A Fehér Pokol

   „…Reggel jött, ment, jött és nem hozott napot. [Lord Byron]
 
   Saját világában nem léteztek falak. Nem volt nappal és nem volt éjszaka. Csillagköd világította meg könyvének lapjait. A csordultig megpakolt számtalan könyvespolc súlytalanul lebegett a csillagköd barázdái között, de el soha nem vesztek. Ebben a világban maga Wiese Draco helyettesítette a napot, körülötte keringett minden.
   Amint átlépett a saját maga által teremtett világ küszöbén, saját kis felhője és egyik könyve már megindult felé. Megkönnyebbülten sóhajtott, majd leült a lebegő felhőre és kinyitotta a könyvet, de egy szót sem olvasott belőle. Elég volt az is, ha a kezében tarthatja. Megnyugtatta.
   A szorongást csak ritkán tudta száműzni lelkéből, de az utóbbi napokban egyre súlyosabbá vált. Az a fiú kérdéseket támasztott benne, amikre nem tudta a választ. Minden ember nyitott kérdésekkel éli életét, de Wiese már nem tartotta magát embernek. Övé volt a mindentudás és mégis maradt még válasz, ami rejtőzött előtte. Elviselhetetlen érzés volt. Szája elé emelte kezét és körmére harapott.

   – Miért pont őt választotta? Egyszerűen nem értem – morfondírozott. – Még csak nem is király. Nincs benne semmi különleges! Miért pont ő?
   – A választás sosem teljesen tudatos. Én mást választottam volna helyetted – mondta neki sokadszorra a testében lakozó szellem.
   – A mi esetünk különleges. A Plea fölötti palotában megtanultam hogyan tegyelek a szövetségesemmé, de ő nem rendelkezhet ilyen tudással. A farkas önszántából választotta őt… és én nem értem miért – arca teljesen megfeszült és olyan erősen szorította ökölbe kezét, ahogyan csak tudta.

   – Amikor Aer visszatért a tetőről, azonnal megéreztem őt. Láttam a szemeivel és hallottam a fülével. Van, aki meghallja, amit mondunk. Van, aki szavak nélkül is megért minket.
   – Folyton csak róla beszélsz – húzta el a száját elégedetlenül Wiese. – Ennyire különleges volt a számodra?
A szellem csöndben maradt.
   – Palotáját a tiszteletemre nevezte el. Vérvonalát a védelmembe ajánlotta. Békés, gazdag világot teremtett és öregségére sem romlott meg a lelke. Természetes, hogy tisztelem érte.
   – Úgy, ahogy engem nem tudsz tisztelni… – suttogta rosszindulatúan a tudás istene.
   Csillagok közti könyvtára taposómalomként forgott a lába alatt. A szemközti könyvespolchoz súlytalanul lebegett irányába.
   – Amikor a hordozómnak ajánlkoztál, azt ígérted, hogy végérvényesen legyőzöd a farkas szellemét. Azt, hogy a győzelem után, mi ketten egy létezéssé válunk és ezzel megszakítjuk a körforgást. Egy különálló, tökéletes Világfát teremtünk. Ezért költöztem a testedbe és nem a tisztelet miatt.

   Wiese csendesen hümmögött maga elé és ismét a szájához emelte a körmét. Az ezer éves hajsza már a küszöbön állt és ő nem értette a választ! Hiábavalóan nyitogatta százszor olvasott könyveit, nem talált megnyugvásra, mikor olyasmi történt, amit még a legvadabb rémálmaiban sem tudott elképzelni.
   Valaki belépett személyes könyvtárába. Fehér fény villant a térben, majd egy lény súlytalanul alakot öltött. Azonnal tudta, hogy nem ember, még ha hasonlított is egyre. Elképesztő nyomás és félelem lakozott a jelenlétében. Wiese megpillantotta a pupilla nélküli, sötét szemeket és megértette mi folyik itt. Leszállt a felhőjéről és súlytalanul lebegni kezdett a térben.

   – Merészelsz itt zavarni engem, te pondró?
   Képtelen volt palástolni haragját. Ez a hely… különleges volt. Egész életében szükségét érezte annak, hogy legyen egy saját helye. Egy szentélye, ahová nyugodtan visszavonulhat saját elméjébe a világ dolgai elől. Ebben a pillanatban még csak nem is gondolt arra, hogy mi történhet palotájában és az általa uralt világban. Nem is érdekelte. Ez a sértés túlment minden határon.
   – Ezért meghalsz – közölte a felhőnyelven és szeme sárgán villant fel, mégsem ő mérte az első csapást.
   As’ta’rot alakja hirtelen elmosódott és az isten előtt jelent meg. Nyitott tenyerével próbálta őt eltalálni, de Wiese kék villanás kíséretében eltűnt előle és néhány méterrel arrább jelent meg. Fekete numen kanyargott utána, így hát ismét eltűnt onnan és pontosan ellenfele fölött jelent meg. Az uzenim felemelte tenyerét és egy apró mozdulattal hatalmas lökéshullámot támasztott, de Wiese ismét csak eltűnt előle és távol jelent meg a háta mögött.

   – Nem hiszem, hogy érted hol vagy… – sziszegte. Astarot úszni kezdett felé a térben, de a tér megnyúlt kettejük között. – Ezt én építettem. Az én szabályaim szerint – nyitotta száját, hogy folytassa, mikor hirtelen fekete numen jelent meg a háta mögött. Egy apró pontból hatalmas felhővé nőtte ki magát és majdnem egészben elnyelte az istent, de mint mindig, Wiese még időben eltűnt és az uzenim mögött jelent meg – Én isten vagyok!
   A numen lágy, vékony foszlánycsíkokban szegődött mellé, de nem gyűlt össze a teste körül, hanem a háta mögött sűrűsödött össze egyetlen nehéz, apró kis ponttá.    A levegőben megállt, majd kinyílt, büszkén hajtogatva szirmait, akár egy virág. Egy lágy, állandóan változó körvonalakból álló emberi test formáját vette fel, melynek három arca és hat karja volt. Két középső karja Wiese elé húzódott és egy aranyozott könyv jelent meg benne. Másik két pár keze, alul és felül nyitott tenyerét tartotta az uzenim felé, aki fogát csikorgatva figyelte a Wiese mögött megjelenő asztrális alakot.

   – Nekem akarsz hivalkodni a lopott tudásoddal? – énekelte a felhőnyelven.
   – A tudás azé, aki megtanulja azt.
   A könyv lapjaira nézett, melyek maguktól a megfelelő oldalra fordultak és halkan kántálni kezdte a felhőnyelven írt sorokat.
   As’ta’rot igyekezett megállítani, mielőtt befejezhette volna az olvasást és kishíján sikerrel is járt. Gyors idézése után egy fekete lyuk jelent meg Wiese alatt és kíméletlenül magába szívta a mellette lévő könyvespolcot, de az isten ismét elillant kék villanás kíséretében. Nem tett meg túl nagy távolságot, As’ta’rot már nyúlt is a feje után, de mielőtt hozzáérhetett volna Wiese homlokához, aranyozott láncok tekeredtek kezére-lábára és nyakára. Visszatartották őt.

   – Szóval ez a terved? – mosolygott a tudás istene – Hogy összetörd az én elmémet? – kacagott – Szeretném látni, ahogy megpróbálod. Csak bátran. Mindig is kíváncsi voltam, hogy milyen érzés – mondta és As’ta’rot legnagyobb csodálkozására előrelibbent és fejét pontosan a keze alá nyomta.
   Szeme fennakadt és a következő pillanatban az uzenim a tudás istenének határtalan elméjében találta magát.

   Minden uzenim rendelkezik azzal a képességgel, hogy más lények öntudatát szétzúzza és elméjük fölött teljes irányításra tegyen szert. Állatok esetében ez rém egyszerű feladatnak bizonyult, az idegen elme jelenlétének nyomása elég volt ahhoz, hogy az állat öntudata megadja magát. Egy ember elméjének megtöréséhez már szükség volt némi erőfeszítésre, de hogy pontosan mekkorára, az nagyban függött az elme birtokosától. Egy gyötrődő, aggodalmas elme az első bökésre megtört. Egy letisztult és rendszerezett elme már kellemes kihívást jelentett, de végérvényesen egyetlen ember elméje sem volt képes arra, hogy ellenálljon egy uzenim érintésének. Wiese Draco azonban már réges-rég meghaladta egy ember korlátait és úton volt afelé, hogy valami sokkal többé váljon.
   As’ta’rot az emlékei között kezdett vizsgálódni, hogy megértse miféle teremtménnyel is van dolga. Gyors egymásutánban folytak át előtte az isten emlékei.

   A szeme előtt megjelenő kisgyermek éppen betűkockákkal játszott. Egy kinyitott mesekönyv feküdt előtte. Oldalain nagybetűs szavak és állatok rajzai szerepeltek. A legtöbb gyermek a rajzokat figyelte volna, de Wiesét a betűk jobban érdekelték. Azokat igyekezett kirakni fából faragott játékrúnáival. Mikor sikerrel kirakott egy szót, fennhangon kacagott és tapsikolt. Olyan őszinteséggel örült, amire egy felnőtt ember már képtelen, pedig még inkább gügyögött, mintsem beszélt nagy örömében.
A kép elmosódott és egy családi házban találta magát. Szép, tiszta ház volt, tágas nappalival, elegáns bútorzattal és magas kandallóval. Több felnőttet is látott, de az arcuk homályba veszett. Két arc azonban jól kivehető volt, ők alighanem a szülei voltak. Büszke arckifejezést viseltek és meleg, anyai érintést érzett a hátán.

   – Gyerünk kincsem, csak bátran! – bíztatta és Wiese bátortalanul olvasni kezdte egy könyv lapjait.
   Valaki kételkedett tudományában és levett a könyvespolcról egy másik könyvet, de a kisfiú azokkal a szavakkal is könnyűszerrel elbánt. A felnőttek mind agyba-főbe dicsérték és ámuldoztak. A szülei rémségesen büszkén dicsekedtek fiúkkal és a kis Wiese kényelmetlenül érezte magát. Szorongani kezdett. Ahogy az emlékképek tovább pörögtek, sok hasonló jelenettel találkozott. Wiesének gyakran kellett bizonyítania tudását, általában a szülei kérésére és Wiese mindig szorongott. Nem azért mert félt. A kudarc lehetősége meg sem fordult a fejében. Egyszerűen kényelmetlenül érezte magát, de arra soha életében nem jött rá, hogy miért.

   As’ta’rot nekilátott, hogy e szorongás végére járjon, úgy érezte ezzel megtörheti a tudás istenét. Más emlékek ugrottak a szemei elé. A családdal töltött emlékek. Közös étkezések, beszélgetések, kirándulások. A szülei nyilvánvalóan szerették egymást és a gyermekeiket is. Három nővére is gyakorta megjelent gyerekkori emlékeiben, de nyilvánvalóan kiderült, hogy a családban ő volt a kedvenc, a tehetséges, a kicsi és nem utolsósorban, a fiú. Egy emlékre lett figyelmes, mikor is a szülei távollétében nővérei egy kissé elvadult játék során elkapták őt és egy fához kötözték.
   – Aranyfüttyő! Aranyfüttyő! – nevetgéltek, miközben szökdécseltek körülötte – Most nem ment meg anya! Mihez kezdesz, Aranyfüttyő?

Semmihez nem kezdett, csak sírt és lábaival kapálózva kiabálta, hogy engedjék el.
   Az emlékek tovafolytak és egy másik közeg került elő. Olyan, amit As’ta’rot nem ismert. Ő uzenim volt és úgy jött a világra, hogy mindent tudott, amit csak tudnia kellett, nem csoda hát, ha nem értette mivel találkozott szembe. A Világfa legtöbb lakója sem értette volna, mert Wiese szülővilága, Plea volt az egyetlen olyan hely, ahol a gyermekek kötelező jelleggel iskolába jártak. A tanárai odáig és vissza voltak tőle. Hamar elkönyvelték, hogy mindent tud, nem is igazán kérték számon soha.    Versenyekre járatták, méghozzá minél többre, amiket sorra megnyert. Miután győzött, a tanároknak is kijárt a dicsőségből, csakúgy mint ahogy szüleinek is korábban, de As’ta’rot meg tudta állapítani, hogy maga Wiese nem érzett sem dicsőséget, sem büszkeséget. Számára mindez a világ legtermészetesebb dolga volt.
Ahogy emlékei között forgott, látta, hogy egész életében dicsőítették és ajnározták.

   A fiú magabiztossága emiatt egyre nőtt, de érdekes módon, szorongása is egyenesen arányosan fokozódott. Azt is hamar megtanulta hogyan csillapítsa belső aggodalmát. Már hétévesen is rutinszerűen olvasott és láthatólag a könyvek tematikája vagy tartalma teljesen közömbös volt a számára. Szórakoztató irodalom, tudományos könyvek, útikönyvek, életrajzok, mesekönyvek, nem számított, amíg betű van benne. Ezzel csillapította szorongását, de szokása groteszk módon visszaütött rá, mert ahogy tudása és szókincse még élesebbé vált, úgy vetették őt alá egyre nehezebb próbáknak és hiába teljesítette őket játszi könnyedséggel, a kisgyermekkorában megtapasztalt érzés megmaradt. Wiese számára nem jelentett különbséget, hogy szülei barátai előtt kell olvasnia a nappalijukban vagy ötezer ember előtt kell recsitálnia a holnap himnuszát a Pleai nagyszínházban, természetesen a felhőnyelven. Ugyanolyan könnyű volt és csak azokban a percekben érezte igazán jól magát, mikor tudományát fitogtathatta. Míg ő beszélt, míg ő volt a figyelem központja. Olyankor biztos volt az értékében. Olyankor igazán önmaga volt. Ám amint az előadás véget ért, ő ott maradt a színpadon, az embergyűrű közepén, jött a szokásos ajnározás, a dicséretek hada és akkor már kíméletlenül szorongott.

   Nem történt semmilyen tragikus esemény a gyerekkorában. Édesanyja a Pleai egyetem tanára volt, ellátta annyi könyvvel és tudással, amennyit csak kívánt. Édesapjának saját ékszerüzlete volt, a Draco család még Plea igencsak jómódú társadalmából is kiemelkedett. Társai az iskolában nem közösítették ki, bár igaz, távolságot tartottak tőle, ahogyan Wiese is. Voltak barátai, de egyikük sem állt közel a szívéhez és saját korosztályához még annyira sem tudott kötődni, mint tanáraihoz vagy más felnőttekhez. Kisgyermekként is úgy gondolta, hogy ő különb náluk. Hogy más nem érhet fel az ő szintjére ezért különösebben nem zavarta, mikor tizennégy éves korában a Világfa kiválasztotta őt.

   Addigra már olyan tudással rendelkezett, hogy önszorgalomból látogatni kezdte Plea egyetemének óráit. Különösen a matematika és a fizika tudományaiban volt jártas, de a numen művészetét mindaddig egy ujjal sem érintette. Akkoriban még nem létezett a Fogyó Hold Temploma, ezért az adminisztrátorok azt tanácsolták, hogy keressen mestert magának. Wiese azonban magától is nagyon jól tudott és ami még fontosabb, szeretett tanulni, ezért bejárta Utregar könyvtárait és mindent megtanult a numen elméletéről amit csak lehetett, a gyakorlatot tapasztalás útján saját magán kísérletezte ki. Összességében ezek voltak életének legszebb évei. Mikor zavartalanul elmerülhetett szenvedélyében és nem terhelte őt a bizonyítás kényszere vagy az emberi kapcsolatok.

   A legtöbb kiválasztott a természetes érzéseivel és vágyaival hívta magához a nument. Wiese saját maga által kidolgozott belső mantráját használta. Az érzékelésben járatos kiválasztottak azt gyakorolták, hogyan helyezkedjenek a középpontba, hogy megérezzék mások érzelmeit. Wiese megtanulta olvasni az arcmimika és a testbeszéd legapróbb jeleit is. Géniuszát papírral és ceruzával vázolta fel a numenről szerzett mély elméleti ismeretek segítségével és addig gyakorolt, addig mesterkedett, míg végül megtanulta hogyan imitálhatja a teleportációt. Kis túlzással bármilyen géniuszt kifejleszthetett volna magának, de ő az azonnali helyváltoztatás mellett döntött. Ezt látta a legalkalmasabb képességnek arra, hogy megmássza a Világfát. Így bármit elkerülhetett, bárhonnan elmenekülhetett és bárhol ott is lehetett egy csettintés alatt, ha az alkalom megkívánta. Tanulása és kísérletezése két teljes évet igénybe vett, de az eredmény magáért beszélt.

   Az ösvény során nyolc csapatnak is tagja volt, de egyiket sem vezette. Mindig tudta mikor kell tovább állni vagy elárulni valakit. Barátkozni senkivel sem barátkozott, pedig sokan megpróbáltak közel kerülni hozzá. Az ösvény első felét serdülőként tette meg és ennek megfelelően más dolgok iránt is nagyobb érdeklődést mutatott. Több szeretője is volt, de mindig halandók, mindig kisebbek nála és érzelmileg nem sikerült kötődnie egyikhez sem. A legtöbb nő mellett, ha éppen nem szeretkeztek, rémesen unatkozott. Néhány évnyi virágzás után már nem is kereste a társaságukat. Ellenfeleivel fölényesen és pökhendien bánt és a társait is fellengzően kezelte, nemcsoda hát, hogy számos ellenséget szerzett kiválasztottként.

   Vandumban találkozott azzal a három társával, akikkel végül megmászta a Világfát. Látta miképp aratnak diadalt a Seraphin Torony vesszőfutásán, de alapvető szokásait nem vesztette el. Folyamatosan olvasott és tanult és nem csekély hírnévre tett szert, mikor az Akvamarin Toronyban Thig Hahn mesterrel vitatkozott a Világfa tudatának természetéről és közmegdöbbenésre, nyert.
   Igazán elemében volt miközben vitatkozott, látszott minden mozdulatán, de amint a mester szégyenkezve elvonult és a torony elöljárói magával Regulus mesterrel az élen odamentek, hogy gratuláljanak neki, újra előtört benne a mély szorongás. Saját különlegességérzete megállította abban, hogy őszintén kötődjön egy másik emberhez, de ő ezt nem vette észre soha. Lenézte azokat, akik kevesebbet tudtak nála, de ha ne adj isten valaki az egyenlőjének bizonyult vagy akár csak megközelítette őt, kicsinek érezte magát a társaságában és messziről elkerülte.

   Emlékeiben, As’ta’rot azzal is találkozott, aki miatt idejött. Akit olyannyira ki akart szabadítani, hogy hajlandó volt meghalni is érte. Ő nem volt más, mint az uzenimek egyik utolsó megmaradt nagy őse, Shiva, aki annak idején elkísérte útján a fiatal Wiesét és a spirituális művészetekre tanította őt. Shiva a mindentudást ígérte Wiesének, de ő képtelen volt elsajátítani Shiva okkult művészeteit. As’ta’rot érezte, hogy tanulása közben, Wiese rendkívül kényelmetlenül, szinte már viszolyogva érezte magát a Shivával való tanulás során. Ez volt egész életében az egyetlen alkalom, hogy rossz élménye kötődött a tanuláshoz. Nem értette miért és túltenni sem sikerült rajta magát. As’ta’rot végre rátapintott a gyenge pontra.

   Látta, hogy mérhetetlen csalódottság taglózta le Wiesét, miközben mindenki körbeujjongta a tetőn. Addigra úgy hozzászokott ehhez a jelenséghez, hogy fel sem tűnt neki miképp sírják tele ruháját a szülei. Nem ő volt az első kiválasztott, akit a Draco család adott a Világfának, de ő lett az első király. Nővérei és az ő férjeik, rokonai, volt tanárai, régi ismerősei mind királyként köszöntötték őt a legfelső világban. A Góliát Műhely vezetői az átkos emlékű Mal’arral az élen, a nagy királycéhek küldöttei és maga Regulus mester mind elé sereglettek, mielőtt a koronát egyáltalán átvehette volna, de ez a bánásmód, akárcsak kisgyerekként, egy kicsit sem tette boldoggá. Ugyanaz a nóta, csak ezúttal sokkal hangosabban szólt. Minden eddiginél nagyobb elismerés. Minden eddiginél nagyobb szorongás.

   Miután megmászta a Világfát, szakított három társával is és néhány évig a Góliát Műhely kutatójaként munkálkodott Askelan világában. A Világfa legfényesebb elméivel dolgozott együtt és a segítségével hatalmas áttöréseket értek el. Megfejtették hogyan lehet megmunkálni a lelket, hogyan lehet emberekből fegyvereket készíteni, de mindezen áttörések nem tették se büszkévé, se boldoggá.    Úgy érezte elpocsékolja a tudását. Másokat tesz a haszonélvezőjévé, nem pedig önmagát. Ezért hát végül engedett Regulus mester ostromlásának és nem hivatalosan csatlakozott a bölcs mesterek rendjéhez. Nem avathatták mesterré, hiszen még egyetlen tanítványa sem volt, de cserébe kerítettek neki egyet, mégpedig egy igazán tehetségeset. Így került Solsheim világába és lett a birodalmi udvar tagja. Szeretett tanítani. Örömét lelte benne, de mire megérkezett Solsheimba, már nem vágyott arra, hogy bölcs mester legyen. Addigra ugyanis későbbi istentársa olyan ajánlatot tett neki, amit nem utasíthatott vissza. Ugyanazt ígérte, amit annak idején Shiva, azzal a különbséggel, hogy ő be is tartotta ígéretét.

   A háború eseményeit As’ta’rot csak sebtében futotta át mert érintett volt bennük és nem kívánta saját kudarcát a másik oldalról is megfigyelni. Átsiklott a csaták, a megbeszélések, a kutatások és a győzelmi lakomák fölött, de mégis megállt mikor eljutott ahhoz az emlékhez, amikor a tíz isten felsorakozott egymás mellett a Teremtő Lépcsőjének tetején és együtt megnyitották a Plea Fölötti Palota kapuját.
   – Ezt az emléket nem láthatod – szólalt meg az isten hangja.

   As’ta’rot megrendült. Testtelen megfigyelőként létezett Wiese tudatában, de a megdöbbenés érzése még ide is elkísérte. Lehetetlen… – gondolta. Hogyan képes beszélni hozzá a saját tudatában?
   – Ugyanúgy, ahogy minden másra is – válaszolta meg kimondatlan kérdését. – Megtanultam.
   Belső hangja diadalittasan szólt, de As’ta’rot mégsem érzett egy fikarcnyi boldogságot sem mögötte. As’ta’rot már tudta mivel roppanthatja össze a tudatát. Felismerte Wiese Draco végső hibáját.
   Azzal, hogy megszerezte a mindentudást, elvesztette az egyetlen dolgot, amivel uralkodni tudott szorongása és boldogtalansága felett. Elvesztette a tanulás szeretetét, mert már nem maradt számára tanulandó.

   – A nyomorúságos érzelmeid, amit Shiva tanításai alatt éreztél, abból fakadt, hogy érezted: elpazaroltad az egész életed. Az életet nem megérteni kell, hanem élni. Dolgait nem megtanulni, hanem megtapasztalni. Ezért nem lett tiéd a mindentudás igazi, tiszta mivolta.
   Szavainak pengéjét mélyre tolta Wiese tudatalattijába, abban a megalapozott reményben, hogy ezzel kétségbeesést idéz benne, de elbízta magát.
Wiese Draco már rég tisztába került ezzel a hibájával. És meg is bánta.
   – Komolyan azt hitted, hogy sikerülni fog? – kérdezte fölényesen – Nézz körül egy kicsit jobban magadon.

   Hangsúlya semmi jót nem sejtetett és hirtelen valami kitépte őt isten elméjéből. Mikor ismét ura lett testének, mozdulni sem tudott. Már nem csak az aranyláncok tekeredtek testére. Míg ő Wiese emlékei között kutakodott, az isten valami fémes szarkofágba zárta őt nyaktól lefelé, aminek felületén kék és zöld fények táncoltak.
   – Szánalmas teljesítményt nyújtottál. Remélem megérte.
   Könyvéből egy éles, csillagfényben tündöklő pengét énekelt ki magának. A háta mögött nyújtózkodó háromfejű, hatkarú istenség alsó jobbjába vette a markolatot és tökéletes mozdulattal elválasztotta az uzenim fejét a testétől. Wiese becsukta a könyvet és elhagyta csillagok közt rejtőzködő könyvtárát.

   A Ta’mi’ni névre keresztelt helyiség Solsheim legöregebb építménye. Már azelőtt is létezett, hogy az első ember egyáltalán betette volna lábát a Világfára. Minden érában egészen különleges szerepet töltött be, hiszen az egész Világfán ez volt az egyetlen építmény, ahová nem jutott be a numen. Ebben a korban éppen a Panteon élő istenei temették el itt legnagyobb ellenségeiket és legsötétebb titkaikat.
   A vonatút a Sárkány Palotájából a Fehér Pokolig több, mint két óra volt. Alkalmat adott arra, hogy Uriel megkérdezze a királyokat, miért vállalkoznak arra, hogy betörnek a Fehér Pokolba.

   – Shiva – énekelte ki a nevet Priat Pré. – Ő nem volt kiválasztott, de sokáig járta velünk az ösvényt.
   – Veletek és… Wiesével? – Glienni tette fel a kérdést, de az utolsó szót szinte vissza is nyelte, mintha félne attól, hogy a nevét kiejtve megidézi őt. Félelme nem volt alaptalan. Wiese Draco bármelyik pillanatban megjelenhetett, neki nem volt szüksége vonatra az utazáshoz.
   – Ő volt Wiese mestere.
   – Azt hittem Wiesének nem volt mestere.
   – Nem a numenre tanította őt. Shiva a spirituális és az okkult művészetekben képezte Wiesét. Azt ígérte, ha tőle tanul, az övé lehet a mindentudás.
   – És ti miért akarjátok kiszabadítani? – szólt hozzá a beszélgetéshez Uriel.
Garda és Priat Pré bizonytalan, feszült pillantást váltottak egymással.
  – Mert utáljuk Wiesét – vetette oda az őrző.

   Uriel a szomszéd ülésről összevont szemöldökkel figyelte őt. Könnyű volt megérezni mennyire neheztel istenére, de miután megidézett egy dallamot, mélyebben is átérezte a király sérelmeit. Priat Pré valóban azért lett őrző, mert hitt benne, hogy Wiese Dracóval együtt virágzó világot fognak építeni, aminek csodájára jár majd az egész Világfa. Becsvágyó ember volt és szerette volna, ha a történelem úgy emlékezik róla, mint azon úttörők egyike, akik lerakták Utópia első építőköveit. Szerette volna, ha az igazhívők mesékbe, imákba és dalokba szövik a nevét és dicsérik nagy cselekedeteit.

   – A magad nevében beszélj – fordult a kiválasztottak felé Garda. – Nem mindenki olyan kicsinyes, mint ő. Én azért jöttem, mert ez jó lehetőség előre lépni.
   – Előre lépni? – kérdezte Uriel zavartan.
   – A királyok világában a hírnév a minden. A Fehér Pokolba még soha senki nem tört be és tért vissza. Mi leszünk az elsők.
   – Ez minden? – kérdezte megrökönyödve Glienni. – A Panteon üldözni fog titeket! Eretnekek lesznek!
   – Hát aztán – legyintett Garda. – A negatív hírnév is hírnév. Szófogadó lányokból még nem lett Basilissa – mosolygott rá.
   Miután Priat Pré vázolta a haditervet, három csapatra váltak szét. Az előőrsöt jómaga, Cristopanz és Uriel alkották.

   A vonat már megkezdte hosszú lassulását. Uriel, Glienni segítségével próbált magára erőltetni egy mellben szűk, de hosszban túl nagy páncélt. Miközben Glienni végre megtalálta hol kell becsatolni a vörös palástot, Uriel vetett egy pillantást mellkasára. Furcsa volt letekinteni a Világfát tűztől védő kezekre, mely büszkén feszült páncélján. Tett néhány rendkívül ügyetlen lépést előre.

   – Hogy festek? – fordult vissza groteszk mosollyal.
   – Magasabbra húzd a térded és tartsd egyenesen a hátad!
   Uriel megpróbálta és tett néhány kört, miközben a vonat fokozatosan vesztett a sebességéből.
   – Jobb? – kérdezte reménykedve.
   – Nem – mosolygott rá a nő fehér fogait kivillantva.
   Azt kívánta bárcsak máshol látná ezt a mosolyt. Egy nappal később, mikor végre biztonságban érezhetik magukat. Nem érdekelte, hogy mi lesz az ösvénnyel, csakis arra vágyott, hogy békében együtt lehessen Gliennivel és a többiekkel együtt újra hallgathassák a százegy mesét.
   Megragadták egymást, majd féltő, szenvedélyes csókot váltottak. Glienni bontakozott ki először és erősen magához ölelte a férfit.
   – Vigyázz magadra!
   – Te is – válaszolt Uriel, aztán nagy levegőt vett és a vonat elejébe vánszorgott.

   Két kocsin kellett átbotorkálnia, mire megpillantotta a vezetőfülkében Priat Prét. Most ő vezette a vonatot és szinte már meg is állt vele, oly lassan csoszogtak előre. Mellette Cristopanz álldogált megégett kezével és viharvert ruhájával. Ő nem kapott elegáns, kényelmetlen páncélt, csak láncokat a lábaira és a nyakára.
   – Ne keltsetek gyanút, üljetek le! Egymás mellé – utasította őket az őrző.
   A fémgiliszta úgy tűnt már csak az utolsókat rúgja, erőltetve csoszogott még egy kicsit előre és végül teljesen megállt.
   – Most várnunk kell, míg kinyitják az ajtót – közölte.
   Uriel egy erős kattanást hallott, aztán fokozatosan erősödő sziszegést. Miután a fémajtók oldalra húzódtak, Priat Pré elindította a vonatot, de már nem gyorsította fel. Lassan terelte a gépezetet előre és száz méternél többet nem haladhatott, mire ismét megállt.
   – Fel fognak tenni nekünk néhány kérdést. Nem kell komolyan venni, ezeket mindig meg kell kérdezniük. Te csak maradj csendben és igyekezz minél unottabbnak látszani.

   Ezután kinyitotta az ajtót. Az őrző szállt ki először, kezében a Cristopanz nyakörvébe fűzött lánccal, s utána ugrott le a földre az óriás is, aki mosolyogva tekintgetett körbe. A lánc túlsó végét szorongató Uriel utoljára lépett ki és az előre megbeszéltek szerint nyitva hagyta maga mögött az ajtót.
   Az alagút, ahol a vonatot hagyták, egyenes ívben, tovább folytatódott, immáron a középen húzódó Vas Út nélkül. Az alagút falait mintha hóból gyúrták volna össze, hófehér felülete szemkápráztatóan csillogott, szétszórva az alagút tetejébe ágyazott fehéres, mesterséges fényt.
   A Fehér Pokol előcsarnoka szabályosan szűkült befelé, hogy folyosót alkosson a börtön belsejével, s az átjáró fölé ugyanabból a fehéres, csillogó anyagból épült boltív magasodott. A boltív félkörívben húzódott föléjük, lőrések barázdáltak azt annak teljes egészében.

   Uriel felnézett és a lőrésekből kikandikáló nyílpuskákra lett figyelmes. A fegyvereket tartó alakok fekete bőrpáncélt és arcukat eltakaró bronzmaszkot viseltek. Legalább másfél tucat őr kísérte nyílpuskákkal minden egyes léptüket és ahogy kikukucskált Cristopanz válla mögül, látta, hogy hét másik őr, hat bronz- és egy ezüstmaszkos börtönőr várja őket az alagút előtt.
   Összeszorította fogait. Még Eishita előtt sem érezte magát ennyire kétségbeejtően védtelennek. A numen hiánya olyan volt akár a hirtelen, zavaró csend. Érzékelése sem működött.
   Szorosan az alagút bal oldalán haladtak, ahogy azt előre megbeszélték, s nemsokára elérték az előőrs külső falát, mikor hirtelen, Cristopanz egy nagy lépéssel lendületet vett és kitört a sorból. Felkiáltott és elszenesedett csonkjával akkorát vágott a fehér falra, hogy az azonnal be is szakadt. Az ütés jókora lyukat hagyott maga után.
   Uriel ellentétes irányba lódult és nagyot rántott a láncon, mire Cristopanz hanyatt vágta magát a szürke, fémes talajon.

   – Nyugalom, nyugalom! – kiáltozott érdes hanggal Priat Pré és a magasba emelte kezeit, de kiáltása ellenére, a lőrésekben strázsáló maszkos őrök közül ketten is tüzet nyitottak Cristopanzra. Uriel ereiben meghűlt a vér, de Priat Pré számára nem jelentett kihívást két nyílvessző. Egy-egy kezével könnyedén elkapta azokat, miközben szántották a levegőt. – Erre semmi szükség – jelentette ki nyugodtan, majd odasétált társához és lekevert neki néhány erőteljes pofont.
   A közjáték után visszavette pozícióját a menet élén és sietős léptekkel vezetni kezdte a foglyot.
   Az őrök szabályos alakban álltak meg előttük, az ezüstmaszkos vezérletével.
   – Jelentést! – követelte érces hangján.
   – Priat Pré, az isteni béke őrzője.
   – Ludovico Vincenza, az isteni béke őrzője – biccentett szigorúan Uriel, az ezüstmaszk mögül kikandikáló fekete szemekbe mélyedve.
   – Istenünk, Wiese Draco parancsára foglyot szállítunk. Alsó körös lesz – jegyezte meg személyesebb hangot megütve.
   – Azt, mi döntjük el.
   – Nem – illegette fejét az őrző. – Ez az istenünk kifejezett kérése. Talán már hallottál róla – sandított a mellette strázsáló férfi felé. – A neve Cristopanz.
   – Miért pont az újoncot hoztad magaddal?
   – Mert amennyire élvezem a találkozásainkat, annyira unom újra és újra megtenni ezt a hosszú utat. Mostantól az újonccal fogok jönni, hogy egy szép napon a nyakába varrhassam ezt a nemes feladatot. Szeretnélek is megkérni, hogy vezesd körbe.

   – Betolakodó! – kiáltotta egy bronzmaszkos őr.
   Minden tekintet idegesen vetült hátra, de a vonat körül nem láttak meg egyetlen emberalakot sem. Csak egy fekete kiscicát, aki jobb mellső lábát a magasba tartva torpant meg, amint megpillantották. Az Uriellel ellentétes oldalt kóválygott, ahol a fehér fal még teljesen épségben maradt.
   A kiáltás hatására minden nyílpuska zavartan kereste az illetéktelen behatolót és szépen sorban meg is találták. A kiscica egészen Urielhez futott.
   – Ez meg mi? – kérdezte a börtönőrök vezetője.
   Uriel laza mozdulattal átadta a láncot az egyik maszkosnak és megsimogatta a kiscicát, hogy megnyugtassa.

   – Ő az enyém – mondta, aztán az oldaláról éppen távozó Cristopanzra sandított. – Ha nem kóborol el mellőlem, ez a mamlasz nemigen mert volna pattogni – vetette oda szigorúan és még Cristopanznak is sikerült egy kis színészi játékot kisajtolnia magából. Tett néhány sietős lépést és elfordította arcát a veszélytelen kiscicától.
   Szerencsére a kapitánynak nem sok hozzáfűznivalója akadt a dologhoz. Parancsot adott a lőrésben várakozó őröknek, hogy tartsák szemmel a vonatot. Engedélyt adott hat társának, hogy elvezessék a foglyot az alsó körbe, aztán intett Priat Prének és Urielnek, hogy kövessék őt. Mikor áthaladtak a szűk alagúton, két bronzmaszkos őr zárkózott fel mögéjük.
   A börtön hasonlított tisztességes városra, ám teljes területét egy fölöttük laposan átívelő, fémes kupola takarta el a szabad égbolt elől. A fém acélos színt öltött, de felületén folyamatosan zöldeskékes fény úszott. A különös északi fény kék hullámai úgy tűnt lefelé szeretnének haladni, ám a közöttük barázdált zöld fényjelenség megállította és felfelé tolta őket.

   A börtön területét minden oldalról zárt, nagyobb épületek lepték be. Általában három vagy négy ilyen épület helyezkedett el egymás mellett, egybe nyitható, belső területtel, őrtoronnyal a közepén. Az őrtornyokat három-négy méter magasban feszülő hidak kötötték össze egymással, behálózták az egész börtönt.
   – Minden épületben nyolc foglyot tárolunk. Az épületeket soha nem hagyhatják el. Ott élik le egész életüket. Mindegyikben négy külön tömlöc van, ott élnek egyesével vagy kettesével. A tömlöcök egybenyithatóak. Egy nap négyszer engedjük ki őket fél órákra, Pleai idő szerint. A foglyok érintkezése nem kívánatos, de mindenképpen szükséges. A legveszélyesebb és legkörmönfontabb fogolyra is veszélyes lehet a teljes elzártság. Másfelől, előfordul, hogy a külön tömlöcökből találkozó foglyok időnként megölik egymást, ami számunkra kívánatos, mivel a felső körben tárolt foglyok iránt nem tartozunk közvetett felelősséggel.

   – Miért hordanak maszkot? – kérdezte hirtelen Uriel.
   – Elsősorban azért, hogy személytelenné tegye az őröket a foglyok számára. Túlnyomó részük manipulatív és nagyhatalmú. Ez az ő személyes védelmüket szolgálja.
   Uriel lezseren bólogatott miközben elérték a központi épületet, ahol egy tucat férfi kártyázott vagy pihent. Egyikükön sem volt maszk.
Az ezüstmaszkos vezető láttán, mindannyian felpattantak és tisztelegtek.
   – A maszk levétele pihenőidőben engedélyezett – jegyezte meg, majd tisztelgett és pihenjt vezényelt. Felsétáltak az első emeletre. Itt mindössze két őrző teljesített szolgálatot, de mindketten fegyvertelenek voltak és maszkjuk is smaragdszínű volt. Az egyik egy hatalmas, nyitott könyv fölé görnyedve írt egy pennával. A másik egy jókora táblára vésett rúnákat krétával.

   – A smaragdmaszk a személyzet megjelölése. Ők végzik a szervező és javító munkákat és ők biztosítják az őrség szükségleteit. Itt éppen a rabok félnapi ellenőrzését könyvelik és most számbavételezik azt a foglyot, akit hoztak nekünk. A torony második emeletén az én személyes irodám található, afölött pedig a távbeszélő eszközünk és egyéb létfontosságú biztonsági eszközök. Oda nem vihetem fel önöket, ezért ha nincs kérdés…
   – Nekem van egy kérdésem – szólalt meg Priat Pré.
   – Megint arról van szó? – ráncolta szemöldökét kelletlenül a kapitány, mire az őrző bólintott. – Essünk túl rajta – parancsolta és leküldte az egyik emberét, aki két bronzmaszkossal tért vissza.
   – Te odalent várakozz! – parancsolta Urielnek.

   Uriel igyekezett fesztelen maradni, de nehezen tudott nyugalmat erőltetni magára. Ez volt a kulcsszó, ami mozgásba lendítette tervüket. Priat Pré szavait a cuki cicabarátok már továbbították a barátainak, akik most mozgásba lendültek.    Hamarosan elkezdődik…
   Uriel már tűkön ült és türelmetlenül várakozott. Eltelt két perc, pontosan tudta követni a Pleai huszonnégy órás időméréshez hangolt faliórán. Kilenc és fél perc múlva történt meg, amire várt.
   Egy bronzmaszkos férfi berúgta az ajtót és elkiáltotta magát.

   – Behatolók! – kiáltotta, aztán már rohant is tovább felfelé, hogy értesítse az őrkapitányt.
   Az őrök rögtön felvették maszkjukat és nyílpuskát ragadtak magukhoz.
   Az ezüstmaszkos őrkapitány nem is sokat váratott magára. Sietős léptekkel, hármassával ugorva a lépcsőket megérkezett közéjük és azonnal parancsolni kezdett.
   – Maguk ketten! Induljanak, gyűjtsék össze, akit tudnak! Ludovico, maga kerítse elő a társát és segítsenek biztosítani az alsó kört! A többiek velem jönnek! Mozgás! Mozgás! Mire várnak még?

   Az őrök habozás nélkül követték a parancsot. Bizonyos szempontból, fegyelmük példás volt. Az őrök ugrásra készen, szervezetten reagáltak. Az őrkapitány megkövetelte tőlük a fegyelmet, de valós vészhelyzet még soha nem történt a börtönben. Ezért lehetséges, hogy nagy igyekezetükben figyelmen kívül hagyták azt a részletet, hogy a kapitány hangja megváltozott. Miként azt sem vették észre a nagy sietségben, hogy a kapitány egy öklömnyi kulcscsomót nyom Uriel kezébe kifelé menet.

   A második csapatot Garda Albiol és Glienni alkotta. Miközben Priat Pré és Uriel átadták Cristopanzt, ők már fel is zárkóztak az első kocsiba és feszülten várakoztak a jelre. Az eltéveszthetetlenül meg is érkezett, Cristopanz fájdalmas kiáltása, melyet azután hallatott, hogy bezúzta a helyőrség falát, alighanem az egész börtönben még visszhangzott.
   Velük volt Seya is, aki a jel hallatán kezébe vette Uriel fekete cicáját és megsimogatta a hátát.

   – Ügyes légy! – suttogta neki és puszit adott az orrára, aztán útjának engedte.
Numen ugyan nem volt jelen a börtön területén, de más a helyzet, ha az ember kívülről hoz magával. Ez szinte mindenki számára teljesen lehetetlen feladat, de Seya Il Illa Barhalar rendelkezett azzal a ritka képességgel, hogy életet teremtsen.
   A kiscica leplezetlen természetességgel osont ki a kocsiból és hamarosan az egyik őr el is kiáltotta magát. Mialatt minden szem a betolakodó kiscicára szegeződött, a két nő azonnal útnak indult. Akár egyetlen elvesztegetett pillanat is végzetes lehetett.

   Miközben az őrök a számukra egészen hallatlan jelenséggel voltak elfoglalva, Garda és Glienni sikerrel megközelítette a Cristopanz által ütött lyukat és még éppen időben behatoltak az épületbe, mielőtt bárki észrevehette volna őket.
Miután átjutottak, vettek egy megkönnyebbült, nagy levegőt. Míg a fiúk odakint beszélgettek az őrkapitánnyal, addig áthaladtak az üres helyiségen. Az ő feladatuk nem volt igényelt túlzott finomságot. Szerepük csupán annyi volt, hogy minél nagyobb zűrzavart okozzanak a felső körben.
   Megvárták, míg az őrök elvezetik Cristopanzt, majd útnak indultak. Három helyiségen átvágva nem találkoztak senkivel, de egy pihenőre bukkanva, két őrrel találták szembe magukat. Fegyvertelenek voltak, maszkjukat sem viselték és amint meglátták a két nőt, felpattantak, hogy védjék magukat.

   A numen nélkül nem voltak elég gyorsak ahhoz, hogy ártalmatlanítsák őket, mielőtt erősítésért kiálthatnak. Mire az idősebb férfi felállt a székéből és elkiáltotta magát, Garda már az asztalán volt és fordulásból fültövön rúgta a férfit, majd megrúgta a bal bokáját, aztán saját testsúlyát felhasználva vágta földhöz az egyensúlyát vesztett őrt. Végezetül aztán rátérdelt a nyakára és tiszta erőből háromszor gyors egymásutánban arcon ütötte.
   Glienni ellenfele már fürgébb volt, de ügyetlenül harcolt. Bal kezével előre nyúlt, hogy ruhájánál ragadja meg a nála gyengébb nőt, de ő elkerülte a mozdulatot és hóna alá fogta a kinyújtott kezet, majd ágyékon térdelte a férfit és egy erős felütést mért az állára. Ez elégnek bizonyult, de a lépcső felől kopogó csizmák hangjára lettek figyelmesek. Garda felé pillantott, aki intett a fejével és már szaladt is tovább a következő helyiség felé, mikor egy dárda majdnem kettéhasította a testét.

   Éppen csak ki tudta kerülni és elkapta az őr csuklóját. Egy határozott mozdulattal kitekerte azt, majd nagyot rántott rajta, hogy átessen a kezéből kiesett dárda fölött. Épp Glienni elé esett, aki elkapta a fejét, majd kegyetlenül állon rúgta a térdével. Miközben a férfi eldőlt, biztos ami biztos, magához vette annak fegyverét és már rohant is tovább dárdával a kézben, mert a lépcsőről lefelé tartó őrök megérkeztek és további riadót fújtak.
   Ebben az épületben már senki nem állt az útjukba. Csak egy ajtót találtak, amin átlépve a felső körben találták magukat. Sebesen futni kezdtek, de hiába keringőztek a tömlöcök körül, két őr állt az útjukba. Az egyik lekapta nyílpuskáját a hátáról, de mire végrehajtotta a mozdulatot, Garda már előtte termett és lándzsájának végével kiütötte a szerkezetet a kezéből, majd megfordította a lándzsát és mellkason szúrta a maszkos őrt. A másik már dárdájával csapott felé, de le nem sújthatott, mert Glienni előtte termett és egy ügyetlen mozdulattal megpróbálta felhasítani a hasfalát. Épp elégnek bizonyult, hogy elterelje a figyelmét. Garda megszúrta a jobb vállát, aztán fegyvere másik végével térdhajlaton ütötte a férfit, aki mihelyst féltérdre ereszkedett, rögtön szembetalálkozott Glienni lábfejével és eldőlt.

   – Ha nem tudod hogyan használd, akkor ne erőlködj! – vetette oda Garda, mire Glienni elejtette a dárdát – Keresd a kulcsaikat!
   Priat Pré kitanította őket ezért tudták, hogy egy tömlöcépület körül négy őr járőrözik és az egyikük mindig magánál tartja az ügyeletes tömlöcök kulcsát. Szerencséjük volt, a férfi oldalát tapogatva Glienni kitapintott valami fémeset és hamarosan kezében is volt négy darab kulcs. A tömlöc egyik ajtaja éppen előttük volt és már indult is, hogy kinyissa, mikor a két másik őr befordult a sarkon. Garda intett neki, hogy folytassa, s ő maga lándzsájával megrohamozta a két bronzmaszkos alakot.

   Az első kulcs nem járt sikerrel, a másik majdnem beletört a zárba, mire az ajtó mögül ideges, nyávogó hang szólalt meg.
   – Hé, mi folyik itt, mi folyik itt? Mi nem csináltunk semmit, semmit… – hajtogatta volna még tovább is, de a harmadik kulcs végre elfordult a zárban, kattanást hallatott és Glienni kinyitotta az ajtót.
   A túloldalt két alakot pillantott meg. A távolban egy vénasszony ücsörgött, aki mindössze egy kósza pillantásra méltatta csupán, de a vele szemben lévő figura már jóval izgatottabbnak tűnt. Magasságban feleakkora volt, mint ő és szélességre sem volt igazán nagy, de az arca volt igazán feltűnő. Jobban hasonlított egy sünre, mint egy emberre.

   – Te meg…
   – Kevesebb beszéd, több szökés! – kiáltott rá szigorúan Glienni, aztán már rohant is tovább.
   Ahogy számított rá, Garda különösebb nehézség nélkül elbánt a két őrzővel, mégis aggódni kezdett miatta, amikor észrevette az oldalából kikandikáló nyílvesszőt.
   – Nyisd ki a többit is! Siess! – parancsolt rá a nő.
   Bólintott, de mielőtt elindult volna, még vetett egy pillantást hátra mert az őrök hangosan jelezték társaiknak, hogy megvannak a behatolók. Hárman közeledtek és amint megpillantották őket, már emelték is célra nyílpuskáikat. A sün azonban megelőzte őket. Lekuporodott a földre és hegyes páncéljából tüskéket lőtt az irányukba, ami azon nyomban leterített két őrzőt.

   Glienni kinyitotta a második ajtót is, Gardával a nyomában. Ezúttal meg sem nézte ki van a túloldalon, már rohant is tovább a harmadikhoz, ahol az idegesség miatt a kelleténél hosszabb ideig bíbelődött a zárral. Nagy nehezen kinyitotta és már fordultak a negyedik ajtóhoz, de azt már nem tudták megközelíteni.
   Egy őr kiszúrta őket és dárdát rántva szaladt feléjük, mikor egy fekete valami utánanyúlt. Miazmás anyag úszott a vállaira, ráfonódott a karjára és egy nyitott tömlöcajtó felé húzta.

   – Lehet ennyi is elég lesz – mondta Glienni.
   Garda a szeme előtt tépte ki oldalából a nyílvesszőt és alig bírt talpra állni. Glienni egy pillanatra sokkolva figyelte, hogy a seb erősen vérzik és a nő fájdalomban van, akár egy halandó. Segített neki talpra állni és jelzett, hogy induljanak.
   Egészen a felső kör szélén haladtak, így a hangzavaron kívül más szerencsére nem érte el őket. Nemsokára vissza is találtak az alagúthoz és meghúzták magukat egy épület rejtekében. A lázadás még nem ért el az előőrshöz, de nem volt kétségük afelől, hogy ez előbb-utóbb be fog következni. Kényes helyzetben találták magukat.    Az előőrsön át a vonat az egyetlen kijárat erről a helyről, ezzel a foglyok és az őrök egyaránt tisztában vannak, ezért az előőrsöt semmi esetre sem hagyják őrizetlenül. Kivéve persze, ha a feljebbvalójuk parancsot ad nekik.

   Míg a Sárkány Palotáját a szervezetlenség és a fegyelem teljes hiánya tette sebezhetővé, addig a Fehér Pokol a túlzott szervezettség és a kialakult rutin miatt került veszélybe.
   A foglyok átvétele mindig ugyanazon eljárás szerint zajlott. Az őrzők átadták a foglyot és ellátogattak a központi toronyba. Az isteni béke őrzőinek távollétében a lőrésekből ellenőrizték a vonatot, de a biztonság kedvéért két őr fel is szállt a vonatra és teljes egészében átkutatta azt. Kocsiról kocsira, szépen sorban, az első vezetőfülkétől a hátsóig nyugalomban végigmentek rajta oda-vissza, jelentették az osztagvezetőnek, hogy üres, majd csatlakoztak társaikhoz.
   Egy osztag jellemzően ugyanazt a feladatot végezte újra és újra, ezért a két fiatalember, akik felszálltak a vonatra, nem vették túlságosan komolyan a rítust. Bronzmaszkjukat levéve, ráérősen haladtak a kocsik között. Jókedvűen haladtak át a harmadik kocsin ugyanis nemrégiben engedélyezték, hogy eltávot kapjanak.    Benyitottak a negyedik kocsiba, de alig tettek egy lépést, az egyikük akkora ütést kapott a fülére, hogy azon nyomban eldőlt. A másik is kapott egy csúnya pofont, de még állva maradt. Ijedten és haragosan kapta fel a fejét és legnagyobb döbbenetére egy kopasz, tökéletesen kőarcú férfi unott szeme nézett vele szembe. Harag lobbant a szemében és már cselekvésre szánta el magát, mikor valaki olyan erővel markolt rá a vállára, hogy majdnem összerogyott alatta.

   – Mi volt ez, Hüsi? – prüszkölt Ritius – Így kell ezt csinálni – szólott és jó tanár módjára nem csak beszélt, hanem azonnal be is mutatta mire gondolt. Lapátkezével betakarta szerencsétlen fiú feje búbját és homlokkal előre a padlóhoz teremtette.
   A két férfi nekilátott, hogy megszabadítsa őket a bőrpáncéltól, ami kisebb nehézségek után sikerült is nekik, majd felöltötték azt. Hűvös Folyóra nem illett rendesen az öltözet, de még mindig ő járt jobban, mert Ritius egymaga bele sem tudta préselni a testét.
   – A könnyűpáncélt mindig ilyen csinoskákra szabják – húzta el a száját az előtte heverő férfi láttán, miközben Joachim és Hűvös Folyó együttes erővel próbálta összegombolni rajta a mellényt, de még úgy sem sikerült. Nem is erőlködtek vele tovább, a kirobbanó káoszban úgysem igen lesz ideje senkinek, hogy ilyesmivel törődjön. – Indulhatunk? – kérdezte, miközben az oldalára csatolta megbízható kalapácsát és az előtte lévő nyílpuskát tanulmányozta.

   – Minden bizonnyal – bólintott Joachim és felállt a székből. – Uraim, kérem ne késlekedjenek. Mint azt látják, nem igazán alkotunk megbízható hátvédet.
   – Te jobban beleférnél ebbe a bőrfűzőbe – mutatott a mágusra Ritius. – Menj inkább te. Én jobban tudnék vigyázni a vonatra.
   – Attól tartok uram, önre most a frontvonalon van szükség. Haditudománya jelenleg túl értékes ahhoz, hogy itt pocsékoljuk.
   – Tudom, hogy hízelegsz… – nézett rá csibészesen Ritius, aztán elmosolyodott – de igazad van.
   – Ritkán tévedek.
  – Az lehet… – mondta és óvatosan lehajolt a nyílpuskájáért, miközben a bőrpáncél alsó része megszakadt a mozdulat nyomán. A mágusnak hajította a fegyvert – Tudod, hogy kell használni? – Joachim hirtelen megszeppent arcot mutatott és kicsit meg is rettent, de a mellényéből kikandikáló Cica Úr kedvesen rányávogott és ez visszaadta magabiztosságát. – Csörlőkarral ideget visszahúz, nyilat betölt, tengelyt ráfeszít, céloz, tüzel. Világos? – kérdezte.

   Joachim bólintott és tekerni kezdte a csörlőt, de a végéhez közelítve már nem volt elég ereje ahhoz, hogy az ideget teljesen a helyére csavarja. Erőfeszítés hiányában visszaugrott az elejére.
   – Aj, az istenit! – sietett oda Ritius – Mind olyan nyámnyilák vagytok! – kiragadta Joachim kezéből a nyílpuskát, visszahúzta a csörlőt, helyére feszítette az ideget és a biztonság kedvéért még a nyilat is betöltötte, hogy a fegyver tüzelésre kész legyen    – Vigyázz vele! Könnyen elsül. Barát felé soha ne tartsd! – mondta, majd mellkasa és válla közé szorította a nyílpuskát és a nyíl fölé hajtotta fejét – Így kell tartani. Világos? – Joachim idegesen vizsgálgatta a harcos testhelyzetét és az állát simogatva bizonytalanul bólintott.
   Ritiusnak azzal felvette a bronzmaszkot és Hűvös Folyóval a nyomában útnak indult. Miután elhagyták a kocsit, Seya idegesen nézett a mágusra, aki a célzást próbálgatta.

   – Lőttél már valaha?
   – Soha életemben – mosolygott Joachim és talán most először, valódi bizonytalanság tükröződött az arcán. – Jobban szerettem volna, ha a kisasszony is velük tart, de nem találnánk méretéhez illő páncélt.
   – Én biztonságban érzem magam veled, Joachim. Ezért tartottam veled akkor.
   – Azóta nyilvánvalóan megbánta a döntését. Sajnálom.
   – Ne kérj bocsánatot, ha nem gondolod komolyan – mosolygott. – Nem bántam meg semmit. Veszélyben vagyunk, tudom, de soha életemben nem voltam még olyan boldog, vagy annyira szomorú, mint veletek, az ösvényen. Mióta köztetek vagyok sokat nyertem… és sokat is veszítettem, de hála nektek élőnek érzem magam. Igazán élőnek – mély elégedettséggel ejtette ki a szavakat. – Amikor majd jön a betegség és már nem mehetek veletek tovább, a szépre fogok emlékezni és örülök majd, hogy mindezek megtörténtek.

   – Értem… – fakadt elérzékenyült mosolyra Joachim, melynek nyomán ösztönösen lejjebb engedte a nyílpuskát. – Amikor átérünk Caledoniába, mit szeretne csinálni?
   – Szeretném, ha folytatnád a százegy mesét. Szerintem azt mindenki nagyon szerette.
   – Csakugyan? – húzta fel a szemöldökét Joachim. – Pedig igen régi mese… a kisasszony is biztosan számtalanszor hallotta már.
   – Az igaz, de amikor együtt hallgatjuk, olyan mintha újra először hallanám.
Joachim eltűnődve bámult ki az ablakon, miközben Cica Úr nyűgösen nyávogott a mellényéből.
   – Cica Úr is szereti, ha mesélsz. Meséltél már neki?
Joachim visszanyelte mosolyát. Most megfogták, de ezt azért mégsem akarta beismerni. Úgy érezte túl sok szabadideje maradt a palotában.
   – Úgy gondolom inkább csak fázik szegény.
   – Igen, alig várom már, hogy…

   Nem fejezte be a mondatot. A kocsi ajtajának széle kéken villant, felszisszent, majd hirtelen elhúzódott. Joachim egy pillanatra azt sem tudta mitévő legyen, majd kapkodó mozdulattal emelte vállához a nyílpuskát és ügyetlenül próbált fölé hajolni, mikor egy nyílvessző ütötte át a mellkasát egyenest a szívénél. Joachim el sem tudta sütni az indítószerkezetet. A fegyver kiesett a kezéből, ahogy a becsapódó nyílvessző lendületétől hanyatt esett, miközben mellkasát elborította a vér.
   – Joachim! – kiáltott fel elborzadva Seya, majd rémülten sikoltani kezdett. Csak sikított és sikított, amíg el nem fogyott a levegője és teljesen beszorítva magát az ülés sarkába kétségbeesetten kapkodva a levegőt.
   Joachim Gutcheld teste mozdulatlanul feküdt a kocsiban és vére egyenesen felé kígyózott. Seya csak sírt, zokogott, egész testében remegett és nem kapott levegőt. Még az elkövetőre sem nézett, egyetlen röpke pillanatig sem.

   Ahogy az események eddigi alakulása is szépen bizonyítja, Priat Pré alapos ismeretekkel rendelkezett a börtön szervezettségéről és ezt kihasználva, ügyes tervet készített. Ám mindent, még ő sem tudhatott. Fogalma sem volt arról, hogy miután a vonatot átkutató két őr távozik, egy smaragdmaszkos karbantartó érkezik egy őr kíséretében, hogy a vonat állapotát és műszereit tüzetesen megvizsgálja. A javítómunkás természetesen fegyvertelenül érkezett, csak ellenőrző szerszámait hozta magával, de az őt kísérő őr nem habozott tüzet nyitni.
   – Egy kislány? – kérdezte hitetlenül és maszkját is levette, mert nem hitt a szemének. Feltűnően szép férfiarc bukkant fel mögüle. – Azonnal menj és értesítsd az őrkapitányt! – parancsolt a smaragdmaszkosra, mire az sebesen távozott a kocsiból. Miután bezáródott az ajtó, helyére tette a nyílpuskáját a hátán és óvatos léptekkel megközelítette Seyát, miközben egyik kezét a dárdáján tartotta. – Jól van kislány, nyugodj meg. Most szépen velem jössz és elmagyarázod…

   Ám az őr sem tudta befejezni a mondatot. Megtorpant, amint hirtelen mozgást látott meg a földről, de mire szeme feldolgozta mi is történik, már késő volt.    Nyílvessző fúródott a mellkasa és a nyaka találkozásánál és akárcsak Joachim testét, az övét is hátrataszította a lendület. Nem halt meg azonnal, de haláltusája már láthatóan megkezdődött. A sebet tapogatva próbált lélegzethez jutni, de akárhogy is próbálkozott, levegő helyett csak vér öntötte el a torkát.
   Seya hirtelen levegőhöz jutott és azt hitte csoda történt. A mellkasából kikandikáló nyílvessző ellenére Joachim nyöszörögve felült és elhajította a fegyvert amilyen messzire csak tudta. Seya még inkább zokogott, de már a megkönnyebbüléstől, hiszen élt! Joachim életben van! Ám a mágus egy kicsit sem tűnt boldognak. Pupillája elborzadva remegett a körülötte lévő fehér tengerben, kérlelhetetlenül zihált és egyre csak ezt hajtogatta:

   – Nem, nem, nem lehet, nem lehet, nem lehet, nem, nem…
   Seya ekkor értette meg mi történt. Amikor Joachim végre teljesen felült és könnyeit visszanyelve a mellényébe nyúlt, már tudta mit fog onnan előhúzni. A mágus ijedten felnyögött, szemébe könnycseppek tódultak és arcizmai megremegtek, amint véres kezével megérintette Cica Úr élettelen testét. Tarka bundájának alsó fele csupa vér volt és kis gyomrát egy nyílvessző ütötte át.
   – Ne… – nyögött fel Joachim. Hirtelen a kislány felé fordult – Tud segíteni rajta, ugye? Leheljen belé életet, kisasszony! Ugye képes rá? Ugye… – meglátta Seya lebiggyedt ajkait és az őszibarack szemekből kipottyanó könnyeket. Nem kérlelte többé. Magához szorította Cica Úr holttestét és csendesen, csak olykor-olykor szipogva, sírni kezdett.

   Lehet, hogy az Üvegváros mágusa volt és mint ilyen, Seyán kívül egy barátja sem volt kerek-e világon. Sokan tartották úgy, hogy a mágusok képtelen ehhez hasonló kapcsolatokra és érzelmekre. De Cica Urat szerette.
   Seya valahol a szíve mélyén megértette ezt és bár könnyei még mindig a megkönnyebbültségtől folytak, odament a mágushoz. Csak ekkor vette észre, hogy a nyílvessző Joachim testét is átütötte és az most is hevesen vérzett, de a mágus még csak nem is törődött vele.
   Átölelte és együtt sírt vele, hagyta, hogy a fájdalma, az övé is legyen. Úgy sírtak együtt a halott kiscica holtteste fölött, fittyet hányva a körülöttük ólálkodó veszélyre, mikor ismét nyílt a kocsi ajtaja. Mindketten rémülten és teljesen kiszolgáltatva pillantottak fel, de szerencsére, a kocsiba nem bronzmaszkos alakok, hanem két nő lépett be.

   Garda még mindig a sebét szorongatva, Glienni segítségével foglalt helyet az egyik ülésen. A hercegnő amint lerakta őt, már cselekedni is kezdett.
   – Garda megsebesült! Sok vért veszít, azonnal el kell látnunk! Joachim, kell… – csak ekkor nézett körül alaposan. Észrevette a lába előtt kivérzett börtönőrt és a két, síró kiválasztottat. A teljes döbbenet állapotába esett, amint meglátta, hogy Joachim arcáról könnyek patakzanak. – Mi történt? Mi a baj? – kérdezte teljesen meghűlve. Biztos volt benne, hogy valami borzalmas történt és itt a vég. Azt hitte, hogy a fiúk talán odavesztek, vagy tönkrement a vonat, vagy talán Wiese… – nem kínozta magát tovább ilyen szörnyű eshetőségekkel, mikor észrevette mit szorongat annyira a kezében Joachim.

   Amint tudatába került vele, hogy mások is vannak a kocsiban, a mágus lesütötte szemét és nagyokat lélegzett. Letette a véres bundájú, tarka kiscicát a padlóra aztán az oldalát átkaroló Seyával mit sem törődve felegyenesedett. Ingujjával megtörölte arcát, majd a szemeit és az orrát is tisztára törölte.
   – Nincs semmi baj, hölgyem – mondta szokásos beszédével, majd szipogott egy nagyot. – A terv szerint haladunk. Minden rendben.

   Uriel türelmesen várt a központi őrtorony előtt és jobb kezében szorongatta kulcsait. Több bronzmaszkos alak is érkezett, hogy fegyvereket ragadjanak magukhoz vagy üzeneteket hozzanak-vigyenek, de vele nem is foglalkoztak. A mellkasán feszítő tűztől védő kezek csodás védelmet biztosítottak neki.
   Hamarosan megérkeztek társai. Bőrpáncélt és bronzmaszkot viseltek, de komikusan könnyű volt megismerni őket. Ritius széles mellkasán össze sem ért a bőrpáncél, míg Hűvös Folyón olyan csálén festett az öltözék, mintha minden lépésénél le akarna esni róla. Elébük járult és egy szó nélkül intett nekik, majd futni kezdett. Vissza a középső őrtoronyba, lefelé a csigalépcsőn, hol az alsó kör bejárata megtalálható volt. Már ott belefutott egy rácsos ajtóba, majd mögötte egy fehér, hószerű fémajtóba és több káromkodást is elengedett, mikor ráeszmélt, hogy amögött is van még egy ajtó, ami ugyanabból az anyagból készült, mint a kupola.    Kék és zöld, hullámzó fények táncoltak egymással, miközben ő a kulcsokkal bíbelődött.

   – Nem érünk rá egész nap! – sürgette Ritius.
   – Én is tudom! – vakkantott neki idegesen és úgy fél perc feszült keresés után megtalálta az egyetlen vastag, csillogó kulcsot, ami tökéletesen illeszkedett a zárba. Kattant egyet, elfordult és az ajtó kinyílt.
   Azt hitte, hogy az őrök nagy része odafent kergetőzik a foglyokkal és idelent egészen könnyű dolguk lesz. Csalódnia kellett. Amint belépett az ajtón, egy vörösmaszkos alakot látott guggolni tőle néhány méter távolságra és mögöttük hat nyílpuskát tartó férfit, akik szintén vörös maszkot viseltek és egyenesen rájuk céloztak. A guggoló őr ökölbe tartott kezét fogadta őket, de amint meglátta az Uriel mellkasán feszülő jelképet, leengedte kezét. A vörösmaszkosok kicsit lejjebb engedték fegyvereiket.

   – A kapitány küldött! – mondta Uriel határozottan, majd hozzátette. – A felső körben a foglyok fele elszabadult! Azonnali erősítésre van szükségük! – harsogta, de a vörösmaszkos őrök nem sokat törődtek vele. Továbbra is feszülten várakoztak az ajtóra meredve.
   – Zárja be! – szólalt meg nyugodtan az első őr.
   – Parancsol?
   – Az ajtót. Kinyitotta. Zárja be!
   Nehezen döntötte el, hogy engedelmeskedjen-e a parancsnak és feltűnően sokat habozott, de végül bólintott és kulcsra zárta mögötte a fényes ajtót.
   – Jelentést kérek! – próbálta elővenni parancsoló hangját.
   – Az alsó kör minden őre, két osztag, összesen huszonnégy fő teljes harckészültségben áll. Biztosítottuk mindkét kijáratot hét-hét fő őrségével, a többi a rabok között járőrözik, a riasztásunkra várnak.
   – Értem – motyogta, aztán köhécselt egyet és visszavette erélyesebb hangját. –    Tartsák továbbra is a bejáratot, amíg össze nem gyűjtök egy osztagot, amit magammal viszek!

   A maszkos őr nem mondott semmit. Osztaga utat nyitott számukra a szűk folyosón, de mind gyanúsan fordultak utána.
   Fenti kollégáikkal ellentétben, a vörös maszkosoknak volt idejük átgondolni a történéseket és ráeszméltek, hogy a vészhelyzet, a vonat megérkezésével jött.    Ráadásul, Uriel adta a leggyanúsabb jelet. Nem kopogott az ajtón bebocsátást kérve, hanem kulccsal nyitotta ki azt és őrzőként sok minden lehetett a birtokában. Királyi páncél, tekintélyt parancsoló szimbólum, de az alsó kör kulcsa nem.
   Így tehát, mikor Uriel és két társa áthaladt soraik közül, az osztagvezető két társával együtt a nyomába szegődött és tisztes távolságra lemaradva követni kezdték őket. Ritius oldalba bökte Urielt, aki hátrafordult és észrevette, hogy követik őket, de nem tudta mitévő legyen. A terv szerint meg kell várnia Priat Prét, aki ezüstmaszkját használva szabad utat teremt nekik, de még ha meg is érkezik, huszonnégy jól képzett őr ellen mennyi esélyük lehet?

   Egyelőre csak sétált és figyelt. Igyekezett magabiztosnak mutatkozni és szemével a tömlöcöket pásztázta. Feltétlenül meg kell találnia Shiva tömlöcét, de mégis hogyan különböztesse meg a többitől?
   Az alsó kör csak szűk folyosókból állt, ahol hárman már el sem fértek volna egymás mellett és ügyetlenül haladva fordultak folyosóról-folyosóra. Ismét a háta mögé pillantott. Már öten követték, nem csak hárman. Egész biztosan gyanakodnak rájuk és mivel a folyosók ilyen szűkösek, hamarosan sarokba is szoríthatják őket és akkor vége van. Hol késlekedik már Priat Pré? – bosszankodott, miközben a bal oldali tömlöcből valaki suttogva megszólította. Egészen halkan beszélt, még Ritius és Hűvös Folyó sem hallotta meg.

   – Engem kerestek – szólította meg egy női hang.
Képtelen volt megállni, hogy oda ne forduljon. A tömör fémajtón – melynek felületén ott táncolt a nument megállító, zöld és kék fény – volt egy aprócska kémlelőnyílás is és mögötte két szemet pillantott meg. Pupilla nem volt, csak ragyogó, ragyogó fehérség.
   Nos, az első gond megoldotta magát, de a második… – még a gondolatmenetben is megtorpant. A folyosó végén négy vörösmaszkos őr állta útjukat. Mindkét irányból bekerítették őket és az osztagvezetők emelt ököllel adtak tűzparancsot.
   – Rosszabb utazásunk is lehetett volna – jegyezte meg Hűvös Folyó és megadólag lecsatolta maszkját. A földre hajította azt. Szembenézett az osztagvezetővel és így szólt hozzá – Ne várassa Hűvös Folyót.

   A vörösmaszkos úriembernek bizonyult és nem is habozott tovább. Kiadta a tűzparancsot. Hűvös Folyó azonban pontosan ezt akarta elérni. Nument ő sem tudott használni. A víz nem szegődött az oldalára, de hozott magával valamit, aminek nem volt szüksége numenre ahhoz, hogy működésbe lépjen. Mióta leértek az alsó körhöz, folyamatosan kezében tartotta ezt a valamit. Egy apró madártollat, amit Aernon nagytornáján kapott jutalomképpen és egyedül ő tudta, hogy mire képes. Miután befejezte a mondatot, felemelte a madártollat és megfújta azt. A toll hirtelen megsokasodott andalító hullásukkal körülvették a kiválasztottakat. Lágyan kanyarogtak és amikor a nyílvesszők nekik ütköztek, megálltak és ártalmatlanul hullottak le a földre.
   Uriel és Ritius döbbenten konstatálták a tényt, hogy még életben vannak és a harcos észrevette a barátja kezében árválkodó madártollat.

   – Szóval ezt tudja! – kiáltott rá hangosan. – Nem tudtad volna elmondani, nem igaz? Ne-e-em! – nyújtotta el a szót. – Meg kellett ölnöd a kíváncsisággal! Ha tudnád hányszor láttam rémálmot róla a Magányos Úton! Te kis…
   – Hűvös Folyó nem tudja meddig tart a hatása – ezzel a kijelentéssel belé is fojtotta a szót. – Mit teszünk? – fordult most Uriel felé, aki pontosan olyan tanácstalan volt, mint barátai.
   Az őrök döbbenten álltak a jelenség előtt, de csak egy-két pillanatig, aztán parancsszóra újratöltötték fegyvereiket és újra tüzet nyitottak, míg ők csak ott álldogáltak ott a tollak védelmében. Pillanatnyi biztonságban, de teljesen tehetetlenül.
   – Öhm… fiúk – hallottak egy hangot a jobbjuk felől. A tömlöcből szólt. Egy nő finom, halk hangja beszélt hozzájuk. Kedves és félszeg hang volt, de forrása alig látható. Uriel vékony ajkak mozgását látta a kukucskálólyuk mögött, semmi mást. – Ne haragudjatok. Tudom, hogy mindjárt meghaltok szóval én… nem is akarok zavarni… de ha nálatok van az ajtóm kulcsa, én megmenthetlek titeket.

   – Nyisd ki azonnal! – lökte vállon Ritius.
Semmi más esélyük nem volt és Hűvös Folyó, aki alaposan figyelte a tollak mozgását, észrevette, hogy egyre több hullik alá a földre, ami nem jelenthetett jót a számukra.
   Uriel az ajtón lévő rúnára pillantott. Megjegyezte a jelet és igyekezett megtalálni fekete kulcscsomóján a megfelelő jelölést. Kapkodva, idegesen vizsgálgatta a kulcsokat, igyekezett nem tudomást venni arról, hogy tizenegynéhány madártoll választja el őket a biztos haláltól.
   – Csak nyugodtan. Ne kapkodj – tanácsolta neki jószívvel Hűvös Folyó, de mivel hangjával nem tudta jelezni, hogy jószándékkal és nem iróniával beszél, csak egy káromkodást kapott válaszul.
Újabb madártoll hullott a földre, s aztán még egy, majd még egy, mire Uriel diadalittasan felkiáltott.

   – Megvan! – harsant fel fülig érő szájjal és azonnal hozzálátott, hogy kinyissa az ajtót.
   – Ne hagyjátok neki! Elő a dárdákkal! – dörrent el az osztagvezető és minden vörösmaszkos sebesen rohanni kezdett feléjük. Dárdáikkal megpróbálták átvágni azt a láthatatlan védelmet, amit a hat megmaradt madártoll alkotott. Akárki is volt a tömlöc túloldalán, fenyegetve érezték magukat miatta.
   Uriel már betette a kulcsot a zárba, de az egy picit akadozott, így hát próbálta olyan szögbe emelni a kulcsot, hogy az elforduljon. Időközben újra megszólította a női hang.
   – Nem zavarni akarlak, de ez fontos – szólalt meg újra bizonytalanul. – Amikor kinyitod az ajtót, én gyorsan kisurranok, ti pedig azonnal gyertek be és zárjátok magatokra! Jó? – nem kapott választ, mert Uriel továbbra is idegesen bíbelődött a zárral – Kérlek! Ez fontos! Nem akarlak véletlenül megölni titeket.
   – Jól van, fogd már be! Először hadd nyissam ki ezt az átkozott ajtót! – kiáltott rá idegesen Uriel és reflexszerűen a kukucskálólyukra pillantott, miközben szüntelen forgott a keze a kulccsal. Egy pillanatra azonban megtorpant a mozdulatsorban, mikor összetalálkozott a nő szemeivel. Élénkvörösek voltak. Keze tett egy mozdulatot jobbra és a zár nagyot kattant, a kulcs elfordult.

   – Óvatosan… – suttogta a nő. – Kifelé nyílik.
   Három madártoll még erőtlenül körözött, mikor Uriel megragadta az ajtógombot és hirtelen kirántotta azt. Hűvös Folyó felé fordult és nagyot kiáltott.
   – Gyertek! Befelé! – azzal meg is fordult és mielőtt az utolsó madártoll földet ért volna, mindhárman berohantak az ajtón.
   Ritius volt az utolsó, aki belépett és emiatt egy dárda még elérte a hátát. Mély vágást ejtett rajta, de magára tudta húzni az ajtót. Uriel kulcsra zárta és idegesen tapadt a táncoló fényekkel borított ajtóhoz.

   Síri csend. Viszont azon kapta magát, hogy menten megfagy, annyira hideg van a tömlöcben. Megpróbált úrrá lenni didergésén, mikor a nő újra megszólította.
   – Számoljatok el százig. Utána kijöhettek. Ne csaljatok!
   – Várj! – kiáltott hangosan Uriel – Hogy akarsz kijutni innen? Kimenni csak a vonattal tudsz és mi is azzal megyünk! Gyere velünk! – kiáltotta, de már nem kapott választ.
   Kinézett a kukucskálólyukon és nem látta a rejtélyes idegent, viszont látta a vörös maszkos őröket. Fegyvereikkel, bőrpáncéljukkal és maszkjaikkal együtt vastag jégtakaró borította őket. Mégis ki lehetett ez? – gondolkozott Uriel szüntelenül és nem tudta magában hová tenni ezt a furcsa találkozást.
   Persze örült annak, hogy nem haltak meg, de ugyanakkor mélyen aggódott is. Hiszen csak a vonattal lehet innen kijutni, tehát egész biztos, hogy ő már oda tart és az is nyilvánvaló, hogy velük ellentétben, neki van hatalma. Szíve kihagyott egy ütemet, amikor ráeszmélt, hogy Seya most is a vonaton van. Azon nyomban indulniuk kell. Már illesztette a kulcsot a zárba, de Hűvös Folyó hangja megállította.

   – Huszonhat. Huszonhét. Huszonnyolc… – folytatta a számolást hangosan, mikor észrevette mire készül.
   – Sietnünk kell! Nem érheti el előttünk a vonatot! – toporzékolt idegesen Uriel.
   – Harminc. Megmondta, hogy ne csaljunk. Harmincegy. Harminckettő…
   Uriel fogát csikorgatva várakozott azokra a kínzóan lassan telő másodpercekre, de nem merte elfordítani a kulcsot a zárban. A jéggé fagyott őrök látványa jobb belátásra térítette.
   – Száz – kulcs kattant a zárban, nyílt az ajtó és ő rögtön rohanni kezdett. – Hová mész? – kérdezte Hűvös Folyó.
   – A vonathoz! Ha az a nő…
   – Nem kéne először kiszabadítani azt, akiért jöttünk? – kérdezte csak félig ironikusan Ritius.

   Uriel összeráncolta minden arcizmát és kelletlenül megfordult. Azon nyomban szem elől vesztette célját, amint eszébe ötlött a gondolat, hogy Seya és Glienni életveszélyben lehetnek.
   Sietve visszaindultak a folyosón és Uriel a legjobb tudása szerint próbált emlékezni arra, hogy merre is szólította meg a sötétségszemű Shiva hangja. Odakint is éppoly hideg volt, mint a tömlöcben és ahogy befordultak a szomszédos folyosón, ott is találkoztak egy jégbe fagyott őrrel.

   Az alsó körben raboskodó foglyok egyre növekvő hangzavarral és kiáltásokkal kísérték az útjukat. Kétségbeesett, vad üvöltéseik közepette kihívásnak tűnt, hogy újra meghallja Shiva hangját, de erre nem is volt szükség. Miután befordult az egyik folyosón, ismerős rúnákat pillantott meg és a középső ajtón, bal oldalon észrevette a megfelelő jelzést. A többi tömlöcből a rabok rimánkodtak, hogy nyissák ki az ajtajukat, szabadítsák ki őket, de az előtte lévő ajtó mögött csend honolt.    Bepillantott a kukucskálólyukon és egy alacsony nőt pillantott meg, aki lótuszölésben meditált a túloldalt. Mikor közelebb hajolt, felfedte ragyogó fehér, pupilla nélküli szemeit, mire Uriel keresni kezdte a megfelelő kulcsot és kinyitotta az ajtót. A táncoló fényekkel borított fém megmozdult és utat engedett a tömlöc belsejébe. A fiatal vonásokkal rendelkező Shiva széles mosollyal pillantott a kiválasztottra. Egy esőmosta, foszlott csuha volt minden ruhája, mely láthatólag túl nagy volt alacsony testére. Kényelmesen, ráérősen felegyenesedett, mosolyogva meghajolt a kiválasztottak előtt és kisétált a tömlöcből.

   – Siessünk! – próbálta túlkiáltani Uriel a rabokat és már meg is tette az első lépést az alsó kör kijárata felé.
   – Nem kéne a tepsikezűt is magunkkal vinni? – mondta rosszallóan Ritius.
   – Mégiscsak rendes volt tőle, hogy hagyta magát tömlöcbe vetetni a kedvünkért – fűzte hozzá Hűvös Folyó.
   Uriel sóhajtott és sietve a keresésére indultak. Visszafordultak, arra amerre meghúzták magukat az őrök elől, de amint befordultak egy folyosón, Shiva hangja megállította őket.
   – Rossz irányba mentek – halkan beszélt, de szavai mégis úgy szelték át a minden irányból egyre kétségbeesettebbé váló kiabálásokat, akár kés a vajat – Kövessetek! – mondta nyájasan és vezetni kezdte őket, meg sem állt Cristopanz tömlöcéig.

   Uriel a megszokott keresgélés után előhalászta a megfelelő kulcsot és kinyitotta a tömlöc ajtaját. Mögötte egy megkönnyebbülten sóhajtó királyt találtak.
   – Nem mondom, azért már kezdtem aggódni… – próbált csonkjával a mellkasához kapni, majd végignézett megmentőin. – Nahát. Szia, Shiva – köszönt neki nyájasan.
   – Üdvözöllek – hajolt meg az uzenim kecses lassúsággal. Astarottal ellentétben, ő tökéletesen beszélte az emberek nyelvét. Még éneklő, dallamos affektálását is le tudta vetkőzni. – Hogy érzed magad?
   Cristopanz csak nyögött egyet, aztán felemelte megégett kezeit.
– Voltam már jobban is. Szörnyen viszket az orrom…
   – Majd megvakarja neked a vonaton! Most siessünk! – parancsolta Uriel és a kijárat felé indultak.

   A folyosókat róva is csak megfagyott őrökkel találkoztak, gond nélkül visszaértek hát az ajtó felé és miután Uriel kinyitotta azt, már felfelé baktattak a belső őrtorony felé. Szerencsére teljesen üresen találták, de amint kiléptek annak ajtaján, a horizont már nem volt olyan kihalt, mint szerették volna.
   A szemük előtt két bronzmaszkos őr viaskodott egy hatalmas termetű férfival, aki szintén dárdát zsákmányolt magának. Túl sokra nem jutott, mert egy nyílvessző ütötte át a szívét, de a távolabb felálló lövész sem volt biztonságban. Valami nyelvszerű, tüskés kötél csavarodott a lábára és elhúzta az egyik épület mögé.
   A másik oldalról négy fogoly rohant a belső őrtorony felé és láthatólag Uriel társaságát nézték ki maguknak.

   – Ne várjuk meg őket! Tünés! – kiáltotta Uriel és hanyatt-homlok menekülni kezdtek.
   Három fogoly rohant utánuk és ketten közülük már nyílpuskát is zsákmányoltak maguknak. Két tömlöcépület között megálltak, hogy tüzet nyissanak, de óvatlanok voltak. Két bronzmaszkos őr ütött rajtuk és egyikük kíméletlenül belemélyesztette dárdájának élét az egyik fogoly gyomrába, aki azonnal térdre rogyott. Vitézül küzdöttek, de a foglyok túlereje győzött felettük. Legalább tizenöten lehettek és néhányan közülük rögtön egymásnak estek, de legalább a felük elég okos volt ahhoz, hogy elkerülje a felesleges harcot és inkább az öt menekülőt vették üldözőbe
   Miután elhaladtak az egyik külső őrtorony mellett, bronzmaszkos alakok rohantak ki egy épület rejteke mögül, de nem azért, hogy harcoljanak. Az életükért futnak, még a fegyvereiket sem tartották kezükben.
   Uriel furcsállotta a látványt és csak még jobban összezavarodott, mikor egy bőrpáncélos alak repült keresztül a levegőn és ahogy zuhanni kezdett a föld felé, társai közül kettőt rögtön letarolt, mintha csak kuglibábuk lennének. Ezt a szerencsétlent nyilván eldobta valaki és valamennyi társával egyetemben hátrafordult, hogy megállapítsa ki követett el ily borzalmas erőre valló tettet. Nem kellett sokáig találgatniuk, az alagúthoz vezető úton trappoló monstrumot csak a vak szem téveszthette volna el.

   Közel négy méter magas volt, rejtély, hogy miképp zárták egyáltalán be annak idején. Duzzadt, polipszerű bőre sötétlila színt öltött és bár két hatalmas lábon haladt előre rendületlenül, négy csápszerű karja is volt, azokkal csapott szét az őt feltartóztatni próbáló maszkos őrök között. Véres pontszemei nem látszódtak rendesen a távolból, de örökké izgó-mozgó csápjai, melyek a száját takarták, igen.
   Az alagút fölé magasodó boltív lőréseiben legalább nyolc őr továbbra is ott strázsált és nyílpuskáikkal lövöldözték a szörnyet. Eddig tartották a vonatot, egyetlen rab sem jutott át.
   Uriel és kísérete már majdnem elérte az alagutat, mire egy újabb súlyos test száguldott keresztül a levegőn és rögtön előttük ért földet. Uriel nem is törődött volna vele csak érjenek vissza a vonatra, de ez a figura még élt. Elég ereje maradt, hogy a hátára forduljon, felfedve színezüst maszkját, mely alól ömlött a vér. Lelassított és megragadta Hűvös Folyó karját, hogy megállítsa őt.
Káromkodott és megragadta az őrző egyik oldalát, Hűvös Folyó pedig nem késlekedett, hogy megfogja a másikat és húzni kezdték.

   – Adjátok ide! – kiáltott rájuk Cristopanz és előrenyújtotta két karját, majd lehajolt. A két kiválasztott felemelte az őrző vérző testét a király könyökhajlataira fektették, aki könnyedén felemelte őt és Shivával az oldalán, tovarohant.
Áthaladtak a boltív alatt és visszaértek az alagútba. A vonat már előttük volt, de Uriel mégis sűrűn nézelődött hátra, mert a poliparcú szörnyeteg kérlelhetetlenül üldözte őket, ráadásul fél tucat fogoly is a nyomába szegődött.
   A lőrésekből nyilak zúdultak a monstrumra, de hiába találták el mindannyian, még csak le sem tudták lassítani. A szörnyeteg egyszerre meglendítette négy, hosszú, csápos karjait és teljes egészében szétzúzta az előőrsöt. Néhány pillanatra lelassított, de csak azért, hogy eltapossa a földre potyogó őrzőket, aztán már haladt is tovább, de addigra Uriel és kísérete már nagyon közel került a vonathoz.
   Cristopanz már valamivel előttük szaladt és mellette nyargalt Shiva is. Se szó se beszéd beszálltak a hozzájuk legközelebb eső kocsiba, ami nem igazán tetszett Ritiusnak. Hangosan káromkodott utánuk a távolból.

   – Uriel! – kiáltott rá – Te vagy a leggyorsabb köztünk! Rohanj az első kocsihoz és szólj Joachimnak, hogy induljon!
   – Rendben! – kiáltott vissza és utolsó erőtartalékait megfeszítve előreiramodott – Ti gyertek, ne késlekedjetek!
   Azzal már el is rohant, ahogy csak a lába bírta és messziről kiabálta, hogy indulj, indulj. Nem tudhatta, hogy társai hallják-e őt, ezért egészen a vonat elejéig rohant, pedig Joachim már régen észrevette őket és próbálta elindítani a vonatot. A fémgiliszta felszisszent, alatta a Vas Út kék fényben villant meg, de aztán tüstént ki is aludt. A vonat nem mozdult meg. Uriel időközben elért az első kocsihoz és sürgette társait, hogy induljanak. Seya adta értésére, hogy ők próbálják, de a vonat nem akar megmozdulni. Uriel felszállt, hogy megnézze mi a baj és segítsen, ha tud. Rosszabb állapotban találta társait, mint azt feltételezte.
   Glienni még mindig a sebesült Gardát ápolta és Joachim csurom vér mellényében próbálta működésre bírni a vonatot, sikertelenül.

   – Ritius és Hüsi még odakint vannak! Segítenünk kell nekik! – kiáltotta, mire Glienni felkapta a fejét.
   – Seya, neked kell ápolnod Gardát! – hagyta meg azzal már el is indult, hogy áthágjon a kocsik között, Uriel pedig követte őt.
   Ahogy átvágtak a második kocsi mögött, Cristopanzzal találkoztak szembe, aki Priat Pré teljesen összeroncsolódott testét tartotta átszenesedett csonkjai mögött. Nyomában Shiva haladt.
   – El az útból! – kiáltotta Glienni és átugrott a mellettük lévő ülésen, hogy tovább haladjon.
   Uriel követte és mindvégig azon imádkozott, hogy végre induljon már ez az átkozott masina, mielőtt az a szörnyű monstrum utoléri őket. Nem tudhatta, hogy ez máris bekövetkezett.

   Miután Uriel elrohant, Ritius és Hűvös Folyó megálltak a vonat előtt és onnan szemlélték a kibontakozó látványt. A monstrum eljátszadozott a haldokló őrzőkkel és amikor néhány túlságosan izgága fogoly megpróbálta őt megkerülni, azon nyomban agyonnyomta őket csápjaival. Két halott is elegendő volt, a többiek már nem próbálkoztak. A polipszerű óriás hátrafordult és mögötte a rabok hátrálni kezdtek, nem mertek újra a közelébe merészkedni. Ám mikor a lény visszafordult, már nem a haldokló őrzőket, hanem a vonatot figyelte ki magának és lassú léptekkel indult az irányába.
   Éppen ekkor, a vonat felszisszent a két kiválasztott mögött és a vezetőfülke alatt szunnyadó kékes fény felvillant, ám rögtön ki is aludt. Mindketten tudták, hogy ez jót nem jelenthet.

   – Emlékszel? – kérdezte Ritius furcsán nyugodt hangon – Én is kaptam jutalmat Aernonban – mondta és a kezén lévő aranygyűrűre pillantott. – Elmondtam neked, hogy az enyém mit csinál?
   – Nem, mert Hűvös Folyót nem érdekelte – jegyezte meg fahangon, mire Ritius fojtott kuncogást hallatott.
   – Nagy kár. Most kvittek lehettünk volna – mondta, aztán a sámán tetovált arcára pillantott és alaposan megnézte magának élettel teli, szürke szemeit. – Te rendes fiú vagy, Hüsi. Sokat szívtuk egymás vérét, de jó bajtársam vagy – a vállára csapott és melegen mosolygott rá, akár egy idősebb testvér. – Na told fel a segged a vonatra.

   Hűvös Folyó tett egy lépést hátra, de nem Ritius miatt, hanem mert a polipszörny tíz lépésre sem lehetett már tőlük.
   – Te… te is jössz, ugye? – kérdezte és ha arca nem is, testbeszéde félelemről árulkodott.
   – Szerinted kihagynám a győzelmi lakománkat ennyi viszontagság után? – vont vállat lazán Ritius és nevetett – Egy perc és én is felszállok… csak még ki kell klopfolnom egy polipot előtte. Indulásra ott leszek veletek, úgyhogy sipirc! – mondta bíztatóan.
   Hűvös Folyó tovább hátrált, de mikor a polip kartávolságába került, úgy döntött megbízik barátjában és felszáll az utolsó kocsiba.

   Ritius lehúzta az ujjáról gyűrűjét, a nyelvére tette és fogainak egy erős mozdulatával szétrágta azt. Abban a pillanatban hatalmas erő gyulladt a testében. Izmai úgy feldagadtak, hogy teljes egészében szétrepedt rajta a bőrpáncél. Az erek úgy dudorodtak ki kerek bicepszén és izmos bikanyakán, mintha bármelyik pillanatban elpattanhatnának. Zöld szemei világítottak és füst szökött belőlük, mikor a polip egyik csápjával már lesújtani készült rá. Megvetette lábait, négy lépéssel lendületet szerzett magának, aztán két méter magasságba ugrott és tüdőrepesztő harci üvöltést hallatva öklével egyenest a polipszörny testébe csapódott, s ledöntötte azt a lábáról. Újra lecsapott volna, de csápok tekeredtek a kezére és visszahúzták őt. Másik kezével megragadta a nyálkás kart, de ujjaival bele tudott marni annyira, hogy jó fogást találjon rajta és egy az egyben kitépte a szörnyeteg karját. A földre hajította, de a csáp még tovább vonaglott mögötte.

   Kalapácsával kezdte ütni a szörnyeteget, ahogy csak bírta, mire egy dárdát szorongató fogoly ugrott neki. Ritius elkapta a fegyver végét és úgy elhajította szerencsétlent, hogy miután az alagút falának csapódott, többé sohasem bírt lábra állni.
   Hűvös Folyó a kocsi hátsó ablakából nézte végig miképp viaskodik a szörnyeteggel és a rabok egyre jobban felbátorodó hadával, mikor a kocsiajtó hirtelen kinyílt mögötte. Uriel és Glienni csatlakoztak hozzá, együtt voltak szemtanúja annak, ahogy Ritius karjára tekeredik egy csáp, de a szörnyeteg nem tudta kibillenteni egyensúlyából. Éppen ellenkezőleg. Nerni harcosa megfeszítette a lábát, megpördült a sarka körül és saját csápjánál fogva a falnak hajította a szörnyeteget, majd a magasba lendítette kalapácsát és tiszta erőből csápos pofájának hajította.    Olyan erővel találta azt el, hogy a lény teljesen eltántorodott. Ezután sem jutott levegőhöz, két fogoly már le is csapott rá. Egy hasonlóan erős testfelépítésű férfi öklét el is kapta és akkora ütést mért a gyomorszájára, hogy az rögtön padlót fogott.

   – Segítenünk kell neki! – kiáltotta Glienni és oldalba bökte Hűvös Folyót – Dísznek van a hátadon az a nyílpuska? Gyere már! – mondta és megérintette az ajtó mellett lévő kéken izzó kis gombot, ám az ajtó nem mozdult.
   A vonat nagyot szisszent és csodák csodájára, megmozdult.
   – Ne! Nem! – kiáltott. Öklével püfölni kezdte a kis gombot, de mindhiába. Úgy tervezték, hogy ne nyílhasson ki, csak ha teljesen megállt a szerelvény. – Nem! – üvöltötte kétségbeesetten, szinte már véresre törve az ujjait, mikor Uriel karolta át a derekát és visszahúzta onnan.
   Alattuk már a vonat gyorsulni kezdett és megállíthatatlanul távolodott, még akkor is ha Glienni hanyatt-homlok rohant az első kocsiba, hogy visszafordítsa a fémgilisztát.

   A vonat visszafogott gyorsulása miatt még most is látható volt miképp harcol. Ezúttal már a polip arcán állt és valóban nekilátott, hogy klopfolja azt kalapácsával. Erős mozdulatai meghozták eredményüket és a szörnyeteg a földre hullott. Ám amint a polip feje a földre csattant, Ritius tehetetlen helyzetbe került és egy nyílvessző ütötte át a testét.
   Hűvös Folyó és Uriel csak nézték a bátor védelmező egyre távolodó hátát és mélyen belül beismerték, hogy már nem tehetnek érte semmit.
   Hűvös Folyó egy székbe rogyott saját súlya alatt és a tenyerei mögé rejtette arcát.

   – Tudta… az ostoba… tudta – rázta nehéz fejét a tenyerei mögött, melyeket erőnek erejével szorított arcához. – Hazudott.
   Uriel átölelte a sámánt, majd rögtön Glienni után indult. Ajkába harapva próbálta türtőztetni azt a félelmetes, kétségbeesett haragot, ami torka kerítésén kopogtatott.
   Egészen a vonat túlsó végében, az irányítófülkében érte utól a nőt és azon kapta, hogy a gallérjánál fogva ütlegeli Joachim kifejezéstelen arcát, miközben Seya a derekánál fogva, kiabálva próbálja őt visszafogni.
   Uriel odaszaladt és megragadta Glienni lesújtani készülő jobbját. Elküldte onnan Seyát, majd a derekánál fogva felemelte a nőt és kissé arébb tette őt. A vonat már majdnem teljes sebességgel robogott alattuk.

   – Miért nem vártad meg?! – kiabálta Glienni. – Megmenthettük volna! Lett volna elég időnk!
   – Sajnálom, hölgyem – felelte szemlesütve Joachim. – Nem kockáztathattam.
   – Ritius az életét kockáztatta érted, te gyáva féreg!
   – Átérzem a veszteségét, hölgyem, de kérem…
   – Átérzed? Igen? Ritius nem csak egy…
   – Elég legyen! – csattant fel Uriel erélyesen. – Még nem vagyunk biztonságban! Ha elhagytuk Solsheimot, majd elszámolunk ezzel is, de nem hagyhatjuk, hogy Ritius áldozata hiábavaló legyen! Ki kell tartanunk a végsőkig!
   Glienni feldúltan nézte őt.
   – Te képes lennél rá? Ezek után? – fújtatott és Joachim felé mutatott.
   – Nem – rázta a fejét Uriel. – Én biztosan nem, de azért tisztellek ennyire, mert te jobb ember vagy nálam – mondta és átölelte a nőt.

   Glennie egy darabig hezitált viszonozni az ölelést. Szorítani kezdte Uriel páncélját, majd ütlegelni kezdte a vérten látható címert. Újra és újra, azon töltötte ki mérgét, míg haragja végül bánatba fordult át és csendesen pityeregni kezdett. Uriel simogatni kezdte a hátát és erősen tartotta derekát.
   – Hűvös Folyónak most szüksége van ránk – mondta, miután Glienni megnyugodott.
   Glienni egy darabig még kiélvezte a megnyugtató, meleg ölelés békéjét és elindult utána. Ahogy az ajtó nyílt előttük, egy haragos pillantást még megengedett Joachim irányába, de nem szólt semmit.
   A sámánt a többiekkel együtt az egyik középső kocsiban találták. Hideg vízzel igyekezett csillapítani a sebesült Garda lázát.
   A szomszédos üléseken Priat Pré összetört teste feküdt. Őt a kiszabadított fogoly, Shiva ápolgatta. Uriel és Glienni egyaránt gyilkos tekintettel pillantottak erre az ismeretlen nőre, kinek szabadságát Ritius életével sikerült megváltaniuk. Még csak rájuk sem nézett. A felhőnyelven énekelt, miközben elmélyülten simogatta az elesett őrző sebeit és akadt belőlük bőven. Felsőteste csupa vér és zúzódás volt, arcának bal oldalával egyetemben.

   Uriel végig nézett a társaságon és ahogy leült, hirtelen az ő vállára is odaült a mély gyász. Lerogyott és a kezeibe temette arcát.
   Glienni azonban megragadta a vállát és szigorúan nézett rá. Parázsló szemeivel valósággal megsütötte őt.
   – Ne most! – csikorgatta fogait – Ne akard megcáfolni magad!
   Uriel grimaszolva talpra állt, bár nem igazán akadt számára teendő. Gyógyítani nem tudott, más teendő pedig nem akadt. A három király közül egyik sem volt már bevethető a harcban.
   – Mennyi esély van rá, hogy valamelyik őrző, vagy maga Wiese utánunk jön? – kérdezte.
   – Ne aggódj! – nyögdécselte Priat Pré – Ez az egyetlen működő vonat. Aylan és Eishita nem elég gyorsak ahhoz, hogy elérjenek a lélekfonálig.
   – És Wiese?
   – Miatta még kevésbé – kuncogott, majd felnézett az őt ápolgató Shivára. – Velünk van a legrosszabb rémálma. Nem mer mutatkozni, most, hogy velünk van.
   Uriel nagyot sóhajtott. El sem akarta hinni, de úgy tűnt, vállalkozásukat siker koronázta. Mégis igyekezett megőrizni éberségét és ahogy mindannyian, küzdött a torkát szorongató gyász ellen.

   Kilenc utas várakozott szótlanul a vonat első kocsijában. Kimerültek és teljesen elcsigázottak voltak, pedig már közel volt a cél. Ki gyásszal, ki sérüléssel hadakozott. Már legalább két órája úton voltak, mire a gépies, néhol remegő női hang bejelentette, hogy közelednek az utolsó állomáshoz.
   – Per’dia: Anu’i’el.

   Joachim vezette a vonatot és ütemesen lassítani kezdett, amint megpillantotta falakra vésett figyelmeztető rúnákat. Mögötte Seya ücsörgött a földön és aggodalmasan figyelte társait. Glienni egykedvűen bámult maga elé a padlóra, Uriel pedig egyre csak őt figyelte. Szeretett volna tenni valamit, de ugyan mivel segíthetne azon, ami már megtörtént? Hűvös Folyóra pillantott. Ő is csendes közönyével meredt a semmibe. Garda Albiol derekasabban festett, mint mikor visszatért a vonatra, éppen Cristopanz combjáról emelkedett fel. A férfi megpróbált segíteni neki, de kezek nélkül nem sokat tehetett. A szemközti ülésen Priat Pré feküdt és számos sebesülése ellenére ő is megpróbált felülni. Bármit is tett vele Shiva, úgy tűnt valamelyest segített rajta, az életet legalábbis sikerült megtartania benne.
   Shiva most csukott szemekkel, szótlanul üldögélt. Egyikük szemébe sem nézett mióta felszállt a vonatra. Senkihez sem szólt és őt sem szólította meg senki. Túl sok bajon mentek át a szabadságáért és túl sokat áldoztak érte.

   A vonat lassítani kezdett. Uriel szeretett volna mondani valamit, hogy felrázza szellemüket, de nem látta bölcsnek. Mindenki az ereje határán állt. Gyászolni, sírni, egymást hibáztatni Nerniben is ráérnek. Mikor a vonat megállt, szó nélkül odalépett az ajtóhoz és megnyomta a kéken villanó gombot.
   – Induljunk. – szólt csendesen és kiszállt a kocsiból.
   Nem tudta merre kell menni, de el sem téveszthette volna az irányt. Valamikor itt egy széles alagút állhatott, de túlnyomórésze már beomlott. Csak egyetlen szűk folyosót pillantott meg, amin ő is csak oldalvást fért el. Priat Pré felé pillantott, aki fáradt bólintást küldött az irányába. Az őrző Cristopanz vállaira támaszkodott, másképp nem tudott volna járni.

   – Milyen messze van a lélekfonál? – kérdezte Joachim, amint felzárkózott Uriel mögé a szűk folyosóban.
   – Ilyen állapotban… legalább másfél óra. Futva talán kevesebb, mint egy – válaszolt az őrző.
   A válasz csak tetőzte a feszültséget, de nem tehettek semmit. Haladtak hát tovább előre. Miután Uriel végigoldalazott a szűk folyosón egy apró, kör alakú mélyedésben találta magát. Joachim már nem fért el mellette, olyan kicsi volt, de cserébe hosszan nyúlt felfelé a magasba. Egyenes, rozsdás fémlétrát látott maga előtt és neki is látott, hogy végig menjen rajta. Nem tudta, hogy Cristopanz vagy Priat Pré miképp fog végigmenni rajta, de ez egyelőre nem is érdekelte. Felmászott a létrán, s a legtetején egy burkolat állta el útját. Egy kallantyú árválkodott az oldalán, amit meg is húzott, s a burkolat csapóajtó módjára szétnyílt, kisebb lavinát zúdítva valamennyiük nyakába. A friss hó csak folyt és folyt lefelé, akár homokszemek az órában, de hamarosan beengedett valami mást is, ami némiképp erőt csempészett tagjaiba. Solsheim erős napjának fénye hatolt be a szűk alagútba.

   Uriel megtett néhány további lépcsőfokot és ismét a szabad ég alatt találta magát. Hófödte talaj, képtelen hideg és tágas, fenyőfákkal barázdált dombos tundra ameddig a szem ellátott. Most, hogy itt találta magát, kicsikét fellélegzett. Nem tudta mennyi időt töltöttek a föld alatt, de túl soknak bizonyult. Lehajolt, hogy segítsen kimászni Joachimnak, majd a felszínre segítette Gliennit is, aki Seyát is felhozta a hátán. Hűvös Folyó Priat Prével a hátán érkezett, míg Garda tekintélyes erőfeszítés árán, a nument is latba vetve felhozta Cristopanzt, aki nem tudott kezével megkapaszkodni a lépcsőkön. Miután Uriel és Hűvös Folyó segítettek neki kimászni, már csak Shivát várták. Ám Shiva nem volt sehol és hiába kiáltották a nevét, ő nem válaszolt.

   – Hová tűnt? – kiáltotta Uriel feszülten, majd Priat Prére pillantott.
   A király tátott szájjal, elkerekedett szemekkel pillantott vissza rá.
   – Bassza meg! – kiáltotta el magát Garda és belerúgott a hóba. – Vissza kell mennünk a vonathoz, odalent van némi esélyünk! A szűk alagútban nem tudja kihasználni az Istenlépést! Csapdát állíthatunk neki!
   – Már közel vagyunk a lélekfonálhoz! – ellenkezett Priat Pré – Wiese világában máshogy folyik az idő, még odaérhetünk!
   – És ha megtalál? Ilyen állapotban, Shiva nélkül…
   – Visszamenni a biztos halál! Megsérültünk Garda, ellátás nélkül lehet egy napig sem húzod!
   – Az őrző úrnak igaza van – erősített rá Joachim. – Wiese jó taktikus. Ha odalent maradunk nem megtámad majd, hanem kiéheztet minket és ideje lesz segítségül hívni az őrség maradékát is! Mennünk kell!

   Garda sóhajtott és egyetértőleg bólintott. Dideregve futottak. Uriel és Glienni a numen segedelmével igyekeztek támogatni társaikat és fél óra múlva végre előtűnt a láthatáron a várva-várt éteri örvény. Ám abban a pillanatban, hogy reményeik ismét felvirágoztak, valami más is megjelent a szemük előtt.
   Alig észrevehető kék villanás törte meg a reggeli szél sodrását és egy iszonyatos erejű jelenlét állította meg a lépteiket. Valamennyien a magasba néztek, eltéveszthetetlenül odavonzotta tekintetüket a jelenlét és a félelmetes veszélyérzet forrása. Wiese Draco jelent meg előttük a levegőben.
   A numen nem vette körül alakját, de ahogy mozdulatlanul állt a levegőben és lenézett rájuk, az mindent elmondott. Glienni soha nem látta még mérgesnek és megfagyott ereiben a vér, ahogy bőrén érezte mesterének, a tudás istenének roppant haragját. Legalább egy percig némán, mozdulatlanul meredtek egymásra. Végül Wiese szólalt meg.

   – Priat Pré – szólította meg a Cristopanz vállába kapaszkodó őrzőt. – Ennél azért okosabbnak hittelek. Jobban kellene tudnod, kit árultál el.
   Az őrző lihegett és lehúzta karját barátja oldaláról. Előlépett és türkizkék numen gyűlt az oldalára, de királyi jelenléte hiányzott mögüle.
   – Éppen te vagy az, akinek fogalma sincs róla, hogy kik árultak el.
   Wiese haragja csak fokozódott, de még nagy dühében sem tudott ellenállni a késztetésnek, hogy az őrzőt kioktassa.
   – Azt hiszed dacból tartottalak téged magam mellett? – grimaszolt – Kár érte. Jó királya lehettél volna Antairnak. Ő teljesítette volna az álmodat. Nézzetek magatokra, ti ostoba teremtmények! Mit akartatok elérni? Félig már halott vagy! Cristopanz soha többé nem lesz képes a harcra és ne villogj rám így azokkal a szemekkel, Garda! Ha képes lennél rá, már rég megtámadtál volna – vetette oda, majd lassan, óvatosan közel lebegett hozzájuk – és ti ketten… ti vagytok a legrosszabbak. Eldobtátok az életeteket, mert képtelenek voltatok uralkodni a vágyaitokon! Azért zártalak be, mert túl ostoba vagy ahhoz, hogy magadtól eldöntsd mi a jó neked! Te pedig nem is gondolkozol, csak játszod a hős szerelmest! Zsák a foltját… – rázta meg fejét, ahogy közeledett és haragja egyre csak fokozódott. – Megköszönhetitek egymásnak, amiért halált idéztetek a szerettetek fejére a barátaitok pedig nektek.

   – Köszönöm – Hűvös Folyó döntött úgy, hogy megfogadja az isten tanácsát.
   Fahangja végkép áttörte a tudás istenének hidegvérét. Wiese Draco hirtelen a magasba emelte a jobb kezét és elszabadult a pokol.
Mielőtt lesújthatott volna, fekete villám csapott az irányába, de persze nem találta el. Teleportált, de Garda szeme szokva volt egyedi mozgásához és sűrűn ontotta felé villámait a földről.
   Uriel és Glienni összenéztek és egyszerre hívták a nument, a bennük szunnyadó szellem erejével együtt. Az Uriel szívében lakozó farkas hálásan válaszolt a hívásra és vad, szerteágazó fekete folyammal vette körbe a testét.

   Glienni gyorsabb volt nála, a levegőbe szökkent és megpróbálta elkapni azt istent, de próbálkozása teljesen haszontalannak bizonyult, Wiese pillanatonként változtatta helyét az égbolton, minden támadás hasztalannak bizonyult ellene. Hirtelen nagyot kiáltott és az utolsó csepp erőt is kisajtolta magából, amit ősei a rendelkezésére bocsátottak. Élesen villant fel mögötte a három pár fehér szárny és a numen egyenletes, hófehér, tiszta folyamba gyülekezett lába körül.
   Mikor Wiese szemtanúja volt ennek, szívében félelem gyulladt. Ugyanezeket a szárnyakat látta abban a végzetes látomásban is. Megidézte háta mögött háromfejű, hatkarú istenségét, a hatalmas aranyozott könyvvel annak középső kezeiben és kántálni kezdett, de alig suttogott el két szót, valami szörnyűséges erőt érzett elszabadulni a talpa alatt és azonnal teleportált.

   Uriel Anatémát szorongatva, fekete füst képében kígyózott fel a levegőbe és épphogy csak a hűlt helyén találta őt. Ösztönösen megérezte hová tűnt, hamarabb mint Garda vagy Glienni.
   Wiese azonban ezúttal nem kerülte el a támadásokat. Ökölbe zárta kezeit, mellkasa előtt összecsapta őket és sebesen kezdte kántálni az előtte nyíló könyv szavait, mely a szeme előtt magától lapozott egyet.
   Garda villámait a háta mögött lévő istenség állította meg. Kék energiából emelt eléjük pajzsot. Glienni a magasból tört rá és távolról zúgatta el öklét. Fehér sugár tört a tudás istenére, de a háta mögötti védelmező felső karjaival azoknak is útját állta. Glienni nem habozott, rögtön az oldalába került és újra lecsapni készült, miközben Uriel szemből rontott neki. Jobb keze körül összegyűlt a fekete füst és óriási karom alakját vette fel, azzal próbálta meg szétmarcangolni Wiesét, de mielőtt a karom a testéhez ért volna, a könyv betűi kiszakadtak a papírról, a magasba szökkentek, kör alakú pecsétet formáltak, aminek felvillanó közepéből egy gigászi örvény csapódott a kiválasztott mellkasának, aki véreset köhögött és a földhöz csapódott az örvény irtózatos erejétől.

   Fogait csikorgatva mászott ki a hóból, a farkas elnyomta minden fájdalmát. Elmerült haragjában és gyűlöletében, hogy még elsöprőbb rohamra indulhasson. Már éppen elrugaszkodott, mikor felnézett és látta, ahogy Glienni ökle óriási fehér villanás kíséretében a hatkarú istenség oldalának csapódik, de támadása nem talált.
   Wiese ismét helyet változtatott. Apró, kék villanás által kísérve eltűnt a hercegnő elől és pontosan a háta mögött jelent meg. Az istenség alsó két karja megragadta a bokáit és roppant erejével próbálta összetörni azokat, miközben a felső két kar ugyanezt cselekedte törékeny csuklóival.

   Uriel már rohant előre és kétségbeesetten igyekezett eléggé felgyorsulni ahhoz, hogy felröppenhessen a magasba, de abban a pillanatban, ahogy lábai elhagyták a talajt, az istenség kezéből arany köd kíséretében eltűnt a könyv. A két tenyér és az öt új szorosan egymáshoz ért. Hiába csapódott testébe fekete villám, a kezek hirtelen gyorsasággal mozdultak és ellenállás nélkül áthatoltak a négy irányból kifeszített Glienni testén.
   Uriel szemből nézte végig és látta, ahogy szerelme testén szinte ellenállás nélkül hatolnak át az éteri ujjak és véres cafatokat fröcskölnek a hóba.

Izmai felmondták a szolgálatot, még a numen is elpártolt mellőle. Térdre zuhant és úgy nézte végig, ahogy az ujjak szabályos lassúsággal húzódnak vissza és felfedik a Glienni testén tátongó óriási lyukat. A karok elengedték csuklóit és bokáit. Csupán néhány pillanattal ezelőtt még játszi könnyedséggel szelte át a levegőt és most élettelenül, arccal előre, holtsúlyként zuhant a hóba, ami azon nyomban el is temette a testét.

   Abban a pillanatban, megszűnt hallani. Megszűnt látni. Szeme arra a pontra meredt a hóban ahová lezuhant. Emlékképek pörögtek kínzó lassúsággal szemei előtt. Visszaemlékezett milyen izgatottan mosolygott, mikor meglátta a napfelkeltét a Mérleg Kapu túloldalán. Látta maga előtt micsoda könnyedséggel táncolt előtte a levegőben. A táncparketten találta magát, derekának meleg tapintásával a tenyerén, azzal a dallammal a fülében amit később a Lusiard Arénában is hallott és pontosan fel tudta idézni milyen érzés volt először felölteni színét a numenben. Az érzés tovább ragadta egy sárga hold által megvilágított háztetőre, s most is ott érezte ajkán a csókja ízét. Emlékezett mennyire átérezte fájdalmát mikor sírni látta őt.    Arra, hogy mennyire megijedt mikor a lélekfonál előtt meglátták az őrzőket és arra is, hogy mennyi vígaszt és bátorítást találtak egymásban itt, Solsheimban, a könnyed beszélgetésekben, az éjszaka csendjében, a szerelmes érintésekben, ahogy rájuk köszöntött a pirkadat és Glienni még ott feküdt mellette…

   Miért? – visszhangzott ez a kérdés mérhetetlen súllyal a fejében. Miért? – aztán nyaka magától megmozdult, mintha egy része nagyon is tudta volna a választ.
   Wiese Dracót pillantotta meg a magasban, gyilkos istensége előtt, aki a jelenből hasonlóan kiszakadva bámult a hóba.
   Azért, mert elvette tőle. Látta felvillanni Glienni izgatott mosolyát és még hallotta is a hangját:

   – Ez egy csodálatos lehetőség, Uriel! Kiválasztottnak lenni… – nem is emlékezett hogyan fejezte be a mondatot. Csak arra emlékezett, hogyan mondta. Kivirult orcával, fülig erő szájjal, miközben majd szinte ugrálni kezdett örömében.
   És ő elvette ezt az örömöt. Elvett tőle mindent.
   Nem volt vége a fájdalomnak és a haragnak, amit érzett. Szíve tökéletes összhangba került a pusztítás és a káosz szellemével. A hang, amivel megtörte a csendet egyszerre volt sírás, üvöltés, toporzékolás, könyörgés és sikoly. Gyilkos szándéktól remegő tekintetét Wiese Dracóra szegezte. Keze egy önkéntelen mozdulattal erősen megragadta a kardhüvelyt és kihúzta belőle Anatéma pengéjét.

  Időtlen időkkel ezelőtt…
 
   Miközben a mesterkovács előkészítette a kiöntött formát, a táltos bíborszín nektárral töltötte meg a kupákat. A drágakövekkel szegélyezett kelyhek helyet foglaltak a tenyerek között. A kovács és a táltos szomjan maradtak. Csak a nyolc áldozat ivott, miután elénekelték a Sombre’ Ihnét, önnön gyászdaluk nyomán.
   Miután kiürültek, a táltos elvette a kelyheket és helyette hullámos pengéjű tőrt adott a kezükbe, melyen gonoszan csillant meg a csillár ágain fészkelődő gyertyafény. A döntő pillanat előtt még egymásra néztek. Ők nyolcan, pupilla nélküli sötétségszemeikkel csalódottan bámulták a világot. Jóvátehetetlent készültek cselekedni.

   Az uzenim faj nem képes a szaporodásra. Számuk azóta adott, hogy a Világfa először kebelén hordta őket. Amint elhalálozik közülük egy, rögtön megszületik egy másik, egy gyémántkemény burok védelmében, miközben évszázados utazást tesz a numen nagy folyamán keresztül és új személyiséggel, felnőttként jön a világra. Létezésük sajátos körforgását csak egyféleképpen lehet megtörni. Úgy, ha egy uzenim önkezével oltja ki saját életét.

   A sötétségszemű alakok egyesével átkot mondtak. Üvöltésbe torkolló, panaszos jajszóval énekeltek a felhőnyelven, majd sorra megragadták a tőrt és felhasították saját torkukat. A táltos a nektártól terhét vesztett kelyhet használta, hogy felfogja az ébenfekete, melaszos vért, s mikor a kupa megtelt, az öntőformához járult és beleöntötte. Ezt cselekedte mind a nyolc uzenim, míg a fattyúkardot mintázó öntőforma színültig meg nem telt csillogó, fekete vérrel.
   A mesterkovács felhevítette azt, tudásával és verejtékével szilárd formára kovácsolta, s a numen hatalmával a fortyogó vérben tartotta mindazt a rosszakaratot, fájdalmat és bosszúvágyat, ami arra késztette társait, hogy véget vessenek az életüknek.

   Így születik meg egy Anatéma. A bosszú végső fegyvere. Az uzenim kultúrában az Anatéma szimbolikus szerepet töltött be. Utolsó elkeseredett mentsvára volt a tehetetleneknek és örök emlékeztetője a hatalmasoknak. Azt üzente: Vigyázz! Légy bármily hatalmas, ne lépd át a határt. Ne kövess el olyan gaztettet, amiért Anatémát kovácsolhatnak ellened. Mert aki ellenében a fekete vér kisarjad és halálhörgésében izzó acéllá válik, annak sorsa ott és akkor megpecsételődött. A penge utat talál a szívhez. Talál magának kezet, aki majd forgatja, indokot és alkalmat. Az egész világmindenség összefog, hogy bosszúját beteljesítse és nem is fordult elő soha, hogy valaki megmenekült volna előle.

   Ám a bosszú nem hoz békességet, sem feloldozást. A bosszúszomjas lelkek örökkön-örökké ott rekednek a fekete vérből kovácsolt pengében. Nyughatatlan szunnyadnak a megkeseredett ürességben. Ám ha olyan szív hívja őket, mely osztozik elkeseredett gyűlöletükben és önpusztító bosszúvágyukban, újra énekelnek.

   – Itt az idő – suttogta maga elé feszülten Wiese Draco. – Hát így veszi kezdetét az ezeréves hajsza.
   Mire segítségül hívta a sárkány szellemét, már késő volt. Éles fogak érintését érezte a nyakán és csak a legutolsó pillanatban tudott teleportálni. Arra sem volt ideje, hogy felmérje a környezetét, egy ember méretű karom lódult az oldalának.    Ezúttal jóval nagyobb távolságot tett meg, de csak óriási fekete füstöt látott, ami képtelen sebességgel közeledett felé. Ezúttal biztosra ment és legalább egynapi járásra ugrott onnan, de a füst másodpercek alatt odakanyarodott hozzá, csak arra volt elég ideje, hogy a sárkány szellemének erejét tagjaiba gyűjtse és felvértezze magát szárnyaival. Ismét helyet kellett változtasson.

   Még csak nem is látta a fiút. Semmit sem vett észre alakjából, a fekete füst tökéletesen elrejtette. Mikor újra szembenézett az óriási füstfelhővel, egy farkas pofáját látta kirajzolódni benne és rémületében felfelé teleportált, egészen a felhők közé, ahol összegyűjtötte minden erejét és sárga tüzet okádott a felé gomolygó füstfelhőre. A napfényes lángok nyomán a füst ugyan visszaszorult, de számos irányban kígyózni kezdett egyenesen felé.
   Egyre kevésbé látta ellenfelét. Először nem értette a jelenséget, aztán a háta mögé fordult. Nem akarta elhinni, aminek szemtanúja volt. A fényes nap megszökött az égről és éjsötét, csillagtalan égbolt takarta el a helyét. Ismét továbbugrott és csillagokat teremtett kettejük között, majd fényes villanással önmagukba omlasztotta őket, mire azok pusztító kitöréssel robbantak fel.

   A füstfelhő jelentősen vesztett a méretéből. Olyannyira, hogy láthatóvá vált kihez tartozik. Teljesen eltorzult arccal, karddal a kezében pillantotta meg Urielt, aki oly sebesen ért el hozzá, hogy nem tudott időben elugrani előle. Szeme önkéntelenül is a jobb kezében tartott kardra vetült és későn érezte meg a vállaiba mélyedő fogsort, mely tőből letépte onnan jobb karját.
   Wiese ijedten felkiáltott és azonnal eltűnt onnan, amilyen messzire csak tudott, csak így menekült meg a felé suhintó Anatémától. Egy hegy rejtekében találta magát és bal kezével megérintette a vállából kikandikáló véres csonkot. Halálra rémülve, hitetlenül figyelte véres tenyerét. Mikor vérzett vajon utoljára? A háborúban egész biztosan egyszer sem. Talán kiválasztottként, vagy azelőtt?

   Rémülten zihált, miközben elméje kétségbeesetten kereste a nyitott kérdésre a választ. Nem tudott más magyarázatot adni.
   Fekete fényjelenség villant és a mögötte lévő hegy vékony vonalban kettévált mögötte. A fekete kard felhasította azt és már suhant is rajta keresztül a füst. Elkerülhetetlen volt. Sötét éjszaka borult egész Solsheimra. Mélyen belül érezte. Hiába ugrott messzebbre és még messzebbre, mindig utolérte őt. Soha életében nem érzett még ehhez fogható rémületet és tehetetlenséget. Sohasem veszített. Mindig győzött. Olyan természetes volt számára, mint a levegő.
   Büszkesége útját állta a teljes kétségbeesésnek és minden maradék erejét mozgósította. A felhőnyelven kántált és minden erejével lökéshullámot szabadított a torkának ugró farkasra. Istenségének hat keze mind előrelendült, ahogy kíméletlen nyomással taszította hátra a füstöt. Sikerült megállítania Urielt, egy pillanatra még a nap is felkúszott keletről az égbolton és Wiese diadalmasan mosolygott, még ha visszaszorítani nem is tudta, csupán megállítani.

   Mosolya azonban hamar lehervadt az arcáról, ahogy a nap is gyorsan lebukott a világ elől. Miközben a kiválasztott fülsiketítő üvöltéssel állt ellen a lökésnek, a fekete füst megdagadt mögötte és nyolc hatalmas, sűrű kígyó formájában borította be a látható égboltot. Wiese kitartóan tolta őt tovább, de a füstcsíkok már majdnem elérték őt és túlságosan félt, hogy megpróbálja védeni magát, inkább ismét teleportált. A farkas ismét a nyomába szegődött és akárhogy próbálkozott, akármekkorát ugrott a tér barázdáin, mindig rátalált, méghozzá azonnal.

   – Kotródj innét! – visította kétségbeesetten. Szíve kezdte beismerni a vereséget. A sárkány szelleme, aki képtelen volt rávenni magát, hogy teljes erejét odaadja neki, visszahúzódott szégyenében. Már nem tudott elég távolra ugrani, a füst összezárt körülötte az égbolton. – Én… – hangzott fel zilált kiáltása, miközben tovább kellett ugrania. – Én… – ismét menekülnie kellett, mert egy levegőt átszelő fekete penge majdnem kettévágta a testét. – Én isten… – nem fejezte be a mondatot.    Kétségbeesése akkor tetőzött be, mikor a fekete füst rejtekében megpillantotta a harag által teljesen kinyilvánított szempárt. Látott valamit azokban a remegő pupillákban, amit nem értett meg. Egy olyan érzést, mely utolsó pillanatában arra kényszerítette, hogy megkérdőjelezzen mindent, ami valaha volt és aminek valaha képzelte magát.

   A felé nyújtózó fekete füstből egy fekete farkas rémes, vicsorgó pofája rajzolódott ki. Éles fogsorát meglátva Wiese Draco még utoljára felsikoltott, majd a farkas állkapcsa összezárt, fogaival apró darabokra tépte és teljes egészében lenyelte a tudás istenét.

   Shiva. Többek között ezzel a névvel is illették őt. Még azelőtt elhagyta a többiek oldalát, hogy Wiese Draco megjelent volna, mert ő tudta, hogy ez így fog történni. Azért tudta, mert tudnia kellett ahhoz, hogy végrehajthassa azt, amire született. Mint minden uzenim, tökéletes tudással jött a világra annak érdekében, hogy saját maga által meghatározott célját a lehető legtökéletesebben elvégezze.
Solsheim legdélibb pontján sétált. Nem Wiese Draco volt az egyetlen, akinek hatalmában állt gúnyt űzni a távolságból. Úgy tartotta illőnek, hogy erre a találkozásra más alakot válasszon, ezért levedlette az alacsony, törékeny nő bőrét és erőteljes, szélesvállú férfiúvá változott. Vastag acélcsizmája alatt a hó engedelmesen besüppedt és esőmosta csuhája éppen elegendő védelmet biztosított neki az éjszakai hideg ellen. Felöltötte csuklyáját, aztán kinyújtotta jobb kezét, melyben a semmiből egy hosszú, ezüstös bot jelent meg, melynek két kígyó ölelkezett a tetején.

   Miután felkészült a találkozásra, helyet foglalt a hóban. Szeme előtt áthatolhatatlan falként terült el a végtelennek tetsző Meru hegység.
   Már közeledett is. Érezte. Vérszomj, harag, tombolás és anarchia úszott át az égbolton fekete füst képében és ahogy felemelte fejét, szemtanúja volt miképp változik át teljes egészében óriási farkassá. Az ősszellem megtorpant és diadalittasan vonyított fel az éjszakába. Győzedelmes, vágyakozó vonyítását hallani lehetett Solsheim legtávolabbi pontjain is.

   Miután vonyítását befejezte, nekirontott a felhőket elérő Meru hegyláncnak és miután fogai beleharaptak a hegybe, fekete füst képében gyorsan végig szaladt a hegylánc egészében. A szellem eltűnt, miközben egy aprócska kis test a hegy túloldalán maradt és erőtlenül zuhant le a hótengerbe, mely jótékonyan magába fogadta testét.
   Talpra szökkent, amint a Meru hegyláncon repedések jelentek meg. Gyorsabban repedezett mint azt gondolta, ezért a hóba csapta ezüstös botját és a kiválasztott erőtlen teste megjelent a lábai előtt. Tekintetét ismét a hegyláncra emelte. Omlani kezdett, akár egy hókupac, hatalmas robaj kíséretében terült el a földön. Miután a fal már a szemének láthatatlan távolságokban is leomlott, ismét vonyítást hallott a túloldalról, s mivel neki füle volt rá, tudta, hogy ez különbözik az előző, diadalittas vonyítástól, ami a leszámolás első kürtszavaként csendült fel a levegőben.

   Ez parancsszó volt. A szabadság, a káosz és az anarchia parancsa. Nem kellett több néhány másodpercnél, éteri fények, füst, köd, villám és más természeti jelenségek képében a szellemek átsuhantak régi börtönükön, többé nem volt szükségük az északi szélre. A parancsszónak sietősen engedelmeskedve, vad vággyal suhantak át az égbolton, hogy újból magukénak nyilváníthassák ezt a világot és az uzenim, akit Shiva néven is ismertek, boldogan, mosolyogva figyelte tovatűnő játékukat. Mikor az utolsó fényjelenség is elillant, hálásan nézett az előtte fekvő férfi testére, az ő kiválasztottjára.

   – Tiéd lett az élet, amire vágytál. Megkaptad. Sem többet. Sem kevesebbet. Neked adtam, amit akartál, ahogy te is nekem. Kiszabadítottalak egy börtönből, ahogy te is engem, s általunk, ledőlt minden más börtön is e világban. A kör bezárult – mondta az égboltra nézve, ahol már soha többé nem fog felkelni a fényes nap. – Ám a mi történetünk nem itt ér véget. Egy napon, mikor a színfalak leomlanak előttünk, miután a hős és a gonosztevő egyaránt leveszi maszkját, közösen távozunk. Viszont addig is… – koppantott nagyot botjával a földre, s a mozdulat nyomán a tér hullámzani kezdett körülöttük – maradj meg embernek. Mert elnyerik jutalmukat, akik kitartanak és tiszta szívvel cselekszenek.