszú ideig, nem honolt élet rajta. Nem akarta megismételni hibáját ezért megfogadta, hogy nem teremt többé, de magánya egyre súlyosabbá vált. Hogy enyhítsen szörnyű egyedüllétén, tekintetét idegen világokra vetítette, amik nem belőle sarjadtak. Így talált rá az emberre és megtetszett neki. Figyelni kezdte, mélyen megszerette és végül kiválasztotta, hogy benépesítse őt.
   – Az ember útnak indult a tavaszban… és felfedezte a telet! – vette át a szót érces, fagyos hangon a férfi. Vörös copfjai lobogtak mögötte, vérmesen nézett a kiválasztottakra. – És nem tetszett neki. Inkább máshová utaztak és bizony kevesen maradtak, akik megtelepedtek itt. Jaj, de aki itt maradt, azok közül is mennyi továbbment. S mikor elmentek… azt mondták, hogy Solsheim átkozott. Szellemek lakják! – emelte fel a kezeit és ijesztően huhogni kezdett akár egy szellem.

   – Solsheim nem átkozott – közölte nyugtató mosollyal a nő – de élnek itt szellemek. Vannak köztük jóságosak és gonoszak, e tekintetben nem különböznek tőlünk.
   – Jaj, de a gonoszak! – kiáltott fel a férfi. Oly hirtelen tette, hogy Seya Antairba karolt és Uriel is megrezzent egy pillanatra. Hangja erélyesen visszhangzott a jégfalak között. – Megszállták az embert! Kényszerítették, hogy elmondhatatlan borzalmakat cselekedjenek egymással! Oly kegyetlenek voltak, hogy a legacélosabb, legelszántabb szívet is megtörték és oly ősi volt hatalmuk, hogy még maga az Ezüst Király sem tudta legyőzni őket!
   – A Világfa elhatározta, hogy ezúttal nem nézi tétlenül miképp marcangolják egymást gyermekei, ezért kettévágta ezt a világot. A Meru hegység másik oldalára zárta a szellemeket, megmentve minket a zsarnokságuktól.
   A jelenlévő négy Solsheimi összekulcsolt kezekkel hajtott fejet. Alig egy pillanatig tartott.

   – De éjnek évadján… – húzta össze szemöldökét fenyegetően a férfi – az északi szél szárnyán átsuhannak a megfagyott óceánon. Ami hatalmuk megmaradt, arra használják, hogy béklyóba verjék az ember szívét. Sötét gondolatokkal mérgezik azt a hosszú éjszakákon és akinek csak egy is gyökeret ereszt a szívében, az nem távozik a déli széllel. Ott marad. Míg előbb-utóbb le nem győzi az embert. S akkor, megtanuljátok a szenvedés valódi jelentését – hosszasan hallgatott és mindegyikük szemét alaposan megnézte. – Találkozni fogtok velük. A Magányos Út vonzza őket.
   – Legyetek óvatosak az utatok során és fogadjatok meg egy jótanácsot. A kétségbeesés pillanatában, egymásban keressetek menedéket – fejezte be Segan, de férje még adott egy utolsó figyelmeztetést. Mind közül a legfontosabbat.
   – És soha, de soha ne merészkedjetek ki a szabad ég alá éjszaka! – kiáltotta oly határozottan, hogy a jégfalak beleremegtek.

   Nem volt több mondandójuk. A vendéglátók felálltak, a kiválasztottak pedig követték őket. Segadh elmosolyodott, ahogy Antair előlépett és kezet nyújtott felé. Megragadta a kezét és megpaskolta a herceg vállát.
   – Dagadt lettél. Ugye nem puhultál el nekem Utregarban?
   – Te beszélsz? – húzta fel szemöldökét a herceg. – És különben is, feleség? – húzta el a száját.
   Segadh csak vállat vont.
   – Egyszer neked is bekötik a fejedet, meglásd. Ez már csak így megy.
   – Na azt megnézem – horkant fel szkeptikusan, de a csend beállta után hamar visszanyerte szokásos, határozott hozzáállását. – A segítséged kell.
   – Azt mindjárt gondoltam. Veszélyes volna hét emberrel útnak indulni.
   – Akkor nem, ha a felét elviszed te.
   Segadh kelletlenül sóhajtott fel.

   – Nem lehet – mondta csalódottan. – Nemrég felbérelt egy kiválasztott. Világfa nemes. Jó pénzt fizetett, hogy átvigyem a csapatát, ha megérkeznek.
   – Inkább neki segítenél? – kérdezte Antair. – Minket meg hagynál hadd menjünk heten?
   – Ha küldtél volna értem, vállaltam volna! – válaszolt sértődötten. – Ha megvártok, akkor is segítek. Sajnálom barátom, de ismered a mondást. Pénz beszél…
   – Ha arról van szó, én megduplázom az összeget – lépett elő Glienni.
   – Nem úgy van az leánka. A tisztesség szent dolog. Ha elígérkeztem, akkor állom a szavamat, még akkor is ha rosszabbul járok.
   – És mi van a feleségével? Nem tudna átvinni minket?
   – Dehogynem, de a kutyák és a többi jószág nem eteti meg saját magát. A kiválasztottakat is köszönteni kell. Így kívánja a hagyomány. Ha én megyek, ő marad és fordítva. Úgyhogy sajnálom – rázta meg a fejét. – Örülök, hogy találkoztunk, de más vezetőt kell keresnetek.
Kezet nyújtott Antairnak, aki szótlanul, kelletlenül megragadta azt.
   Míg a kiválasztottak szedelőzködtek és felvették csomagjaikat, Segadh és Segan befogták a szán elé a kutyákat és felkészültek az indulásra.

   – Mi legyen? – kérdezte Glienni. – Visszamegyünk a városba és másik vezetőt keresünk?
   – Nem – sóhajtott Antair. – Segadhban bízok, mert számtalanszor megtette már az utat, de másban nem.
   Így hát a fényes alagút felé vették az irányt, elhagyva a jégfalak oltalmazó biztonságát. A szán megindult velük szembe, de Segadh megállította a kutyákat, mire mögéjük ért és úgy fordult vissza.
   – Ó, el is felejtettem. Ismered a Déli Pusztát, igaz? Jártál már ott?
   – Igen. Mi van vele?
   – Messziről kerüld el. Nem tudom mi van ott és jobb ha nem tudjátok meg ti sem. Valami olyasmi ütött ott tanyát, aminél borzalmasabbat még sohasem éreztem. Nagyon vigyázzatok magatokra. Az őseitek oltalmazzanak titeket – mondta, s felesége megismételte a jókívánságot.
   – Ahogy titeket is – mormogott Antair csalódottan.
   Hét emberrel kényszerült útnak indulni. Héttel. Annyi volt a szerencséje, hogy csak az út feléig kell eljutnia és csak azt remélte, hogy ugyanannyi emberrel érkezik meg oda, mint amennyivel elindul.

   Az alagúton át már nem volt védelem az elemek ellen. A hóesés gyengéd volt, de a szél viharos és dermesztő. Uriel foga már az út elején vacogni kezdett. Minél tovább haladtak, annál erősebben fújt a szél. Pirosra marta az arcokat és könnyre fakasztotta a szemeket. Orruk állandóan folyt és úgy érződött menten letöri a fülüket. Seya és Hűvös Folyó kevésbé bírták a hideget, ujjuk lilulni kezdett a vastag kesztyű alatt.
   Uriel felnézett az égre. A nap nyugat felé közeledett, de még jócskán a délutánban voltak. Fáradtnak és álmosnak érezte magát. Hangosan tűnődött mennyi ideje utazhatnak. Az általános vélekedés az volt, hogy már legalább hat órája úton vannak, de a nap szinte még delelni látszott. Antair közölte, hogy nem érdemes ezen gondolkozni, majd Glienni elmagyarázta, hogy Solsheimban hosszabbak a nappalok és az éjszakák. Körülbelül húsz óráig tartanak, de nappal és éjszaka meglehetősen hektikusan váltakozott, alkalom adtán akár harminc óráig is kitarthatott.

   – Ez… – nyelt nagyot Uriel, miközben próbálta megállítani foga didergését. – azt jelenti, hogy…
   – Tíz-tizenegy óránk van elérni a tábortüzet. Nem érdemes gondolkodni rajta, csak gyertek.
   – Vissza akarok menni Utregarba – jelentette ki Hűvös Folyó és menten megtorpant.
   – Ne állj meg! – parancsolt rá Antair azonnal, de Ritius a sámán pártját fogta.
   – Egy pihenőt azért tarthatnánk. Hosszú út vár még ránk.
   – Majd pihenünk, ha biztonságban leszünk.
   Ritius értetlenül nézett körül a téli pusztán és széttárta karját.
   – Ez nem biztonságos? – kérdezte helyette Glienni.
   – Nem.
   – Miért?
   – Nem érzem annak.
   – Nem érzem biztonságosnak a fejedet a nyakadon – vetette oda Ritius – Pihenjünk. Éhes vagyok.
   – Nem pihenünk – szólalt fel Uriel, ahogy elsétált mellettük Seyával az oldalán.

   Mióta átléptek Solsheimba, egy-egy elejtett mondaton kívül meg sem szólalt. Ő is érzett valami szokatlant. Mintha valami feléjük tartott volna a szembeszéllel. Nagyon fáradt volt, de érezte, hogy Antair fél. Eddig még soha nem látta őt megrettenni és emiatt ő is nyugtalan volt.
Szokatlan volt ez a világ. Tele volt csenddel, s a numen olyan volt benne, mint az áthatolhatatlan köd. Olyan érzés volt, mintha tiltott területen járnának és mégis… magára hagyatottságával és elnyújtott napjaival egyhangúvá vált. Itt-ott felbukkant egy-egy állat. Róka, medve, vagy valamilyen madár. Uriel csendben figyelte egy tarka sasmadár röptét és hirtelen hiányozni kezdett neki Puffancs.
   Mikor tovább haladtak, egy farkast is észrevett. Zord tekintetében különös értelem ült és feltűnően őt figyelte. Megtorpant és tett néhány lépést a hóban, a lankán elterülő ritkás fenyőfák felé, mire a farkas is lépett kettőt, bizonytalanul és óvakodva közelített hozzá. Ahogy tett még egy lépést az irányába, a farkas is előre szegődött kissé.

   – Mit csinálsz? – kiáltott rá Antair. – Gyere vissza azonnal! Nem szabad elszakadnunk egymástól!
Uriel egy darabig még elmélyülten figyelte az állatot, de visszafordult.
   A farkas figyelte, ahogy visszatér saját falkájához és miután útnak indult velük, visszasomfordált a havas fenyőerdő mélyébe.
   Uriel eltűnődve sétált tovább és tekintetével még gyakran kutatta a tájat a különös állat után.
   Glienni érte utol és elkapta kezét, visszahúzta kicsit, hogy beszélhessenek.
   – Jól vagy? – kérdezte aggodalommal. – Alig szólaltál meg ma.
   – Persze – válaszolt műmosollyal. – Csak még nem szoktam meg ezt a helyet. Kissé feszültnek érzem magam.

Glienni próbálta beszéltetni, de sokat továbbra sem mondott, így jobbára csendben folytatták útjukat, míg a nap egyszer csak el nem bújt a felhők mögött és árnyékos, zúzmarás hideg ereszkedett rájuk. A szél egyre erősebb lett, szinte ellehetetlenítette a haladást.
   Egy órával később, az ég egyszer csak megdördült. Meghasadó villám szikrázása kísérte üvöltését. Nyomában rögtön érkezett egy másik, mely pattogó ostorként csapott a hótengerbe. Hangos szél süvített keresztül a tájon, de a megfagyott eső súlyát nem győzte le. A tábortűz még messze volt és ki voltak téve a tomboló elemeknek. Egy hegyoldal mellett sétáltak el, egészen annak szélvédett oldalára, ahol Antair spontán menedéket robbantott a hegyoldalba, hogy éppen csak be tudjanak húzódni alá, majd megpihentek mesterséges napja melegében.    Seya fogcsikorgatva didergett és irtózatos megbánás tükröződött tekintetében. Közel húzódott a naphoz, éppen csakhogy ne égesse meg, de Hűvös Folyó visszább húzta és megrázta a fejét. Ő még rosszabb állapotban volt. Szemöldöke csupa jég; cserzett, vörös arcbőre mögött az izmok már pattanásig feszültek. Glienni kérte, hogy vegye le a kesztyűjét, hadd lássa az ujjait, de nem volt rá hajlandó.

   – Milyen messze van a tábortűz? – kérdezte dideregve, kezeit dörzsölve Joachim.
– Már nincs messze – vágta rá Antair, de az ő mércéje a távolságról nagyobb volt, mint a többieké. Fanatikus elszántsággal folytatta, túlüvöltve a szelet. – Itt most megpihenünk és erőt gyűjtünk, de utána át kell vágnunk a viharon. Ha itt maradunk éjszakára, halálra fagyunk. Két, legfeljebb három óránk van a naplementéig.
   Senkinek sem tetszett a terv, de nem szóltak semmit. Az elemek itt máshogy mozogtak. Szeszélyesek, kiszámíthatatlanok voltak és néha az ember úgy érezte, hogy tudatuknál vannak.
   A vihar alatt fodrozódó minták jelentek meg a térben és ha az ember eléggé figyelt, látta, ahogy a színek meghasadnak végükön és valami egészen mássá válnak. Minták rajzolódtak ki a villámok csattanása nyomában. Uriel el tudott mélyülni benne. Ha nyugtalan volt, szokás szerint az érzékelését használva próbálta visszanyerni önuralmát. Egy villám csapódott be, csupán néhány száz méterre előttük, Seya sikítása kísérte kánonban. A villám fénye élesen ott maradt a levegőben és az átsuhanó hópelyhek egy homályos alakot rajzoltak köré. A szél egy farkas arcává fújta őket össze, olyan volt akár egy sűrű csillagkép. Szája tágra nyitva, a sötét égboltra kiáltott.

   Miután Antair elfáradt és eltüntette maguk mellől a napot, parancsot adott, hogy készüljenek fel. Köteleket húzott elő és átfűzte azt a bundájuk hátába szőtt vasgyűrűn. A jégeső abbamaradt, de sűrű hózuhatag vette át a helyét és az ember örült, ha a lába elé tud nézni, nemhogy még a társaira is ügyeljen. Lassan haladtak és annál inkább fáradtan. Seya már rég nem bírta a menetet, Antair cipelte az út nagy részén, aki mindenkinél kimerültebb volt, túl sokat használta a nument. Uriel látta, hogy határán van, ezért kipróbált valamit.
   Megidézte géniuszát, s sötét kupoláját használta, hogy megvédje magukat az elemektől. A hó fennakadt a kupola falán és a szél sem tudott benne kárt tenni.
   – Megpróbálom velünk mozdítani. – mondta és kísérletet tett rá.
   – Nem tanácsos túl sokat használni a nument – lihegett Antair Seyával a vállán és le is tette kicsit, hogy pihenjen. Kezei a térdeire rogytak, majd Ritius lépett mellé, hátára tette a kezét és nyakába vette a kislányt.

   Uriel azért mégiscsak megindult, lassan és óvatosan. Keményen kellett koncentrálni és fárasztó volt, de a kupola vele együtt mozgott, igaz, nagyon lassan kellett haladnia.
   Az is jobb volt a semminél és tíz perc erőgyűjtés is nagy segítségnek bizonyult. A vihart azonban nem kerülhették ki, nem bújhattak el előle örökké. Meg kellett küzdeni vele és hosszú percek múlva, ahogy a nap elérte az égbolt nyugati oldalát, Antair végre megpillantotta a tábortüzet. A hóbuckák teljesen eltakarták, a hercegen kívül mind eltévesztették volna a menedéket.
   Utolsó erejüket megfeszítve siettek egy csúcsos, magányos, hófödte hegy felé és megkerülve azt, tágas barlangot találtak. Besétáltak és egyszer csak a szél végre eltűnt. Megkönnyebbülve sétáltak beljebb, de szinte mindenki azonnal eldőlt és rászánt néhány pillanatot, hogy megkönnyebbüljön. Biztonságban voltak, elérték a céljukat. Tágas, szélvédett barlangban pihenhettek, aminek belsejébe még a hideg sem ért el igazán. Tömör boldogság. Antair azonban nem pihent meg és társait is rögtön noszogatni kezdte. Feladatokat kiabált.
   Ritius és Glienni nekiláttak tüzet rakni. Antair levetette a társaival a kesztyűket és miután a tűz meggyulladt, a csizmákat is. Hűvös Folyó és Seya ujjai teljesen lilák voltak, szemöldökük eljegesedett, de a herceg nem engedte, hogy olyan közel üljenek a tűzhöz, mint ahogy szeretnének. Krémet húzott elő táskájából és finoman, óvatosan bekente ujjaikat, hogy átmelegítse az izmokat.

   Miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem sérült meg, a tekintetüket és a körülöttük lévő nument is alaposan megvizsgálta. Ott sem talált semmi aggasztót, így végre megkönnyebbült.
   – Mikor eszünk már? – kérdezte Ritius, miközben kezeit melegítette a tűz mellett.
   – Most – mosolyodott el nyugodtan Antair. – Nappal mindig mennünk kell, de éjszaka bőven lesz időnk pihenni.
   Mindenki kicsit megnyugodott, egészen addig amíg körül nem néztek és rájöttek, hogy nincs mivel elütni az időt. A tábortűz csak egy barlang volt, ahol biztonságban tüzet lehetett gyújtani és semmi több. Voltak köztük természetes menedékek, mint ez a hely. Másokat Solsheim utazói vájták ki fáradtságos munkával és számos áldozattal.
   Összegyűltek a tűz körül és megvacsoráztak, még bőséggel volt náluk az Utregarban vásárolt finom ételekből.
   – Éjszaka a legfontosabb az, hogy ne menjetek ki a barlangból és ügyeljetek a tűzre – okította őket Antair, ahogy szalonnát és virslit húzott fel egy nyársra. – Éjszaka a szellemek ellepik az utat, de a tűz taszítja őket. Felváltva fogjuk őrizni és semmi szín alatt nem aludhat ki.
   – Tréfálsz? – kérdezte Ritius. – Rá fog menni az összes tűzifánk.
   – Éppen ezért már pirkadatkor kimegyünk és gyűjtünk helyette újat.
   – Fasza… – sóhajtott a harcos, de azért kiélvezte a pihenőidőt. Jóllakott, aztán leterítette pokrócát, vastag lepedőjét és takaróját.
   A többiek is megágyaztak, már amennyire tudtak. Annyira nem különbözött a sátrakban töltött éjszakáktól. Mindannyian álomra szenderültek és egymást felkeltve őrizték a tábortüzet.

   Uriel sajgó lábakkal tért magához, majd azonnal felkelt. A vihar már jócskán alábbhagyott. Az éjszaka most koromsötét volt és hangtalan. Hűvös Folyó és Ritius még mindig aludtak, Glienni pedig éppen Seyával beszélgetett a tábortűz mellett.
   – Jól aludtál? Nem horkoltam? – kérdezte Glienni némiképp zavarban, mikor leült melléjük.
   A férfi csak a fejét rázta és megropogtatta a nyakát. Ivott egy kis vizet és próbált magához térni.
   Glienni addig noszogatta gesztusaival míg magára nem vonta tekintetét és a barlang vége felé mutatott, aminek a végében alig észrevehetően egy apró járat bújt meg. A szemével intett felé.
   – Sétáljunk kicsit.

   Uriel bólintott és ráérősen kinyújtóztatta derekát mielőtt felkelt volna. Indulni akart, de észrevette Seya tekintetét és megkérdezte:
– Akarsz velünk jönni?
   – Menjetek csak. Én őrzöm a tüzet – mondta cinkos mosollyal.
   Ketten indultak a barlang mélye felé. Eleinte széles volt, de a belsőbb járatokban már össze kellett húzniuk magukat, ha nem akartak beszorulni. Uriel rosszul érezte magát a szűkös alagútban és nyomasztotta a lappangó félelem, hogy a barlang esetleg egy óvatlan pillanatban váratlanul magába építi. Hangot is akart adni félelmének, de Glienni feltűnően magabiztosan haladt előtte, így hát nem akart szégyenben maradni. A járatok kiszélesedtek és szerteágaztak. Ők csak egyenesen mentek tovább előre, amíg egy hirtelen kanyart nem kellett tenniük. Testüket teljesen a falak közé préselték és nagy nehezen átjutottak rajta. Uriel fel nem tudta fogni, hogy kedvese miért pont a legszűkebb járatot választotta a sok közül.
   Glienni azonban nem egészen egy órája már körülnézett és tudta mi van az út végén. Határozottan, törtetően lépdelt a cél felé és nemsokára ki is jutott a keskeny hasadékból. Izgatottan, csípőre tett kezekkel várta Urielt, aki megkönnyebbült sóhajokkal szabadult ki a szűkös falak közül.

   – Őrült vagy – mondta komolyan a nőnek, de Glienni csak megérintette állát és felemelte, hogy nézze meg hol is van pontosan.
   Mikor ez megtörtént, Uriel elámult. Azonnal felismerte mivel van dolga, pedig még sosem látott ilyesmit. Egy sekély, melegvízű forrás gőzölgött előttük, egyik oldalon a hegy fala szegélyezte, a másikon tágas kőtenger. Kellemes illata volt és hívogatóan emelkedett fel belőle a forró gőz.
   – Remélem azért meg tudsz bocsátani. Megfürdünk? – kérdezte Glienni és feszülten sóhajtott.
   Uriel csak egy rövid ideig hallgatott, mintha a pillanat súlyát próbálná magába inni. Meglepődött, de nem illetődött meg és habozás nélkül válaszolt.
   – Meg bizony.
   Vastag, kötött pulóvert viselt, amitől rögtön megszabadult. Alatta pamutból készült, hosszú ujjú felsőjéhez nyúlt, de Glienni finoman megérintette a kezét és megállította.
   Megfogta a pulóvert és lassú mozdulattal húzta le róla. Hagyta, hogy a szövet kiforduljon ujjaiból és tekintetét a férfi meztelen testére vetette. Régen látott ismerősökként mosolygott a mellkasát és vállát borító forradásokra és a lapos hasfalán átlósan húzódó vágásnyomra. Ujjak túrtak sűrű hajába, majd egy kéz gyengéd, de biztos mozdulattal megragadta derekát.

   Ajkuk légies, tapogató táncot járt, míg a nyelvek felbátorodtak és kalandos mozdulatokkal fonódtak össze. Egy könnyed, boldog érzés áradt keresztül a testén, egészen olyan volt mintha repülne. Szíve gyorsabban kezdett verni és forróság öntötte el testét. Fogai finoman érintették a férfi ajkát, aki oldalra hajolt és megcsókolta a nyakát.
   Finoman felsóhajtott és mély, mámoros lélegzeteket vett. Ujjait kezdte futtatni Uriel hátán és minden alkalommal megremegett ahogy a férfi meleg lélegzete libabőrös nyakához ér. Megragadta saját bundáját. Kigombolta és lassan kibújt belőle. Könnyed, Aernoni vörös blúzt viselt alatta, amit alig egy órája öltött magára. Finom anyagát csipkékkel díszítették az oldalán és a csuklóig érő kézelőjén. Félszegen mosolygott, s kezét a férfi félmeztelen mellkasának tapasztotta.
   Egy kéz kulcsolta át derekát és hirtelen magához húzta. A férfi csókolni kezdte őt, majd simogatta az oldalát a csipkeminták mentén. Jól esett ott lenni abban az erős szorításban, megérinteni a vállát, miközben a másik kéz lejjebb futott derekán és finoman ragadta meg a csípőjét. Vágyakozva falta a férfi meleg ajkait, zabolátlanul nyalogatta a nyelvét, mikor a kéz erősen megszorította a fenekét, mire csípője tett egy önkéntelen mozdulatot és arca elhúzódott.
   Megragadta a férfi övét és megpróbálta kicsatolni, de sehogy sem boldogult vele. Mielőtt túl frusztrált lett volna, Uriel elhúzta kezeit és kikapcsolta az övet. Letolta nadrágját, mely alól szikár, szőrös lábak fedték fel magukat, vastag, fekete alsóval.

   Glienni válaszul megragadta szép vörös blúzát és lehúzta magáról. Nadrágját sem késlekedett levetni. Gyors mozdulattal szabadult meg mindkettőtől, mint aki túl akar lenni egy nem szeretem dolgon és mikor felegyenesedett, egyik karját keble elé fonta, hogy eltakarja a mellbimbókat, másik kezével hasfalát próbálta elrejteni. Szégyellte az alakját. Azt hitte, hogy egy nő teste akkor szép ha gyenge és törékeny, ezzel szemben az ő hasa izmos és kockás volt; melle kicsi, karja szálkás, válla pedig csaknem olyan széles, mint Urielé és magasságban sem maradt el tőle. Őszintén tartott attól, hogy nem fog tetszeni neki. Félve tekintett a barna szemekre, melyek elkerekedtek és a vágy sötétlő tüze csillant fel bennük.
   Uriel közelebb lépett hozzá. Arca egészen szoborszerű volt, nem suhant át rajta érzelem, ami némiképp megijesztette Gliennit. Szemei tágra nyíltak, légzése méllyé és nehézzé vált. Előrehajolt és lágy csókot hintett ajkaira. Sokáig ízlelte ajkait, finom, kalandos mozgással, majd lassú mozdulattal csókolta tovább nyakát először az egyik, aztán a másik oldalt is. Szája tovább mozgott lefelé és csókot nyomott büszkén domborodó kebleire is melynek tetejét nem tudta eltakarni. Ajka még lejjebb vándorolt, de csak a karba ütközött. Elmosolyodott és felnézett a nőre. Úgy pillantott rá, mintha hazugságon kapta volna, aztán megcsókolta a melleket ugyanott. Glienni felnyögött és egy lassú, vonakodó mozdulattal visszahúzta bal karját.
Kínzó feszültséggel várta az ajkak érintését és lába kicsit már attól is megremegett, hogy a meleg levegő mellbimbóihoz ért. Utána érkeztek az apró csókok.    Mindegyik gyengéden hintett, lassú és finom. Egyre sűrűbben vette a levegőt és minden alkalommal, amikor a nedves ajkak visszahúzódtak bőrétől, azt kívánta bár ott maradnának.

   Egy kéz simult hasfalát eltakaró csuklójára és finoman elhúzta onnan. Miközben a férfi kezei mellbimbóit cirógatták, az élvezettől nagyot sóhajtott, majd lenézett. Uriel sűrű, barna üstökét pillantotta meg. Látta és érezte, ahogy most a hasfalát csókolgatja. Minden egyes kockára lassú, nedves csókot hintett.
Nem tudta befejezni a sort, Glienni teste rángatózni kezdett, ahogy hangosan elnevette magát. A férfi némiképp értetlenül nézett fel rá, nem értette mi olyan vicces, de Glienni két keze közé vette arcát és visszaemelte vele egymagasságba, hogy vad és szenvedélyes csókot adhasson neki.
   Átkarolta a férfit és erősen szorította a hátát, körmei tudta nélkül belemélyedtek a bőrébe és jobb térde felhúzódott, mikor a vastag ajkak ismét a nyakához értek, majd finoman megérintették a fülcimpáját. Hangosan és meglepetten nyögött fel, s olyan közel simult Uriel testéhez ahogyan csak tudott. Érezte, ahogy egyre dagadó férfiassága az ágyékának szegeződik. Látni akarta.

   Megérintette a férfit a vastag textilen keresztül, aki elhúzódott a nyakától. Uriel kissé felnyögött és barna pupillái teljesen kitágultak. Egészen más szemekkel nézett reá, mint korábban. Tetszett neki a tekintete. Sötét volt, erős, néma és akarta őt.
   Megragadta a férfi alsóját és lefelé kezdte húzni. Ahogy haladt lefelé a combokon, a felfelé ágaskodó férfitag ellenállásába ütközött, a köréje feszülő szövet felfedte erős és vastag formáját. Glienni nagyot fújt és kíváncsi szemekkel figyelte, ahogy lassan tovább húzta az alsóneműt. Rövidre nyírt, sűrű, fekete szőrzettel találkozott a szeméremdombon, de szeme szinte átsiklott rajta, ahogy meglátta az előtte lévő húst is. A szövet egyre többet engedett látni belőle, míg az ellenállás hirtelen megszűnt és kiszabadult az alsónemű fogságából. Határozottan emelkedett vissza és büszkén ágaskodva nézett szembe vele.    Meglepődött vastagságán és azon, hogy mennyi apró ér fut rajta keresztül. Nagyon keménynek tűnt, muszáj volt megérintenie, hogy kiderítse valóban az-e.    Nem csalódott.
   Pirosló arccal nézett a férfira, aki magabiztosan mosolygott rá. Lehúzta róla a bugyit, majd állával a gőzölgő forrás vize felé intett. Visszamosolygott rá, majd a kezébe kulcsolta sajátját és vezetni kezdte őt, pedig továbbra is rémesen izgult.
   Megfordult és húzta magával Urielt is, míg derékig el nem merültek a vízben. Közel húzta magához és finoman, ujjbeggyel kezdte simogatni a mellkasát. A férfi kezei is megmozdultak, de nem sok finomság volt a mozdulataiban. Ujjai egyre inkább a belső combjához kalandoztak és hosszú út után, Vénusz kapuját is megtalálták.

   Eleinte Glienni csak mosolygott, de ahogy szeméremajkai kissé szétnyíltak és megérezte közöttük az egyik meleg ujjat, vállai előre dőltek és feje magától a férfi elé hajolt. Száj fonódott az övére és a férfi megnyalta felső ajkát. Keze a hajába túrt. Viszonozta a gesztust. Lassú, határozott mozdulattal túrt keresztül a kócos, barna hajon és kezével a férfi szálas derekát szorította.
   Egyre határozottabban és gyorsabban simogatta odalent, ütemes mozdulattal. Ahogy megtalált egy bizonyos pontot, Glienni a férfi fenekére szorított és nem is engedte el egykönnyen, de jobban érdekelte mi van a másik oldalt. Ujjai lassan csúsztak át a combján és megérintette a vízből kikandikáló, merev péniszt.
   Először csak ujjait helyezte rá, majd finoman megmarkolta. Ámulatba ejtette mennyire kemény ahhoz képest, hogy a tapintása egészen finom. Jólesően forrónak találta. Úgy lüktetett a kezében akár egy szív. Lassan járatni kezdte rajta ujjait, érintésére fel-fel ágaskodott, mindig még több figyelmet és törődést követelt magának. Még inkább duzzadni kezdett a kezében, ahogy kíváncsian figyelte felfelé ívelt, erős alakját a víz fodrozódása alatt.
   Tovább csókolóztak és simogatták egymást. A meleg ujjak egyre gyorsabban izgatták és időnként rátaláltak arra a pontra, amitől testét pompás bizsergés, ágyékát pedig kínzó üresség járta át.

   Az izgalom pillanatról pillanatra nőtt, ahogy a csiklójával kezdett játszani. Zárt ajkakkal nyögött fel és erőből szorított rá a vastag, eres hímvesszőre, keményen futtatta rajta a bőrt oda-vissza.
   – Finomabban – súgta Uriel, majd a férfiasságához nyúlt és lefejtett róla két ujjat.
   Glienni bólintott és az arcát figyelte. Szerette volna jól csinálni, de nem tudta hogyan kell és amikor elragadta a gyönyör, nem tudott megálljt parancsolni a kezének.
   – Kicsit… te is lehetsz finomabb – szólalt meg nemsoká pihegve, de hiába is próbálkoztak, a vágy előbb-utóbb elragadta őket.
   A simogatásból erőteljes szorítás lett, a tapogatódzó csókókból falánk összefonódás. A cirógató kezek mostmár türelmetlenül szorítottak. Uriel körmei a nő fenekébe markoltak és Glienni hasfalán érezte ahogy a merev hímvessző nekifeszül és türelmetlenül megremeg. Magában akarta érezni.
   Uriel elmerült zöld szemének szikrázó csillogásában. Vizes, összecsomósodott haja a hátára tapadt, izgatóan emelte ki elefántcsontfehér bőrét és karcsú nyakát. Gömbölyű mellei pihegtek, ahogy egyre hevesebben vette a levegőt és a hegyes mellbimbók megannyiszor magukhoz invitálták érintését. Kezei a combjaiba markoltak, tapintása oly kellemesen bársonyosan sima és feszes is volt egyben. Maga felé húzta őket, a nő teste süllyedni kezdett a víz felszínén.

   Glienni széttárta combjait és hátát a forrás természetes falának vetette. Közelebb húzta a férfit, aki ismét megérintette odalent és néhány finom, érzéki puszival köszöntötte. Glienni aranyosnak tartotta, de már türelmetlenül vágyakozott rá. Ahogy a férfi felemelte tekintetét, ő teljesen elveszett szeme világában. Megharapta ajkait, ahogy az egyik keze a fenekére fonódott és meglátta, hogy Uriel a másikkal már önmagát szorongatja.
   A férfi tett egy-két apró lépést és megpróbálta behelyezni, de sem elsőre, sem másodjára nem sikerült. Harmadjára ellenállásba ütközött, de ahogy megfeszítette magát és erősen lendült egyet, áthatolt és egy pillanat múlva, torka elakadt, testébe egészen új érzés költözött amit a felszabadulás sóhaja követett.
   Glienni csípő fájdalmat érzett és a fogait kezdte szívni. Háta próbált elrugaszkodni a faltól, de egy pillanat múlva visszadőlt. Uriel két kezével tartotta combjait és lassan, finoman hatolt belé.
   – Fáj? – kérdezte.
   – Dehogy – hazudta és erősen átkarolta a derekát, úgy próbálta buzdítani a férfit.

   Eleinte csak tűrte és nem élvezte, de tudta, hogy a fájdalom nem tart örökké. Megbízott a vágy ígéretében, ami végig valami páratlan csodával kecsegtette. Hirtelen már nem érezte magában a férfit. Mikor lenézett, látta, hogy a víz vörössé válik alatta. Kissé megijedt, de csak addig tartott, míg a férfi ismét beléhatolt. Ezúttal kicsit jólesően sóhajtott fel. A dörzsölés még mindig csípő fájdalommal járt, de már érezte, ahogy kitölti őt. Még erősebben ragadta meg a vállánál és a fenekénél, majd erősen maga felé húzta. Nem volt olyan fájdalom, ami dacolhatott volna e vággyal. Fölé tornyosult a gyönyör és az izgalom. Beljebb csúszott a vízbe, kezeivel ragadta meg a forrás érdes szélét és elterült a sekély víz felszínén.
   Uriel a fenekébe markolt. Végtelenül felizgatta telt, kerek formája, bőrének feszes tapintása. Erősnek érezte magát és már nem féltette. A víz segítségével könnyedén szintbe húzta majd ismét beléhatolt. Ezúttal vad és agresszív módon, olyan vehemenciával ami tehetetlenné szegezte a nőt, aki csak kapaszkodott, de minden erejével, miközben a testét egyre jobban átjárta a gyönyör. Tiszta erőből szorította a forrás szirtjét és figyelni kezdte Urielt. Tekintetében eleven vadság tükröződött. Karjai úgy feszültek, hogy az izom szinte kibújt a bőr alól, mellkasa előre-hátra mozgott és csípője szűnni nem akaró gyorsasággal lüktetett. Izzadságcseppek gördültek le a homlokán, aminek a látványa még inkább felizgatta.

   Hátrahúzta magát karjaival és véletlenül kicsúszott a férfi szorításából. Lábai megérintették a talajt, de nem állt meg rajtuk olyan biztosan, mint ahogy gondolta. Lába remegett, de a férfi már meg is csókolta. Ajkuk vadul fonódott össze, aztán Glienni elkapta a csuklóját és kihúzta a vízből, a forrás hosszú, sekély partjához vezette. Testének játékával maga alá kényszerítette Urielt, aki hanyatt feküdt és a szájába vette gömbölyű melleit, ide-oda járatta nyelvét a merev mellbimbón, de Glienni teljesen elterült rajta és megpróbált ráülni. Némi próbálkozás után teljesen beleült és hangosan nyögött fel. Egészen máshogy érezte most és a fájdalomnak már alig maradt nyoma. Néhány pillanatig meg sem tudott mozdulni, csak sóhajtozni tudott. Teljesen kitöltötte a férfi, mámorító érzés volt. Sokkal-sokkal több annál, mint ahogy elképzelte. Átszellemülve, szinte öntudatlanul simított végig érzékien a saját oldalán, majd lassan kezdte mozgatni a csípőjét. Ahogy Uriel a derekára fogott, ő teljesen elnyúlt rajta, hogy a bőrük összeérjen és fokozódó ütemmel mozgatta fenekét fel és le.    Csókokkal kezdte elhalmozni a testét. Ahol csak érte, a nyakát, a vállat és jobbára szőrtelen mellkasát. Teljesen elmerült a testének tanulmányozásában, miközben csípője magától mozgott, lassan emelkedett és gyorsan süllyedt, s minden alkalommal amikor testük teljesen összeért, úgy érezte akár véget is érhetne a világ. Mikor beletúrt a férfi hajába, az nem bírta tovább a kényeztetést. Két kezével hirtelen átfonta szépen hajlott derekát és erőnek erejével magához szorította.

   Meg sem tudott mozdulni szorításában, de már nem is akart, miután Uriel gyorsan és vadul kezdett alulról egyre mélyebbre hatolni benne. Csípője kíméletlen ütemmel járt alatta. Úgy érezte megfojtja a gyönyör, egy gondolatot nem tudott megformálni és a hangok maguktól hagyták el a torkát. Uriel sóhajaiba egyenlőrészt vegyült élvezet és fáradtság, végtelenül felizgatta. Kiszolgáltatottnak érezte magát és élvezte milyen erővel szorítja őt mindenütt.    Körmei mélyen belevájtak a férfi vállába és amikor a keze az arcához ért, beletemette fejét és néhány pillanatra olyan érzése támadt, mintha egyáltalán nem tudná irányítani a testét. A gyönyör egyre csak fokozódott és hirtelen úgy érezte ki kell törnie ebből a mámoros szorításból, mielőtt végleg elveszti az eszét.
   Kiszabadult a karok közül, teljesen felült rajta és a barna szemekbe mélyedt. Sokkal jobban esett, ha látta mennyire élvezi. Mellkasára tapasztotta tenyerét ellenpontként és hevesen lovagolni kezdett rajta. A férfi ráfogott derekára és követni kezdte mozgását, hamar rátaláltak a tökéletes ütemre. Egyre jobban és mélyebben érezte őt, s mikor egy idő után a csípője mélyre süllyedt, a férfi eltalált benne valamit, majd újra és újra megtette. Nagyot nyögött és felemelte a fejét. Azt sem tudta mi történik vagy hogy mit szorít éppen, de azt teljes erejével szorította és eszeveszett iramban kezdett fel-le mozogni, mintha teste könyörögne, hogy ez a varázslatos érzés soha ne tűnjön el. Néhány mámoros pillanatig érezte ezt az elképesztő, csodálatos érzést és az eksztázis csúcsán olyan nagyot lendült, hogy Uriel kicsúszott belőle.

   Azonnal elernyedt és elterült a férfi testén. Kéjes remegés uralta egész testét, teljesen erőtlennek érezte magát. Nem is jutott eszébe, hogy folytatni szeretné, csak sűrű sóhajok között próbálta visszanyerni a lélegzetét. Nevetni támadt kedve. Elméje teljesen kiürült, fel sem tudta dolgozni igazán az érzést.    Nem is volt rá ideje. Uriel megfogta őt, lendületet vett és a hátára fordította. Mire Glienni feleszmélt, már ismét azokat a szemeket látta és tudta mi következik. Széles mosollyal nyögött fel és élvezte ahogy a férfi vadul, őrülten szereti őt. Olyan természetes vadság és feszültség volt barna szemében, ami azonnal felizgatta. Nem tudta újra átélni azt a mámorító és megkönnyebbülő érzést, de nem bánta. Most nem üldözte a gyönyört, hanem ellazult és fesztelenül élvezte a szerelmet. Összekulcsolta kezeit a férfi nyaka körül és szüntelenül az arcát figyelte. Teste merő izzadtság volt, a cseppek csak úgy gyöngyöződtek rajta. Sűrűn, zihálva vette a levegőt, de továbbra sem fáradt. Uriel felegyenesedett és kissé beljebb húzta őt a víz felszínén.
   Glienni hirtelen felindulásból felemelte lábait és a férfi nyakába tette őket, annak nagy meglepetésére. Úgy látta tetszik neki a dolog, mert két kézzel, erősen szorított rá combjaira, néha meg-meg csókolta vádliját és nem gyorsabban, hanem egyre erősebben és mélyebben mozgott benne. A vágy mostmár őt is egyre jobban hatalmába kerítette és egyre inkább próbált együtt mozogni a férfival.

   Uriel oly közel hajolt hozzá, hogy lábai teljesen testük közé préselődtek. Kényelmetlen volt, de mit számított? A férfi megragadta fenekének oldalát és úgy folytatta tovább. Néhány újabb lökés múlva egyre hevesebben lihegett és pupillájának sajátos sötétsége egyre inkább magába szívó lett.
   Glienni nem tudta mozgatni a testét, csak a karjait, de mindenáron boldoggá akarta tenni. Vadul túrt a hajába és erősen szorította őt, majd végül meg is csókolta a férfit, de ajkai hamar elváltak, ahogy egy új érzést tapasztalt meg. A férfi egyszer csak hatalmasat lökött benne, mozdulatát hangos és mély sóhaj követte és ez megismétlődött újra és újra. Végtelenül izgalmas érzés volt, olyan mélyen járt benne, hogy minden kéjes sóhajtása a torkán akadt.
   Az erős lökések egyre inkább gyengültek és Glienni eltűnődve, száját kitárva figyelte a férfi arcát. Nem akarta, hogy még vége legyen, oly erős vágyat érzett ezekben a pillanatokban. Élvezettel figyelte, ahogy mellkasa sűrűn piheg, izmai lassan és fokozatosan elernyednek, szorítása lassacskán gyengéddé változik.
Uriel még egy darabig benne volt, majd fölé hajolt és finoman megcsókolta őt, miközben kicsúszott belőle. Adott néhány csókot, de aztán kimerülten és kielégülten feküdt a hátára.

   Glienni a hasára tette kezeit és lassacskán visszanyerte uralmát a lélegzete fölött. Mosolygott és egyszer még fel is kacagott, noha nem mondta el miért. Felhőtlenül boldog volt. Neki ez több volt a szerelmük beteljesedésénél. Több a testi örömnél, a felfedezés varázsánál, a kíváncsiság és a vágyak kielégítésénél.    Győzelem volt. De még micsoda győzelem… Úgy érezte mintha egy Mérleg Kapu méretű fal omlana le előtte.
Glienni szembefordult vele és nevetve mosolygott. Feje elterült a férfi mellkasán és hosszú ideig csendesen, páratlan nyugalommal pihentek.
   – Mire gondolsz? – kérdezte aztán, ujjaival a mellkasát futtatva
   Uriel két ujja egy ismerős ütemet dobolt a fenekén, de amint feltette a kérdést, úgy felkacagott, hogy elemelte kezét és még el is fordult. Egy csintalan kisfiú mosolyával meredt a hercegnőre.
   – Muszáj kimondanom?
   – Nem muszáj. Csak ha akarod.
   – Pont úgy kérdezted, mintha megérezted volna mire gondolok, komolyan… – nevetett a férfi. – A tánc után az volt az első gondolatom, hogy vajon… tudod, hogy az ágyban is olyan jól táncolsz-e?
   – Egyszer sem léptem a lábadra, nem igaz? – kacsintott rá pajkosan. Mosolyából önbizalom sugárzott.
   Uriel nevetve sóhajtott.

   – Sokkal jobban áll neked, amikor ilyen határozott vagy – megcsókolta a nőt, majd egy idő után ismét visszafeküdtek és élvezték a kielégülés csendes békességét – És te mire gondolsz?
   Glienni feljebb könyökölt a durva talajon és a fülébe súgta.
   – Arra, hogy pisilnem kell.
   – Hál’ istennek! Már nem bírtam volna sokáig tartogatni – nevetett Uriel és azonnal felkelt.
   Nem pazarolták az időt arra, hogy felöltözzenek. Összepréselve magukat átkeltek a barlang egyik repedésén és két külön irányba váltak el, hogy aztán visszatérhessenek. Egymás karjaiban, szembe fordulva mártóztak meg a forrás meleg vízében. Uriel leült a hátát a szirtnek támasztva és Glienni helyet foglalt az ölében.
   – Izgultál? – kérdezte Uriel, mire Glienni a mellkasához kapott és hatalmasat sóhajtott.
   – Borzasztóan! Úgy féltem… mindenféle dolog miatt, el sem tudod képzelni! – vallotta be és felszabadultan nevetett.
   – Ahhoz képest… – öltött Uriel lenyűgözött ábrázatot és Glienni érezte a combján, hogy az emlék hatására kissé megmerevedik.
   – Köszönd meg Ritiusnak.
   – Miért? – hervadt le a könnyed mosoly Uriel arcáról.
   – Csak köszönd meg neki. Ellátott némi jótanáccsal.
   – Öhm… rendben – bólintott és némi töprengés után úgy döntött nem akarja tudni miféle tanácsokat adhatott – Tudod mi jobb az elsőnél? – kérdezte csibészes mosollyal.

   – Szabad a gazda – válaszolta, pedig a combjának feszülő hímvessző okán rendelkezett egy erős tippel.
   – A második.
   Még egyszer szerették egymást, ezúttal felszabadultan, játékosan. Sokat nevettek közben és csak rövidebb időkre ragadta el őket úgy igazán, valódi erejével a szenvedély. Miután élvezték az édes együttlétet és segítettek egymásnak megtisztálkodni a forrásban, búcsút mondtak titkos téli rejteküknek és visszatértek a többiekhez.

   Akkorra már mindenki ébren volt és társaik észre is vették, hogy együtt lépnek ki a szűk alagútból. Nem kérdeztek és nem is mondtak semmit, de a többségnek feltűnt, hogy szokatlanul könnyednek tűnnek. Uriel ismét beszédessé vált, a tábortűzhöz ült és bekapcsolódott a beszélgetésbe. Glienni csak összenézett Ritiussal és mosolygott. A harcos fogait kivillantva bólogatott felé és hamarosan el is vonultak, mert a hercegnőnek egyszerűen muszáj volt mesélni valakinek.
   A hosszú éjszaka több mint fele még hátra volt. Uriel és Glienni titokban tartották titkos kis forrásukat, legalábbis Uriel azt hitte, mert amikor harmadszorra is meg akarták látogatni, Ritius áztatta benne magát, utána pedig nem volt lehetőségük visszamenni, mert ők őrizték a tábortüzet.
   A sötétség már oszlani kezdett, de nem sietett sehová. Jó pár óráig ücsörögtek a tűz mellett mire megpirkadt. Nem volt vihar és a hó sem esett. A világ tisztának tűnt, ahogy a barlang száján bámultak kifelé. Zöldeskék, hullámos fény táncolt a horizonton.

   – Menjünk kicsit közelebb – javasolta Glienni.
   – Biztos, hogy jó ötlet?
   – Attól, hogy a szájához ülünk, még nem lesz semmi bajunk. Csak tegyél egy jó nagy hasábot a tűzre.
   Végül beadta a derekát és hamarosan kiültek. Bundát is kellett venniük, mert a barlang szájában már ki voltak téve a hidegnek. A szél nem érte el őket, de Uriel így is majd megfagyott. Az égbolt tiszta volt és felhőtlen. Ezer és ezer csillag fénye világította meg a sötétséget és kusza tengerük alatt zöldeskék, hullámzó fény táncolt.
   Glienni átkarolta térdeit és így szólt:
   – Most szeretem ezt a világot. Mindig úgy gondoltam, hogy nagyon szép, de sosem tudtam szeretni. Ezt az óraművárosban értettem meg. Örülök, hogy itt történt meg.
   Uriel mosolygott és a csillagokat kezdte tanulmányozni. Absztrakt alakokat alkottak és biztos volt benne, hogy rengeteg csillagképet rejtenek. Egyet észre is vett és felismerte, hogy látta már a villámok nyomában. Farkasra emlékeztette őt, de lehet csak a nappal látott vihar és a kóbor farkas miatt.

   – Találkoztál már szellemmel?
   – Senki sem találkozik velük. Úgy nem, ahogy én találkoztam veled – nyújtotta ki egyik lábát. – Amikor az ősöm oltára előtt imádkoztam, éreztem a szellemét. Úgy, ahogy megérzed valaki jelenlétét a távolban. Nem feltétlenül látod, de tudod, hogy ott van – kicsit elhallgatott és az ég felé mutatott. – Az igazán hatalmas szellemek néha megmutatják magukat.
   Uriel meglepetten fordult ismét a csillagkép felé. Glienni észrevette a pillantását és próbálta megtalálni az égboltnak azon részét, amit bámul. Sokáig kellett keresnie, de sejtette, hogy ott van és így végül meg is találta.
   – Sejtettem, hogy vagy ő talál meg téged, vagy te őt. Az ősi szellemek olyanok, mint az érzések. Bizonyos érzések, bizonyos szellemeket vonzanak. Belőlünk képviselnek egy darabot.
   – És… – szólalt meg Uriel bizonytalanul. – Ő mit képvisel? – kérdezte szinte megbabonázva, egyre csak a csillagképet figyelve.
   Glienni hosszasan és gyanakvóan hallgatott mielőtt válaszolt volna.

– Változást és szabadságot. Szélsőséges szabadságot. Emlékszel még a mesére, amit hallottunk? – Uriel bólintott – Az a rövid változat, amit idegeneknek mondanak. Kimarad belőle, hogy maguk a szellemek is viaskodtak egymással. Voltak, akik megszerették az embert és nem bánták, hogy otthonukká teszik ezt a világot. A sárkány vezette őket, a leghatalmasabb minden szellem közül. A rend megteremtője. A felhőnyelven úgy hívják, hogy Bai’ha. Azt jelenti: az, aki épít.
   Urielre pillantott, aki figyelmesen hallgatta, de a szemeivel továbbra is az égboltot kémlelte.
   – A farkas szembeszállt vele. Úgy nevezzük: X’halii. Az, aki pusztít. Minden lánctól szabad akar lenni. Arra vágyik, hogy bárki szabadon megtehessen bármit, amit csak akar. Az ellenállást, a szabadságot, a korlátok és a rend lebontását jelképezi. Olyan szellem, aki nem hajlik meg senki akarata előtt. A saját igazságáért harcol, még akkor is, ha ő az egyetlen, aki hisz benne.
   – És szerinted ezért hasonlítok rá? – vonta fel Uriel rosszallóan a szemöldökét.
   – Ezért is… és a numen miatt, amit viselsz. A színe, az érzés ami átjárja és legfőképp az, amit a dalodban hallani. Az a mély tagadás és igazságérzet. Egy vágy, hogy elpusztítsd azt, amit képtelen vagy elfogadni.
   Uriel hallgatott és eltöprengett a szavain.

   – És mert…
   – A kapu miatt – hunyta le szemeit.
– Igen. Shin Valderan és a társai felépítettek valamit. Valamit, amit hogyha igazán megtapasztalsz… – sóhajtott. – Nem tudom, hogy el tudod-e fogadni vagy sem. Akárhogy is, én őszintén hiszem, hogy képes vagy bármire. Akár arra is, hogy elpusztítsd amit ő felépített.
   A férfi hallgatott. Kissé csalódott volt. Eddig úgy gondolta, Glienni volt az egyetlen, aki úgy ítélte meg, hogy semmit sem törődött azzal az átkozott kapuval.
   – Szeretnéd, hogy elpusztítsam? – kérdezte komolyan, mintha próbára tenné.
   – Szeretném, ha meg tudnánk változtatni – mondta és megfogta a kezét. – Közösen. Veled és a többiekkel együtt.
   A válasz kicsit megnyugtatta, de sokkal inkább elgondolkodtatta. Azon, hogy vajon ő mennyire szeretne változtatni. Egy felfrissült és kipihent Ritius váltotta őrségüket. Glienni vele maradt az utolsó őrségre a nappal előtt, míg Uriel megpróbált egy kicsit aludni. Nem szabadult a szellemek gondolatától, mintha az befészkelte volna magát a fejébe. Alig egy órát aludt, de abban az órában vad bestia volt. Végtelen téli mezőkön nyargalt keresztül és oldalról terelte az öreg, lassú gotrinok egyikét, egyenesen a falkájához. Sebesen rohant. Izmai megköszönték a mozgást, a hó kicsit sem volt hideg a mancsa alatt és a szél vele együtt futott. A préda szaga hajtotta előre. Elöntötte a boldogság, hogy az, aminek lennie kell. Harapott, lakmározott, diadalt aratott és friss vér ízével a szájában kelt fel.