Solsheim – Epilógus

   A nap nem kelt fel többé a sűrű hótakaró fölött. Solsheim valamennyi városában és falvában a közösségek egymásnak estek, miután a gyenge szívek behódoltak a szellemek befolyásának. A legtöbb közösségben a bátor, tisztaszívű emberek a megszállottak fölé kerekedtek, de volt ahol a gonosz szellemek egész településeket irtottak ki. Olyan helyek is akadtak, amiket jóságos szellemek vettek védnökségük alá.
   Az első napokban történt a legnagyobb pusztítás. Teljes zűrzavar és kétségbeesés uralkodott és pontosan senki sem tudta mióta tart az éjszaka, hiszen nem volt már nap többé. Az idő hamarosan elvesztette jelentését. A tél gyermekei úgy nevezték e vészterhes időket, mint: Az éjfél.
   Más dolgok is új nevet, új jelentést kaptak. Új törvények születtek meg ebben a világban, ahol nem volt többé napsütés és a szellemek ismét zabolátlanul jártak. A gyenge szívűeknek nem volt esélyük a túlélésre. Akikben elharapódzott a kétség, az aggodalom és a gyötrődés, azok mind a szellemek játékszerei lettek.

   A közösségek összeomlottak, majd az Éjfél alatt újra összeálltak. A szellemek kirostálták közülük a gyengéket és később az emberek már maguk cselekedték meg ezt. Ahogy telt az idő, bár senki nem tudta mennyi, elveszett a remény, hogy csodás módon egyszer újra felkel a nap. Sötét volt és hideg. Minden egyes pillanatban.
   Akadt azonban új reménység is, ami összegyűjtötte a tél gyermekeit és ennek a híre áthidalt minden nehézséget és távolságot. Létezik menedék. A Sárkány Palotájában, de már senki nem hívta így többé. A sárkány szelleme a nappal együtt eltávozott. Egyszerűen csak menedéknek hívták és azt regélték, hogy ott égig érő tűzoszlop ég, ami távol tartja a szellemeket, s azon a helyen, a tél gyermekeinek erős vezérük van, akinek éles hangja a sárkány szellemének parancsszavával zúg és vasakaratával képes előcsalni a napot.
   Útra keltek. Élelemből az Éjfél alatt sem lett több, csakis a veszélyből. S a kis falukból, városokból vándoroltak a bojárok nagy városaiba, mint Shafenhaul, s mivel ott csak kevesen kaptak segítséget, vándoroltak tovább a mesebeli Menedék felé, s látták, hogy a mese igaz volt. Létezett még remény, létezett még vezér köztük és létezett még nap.

   S aki látta azt a napot, nem kételkedett többé. Letérdepeltek elébe és testvérekként üdvözöltek mindenkit, aki köréje sereglett. Pici nap volt. Gyenge nap volt, de az ő szemükön keresztül, valóságos csoda.
   S a nap birtokosa elmondta, hogy nem hagyja veszni ezt a világot és senkit sem benne. Szava megacélozta a szíveket a szellemek rontásával szemben. Lehet, hogy ők mérték az első ütést, de a tél gyermekei nem adták olyan olcsón az otthonukat. Elhatározták, hogy száműzik az éjfélt. Kezdetét vette, a pirkadatért vívott háború.

   Habár Solsheim világa elvesztette istenét, maradt még két királya, akire számíthatott az örökkévaló éjszakában. Aylan von Meridia és Jan Capek ze Sán nem is haboztak a halandók segítségére sietni. Ám mint kiderült, a szellemek nem csak a halandókat fenyegették. Őrző társuk, Eishita is egy szellem irányítása alá került és hatalmas pusztítást végzett a palotában, mire megfékezték.
   A két király engedelmeskedett Antairnak, ahogy mindenki más is. A herceg olyan természetességgel ragadta magához az irányítást és annyira határozottan vitte keresztül minden tettét, hogy még csak meg sem kérdőjelezték az ifjú kiválasztottat. Sőt, mindkét király észrevette magán, hogy valami felébred bennük. Valami, ami a háborúban még megvolt, de azóta elvesztették. A kötelességtudat volt az. A tudat, hogy szükség van rájuk és a hit, hogy amit tesznek, az fontos és helyes.

   Aylan jelenleg a Vas Úton bandukolt. Antair a Fehér Pokolba küldte felderítés céljából. Okvetlenül tudniuk kellett, hogy mi történt a börtönben és kiszabadultak-e onnan a fogva tartott királyok. Egy katasztrófa közepén álltak és nem volt szükségük még egyre. A vonatnak nyoma veszett, bár emiatt csak önmagát tudta hibáztatni, mert észrevette a trónteremben dúló harcot és mégsem tett semmit. Nem akart oldalt választani istene és tanítványa között. Úgy érezte eleget tett már életében, legbölcsebbnek látta kimaradni a harcból. A szégyen és a szomjúság kísérte örök társként az úton.
   A pusztítás mértéke meghaladta azt, amire számított. A beomlott alagút lábánál, a szétterült fehér törmelék barázdáiban óriási, groteszk hullahegy torlaszolta el a bejáratot. Egy lila csápos behemót nyúlt keresztül a fehér törmeléken, s körülötte megannyi emberi és nem emberi alak feküdt örök nyugalomban.
A látványtól és a bűztől még a sokat látott király gyomra is felfordult. Óvakodva közelítette meg a hullahegyet és távolról vizsgálgatni kezdte azt. Antair meghagyta neki, hogyha szökevényekkel találkozik, végezzen velük. Itt azonban számára már nem volt mit tenni. Vélhetően előzékenyen lemészárolták egymást a vonatért dúló harcban.

   – Sok hűhő semmiért – bosszankodott és kivett egy üveg keserűt a táskájából, amit nem tudott rendesen beosztani. Alig két-három korty fityegett még az üvegben.
   Meghúzta az üveget, de ahogy szeme előre vetült, valami váratlant látott meg a holttestek között. Mintha… meleg levegő párolgott volna. Közelebb sétált, azt hitte csak öreg szeme csalta meg, de valóban úgy volt. Valaki itt még lélegzett, életben volt. Nem csoda, hogy ránézésre nem vette észre. Teste teljesen csupasz volt és mégsem tudta volna megmondani milyen színű a bőre. Teljes egészében alvadt, mocskos vér borította, még a haja színét sem lehetett megállapítani. Közelebb sétált, hogy alaposan szemügyre vegye magának és az alkohollal fellocsolta. Arca a felismerhetetlenségig roncsolódott, teste zúzódásokkal, vágásokkal és kelésekkel volt tele. Aylan döbbenten bámult maga elé a csodálkozástól. Felismerte a tekintetét.

   – Bátyám… – zihálta kísértetiesen halkan a férfi. Annyi erő sem maradt a testében, hogy a nyakát megmozdítsa. – Ha tudni akarja… térdig ér.
   Aylan meg sem tudott szólalni és már kicsit sem bánta, hogy megtette ezt a hosszú utat.

   Az istenek értesültek először Wiese Draco haláláról. Amint kilehelte lelkét a farkas fogai között, nyolc megmaradt társa azonnal megérezte mi történt. Olyan érzés volt, mintha belőlük téptek volna ki egy darabot.
   Ők voltak a kezek, amik védelmezték a Világfát a körülötte tomboló tűztől, ám a lángok ezúttal átcsaptak fölöttük. Plea azonnal mozgásba lendült, de a világok közti hatalmas távolság miatt több mint egy hétig tartott, mire Shin Valderan három legmegbízhatóbb szolgálója megérkezett. Ki-ki hozzálátott, hogy végrehajtsa saját parancsát.

   Vyschytek von Plea az Administratium és az egyház segítségével élelmet és egyéb ellátmányokat rekvirált a tél gyermekei számára. Igaroth von Plea összegyűjtötte a légió első testvériségét és Solsheimba vezényelte őket azzal a paranccsal, hogy biztonságos utakat építsenek ki a főbb városokba, amelyeken ellátmányokat és fegyvereket küldhetnek, valamint a menekülteket a felsőbb világokba kísérhetik.
   A legfontosabb parancsot azonban az Inkvizíció vezetője, Tarneo von Plea kapta. Neki kellett kiderítenie, hogy mi történt.
   Tarneo saját maga hatolt be a tél és az éjszaka világába, négy Inkvizítora kíséretében. Mást nem vitt magával, csak a legjobbjait, kiket a szellemek meg sem mertek kísérteni. Bizonyos részleteket persze nem állt módjában kideríteni, de így is kritikus információkkal tért vissza Caledoniába.
   Először is, a Fehér Pokol minden alsó körös foglya hiányzott. Másodszor, rátalált arra a helyre, ahol Wiese Draco halálát lelte. A holttestet ugyan nem találta meg, de rábukkant valami másra. Azon a helyen ahol a sárkány és a farkas harca véget ért, nem volt hó, csak örvénylő, mély, dühös sötétség. Messze-messze nyújtózkodott a földön ameddig csak a szem ellátott.

   Tarneo von Plea nemcsak az Inkvizíció feje volt, hanem kiváló kardforgató és még kiválóbb fegyverkovács is. Amit egy ember megtanulhat a numennel kovácsolt fegyverekről, ő lelkes szorgalommal meg is tanulta az ösvényen. Ezért hát rögtön felismerte, hogy a szeme előtt nyújtózkodó vérszomjas, haragos sötétség egy Anatéma műve. S mivel az Inkvizíció feje volt, pontosan tudta azt is, hogy kinek van ilyen fegyver a birtokában és közülük ki tartózkodott Wiese Draco világában nem sokkal a halála előtt. Csak egyetlen ilyen ember létezett.
   Hamarosan megüzente Shin Valderannak amit megtudott. Az istenek gyűlése után pedig az egész Világfa megtudta. Wiese Draco halott és Uriel végzett vele, aki teljesen kinyitotta a Mérleg Kaput. Az istenek továbbá a Solsheimban bekövetkező tragédiát is teljes egészében az ő felelősségének nyilvánították. Embervadászatot indítottak ellene és nevét a feketelista legelső helyére vésték fel. A Mennyei Birodalom legfőbb ellenségévé vált, a tíz világ valamennyi településen körbehordozták arcképét, a papok a végítélet lovasaként emlegették prédikációikban és gyűlöletre szítottak ellene. S mégis, a világuk rejtett zugain, új istenként, megváltóként ünnepelték, s az Inkvizíció bármilyen elánnal is próbálta kigyomlálni az eretnekség förtelmes magvait, nem jártak sikerrel.

   Wiese Draco halála megváltoztatta a Világfát. Elárulta, hogy az istenek nem örökkévalóak. Az erejük nem ellenállhatatlan. Uriel tette olyan magot ültetett el az emberek szívében, ami alapjaiban rázta meg a Világfát. S mindazok, akik az istenek bukásában reménykedtek, látatlanul is fölsorakoztak a háta mögött.