Az Ifjú Király – Vége

   Rhanar összetörve feküdt az ispotályban. Soha nem tapasztalt még ehhez hasonló mélypontot. Nem elég, hogy elvesztette fél karját és vele együtt géniuszát is, napokig kellett bámulnia ezeket az átkozottul tiszta, fehér falakat. Az ispotálynak nem volt szaga, vagy illata. Olyan émelyítően tiszta volt, mintha fertőtleníteni akarná az ember szívét is a fájdalomtól. Az ablakon bámult kifelé és naphosszat csak gondolkodott.
   Nem volt a gondolatok embere. Megvolt a magához való esze, de ritkán fantáziált csak úgy kedvtelésből és nem járatta elméjét feleslegesen. Mindenről megvolt a maga véleménye és mindig tudta mit akar tenni. Ez volt az első alkalom, hogy a válasz nem volt magától értetődő
Próbálta elvágni a hasztalan gondolatok spirálját, de nem járt sikerrel. Újra és újra eszébe jutott a jövő és a látogatások sem segítettek. Csak arra tudott gondolni, hogy sosem hódíthatja meg a Világfát.

   A nővér új látogatót hozott. Nagyszerű… – gondolta és már rögtön el is fordult az ajtótól. Ám ezúttal, egy idegen hang köszöntötte. Hátára fordult, miközben a nővér távozott. Középmagas, gyönyörű nővel találta magát szemben, kinek fonott, fekete haja szabályosan terült el háta mögött. Amelia von Utregar alakját látta meg.

   – Te meg mit keresel itt? – dörmögte hitetlenül.
   Egyszer találkoztak, a nyitóünnepségen, de sohasem beszéltek. Felült ágyában, mintha védekezni próbálna. Hirtelen jelenléte megijesztette, nem értette a látogatás okát.
   – Nem kell félned. Beszélgetni jöttem – lépett közelebb Amelia, keresztezve lábait. Leült az ágy szélére. Sötét, csillogó szembogarait Rhanarra vetette. – Ott voltam az Arénában, amikor harcoltál. Szörnyűség – hunyta le szemét és a padló felé döntötte nyakát. – Nagyon sajnálom.
   – Nálam nem jobban… elhiheted. – mondta Rhanar ráförmedve. Azért jött volna, hogy támogassa? Nem… kizárt dolog. Ő azzal a semmirekellővel van. – Nem inkább a kedvesed kéne ápolgatnod? Olvastam, hogy jól elintézték. Én megmondtam előre.

   Persze így is továbbjutott – gondolta Rhanar és keze ökölbe szorult. Ők kapnak egy halhatatlant meg a mágust, az „első kiválasztott” bezzeg akkor is továbbjut, ha veszít.
   – Már nem a kedvesem – szólalt meg Amelia szomorkás hangon. – Elhagytam őket…
   – Ne folytasd. Mondd el, miért vagy itt? Nem küldeni akarlak, de fel nem foghatom mégis mi dolgod lenne velem. Az erőm odavan…
   Amelia ravaszul mosolyodott el, akár egy róka. Rhanar vállára, majd mellkasára nézett. Úgy tett, mint akit megigéz a látványa. Nem időzött sokat, csak épp eleget, ismét megtalálta Rhanar mogyoróbarna szemeit.

   – Mondd csak, a karod volt a hódító? Ő volt a bajnok?
   Rhanar szája kitágult és tekintete arról árulkodott, hogy először a vesztesége óta sikerült úgy önmagába néznie, hogy nem kizárólag az önsajnálat mosolygott vissza rá.
   – Nem… nem ő volt az.
   – Nem bizony. Te vagy az, Rhanar és én adhatok neked olyan fegyvert, aminek a birtokában soha többé nem fogod hiányolni a karodat.
   Rhanar szája kitárult. Nem hitte el, hogy ismét mászhatja a Világfát, hogyan is hihette volna? És mégis, annyira erősen, oly kétségbeesetten vágyott arra, hogy a legjobb legyen, hogy hajlandó volt megkapaszkodni az utolsó szalmaszálban is.
   – Beszélj! – mondta sürgetően.
   Amelia gondosan megigazította szoknyáját és érzéki mozdulattal helyezte át egyik lábát a másikon.

   – Arra kérlek, Rhanar, hogy légy a társam. Segíts nekem megmászni a Világfát és cserébe, neked adom a legnagyszerűbb fegyvert, amit valaha kiválasztottnak alkottak. Tiéd lesz a Genezis – elégedetten mosolyodott el, ahogy a férfi szemei hatalmasat csillantak. – Mindössze annyit kell tenned, hogy hátrahagyod mostani társaidat.
   – Ez egyértelmű – nézett vele farkasszemet Rhanar. – Egyszerre nem lehetek velük és veled is.
   – Nem értesz meg engem. A Panteon kezére kell adnod őket.
   – Hogy mi? – horkant fel – Mégis miért?
   Amelia egy borítékot húzott elő. A pecsétet már feltörték rajta. Három egymásba hajlított kulcs szimbóluma szerepelt rajta. Margója burgundivörös volt, hímes szegélyezéssel zárták körbe a művészi betűket. A nő átnyújtotta a levelet Rhanarnak.

Aernon nagyra becsült urának, ifjabb Jasr Bolvarnak. Kívánjuk, hogy dinasztiád és szép városod virágozzék!
Szerencsétlen események újból hittétel kérésére kényszerítenek minket. Nihaviel Vordysjuk halálbüntetése valóban nagy nyugalmatlanságot okozott. Menedéket lelhetünk a gondolatban, hogy halála által a Világfa elkerült egy nagyobb tragédiát, ahogy azt előre látta, a mi legszentebb mesterünk.
Ezzel a levéllel együtt elküldjük a nagytorna fődíját, a Genezist, melyet illetően Istenünk kinyilvánította akaratát. A Genezist a kiválasztottnak kell elnyernie, ki teljesen kinyitotta a Mérleg Kaput. Bármi történjék, ő kell legyen a nagytorna győztese, hogy az ő – vagy bárki más – gyanúját elkerülve, birtokába helyezzük ezt a tárgyat.
Hogy tervünk megvalósulását szavatoljuk, segítségként a Kerberoszt, a Tisztító Tűz kapitányát is odaküldjük. Személyével teljes együttműködést, székünk felé pedig feltétlen engedelmességet várunk.
A legnagyobb tisztelettel és hálával:
Tarneo von Plea, Vhyscytek von Plea, Igaroth von Plea

   – Érted már, Rhanar? Soha nem is győzhettél volna. A küzdőtér, amin te és én állunk, lejt. És mindig is lejteni fog, hacsak mi ki nem egyensúlyozzuk.
   Rhanar megsemmisülve vette tudomásul a helyzetet. Tehát minden vér és verejték, minden erőfeszítés és áldozat hiábavaló volt. Annyira szeretett volna megvívni vele a döntőbe, úgy vágyott rá, hogy megmutassa, ő érdemesebb versenyző nála és mindenki másnál. Egész testét rázta a düh. Elégtételre szomjazott, de az ár amit fizetnie kellett… arra nem vitte rá a becsület.    Alsó ajkába harapott és hevesen vette a levegőt.

   – Akkor is… – szajkózta – Ezt nem… őket nem adom el.
   – Feláldoznád értük a saját boldogságod? – kérdezte Amelia szkeptikusan, de hangjába érzékenység és tisztelet is vegyült. – Kíváncsi vagyok ők vajon megtennék-e ugyanezt érted?
   – Akkor sem… – gondolkozóba esett, de hamar folytatta. – Nem… őt biztosan nem…
   – Sejtettem, hogy ezt fogod mondani – Amelia szeme magabiztosan villant fel és visszanyelt egy mosolyt. – Yue Tien. Tudtad, hogy a feketelista ötvenhatodik helyén áll? Öt éve halálra ítélték. Királyok is megirigyelhetnék a bűnlajstromát.
   – Mit keres Yue a feketelistán? – kérdezte Rhanar elképedve.
   – Nem mondta el? – tettetett mély meglepettséget Amelia. – Ő egy élő fegyver, aki királyként roppant veszélyes lehet. Fenyegetést jelent a Panteonra.
   – Hogy jelentene már fenyegetést? Yue nem erős! Én együtt harcoltam vele, nincs neki az égvilágon semmi…
   – Rhanar – neve fuvallatként szökkent ki szájából és elhallgattatta a szabadkozó férfit. – Az a fiú már nyolc évesen is el tudott volna égetni engem is, téged is a puszta pillantásával. Erre ugyanúgy képes lenne most is.
   – Nem… – rázta a fejét Rhanar – Nem, ez nem lehet. Ha erre képes, akkor… akkor… – nem tudta befejezni a mondatot.

   Miért nem mentette meg? Hogy tehette? Képtelen volt elhinni. Tegnap még itt volt vele és fogta a kezét és együtt sírt vele és… mindezt úgy, hogy megmenthette volna őt és nem tette? Ismét könnyek gyűltek a szemébe. Képes volt… a szemébe nézni, megfogni a kezét úgy, hogy hatalmában állt segíteni rajta és mégsem tett semmit? Szörnyen elárulva érezte magát.
   – Nagyon sajnálom, de kérlek, ne haragudj rá. Neki nincsenek érzései. Ő egy fegyver, amit emberek alkottak – Rhanar meg sem hallotta őt, teljesen fogja lett saját kérdéseinek. – Úgy érzem, most jobb ha magadra hagylak a gondolataiddal – mondta, majd közel hajolt a férfihez és gyengéden megcsókolta a homlokát. – Se’dan Aüéra, Rhanar! Ne feledd, én hajlandó vagyok segíteni rajtad! – keze lassan futott végig meglévő karján, miközben felállt és magára hagyta a kétségek között vergődő óriást.

   Rhanar végül elfogadta Amelia ajánlatát. Az éj leple alatt, miközben társai aludtak, kisétált az erdőből és találkozott a Kerberosz két emberével, kiket Amelia küldött a közelbe.
   Rhanar nem bízott benne, főleg a tudása ijesztette meg. Amelia nemcsak tudta, hogy előre eldöntötték a torna győztesét, tudta, de birtokában volt a Jasr Bolvarnak címzett levél is. Tudta, hogy Yue miféle dolgokat művelt és milyen erővel rendelkezik, sőt, azzal is tisztában volt, hogy a Hasadékon áthajózva hagyják el a várost, ennek ékes bizonyítéka volt a Rhanarral szembetartó két légionárius, akiket láthatólag meggyőzött arról, hogy tegyék azt, amit akart.

   Megpróbált megszabadulni ezektől a gondolatoktól és elvezette a két légionáriust volt barátaihoz. Nem szóltak hozzá egy szót sem. Rhanar sem erőltette a beszélgetést. Nem volt rá túl sok szükség. Mikor visszatért, mindenki édesen aludt. Ki mágia, ki fáradtság, ki sebesülései miatt. Mind pihentek, de Rhanar nem bírta megállni, hogy ne húzzon be egy hatalmasat a férfinak, akit a barátjának tartott, akivel egy napon ünnepelték a születésnapjukat, aki elárulta őt és most cserébe, viszonozta az árulást. Jogosnak érezte a tettét, de ennek ellenére mardosta őt a bűntudat. Akárhogy is, ezen a Világfán más játékot játszanak mint az otthonában. Ezt a Lusiard Arénában jól megtanulta.
   Segített kicipelni társait az erdőből, miután a légionáriusok láncba verték őket. Yue szemeit gondosan bekötözték, hogy ki se tudja nyitni őket.
   Két ló vontatta szekérrel érkeztek, de a kocsi egésze egy tömlöc volt. Oda hajították be mind a négyet, de mielőtt Rhanar bedobta volna Yue testét a többiekhez, nem bírta ki, hogy fel ne ébressze őt.

   – Ébresztő napsugaram… – sziszegte idegesen, miközben képen törölte őt.
   Yue nyögdécselve felült és kétségbeesetten próbálta megérteni miért nem lát és miért nem tudja mozgatni kezét-lábát.
   – Rhanar? Te vagy az? Mi történik…
   – Én kérdezek – intette csendre és Yue csendben is maradt. Ehhez legalább ért… – gondolta – Miért nem segítettél rajtam?
   – Hogy mi… – suttogta – Mi történik velünk? Miért…
   – A Lusiard Arénában! Miért nem segítettél nekünk? Tudom miféle hatalmad van, azt kérdezem miért nem használtad?! – kérdezte ingerülten. Nehezen vette a levegőt, minden idegszála megfeszült és úgy érezte mindenáron meg kell ütnie valakit. – Bárkit legyőzhettünk volna! Az erőddel semmilyen nehézségünk sem lett volna, elkerülhettük volna mindezt! – hibáztatta.

   Nem kapott választ. Yue megértette, hogy Rhanar nincsen megkötözve. Hangneméből arra is rájött, hogy miért. Nagy bűntudatot és fájdalmat érzett, de úgy érezte, nincs neki semmi mondandója. Csendben maradt.

   – Ha nekem volna ilyen hatalmam…
   – Ha neked volna ilyen hatalmad, gondolkodás nélkül elégettél volna mindenkit, aki kiáll ellened és utána sütkéreztél volna a diadalban – szólalt meg Yue csendesen és nagyon sajnálta, hogy nem nézhet a szemébe. – Szóba sem álltál volna velünk és alkalom adtán gondolkodás nélkül végeztél volna velem is.
   Rhanar fogcsikorgatva nézett vele szembe és legszívesebben addig ütötte volna, ameddig már nem lélegzik, hogy marcangoló haragját és bűntudatát csillapítsa.
   – Mindenünk meglehetett volna! – még most sem akarta elhinni mennyire félreismerte ezt az embert – Miattad elveszítettem mindent!
   – Nem – hajtotta meg a fejét Yue. – Mi még ott voltunk neked. Magadnak köszönheted, hogy mostmár senkid sincs.
   Rhanar haragjában ismét felemelte a kezét, de végül az ajkába harapott és lenyelte az epés megjegyzést. A fejét rázva felkelt.
   – Elmondhattad volna. Bármikor elmondhattad volna! De te most is csak hallgatsz… – egy indulatos sóhajtás közben megfordult és elsétált. Yuénak pedig nem volt válasza.

   Maximillian Crassus az erkélyről figyelte a felhők mozgását. Sebesen iszkoltak át az égbolton és az alacsonyabban szálló fellegek egyre csak dagadtak. Esni fog az éjszaka.
   Otthona Smaragdkőtől nem messze helyezkedett el, a Vino út közelében, aminek nyugati oldala szinte teljesen az ő tulajdonában állt. Itt voltak gyümölcsfái és Világfahírű szőlészete, amiben azóta élte ki művészi hajlamait, hogy visszavonult Plea nagyszínházából.
   Fürdőköpenyt viselt és kezében egy pohár saját termesztésű bort szürcsölgetett. Legjobb borait híres színdarabok vagy operák után nevezte el. Ez éppen a Mu’i’sae Mo’a névre hallgatott. Azt jelentette: Élni, szeretet nélkül. Ez volt a legdrágább bor, amit árult. Messze nem a legjobb, mégis ez volt az egyik legkelendőbb áruja. Csak királyoknak szállított belőle. Az érték furcsa dolog. Kétezernégyszáz aranyforint borzasztó ár egy üveg borért, ráadásul egy tucat jobb terméket is árult, jóval olcsóbban. Mégis vették, alighanem a vásárlóknak valami különlegeset jelentett az, hogy birtokolhatják. Méghogy nem lehet árat szabni az önigazolásnak… – gondolta és nevetett. Vágyódóan nézett a felhők vágtájára.

   Ma éjszaka új darabot mutatnak be a Pleai nagyszínházban, ami igazi ritkaság manapság és nagyon szerette volna megnézni, de amíg tartott Aernon nagytornája, nem engedhette meg magának, hogy elhagyja Utregart.
   A mai napon azonban rámosolygott a szerencse. Várva várt vendége egy nappal korábban érkezett meg hozzá, mint arra számított. Gyermeki izgalom lett rajta úrrá mikor megérezte a jelenlétét. Legszívesebben elé repült volna, de igényes volt a megjelenésére, ezért kibújt fürdőköpenyéből, nadrágot és inget vett fel. Mire megigazította magán ruháját, Luna már kopogott is és bejelentette a vendéget.

   Negyvenes éveiben járó, szemüveges, szeplős, szőke nő kukkantott be a nyitott ajtón. Ő volt az egyik legravaszabb ember, akivel Maximillian valaha is találkozott, ezért is választotta jobb kezének. A birtokán dolgozott, mint Smaragdkő legtöbb lakosa, onnan lépkedett előre egészen addig, míg a király szeme megakadt rajta.
   A legtöbb király egyáltalán nem fordít figyelmet a halandókra és pontosan emiatt voltak olyan értékesek. Maximilliannak számos halandó szolgálója, szeme és füle, keze és lába volt szerte a Világfán. Egy király hűségében az ember sohasem lehet biztos, mindig akad valaki, aki többet ígér, de emelj egy halandót az istenek világába, jutalmazd és értékeld tisztességgel és az életét is feláldozná.
   Luna bekukucskált az ajtón és csak ennyit kérdezett.

   – Alkalmas?
   Már megszokta, hogy Maximillian előre tudja ki látogatja meg.
   – Jöjjön csak, már nagyon várom! – mondta emelkedett hangon, meg sem próbálta palástolni izgatottságát.
   Luna kinyitotta az ajtót, s hamarosan Lyndar Elmure lépett be rajta. Remélte, hogy jó munkát végzett. Nagyon remélte. Mindkettejük érdekében. Luna is követte őt, bezárta maga mögött az ajtót és türelmesen megállt a könyvespolc mellett.
   – Lyndar! – üdvözölte őt tárt karokkal.
   Mulattatta, hogy a fiatal király mennyire kényelmetlenül érzi magát a jelenlétében. Testtartása oly védekező volt, mintha ítélőszék előtt állna, fejét csak akkor tudta volna jobban behúzni, ha teknős lett volna. Nem is fogta vissza nevetését, de azért jó házigazda volt és töltött neki egy pohárral a királyok édes nektárjából. Hellyel kínálta egy karosszékben és leült vele szemben.

   – Nos, mi szépet láttál, hallottál Aernonban? – kérdezte izgatottan.
   – Nos… – vakarta meg mellkasát Lyndar. – A második megnyerte a nagytornát.
   – Én is olvasok újságot! Olyat mondj, amit még nem tudok! – mérte végig szigorúan, miközben helytelenítően bólogatott.
   Lyndar sóhajtott és előrehajolt a székben.
   – Figyeltem azt a kettőt, ahogy kérte. Aernonban nem mertem követni őket, de ami azután történt, az érdekelni fogja magát.
   – Akkor mire vársz még fiacskám, beszélj, beszélj! – biztatta türelmetlenül és előre csúszott a székében.

   – Nos, Yue Tien, Malik és további két társuk a Panteon kezére került. A Kerberosz emberei kísérik őket. Úgy sejtem az Inkvizíció ítélőszéke elé mennek Caledoniába.
   – Ó… – öltött aggodalmas kifejezést a porondmester arca. – Ez annyira nem jó – kivillantotta fogait és két ujjával vakarni kezdte arcát.  – Nagyon nem jó.
   – Pletykálják azt is, hogy a tornagyőztes elvesztette a Genezist, de… őket nem tartottam szemmel. Nem tudom…
   – Semmi baj. Nem az volt a feladatod – intette le Maximillian és egy róka mosolyát öltötte fel. Felkelt a karosszékből, kezébe vette a pohár bort és egy hajtásra kiitta. Járkálni kezdett és azon nyomban munkához látott.
   – Sajnálom, de más hírrel nem szolgálhatok. Én…
   – Nem, nem! – vette elejét Maximillian a szabadkozásnak. – Ez épp elegendő. Jó munkát végeztél.

   Lyndar megszeppenve nézett körül és reménykedve tette fel a kérdést.
   – Akkor… ennyi? Végeztünk?
   – Igen – mondta Maximillian. – Egyelőre végeztünk. A következő Holdtalan Ég után ismét várlak szeretettel a templomban.
   Lyndar kiitta a bort, hogy bátorságot merítsen, felkelt a karosszékből, kihúzta magát és eldöntötte, hogy megveti a lábát.
   – Tisztelettel, visszautasítom a meghívást – büszke volt magára, amiért ezt ki tudta mondani ilyen határozottan, de Maximillian azonnal kinevette. Rosszmájú röhögése teljesen aláásta önbizalmát.
   – Ó, Lyndar… – fogta a térdét miközben nevetett. – Ne tegyél úgy, mintha lenne választásod – mondta és visszaült a karosszékbe. – Most elmehetsz.
   A király még álldogált egy darabig, de nem ellenkezett. Meghúzta magát és kisétált az ajtón. Csend ült a szobába, ahogy magára maradt Lunával. Megvárta, míg Lyndar Elmure hallótávolságon kívülre ér és cinkosan rámosolygott a nőre. Ő azonnal tudta, mire gondol.

   – Szüksége lesz ajtóra? – kérdezte.
   Határozottan és nyugodtan beszélt. Maximillian szerette nézni, miközben dolgozik. Ez a törékeny kis teremtés tábornokokat félemlített meg, élő fegyvereket irányított, királyokkal egyezkedett és olyan határozottsággal képviselte bárki előtt, mintha birtokolná patrónusa minden hatalmát, tudását és befolyását. Száz Lyndar Elmure-ra sem cserélte volna.
   – Nem, kedves Luna, ezt az ügyet rád bízom. Én ma este színházba megyek – pördült meg a sarkán széttárt karokkal. – Kitűnő az alkalom, a tetőn az ősz már színesre festi a leveleket és a színdarab is ígéretesnek tűnik. Az utazás alibit biztosít a torna idejére. Semmi kedvem újabb alaptalan vádaskodáshoz.
   A nő fáradtan sóhajtott.

   – Úgy tervezze a tartózkodását, hogy mihamarabb Solsheimba kell utaznia.
   – Miért? Mi történt? – kérdezte komoly arckifejezését felöltve.
   – Nyilván emlékszik még az idei osztály második kiválasztottjára, As’ta’rot-ra. Üzletet akar kötni magával.
   Maximillian pontszemei elkerekedtek. Szerette kitalálni mások vágyait és azt is, hogy milyen lépéseket fognak tenni az elérésük érdekében. Rendkívüli adottsága volt ezen a téren, de ezúttal fogalma sem volt a válaszról.
 Maximillian keze a borosüveg felé nyúlt. Szeretett inni, ha gondolkozott, de végül visszatette az üveget a helyére, mielőtt töltött volna magának. Ez nem olyan feladványnak tűnt, amit meg lehet oldani néhány óra alatt. Régóta üzletelt már és az egyik legfontosabb szabálya az volt, hogy ameddig az ember nem biztos abban, hogy mit akar a másik, addig jobb asztalhoz sem ülni vele.

   – Három nap múlva meglátogatom – jelentette ki komor határozottsággal.
   – Az meglehetősen hosszú idő. Tekintve, hogy kiről van szó…
   – Luna – úgy pillantott rá, ahogy senki másra nem szokott. Színjáték nélkül. – Három nap.
   Luna ismerte már ezt a pillantást. Ő ezt tartotta az igazi Maximilliannak. Bújtatott mosollyal sóhajtott egyet.
   – Ezesetben pihenni küldöm a szolgálókat és mihamarabb útra kelek – biccentett Luna és az ajtó felé indult.
   – Nocsak? – fordult utána Maximillian. – Személyesen tartasz fegyverszemlét? Milyen megfontolásból?
   – Elanyátlanodott gyerekek azok, vágyják az útmutatást – mosolygott. – Tudja Maximillian, az a baj a maga fegyvereivel, hogy hiányzik belőlük az ambíció. A legtöbb üzlettársunk foggal-körömmel küzd a céljaiért. Hajlandó elmenni a végsőkig és amíg ez a cél tőlünk függ, bármit megtesznek értünk. A fegyverekben nincs ilyesmi. Nincs hasonló vágyuk, legalábbis… nem olyasmi, amit erőszakkal el lehetne érni. Éppen ezért, már régóta várok egy kiszámíthatóbb üzlettárs felbukkanására. Valakire, aki olyan célt ad nekik, amiért bármire hajlandóak lennének – izgatott pillantással tekintett vissza Maximillianra. – A szemébe akarok nézni, hogy tudjam, ő lehet-e a király, akire várunk.

   Maximillian visszaült a karosszékbe és eltűnődve figyelte a poharában gyöngyödző édes bort. Nem tudta a választ.
   – És ha igen? – nézett ki az ablakon és nyelvével izgatottan nyalta végig belső ajkait.
   – Akkor fizetésemelést kérek – hajtott fejet tiszteletteljesen Luna és olyan játékos ravaszsággal mosolyodott el, hogy maga Maximillian sem csinálhatta volna jobban.
   A porondmester fennhangon nevetni kezdett. Előredőlt a székében, miközben a kezében lévő pohár borból súlyos aranyforintokat érő cseppek hullottak a göcsörtös fapadlóra.

   – Drága Luna, megtanulhattad volna már, hogy az igazi szórakozásnak, a valódi életnek nem lehet árat szabni – felállt a székéből és úgy keresztezte lábait, akár egy mestertáncos. – Amikor a színészek mind készen állnak… a függöny elhúzódik, hogy mindenki láthassa ki milyen maszkot visel, s akkor, a hajnal csendes halálának dallama felcsendül… – s intésére valóban felcsendült egy lágy dallam a numenben, miközben egyenesen a nő előtt állt meg – a közönség visszafojtja lélegzetét. Teljes egészében elmerülnek a játékban és megremegnek a székükben, mikor a mi királyunk végre színre lép. S lépte nyomában sorra lehullanak a maszkok. Vérözön lábainál és lángtenger fölötte! – tekintetében izgatott, vad láng lobogott, kezei ökölbe szorulva süllyedtek mellkasa előtt. Csendben maradt, Luna sokáig csak egyre lassuló lélegzetét hallotta. – Új kor születik. Új mesékkel és új legendákkal egy új Világfán, de mi nem fogunk jajveszékelni az elbűvölt közönség között, ó nem… – mosolyodott el. – A páholyból fogjuk végignézni és te ott leszel az oldalamon. Én ezért a legeslegutolsó pénzérmémet és tulajdonomat is feláldoznám egy pillanat leforgása alatt! – mániákus jelenléte olyannyira felerősödött, hogy Luna ajka groteszk mosolyra fakadt és minden erejére szükség volt, hogy ne kezdjen el tébolyult módjára sírva nevetni, pedig ő már többnyire megszokta Maximillian kaotikus jelenlétét. A porondmester rövidesen észrevette magát és visszafogta érzelmeit. – Amikor ott leszel a páholyban, többé semmi, de semmi értéket nem tulajdonítasz majd a pénznek.

   Luna hosszú és mély lélegzetekkel próbált ellenállni Maximillian jelenlétének, pontosan úgy, ahogy a porondmester tanította neki. S rövidesen, ahogy Maximillian néhány lépés távolságra kerül, ismét nyugodtnak érezte magát.
   – Kérem ne felejtse el, az As’ta’rot-tal való találkozást. Meglehetősen bőkezű ajánlatot tett a számunkra – szögezte le, majd ráérősen, nyugodtan távozott.
   Maximillian érezte, hogy nem fogja tudni olyan gondtalanul élvezni a színház varázsát, ahogy szerette volna. Ő nem tanult meg olvasni a sors folyamában, de azt tudta, hogy azok útjai, akik hasonló dolgokra vágynak, előbb-utóbb összeérnek és úgy tűnt, ez épp Solsheimban fog megtörténni. A legrosszabb helyen mindközül. Maximillian teljes szívéből gyűlölte azt a világot. Ott költözött szívébe az a hideg, ami királlyá tette őt.

   Két és fél nap múlva, a rácsokkal szegélyezett kocsi már egy másik világon gurult tovább. A lélekfonálon keresztül elhagyták az örök tavasz világát és megérkeztek Solsheim fehérben tündöklő tundrájára. Fogvatartóik lovaikat gotrinokra cserélték, de attól még szakadatlanul haladtak tovább. A foglyoknak még csak kabátot sem adtak. Kezük-lábuk oly szorosan volt összekötve, hogy még fülük botját sem tudták megmozdítani. Yue külön szemfedőt is kapott, napok óta nem látott az égvilágon semmit. Nem élvezhették a napsugár melegét. Állandó hidegrázásban éltek, éjszakára mindössze egy koszos ponyvát borítottak a tömlöckocsira, az volt minden védelmük a szörnyű fagy ellen. Csak egyetlen éjszakát töltöttek el Solsheimban, de ez is éppen elég volt ahhoz, hogy Yue majd halálra fagyjon.

   S mégis, nevetnie kellett. Rendkívül viccesnek találta nyomasztó helyzetét. Végre valahára, életében talán először, úgy érezte azonosult önmagával. Végre tudta miért akarta mászni a Világfát és nem csak azért, mert a Megváltás Útja megmutatta. A szívében érezte, hogy valóban használni akarja erejét, hogy jóvategye a múlt hibáit és rátaláljon a megváltásra. Erre most, hogy végre vágyat érzett a szívében, nem tehette. Tovább nevetett kínjában.

   – Mi olyan vicces? – kérdezte fáradt hanggal Cayleigh, de Yue még rajta is csak nevetni tudott.
   – Hagyd csak – szólt rá Jaq, teljesen fesztelenül. – Hadd nevessen. Még sosem hallottam nevetni.
   – Mit gondolsz, Jaq? – kérdezte két kacagás között – Vajon megásatják velünk a sírunkat?
   – Nem az a fontos, hanem, hogy megásod-e?
   Yue csak nevetett. Többé nem. Biztosan nem.
   – Abbahagynád? – szólalt meg Cayleigh fuldokló hangon – Ki tudja hová visznek, mi fog történni velünk! – Yue megpróbálta, de csak kiszaladt egy-két elfojtott kacaj – Fejezd már be! Kísérteties nevetésed van! – próbált rákiabálni a nő. Hangja el-elcsuklott. Ha nem sírt, akkor alighanem a határán állt.
   Úgy tűnt minél jobban próbál ráparancsolni önmagára, annál nehezebben bírja.
   – Mint egy madárijesztő – fűzte hozzá Jaq.

   Hát, igen. Nem mindenkinek lehet olyan szép, messzeszálló nevetése, mint Rhanarnak… – gondolta és elvesztett barátja gondolata elég is volt ahhoz, hogy szája vékony vonallá húzódjon. Ölni tudott volna egy szál cigarettáért. Rengeteg érzés kavargott benne, amikor Rhanarra gondolt. Bánat, keserűség, harag, bosszúvágy, hiányérzet ám mégis, mindezen érzelmek közepén is valahol mélyen úgy érezte megérti őt. A kocsi nagyot bukkant alatta és beütötte fejét.
   – Most mi fog történni velünk? – kérdezte ijedt hangon Malik. Nagyon keveset beszélt, csak így adta bizonyítékát annak, hogy mennyire meg van rémülve – Yue, azt mondtad amíg veled vagyok nem lesz semmi baj! – szólt vékony hangon, teljesen megrémülve.
   Érezte, hogy meg kellene nyugtatnia, de mégis mit mondhatna? Nem lesz semmi baj? Vigyázni fog rá? Biztonságban lesznek? Csupa-csupa hazugság. Nem mondott semmit. Cayleigh hazudott a fiúnak helyette is, remélte, hogy ez legalább egy kicsit megnyugtatja mindkettejüket.
   Saját maga részéről nem aggódott. Elfogadta akármi is történjék. Csak arra gondolt, hogy milyen hosszú időt töltött azzal, hogy önmagával viaskodott, teljesen haszontalanul. Elpazarolta az erejét és az idejét. Megint nevethetnékje támadt, de ezúttal visszafogta magát. Most akár csirkepaprikást is ehetne családjával a vizikerekek országában. Mennyivel másabb életet is élhetett volna…

   Miután a nap leszállt az égbolton, hamarosan a kocsi is megállt. Fogalma sem volt hol ütöttek tábort, nem kérdezte és nem is érdekelte. A beszűrődő emberi hangok legalább annyit elárultak, hogy jó eséllyel egy kisebb városban lehetnek. Kíméletlenül hideg volt és moccani sem bírt. Jaq nevét szólította, de a harcos nem válaszolt. Lehet, hogy elaludt. Nem is zavarta. Talán úgy könnyebb elviselni a hideget.
   Megpróbált aludni, bár tudta, hogy nem lesz semmi haszna. Ezekben a szoros béklyókban az ember nem lelhetett pihenésre. Telt-múlt az éjszaka. Csendesen és békésen. Elméje úgy elkalandozott, hogy már majdnem elcsalta az álmok országába, mikor robbanás hangja rázta meg a fülét. Óriási dörejjel harsant fel közvetlen közelében.
   Mint tegnap éjjel, a kocsit ma is ponyva takarta ezért nem láthattak semmit, de azt hamarosan mind érezték, hogy a levegő melegedni kezd és hangos jajszó hasít keresztül a nemrég még csendes utcákon. Súlyos kő zuhant a kocsi tetejére. Malik vékony sikolya kísérte kánonban. A hangzavar először erősödött, aztán eltűnt, de olyan hirtelenül, mintha egyszerre mindenki visszanyelte volna a nyelvét. A gyorsan eluralkodó és nyomasztó csendben lángok ropogását lehetett hallani, amit közeledő léptek hangja követett, majd valaki lehúzta a ponyvát a kocsiról és benézett annak rácsain.

   – Üdvözlöm önöket – egy nő határozott szoprán hangja ütötte meg Yue fülét. Kimérten és nyugodtan beszélt. – Előnyben részesíteném, ha civilizáltabb körülmények között tárgyalhatnánk, de mivel önöknek van szüksége a mi segítségünkre, úgy érzem ez is megfelelő lesz.
   – Kicsoda maga? – szólalt meg Jaq erélyesen. Hanghordozása arra engedett következtetni, hogy szeretné még folytatni a mondandóját, de a nő habozás nélkül válaszolt, így visszakozott.
   – Az én nevem nem lényeges. A történelem nem jegyzi meg a hozzám hasonló halandók nevét. Egyedül az ajánlatom lényeges.
   Yue összeráncolta szemöldökét és eldőlve a kocsiban. Megkötözve és vakon, halk megvetéssel vetette oda.
   – Ajánlat? Mint látja, a legutóbbi alkunk csodálatos eredményre vezetett – húzta a száját, de aztán eszébe jutottak a társai. Cayleigh és Malik. Ha csak róla lett volna szó, talán menten el is küldi a nőt és hagyja, hadd történjen vele, aminek történnie kell, de akárcsak a Megváltás Útján, most sem róla volt szó. Ennek ellenére, a helyzet kísértetiesen emlékeztette arra, amikor Virággal találkozott, ezért ellenszenvvel és nehezteléssel folytatta. – Most szabadságot ajánl nekünk, hogy aztán később zárjon minket egy erősebb és körmönfontabb ketrecbe…

   – Szó sincs róla – vágott szavába a nő. – A szabadságuk a tárgyalásunk bizalmi alapját képezi. Ennél hajlandó vagyok sokkal többet is kínálni – azzal a ketrec ajtaja kattant egyet és kitárult. Az ismeretlen nő halkabb, bizalmasabb hangon folytatta mondandóját. – Jobb szeretnék szemtől szemben tárgyalni. Bízhatok benne, hogyha levesszük azt a szemkötőt, végighallgat engem mielőtt hamuvá égetne?
   Yue habozott a válasszal, s végül így a nő nem várta meg a beleegyezését. Intett embereinek, akik beléptek a ketrecbe és eloldozták a kiválasztottakat. Kés feszült a bokái közé és átvágta a szoros köteleket. A csuklóit is kiszabadította, miután végre sietve levette szemfedőjét.
Olyan jól esett megmozdítania lábait, hogy néhány pillanatra el is felejtette milyen váratlan helyzetbe került. Szemének is szüksége volt majd egy teljes percre, hogy ne csak homályos körvonalakat lásson. Mire látása elfogadható mértékben visszatért, már meg tudta állapítani, hogy Jaq, Cayleigh és Malik hozzá hasonlóan kiszabadultak kötéseikből, mégis mélyen a kocsi oldalához húzódtak.

   Yue a másik oldalra fordult és nem kevesebb, mint négy páncélba öltözött férfit pillantott meg. Azt hitte álmodik. Mióta száműzetésbe vonult, egyedül álmaiban látta ezeket a szürke páncélokat, ezeket a marcona arcokat. Magukkal hozták a lángokat, az elszenesedett holttesteket és az égett hús szagát, mely oly sokáig kísértette álmaiban. Nem kellett megkérdeznie mi történt a légionáriusokkal, a szeme elé táruló látvány elégséges választ nyújtott.
   A szekerek mögött éppen leszakadt a tetőgerenda és gomolgyó füst tódult a kiválasztottak fölé. Yue vetett egy pillantást az épületre. A leszakadó tető alatt terebélyes terasz romjait találta. Alighanem egy fogadó lehetett, ahol a két légionárius megszállt éjszakára. Yue kicsit sem volt meglepve. Az istenek ellen vívott háborúban sem erőlködtek nyílt csatákkal. Kiismerték a gyengeségeiket. A vele szemben álló katonák jól tudták, hogyan lehet kellő felkészüléssel és tűzerővel megölni egy királyt, mielőtt ideje lenne hívni a nument. Ő maga tanította meg rá őket.

    Yue fáradt, ráncos kék szemei tágra nyíltak a csodálkozástól. Az előtte felsorakozó négy férfi mindegyikét ismerte. Öt éve látta arcukat utoljára, de álmaiban gyakran elkísérték. A szürke páncélos katonák egyenes sorban tisztelegtek felé. Az Igaz Nemzet Közösségében a férfiak tisztelgések egész sorával illették egymást, kapcsolatuknak megfelelően. Ők négyen jobb kezüket a szívükhöz csapták, bal kezüket derékszögben a fejük felé emelték. A szívhez érintett kéz a hűség és a kiérdemelt tisztelet jele volt, a felemelt bal kéz a feljebbvalójukat megillető üdvözlés.
   Yue a gyomra alatt átfont bal kezével fogadta a neki irányuló tisztelgést és jobb öklével megütötte szívét. Karjai maguktól mozdultak meg, szíve még nem dolgozta fel a váratlan viszontlátás élményét. Azt hitte soha többé nem látja újra a katonáit. Tartott tőle, hogy azóta meghaltak, vagy fogságba estek, de mégis itt voltak és amennyire meg tudta mondani, az előttük álló nő vezette őket.

   Átlagos teremtés volt. Vastag, drága, hófehér szőrme kabátot viselt, nyakát rókaprém fonta át. Vastag kucsmája alól kikandikált lenszőke, sűrű szőke haja, melyet erőtlenül fújdogált a szél. Arca szeplős volt, különösen az orránál gyűltek össze, s kerek pápaszemet viselt, amitől ruhájával együtt egészen úgy festett, mint egy fontoskodó hóbagoly.
   – Az örömteli viszontlátásra is sor kerülhet – szólalt meg nyugodtan – de előtte dolgunk van.    Egy egyszerű, ugyanakkor roppant fontos kérdést fogok feltenni, amire őszinte választ várok. A válaszától függően sokat segíthetek önnek, vagy akár akadályozhatom – egyenesen Yue jéghideg kék szemeibe nézett. Nem ingott meg a pillantása. Szapora légzése elárulta, hogy nem teljesen nyugodt, de uralkodott a félelmén és magabiztos maradt. – Miért mássza a Világfát?
   A kérdés hallatán, Yue törte meg először a szempárok találkozását. Tekintete a hóra vetült és sokáig ott is maradt. Átfutott elméjén minden, ami ezidáig megtörtént vele az ösvényen. Ismét az ismeretlen nőre nézett, majd egykori katonáira, akik addigra megtörték a tisztelgést, aztán három barátjára, kik feszülten figyelték beszélgetésüket. Amíg az első hang el nem hagyta a torkát, maga sem volt biztos a válaszban.

   – Én azt keresem, amit megváltásnak hívnak, de már nem hiszek benne, hogy létezik. Nem hiszem, hogy varázsütésre lecsendesedik bennem mindaz, amit gyűlölök magamban… és a világban. Tudja, ha visszatekintek… az egész életemre, mióta csak az eszemet tudom, semminek sem volt értelme. Mi értelme volt a háborúknak, amiket vívtunk? Mi értelme volt megölni és feláldozni annyi embert? – hátrafordult és szomorúan pillantott Cayleigh feszült és kissé megrettent alakjára. Szorosan ölelte át a ruhájába kapaszkodó kisfiút és látszott rajta, hogy a veszély első jelére elrejtőzik vele együtt az árnyékok között. – Mi értelme állatsorba taszítani másokat és tenyészteni őket? – Malikra sandított – Elvenni a családunk, az emlékeinket, fegyvert kovácsolni belőlünk? – elcsendesedett és kék szemeit mélyen az ürességbe mélyesztette. – Vajon hol van a Világfán a kegyelem? Hol van rajta a becsület? Hol a megváltás? A tetőn? Ugyan… – fintorgott. – Nem kell látnom ahhoz, hogy tudjam, nincs a tetőn semmi, amiért megéri legyilkolnunk egymást. Rálépni egy fejre, hogy kicsit magasabbra juthass, hogy aztán egy kéz megragadja a bokádat és lehúzza… – sóhajtott. – Nem értem… őszintén nem értem. Számomra nincs semmi ezen a Világfán, aminek értelme lenne. Amiben hinni tudnék…

   – Akkor mit fog tenni? – kérdezte feszült kíváncsisággal a nő és fürkészően követte Yue arcvonásainak szeszélyes rendülését. Látta, ahogy a szája mosolyra fakad.
   – Mit is tehetnék? – suttogta maga elé olyan halkan, hogy senki más nem hallotta. – Az egyetlen dolgot, amire képes vagyok. Semmi máshoz nem értek, csak ehhez az egyhez. El fogom égetni – bólogatott, ahogy megerősítette saját elhatározását, s felvillanó kék szemeit a szőke nőre szegezte. – El fogom égetni mind. A mestereket, akik a rabszolgákat egymásra kényszerítik, mint az állatot. A hadurakat, akik a hazaszeretet himnuszával küldik embereiket a háború poklába. A hatalmasokat, akik élvezettel játszadoznak a náluk gyengébbekkel és a törvényeket, amik egymás torkának ugrasztják a kiválasztottakat… – a levegő felforrósodott körülötte és a hó olvadni kezdett lába alatt, ahogy beleloholta magát – és végül mindazokat, akik megfosztottak minket az emberségünktől. Ki fogom égetni őket a Világfa testéről, akár a betegséget.
   A szemüveges nő feszült tekintettel pásztázta fénylő kék íriszét. Hátán izzadtságcseppek versenyeztek egymással gerince két oldalán, karjai libabőrösek lettek. Belülről az ajkába harapott és állta Yue tekintetét, mert pontosan ebben a válaszban reménykedett. Egy férfit látott, aki még nem tudja hol van a helye a világban. Valakit, aki telve van sérelemmel, haraggal és tenni akarással. Egy erős vággyal. Pontosan ilyen emberre volt szüksége, de az izzó kék tekintet mélyen nyugtalanította. Tudta jól. A tűznek megvan az a szokása, hogy elkanászodik és minél inkább táplálják, annál kevésbé lehet kordában tartani.

   Tekintete aztán végre elszakadt a kék szemek bűvköréből, de nem a földre vetült, hanem egyenesen Yue háta mögé, ahol Cayleigh, Malik és Jaq sorakoztak. Nem tudta elrejteni az ajka szélén kopogtató mosolyt. Neki nem csak egy erős kiválasztottra volt szüksége, hanem egy királyra és bár halandó volt, nagyon jól tudta, hogy a király valódi fogalma több a természetfölötti képességeknél és a hosszú fiatalságnál. Egy igazi király valódi ismérve az, hogy igaz vezető az emberek között. Olyasvalaki, aki látja maga előtt a dicső álmot és meg tudja mutatni másoknak is. Aki mögött nem csakhogy felsorakoznak, hanem büszkeséggel és mély céltudattal eltelve követnek mindhalálig. Akinek a céljába vetett hite látszólag megingathatatlan, akinek lába nyomán átváltozik a világ és torkából maga a végzet szól. Aki méltó az Ezüst Király mítoszára. Tudni akarta, hogy ez a kiválasztott hasonló lehet-e hozzá ezért látni akarta, miféle dicső álmot tud mutatni azoknak, akik hajlandók követni őt.

   – És azután mi lesz? – sandított vissza a férfi beesett arcára – Mit fogsz tenni miután elégetted mindazt, amit gyűlölsz a világban?
   Yue némán meredt rá, tekintete a hóba süppedt. Ajkain flegma grimasz vonaglott át, majd egy vágyódó mosoly. Vállai emeleteket süllyedtek ahogy felemelte fejét és tekintetébe idegen gyengédség költözött.
   – Csirkepaprikást fogok enni. Az otthonomban. A családommal. A barátaimmal – mosolygott. Butaságnak érezte a gondolatot, amint elhagyta a száját, de ahogy körülnézett magán, azt látta, hogy a szürke páncélos katonák szeme elkerekedik. Cayleigh és Malik is különös éberséggel figyelték őt. – Azt hiszem egy otthonnak mind jó hasznát vennénk és az ételnek is jobb íze van, ha mindnyájan esszük. Ti mit szóltok, fiúk? – nézett végig egykori katonáin. – Asztalhoz ülnétek velem?

   A négy közül hárman azonnal a feljebbvalójukat megillető tisztelgést mutatták. A negyedik, egy hosszú, szürke hajú férfi azonban csendben maradt.
   – És hol lenne az az asztal, uram?
   – Hol is lehetne? – mosolyodott el Yue. – A hazánkban. A Fekete Hegyen. Ám ezúttal, valóban az otthonunkká tesszük és kiégetünk belőle minden gyalázatot.
A hosszú hajú férfi egy darabig meredt rá, majd bólogatni kezdett és ő is tisztelgett.
   Yue ezután megfordult és társaira pillantott.
   – És ti? Továbbjöttök velem ezen a kegyetlen ösvényen, hogy egy új otthont építsünk?
   Cayleigh nagyot nyelt és reménytől remegő tekintettel nézett a szemébe.
   – Tudod miért mászom a Világfát – mondta, majd haloványan elmosolyodott. Szeretett volna hinni benne, hogy ez a férfi valóban változást hozhat és a népén is segíthet. – Nagyon hosszú asztalra lesz szükséged.
   – Nem baj – mosolygott, majd lehajolt Malik elé. – Sajnálom, hogy veszélybe sodortalak titeket – nagyot nyelt és megérintette a kisfiú vállát. – Meg tudsz még bízni bennem?
   Malik nagy szemeivel ránézett a férfira és megkönnyebbülten átfonta karjait a válla fölött, szorosan magához ölelte. Yue elmosolyodott, lehunyta szemeit és átölelte a fiú törékeny testét.    Miután talpra állt, Jaq éles csillagszemeivel találta szemben magát.

   – Yue… biztos vagy benne, hogy ezt az utat választod? – arcát aggodalmas ráncok szőtték át és sokkal komorabbnak tűnt, mint általában.
   Yue bólintott.
   – Te is velem tartasz, ugye? – reménykedve tette fel a kérdést, már nyújtotta is kezét, de mikor Jaq komoran kihúzta magát és a földre vetette a tekintetét, már tudta a választ és csalódottan visszahúzta karját.
   – Én nem megyek veled – közölte kifürkészhetetlen hangsúllyal. Komoly arckifejezése lassan olvadt el az éjszaka csendjében, akár a hó a déli nap sugara alatt. – Nem tudom elfelejteni, amit akkor láttam – rázta a fejét. – Eszembe jut minden egyes nap. A felnőtt lányom fantomképe és a bánat amit éreztem, mikor megláttam a Megváltás Útján – nagyot sóhajtott és egyszersmind megviseltnek és fáradtnak tűnt. – Ostobaság volt azt gondolni, hogy azzal adhatok jobb életet neki, ha megmászom a Világfát. A lányomnak nem egy királyra van szüksége, hanem apára és nekem is rá van szükségem, nem pedig a koronára – elmosolyodott és végül erősen megszórította Yue kezét. – Én hazatérek hozzá. Feladom a Királyok Ösvényét.

   Yue csalódottan figyelte az arcát, de megértette az érzéseit.
   – El tudtam volna még hallgatni a bölcsességeidet egy darabig – jegyezte meg szomorúan.
   – Akkor figyelj arra is, amit most mondok – Jaq egészen közel lépett hozzá és szomorúan, szinte már könyörgően pillantott a férfira, mintha eleve tudná hogyan fog lezajlani a beszélgetés. – Az út amit most választasz az… véres és erőszakos ösvény. Árt neked, Yue. Beteggé teszi a lelked. Te is tudod.
   – Tudom, Jaq, de akkor is… – sóhajtott – így sosem találok nyugalomra. Nem tudok elszámolni mindazzal amit tettem és azzal sem, amit mások tettek velem. Én nem…
Jaq a vállára tette kezét és ezzel az erélyes mozdulattal félbe is szakította.
   – Megértem… – pillantott rá bensőségesen. Ezúttal nem harcosként vagy tanítóként, hanem barátként. – Nem akarlak eltántorítani, mert megértem, hogy neked szükséged van az ösvényre. Csak ne feledd, hogy van választásod. Amire igazán vágysz az értékes dolog és korántsem elérhetetlen. Te is méltó vagy a boldogságra. Új barátokra, szerelemre találhatsz és ehhez semmi mást nem kell tenned, csak keresned. Lehet családod, születhetnek gyermekeid és igazán boldog lehetsz velük együtt, én tudom. Csak ne feledd… soha ne feledd, Yue, hogy mindig van választásod.

   Yue elárvultan, bánatosan figyelte Jaq komoly, aggodalmas arcát. Úgy érezte eddig a pillanatig nem is értékelte őt igazán. Ha belegondolt, egész életében ő volt az egyetlen, aki igazán megpróbálta tanítani őt és a maga marcona, bölcselkedő módján a boldogság és az egyensúly felé próbálta terelni. Erősen átölelte és magához szorította a harcost, az már ki is bontakozott karjai közül és kissé elhúzódott. Kezet fogott Malikkal, majd megölelte Cayleight is, utána búcsút mondott. Nem érzékenyült el. Nehéz volt a szíve, de nem mutatta ki. Egyszerűen, most ez a pillanat érkezett el az életében. Nem tehetett semmit ellene. Hátat fordított és távozott, egyedül indult útnak a Solsheimi éjszakában. Nem nézett hátra.

   – Ég veled – suttogta utána Yue, de Jaq aligha hallhatta halk szavát. Súlyos gondolatokkal a fejében, vágyódva figyelte a harcos tovatűnő büszke alakját, mikor a szemüveges nő hangja visszahúzta a jelenbe.
   – Láttam, amit látnom kellett – hajtott fejet elégedetten és felhívta magára a társaság figyelmét.    – Örömmel veszem tudomásul, hogy a céljaink párhuzamosak. Én nagyhatalmú királyok egy csoportját képviselem, akik önhöz hasonlóan, elégedetlenek a Világfa jelenlegi állapotával és hajlandóak segíteni önnek… azaz önöknek – nézett végig az élő fegyvereken és a kiválasztottakon – hogy valódi otthont építhessenek azokkal, akikkel szeretnének, akár a Fekete Hegyen is, az istenek rovására. Patrónusaim örömmel nyújtanának segítséget pénz, emberanyag, kapcsolatok és fegyverek formájában, de a közvetlen cselekvéshez további bizalmi alapra lenne szükségük, ami természetesen idővel…

   – Mit kérnek érte cserébe? – kérdezte Yue hűvösen.
   A nő elmosolyodott.
   – Sikert. Egyedül a sikert – ajkai még tovább szélesedtek. – Önök abban a szerencsés helyzetben vannak, hogy céljaik csaknem egylényegűek a patrónusaim céljaival. A maguk sikere az ő sikerük és fordítva. A közös cél elérése érdekében ők hajlandóak segíteni önöket, cserébe önöknek is hajlandóságot kell mutatniuk, hogy alkalom adtán szintén segítsenek.
   Yue megharapta belülről ajkát és felvillantotta szemeit.
   – Szépen forgatja az ezüst nyelvét, de nem mond vele semmit bizonyosat – emelte fel kissé a hangját idegesen. Ez a beszéd és különösen az a magabiztos mosoly túlságosan emlékeztette Virágra. – A válaszom nem.
   – Uram, kérem! Gondolja meg! – szólalt meg hirtelen a hosszú, fekete hajú katona – Miután a háború véget ért, Luna valamennyiünket elrejtett a Panteon elől és gondunkat viselte! Mi megbízunk benne! Nem szenvedünk hiányt semmiből és nem kényszerít minket semmire!
   – Nem kényszerít titeket? – húzta el a száját Yue és látványosan a mögötte lángoló fogadóra pillantott, majd vissza a katonára.
   Az nem szólalt meg és maga Luna is elkerülte a választ. Így folytatta helyette.

   – A Légió négy testvérisége több mint tizenötezer magasan képzett katonát számol, egy-egy félisten vezérletével. A légiónak kiválasztottak és királyok is a tagja. Ezen felül, a készenléti hadsereg jelenleg kétszázezer főt számol, de ez a szám szükség esetén egy millióra is rúghat. Az Isteni Béke Őrzőivel, az Inkvizícióval és a Panteon egyéb szervezeteivel együtt, jelenleg legalább kétszázötven király áll az istenek szolgálatában. Ez mind az istenek saját, kizárólagos katonai ereje, nem számolva a Mennyei Birodalom égisze alá tartozó nemzeteket, törzseket, királyságokat és köztársaságokat, akik hittétel által kötelezhetők a katonai segítségnyújtásra, saját királyaikkal együtt és természetesen, ne felejtsük ki a sorból magukat az isteneket sem, akik egész hadseregeket és nemzeteket zúztak össze egymaguk, mindezt a felemelkedésük előtt. Ha ez nem lenne elég, a birodalom rendelkezik azzal a szervezettséggel, fejlettséggel, befolyással és előrelátással, hogy…

   – Befejezheti. Azt hiszem értem – grimaszolt Yue.
   – Ha értené, már elfogadta volna bőkezű ajánlatomat. Nekik egy birodalmuk van. Viszonyításképp, magának semmije sincs. Márpedig, ha valóban a Fekete Hegyen kívánnak vacsorázni, akkor egy birodalmon és annak élő istenein kell átrágniuk magukat. Úgyhogy kérem, a közös cél érdekében, engedje meg, hogy segítsünk.
   Yue tudta, hogy igaza van. Ha ezt az utat akarja járni, nincs más választása. Ránézett egykori katonáira és reménykedő pillantásokkal találkozott. Nem látott számára más utat, Jaq útját pedig úgy érezte nem tudná követni, s végül egy csendes bólintással elfogadta az ajánlatot. Hamarosan, ő, Cayleigh, Malik és valamennyi volt katonája már úton voltak Caledonia, majd Nerni felé. Ott gyűjtögették erejüket és készültek arra, hogy kiálljanak egy birodalommal szemben. Yue pedig úgy érezte, eljött az ő ideje, hogy kétségeit végleg maga mögött hagyva, végre az a férfi legyen, akinek lennie kell.
   Miközben Nerni harcosa, Jaq, hazatért Gaul törzsébe, magához ölelte a lányát és elindult, hogy új életet kezdjen vele egy másik világban.

    Már késő éjszakába nyúlt az idő. Géel egyre dagadó holdja vöröslött az égbolton, Vorien már alig bírta visszafogni. Holdsarlója szinte már elfogyott. Csendes volt az éjszaka. Feszült és nyomasztó, mintha maga a levegő is tudta volna, hogy holnap éjjel eljön a negyvennegyedik nap és Géel ismét véres tort ül a tavasz világa fölött.
   Vasvirágban még nyitva voltak a kocsmák és még itt-ott kószáltak az emberek, de sietősnek és nyugtalannak tűntek. Maga Rhanar sem volt higgadt. Kabátjának üres ujját messzire fújta a szél és marcona alakját messziről kikerülte mindenki. Megtette, amit meg kellett tennie. Elárulta társait és még nem tudhatta, hogy lesz-e bármilyen haszna. Eszébe jutottak Yue utolsó szavai.

   Mi még ott voltunk neked. Magadnak köszönheted, hogy most már senkid sincs.
Nem… nem lehet igaza. Egyszerűen nem lehet. Megpróbálta elhessegetni a gondolatot, de minél közelebb ért a Három Gyeryta fogadóhoz, annál jobban kísértette. Mikor az ajtó elé ért, oly erősen visszhangzott elméjében, hogy szinte ki kellett üvöltse. Bűntudatot érzett és habozás nélkül benyitott.
   A fogadós üdvözölte. Biccentett és azon nyomban továbbállt a fogadóterembe. Kevésbé volt zsúfolt, mint számított rá, de nem is igazán volt fontos hányan vannak. A lényeg az volt, hogy ő ott van. Amelia von Utregar lila, fénytől csillámló, testhezálló ruhát viselt ragyogó arany nyakékkel. Úgy nézett ki, mint aki ünnepel és nem is volt egyedül. Két nő és két férfi társaságában ült és éppen pezsgőt kortyolgattak.

   – Rhanar! – mosolya felderült és izgatottan szaladt oda hozzá. Szorosan megölelte a férfit és fejét a vállára hajtotta. Mozdulatlan maradt és nem viszonozta az ölelést, de nem tudta figyelmen kívül hagyni milyen finom levendula illat árad sűrű fekete hajából – Gyere, találkozz az új csapatoddal! – mondta izgatottan és már suhant is tova.
   Rhanar csendesen és óvatosan helyet foglalt. A kiválasztottak bemutatkoztak, üdvözölték és annak ellenére, hogy nem kérdezősködött túl sokat, kiderült számára, hogy mindannyian idősebb kiválasztottak, akárcsak Amelia. Rég maguk mögött hagyták már Utregart.
   – Ígértél nekem valamit! – jelentette ki Rhanar türelmetlenül. Nem volt kedve a barátkozáshoz. Voltak már barátai. Feladta őket. Annak a díját akarta.
   – Nyugalom. Már mi is nagyon kíváncsiak vagyunk – mosolygott rá Amelia és kivett egy fekete kistáskát az asztal alól és átadta a bajnoknak. A táskában semmi más nem volt csak a zümmögő, világító kis aranyalma. Rhanar benyúlt a táskába és nagyot nyelt, ahogy ránézett a hatalom gyümölcsére. – Jó étvágyat!

   A többi kiválasztott is visszhangozta a jókívánságot és az asztalra hajolva, feszülten figyeltek. Rhanar végignézett rajtuk, aztán mohón beleharapott az almába. Teljesen ízetlen volt, de a tapintása borzalmas volt a nyelvének és alig bírta elrágni. Mintha egy emberi szívet evett volna. Kis darabokban is dobogott a szájában. Amennyire tudta, egészben nyelte le a darabokat és nagy küszködés után végül teljes egészében elfogyasztotta a gyümölcsöt.
   – Érzel valamit? – kérdezte az egyik férfi.
   Rhanar megrázta a fejét. Percekig nem történt semmit, de aztán szíve akkorát dobbant, hogy azt hitte kiugrik a helyéről. Felugrott a székéről. Mély levegőt fújt ki, mely tisztán láthatóvá vált. Vörös színben kígyózott ki a szájából. Szeme is vörösesen csillogott és fekete bőrén bíbor csíkok kúsztak végig, majd tűntek el. Izmai sorra egymás után megfeszültek és maguktól rángatózni kezdtek. Olybá tűnt, hogy tagjai teljesen maguktól mozognak és hangokat kezdett hallani a fülében. Mintha egész testét újra alkotta volna valami, de egyáltalán nem érzett fájdalmat. Átalakuláson ment keresztül, amely perceken keresztül tartott és akkor ért véget, mikor teste végre egyhelyben maradt. Feje az ég felé szegeződött. Lélegzetében nyomonként még mindig látszott a numen.

   – Hogy érzed magad? – érintette meg a vállát Amelia.
   Mintha soha senki nem érintette volna meg korábban, oly élesen érezte a tapintását. Minden egyes izmát, legapróbb részleteiket, szívének összes dobbanását, s azt is hogyan szalad keresztül erein a vér, mind tökéletesen érezte. Mintha kétszer olyan gyorsan vert volna a szíve. Karja továbbra is hiányzott, de most úgy érezte, nincs is rá szüksége. Kinyújtotta megmaradt karját és tenyerében oly gyorsasággal és sűrűséggel hívta a nument, hogy az vörös színben világította be a terem egészét.
   – Elképesztően – felelte és folytatta útját a csúcs felé.