Hosszú Éjszaka

„… Rémületükben, az emberek elfelejtették vágyaikat és minden megfagyott szív önző imát rebegett a fényért…”
 
   A hosszú nappal kimerítő volt, de a hosszú éjszaka legalább annyira pihentető. Senki sem tűnt túlságosan lehangoltnak mikor már pirkadatkor munkához láttak. Glienni repült ki felderíteni, míg a férfiak munkához készülődtek. Néhány ugrással a magasba emelkedett és játszadozva, zuhanva nézett körül. Remekül érezte magát, a hajnali hideg ellenére kicsattant az erőtől és egyre bonyolultabb mozdulatokkal szántotta a levegőt.
   Nem messze megpillantott néhány sötét és kemény fát. Közelebb repült, úgy látta, hogy az egyikkel bőven be fogják érni, de azért kíváncsiságból leszállt elé. Eltűnődött rajta vajon ki tudná-e dönteni egyedül. A magasba szökkent és megtett némi távolságot. Megpördült és előre lökte magát, lábával próbálta eltalálni a fatörzset, de talpa nem ért a fához. A kettő között felrobbantotta a levegőt és bele tudta vinni minden lendületét. Ügyetlenül esett fenékkel a hóba és esés közben meghúzta a csuklóját, de érezte, hogyha gyakorolna, sikerülne. Szép mozdulat lenne. Lábában semmilyen fájdalmat nem érzett. A vastag fát persze nem tudta kidönteni, de a háncs egy jókora területen lehullott, s a fatörzsből tekintélyes méretű darab szakadt ki.
   Nem szánta el rá magát, hogy kidönti, pedig kíváncsi volt rá, hogy sikerülne-e. Neki is megvolt a saját feladata. A felderítésen kívül ő és Antair látták el a vadászok szerepét. Elsődleges célpontjai madarak voltak. Ők nagyobb számban fordultak elő, mint más vadállatok és kitűnő edzésnek találta a madárfogást. A napok múlásával egyre merészebb módokon mert repülni; ösztönösen tudta, hogyan hasznosítsa olyan módokon, amikre nem is gondolt korábban.

   Visszatért és vezetni kezdte a többieket. A fát egyikük sem tudta egyszerűen és hatékonyan átvágni a numennel, így a hagyományos módon csinálták, fejszékkel. Ez Uriel, Ritius és Hűvös Folyó feladata volt.
   Miután végeztek, tovább álltak. Ma kellemesen meleg nap virradt és a déli szél kedvesen simogatta a világot. Életet masszírozott az éjjel átfagyott tagokba. Egészen nyugodt útjuk volt. Uriel még jelenést sem látott és a numen sem volt telített. Mintha az út egy csendes részéhez értek volna. A terep már nehezebb volt. Megint előkerültek a kötelek. Hegyoldalakon, néhol szerpentineken és keskeny, természetes hidakon kellett átjutniuk. Fáradtságos és veszélyes terep bármelyik utazónak, kivéve annak, aki tud repülni és az ő társainak. Egy alkalommal Glienni inkább átvitt mindenkit a szemközti hegyoldalra. Antair azonban nem volt hajlandó elfogadni a segítséget, így a többieknek meg kellett várniuk, míg gyalog megkerüli a hegyet, átjut a hídon és felér a szemközti csúcsra.

   – Szép dolog – jegyezte meg Hűvös Folyó a túloldalon. – Minket négy lépés távolságra sem enged, ő meg ott lófrál kedve szerint – mondta és egy erőtlen mozdulattal hanyatt vágta magát a hóban. Seya csatlakozott az oldalára és hóangyalt kezdett csinálni.
   Glienni álnok módon elmosolyodott, lehajolt és hógolyót gyúrt. Oldalba bökte Ritiust, aki kapott az ötleten és együtt megdobálták a hóban fekvő társaikat.
   – Hé! – kiáltott fel Seya. Nevetett és ő is hógolyót gyúrt. Ritius és Glienni aztán Urielt is megsorozták, akit ráadásul még Joachim is hátba dobott. Aztán Hűvös Folyó is kapott egyet.
   – Víz alatt ne szórakozzatok a krokodillal – jegyezte meg a sámán. Meg sem mozdult. Hanyatt fekve, kezeit a tarkói alá téve pihent, még a havat sem kaparta le az arcáról. Senki sem értette a megjegyzését.
   – Szórakozz velünk, Hűvös krokodil! – nevette el magát Seya és rögtön megdobta egy hógolyóval. A kislány szép találatát Ritius és Glienni kevésbé pontos sortüze követte.
   A sámán nehezen sóhajtott, felült, leseperte bundájáról a havat, majd lassan felállt. Vele együtt a hó is felemelkedett a levegőbe és szabálytalan gömbökké gyúródott. Legalább ötven hógolyó gyúrta magát a magasban.

   – Csak, hogy tudd, ez csalás! – fedte meg Seya.
   Hűvös Folyónak arcizma sem rendült, megdobta őket mind az ötvennel, de Uriel megidézte kupoláját barátai előtt és útjukat állta.
   – Így már jobban kedvemre való a játék – jelentette ki határozottan Joachim és zöld kört rajzolt körmével a hóba. A fehérség eltűnt a pecsét alatt, aztán már próbált is elhajolni a következő ötven hógolyó elől, sikertelenül. Egy darabig jókedvűen dobálództak, de ahogy előkerült a numen, a játék eldurvult.
   Seya megdobta Ritiust egy hógolyóval. Gonoszul mosolygott, majd csettintett egyet és röptében, a hógolyó eltűnt és egy cica jelent meg helyette. Éles karmaival a bőrébe mart. A harcos fájdalmas mozdulattal elkapta a nyakánál fogva és a hóba taszajtotta. Glienni a levegőből támadott mindenkit és cikázva elkerülte a válaszcsapásokat. Fölényesen nevetett, ameddig egy zöld pecsét ki nem rajzolódott fölötte. Felvillant, aztán egész kis hófürdőt borított reá. Kellemetlenül érte, mivel a hó bejutott a bundája alá, ezért leszállt.
   Joachim mosolyogva, pecsétet rajzolgatva szaladt előle, de Glienni kitámasztott és összpontosított. Nem volt túl messze és meg tudta jósolni merre fut. Eldobta a hógolyót, majd egy széllökéssel nagy lendületet adott neki. Joachim szemei elkerekedtek, aztán a hógolyó olyan erővel törölte homlokon, hogy rögtön hanyatt esett és mozdulatlanul terült el a hóban.

   – Joachim! Ó, egek… – kapott a szájához és odarepült. Először úgy tűnt nincs semmi baja, de homloka lila volt és hiába szólongatta, nem volt eszméleténél.
   Miután fellocsolták, magához tért, de a feje kíméletlenül lüktetett és össze-vissza beszélt.  Megolvasztottak egy kevés havat, felforralták, majd vadzsályát és fűznektárt morzsoltak bele. Ritius az Utregari háztartás jellegzetes fájdalomcsillapítóját készítette el neki. Fejét is bekötötték, de a mágus még nem reagált a történtekre, elég volt neki megbirkózni a fájdalommal és azzal, hogy összerakja hol van és miért.
   Antair nemsokára megjelent előttük. Tekintete fenyegetően kerekedett ki, ahogy megjelentek jellegzetes ráncai. Erős borostájával és poroszos arckifejezésével egészen olyannak hatott, mint egy mogorva kiképző tiszt.
   – Ki volt? – kérdezte, minden betű hangsúlyát külön megnyomva.
   – Én voltam – válaszolt Glienni oldalra sandítva, lezser stílusban.
   – Mit tettél?
   – Megdobtam egy hógolyóval.
   – Egy hógolyóval? – kérdezte és fellépése megváltozott. Nem a határozott, felsőbbrendű uralkodóé volt, hanem egy felbőszült vezetőé, aki képtelen sorban tartani az alárendeltjeit. –  EGY HÓGOLYÓVAL? Meddig voltam oda, tíz perc? Tizenöt? Egy kis ideig nem vagyok veletek és ti hógolyózni kezdtek?
   – Most nem a hadseregben vagy, azt ugye tudod? – húzta fel a szemöldökét Ritius, majd oldalba bökte Hűvös Folyót. – Vagy lehet, hogy megszállták a szellemek?
   – Húúúúúúúú – csatlakozott a tréfához tökéletes fahangján és magasba emelt kezekkel lépett egyet Antair felé, amitől mindenki elnevette magát.

   Uriel próbált ellenállni, de ahogy meghallotta Seya csukláshoz hasonlító nevetését, ő sem bírta ki. Nagyon régen nem nevettek már így együtt ilyen jóízűen.
   – Szerinted ez vicces? – kérdezte elborultan Antair.
   – Nem… vagyis hát, igen – vallotta be végül Uriel. – Ne aggódj, nincs semmi baj – mondta nyugodtabban. Az út csendes, a numen szinte teljesen üres. Csak távol érzek egy jelenlétet, de az sem tűnik fenyegetőnek.
   Igen – értett vele egyet Seya. – Szerintem ma találkozni is fogunk vele.
   Antair kiszakadt felháborodásából és ámulatba esett. Ő harmadjára járta ezt az utat és sokáig tartott neki, hogy megtanulja olvasni. Megmondani, hogy csendes-e vagy veszélyes és a távoli jelenlétet egyáltalán nem érezte.
   Szigorúan grimaszolt, de végül annyiban hagyta a dolgot. Visszatért az élre és vezette őket.
   Glienni és Uriel alkották a hátvédet és a nő kicsit visszafogta a tempójukat, hogy nyugodtan beszélhessenek.
   – Minden rendben? – kérdezte Uriel a vonásait tanulmányozva.
   – Igen, jól vagyok – mosolyogni próbált, de ajkának vonala igencsak természetellenesen húzódott felfelé. – Csodálatosan éreztem magam tegnap éjjel, de egy kicsit aggódom, tudod? Egy kicsit… nagyon.
   – Miért?
   – Hát… – nézett a hóra Glienni, majd vissza a férfira. – Tudod, hogyan készülnek a kisbabák, ugye?

   Uriel arca varázsütésre megváltozott. Megtorpant léptében, ajkai elvékonyodtak, szemei kikerekedtek, arca megnyúlt és egy izzadságcsepp gördült le homlokán. Akkor, abban a pillanatban nem gondolt ezzel tudatosan. Fontosabb volt megélni azokat a különleges perceket és teljessé tenni őket.
   – Ó – mondta Uriel.
   – Ó? – dőlt előre a nyaka.
   – Ó, jaj nekem, ez… most kicsit hirtelenül érintett – mondta a tarkóját vakarva. – Nem ittál abból az utregari főzetből?
   – Miféle főzetből? – grimaszolt Glienni.
   – Utregarban készítenek valamilyen növényi italt, amit megiszol előtte és tudod… nem lesz baj. – Glienni hallgatása kétségbe ejtette a férfit. – Nem tudtad?
   – Honnan a fenéből tudtam volna? – fakadt ki Glienni.
   – Hát nem tudom, azt hittem a lányok tudják ezt!
   – Hát én nem tudtam! – kiáltott vissza Glienni, de mikor az előttük sétáló Hűvös Folyó hátrafordult, elhallgatott.
   – Mikor fogjuk megtudni? – kérdezte Uriel.
   – Leghamarabb tíz nap múlva – kellemetlen grimaszt vágott és kezét billegette oldalirányban.

   Tíz nap… – gondolta. Itt egy nap majdnem kétszer annyi ideig tart, mint Utregarban. Elfojtott magában egy tucat káromkodást.
   – Megijedtél.
   – Te nem?
   – Dehogynem – tárta szét a karjait – de én inkább attól féltem, hogy te mit mondasz majd.
   – Mit mondjak? – húzta fel a vállát hanyagul Uriel – Úgy lesz ahogy lesz, a baj már megtörtént. Örülnék ha kiderülne, hogy tegnap nem tettem gyereket a pocakodba, de szeretlek és akárhogy alakulnak a dolgok, én melletted leszek. Ezt tudod, ugye? – kérdezte komolyan.
   Sokkal nyugodtabb arckifejezést mutatott, mint ahogy valójában érezte magát. Válaszában azonban biztos volt. Ő apa nélkül nőtt fel és ha úgy adódna, egészen biztosan felelősséget vállalna a gyermekéért, akkor is ha emiatt nem mászhatná tovább a Világfát. Ehhez a gondolathoz ragaszkodott, még akkor is ha a félelem most éppen jobban rángatta testét mint a hideg.
   – Ez… nem rossz válasz – mosolyodott el Glienni. Kézen fogta és ráérősen a többiek után indult. – Szeretnél egyébként gyereket egyszer?
   Uriel fújt egyet. Igencsak hirtelennek érezte a kérdést.
   – Fogalmam sincs. Eddig még nem éreztem úgy, hogy csinálni kéne egyet – mosolygott széttárt karokkal. – Ki tudja, ha öregebb leszek, talán máshogy érzem majd.
   – De csak fantáziáltál néha, hogy hol leszel tíz vagy húsz év múlva? Volt ott család vagy nem?
   – Én sohasem képzeltem el hol lennék vagy milyen lennék tíz vagy húsz év múlva – mondta egyenesen előre, a semmibe bámulva. Aztán Glienni felé fordult. – És te?
   – Én mindig szerettem volna – ajkán átvillant egy mosoly, mely rögtön el is hervadt. – Viszont nem itt… nem Wiese világában. Csak akkor, ha a születendő gyermekem szabad lehet.

   Elérték a többieket és a jelenlét, amit korábban éreztek, erősödött. Már Antair, sőt, Glienni is érezte. Határozottan ismerős volt, nagyon ismerős. Arra az időre emlékeztette, amikor anyja még élt. Felfelé ívelt, széles kanyarban haladtak, megkerülve egy jókora dombot. Ahogy áthatoltak oldalán és a szél feltámadott, Glienni felfelé tekintett, mintha tekintetét vonzaná valami. Egy szobrot látott meg, egy fényes márványból faragott nőalakot. Széles, lobogó hermelinpalásttal ábrázolták, rajta a hegyek között felkelő nap szimbólumával.
   Egyszer csak, a szél felerősödött és orkánként zúdult reájuk. Egy lépést sem tudtak tenni, lecövekelve harcoltak a szél sodrása ellen. Seya majdnem elrepült, de Uriel el tudta kapni a csuklóját és a nument használva visszahúzta maga elé.   Lehajolt és átkarolta a kislányt. A szélvihar csak néhány pillanatig tartott, aztán tovább is állt, mintha sosem létezett volna. Mikor elillant, Glienni eltűnt mellőle.

   A hercegnőt elsöprő, ellenállhatatlan erővel ragadta magával a szélvihar. A földre huppant, de gyorsan talpra állt, ellenség után kutatva hívta a nument. A szél körbe-körbe cikázott rajta, mintha egy hurrikán szemében állna.
   Egy alak lépett elő a sötétből. Felvette alapállását, de hamar leengedte öklét, mikor meglátta kivel van dolga. Ő volt az. Valamivel idősebben, hosszúra hagyott hajjal. Elegáns, Aernoni ruhát viselt és legalább egy évtizeddel idősebb volt nála. Oldalán egy hatéves forma kislány álldogált. Szakasztott rá hasonlított, de arca pufókabb volt. Tág szemei nyitottak és kíváncsiak. Egy másik gyermek, pólyába csomagolva feküdt az ölén. Hüledezve próbálta feldolgozni mit lát, mikor egy hihetetlen jelenlétet érzett meg a háta mögött. Olyan volt akár Wieséé, Raduiné vagy a Garda nevű királynőé akivel Géel holdja alatt találkozott. Egészen magával ragadó és letaglózó. A levegőből ereszkedett alá, az orkán takarásából bukkant elő. Oly könnyedén állt meg a levegőben, akár a talajon.
   Szintén ő volt az. Haja egészen rövidre volt vágva. Alkata a mostaninál is szálkásabb és kimunkáltabb volt. Öltözéke csupa bíbor és ametiszt. Zöld szeme a szefirák minden tudásával ragyogott. Dereka köré fekete, drágakövekkel kivert öv volt csatolva, fenyegetően vibrált a szeme színében. Hátát három pár, vakító fehérségű, vékony szárny díszítette, kezében egy színeit folyamatosan váltogató gerelyt szorított.
   Visszafordult másik, sokkal szerényebb önmagához. Egyszerűen jelentéktelennek tűnt a királynőhöz képest, ki oly magasztos és kiemelkedő volt. Egy különb létezés, de ő egyedül volt.

   Ahogy méregette őket, hangokat hallott. Mind az ő nyelvén beszélt hozzá. Arcvonások, orrok és szájak jelentek meg és körbe-körbe vágtattak a sűrű szelek örvényén. Mind megmondta mit tegyen, de mindegyikük tanulsága különbözött és hangjuk elveszett egymásban. Glienni egy szót sem tudott kibogozni belőle és szédülni kezdett az örvény egyre fokozódó hevességében. Sokáig köröztek, s aztán ugyanolyan hirtelen, ahogy jöttek, el is tűntek.
   Mire a jelenés tovatűnt és ő összekapta magát, társai már szaladtak felé. Kissé megnyugodott és kifújta magát. Nem beszélt arról mit látott, még Ritiusnak sem. Gondolataiba mélyedve folytatta az utat.
   Ezenkívül, az út egész nap csendes volt. Korábban érték el a tábortüzet és bár elfáradtak, jóval kellemesebb hangulatban ütöttek tábort, mint tegnap. A tűz pattogni kezdett és miután Ritius megtört egy gyúlpálcát, az apró láng megnyalta a fadarabokat, s mohón ropogtatni kezdte őket.
   Éjszakai menedékük meglehetősen szűkös volt. Ha kétszer annyian lettek volna, már nem igazán tudtak volna közlekedni egymástól, de minden menedéknek örülni kellett, ami elrejtette az embert a széltől és az éjszaka dermesztő hidegétől.
Körülülték a tábortüzet és valamennyien fáradt kezüket kinyújtva melegedtek meg. Miután kissé átmelegedtek, nekiláttak a vacsorának. Uriel és Seya az Utregarból hozott gyümölcsök utólját dézsmálta meg. Ritius és Hűvös Folyó kenyeret tört, virslit és szalonnát sütöttek hozzá. Antair egy darab kolbászt majszolt, míg Glienni és Joachim szintén nyársat ragadtak és egy-egy darab halat kezdtek sütni.

   Joachim gondolataiba mélyedve sütögette a halat. Olyannyira elbambult, hogy észre sem vette, a hal már olyan jól átsült, hogy lángra kapott. Antair bökte oldalba, mire nagy sietve elhúzta a nyársot és fújni kezdte megégett ételét, de hiába. Végül Hűvös Folyó idézett némi vizet és eloltotta.
   – Köszönöm, uram – mosolyodott el Joachim és meglóbálta a nyársot. – Rogar csúnyán nézett rá.
   Ritius megkuncogta a megjegyzést és a herceg is elmosolyodott mellette.
   – Ki? – kérdezte Uriel zavartan, miután lenyelt egy harapásnyi jéghideg barackot.
   – Tudod, Rogar! – nézett rá Seya, majd hamar észbekapott. – Ó, persze, te nem tudod…
   – Hölgyem, ne mondja, hogy még nem mondta el neki a százegy mesét? – kérdezte megrökönyödve a mágus. – Na de kérem, mégis mit művelnek maguk éjszakánként?
   Hűvös Folyó felemelte egyik kezét, hüvelyk és mutatóujját összeérintette és azon dugdosta át másik kezének középsőujját oda-vissza. Ritius megmosolyogta, aztán rácsapott a kezére, mielőtt Uriel vagy Glienni észrevehette volna.
   – Nem tréfából kérdezem. Ez roppant fontos! – mondta, majd Hűvös Folyóra tekintett. – Bátorkodom feltételezni, hogy ön is ismeri a százegy mesét – a sámán kimérten bólintott. – Lám, lám – csóválta a fejét. – A mélytengeri városban nőtt fel, mégis tudja. A Ya’lane meséit minden egyes embernek hallania kell, különösen azoknak, akiket idegen földekről vett kebelére a Világfa!

   – Akkor meséld el neki! – vont vállat Glienni és egy kicsit még visszatette a halat a tűz fölé.
   – Igen, meséld el! – bíztatta Seya is a mágust és izgatottan törökülésbe húzta lábait.
   – Mind a százegyet? – kérdezte húzódozva Ritius.
   – Csak száz van, az utolsó elveszett – javította ki Antair.
   – Ma estére talán elég lesz egy-kettő is – mondta Joachim és a harcos egyetértett vele.
   – Most komolyan mesét fogunk hallgatni? – kérdezte Uriel. Furcsálta a dolgot. Ő is hallott meséket, de csak egészen kisgyermekkorában. Gyerekes dolognak tartotta.
   – A felnőtteknek is szükségük van mesékre – mosolygott rá Glienni.
   Joachim megégett ételére nézett, majd egy sóhajtást elnyomva megszólalt.
   – Ha egyikük volna olyan kedves és sütne nekem egy halat, bátorkodnék elkezdeni.
   Uriel elkérte azt a hátizsákot, amiben a halak voltak és elvette a mágus nyársát.
   – Köszönöm, uram – bólintott és ahogy nyújtotta a nyársat Uriel felé keze egy pillanatra rámarkolt a nyársra és nem eresztette. Mélyen Uriel szemébe nézett és súlyos komolysággal szólt hozzá. – Ez az emberiség legősibb története. Mindannyiunk öröksége. Az öné is – keze elengedte a nyársot és miután Uriel visszaült, felemelte hangját, miközben színpadiasan széttárta kezeit. – Halljanak szót! Egyszer volt…
   – Szavad ne feledd! – szakította félbe Seya és gyorsan felpattant. A táskájához szaladt, kirámolt belőle mindent, kezébe vette vastag plédjét és puha kispárnáját. A plédet a földre terítette, hason feküdt rá, a párnát álla alá húzta. – Kezdheted!
Joachim sóhajtott egyet, de aztán hozzálátott.

   – Egyszer volt, hol nem volt, tíz világon is túl, élt egy fiatal fiúcska. Egy kicsiny világ kicsiny országában, kicsi földnek kicsi házában. Ott élt az édesapjával, akit tisztelt és édesanyjával, akit szeretett. Éjszakánként, elalvás előtt, anyukája csodás meséket mondott neki. Még csak nem is olvasta, hanem úgy találta ki őket, s oly szépen tudott mesélni, hogy a kisfiú mindig el is aludt, mielőtt a mese véget ért volna. Mindig csak másnap, a kakasszó után hallgatta meg a mese végét.
   Ám egyik reggelen mikor felkelt, nem a kakas kukorékolása ébresztette, s ahogy körülnézett, azt látá, hogy kicsiny kis háza és körülötte kicsiny földjük sehol sincsen. Nem abban a világban és országban ébredt fel, amit ismert. Felkelő nap sugarai sütöttek keresztül a holdtalan éjszakán és körülötte csak kopár, kietlen föld honolt. Annak végén pedig egy óriási kapu.
Emberek százai vették körül, de egyiküket sem ismerte. Sírni kezdett, mivel nagyon megijedt, de látá, hogy nála idősebb és bátrabb férfiak is ugyanúgy riadalomban valának. Az emberek a kapu felé indultak, ahogyan a bogarak éjjel összegyűlnek a fénynél és egyesével, kinyiták a kaput.

   S túloldalán, megannyi társával, találának csodaszép tavaszi világot, mely szépségével harcra kel a szívekben uralkodó félelemmel. Kérdezgetni kezdék egymást, hol vannak, hogyan kerültek ide, miért vannak itt, de egyetlenegy sem tudta a választ. Ahogy tanakodának, három férfi lépett ki eléjük az erdő sűrűjéből. Megálltak előttük.
   Amint rájuk néztek, félelmet éreztek. Emberi formájuk volt ugyan, testük és arcuk formája is szakasztott olyan volt, mint az övék, de a szemük pupilla nélküli sötétség vala és az embert már csak attól kiverte a víz, ha a közelükben voltak.
Kérdezgetni kezdték őket, de azok nem válaszoltak, mivelhogy nem értették a nyelvüket. Helyette összeterelték az embereket és vezetni kezdték őket.
   Szegény fiú rettegett ezektől a sötétségszemű emberektől, úgy érezte csak le akar kuporodni a földre és összehúzta magát, akárhányszor az egyikük közelebb lépett hozzá. Ha óvatlanul belenézett végtelen szemükbe, teljesen elveszítette önmagát.
Az emberek követték őket egy darabig mert jobbat nem tudtak, de mindenki félt tőlük, ezért néhányan eldöntötték, hogy elhagyják a többit és maguk indulnak útnak a sűrű erdőbe. A sötétségszeműek hagyták, hogy elmenjenek, aztán egyikük utánuk iramodott és eltűnt az erdőben. Egy tucat levágott fejjel tért vissza. A többiek elé vetette őket. Volt, aki megpróbált harcra kelni velük. Azok meghaltak. Volt, aki az éj leple alatt menekült. Azok is meghaltak. Vezették az embereket akár pásztorok a birkát és jaj volt annak, aki futni próbált, vagy hátramaradt.
   A fiú borzasztóan félt és minden éjjel sírva aludt el. Nagyon hiányoztak neki a szülei.

   Tíz nap és tíz éjszaka járják a tavasz világát, mire megérkezének úticéljuk végére. Ott, még több sötétségszemű várta őket. Azok, akik odavitték őket hozzájuk, egyesével lecsupaszíták őket és a sötétszeműek elé állították mindet. Azok beszéltek egymással, döntést hoztak és egyesével elvezették őket egy-egy sötétszemű háta mögé. Ott gyülekeztek, ki-ki más-más tulajdonába került.
   A fiú következett a sorban. Lecsupaszították, de a sötétszeműek nem is beszélgettek a sorsáról, szinte rögtön elvitték az egyikükhöz. Egyes egyedül álldogált, egyetlen más embert sem vittek oda és ettől csak még jobban kezdett félni.
Mikor az utolsó ember sorsa felől is döntöttek, nekiindultak rejtélyes útjaikra, s az, aki megvette őt, csak ezután szólt hozzá.    Ő értette az emberek nyelvét, noha furcsán beszélte azt. Beszéde ének volt, hangja pedig becses dallam. Arcán izgatott, füléig érő mosoly ült, mikor megszólalt.

   – Üdvözöllek. Az én nevem Tar’gos. A te neved pedig A’rch. Azt jelenti: a legfényesebb – énekelte Joachim kellemes, tenor tónusban. Tar’gos mondandóját mindig énekelte és nagyon értett hozzá, hogy énekhangjával az alkalomnak megfelelően játsszon.
   Hangnemet váltott és egy megszeppent kisgyermek hangját próbálta utánozni.
   – De… de az én nevem…
   – A tulajdonom vagy. Az a neved, amit adok neked. Légy hálás. Ez valódi név, a valódi nyelven. Egy más embernek sincs  ilyen – énekelte a szöveget.
   Így szólott hozzá a gazdája, aki tíz világon és száz viszontagságon át vezette szegény, elhagyatott fiút, ki minden éjjel azért imádkozott, hogy reggel saját kis otthonának kicsi ágyában ébredjen fel, de imái nem találtak meghallgatásra.

   Így ért véget az első mese. Urielt már az elején megfogta a történet, könnyű volt számára azonosulni a fiúval. Ő is tudta milyen érzés biztonságban, szeretetben lenni még ha csak egy kis ideig is és szép mesét hallgatni, nyugalomban. Azt is kínzóan jól tudta, milyen érzés vágyakozni az efféle melegség után. A végére már úgy féltette a fiút, hogy teljesen megégette a halat. Ezen majdnem mindenki jót nevetett, kivéve a mágust, aki továbbra is éhes maradt és persze Antairt, aki csúnyán leteremtette mindkettőjüket, hogy tiszteljék jobban az ételt és ne pocsékolják el. A herceg maga készítette el a következő halat a biztonság kedvéért és miközben készült, Joachim elkezdte a második mesét is. Összesen ötöt mesélt el aznap éjjel.
A második mesében a fiú megtudja, hogy Tar’gos és sötétszemű népe uzenim-nek nevezi magát, de a szó jelentését nem tudta meg. Gazdája elmeséli, hogy ők és az emberek mennyire különböznek egymástól. Megtudja, hogy minden uzenim egy burokban, afféle bábban jön a világra, ahol több mint száz évet is eltöltenek mielőtt megtennék első lépteiket. Ez idő alatt, elérhető számukra a fajtájuk minden megszerzett tudása. Szabadon járhatnak-kelhetnek fajtársaik emlékei között a test börtönétől szabadon.
   A burok végül megreped és feltörik akár egy tojás, abban a pillanatban, amikor az uzenim rendeltetést ad a létezésének és megtanul mindent, hogy azt a helyet töltse be a világban, amit neki kell. Felnőttként hagyják el a burkot, birtokában minden tudásnak, amire valaha szükségük lehet és ezután, testük és elméjük nem is változik soha. Az idők végezetéig ugyanolyanok maradnak, mint ahogy megszületnek, nem öregednek. S valamennyien nagymesterei egy ember számára megfoghatatlan, félelmetes erőnek, amit numennek neveznek.
   Tar’gos azt is elárulja neki, hogy miért vásárolta meg őt. Elmondása szerint kíváncsi volt arra, amit az emberek tanulásnak neveznek. Egy uzenim nem tanul a másiktól. Magától sosem jutna eszébe ez a gondolat, hiszen úgy jött a világra, hogy tud mindent, amire csak szüksége van. Azért vette meg, hogy kiderítse miképp és hogyan tanulnak az emberek és azért választott egy gyermeket, mert elméje könnyebben formálható mint egy kifejlett példányé. Ezt a tanulságot korábbi rabszolgáin már levonta. Tar’gos roppant fontosnak tartotta saját kutatását és sok támogatója is akadt, az uzenimek ugyanis úgy gondolták, hogy így talán használható rabszolgákat lehet faragni a satnya és férges emberből.

   A harmadik mesében Tar’gos megparancsolja a fiúnak, hogy felejtse el a saját nevét. A fiú magában megfogadja, hogy mindenáron emlékezni fog arra a névre, amin az édesanyja hívta őt, amit az édesapjától kapott, hiszen csak ennyi maradt neki belőlük. Mindhiába. Tar’gos teljesen összetöri őt. Testileg egyáltalán nem bántja, de megtöri a szellemét és átformálja az elméjét. Megvonja tőle az ételt és a pihenést. A fiú akárhogy is mondja, hogy már nem emlékszik a nevére, Tar’gos mindig rájön a hazugságra. Különös hatalmát használja, hogy újra és újra behatoljon a fiú elméjébe. Rémes dolgokat mutat neki, borzalmas lidércnyomásokkal és éber rémálmokkal kínozza. Teljesen összetöri a magába vetett hitét, olyan mély sebeket okoz neki, hogy a fiú már a saját nevében sem biztos és a harmadik mese végére örökre elfelejti azt. Mindent elfelejt. Az otthonuk kinézetét, a szülei nevét, az édesapja arcát és azt, ami még a saját neve elvesztésénél is ezerszer jobban fájt neki: az édesanyja hangját.
   Uriel a végére már szörnyülködve hallgatta a mágust. Választékos beszédével amúgy is nagyon szépen mesélt, de a kínzás részleteit különlegesen erős átéléssel adta elő. Azon töprengett, hogy tényleg jó-e a gyerekeknek ha ilyesmiket mesélnek nekik, de ha belegondolt, az ő gyermekkora sem volt éppen móka és kacagás.

   A negyedik mesében megérkeznek Tar’gos otthonába. A fiú ott tapasztalja meg igazán mit jelent magányosnak lenni, mert egyetlen ember sincs abban a városban rajta kívül, egyedül uzenimek. Minden egyes pillantásuk a földbe taszította. El akarta süllyeszteni. Gazdája tanítani kezdi őt, de mint kiderül, nem lehet jó tanár abból, aki nem tudja mit jelent tanulni.
   A leckék a furcsa, éneklő nyelvvel kezdődtek, amit a fiú felhőnyelvnek nevezett el magában. Mértant és matematikát tanult, egyszerűbb gépeket szedett szét és rakott össze. Tar’gos a numen művészetébe is beavatta. A fiú öt évig tanult abban a városban, már azt is elfelejtette milyen érzés egy másik ember társaságában lenni. Ez idő alatt megtanulta a felhőnyelvet, de nem mert megszólalni rajta, mert a város lakói megbüntették, ha meghallották őt. Ezt a nyelvet énekelték, nem beszélték és egy apró hangocska eltérés is eltorzította a szavak jelentését. Ha ütöttek, soha nem az öklüket használták. Nem szennyezték be magukat azzal, hogy hozzáérnek egy emberhez. Egyszerűen csak gondoltak egyet és a fiút mellkason- vagy arcon taszajtotta egy képtelen erő. Ez néha minden ok nélkül is megtörtént és volt, hogy egyetlen ütésüktől napokig nem ébredt fel. Erejük és tudásuk nem volt mérhető az emberek mércéjével.

   Öt év eltelte után, Tar’gos kudarcnak ítélte a kísérletet. A fiú hiába tanulta meg használni a nument, hiába értette meg a felhőnyelvet, hiábavalónak bizonyult minden matematikáról és gépekről szerzett tudása. Egy uzenim mércéjével mérve ez semmi volt. Tar’gos megbizonyosodott arról, hogy az emberi képesség határa szánni valóan alacsonyan található, ezért eladta a fiút valaki másnak.
   Habár az uzenim mércéjével mérve a fiú alig volt több az állatnál, az ötödik mesében kiderül, hogy emberi szemmel nézve egészen kivételes tudással rendelkezik. Új gazdája egy bányába viszi, ahol hosszú-hosszú idő után más emberekkel találkozhat. Ez óriási örömöt okoz neki és ottléte alatt szinte soha nem látták őt mosoly nélkül. Senki sem érti, hogy miért boldog. Hogyan képes bárki is boldog lenni rabszolgaként, vég nélküli kegyetlen robotra kárhoztatva? Természetesen embertársaival és hajcsáraival is bőven meggyűlik a baja, azonban a fiú valóban őszintén boldog és kivételes szeretetet táplál minden egyes embertársa iránt, miután oly soká távol volt fajtájától. Még azok felé is, akik komiszul bánnak vele.
A bányában hamar kamatoztatja tudását. Gépeket alakít át és újakat tervez, hogy segítse a rabszolgák életét. Mesélni kezd nekik azokról az idegen világokról és tájakról, amiket Tar’gos tulajdonában látott. Írni és olvasni tanítja őket, éjszakánként pedig úgy mesél kitalált meséket a nála idősebbeknek, ahogy az ő édesanyja mesélt neki egykor.

   Nehéz sora volt ott mindenkinek, de ahogy teltek a hónapok, az évek, úgy tűnt valami végre megtartja a lelket az emberekben. A mesék reményt és erőt adtak a szívnek és a tanulás elhitette velük, hogy többek lehetnek rabszolgáknál. A fiú férfivá érett a bányában. Megszerette társait és miattuk úgy tudott büszke lenni emberi mivoltára, úgy tudott szeretni minden embert, ahogy más nem és ez a szeretet a legcsodálatosabb erőt kölcsönözte neki. Mert mindenki felnézett rá és mindenki hallgatott a szavára. Mindenki erős akart lenni őmiatta, megigézte őket lelkének tisztasága. S a legérdemesebbeket még a numen titkos művészetébe is beavatta.
   Hosszú évek teltek el. Nap-nap után aludtak, dolgoztak, tanultak és meséltek. A bányászok is megosztottak vele egy mesét. Szép mese volt. A legszebb mindközül. Mindenki tudta, hogy nem igaz, de mindenki nagyon szeretett volna hinni benne. Ez a mese a Sharleih harcáról szólt. Az emberiség bajnokáról, aki egy dicső napon felszabadítja őket. Aki megmutatja mit jelent embernek lenni.

   – Amondó vagyok, mára fejezzük be itt. A Ya’lane sem egy nap alatt mesélte el mind a százegyet. Pihenni vágyom – azzal Joachim felállt a helyéről és diszkréten kinyújtóztatta tagjait.
   – De mi lesz az emberiséggel? – kérdezte Uriel vehemensen – Hazajut valaha a fiú és mi ez a Sharleih? Mintha már hallottam volna korábban ezt a szót…
   – Azt jelenti: Az Ifjú Király – osztotta meg vele Hűvös Folyó, majd kabátot és csizmát vett, hogy a barlang szája előtt könnyítsen magán. Az ilyen szűk tábortüzekben ezt sajnos nem lehetett máshogy megoldani.
   – Sajnálom, uram – ásított Joachim, mikor Uriel tovább kérlelte. – Az emberiség időtlen időkön át várt erre a fiúra. Egy éjszakára ön is türelmet gyakorolhat.
   Uriel csalódottan meredt a mágusra, mire Glienni lépett mellé és átkarolta a vállát.
   – Ha szeretnéd, én folytatom, bár a történetet egy picit másképp ismerem – ajánlotta fel.
   Nagyon szerette volna hallani a folytatást, de jobban vágyott arra, hogy Joachim folytassa. Úgy érezte sokkal jobb, ha mind együtt hallgatják a mesét miközben a tábortűz körül ülnek. Nagyon tetszett neki ez az élmény, ezért visszautasította az ajánlatot.

   Szó ami szó, igen kemény tudott lenni az élet Solsheimban, de az éjszakákat hamar megszerette. A tábortűz rejteke csendes volt és békés, érezhetően megtöltötte azt az egymásba vetett szeretet és bizalom. Ez a pici barlang mindenkit közelebb hozott, nem csak fizikai értelemben. Kettesével-hármasával őrködtek a tűz felett és azok is összeültek váltani néhány szót, akik általában nem tették. Ez volt például az első alkalom, hogy Antairt beszélgetni látta Hűvös Folyóval és Ritiussal. Utóbbival úgy tűnt egész jól szórakoznak haditörténetek cserélése közben. Arra is felfigyelt, hogy Joachim meglepően sok időt tölt Seya társaságában, mely során mindketten sokat nevetnek. Még Glienni és Antair sem fújt egymásra, így határozottan családias jelleggel telt második hosszú éjszakájuk. Jó gyógyírnak bizonyult gyásztól terhelt, aggodalomra éber szívének.
   Kiadós alvás után pirkadat közelgett és vele együtt a déli szél kapott erőre. Ritiussal és Hűvös Folyóval együtt tűzifáért indultak, míg Glienni és Antair külön-külön élelmet gyűjtött és az út folytatódott.

   Az ember kelletlen csendességgel edződik hozzá az út megpróbáltatásaihoz. A marcangoló hideg csak elhiteti az emberrel, hogy egyszer majd könnyebben fogja viselni, de egy hét után már átlát hazugságán és elfogadja, hogy nincs más választása, mint tűrni. Átfagyott arcbőrét meg nem melegítheti, kicserzi a szél és akárhogyan próbálja védeni magát vastag kapucnijával, a pengeéles fuvallat tesz róla, hogy valahogyan mindig védtelen maradjon. Éppen ezért, minden szélcsendes pillanat vagy erős menedék kínálkozó alkalom volt a pihenésre és az ember nehezen is utasította vissza. Az Utregarból hozott narancsos, fahéjjal fűszerezett bor nem pusztán átmelegítette az ember belsejét, de megfoghatatlan reménységgel töltötte el a szívet. Elárulta, hogy a melegség még nem veszett ki a világból, csak még egy kicsit éppen messze van.

   Nem múlik el nap, de még óra sem anélkül, hogy az utazó ne dacolna a téllel. A hó csaknem szüntelenül esik ebben a világban, hol valóságos hóviharként tombol, hol gyengéd szórás képében tér meg a földhöz. Az utazó természetesen féli a hóvihart, de a gyengéd hóesésnek sem tud mindig örülni. A hótakaró negyven-ötven centinél ritkán hagy alább, de nem is a mérete, hanem a minősége az, ami majd minden nap megnehezítette az utat. A kemény, összetapadt havat erővel kellett maguk alá törni, de a lagymatag talaj sem volt jobb semmivel, a hótaposó csizmákban néha az embernek olyan érzése volt, mintha sárban járkálna. A jégesőnél azonban minden jobb. Mikor kavicsnyi szemenként zúdul le a jég, az utazónak nincs előle oltalom. A jégeső soha nem tart sokáig, de sűrűn és hevesen hull alá oly erővel, hogy még a numenből emelt védelmet is átlyukasztja. Az utazóknak ilyenkor nincs más választásuk mint menedéket keresni, már ha akad a közelben egy fenyőerdő vagy domb. Ha nem, akkor nincs más választás, mint kaparni egyet a hóba és csomagjaikkal védelmezve magukat átvészelni a jégvihart.
   Célszerű volt továbbá libasorban haladni egymás mögött, a kitaposott lábnyomokban, váltva egymást a sor élén. Nem lehetett pazarolni az erőt, az út ugyanis gyakran vezetett át hegyeken, dombokon és völgyeken. Meredek talajon kötelekkel fűzték össze a bundájukba szőtt vaskarikákat és óvatosan haladtak, lassan, már ha volt rá idejük. Bármily tempóval is küzdötték át magukat az akadályokon, nem volt olyan alkalom, hogy a tábortűzhöz megérkezve ne érezzék magukat teljesen kifacsarva.

   A nappal átlagosan húsz óráig tartott, de pontosan nem lehetett kiszámolni, hogy a nap mikor kél vagy mikor nyugszik. Úgy tetszett akkor jön és addig marad ahogy óhajtja, egyik nap két órával korábban távozott, máskor ugyanannyival tovább maradt. A pihenéseket, étkezéseket, továbbá a fa és élelemgyűjtést leszámítva legalább tizenhárom-tizennégy órát töltöttek kizárólag meneteléssel naponta. Mivel a hosszú éjszaka legalább ugyanolyan pihentető volt, mint amennyire a nappal fárasztó, az első négy órát általában szünet és különösebb nehézség nélkül megtették. Az időjárástól és a terepviszonyoktól függően öt és hét óra menetidő között érkezett el a holtpont. Egyénileg változott, de mindenki érezte magán a csüggedést, a fáradtságot és az általános kilátástalanságot, ami az utat jellemezte. A tudatot, hogy nem elég ma elérni a tábortüzet. Ezt meg kell tenni holnap, holnapután és még sok-sok egymást követő alkalommal. Ez a tudat volt az út legnagyobb gyilkosa, melyre nem figyelmeztette az utazót senki.    Maguknak kellett megtanulniuk, hogy a mai napnál soha, de soha ne nézzenek távolabbra. Mindig csak a következő tábortűz létezett és amikor eljött a holtpont, egymást noszogatva és támogatva kellett rajta átjutni. Egy-két nap után mindenki észrevette ki mikor jut el arra.

   Hűvös Folyó kivétel nélkül az első volt a sorban, ezt jól hallható panaszkodással jelezte, Antair pedig olyan jól elrejtette saját küzdelmét, hogy a többiek nem is látták rajta. Az ő vezetése nélkül talán nem is boldogultak volna. Legfontosabb feladata az volt, hogy rátaláljon a tábortüzekre, s e gyakorlat során a többiekben nem egyszer tudatosult, hogy ők alighanem elmulasztották volna a menedéket és kint maradtak volna éjszakára. Egyikük sem tudta mint jelent pontosan az éjszakai hideg, de eleget hallottak róla ahhoz, hogy ne is akarják tudni. Ő rendelkezett minden dolog felől, a pihenések, vadászatok, étkezések és legfőképpen a tűzgyújtás idejéről. Ha szerencséjük volt és tó, vagy folyó felületére bukkantak és az időjárás is kedvező volt, azonnal léket vágtak és halászni kezdtek. Az élelemszerzésre minden kínálkozó alkalmat meg kellett ragadni. Hét éhes száj igen sok a Magányos Úton, mely nem ok nélkül kapta a nevét. Itt nem maradt egyetlenegy város vagy falu sem, embernek csak régen letűnt nyomát lehetett felfedezni.

   Mindezen nehézségek csupán a látható, testtel tapasztalható megpróbáltatások voltak, ám az út próbára tette a szívet is. Solsheim szellemei szüntelenül ólálkodtak az utazók körül és még a Világfa látása sem vette észre jelenlétüket, csak ha ők úgy döntöttek, hogy megmutatják magukat. Egyáltalán nem úgy környékezték meg a halandókat, mint ahogy arra a kiválasztottak számítottak. Nem bújtak bele az ember bőrébe, nem rángatták dróton. Ennél sokkal árnyaltabb módokon csábították. Úgy, hogy először az ember maga sem hitte el amit lát, hall és érez. S mivel maga sem hitte el, másnak sem mondta. Kételkedést és bizonytalanságot hagyott a szívében és mivel nem adta ki magából, elburjánzott és táptalaja lett lator, önpusztító gondolatoknak, amiket apró suttogásokkal és fájdalmas emlékekkel tápláltak.

   Ritius fülében távoli csata zaja visszhangzott szüntelen és minden éjjel ébren álmodott. Kristálytisztán emlékezett minden részletre, gyakran látta szerettei halálát maga előtt. Egyre jobban eluralkodott rajta a félelem, hogy távolléte miatt szerettei odavesznek Nerni örök csatamezőin. Egyre kimerültebbé és hallgatagabbá vált. A második hét végéhez közeledve előfordult, hogy nem mindig tudta megkülönböztetni az álmot a valóságtól. Kardoskodott, hogy olyan események történtek meg a közelmúltban, amit ő csak álmodott és álomnak hitte azt, ami valóban megtörtént.

   Seya szívében egy hang rakott fészket és megszólalt, akárhányszor valaki hozzászólt vagy rápillantott. A hang hibáztatni próbálta minden egyes társát az őt ért veszteségért, az elviselhetetlen menetelésért, még betegségéért is. Haragra és gyűlöletre próbálta hangolni a szívét, rá akarta venni, hogy ártson nekik, de mindezidáig erősen ellenállt e sötét érzelmeknek. Ezt úgy tette meg, hogy minden társával végrehajtott néhány apró szertartást. Gliennivel minden pirkadatkor elvitette magát repülni és az érzékelésével segítette őt a vadászatban; Urielt minden éjszaka megkérte, hogy táncoljon vele egy kicsit. Antairt arra kérte, hogy út közben mesét mondjon neki; Hűvös Folyót arra, hogy készítse el az ételét. Ritius nyakába bármikor felülhetett, ha lába már nem bírta tovább az utat, s Joachimmal a tábortűz őrségét osztották meg, ahol szorosabbra fonták barátságukat.
   Szüksége volt ezekre az apróságokra. Ezekből érezte, hogy szeretik és feltétlenül éreznie kellett, hogy szeretik, mert a szívében fészket rakó szellem állandóan emlékeztette rá micsoda űr tátong most ott, ahol korábban oly kimeríthetetlen szeretetet és örömöt érzett. Senkinek nem beszélt erről a dologról, biztos volt benne, hogy csak rontana a helyzeten. Ezekkel a szokásokkal kordában tudta tartani ártó érzéseit. Nem csak arra emlékeztette, hogy őt szeretik, hanem arra, hogy ő is szereti őket. Mégis, a szellem hatalma oly alattomos volt, hogy néha apró sikerrel korbácsolta fel ártó érzéseit és az út során mindenkire neheztelt olykor rövidebb-hosszabb ideig, de Joachimra soha nem tudott még egy ici-picit sem. Seya maradéktalanul bízott a mágusban. Jobban, mint bárki másban.

   Joachimra a szellemek jelenléte egészen más módon volt hatással. Őt nem kísértették meg, nem voltak idegen érzései vagy sugallatai, illúziókat és álmokat sem látott. Ő fizikai fájdalmat érzett. Elhanyagolható fájdalom volt ez, de minden szívdobbanással érkezett és teljesen behatárolhatatlannak bizonyult. Mintha nem is az fájt volna ami van, hanem ami nincs. Valaminek a hiánya, mint ahogy az ember furcsamód fájdalmat érezhet egy végtagjában még azután is, hogy elvesztette azt. Más elől gondosan rejtegette ezt a furcsaságot, de Seyának a tábortűz meghitt oltalmában elmesélte. Úgy fogalmazott: „olyan érzés, mintha zokogna az egész testem.”

   Urielnek újra és újra megjelent a farkas szelleme. Csillagképe az első volt az égbolton, ha épp ő vigyázta a tábortüzet és nem múlt el úgy nappal, hogy farkasok ne szegődtek volna nyomába valahol a távolban. Azon nyomban észrevette őket és nem az érzékelését használta. Egyszerűen csak feléjük fordult egy megmagyarázhatatlan ösztönnel. Néha magányos farkas jött, néha egy egész falka és minden alkalommal az az érzése támadt, hogy várnak rá. Mintha magukhoz próbálnák hívni. Ez megijesztette.

   Mióta az a furcsa örvény elragadta, Glienni többször is mintha idegen testben találta volna magát. A többieknek is feltűnt, hogy néha csak úgy megáll az úton, tekintete vizenyőssé válik és teljes egészében kiszakad a jelenből néhány pillanatra. Ilyenkor egy másik nő bőrében létezett. Úgy sejtette valamelyik őse emlékeit tapasztalja meg, az ismerős helyszínek és érzések erről árulkodtak. A többiekkel ellentétben ő kicsit sem félt. Egész életében imádkozott az őseihez. Áldásként tekintett arra, hogy közelebb került szellemükhöz, noha ezek az emléklátomások kiszámíthatatlanul érkeztek és többször is rendkívül kellemetlen helyzetben találták őt.

   Antair ellenben nem érzett semmit és nem látott semmilyen jelenést. Épp ez rémítette meg olyannyira. Ő egyszer már megjárta a Magányos Utat. Teljes egészében végigment rajta ezért ugyanazokra a jelenésekre számított, amit akkor látott maga előtt. Akkor a sárkány csillagképe villant fel előtte az éjszakai égbolton és oldalán tudta a jóságos szellemeket, amik gyerekként is védelmezték és amikről tudta, hogy ennek a világnak az igaz javát akarják.
   Ám ezúttal, a jóságos szellemek nem kísérték útján. A sárkány jelenlétét csak haloványan érezte egy baljós, de ismerős jelenléttel együtt. Nem véletlenül volt oly feszélyezett és ideges. Nem érzett semmit. Álmaiban nem volt más csak sötétség, ő pedig vakon és süketen kóborolt annak végtelen birodalmában.

   Különösmód, Hűvös Folyó nem tapasztalt semmiféle jelenést és egyébként sem hitt bennük. Gliennit mindig is borzasztóan babonásnak tartotta, sokszor nem értette a viselkedését míg együtt utaztak és mikor meghallotta a szellemekről szóló históriát az út elején, már tudta is mi az oka. Ebben a világban mindenki babonás és ostobaságokban hisz. Butának tartotta a tél gyermekeit, de csak vállat vont és csendben maradt. Nem hitt a szellemekben. Azok nélkül is bőven tudta gyűlölni ezt a világot. Borzasztóan viselte a hideget és gyakran unatkozott a hosszú éjszakákon. Az őrségben is csak akkor tudta magát elfoglalni, amikor egyedül maradt. Ilyenkor elővette mappáját és ceruzáit, melyet nem lett volna szabad magával hoznia és rajzolni kezdett. Általában jól kezelte az unalmat, de a barlangban bezárva érezte magát.
   Egyik éjszaka ő vállalkozott őrködni először, ez volt a legbiztosabb módja annak, hogy az ember zavartalanul egyedül lehessen. Aznap egy ősi, romba dőlt várkastély mellett haladtak el, amit csak a jég tartott össze. Megtetszett neki és le akarta rajzolni. Behunyta szemeit és felidézte maga előtt a tájat. Igyekezett képzelőerejével kitölteni a részleteket. Kinyitotta szemét, gondosan megtervezte az arányokat, majd vékony grafittal elkezdte megrajzolni a kastély körvonalait. A négyszögletes falakkal kezdte, kihagyva a helyet a kapunak. Elbíbelődött vele, szeretett részletes lenni. Megrajzolta az ablakokat és miután a körvonalak megvoltak, megerősítette őket. Megrajzolta az árnyékokat, majd a kastélyt körülvevő lankás domborzatot. Egyelőre azt otthagyta és szürke-kék ceruzákkal finom, gondos mozdulatokkal látott neki kiszínezni. Már egy órája dolgozhatott a rajzon, de örömét lelte benne.

   Pihenésképp tett a tűzre, teát készített és kinyújtóztatta magát, majd nekiült megrajzolni a tornyokat. Két jókora, jéglepte bástya emelkedett a kastély mögött, s hamar befejezte az egyiket. Hozzálátott a másikhoz, de amikor ceruzát cserélt, észrevette, hogy a másik toronynak már meg is van rajzolva az árnyéka. Nem emlékezett rá, hogy megcsinálta volna, mindenesetre ceruzához kapott és amikor visszanézett, látta, ahogy a második torony árnyéka szépen megjelenik, mintha láthatatlan ceruzával rajzolnának rá.
   Hirtelen radírért kapott és megpróbálta kiradírozni, de a radír nem fogott a papíron. Az árnyék befejezte önmagát, aztán kiszínezte a tornyokat. Az égbolt is elkezdett megjelenni a papíron, de sötét, csillagtalan volt és nem napfényes, mint amilyet rajzolni akart. Ijedtében akkorát húzott a radírral, hogy a lap közepe szétszakadt. A rajz nem készítette tovább önmagát. Kételkedve meredt a papírra, majd összegyűrte és a tűzre hajította. Fújt egyet és hátradőlt. Elrejtette mappáját és unatkozva folytatta az őrséget.
   Nem beszélt erről a jelenésről, ahogy senki más sem tette. Amikor az ember ilyesmivel találkozik – különösen akkor ha a jelenség nem látható természetű – sokszor maga is kételkedik a történések valószerűségében. Szeretne beszélni róla, de fél, hogy a másik nem értené meg mi történik, hiszen pontosan ő sem érti. Ráadásul, a jelenés legtöbbször túl személyes. Nagy bátorság szükséges ahhoz, hogy átkeljen a fogak kerítésén. Különösen akkor, ha az ember tilosban jár.

   Három tiszta nappalra három viharos érkezett, s közülük az utolsó volt a legrosszabb. Egész út alatt csak kétszer tudtak megállni és akkor sem volt idejük másra, mint gyors falatokra aztán már indulni is kellett tovább. Hatalmas távolságot kellett megtenniük, de éjszakára az út legtágasabb tábortüzéhez értek. Az aprócska hegy sziklái között két meleg vizű forrás is rejtőzködött. Itt mesésen kipihenhették magukat, testben és lélekben egyaránt felüdültek. Joachim folytatta a százegy mesét, de a kiválasztottak anélkül is elszórakoztatták egymást.
   A herceg ezúttal hezitált útnak indulni pirkadatkor. Nem kellett sietniük, maximum néhány órás út várt rájuk. Aznap más nehézség várt rájuk. A Labirintus.

   Mielőtt dél körül elindultak volna, leültette őket. Ebédeltek és nagyjából egyenlően elosztották készleteiket egymás között. Saját batyujában immár mindenkinek rendelkezésére állt egy napi élelem, egy éjszakára való tűzifa, három korty bor, két csomag tealevél és némi fájdalomcsillapító főzet.
   – Tudjátok mi az a labirintus? – kérdezte Antair. Várakozásával ellentétben mindenki határozottan bólogatott.
Seya izgatott mosolyra fakadt.
   – Labirintusba megyünk? Anya mesélt egyszer egy olyat, amiben egy cérnával találták meg a kiutat, de horgászzsinórral is biztosan működik!
   – Arra nincs semmi szükség – intette le Antair. – Én már kétszer megjártam, ismerem az utat. Kiviszlek benneteket.
   – Akkor mire volt jó a cserebere? – kérdezte Hűvös Folyó.
   – Mert az élettapasztalatom szerint az ostobaság végtelen – húzta össze szemöldökét. – Jobb félni, mint megijedni.
   – Ez baromság! – vetette oda Ritius, akinek otthonában nem létezett ez a mondás – Megijedni csak egyszer kell. Félni nem!
   – Meghalni is csak egyszer kell… – vetette oda Antair, aztán hozzávágta a harcoshoz zsákját. – Maradjatok szorosan mögöttem. Akkor nem lesz semmi baj.
   – Fő a változatosság… – dörmögte a harcos, miközben útnak indultak.

   Több, mint két óráig tartott az út. Az izzó nap fényesen sütött le reájuk, a hó sebesen olvadt a hegyek között és pici csermelyként folyt lefelé. Szép idő volt, az embernek kedve támadt levetni a bundáját.
   A hegyláncok, amik egy ideje körülvették őket, hirtelen összeszűkültek és a közöttük húzódó, visszhangos völgyben kellett folytatniuk az utat. Meredek volt és óvatosan kellett haladniuk. Joachim elvétette a lépést és csúszni kezdett lefelé, mikor    Antair erős keze elkapta őt és Uriel segítségével megtartották, míg lába biztos fogást talált.
   – Rendesen csapd oda a lábadat… lábadat… badat! – visszhangzott erősen Antair hangja. – Mintha el akarnád taposni az utat… utat… tat.
   A Labirintus teteje bukkant fel előttük, teljesen beborítva az átvezető út egészét. Tíz-tizenöt méter magas, obszidián falak néztek velük szembe és a rajzokkal díszített első fala egyetlen szűk bejáratot hagyott számukra.

   – Ne késlekedjünk. – parancsolt Antair és előre indult.
   – Várj! – kiáltotta Glienni, majd a levegőbe szökkent.
   Könnyedén a Labirintus felé emelkedett, de ahogy megpróbált átsuhanni az első fal fölött, az obszidián megnyúlt a levegőbe és kolosszusként tornyosult felfelé. Egy szempillantás alatt elérte a hegy csúcsát és teljesen útját állta. Éppen csak nem ütközött neki orral.
   – Mehetünk végre? – kiáltott a magasba Antair. Megállt a labirintus bejárata előtt és szembefordult a többiekkel. – Most figyeljetek jól! Ez fontos! – nézett végig a jobbára komolytalan tekinteteken – Ki kell jutnunk innen még az est leszállta előtt, különben végünk! Velem itt még nem történt baj, de hallottam már csúnya történeteket, úgyhogy csak óvatosan… – nagyot fújt és aki valóban figyelt rá, az felfedezhette az arcára kiülő bizonytalanságot.

   A Labirintus ében falai szűkek voltak, libasorban kellett felsorakozniuk, hogy elférjenek. Antair vezette a csapatot, utána Uriel, Seya, Glienni, Joachim, Hűvös Folyó és Ritius.
   Egy perce sem haladtak, a föld máris remegni kezdett alattuk. Paták vad dobogása vert visszhangot a falak között. Az obszidián falak egyszer csak lebuktak mélyen a földbe és utat engedtek egy hatalmas bestiának. Elnyújtott, bikához hasonló pofája tajtékzott a dühtől, s óriási, önmagán áthajló szarva fenyegetően meredt előre. Vastag, fémesen csillogó bundája egész testét befedte és a havat súrolta.
   – Futás! – kiáltotta el magát Antair és szaladni kezdett.
Nem kellett kétszer mondania. Ritius a sor végén csak a jeges talajon csúszva tudta elkerülni az erős szarvakat. Megfordult és a földhöz csapta kalapácsát, zöld numen próbálta gúzsba kötni a bestiát, de az egy pillanat megtorpanás után rögtön lerázta magáról láncait.
   Miközben futottak, a Labirintus átrendezte útjait, észrevétlenül bekerítette őket.
Antair habozás nélkül lesújtott rá izzó napsugarával, de a bivaly rendületlen maradt. Fájdalmasan bőgött fel és a vakító fényesség miatt elvétette célpontját.
   Glienni megpróbálta kihasználni pillanatnyi zavarát és zuhanórepülésből feje búbján rúgta, ám az állat nem tört meg.

   – Csapdába kell csalnunk! – kiáltott Uriel. A falak erősen és csilingelően továbbították a hangját. – Joachim!
   – Máris, uram! – válaszolt a férfi és mágikus köröket kezdett rajzolni a földbe.
   Uriel tovább osztotta a parancsokat, miközben egy kiscica csapódott nyakának.
   – Ritius! Próbáld meg lelassítani! Hüsi, te fedezed Seyát!
   Glienni próbálta magára vonni a bivaly figyelmét, míg Ritius elhelyezkedett a kislány előtt és a földhöz vágta kalapácsát. A zöld energia örvényleni kezdett a bestia körül. Glienni a levegőből próbálta kilőni a szemét, de az állat időben elhajolt és csak a fülén tudta megpörkölni. Támadása csak arra volt jó, hogy felbőszítse az állatot. Fújtatva hántotta le magáról a zöld nument.
   Antair ismét telibe találta, de hiába égette le az állat fémes bőrét, húsa jobbára sértetlen maradt.
A fenevad Ritius és Seya felé rontott. Hűvös Folyó kimenekítette őket egy gyengéd, de fagyosan hideg hullámmal.
Uriel a bika oldalába került és Anatémával átvágta a vastag bőrt. Az állat feléje fordult, de csak egy pillanatra. Glienni ereszkedett alá és hatalmas ütést mért egyenesen a nyakára. Nem okozott túl sok kárt, csak arra volt jó, hogy üldözőbe vegye.

   – Erre parancsoljon!– kiáltotta a háta mögül Joachim.
   Glienni hátrált, míg a mágus Seya kiscicáin keresztül jelzett Ritiusnak, hogy kövesse.
   A többiek szétszéledtek, Glienni egyébként is túl fürge préda volt az állatnak. Kicsit azért kétségbeesett, mikor háta majdnem a falnak ütközött, de megbízott társában. Az utolsó pillanatban a bestia eltűnt a szeme elől. Zöld kör ragyogott fel alatta és a küzdőtér másik oldalára szállította, ahol nagy lendületével azon nyomban a falnak ütközött. Az obszidián fal próbált lebukni, de nem volt elég gyors. A kemény szarvak megvédték az állatot, de láthatóan megszédült egy kicsit, amit    Ritius ki is használt és a numennel megbénította.
   – Tartsátok! – kiáltotta Uriel és hatalmasat ugrott felfelé.
   Antair habozás nélkül arcon lőtte a bivalyt. Hűvös Folyó megmozdította maga körül a havat és lavinaként próbálta betakarni az állatot, de nem volt semmi haszna. Már feszegetni kezdte zöld láncait, miközben Uriel ereszkedett alá a magasból, előre szegezett karddal.
   Próbálta minden erejét egyetlen szúrásba összpontosítani, de akárhogy is próbált minden csepp erőt kisajtolni magából, úgy érezte mintha egyszerűen nem lenne határa. Sohasem érzett még ilyen elsöprő erőt magában, mámoritó érzés volt. Egy sűrű, fekete hullám képében zuhant lefelé. Ki sem látszott belőle, a numen fekete füstként rejtette el. Egyetlen vágást ejtett. Pengéje keresztül hatolt a vastag bundán és a fémes bőrön, át a kérges izmokon és megízlelte a vért. Szerencsétlen állat nyakának több mint felét átvágta.
   A numen egyre lassabban örvénylett körülötte, ahogy földet ért a félig-levágott fejjel szemben. Groteszkmód fityegett a megmaradt húscafatokon, de már csak egy mozdulat maradt a bestia testében, mellyel eldőlt.

   – Az… szép mozdulat volt – ismerte el Ritius kábán. Még szemét is megdörzsölte, mert azt hitte, hogy káprázik.
   – Ti is jól csináltátok – bólintott Uriel, majd ellenőrizte, hogy megsérült-e valaki.
   Szerencsére senkinek nem volt semmi baja. Heten talán nagyobb volt az esélye annak, hogy bajba kerülnek, de annak is, hogy kimásznak belőle.
   Antair értetlenül meredt barátjára. Képtelen volt felfogni, hogyan tudta egyetlen csapásból leteríteni azt az állatot, amit ő háromszor is hiába talált el teljes erővel.
   – Miért nem szóltál, hogy mozognak a… – Uriel nem tudta befejezni a mondatot, mert egy fal emelkedett fel előtte.
   Miközben rendezni próbálták soraikat, a labirintus ismét átrendeződött. Antairt és Gliennit is elvágta a többiek elől. Uriel kétségbeesetten kiáltott mindkettejük után, de Ritius résen volt és visszahúzta egy sebesen felé tartó fal elől. Öten maradtak. Összepréselve, hátat hátnak vetve álltak, pingvinhez hasonló totyogással haladtak, hogy a Labirintus ne választhassa el őket.  Hamarosan kicsit megnyugodtak és a hercegi pár keresésére indultak, de a jeges föld alattomosan és észrevétlen tágulni kezdett közöttük. Uriel későn vette észre, ahogy Seya és Hűvös Folyó eltávolodik. Mire észbekapott, egy obszidián fal suhant el a szemei előtt észveszejtő sebességgel.

   Seya nevét kiabálta, de nem volt semmi foganatja és ahogy Joachim a keze után nyúlt volna, az ő útját is elállta egy fal. Ritiust sem találta sehol. Egyedül maradt.
   Társai nem lehettek messze tőle, de ő nem hallotta és ami még ijesztőbb, nem is érezte őket. Hiába szólította a neveket, semmi válasz. Sietve útnak indult és tanácstalanul járkált a Labirintus szerteágazó járataiban. Pillanatokon belül eluralkodott rajta a kétségbeesés, a borzalmas félelem, hogy még egy sírt meg kell ásniuk. Kiáltozva kóborolt, mikor egy hang szólította meg. Szakasztott olyan volt, mint a sajátja, de tudta, hogy a gondolat nem tőle származik.

   – Hogyan szerez hatalmat egyik ember a másik fölött?
   Megtorpant, de nem tett semmit. Feltételezte, hogy csak ijedelmében képzelődött, de a hang megválaszolta saját kérdését.
   – Hazugsággal. A hatalom elhiteti, hogy képtelen vagy valamire. Újra és újra ismételi azt a hazugságot, hogy erőtlen vagy és rászorulsz a segítségre. Végül elhiszed magad is. Elfogadod igazságként, s végleg elveszel.
   Uriel csendben maradt. Okosabbnak látta nem megszólalni, de a pánik egyre inkább eluralkodott rajta. Nem akart még egyet elveszíteni. Még egyet eltemetni. Nem bírta volna ki.
   – Te nem akarsz minden láncot levetni magadról?
   A numenre próbált figyelni, hogy nyugtassa magát. Hullámai szabályos utakon követték a Labirintus falát és meg is találta a jelenlét forrását. Megrettent. Valóban saját maga volt az.

   – Ki beszél hozzám? – kérdezte zavartan, de a hang nem figyelt rá.
   – A hatalom célja, hogy elhitesse veled a hazugságot és ezt úgy éri el, hogy újra és újra megismétli azt. Nem akarja, hogy tudd: Ha megismered az igazságot, az felszabadít.
   – Miféle igazságot? – húzta össze szemöldökeit.
   – Hogy szabad vagy és ezért, akármit megtehetsz. Nincs szükséged senkire és semmire. Ledönthetsz bármilyen korlátot.
   – Kétlem, hogy igazad lenne – szólt bizonytalanul.
   – Nem. A fiú gondolja így, aki jól megtanulta a hazugságot azon a szemétdombon. A benned megszülető férfi jobban tudja.
   Megtorpant. Egészen eddig nem ijesztette meg a hang.
   – Nem kínálok számodra semmi egyebet, csak a puszta igazságot Fogadd el! A lelked mélyén már beláttad, hogy szükséged van az erőre.
   – Elutasítom – mondta határozottan, ám akárcsak az előbb, bizonyosságát egyetlen röpke mondattal megingatta benne az idegen hang.
   – Nem is olyan régen egy sötét barlangban találtad magad, ugye?
   Egyre kevésbé tetszett neki a dolog. Ez a hang… alighanem mindent tud róla. Ez önmagában elég baj volt. Nem tartotta jó dolognak, hogy megbízzon egy fejében lévő hangban, különösen mindazok után amit a szellemekről hallott.
   – Megnyitottad azt a barlangot, s azelőtt kinyitottál egy kaput, ami zárva akart maradni előtted. Már kétszer is ráerőltetted az akaratod a világra. Azért sikerült, mert hittél az igazságban. Nem volt benned kétség. Természetes, hogy képes vagy megtenni harmadjára is.

   Minden bizalmatlansága ellenére az érv erősnek bizonyult. Valóban így történt. A barlangban a magabiztossága és a céltudatossága adott erőt, a kapu előtt pedig az a kétségbeesett gondolat, hogy amiben hisz, annak egyszerűen muszáj igaznak lennie.
   – A hatalom: hazugság. A szabadság: igazság. Számodra úgy tűnhet, hogy a fal megállít téged. Megszabja merre mehetsz. Ezzel hatalmat gyakorol fölötted, de mint minden hatalom, az övé is hazugság. Aki ezt felismeri, hatalmát többé el nem viseli magán. Hogy ezt megtedd, morzsányi kételynek sem lehet helye a szívedben. A barátaid iránt érzett szereteted erősebbnek kell legyen, mint a kudarctól való félelem. Rájuk gondolj és az elhatározásod ereje kigyomlálja a félelem magvait.
   Uriel nagy levegőt vett és szembenézett a fallal.Nument gyűjtött maga köré, de a hang megállította.
     Ne használd! Nincs rá szükséged. A numen tele van hazugsággal. Ő azt hazudja csak akkor vagy erős és szabad, ha őt használod.
   – Akkor mit tegyek? – kérdezte zavartan.
   – Nincs más teendőd, mint hinni önmagadban. Ha megteszed, ez a fal térdre borul előtted, ahogyan az összes többi is. Korábban is sikerült már. Az önmagadba vetett hited oly erős volt, hogy a világ behódolt előtte. Akkor te el sem tudtad képzelni, hogy ne járnál sikerrel. Nem igaz?

   Uriel továbbra is összezavarodva hallgatta a szavakat, de nem tagadhatta, hogy igazul szólnak. A kapu előtt és a barlangban nem volt helye a kudarcnak. Nem is gondolt vele. Mindkét alkalommal hihetetlennek tűnt még a lehetősége is.Szembenézett a fallal és megpróbálta elképzelni azt, hogy egyedül hagyja el ezt a helyet. Egyszerűen nem látta maga előtt a képet. Nem volt hajlandó elfogadni.
   – Nagyon jó. Most élénken idézd fel azt, hogy mit jelentenek számodra azok, akiket ez a fal elválaszt tőled. Összpontosíts mit jelent mindaz, amitől a fal megfoszt téged! – hagyott némi időt és Uriel érezte, hogy elmélyül egy sűrű, haragos érzelem, ami hideg céltudatosságként árad szét az ereiben – Most kérdezd meg magadtól: Ez a fal, milyen jogon mer elválasztani tőlük? – a hang hirtelen gyorsasággal lett egyre vérmesebb és haragosabb. – Honnan veszi a bátorságot, hogy az utadba álljon?! Nézd meg azt a falat! Nézd meg jól! Az a fal, megérdemelné, hogy egyetlen mozdulattal elpusztítsd teljes egészében!
   A benne feszülő harag és vérszomjas elszántság úgy felgyülemlett benne, hogy tett egy lépést előre és azon nyomban, ahogy talpa megérintette a talajt, a fal meghunyászkodott előtte és vakond módjára kuporodott le a földbe.
   Amikor ezzel szembesült, nem érzett örömöt vagy megkönnyebbülést. Nem gondolt arra, hogy sikerrel járt. Csakis arra, hogy a fal nagyon szerencsés, amiért időben meghajolt előtte, mert bizisten elpusztította volna. Nagy levegőt vett és átlépett a föld alá bujdokoló falon.

   A hang elhagyta az oldalát, mintha már nem lett volna rá szüksége. Még jobban felszívta magát és barátaira összpontosított. Sorra a föld mélyébe taszította a falakat és némi kutatás után meg is látta Joachim és Ritius alakját. Nagy örömmel és megkönnyebbüléssel fogadta őket és tovább kereste a többieket. Mikor a sokadik fal is elmozdult előle, Hűvös Folyó és Seya is előkerült.
   Barátai döbbentek álltak újdonsült képessége előtt és faggatták, hogy mégis miképp tud parancsolni a falaknak. Uriel azt felelte, hogy egy egyszerű hazugsággal.
   Antair és Glienni keresésére indultak. A nemrég még veszélyes és kiszámíthatatlan útvesztő nyugodttá és könnyen járhatóvá vált, ám hiába töltötték csaknem a teljes napot kereséssel, semmit sem találtak. A nap egyre sürgetőbben törtetett nyugat felé és a kereséssel töltött órák egyre csak kudarcot hoztak. Joachim próbálta először meggyőzni a rémült Urielt, hogy induljanak tovább, de ő hallani sem akart erről. Egy darabig Ritius is kardoskodott a keresés folytatása mellett, ám hiába túrták át az egész labirintust újra, két társuknak hűlt helyét sem találták.

   – Joachimnak igaza van – próbálta őket jobb belátásra téríteni Seya. – El kell érnünk a tábortüzet mielőtt az est leszáll, ti is tudjátok.
   Ritius jó darabig konokul meredt a kislányra, de végül beadta a derekát és útnak indult.
   – Én nem megyek innen sehova. Ha kell, itt töltöm az éjszakát, de nem indulok el nélkülük.
   – Uriel – szólította meg erélyesen Ritius – Azzal nem segítesz senkinek, ha éjjel megöleted magad. Tűvé tettünk értük mindent. Itt nincsenek.
   – Akkor hol vannak? – kiáltott dühösen, de a harcos bőven felvette vele a versenyt hangerőben.
   – Szedd már össze magad! Nem az a fontos, hogy ők nincsenek itt, hanem, hogy mi itt vagyunk és ha túl akarjuk élni akkor jobb, ha iparkodunk! Maradj csak, ha akarsz, de mi indulunk… és reméljük a legjobbat.
   A harcos azzal el is indult. Hűvös Folyó azonnal követte őt és némi mérlegelés után Joachim is. Seya még ott maradt egy kicsit és kezét nyújtva próbálta magával vinni Urielt.
   – Hol lehetnek? – kérdezte a férfi gondterhelten.
   Seya csak nógatott.
   – Fogd meg a kezem, Uriel! Kérlek.
   Uriel már nyitotta száját. Ökölbe szorult keze meglendült, ahogy torka felzendült, de Seya szomorkás, könnyező szemeibe nézve beléfagyott a szó. Megharapta belülről ajkát, lopva vetett egy reménytelen pillantást hátra és megfogta a kislány kezét.

   Mire maguk mögött hagyták a Labirintust, a hold már láthatóvá vált az égbolton és nyugat felől vöröslő fény vetült a látóhatárra. Alig néhány lépés után valamennyien szembesültek az első nehézséggel. Antair tudta hol vannak a tábortüzek. Mindenkinek volt saját térképe, de megtalálni őket nehezebb volt. A barlangok bejárata néha bujdosott.
Mind emlékeztek az első tábortűzre. Egy távoli hegyvonulat aljában találtak rá. Tombolt a hóvihar, a bejárat száját már javában eltorlaszolta. Mind tudták, hogyha nincs velük Antair, már az első éjjel eltévedtek volna és, hogy akkor mi lett volna, abba jobb szerettek nem belegondolni.

   Végül sima útjuk volt, gond nélkül észrevették a tábortüzet. Egy domb tetején találtak rá, az út pont úgy vezette őket, hogy könnyű volt észrevenni. Az est már szinte leszállt mikor megrakták a tábortüzet. Ekkor érkezett a második baj. Fával ugyan rendesen meg voltak rakodva, de élelmük aggasztóan kevésnek bizonyult. Eddig sem tartottak maguknál sokkal többet, de éppen Antair és Glienni voltak azok, akik eddig az élelemről gondoskodtak.
   Nem úgy vacsoráztak, mint korábban. Ki-ki a saját táskájából falatozott, csak néha csere-beréltek és azt is gondos megfontolással. Mivel egyenlő mértékben volt még náluk étel, úgy állapodtak meg, hogy mindenki maga gondoskodik a megmaradt adagjáról és amit levadásznak, azt megeszik közösen. Megköszönték a vacsorát, de a gyomrok még hallhatóan korogtak. Vadászatról beszélgettek és igyekeztek kifundálni a legjobb módot. Uriel ötlete az volt, hogy ragadozókon üssenek rajta, mert egy medvével is elbírnak, de egy nyulat nem tudnak lefutni. Ötlete nem aratott nagy sikert.
   Sokáig, nyugodtan aludtak, ám hajnalban az ég eldördült. Haragos és hangos égbolt köszöntött rájuk a pirkadattal. Cikázó villámok és heves jégeső, ami kisvártatva hóviharba fordult. Az éjszaka mintha nem akart volna véget érni, még nappal is függönyt alkottak a fellegek és oly lavina zúdult le a hegy tetejéről, hogy beleremegett a föld, s a fehér lepel betemette a barlang száját.

   Ilyen vihart eddig még nem tapasztaltak. Odakint ítéletidő dúlt. Nem maradt más választásuk, mint kivárni a vihar végét, de ez embert próbáló feladatnak bizonyult. Kíméletlenül fáztak a barlangban, minden egyes pillanatban szorongatta őket az átható hideg és hiába volt náluk fa, nem gyújthattak tüzet, hisz akkor nem maradt volna éjszakára. Az órák eredménytelen múlásával már alig maradt élelmük és tudták, hogy muszáj ennivalót szerezni éjszakára, ezért expedíciót indítottak a hóviharban. Vadászatnak nevezték el, de a folyamat ahhoz hasonlított, mint amikor az ember belenyújtja lábát a fürdődézsába, hogy megnézze elég meleg-e a víz.
   Nem volt az, koránt sem volt az. Sem vadászni, sem továbbmenni nem tudtak. A vihar nem sokkal alkonyat előtt hagyott alább és miután elvonult, a téli világ megtelt élettel. Öten sem szereztek több zsákmányt, mint a két Solsheimi. Seya összekötötte érzékeiket és hangjukat, de egyiküknek sem volt semmilyen gyakorlata a vadászatban. Nem tudták hol keressék a vadat és hogyan cserkésszék be észrevétlenül. Egy madárfészeknek hála három nagy tojással lettek gazdagabbak és egy szerencsés pillanatnak hála elejtettek egy nyulat is.

   – Nem elég egy lakomához, de reggelig megleszünk belőle – összegezte Ritius, miután visszatértek.
Ez erős túlzás volt, de a férfiak legalább megkönnyebbültek, hogy nem bizonyultak teljesen alkalmatlan vadásznak. Rendelkezésükre állt az egész éjszaka, hogy javítsanak taktikájukon. Lelkesen osztották meg ötleteiket és próbálták megfejteni a vadászat rejtelmeit. Bizakodóak voltak és nagyon éhesek. Eldöntötték, hogy nem indulnak tovább, hanem az egész napot élelem keresésével töltik. Alig várták a reggelt.
   Irgalmatlan hóvihar támadt. Három hosszú nappalon és éjszakán át tombolt fölöttük. Olykor csendesedett, de akárhányszor kimerészkedtek, mindig új erőre kapott. Olyan volt, mintha a természet átkot ülne rajtuk.  Elcsigázottságuk és keservük akkor tetőzött be, mikor hátizsákjaikból előkerültek a legutolsó falatok is. Uriel képzeletében a Vaskapu fogaskerekén találta magát és Mads feleségének szaftos pörköltjéből lakmározott. Ám mikor megszabadult képzelete rabságából, gyomrába mart a fájdalom, mert kezében nem maradt más, mint egy penészedésnek indult sajtdarab.
   Hűvös Folyó egykedvűen nézte utolsó megmaradt ételét. Egy aprócska darab hurka volt az, amit egy teljes napi éhezésen keresztül tartogatott. A kopogó szemeken keresztül oly szép volt akár egy kövér lúd. Hosszú ideig bámulta kifejezéstelen arcával, majd átnyújtotta Seyának. A kislány nem fogadta el, de a férfi csak nyújtotta. Aztán megunva a szabadkozást inkább odasétált és letette Seya elé az ételt. Uriel is odaadta utolsó darab megmaradt ételét, majd Ritius is.

   – Nem kell! Tényleg, nem! Komolyan mondom! – széles mosolyt erőltetett szájára, úgy igyekezett mentegetőzni. – Most nem vagyok éhes, tényleg! Amúgy is, ti többet esztek nálam és… – gyomrának kíméletlen korgása megtörte az értelmetlen hazugságot.
   – Nem érted – mosolygott rá Ritius. – Mi négy meglett férfi vagyunk, te pedig… – elhalkult, mikor meglátta, ahogy Joachim szájához emeli az ételét. – Mondom, mi négy férfi vagyunk! – zord tekintetével szugerálta a mágust, hogy tegye a többihez szebb napokat is látott, kőkemény kenyerét.
   – Nem lehetnénk… csak három? – vetette fel komoly arckifejezéssel.
   Ritius odasétált hozzá és valósággal kitépte kezéből a kenyeret. Joachim nem ellenállt és nem is bosszankodott, csupán nagyot sóhajtott.
   A harcos Seya kezébe nyomta a kenyérdarabot, kis fejére tette finoman a kezét és igy szólt:
   – Nyugalom, ha valaki túléli közülünk, az te leszel.

   Ezzel meglehetősen sok érzést váltott ki Seyából, de a nyugalommal egyik sem volt köszönőviszonyban. Majd negyednapnyi küzdelem után Seya elsírta magát és szégyenkezve megevett minden előtte lévő ételt. Az éhség maga alá gyűrte büszkeségét.
E közjátékot leszámítva szinte nem is beszéltek egymással. Csend uralkodott köztük. Nem volt mit mondani. Ugyanazt az éhséget és tehetetlenséget érezték. Senkinek sem volt kedve tovább hallgatni a százegy mesét. Egy szűk barlangban voltak összezárva immár három teljes napja, több mint százhúsz órája. Az éhség nélkül is elviselhetetlen lett volna, de az önmagukat emésztő gyomrok valóságos pokollá változtatták. Hiába ásták ki magukat óráról órára, a vihar nem hagyott alább.
Hogy elterelje figyelmét, Hűvös Folyó elővette rajzmappáját. Kikészített néhány ceruzát és kinyitotta a gyűjteményét. Miután egyik rajza elkezdte folytatni önmagát, többet nem nyúlt mappájához. Most viszont úgy érezte, ugyan mivel lehetnének nagyobb veszélyben.
   Lapozgatta a mappát, üres lap után kutatott, de már egy sem maradt benne. A nemrég még üresen álló lapokról két, szépen elkészített rajz nézett vele szembe. Az egyik egy tomboló, nappali vihart ábrázolt, a másik ezt a barlangot, mindannyiukkal benne. Tovább lapozott, de a rajzok egyre szörnyűbbek lettek, ujjának egy gyors mozdulatával pörgette át az utolsókat. Az egyikben egymással harcoltak, a következőn már csak négyen voltak, karokat és combokat sütöttek nyárson. Néhány lappal arrébb már csak csontvázak feküdtek az üres barlangban. Az utolsó lapot látni sem akarta, de oly módon volt befűzve, hogy mégis megpillantotta mikor hirtelen és feltűnő mozdulattal bezárta a mappát. Fehér alapon egyszerű, gyermeki ábrázolásban, a saját karikatúráját látta meg. Vele szemben Antairét, akit ugratott. Szája mellé emelt kézzel mondott valamit. Szövegbuborék is tartozott hozzá. Azt mondta: Húúúúúúúú.

   Ezen a napon társai először látták, ahogy megváltozik az arca. Egyetlen apró grimaszt nem tett, még a szeme sem rebbent meg. Csak épp az lett a veszte, hogy elsápadt.
   Az örökké szemfüles Joachim vette észre először.
   – Mi baj járja? Mégsem örökíti meg ezt a csodás pillanatot?  – Nem sokat várt a válaszra. Érezte, hogy valami nincs rendben és odasétált a sámánhoz. El akarta venni a mappát, de Hűvös Folyó nem hagyta. Joachim keze vörösen villant és a mappa hirtelen fényjelenség kíséretében eltűnt, majd zöld pecsét jelent meg másik tenyerében és a mágus kihúzta belőle. Átlapozta és meglátta a képeket. – Tudtam! – kiáltott fel. – Annyira biztos voltam benne! – rendkívül ingerült volt és egy kicsit győzedelmes is. Még modorát is levetkőzte, szinte ugrándozva táncolta körbe a sámánt. – Hol rejtetted el?! Mindegyik táskát alaposan tűvé tettem, hogy ilyen, semmiképp se, fordulhasson, ELŐ! – kiáltott és elejtette a mappát, miközben nagyokat fújtatott.
   Társai is odamentek. Ritius ért oda először és megnézte a rajzokat.

   – Baszd meg… – kapta kezét a szája elé. Sétálni kezdett, miközben Uriel felkapta a mappát és Seyával együtt ők is bújni kezdték. – BASZD MEG! – kiáltotta el magát torkaszakadtából Ritius, numennel burkolta be öklét és hatalmasat ütött a falba. Azonnal elhúzta kezét, aztán üvöltött a haragtól és a fájdalomtól.
   – Hogyan is tarthatna egy vihar száz óráig? – Joachim teljesen elvesztette a hidegvérét. Széttárt karokkal körözött Hűvös Folyó dermedt alakja körül, mint valami keselyű. – Csakis úgy ha valami természetfeletti átok ül rajtunk! Mit is mondott nekünk Antair? – lehajolt elé és egy fricskával az arcának hajította a rajzmappát – Helyezd a tomporodba a drágalátos füzeted – mondta aztán otthagyta őt.
   – Sajnálom – mondta kifejezéstelen hangján a férfi. Nem tudott kifejezni semmilyen érzelmet, s így e szónak nem is volt ereje.
   Ritius még sokáig tombolt és káromkodott a barlang egy távoli részében. Uriel nem szólt semmit, noha irgalmatlanul mérges volt. Felkapta a mappát és a tűzre hajította. Mikor senki sem látta, Hűvös Folyó elmorzsolt legbecsesebb tulajdonáért egy könnycseppet.
   Egy szűk órán belül kitisztult a vihar. A lavinát eltakarítottak, de továbbra is éjszaka volt és az óra szerint, további tizenkét kínkeservesen lassú órán át az is lesz.

   Ritius egyszer csak felvette bundáját és az oldalára csatolta megbízható kalapácsát.
   – Én kimegyek.
   – Vadászni… éjjel? – kérdezte hitetlenkedve Joachim.
   – Ide figyelj, nem vagyok hajlandó még egy órát eltölteni ebben a kibaszott koporsóban!
   – Hűvös Folyó is megy – társult mellé Hűvös Folyó – és szerez élelmet.
   – Hogyan? – robbant ki a kérdés Joachimból.
   – Megoldja.
   – De Antair azt mondta, ha kimegyünk az éjszakába, meghalunk – sopánkodott Seya.
   – Ha nem eszünk, akkor is meghalunk és már ma éjszakára sincs elég tűzifánk – szólalt meg Uriel.
   Nem tévedett nagyot. Idegeik teljesen kimerültek, szívük végzetesen elcsüggedt. Ily hosszú idő után egyszerűen képtelenek voltak nyugodton maradni. Joachim azért valamelyest visszaszerezte hidegvérét és más oldalról közelítette meg a problémát. Színpadiasan felállt, magára vont minden tekintetet és erélyesen felszólalt.
   – Kisasszony, uraim! Éjjel útnak indulni nem különb, mint az éhhalál. Azt hiszem nincs más választásunk. Meg kell ennünk Hüsit.
   – Nem eszünk meg senkit – nyögte fáradtan Uriel. Nagyon gyengének érezte magát, már vagy száz órája nem evett egy falatot sem és félt tőle, hogy a nappallal együtt az elátkozott vihar is visszatérhet.

Mindhárman felöltöztek, felszerelkeztek, magukhoz vettek egy-egy kiscicát, leküzdötték a késztetést, hogy megegyék őket és behatoltak a nyílt éjszakába.
   Az égbolton sűrű felhők masíroztak, elrejtve csaknem minden csillagot. Köd ereszkedett alá a távolban, fátyolként borult a combközépig érő hó fölé. Koromsötét volt és elviselhetetlen hideg, amihez képest a nappali világ tikkasztó nyári hőségnek tűnt. Az első pillanattól kezdve reszkettek, az ajkak perceken belül elkékültek, hiába uralkodott szélcsend. Oly kétségbeejtő hideg volt, hogy néhány perc után az ember legbelsőbb valója némán kezdett könyörögni segítségért.
   Seya négylábú barátaival úgy láttak, akár a macska. Kellett némi idő míg hozzászoknak, de egyre határozottabban haladtak tovább.
   – Merre? – rebegte didergő fogakkal Ritius.
   Uriel behunyta szemeit és az érzékelésére hagyatkozott. Olyan pokoli hideg volt, hogy egy kicsit sem tudott összpontosítani. Találomra választott irányt.

   Egyiküknek sem volt veszélyérzete. Bagoly huhogásán és farkas vonyításán kívül mást nem is nagyon lehetett hallani. Sőt, ahogy tovább haladtak, rájuk mosolygott a szerencse. Átvágva egy vihar által kidöntött farönkön, Uriel egy magányos állatra lett figyelmes. Négy lába volt, a hátsó pár jól láthatóan erősebb és magasabb a mellsőknél. Szálkás, vékony alkatát vastag prém borította. Még sosem láttak ekkora állatot nappal, akkora volt, mint egy kisebb őz. A hótakaró alól próbált kikaparni valamit, de meghallotta a vadászokat és azonnal futásnak eredt. Rögtön hívták a nument és utána iramodtak.
   – Hajrá fiúk! Gyerünk! Ne hagyjátok elmenni! – hallották Seyát, de a háttérből Joachim is úgy szurkolt nekik, mintha a nagypróba döntőjében lettek volna.
   Uriel lassan haladt hótaposó csiszmájában, Ritius még ügyetlenebbül mozgott, de Hűvös Folyó elszántan törtetett előttük. Borzasztóan szégyellte magát és mindenáron jóvá akarta tenni hibáját. Havat gyűjtött a kezébe, dörzsölni kezdte míg víz nem lett belőle. Oly nyomással tüzelt vele az állat irányába, mintha ólomgolyó lenne és el is találta. Az állat lefordult lábáról és elterült a hóban. Ritius és Uriel elámultak, ahogy tanúi voltak sikerének. Micsoda szép állat az… jóllaknának belőle mind az öten! Rohanni kezdtek, de zsákmánynak csak a nyomát találták. Véres csík húzódott a hóban és egy keskeny völgybe vezetett. Nem volt túl alacsonyan, egy ugrással már lent is teremtek és követni kezdték a vérnyomot.

   – Nem juthatott messzire – közölte tárgyilagosan Hűvös Folyó.
   Uriel látta, hogy mozog a szája, de nem hallotta őt. Furcsa érzés lett úrrá a jobb fülében, mintha teljesen megtelt volna vérrel. Ennek ellenére is tett néhány lépést, mikor hirtelen furcsa, csilingelő hang szólalt meg a fülükben. Olyan volt, mintha a fülük legbelsőbb részéből kongana és hirtelen elvesztették egyensúlyukat, tehetetlenül estek el a hóban.
   Uriel számára a hang csupán kellemetlen volt, de Ritius úgy üvöltött akár a fába szorult féreg. Hanyatt dobta magát és a forgolódott a hóban, mint az őrült. A füleit befogva ordibált, lábai a havat verték és egész teste ütemesen rángatózott. Uriel még soha életében nem hallott ilyen fájdalmasan üvölteni valakit, még a börtönben sem.
   – Szedd ki a fejemből! Szedd ki a fejemből, úristen! Felzabál! Szedd már ki, szedd kiiiííííí! – férfias, magabiztos tenorja olyan hanggá változott, mint amit a rajzszög hagy maga után a táblán.
   Elviselhetetlen fájdalmakkal küzdött, magzatpózba húzódott, folyamatosan remegett és füleiből dőlt a vér. Nem pusztán csordogált, hanem szabályosan ömlött a hóra. Uriel azonnal megragadta a fejét mert félt, hogy menten elharapja a saját nyelvét.

   – Joachim! Gyere ide azonnal! – üzente a cicákon keresztül.
   – A fejemben van! A feeejeeeembeeeeen!
   Hűvös Folyó nagy sietve vizet idézett meg, hogy enyhítse vele a harcos fájdalmait, de mire odaért hozzá, a víz jéggé fagyott a levegőben.
   – Felzabááááál! Édes istenem, sze… – egy elnyújtott pillanatra elhallgatott, aztán olyan velőtrázó sikollyal üvöltötte át a téli éjszakát, hogy a két másik férfinak is tüstént inába szállt a bátorsága.
   Hűvös Folyó hirtelen térdre rogyott mellettük. Egy fél percig bambán meredt a hóra, aztán két kezével fojtogatni kezdte önmagát, de olyan erővel, hogy feje pillanatokon belül kékülni kezdett.
   Uriel odarohant hozzá és megpróbálta lefejteni kezeit a nyakáról, de nem járt sikerrel. A numennel az oldalán sem volt elég erős a feladathoz, ezért kétségbeesésében, mikor a sámán szeme már fennakadt, tiszta erőből megütötte ököllel. Hűvös Folyó kezei elernyedtek, eszméletét vesztve csapódott teste a hóba.
   – Öljetek meg! Az isten szerelmére, öljetek már meeeeeeeg! – zokogta kétségbeesetten Ritius, miközben Uriel kiemelte Hűvös Folyó testét a hóból, hogy levegőhöz juthasson.
   – Hol a fenében vagy már? – kérdezte kétségbeesetten Uriel, miközben talpra állt.

   Ritiushoz sietett volna, de út közben megtorpant. Három sötét bundájú farkas osont ki az erdő sötétjéből és még több követte. Egy egész falkára való állat közelítette meg csendesen, minden irányból. Fenyegetően lopakodtak közel hozzá, de ő nem félt tőlük. A farkasok megszaglászták, mintha közülük való lett volna, majd egyikük a lábának dörgölődzött, mire ő lehajolt és megsimogatta a füle mögött. S akkor, a farkas fekete köddé foszlott szerte, szakasztott olyanná vált, mint a numen, amit használt. Felmászott az orrába, behatolt a száján és az összes többi farkas hasonlóképpen foszlott szét és vált a részévé.
   Fel sem tudta dolgozni mi történt, nem érzett magában változást. Ideje sem volt tanakodni. Szerencsére Joachim felbukkant a látóhatáron, felrajzolt egy mágikus kört és visszajutottak a barlangba.
Ritius nem sikított tovább, de a magzatpózt sem hagyta el.

   – Bennem van, Uriel – mondta remegve. Időnként arcizmai teljesen megfeszültek és füle még mindig vérzett egy kicsit. Fájdalmai megszűntek, de elveszítette a hallását.
   Uriel térdre ereszkedett és erősen megragadta a vállát. Hűvös Folyó még mindig öntudatlanul feküdt, de lélegzett. Joachimmal a hálózsákjához vitték.
   – Antair megmondta – szólalt meg Seya.
   Uriel váratlanul idegesen kiáltott fel és nagyot rúgott az egyik hátizsákba.
   – Ha nincs az az átkozott Labirintus! Ha Antair még itt lenne, ez nem történt volna meg! – fújtatott egyet, mert Antair sokkal különb vezetőnek bizonyult nála. – Bassza meg! – folytatta és tehetetlenségében még tovább rugdosta a hátizsákot.
Egészen eddig példásan tűrte az éhséget, próbálta tartani csapatában a lelket és amennyire lehet, nyugodt maradt, de ez már túlzás volt. Fogalma sem volt mi történt Ritiussal, ahogy arról sem, hogy mit tesznek, ha esetleg újra fájdalmai lesznek.

   – Most… meg fogunk halni? – kérdezte Seya erőtlenül, maga elé bámulva.
   – Nem fogunk éhen halni! Felfogtad? – kiáltott rá Uriel, s ezzel csak még jobban ráijesztett a kislányra. – Túl fogjuk élni!
 Seya váratlanul sötét pillantást küldött Uriel irányába. Kedves, őszibarack szemeit idegen árnyalatúra festette a harag, ahogy odakint felkerekedett az északi szél és lassacskán, fa hiányában kialudt körülöttük a tábortűz.
   – A ti hibátok… – sziszegte vádlón. Immár hetek óta suttogtak fülébe a szellemek. Megannyiszor próbálták őt barátai, szerettei ellen fordítani, s most először sikerült valódi táptalajt vetniük. – Elégettétek azt a két halat, mikor Joachim mesélni kezdett. Most megehetnénk… – harapott ajkába vágyakozóan, pedig mélyen belül tisztában volt vele, hogy azzal a két hallal sem lennének sokkal előrébb.
   – Még most sincs késő megenni Hüsit – vetette fel az ötletet tárt karokkal Joachim.
   – Még egy ilyen és kettéharapom a gigádat! – vette elő parancsoló hangját és állatiasan vicsorgott a mágusra. Keze magától ért hozzá Anatémához és a fegyver megremegett az érintésére. Torkából vad morgás szakadt fel. Példátlan, szűnni nem akaró vérszomjat érzett magában, de csak egy pillanatig tartott. Amíg észre nem vette mit is mondott szó szerint. Eszébe jutott mi történt az éjjeli erdőben és megrémült. Leült a barlang szélébe és nem szólt többé. Türelmetlenül várta a pirkadatot.

   Éjjel senki sem aludt. Ritius sem, noha úgy tűnt. Éber álmai voltak, mint minden éjjel mióta átlépett Solsheimba. A barlang sötét falaiba húzódva, korgó gyomorral, elgyengült tagokkal, magukra maradva, csak egymást bámulták. Éjfél elmúltával az utolsó darabka fájuk is elfogyott. A tábortűz kialudt és teljes sötétség köszöntött a barlangra.
   Ekkor már Uriel is kezdte elveszíteni a reményt mert úgy érezte, ha ma reggel sem jutnak élelemhez, végük van. Meditálni próbált, de az éhségtől nem tudott. Pokolian fájt a hasa. Pár napja már nem korgott, csak fájt. Minden egyes pillanatban érezte, ahogy gyomra emészti önmagát. Sok nehézséget tapasztalt már életében. Megaláztatást, magára hagyatottságot, igazságtalanságot, bezártságot, gyászt… de a hidegnél és az éhségnél úgy érezte semmi, de semmi sem rosszabb. Próbálta legyőzni a fájdalmat mikor másfél órával pirkadat előtt, megérzett valami szokatlant. Már nagyon régen érzett hasonló jelenlétet a numenben. Hasonlított a sajátjára. A Labirintus felől jöttek és öten voltak. Azonnal felpattant és a kislányhoz rohant.

   – Seya! Seya ébredj!
   Szemei nyúzottan és fáradtan pattantak ki. Arca beesett volt, szeme karikás.
   – Mi az? – kérdezte kifürkészhetetlenül baljós hangon.
   – Jönnek! Te is érzed? – kérdezte kitörő örömmel
   A kislány zavartan nézett rá, ezzel nagyon megijesztette Urielt. Félt, hogy talán csak képzelődik.
   – Igen – mondta aztán felocsúdva. – Öten vannak. Alighanem…
   – Kiválasztottak! – villant fel Uriel sötétbarna szeme.
   – Mit akarsz tenni? – kérdezte Seya
   – Pontosan tudom mit fogunk tenni!
   Félve ébresztette fel Ritiust, de nem volt más választása. A harcos teljesen kábán, zavartan kelt fel. Továbbra sem hallott semmit. Sokáig tartott, mire Uriel egyáltalán megértette vele, hogy ébren van, és nem álmodik, de megkönnyebbülés volt, hogy legalább nincsenek elviselhetetlen fájdalmai. Sőt, még azt is megértette mit akar tőle. Felkészültek, hogy fogadják a kiválasztottakat, akik minden bizonnyal néhány óra múlva a tábortűzhöz érnek.

   Segadh Malenkij útikalauzként élte az életét, ahogy felmenői is őelőtte. Egyike volt azon kevés embereknek, akik szerették az utat. Szeretett másokat vezetni és szomorúvá tette, hogy évről-évre, egyre kevesebb kiválasztott érkezett Solsheimba.
   Nerni népszerűbb volt. A kiválasztottaknak ott rengeteg lehetőségük volt harcolni és nevet szerezni maguknak. Az újságok írtak róluk és a Világfa követte fejlődésüket, éppen ezért, azok a kiválasztottak, akik Nernit hódították meg, tapasztaltabb és ismertebb harcosokként folytatták az utat.

   Alábecsülték a Magányos Utat, pedig Segadh úgy gondolta, hogy többet kínál. Az út állhatatosságra tanít. Lecsupaszít egy kiválasztottat a legbelsőbb valójáig. Összetöri és megalázza őt. Mélypontra taszítja és akkor, egy embernek lehetősége nyílik arra, hogy megismerje valódi önmagát. Mikor csak a túlélés számít és messzire vándorolnak az elvek, az ember meglátja ki is ő valójában.
   A legtöbb kiválasztottat kedvelte. Mostani társaságáról is jó véleménnyel volt. Megfontoltak voltak, szófogadóak és összetartóak.
   Nem volt könnyű útjuk, de minden nehézséget jól kezeltek és túl voltak a Labirintuson, az első nagyobb akadályon. Mind épségben kijutottak, noha voltak sérüléseik, ezért Segadh a közeli tábortűz felé vitte őket, hogy a sérültek pihenhessenek egy napot, míg ő a társaikkal feltölti a készleteiket. Mindössze két óráig tartott eljutni a tábortűzig és az út csendes volt.
Segadh csak egy szokatlan dologra figyelt fel. Egy pici, őszibarackszínű kiscicát látott gubbasztani a domboldalban. Ártalmatlan volt, de sosem látott még hasonló állatot korábban.

   – Változott a terv – közölte hezitálás nélkül. – Kikerüljük a tábortüzet.
   – Biztos? – kérdezte a csapat vezetője. – Alig aludtunk az éjjel. Triesta nem fogja kibírni az utat.
   – Muszáj lesz neki. Valaki van abban a barlangban.
   A szőke macskát pásztázta tekintetével. Elég volt egy pillanatra levennie róla szemét, már nem volt sehol. Aztán olyasmi történt, amit ő sem látott előre. Széles, zölden villogó numen jelent meg a talpa alatt és szabályos kört írt le. A következő pillanatban süllyedni kezdtek és mikor lábuk földet ért, hirtelen egy barlangban találták magukat. A kiválasztottak hívták a nument, de lassúak voltak. Mire fegyvert ragadtak, zöld miazma kúszott át testükön és kővé dermesztette őket. Szemben velük egy ijesztő figura nehézkedett kalapácsára.

   Jobb kezén lévő aranygyűrűje fényesen világított és orra vérzett. A következő pillanatban, egy kupola jelent meg körülöttük. Bronz és fekete színű, csak egyetlen apró rés volt rajta, honnan elsöprő áradás tódult be. Mielőtt beteríthette volna a kupola egészét, Uriel és Ritius egy mágikus körön át elhagyta a kupolát. A csapda bezárult. Segadh és öt kiválasztottja a hullámok elsöprő forgásában ragadt.
   – Felfigyeltek rá, hogy igazából hatan vannak? – húzta fel szemöldökét Joachim.
   Valóban igaza volt. Uriel gyorsan odarohant a sámánhoz, miközben végigmérte a fulladással dacoló társaságot.
   – Ne fojtsd meg őket! Az egyikük a kalauz! Aki mesét mondott a jégfalaknál!
   Hűvös Folyó a biztonság kedvéért egy darabig hagyta, hadd fulladozzanak, de végül óvatosan visszahívta a vizet, hogy megnézze eszméletüknél vannak-e. Nem voltak.
   – Gyorsan! A köteleket! – kiáltotta el magát Uriel. Eltűntette képességét és az idegenvezetőhöz sietett. Igyekezett kipréselni tüdejéből a vizet, ami hosszú idő után sikerült is.
Joachim már előre felkészült, térdre ereszkedett, lehámozta az egyik kiválasztott hátizsákját és megkötözte kezeit, majd lábait.

   – Ezt ügyesen kimódolta, uram! – ismerte el Urielt, aki nem sokat törődött a dologgal.
   Addig nem nyugodott meg, amíg mind a hatan meg nem voltak kötözve és meg nem szerezték minden csomagjukat, mert tudta, hogyha harcra kerül sor, elgyengülve és éhezve veszítenének. Kettőjükkel nem kellett törődniük. Megfulladtak. Fikarcnyit sem törődtek a holtakkal, egyszerűen átléptek rajtuk és rávetették magukat a csomagjaikra.
   – Ez itt éledezik! – szólalt meg a mágus és odaszaladt Ritiushoz. Megkocogtatta vállát és a nyöszörgő fiatal emberre mutatott, aki vizet köpködött fel.
   Ritius letette a táskát, amiben mohón matatott. Odasétált és mire a kiválasztott kinyitotta fáradt, zavart szemeit, olyan erővel ütötte állkapcson, hogy elterült és többet nem leskelődött.

   – Szalonnájuk van – közölte Hűvös Folyó. Oly egyhangúan szólt, hogy ez nem is tűnt nagy dolognak, de mindahányan voltak, kötelességüktől függetlenül odarohantak. A penészes kenyér is jó lett volna, de ez friss, ropogós szalonna volt.
   – Óvatosan egyetek! Ha hosszú éhezés után teleeszed magad, akár bele is halhatsz! – figyelmeztette őket Uriel, de nem különösebben figyelt rá senki.
   Előkerült kolbász, vadhús és hal is. Azonnal lakomához láttak és vadállat módjára, válogatás nélkül enni kezdtek mindent, ami csak a kezük ügyébe akadt. A mindig kifinomult Joachim úgy majszolta két pofára a húst, mintha nem lenne holnap. Uriel valahol tudta, hogy jó lenne először számba venni mennyi élelmet szereztek, de az éhség nem engedte, hogy meghallja ezt a gondolatot. Muszáj volt enniük legalább néhány falatot, mielőtt bármi történik. Hűvös Folyó félbevágta a szalonnát egy, a hátizsákban talált késsel és Seyával megették az egészet. Uriel az egyik kolbászt fogyasztotta, Ritius pedig a másikat. A Harcos még némi hurkát is talált. Úgy ettek mintha életükben nem láttak volna még ételt.

   – Hé! – szólalt meg egy hang mögöttük, de nem is igazán figyeltek.
   A gyönyör túl édes volt, az ízlelőbimbók oly hálásak és ahogy az első falat leért a gyomorba, csak vadabbul kezdett korogni, mert az orr és a szem elárulta neki, hogy végre munkája van.
   – HÉ! – kiáltott rájuk ismét, sokkal hangosabban egy férfi. Ezúttal meghallották és odafigyeltek. Segadh tért eszméletéhez.
   Uriel a kolbász végén csámcsogva, a maradékkal a kezében fordult oda és amint Segadh meglátta, tagjain féktelen harag és undor futott át.
   – Ti szörnyetegek… – suttogta, majd megismételte ugyanezt üvöltve is.
   – Kutya kutyát eszik, uram. – válaszolt Joachim tele szájjal.
   – Mit akartok tenni velünk? Itt hagytok meghalni? – kérdezte.
   Mind tudták a választ, de senki sem szólt. Uriel befejezte a kolbászt és odasétált az idegenvezetőhöz. Lassú, kimért léptekkel haladt felé. Ráérősen, leereszkedő magabiztossággal szólította meg.

   – Emlékszik ránk?
   – Igen – nyelt egyet Segadh. Megrettent a nyílt, barna szemektől – Hol van Antair?
   – Antair nincs itt – közölte, majd még közelebb ment és leguggolt az idegenvezetővel szemben. – A távollétében én vezetem őket.
   – Te? Egy tolvaj? – kérdezte és leköpte Urielt.
   A nyál hirtelen fröccsent orrára, de ő még csak le sem hunyta a szemét. Arcizma sem rendült. Az, hogy nyál csorog az orráról, nem változtatott semmin. Ijesztő hidegvérrel beszélt. Lassan és tagoltan.

   – Igen. Én. Egy tolvaj. Nem a legalkalmasabb a feladatra, ezért maga velünk jön. Elvezet minket a Sárkány Palotájáig. A többieket itt hagyjuk – mondta, s csak ezután törölte le arcát.
   – Állatok vagytok – vicsorított Segadh és ha lett volna haszna annak, hogy köpköd, megteszi még egyszer. – Ismeritek az éhséget. Ismeritek a hideget. Itt akarjátok hagyni őket? Étel nélkül, tűzifa nélkül, vezető nélkül? Hogy dideregjenek és elhaljanak, míg rákényszerülnek, hogy megegyék egymást?
   – Mint láthatja, végül mi sem ettük meg egymást – érvelt Joachim, akit azonnal fültövön csapott Hűvös Folyó.
   – Bánhatjátok – felelt Segadh – Akkor megismertétek volna egymást. Ki lett volna az első köztetek, aki ráfanyarodik az emberhúsra? Kit esztek meg másodjára, harmadjára? Sosem tudjátok meg ki lett volna a bölléretek.
   Kényelmetlen csend ült a társaságra. Miután oly közel jártak az éhhalálhoz, nem tudták csak úgy elhessegetni Segadh kérdéseit. Kivéve Ritiust, aki továbbra is tökéletesen süket maradt.

   – Itt hagyjuk őket – rendelkezett Uriel.
   Visszaindult és ráparancsolt a többiekre, hogy hagyják abba a lakomát. A maradék élelmet megtartották éjszakára. Átpakolták a tűzifát és egyéb értékeket, amit találtak. Mikor elkészültek, Ritius eloldozta a kalauzt és noszogatni kezdte. A kiválasztottak már ébredeztek. Az egyikük hirtelen vizet köpött ki és kinyitotta a szemét. A másik kábán nézelődött és próbált kitörni a kötél szorításából.
   – Hagyjátok itt a maradék élelmet – szólalt fel Segadh és nem engedett a harcosnak.
   Uriel odasétált hozzá és felállította.

   – Elmagyarázom a helyzetet. Én a Világfán túlról jöttem ide. Utregarban már meghalt egy barátom és a Labirintusban eltűnt további kettő. Nem tudom, hogy élnek-e vagy halnak. Úgyhogy nekem most csakis ők vannak – mutatott hátra. – Az egész Világfán.
   – Hárman nem fogják túlélni… – változott hangja könyörgővé. – A vezetőjük halott, sebesültek és kimerültek. Könyörgök neked! Ha nem hagytok itt…
   – Akkor meghalnak, tudom – szakította félbe hidegen. – Viszont én ennek a négy embernek az életéért szemrebbenés nélkül feláldoznék százat is – rezzenéstelenül figyelte a kalauzt. Miután megtapasztalta a kétségbeesés, a szenvedés és a tehetetlenség legmélyebb valóját, kristálytisztán tudta, hogy megtenné. Mi több, jogosnak is érezte. – Ha úgy alakul, feláldozom magát is.

   – Kik vagytok? – szólalt meg egy váratlan hang a gúzsba kötött foglyokhoz vonzva a tekintetet.
Hűvös Folyó állt tőle nem messze és be is takarta a férfi fejét egy vízgömbbel, hogy elhallgasson.
   – Barbárok vagytok… – dörmögte Segadh a szakálla alatt.
   – Az lehet, de túl fogjuk élni.
   Segadh könyörgésére azért legalább eloldozták a kiválasztottakat és amikor a többiek nem figyeltek, Seya bűntudatból hagyott nekik egy kevés élelmet, de ez aligha volt elegendő a számukra. Csupán arra volt elegendő, hogy összevesszenek rajta.
   Végül úgy volt, ahogy Segadh megmondta. Nem élték túl a telet.