Shafenhaul

„…S éltek tovább a tábortüzeknél. A trón, a koronás fő palotája, a kunyhók és otthona minden élőnek, jelzőtűzként égtek, városok enyésztek el…”
 
   – Uriel! – kiáltott fel Glienni, de késő volt. Az obszidián fal felemelkedett előtte és elnyelte hangját.
   Még azelőtt rohanni kezdett, hogy észrevette volna Antairt maga mellett. Talált egy ígéretesnek tűnő utat, de egy fal azonnal útjába állt. Csapdába estek, s hirtelen olyan jelenés szemtanúi lettek, hogy nem hittek a szemüknek.

   Egy halványzöld, füstszerű gotrin szállt alá a levegőből és megállt velük szemben. Mielőtt alaposan megnézhették volna fenséges, csillogó alakját, a szellem keresztülnyargalt rajtuk és magával ragadta őket akár bogarat a szélvihar.
   Ködös csillagösvény táncolt alattuk, egy feldolgozhatatlan színkavalkádban játszó téren át messze-messze sodorta őket. Testüket egy elemi őserő ezer kis darabra szakította, aztán újra összegyúrta, mintha csak lélekfonállal utaznának.

   Mire magukhoz tértek, az obszidián falak már nem tartották őket fogságban. Felhők közé vesző hegylánc tekintett le rájuk a messzi távolból. Szabályos, egyenes vonalban húzódott tova a végtelenben két irányban, kettévágva a tél világát. Takarás nélkül sütött le rájuk a tűző nap. Dombokon terjeszkedő erdő fogadta a nyugatnak vándorló tekintetet és hátuk mögött, a nap ékes csillogásában nehezen kivehető körvonalak úsztak. Ahogy Glienni feltápászkodott a talajról és átlátott a hótakaró csillogásán, egy várost pillantott meg. Nem a Magányos Úton voltak, ezt rögtön kitalálta. Vakon is könnyedén érezni lehetett volna a különbséget.
   Antairt kereste tekintetével és remélte, hogy nem találja a közelben. Hat lépésre sem volt tőle, eszméletlenül feküdt a hóban. Első gondolata az volt, hogy rögtön elindul nélküle, de fogalma sem volt arról hol lehet. Sóhajtott, majd mellé ereszkedett és szólongatni kezdte a nevén. Mivel nem reagált, rázni kezdte a testét. Eleinte nem történt semmi, de kitartása eredményt hozott. A herceg lassan, fáradtan nyitotta ki egyetlen acélkék szemét.
   Glienni túl közel találta magát tekintetéhez és nem tetszett neki. Elengedte bundáját és a herceg fáradtan zuttyant vissza a puha hóba. Kellett neki néhány másodperc, mire összeszedte magát, mint aki rosszat álmodott. Talpra állt és lesöpörte a havat bundájáról.

   – Hol vagyunk? – kérdezte Glienni, a messzeségből pásztázva a várost.
   – A Délvidéken – közölte Antair, miután megpillantotta az óriási hegységet, ami inkább emlékeztetett falra. A Meru Hegylánc összetéveszthetetlen alakja vetett eléjük árnyékot. – Emlékszel mi történt? – kérdezte a fejét fogva.
   – Igen – válaszolt Glienni és ahogy a herceg kék szemébe nézett, jobbnak látta, ha fel is eleveníti. – Egy szellem ragadott el minket. Egy gotrin.
   Antair szemei elkerekedtek és az ajkába harapott. Első gondolatai a többiek körül forogtak.
   – Ez itt Shafenhaul? – kérdezte Glienni sejtelmes hanggal.
   Antair grimaszolt és kinevette.
   – Shafenhaul a dél gyöngyszeme, de… – nézett körül – nem lehetünk túl messze. Legjobb lesz, ha utánajárunk.
   A herceg nem késlekedett és azonnal elindult. Sosem fordult meg, hogy megnézze követik-e. Egyszer sem. A császárt követni kell, nem ér rá, hogy mindenkire mindig odafigyeljen. Most mégis megtette. Idegesen húzta össze szemöldökeit, mikor látta, hogy Glienni még egy lépést sem tett. Csak úgy bámészkodott a vakvilágba.

   – Mire vársz még? – emelte fel a hangját. – Induljunk!
   – Persze… – válaszolt halkan, majd lassan és bámészkodva mellészegődött.
   Nem bírta levenni szemét a világról. Egészen másnak érződött, mint az úton. Most, először érezte úgy, hogy ez a hely közel van hozzá. Nem azért mert szívet rabul ejtő, mint a tavasz és nem azért, mert nyüzsgő és művészi, mint Aernon. Ez természettől veleszületett szeretet volt. Melegséget érzett, mint aki hosszú út után végre hazaért.
   – Ez az első alkalom, hogy látom a vidéket. A palotán kívülről – vallotta be elvarázsoltan. Furcsa volt pont Antairnak megvallani ezt, de ki kellett mondja, mert nem hitte el, amíg nem hallotta saját szájából.
   – Mit gondolsz róla? – sandított Antair.
   – Csodálatos – mosolygott a hercegnő.
   Mosolyában, a herceg meglátta azt az érzést, ami számára is kedves volt.
   – Igen… – helyeselt és alig észrevehetően elmosolyodott – tényleg az.

   Hangokat hallottak maguk mögött. Kutyák húzta, apró szán suhant át a havon, de nem fával volt megrakodva, hanem kővel. Nem sokkal később szemből jött egy, majd ismét mögöttük. Ez sokkal nagyobb volt, hét kimerült állat vontatta.
A hajtók igencsak megnézték őket, de inkább csak azért, mert ismeretlen, fiatal párnak tűntek. Megjelenésükben nem volt semmi szokatlan, vagy hivalkodó. Az első szívélyesen köszöntötte őket, ahogy elhaladt mellette. Antair üdvözölte és megfedte Gliennit, amiért meglepettségében csöndben maradt.
   – Mindig mindenkinek köszönni kell! Hangosan és lehetőleg kedvesen.
   Glienni bólintott. Néhány perc után el is érték a város határát. Két alacsony, zömök kőbástya szegélyezte. Fáklyák egész sora borította tetejét és résablakait, de nappal nem gyújtották meg őket. A tetőn egy átlagosan öltözött, idősebb férfi álldogált, nyílpuskát szorongatva. Nem sokkal később, egy gotrin hátán lovagolva elhúzott mellettük egy fegyveres, aki mögött később érkezett két másik.
   Hirtelen már nem érezte békésnek ezt a helyet, sőt, egyre jobban úgy tűnt, hogy a város hadikészültségben áll. A bástya aljában is ült egy őr. Fehér diókat tört össze és alaposan végigmérte mindkettejüket, de nem kérdezett semmit sem. Köszöntek és tovább mentek.

   Csinos városkának tűnt, feltűnő gondossággal építették. A házakat szinte kivétel nélkül téglából készítették. Ovális alakúak voltak, egyetlen sarkot sem lehetett találni felszínükön. A házak között jókora területet hagytak szabadon a széles utaknak. Nem lehetett őket utcáknak nevezni, két ovális ház között legalább tíz méteres hézag terpeszkedett.
   A házsorok kör-körös rend szerint épültek, nem pedig egyenesen. Pereme felé az otthonok szűkebben helyezkedtek el egymás mellett, oly sorrendben, mintha minden egyes ház szándékosan védte volna az előtte lévőt. Határát fenyőerdők szegélyezték, egyedül a bástyák közötti rések maradtak szabadon. Kialakítása egészen úgy hatott mint egy erődítmény, de megalkotói inkább az északi széltől próbálták védeni magukat, mintsem ellenségtől.

   A város közepéről egy szikla nézett rájuk. Aljában piacteret pillantottak meg, ahol jobbára asszonyok sürögtek-forogtak és alkudoztak vagy veszekedtek a helyi kofákkal. Jól öltözöttnek tűntek. Vastag bundák helyett most pamut és gyapjú ruhát viseltek, volt aki mindössze két réteget. A piactértől nem messze egy elhanyagolt, omladozó szentély helyezkedett el. Márvány és obszidián oszlopokból kirakott bonyolult ábrát formált, amit csak a magasból lehetett értelmezni. Az oszlopok között még egy jégszobrot is fel lehetett fedezni, kellős közepén pedig egy fáklyákkal erősen megvilágított lépcső vezetett a földalatti kripták felé.
   A legtöbb ember nem a szentély vagy a piactér köré sereglett, hanem a főtér harmadik és egyben utolsó épületéhez. Széles volt, kitett legalább négy rendes házat és emelete is kellett volna legyen. Valamikor biztos volt, mert a város férfiúi éppen nagy erőkkel próbálták újjáépíteni. Nagy volt a sürgés-forgás. A város éléskamráját mihamarabb meg kellett javítani.
   Közelebb sétáltak az épülethez, miközben egy újabb szán érkezett. Néhány siheder nekilátott, hogy lepakolja róla a köveket, míg a hajtó leszállt, harapott valamit és ivott egy kupa sört. Más férfiak állványokat ácsoltak, hogy elérjék a tetőt. Néhány gerendát már el is helyeztek és mielőbb próbálták újjáépíteni a tetőszerkezetet.

   – Üdvözletem – köszöntötte Glienni a hajtót, megzavarva a pihenőjét. – Mi történt?
   – Ti utazók vagytok? – méregette leginkább a mögötte lévő Antairt. Nem tetszett neki az alakja. Túl erősnek és keménynek tűnt. Itt az ilyen emberek általában csak az erőszakhoz értenek. Kiköpött, majd megkínálta őket a sörből. – Belecsapott egy átkozott villám! Egyenesen a rohadt kamrába! – rázta a fejét. – A szellemek dühösek ránk… nem kellett volna beengednünk őket.
   – Kiket?
   A férfi fáradtan fújt egyet és nem mondott többet. Bicegő lépteivel visszasétált a szánhoz. Enni adott a kutyáknak, majd hamarosan újra útnak indult. Glienni eltűnődve nézte a távolodó szánt, de vitatkozás ragadta el figyelmét. Két indulatos, megtermett, szakállas férfi veszekedett egymással.
   – De minek cipeljük felfelé a követ kézzel?
   – Mert a gerenda nem bírja el a csigát, te húgyagyú! Gondolkozz! Felrakjuk a csigát, addig jó, de ha nem bírja ki a kövek súlyát, leszakad az egész tetőszerkezet, akkor aztán kezdhetjük elölről!

   – Egyesével napokig tart majd felcipelni őket és ha az egyik fiam kitöri a nyakát, én fogom kitörni a tiédet, hallod?
   – Elnézést – lépett oda Glienni.
   Jelenléte megzavarta a férfiakat. Egy ilyen kisvárosban mindenki ismer mindenkit és jellemzően nem kedvelik az idegeneket. Kivéve, ha az illető fiatal hajadon volt. Sokkal gyanúsabb szemekkel méregették Antairt mögötte.
   – Szerintem én tudnék segíteni. – az egyik férfi kedves, de hitetlen mosollyal nézett rá, a másik pedig rögtön elnevette magát.
   Glienni erre megidézte a nument és megragadott egy súlyos követ. Fellibbent a levegőbe, majd lerakta azt a félig beomlott tető mellé. Mikor leszállt, már nem nevetett rajta senki, minden szem őt figyelte.
   – Szívesen segítek. – mondta és már el is indult a kőhalomhoz, de Antair megragadta a hóna aljánál.
   – Mit gondolsz, mit csinálsz? – kérdezte idegesen, fenyegetően pillantott rá.
   – Minek tűnik?
   Antair kicsit odébb vonszolta, de ő nem sokáig tűrte. Kiszabadult a szorításából.

   – Elment az eszed? – szólalt meg ingerülten a herceg. – Nem érünk rá szórakozni itt! A többiek alighanem még az Úton vannak!
   – És?
   Antair szeme fennakadt. A numen megjelent a teste körül, az elemi düh és feszültség amit érzett, látható volt a levegőben.
   – És?! – úgy ordított, hogy alighanem az egész város hallhatta. – Mi az, hogy és?! Meg fognak halni ha nem térünk vissza, te elkényeztetett, ostoba liba! Ritius is! Uriel is! Ez sem érdekel?
   – Úgy érted, ha te nem térsz vissza – válaszolt higgadtan, aztán sóhajtott. – Javíts ki ha tévedek, de az Útra csak három helyen lehet rálépni. Az elején, a végén és a Keresztutaknál. Mennyi idő lenne elérni a Keresztutakat? Két hét? Három? – vonta meg vállait. – Most akár tetszik akár nem, maguknak kell boldogulniuk.
   – Te… – sziszegte Antair és továbbra sem engedte el oldaláról a napsárga nument. – Törődsz te velük egyáltalán?

   Glienni hallgatásba merült. Felszívta magát, közel lépett Antairhoz és az torkának szegezte ujját.
   – Ezt soha ne merészeld megkérdőjelezni! – fújt kettőt, mielőtt folytatta volna. Meleg levegő szelte át az eget közöttük. – Nem te vagy az egyetlen a Világfán, aki meg tudta hódítani az utat – mondta és kicsit megenyhült, mikor látta mennyire nehezen tud uralkodni az érzései fölött. – Hallgass ide! Én is aggódom értük, de tudom, hogy nem fognak meghalni. Bízz Urielben. Utregarban is túlélte valahogy pedig egyedül volt és a nument sem tudta használni. Az érzékelése sokkal kifinomultabb, mint a miénk és ha az is kevés volna, ott van neki Seya. Vele van Ritius, Joachim és Hűvös Folyó. Együtt túl fogják élni. Nekünk inkább azzal kellene törődnünk… – sóhajtott – hogy miért hozott minket ide az a szellem.
   Azzal visszafordult és a kőhalom felé indult.
   – Akkor sem értem miért játszadozol itt! Találkoznunk kell velük, amint tudunk!
   – Megteszem, mert meg akarom tenni. Ha akarsz, menj csak előre. Boldogulok.

   Antair egy darabig tétovázott, de aztán úgy döntött, hogy pontosan ezt fogja tenni. Elhagyta az építkezést.
   Glienni jónéhány órát töltött azzal, hogy a numen segítségével felcipeli a nehéz köveket. Másban nem igazán tudott segédkezni, de úgy érezte megtette a maga részét. A végére teljesen kimerült és a férfiak szinte már könyörögtek neki, hogy üljön már le és pihenjen meg, ők is tudnak dolgozni. Nők nem vettek részt az ilyen munkában és láthatólag kellemetlenül érezték magukat. Szívesen vették a segítséget, de az illem azt diktálta, hogy szabadkozzanak.
   Pihenés közben beszélgetett velük, de akármiről is kérdezték, csak féligazságokat mondott. Elmondta, hogy a tél gyermeke, de hazudott arról, hogy hol nőtt fel. Bevallotta, hogy kiválasztott, de azt hazudta, hogy a Fogyó Hold Templomában tanulta meg használni a nument. Nem azért rejtette el kilétét, mert nem tartotta okosnak. Azért tette, mert nem érezte magát hercegnőnek és ebben a pillanatban, nem is akarta.
   Kifárasztotta a munka, de élvezte is. Egyébként sem tudott edzeni rendesen nappal. Éjszakánként pedig a test mozgásának izgalmasabb formáit igyekezett felfedezni. Mikor elkészültek, a férfiak megköszönték a segítségét és megvendégelték.

Mielőtt enni kezdtek volna, elküldték a szánhajtókat, hogy hozzák el a többieket a kőfejtőből.
   A piactér túlvégében ült össze nagyjából három tucat férfival és családjaikkal. Feleségeik oly nagy adag bográcsban főzték nekik az ebédet, hogy négyen sem bírták, de fáradtságuk bármely másiknál jobban kifizetődött. Gőzölgő marhagulyás illata közeledett a bográccsal. A nyál azonnal összefutott a szájában, mióta kiválasztották nem érzett ennyire finom illatot. A munkások családtagjai is megérkeztek. Asszonyok és gyerekek jöttek, hamarosan csaknem nyolcvanan ülték körül a szikla rejtekébe tett bográcsot. Imádkoztak, hálát adva a jóságos szellemeknek és ősöknek, aztán nagy élvezettel fogyasztotta el az ételt a többiekkel.

   – Ne olyan gyorsan, leánka! – szólt rá az egyik idősebb férfi. Durva, ősz szakálla volt és érdes bőre, homlokán forradás nyomai látszottak. – Megégeted a szádat!
   – Bah! Nem lesz semmi baja. – ripakodott rá egy másik szakállas. Itt csak annak a férfinak nem volt szakálla, aki nem volt elég idős ahhoz, hogy rendeset növesszen. – Nézz csak rá! Különb étvágya van, mint a fiaimnak.
   – Artyom még facér, ugye? – kérdezte egy középkorú férfi. Megrágta a húst és felé fordult. – Leánka, jól gondolom, hogy hajadon vagy? – Glienni a szája elé kapott, mert megégette nyelvét a forró leves. – Akarsz házasodni? – azonnal kiköpte a levest.
   – Nagyon helyes fiú – érintette meg térdét a mellette ülő lány. Hasonlítottak egymásra. Szeplős volt és vörös hajú, de arca kerekebb volt és a szeme barnán sötétlett.
   – Artyom tisztességes – bólogatott egy középkorú nő vele szemben, aki egy ideje ugyanazt a kanál levest fújta, hogy megetesse vele az ölében ülő kicsi gyermeket. – Csakhát picit különc. Ezért nincs szerencséje a szerelemben.
   – Hagyjátok békén a fiamat! – emelte fel hangját egy férfi. Fényes, szőke szakálla volt, mely ránézésre egészen pihe-puhának tetszett. Ő volt az első szakállas férfi, akit Glienni vonzónak talált, pedig az apja lehetett volna.

   Keze úgy megfeszült, hogy a leves kilöttyent a tányérból, mire mindenki felbőszült, megvető pillantásokat küldött az irányába. Mikor észrevette, hogy a hó vörösre színeződött alatta, meghajtotta fejét és bocsánatot kért. Senki sem neheztelt rá komolyan ezért az apróságért, de az ételt és azokat, akik az elkészítésén fáradoztak, meg kellett tisztelni.
   A férfi megtörölte selymes szakállát és folytatta.
   – Úgy van módja a tél gyermekei között, hogy ki-ki a szívének kedveset választ – többen határozott bólintásokkal helyeseltek, mások csak folytatták az ebédet, mert ez az igazság számukra evidens volt. Lenyűgözte milyen természetes dolog ez számukra. – A fiam nem elesett ember. Meg fogja találni a párját.

   – De Rásha bácsi… – húzta el száját egy hajadon. – Már megélt huszonöt esztendőt. Te hány évesen házasodtál meg?
   – Az nem számít! – teremtette el egy nő, alighanem az anyja. – Ő különleges, ti is tudjátok. A bojár nem véletlenül fogadta a szolgálatába. – néhányan helyeseltek, de a legtöbben kelletlenül, irigységgel fűszerezve. – Ő is tud nument használni. Jól megértenétek egymást és szép pár lennétek. Rásha bácsi, egy kicsit hasonlít is rá, nem igaz? Olyan… kimért is, közvetlen is.
   – Hmm… – kapott leveses kezével szakállához a jóképű férfi. A leves cseppekben csorgott le bajszán, de ha a fia egy kicsit is örökölt külleméből, valóban daliás alkat lehetett. – Hát, abból baj nem lehet, ha egyszer találkoznak. Itt töltöd az éjszakát, leánka? Holnap reggel meglátogat minket. Azt mondtad Shafenhaulnak tartasz. Biztosan szívesen elvisz a szánján.
   Glienni félrenyelt és köhögni kezdett. Segített egy picit és elfogadta a vendégséget, erre ezek az emberek mindjárt férjhez adják. Nem esett jól és mérges lett, mert már kétszer is férjhez adták akarata ellenére. Meg akarta mondani a magáét, de eszébe jutott, hogy most nem a palotában van. Itt mások a szokások és Antair figyelmeztette, hogy mindig legyen illedelmes.    Nagy levegőt vett, megnyugodott és kimérten válaszolt.
   – Elhiszem, hogy rendes fiú, de már van párom – mosolygott. – És attól tartok, hamarosan ideje tovább állnom.
   – A pökhendi férfi, akivel érkeztél? – kérdezte valaki.
   – Előbb szállok a sivárba. – húzta össze a szemöldökét idegesen.
   – Legalább addig maradj velünk, amíg az állvány elkészül. Úgy már holnap végezhetnénk is! – szólalt meg egy siheder.
   – Nem! – dörrent rá az apja és a fiú vállára tette a kezét, hogy belé fojtsa a szót. Letette az üres kerámiatányért az asztalra, megköszönte az ebédet és a hercegnő elé járult. – Már így is épp eleget tettél. Nem akarunk még tovább feltartani – nézett mélyen a szemébe. – Hálásak vagyunk neked. Látogass meg minket máskor is. Úgy terítünk neked az asztalnál, mintha a sajátunk lennél – mondta és meghajolt előtte.

   Nem volt igazi meghajlás, alig egy pillanatra hajtotta le fejét. Mindenki más követte a példáját. Kivétel nélkül. Apró gesztus volt és nem is tartott sokáig, de Glienni számára rendkívül jelentőségteljes volt.
   A palotában mindenki meghajolt neki, még Wiese őrzői is. Mindenki megtette, de nem volt semmilyen jelentése. Semmivel sem szolgált rá, egyedül a vérvonala miatt hajlongtak előtte, de a gesztus oly természetes volt a számára, hogy fel sem tűnt neki. Ám ezek az emberek nem tudták kicsoda és ennél az asztalnál ez nem is számított. Azért hajoltak meg előtte, mert hálásak voltak és azért tisztelték, mert önként ajánlotta fel a segítségét.
   Megkedvelte ezeket az egyszerű embereket, akik úgy viselkedtek akár egy nagy család. Miután valamennyien jóllaktak és elfogyasztották a bogrács teljes tartalmát, elfogyasztottak egy jó kupa sört is. Glienni majdnem egyszuszra kiitta az egészet, oly kellemesen csillapította nyelve és szájpadlása égését.
   Egy öregember nevetett fel.
   – Ezt nézzétek! Mi is volt a neved, leánka? Glienni? Egész biztos, hogy nincs egy puca a lábad között? Még egy ici-pici sem? – emelte fel két ujját, szinte összeérintve – Hát gyorsabban vedeled a sört mint én!

   – Glienni? – kérdezett vissza egy asszony. Arckifejezése csodálkozó és hitetlen volt és a hercegnő azonnal tudta miért. A férfiaknak bemutatkozott, de a nőknek nem. Csak a keresztnevét mondta meg. Nem volt gyakori leánynév, de kifejezetten ritka sem. A nő alaposan végigmérte a tekintetével. – Mint… Glienni Belyaev-Elin? Glienni Anastasia Belyaev-Elin?
   – A hercegnő? – kérdezte az egyik férfi majd kiköpött. – Olyan nincs!
   – Artyom mesélte, hogy kiválasztották… – szólalt meg mellette egy fiatal férfi kikerekedett szemekkel – és a numen amit használt, hófehér volt. – szavait csend követte. Mindenki tudta a legendákból, hogy minden Belyaev hercegnő fehér színt ölt a numenben.
   – Az arca… – hajolt előre a legidősebb nő köztük, hogy jobban megnézze magának. – A haja és a szeplők… az őseimre mondom szakasztott mása a fiatal Daniil császárnak.
   Csend szállta meg a szikla környékét és Glienni fullasztónak találta. Feszültté vált és alig kapott levegőt.
   A vénasszony rozoga mozdulattal térdre ereszkedett a hóban, s az idősebbek mind követték. Aztán a fiatalabbak is szépen sorban csatlakoztak. Többen imára kulcsolták kezeiket, mások áhitatos szavakat rebegtek, vagy Glienni őseit, Aert, Aylonát és Serafimát idézték meg.

   – Én… – szólalt meg kiszáradt ajkakkal és felállt a tönkről, amin eddig üldögélt. – Én… – nyelt egyet – köszönöm az ételt, de… most… most mennem kell – mondta és nyomban sarkon fordult. Rohanni kezdett. Senki nem szólt utána, még egy hangot sem.
   Megkereste tekintetével az éléskamrát és a vele ellentétes bástyát. Rögtön az irányába indult, sebes léptekkel. Félúton hátra nézett. Senki sem követte és valamelyest megnyugodott. Arra gondolt merre lehet Antair, de hamar elűzte a gondolatot. Nincs rá semmi szüksége, egyedül is boldogul.
   Ahogy a bástyához ért, újra ideges lett. Az emberek itt feszültebbnek tűntek és ez kicsit megijesztette. Úgy tűnt mintha mindenki sietne valahová, de a folyton hátravetülő tekintetek miatt inkább úgy érezte, hogy valami elől iszkolnak.

   Ahogy elhaladt a bástyák között, bűz csapta meg az orrát. Az irányába fordult és olyasmit látott meg, ami széttörte eddigi benyomását a kedves városkáról. Összetákolt faviskókat látott, amik még a szelet sem fogják meg rendesen. A házak többsége rozoga volt és összeomlott volna az első vihar alatt. Voltak kitartóbb viskók is, némelyik nagy szükség idején kifejezetten luxus választásnak tűnt volna, de a legszebb viskó is csak egy viskó.
   Nem is azokat figyelte, sokkal inkább az embereket. A bűz forrását látta meg először. Egy tőle fiatalabb nőt látott, ahogy egy darab ronggyal törli meg magát, aztán felhúzza nadrágját, majd hóval takarja el azt, amitől teste megszabadult. Tekintetük találkozott, de csak Glienni érezte magát kellemetlenül, a nő nem. Ezeknek az embereknek nem volt rendes, vastag ruhájuk. Igénytelenül összevarrt, sokszín rongyokban jártak, rétegesen fedve testüket. A gyerekek sem öltöztek különbül náluk és volt köztük olyan is, akinek nem volt cipője, csak úgy erősítettek egy hótaposót a lábához, hogy lába ne szoruljon be a sűrű hóba. Glienni szájtátva, elborzadva figyelte milyen messzire nyúlnak ezek a viskók és a közöttük tébláboló emberek. A bástyán is túlért, szabálytalan összevisszaságban épült, egyenesen a fehér tengerbe veszett.

   – Ezt úgy hívják, hogy éjjelépített. Gyakori errefelé – Antair hangja ijesztette meg. – Még most is békésnek találod a vidéket?
   – Te mit keresel még itt?
   – Útnak indultam Shafenhaulba, amikor észrevettem ezt. Míg te azoknak az embereknek segítettél, akik amúgy is elboldogultak volna, én itt segédkeztem.
   Glienni megrázta fejét és hátrapillantott. A hatalmas éléskamrára tekintett, amit segített megépíteni, a gondosan megépített körházakra, a jól öltözött városlakókkal közötte. Nem értette az eltérés okát.
   – Mi ez?
   – Éjjelépített. Ezek az emberek éjszaka jöttek, mert a baj mindig akkor történik és hogy túléljék a hosszú éjszakát, menedéket kellett építeniük maguknak – szünetet tartott. – Ők menekültek és most csak azokat látod, akik elfértek a menedékben. A maradék most ugyanott van, ahol az a kupac bűzölgő ürülék. Azt hitték, hogy nappal visszamehetnek az otthonukba, de ritkán van így.

   – Ki elől menekültek? – kérdezte haraggal és fájdalommal.
   – Adtam nekik pénzt és megkérdeztem őket. Egy nomád törzs ütött rajtuk, de lehettek volna rabszolgakereskedők, szakadárok, kiválasztottak… újabban szellemek. Solsheim bármelyik vidékén találkozhatsz ilyesmivel. Ebben a világban már akkor sem volt rend mikor az én apám született és most sincs.
   – Miért nem segítettek nekik? – kérdezte indulatosan és szembefordult a város civilizáltnak tűnő részével. – Sokkal több mindenük van! Nem élnek rosszul!
   – Valójában nagyon jól élnek, de jövőre is jól akarnak élni. Megtűrik őket, mert nem szörnyetegek, de nem örökké. Ha megosztanának mindent, akkor az ő közösségük gyengülne meg.
   – De… ez butaság. Ha összefognának…
   – Akkor meg kellene egyezniük abban, hogy kinek mennyi jár – nézett rá közömbösen Antair. – És ezt sosem fogják elérni.
   – Én hiszek benne, hogy képesek lennének rá! – jelentette ki határozottan Glienni.
   – Persze, hogy hiszel, mert fogalmad sincs róla, hogy működik a világ. Solsheim nem a Sárkány Palotája és nem is a Magányos Út. Neked azt tanították, hogy ezt a világot az őseid fogják össze, hogy te kötöd őket össze, de ez nem igaz. Ezek az emberek nem érnek rá arra, hogy a Palotával törődjenek. Még az sem feltétlenül számít nekik, hogy melyik bojárnak fizetnek adót. Itt csak a közösség számít. Az emberek, akikkel együtt túlélsz. Minden másnál előrébb való.

   Glienni nem mondott semmit. Egyszerűen nem értette a dolgot. Azok az emberek kedvesek voltak, tisztességesek és mégsem segítettek rajtuk. Vajon, valóban azért, mert erősek akartak maradni vagy a sorsuk ijesztette meg őket? Nem szólt többet és nem is kérdezett. Maguk mögött hagyták a várost és éjjelépített menedékét. Feszes léptekkel haladtak előre a hóban, közben végig Antair szavain gondolkodott. Órák múlva, mikor óvatos léptekkel haladtak lefelé egy lankás domboldalon és Shafenhaul magas városa már felsejlett a horizonton, úgy érezte tudja a választ.
   Azok az emberek alighanem attól féltek, hogy a menekültek megbontanák a közösségüket. Ahogy figyelte a bogrács körül ülő embereket, észrevette, hogy a legtöbben rokonai egymásnak. Összeköti őket a vér és a közös múlt. A közösség, ami minden másnál előrébb való. Egy hajadont még elfogadnak, mert jó feleség lehet egy férfinak, de már Antairt is gyanús pillantással méregették. Kétszáz ember pedig egy egészen más lapra tartozik.

   – Antair… – szólította meg félénk, bizalmasabb hangon. – Te is éltél ilyen éjjelépítettben?
   – Én nem – válaszolt kurtán a herceg, de négy-öt tucat lépés után folytatta. – De az én otthonom is elpusztult.
   Beszélgetésükre jellemző volt, hogy miután az egyik megszólalt, a másik hosszasan hallgatott és csak utána beszélt. Mintha a meghosszabbított nappalokkal együtt, minden más is hosszabbá vált volna.
   – Raduin mester segített rajtad?
   – Igen.
   – Gyűlöltelek, amiért jobban szeretett téged.
   – A mesternek nagy szíve volt. Elfértünk benne mindketten… – és te hátba szúrtad – gondolta mellé, de nem mondta ki.

   Glienni el akarta mondani, hogy sajnálja, de úgy érezte, nem ért volna semmit.
   – Szerinted miért hozott ide minket a gotrin szelleme? – kérdezte inkább.
   – Nem tudom, de úgy érzem megvilágosodik előttünk, ha elérjük a várost.
   Ebben a reményben haladtak tovább, de reményük csalóka volt. Legbelül már tudták. Mindketten érezték. Rejtélyes erők kezében voltak, ahogy mindenki ebben a világban, de tudták kié volt a gotrin szelleme. S az ellenségeskedésnek véget kell érnie, mert ha az ember túl akarja élni a kemény telet, akkor egyedül a közösségére támaszkodhat. Ami minden másnál előrébb való.

 

   Antair a dél gyöngyszemének nevezte, de Glienni zöld szemein át, Shafenhaul annál sokkal szebben tündökölt. Ámulattal, izgatottan remegő, kitágult pupillákkal figyelte, egy félelemmel a szívében, amit nem egészen tudott meghatározni. Hihetetlennek tűnt, így megtorpant, amint elég közel ért, hogy alaposan meg tudja nézni a várost.
   Mindig el akart jönni ide. Számtalanszor kérlelte Wiesét, hogyha már nem engedi ki a palotából, legalább ide hozza el. S most itt volt. Nagyon szerette volna látni hol nőtt fel Szeráf. Nem tudta, hogy a könnycsepp meghatottsága miatt csordult ki, vagy a feltámadó szél csalta elő.

   A lemenő nap fénye alatt látták meg sejtelmes alakját. Egy északnak hátat fordító, magányos hegy árnyékában találtak rá, s a lenyugvó nap csak nyugati felét világította meg rendesen.
   Legfölső épülete egy szentély volt. A hegyoldalba építették tömör márványból. Ovális, nyújtott oszlopait díszesen faragták és tetejére szobrokat építettek. Glienni csak a legnagyobbat tudta kivenni a távolból, de azt tisztán látta. Egy hatalmas, vágtató gotrin volt az. Négy szarva messze hajlott át önmagán, kemény patái alatt a hegyre úgy festették fel a csillagokat, hogy a távolból azt a hatást keltse, hogy rajtuk vágtat. Ahogy közelebbről megnézte, látta, hogy a csillagok lélekfonalat ábrázolnak.

   – Tudod miért a gotrin a családi címerük? – kérdezte. Az elmúlt négy órát szinte teljes csendben tették meg, egyszerűen hiányzott neki, hogy szólhasson valakihez.    – Valamikor régen a Gutcheld család oly hatalmas volt, hogy az egész Üvegvárost uralta. Onnantól kezdve a családtagok egymással harcoltak a hatalomért és a dinasztia kettészakadt. Az egyik csaknem teljesen elpusztította a másikat, így azok elmenekültek. Feláldozták képességüket a mágiára, s cserébe a gotrin szelleme jelent meg nekik. Egy titkos lélekfonálon keresztül egyenest Solsheimba repítette őket és azóta is védelmezi a családot.
   – Ebből a történetből semmi sem érdekelt – duzzogott Antair.
   – Sótlanabb vagy, mint egy pohár édesvíz – sóhajtott Glienni és elfordult.

   Jót beszélgettek, mint általában. A várost egyébként is érdekesebbnek találta. Világosabb oldalán barátságos vízesés futott keresztül. Sárgás volt, melegvízű és sohasem fagyott meg. A vízesés szerteágazott a völgyben, kikövezett csatornákon futott keresztül, egészen a város kapujához folyt. Egy része legalább is, amit nem fogott meg egy hegyoldalba épített víztározó. A hegy belsejében tárnák futatottak végig, oldalaiba házak és műhelyek épültek. A hegyoldalba vájt lépcsőkön keresztül lehetett eljutni oda.
   Látták, amint a nap leszáll és a város sötétbe borul, majd felgyulladt az első láng, a szentély kellős közepén. Vad tűz perdült táncra, rejtélyes árnyékot vetett az oszlopokra. Utána a lépcsők mentén gyulladtak meg a fáklyák, majd a földön fekvő utcák következtek. Hamarosan az ablakok is gyertyafényben táncoltak. Minden lépésükre új fény gyulladt és ahogy a lángok beborították az egész várost, az ember úgy érezte, hogy a nappal itt még nem ért véget. Több ezernyi apró fény és néhány száz nagyobb. Glienni nem számított rá, hogy ilyen nagy vagy ilyen szép. Magával ragadta a látvány és hamarosan a tekintélyes márvány kapu elé értek. Résnyire még nyitva volt, a mögötte lévő várost kezdte figyelni.

   A házak itt is téglából készültek, de nagyobbak és egyedibbek voltak. Némelyik emeletes, némelyik inkább hosszúkás. Tetejük mind lapos és úgy látta, hogy emberek vannak rajta. Shafenhaulban minden szűkös volt, ezért a tetőket is előszeretettel használták.
   Az utak sűrűn szőtték át az egész várost. Kevesen tartózkodtak rajta, a legtöbb ember a házak tetején térdepelt. Glienni nem tudta mire vélni a dolgot, de aztán meglátott egy térdeplő embert nem messze az úton. Csendben imádkozott, térden, lehunyt szemekkel, a szentély tetejére faragott gotrin szobra felé fordult. Nem tartott tovább egy percnél, talpra állt és zavartalanul folytatta útját. Az emberek is elkezdtek lejönni a háztetőkről. Némelyik többedmagával ottmaradt és sokan kijöttek otthonaikból, még korainak ítélték meg a pihenést. Ilyen biztonságos városban a hosszú éjszaka alatt is bátran lehetett mozogni.

   Az élet más ritmusban járt Solsheimban. Az emberek sokkal többet aludtak, de tovább is maradtak fent nappal. Voltak viszont, akik éjszaka előszeretettel foglalatoskodtak, olykor dolgoztak is. Éppen ezért, Shafenhaulban most is kattogott néhány üllő, rakodtak az utcákon és szépen megteltek a kocsmák.
   Átléptek a kapun, de egy őr az útjukat állta. Sör volt a kezében, mögötte öt társa kártyázott. Egészen más benyomást keltettek, mint az előző város éber, harcra kész őrsége. A fiatal férfi eléjük lépett és fáklyát ragadott. Alaposan megnézte arcukat a tűznél és kellemetlenül vigyorgott rá Gliennire.

   – Kik vagytok? – fordult aztán Antairhoz – Honnan jöttetek?
   – Kiválasztottak vagyunk. A nevem Antair von Solsheim. Ő itt Glienni Anastasia Belyaev-Elin.
   A hercegnő összehúzta magát és összeszorította fogait. Haragudott Antairra és kellemetlenül érezte magát. Arra számított, hogy az őr is meglepődik, kérdezősködni kezd, esetleg térdet hajt, de csak lazán bólintott egyet.
   – Vagy úgy. Gyertek velem.
   Vezetni kezdte őket a városon át. Glienni énekszót hallott, ahogy elhaladtak egy kocsma mellett. A fiatal férfi, aki vezette őket beköszönt a kocsma nyitott ablakán, de csak egy valaki köszöntötte. Az emberek itt kevésbé voltak kedvesek egymással, csak annak köszöntek akit közelebbről is ismertek.
   – Hová megyünk? – kérdezte Glienni miközben megközelítettek egy keskeny fahidat, ami a melegvízű csermely fölött vezetett át.
   – A bojárhoz.
   – Miért? – húzta össze a szemeit.
   – Honnan tudjam? Nem szoktam beszélni vele – pillantott vissza flegmán a fiú.
   A bojár kúriája a hegyoldalban volt, ahogy Glienni számított rá, de a földre építették, nem a magasba. Nem tűnt hivalkodónak, sem tágasnak, egyedül vastag, márvány falai adtak neki néma pompát. Zöld zászló lógott le róla, ami egy négyszarvú gotrint ábrázolt.

   A palotában a nemesi vendéglátásnak megfelelően forró itallal és fürdővel kínálták őket. Antairt megborotválták, míg Gliennit kisminkelték és fel is akarták öltöztetni, de ő ragaszkodott gyönyörű aernoni ruhájához és győzedelmes elégtétellel csatlakozott Antairhoz a vacsoraasztalnál.
   Ott már ropogósra sült, gazdagon fűszerezett hússzeletek várták, de ízletes salátát és gyümölcsöket is felszolgáltak. Glienni felismerte őket, Utregarban találkozott velük. Miután jóllaktak, a férfi megkérdezte, hogy óhajtanak-e pihenni és mikor nemet mondtak, a bojárhoz vezette őket.
   A bojár nem úriszékében köszöntötte őket, hanem saját lakosztályában. Óriási faágya volt, telis-tele pihe-puha takarókkal és párnákkal.

   – Nagyuram – hajolt meg előtte mélyen az inas. Oldalra lépett és kezének elegáns intésével bejelentette őket. – Glienni Anastasia Belyaev-Elin hercegnő és Antair von Solsheim herceg – ismét meghajolt és kimért lépteivel távozott.
   A nagyúr feléjük fordult, de mielőtt köszöntötte volna őket, két röviditalt töltött ki nekik. Glienni elfogadta de Antair elutasította.
   – Honnan tudta, hogy idejövünk? – kérdezte Antair. Érdeklődése jogos volt, tegnap éjjel még ők sem gondolták volna, hogy itt kötnek ki.
   A férfi csak elmosolyodott. Göndör, lenszőke fürtjei a válláig értek és körül zárták simára borotvált arcát. Kék szemével Antair felé nem is pillantott. Glienninek adott választ helyette.
   – Csapnivaló földesúr volnék, ha nem tudnám, ki jár-kel a birtokomon. Miben lehetek a szolgálatára? – hajolt meg mélyen Glienni előtt.
   – Maga… – nagyot nyelt – Szeráf édesapja?
   – Nem. Én az ő öccse vagyok. A nevem Emil Gutcheld – mondta és lehajolt, hogy kezet csókoljon. – Igazán örülök, hogy találkozhatunk, hercegnő. Nagy megtiszteltetés ez a számomra – mondta és újra meghajolt, egyre jobban zavarba hozva vendégét.

   – Erre semmi szükség – szabadkozott mosolyogva – Már nem vagyok hercegnő.
Emil lassan emelkedett fel és úgy nézett a szemébe, mint aki kikéri magának az állítást.
   – Bocsásson meg amiért ellenkezek, de ön örökké hercegnő marad a szívünkben. Az én családom, sok másikkal együtt az ősei kegyéből bírnak földeket és előjogokat. Wiese Draco senki ember fiának nem adott semmit, csupán elvett! Valamennyien buzgón imádkozunk épségéért és türelmetlenül várjuk, hogy visszatérjen a tetőről elűzni a zsarnokot, ahogyan dicső Aer tette egykor.
   Glienni viszolyogva hallgatta őt. Hirtelen megérezte annak a szabad levegőnek a hiányát, amit Utregarban élvezett. Késztetést érzett arra, hogy a földre vesse szemeit és csendben maradjon, mint régen tette volna, de helyette inkább a bojár szemeibe nézett.

   – Nem tartozok semmivel.
   Emil Gutcheld ábrázatára gyermeki döbbenet ült.
  – Mi van, ha én ezt nem akarom? Ha eltűnök és békében élem az életem? Még akkor is a hercegnőtök vagyok? Akkor is szerettek?
   – De… de Wiese Draco egy zsarnok! A tél gyermekeinek még sosem volt roszabb soruk. Nyomorognak és éheznek már hosszú évek óta.
   – Akkor miért nem tesztek valamit? – kérdezte Glienni, majd látványosan körülnézett az aranydíszekbe öltöztettett lakosztályon és a pihe-puha ágyon. – Ha valóban zavar titeket, cselekedjetek! Ne az én szoknyám mögé bújjatok. – Emil bojárnak erre nem volt válasza, döbbenetében szinte pánikba esve fújtatott. – Szeretném leróni kegyeletemet a barátom sírjánál. Elvezetne a kriptába?
   A bojár nem válaszolt. Szolgálója néhány pillanat után előlépett és felajánlotta, hogy elvezeti őket a Gutcheldek családi kriptájába.

   – Állj! – találta meg végül a hangját a bojár. – Ő nem mehet! – biccentett Antair felé.
   – Kérem, ha megengedné… – kezdte rá a herceg.
   – Nem engedek meg semmit! Hogy mersz egyáltalán belépni ebbe a kastélyba, azok után amit tettél? Csak a csontjait tudtuk hazahozni! Azt is mint valami alamizsnát, úgy lökték oda nekünk a hűségeskümért cserébe! Szerencsétlen Szeráf anyja egy év után követte őt, belehalt a bűntudatba! Azonnal hordd el innen magát és ne merj visszatérni soha többé!
   Antair elhűlten hallgatta, de nem ellenkezett. Lehunyt szemekkel hajlott meg törzse, mint aki igyekezett elsüllyedni.
   – Kérem, engedje meg, hogy elkísérjen – szólalt meg Glennie.
   Antair döbbenettel telve tekintett rá.
   – De hercegnő!
   – Nem mint hercegnő kérem, hanem mint az unokaöccse barátja. Hadd jöjjön velem.
   – Ha tényleg a barátjának tartja magát, akkor kötelessége bosszút állni érte!
   – Maga nem mondhatja meg nekem, hogy mi a kötelességem – zöld szemei élesen villantak fel. – De akarom, hogy szembesüljön azzal, amit tett – fordult még szigorúbban Antair felé.

   A bojár rövid ideig hallgatott, aztán helyeslően bólogatott. Biccentett a szolgálójának, aki elvezette őket. Lesétáltak egészen a palota alagsorába, ahol a kripta ajtajára mutatva, a szolgáló magára hagyta őket.
   Az ajtó szinte még be sem záródott, Antair megszólalt.
   – Köszönöm, amiért megengedted, hogy eljöjjek… de soha ne mondj ilyet! – nézett rá sértődötten Antair.
   – Mit?
   – Hogy nem tartozol semmivel ennek a világnak! Hercegnő vagy, akár tetszik akár nem!
   – Pedig boldogabb lettem volna ha ide születek, vagy abba a faluba, vagy Aernonba, csak egy átlagos családba. A szüleim még élnének, azt tehetnék és oda mehetnék ahová csak akarok…
   – Olyan elviselhetetlenül vak vagy, hogy legszívesebben kipeckelném a szemeidet! Annyi értékesebb dolgot örököltél a vagyonodnál! A numen szeretetét, a tehetségedet! A sorsot, hogy kiválasztott légy és még annál is sokkal többet! Azt hiszed ez ingyen van? Hát elárulom, hogy nem! Igenis tartozol! Tartozol ennek a világnak, tartozol vele minden egyes falattal, amit elfogyasztottál a legnagyobb pompában, mert más kemény munkával szerezte azt neked abban a reményben, hogy egyszer majd biztonságban élhet!

   – De engem erről senki sem kérdezett meg. Én a bíborbanszületett koronahercegnőnek születtem, te meg a nincstelen földönfutónak, na és? Miért engem gyűlölsz ezért? Nem én döntöttem el!
   – Én sem döntöttem arról, hogy az otthonomat elpusztítsák, de így volt! Én akkor elhatároztam, hogy mindent megteszek, hogy ilyesmi senki mással ne forduljon elő! A semmiből, minden hatalom nélkül!
   – Te fajankó, hát nem érted? – kiáltott vissza neki Glienni, majd egy nagy levegő után kissé megnyugodott. – Emlékszel, amikor kiskorunkban egyszer nagyon megvertelek? Megkérdeztem mi vagy és te azt felelted: szabad. – Az a nap Antair emlékeiben is ugyanolyan élénken élt. – Én alig néhány hónapja hoztam meg az első döntésemet! Az első olyan nagy döntésemet, amibe nem szólt bele senki! – kiáltotta el magát. – Fel tudod ezt fogni? Te végigmehettél az úton, megismerhetted magad és tudod mit akarsz tenni, de nekem erre nem volt lehetőségem! És emiatt gyűlölsz? Menj a sivábra!
   – Nem emiatt gyűlöllek… – szívta a fogát Antair – hanem mert hátba szúrtad! Hátba szúrtad az embert, aki mindenki másnál jobban szeretett téged! Aki feláldozta a saját méltóságát, amit mindennél értékesebbnek tartott, teérted!
   Glienni ajkai remegtek a dühtől, de akárhogyis próbálta beleloholni magát a harag elfojtó ködébe, csak fogai harapták tiszta erőből alsó ajkát és szemei könnyezni kezdtek.

   – Nem akartam… – szipogta.
   – Nem akartad?! – fakadt ki Antair. Hevesen zihált és folytatni sem bírta, oly sűrűn vette a levegőt. Keze ökölbe szorult. – Te végeztél vele! Egyes egyedül te! Te… – a herceg szeme könnybe lábadt.
   Majd meglátta, ahogy Gliennie a szeme előtt sírja el magát. A hercegnő szeméből kifolytak a könnyek. Mindenáron próbálta megakadályozni őket. Törölgette őket, elfordult és igyekezett néma maradni, de képtelen volt rá. Antair pedig furcsamód azon kapta magát, hogy ugyanúgy sír. Nem azért, mert megsajnálta, hanem mert a szíve végre képes volt osztozni valakivel a gyászon.
   Glienni nem látta. Képtelen volt Antairra nézni. El akarta mondani, hogy nem gondolkozott, hogy akkor mély csalódásában szinte magától cselekedett és, hogy minden nap szenvedett azóta tette miatt, de nem merte. Nem mondott semmit sem. Csendesen zokogott, ahogy Antair is vele szemben. Végül, hosszú percek után észrevette a férfi kisírt fél szemét és a bánat még inkább lesújtotta.
   – Bocsáss meg… – nyögte és kezeivel szemét és orrát törölgette.
   Antair szintén megtörölte szemét és néhány nagy levegővel nyugalmat erőltett magára, hogy ki tudja mondani a választ.

   – Nem tudok.
   Glennie szipogva bólogatott tovább és a reménytelenség járat át szívét, mikor Antair újra megszólalt.
   – De… ha te ennek ellenére képes vagy rá… bocsáss meg nekem – mondta váratlanul. – Én… nem szerettem Szeráfot, de nem is gyűlöltem… nem is ismertem.
   – Akkor miért tetted? – kérdezte Glienni remegő ajkakkal – Csak ő volt nekem.
   – Mert… – nyelt nagyot Antair. – Gyűlöltelek titeket! Mindannyiótokat! – szipogott. – Én felnéztem rátok. Számítottam rátok! Tiszteltelek titeket… de nem segítettek.
   – Csak gyerekek voltunk… – rázta a fejét Glienni.
   – Én is az voltam – temette arcát a kezébe Antair. – Azt hittem császár vagyok, de csak egy buta gyermek voltam. Harcoltam Utópiáért… hittem Shin Valderanban, hittem a mesterben és Wiesében, erre… – körbe mutatott. – A semmiért küzdöttem.
   – Kihasználtak minket – hunyta le a szemeit Glienni. – Buta gyermekek voltunk, akiket buta felnőttek neveltek – mosolygott kínjában, majd néhány hosszú pillanat után könnyed levegőt fújt ki száján és elhatározásra jutott. – Antair – mondta, mire a herceg egyenesen a szemébe nézett. – Megbocsátok neked.

   Antair szája tátva maradt a döbbenettől. Hirtelen könnyűnek érezte a lelkét, de csak egy pillanatig tartott. Látta a nő kivirult arcát és őszinte tekintetét. Tudta, nem hazudott. S képtelen volt sokáig állni a pillantását. Kicsinek érezte magát tőle, mert a lelke mélyén ő képtelen volt megbocsátani neki. Úgy érezte veszített és szégyellte magát.
   – Köszönöm… de én… én nem tudok megbocsátani neked! – mondta fogcsikorgatva – Próbálom – szipogott – de egyszerűen nem megy!
   – Semmi baj – mosolygott rá Glienni. – Még én sem tudom megbocsátani magamnak.
   Csend telepedett közéjük és csak hogy megtörje, Gliennie fáklyát ragadott, egy gyúlpálcával lángra lobbantotta, majd elindult lefelé a kriptában, Antairral a nyomában.
 
   Az ősi kőlépcső már omladozott és óvatosan kellett közlekedniük rajta. Egy-egy fáklyát kaptak és ahogy haladtak, azzal gyújtották meg a falak oldalán sorakozó mécseseket. A kripta szerteágazó volt, a sírok pedig szinte tökéletesen egyformák. Márványból, obszidiánból vagy mithrilből faragott sírkövek, egy ember alakú kitüremkedéssel a tetején. Minden sír előtt egy sor gyertya állt.
   A legutolsó sorban csak négy síremlék volt itt, a többi üresen tátongott. Mindegyikük ugyanabban az évben halt meg. Az egyik egész biztos az a fiú volt, aki a griffmadarakkal várakozott aznap, a másik az anyja volt. A harmadikat nem ismerte, de nő volt.
   Glienni alaposan szemügyre vette a negyedik sírkövet, de nem látott rajta semmi szokatlant. Pontosan ugyanolyan volt, mint a többi, egyedül a sírfelirat különbözött.

   Szeráf Gutcheld. Élt: tizenöt évet. Ősei vigyázzanak rá.
   „Bátor szíve, nemes lelke mutasson utat mindazoknak, akiket hátrahagyott.”

   Csendben figyelték a sírt. Glienni aztán lecsatolta nyakából akvamarin nyakláncát és a sírra helyezte. Letérdepelt a sírbolt elé és imát mondott. Antair szintén letérdepelt és csatlakozott hozzá.
   – Áldott legyen a gotrin szelleme, amiért végre elvezetett hozzát. Áldott legyen minden ősöd nagy csarnokukban és te magad is, Szeráf. A saját életedet adtad értem… örökké hálás leszek neked érte. – könnyezni kezdett. Már egy évtizede várt arra, hogy eljöhessen ide és kimondhassa ezeket a szavakat. De azt a legvadabb álmaiban sem gondolta, hogy pont Antairral fog eljönni ide.
   – Legyen áldott családod nemes szelleme, te magad és minden ősöd… és bár nem érdemlem meg, mert nincs a szívemben megbocsátás, azért én, a bocsánatotokért esedezem. Ostoba voltam és rosszat cselekedtem – hajtotta meg a fejét. Egy gyűrűt vett le az ujjáról és Glienni nyaklánca mellé helyezte a sírra. – Sajnálom.

   Glienni nagy levegőt vett és kifújta azt. A szíve mélyén még mindig érzett neheztelést és utálatot Antair felé és úgy érezte ez az érzés nem is fog távozni soha. De a bosszúvágy és maga az igény, hogy gyűlöljön valakit a történtekért, már nem volt ott.
   Hosszú percek áhítatos néma csendje után felkelt és Antair követte őt.
   – Tényleg nem akarsz császárnő lenni? – kérdezte Antair – Mindazok után, ami történt veled, hogy vagy képes megtűrni Wiesét a saját őseid trónján?
   Glienni egy pillanatra hallgatott.
   – Úgy, hogy az az őseim trónja volt és nem az enyém.
   – Képes lennél csak úgy felszívódni, ahogy mondtad? Eltűnni, a sorsára hagyni ezt a világot?
   – Nem… – sóhajtott Glienni. – Szeretem ezt a világot, de uralkodónak lenni… az nem az én utam.
   – Akkor majd én megteszem. Támogass engem.
   – Nem szívesen látnálak az őseim trónján.

   – Én bármit megtennék, hogy a tél gyermekeinek jobb sora legyen! – Szavai visszhangoztak a kripta dohos falai között. – Az életemet is feláldoznám, kérdés nélkül, boldogan! Wiese semmit nem tett ezért a világért! Beköltözött a palotába és ki se mozdult onnan, pedig te is tudod, hogy az ő tudásával, az ő képességeivel olyan virágzó világot építhetne, amilyet csak akar. Láttam amint újjáépítette a Rubint Tornyot, Glienni! Láttam, ahogy aranyat készít a homokból, ahogy szempillantás alatt jár be egy kontinenst és nem tett semmit! – utolsó szava borzalmas erővel zengett a kripta falai között.
   – Pont ezért nem! Hát nem látod? Raduin is megtett mindent, feláldozott mindent! Ugyanúgy Wiese, Shin Valderan és te is! Mi lett a vége? Mi haszna lett belőle Solsheimnak? – csend – Ennek a világnak nem arra van szüksége, hogy valaki visszahódítsa, hanem, hogy valaki szeresse. Hogy a közösség része legyen.
Antair hangja és szíve is elcsendesedett, ahogy önmagába nézett. Egy pillanatra megint csak egy tudatlan muzsiknak érezte magát.

   Glienni elmélyülten figyelte Antair arcát és hosszú gondolkodás után végül így folytatta.
   – Aer sokkal jobban szerette ezt a világot, mint amennyire az uralkodója kívánt lenni. Tudod, hogy ki volt az ő mestere?
   – Üntera.
   – Igen, maga Üntera. Miután kitanította, ajándékot készített neki. Egy apró zsebtükröt. Ez a tükör megőrizte Aer külsejét és szellemét úgy, ahogy akkor volt, mindörökre. A koronázása után, Aer száz, kétszáz év elteltével is néha napokra bezárkózott azzal a tükörrel, hogy visszataláljon ifjúkori, ártatlan önmagához mielőtt fontos döntéseket hozott – élesen nézett Antairra. – Én nem támogatok olyasvalakit, aki önmagát is hajlandó lenne feladni az álmai miatt – szünetet tartott. – De a zsebtükör még mindig megvan. Valahol, a palotában elrejtve.

   Antair egészen elérzékenyülve emelte fel fél szemét és úgy tűnt megértette mit akar mondani Glienni. Bólogatni kezdett.
   Ezután, a hercegnő megkérte, hogy távozzon. Szeretett volna egyedül maradni Szeráf sírja előtt. Nem imádkozott, csak mesélni kezdett. Utregarról, a barátairól, a kiválasztottak életéről és önmagáról. Olyan sokáig maradt odalent, hogy elfogyott a gyúlpálcája, de a körülötte táncoló numen bőségesen megvilágította a kriptát.
Végül hangos imát mondott és elbúcsúzott. Könnyű szívvel távozott, mert tudta, hogy vissza még vissza fog térni ide, még ha nem is tudta milyen emberként.