Szimfónia

   A Lusiard Aréna közönsége hullámzott, miközben a konferanszié üdvözölte a két csapatot. Ám mielőtt bejelenthette volna a mai játékot, Glienni szólalt meg. Hangja betöltötte az egész arénát. Kezében egy kéken vibráló korongot tartott, mely felerősítette hangját.
   – Várjon! – emelte fel hangját határozottan és az aréna elhallgatott egy pillanatra. – Azt javaslom változtassák meg a küzdelem szabályait!
   Csendes moraj zúgott végig a nézők sorain. Glienni határozott léptekkel elhagyta a kört és a páholyok felé tartott, melynek közepén Aernon ura foglalt helyet.

   – Aernon nagybecsű ura, Ifjabb Jasr Bolvar! Tiszteletreméltó polgáraid ma ugyanazért jöttek ide, amiért én is – hirtelen sarkon fordult és összetéveszthetetlenül Urielre mutatott. – Azért vagyunk ma itt, hogy kiderítsük mire képes! – a tömeg helyeslően mordult fel, s Glienni addig próbálta ütni a vasat, amíg meleg. – Azért jöttetek, hogy lássátok mire képes, nem igaz? – miután a közönség díjazta mondandóját, ismét a város urához fordult és valamivel szelídebb hangon folytatta. – Azt kérem tőled, Aernon ura, Jasr Bolvar, hogy teljesítsd alattvalóid kívánságát! Add meg a Világfának legfőbb vágyát! Engedd meg nekem, hogy mindenki előtt próbára tegyem az erényét! Anélkül, hogy a csapata, vagy a játék szabályai mögé bújhatna! A nevem Glienni Anastasia Belyaev-Elin! Aer, Masha és Leena Belyaev-Elin leszármazottja, Solsheim hercegnője és párbajra hívom ezt a kiválasztottat, akit anélkül emeltek mindannyiunk fölé, hogy bármit is bizonyított volna!
   A jelenlévők akár egyetértettek vele, akár nem, szép kis hangzavart csaptak. Véleményük azonban semmit sem jelentett, a döntést senki más nem hozhatta meg, csakis Jasr Bolvar. A város ura a magasba emelte kezeit és türelmesen várt néhány hosszú percet, míg a tömeg elhallgatott.

   – Glienni Anastasia Belyaev-Elin. A kérésed abszurdum. Ez a torna a csapategységet éppannyira próbára teszi, mint a kiválasztottak képességeit – szünetet tartott, melyet gyorsan megszakított a közönség egyre növekvő, jobbára elégedetlenkedő robaja. – Azonban! – vette elejét a további hangzavarnak. – A kérésed közben szándékosan megsértetted ellenfeled becsületét. Emiatt, kivételt teszek és a döntést az ellenfeled kezébe helyezem – rendelkezett. – Uriel, elfogadhatod a párbajt. Ezesetben a mai játék szabályai elvesztik érvényüket. Avagy, szembe nézhetsz velük a hagyományos módon, társaiddal együtt. Kíváncsian várjuk döntésedet – fejezte be a város ura és unott arckifejezéssel helyet foglalt.
   Glienni elhajította a korongot Uriel felé, aki elkapta azt. Mivel nem tudta, hogy kell kikapcsolni, az Aréna valamennyi nézője hallhatta a csapat beszélgetését.
   – Eszébe se ötöljön! Ne feledje a gyakorlással töltött órákat! –próbált Joachim parancsoló hangon beszélni, de kétségbeesett utózöngével hadarta a szavakat.
   Antair megérintette vállát és kényelmetlenül közel hajolt az arcához.
   – Nem bízhatsz benne! Ez egészen biztosan egy csapda.
   Az bizony… gondolta Uriel. Alaposan végigmérte Gliennit és tudta. Ez most nem egy elhamarkodott, érzelmi cselekedet volt. Látszott, hogy ezt jó előre eltervezte. Azonban félt attól, hogy Antair meg fogja ölni, ha esélyt kap rá.
Shohinra nézett. Barátja vékony vonallá húzta száját, felemelte vállait és diszkréten kitárta tenyerét.

   Végül Uriel bocsánatot kért csapattársaitól és egészen a szája elé emelte a korongot. Egyetlen szót ejtett ki száján, mely fülsiketítő hangerővel dördült el, a korong közelsége miatt.
   – Elfogadom.
   Urielnek nem volt bátorsága visszafordulni csapattársai felé. Tudta, hogy önző dolgot cselekszik, de számára ez most többet ért, mint a nagytorna. A csapatok távoztak az aréna szélére, a két kiválasztott pedig szembenézett egymással a kör közepén.

   – Sosem mondtad, hogy hercegnő vagy – szólította meg Uriel.
   – Akartam, de valami mindig közbejött – válaszolt, majd Uriel legnagyobb meglepetésére visszamosolygott. – Meg sem dicséred az új frizurámat?
   Uriel megkönnyebbülten kuncogott, miközben a konferanszié elsorolt néhány alapszabályt.
   – Nekem a régi is nagyon tetszett – ábrándos tekintetét oldalra fordította. – Mondd csak, akarsz fogadni? Ismerek egy remek étkezdét. A vesztes fizet a másiknak egy vacsorát.
   – És miből gondolod, hogy vacsoráznék veled?
   Uriel lehunyta szemeit, tekintete elkomorodott.
   – Igazad van – mondta a cipőjét bámulva. – Csupán szerettem volna elmondani, hogy az idő, amit a templomban töltöttünk, nem volt hazugság. Hálás vagyok amiért annyit segítettél nekem és… sajnálom – mondta és mélyen meghajolt.

   Glienni nem válaszolt. Lehunyta szemeit és mosolya kimért lassúsággal hervadt le az arcáról. Egy röpke pillanatra szomorúnak érezte magát, de mikor ismét felvillantotta tekintetét, már csak az elszántság maradt benne.
   A közönség elkezdte a visszaszámlálást, Aernon összes órája hetet ütött. A konferanszié elbődült és a küzdelem kezdetét vette. Glienni egyetlen pillanatot sem vesztegetett. Fehér, füstként szálló hajszálcsíkokban vette körül őt a numen és azonnal felröppent a levegőbe, nyújtott lábával rúgott a férfi nyaka felé. Uriel rámosolygott, ahogy alkarjával megállította. Bal kezével Glienni felé ütött, de támadása túl lassú és kiszámítható volt. A hercegnő a levegőből ereszkedve elkapta csuklóját, közelebb rántotta őt magához és gyomorszájon rúgta, majd súlyos ütést mért a fültövére. Uriel szédelegve próbált távolsághoz jutni. Glienni már kitámasztott és emelte bal térdét, de végül habozott és letette lábát a földre. Megvárta, míg a férfi visszanyeri egyensúlyát. Az oldalán lévő kardra pillantott, amihez eddig hozzá sem ért.

   – Húzd ki a kardod! Úgy harcolj velem, ahogy Antairral harcoltál! Ha maradt benned büszkeség, megtisztelsz azzal, hogy úgy támadsz rám, mintha meg akarnál ölni! – emelte fel a hangját és felkészült az újabb támadásra.
   Uriel lihegve nyerte vissza egyensúlyát. Lecsatolta oldaláról Anatémát, megszúrta ujját a keresztvason lévő tüskével és vére segítségével pengévé változtatta a fekete markolatot.
   – Azért te is megüthetsz rendesen – ravaszul mosolygott, megpróbált Glienni hirtelen haragjára hatni, de nem volt foganatja. Mély levegőt vett és hívta a nument az oldalára, mely üvegszerű, sötét kupolát alkotott körülöttük. – Szimfónia – suttogta és hamarosan két hangos dallam töltötte meg a kupolát.
   A Tizenkettes hírmondó aznapi száma egy teljes oldalt szentelt hiábavaló találgatásoknak a képességeit illetően. A tömeg alig várta, hogy lássa őt harcolni. Uriel azonban hatalmas csalódást okozott mindenkinek. A kupolába csak közelről lehetett rendesen belátni, a közönség maximum árnyalakokat kaphatott el belőlük. Mi több, tökéletesen hangszigetelt volt. Jó szolgálatot tett, odakint ugyanis hatalmas felháborodás kerekedett a párbaj élvezhetetlensége miatt. Ez a harc, kimenetelétől függetlenül úgy lett ismert, mint minden idők legkevésbé szórakoztató küzdelme.

   Uriel lehunyta szemét és az éteri dallamra koncentrált, mely lágyan és kellemesen duruzsolt a fülében. Glienni is felfigyelt a dalra és az volt az érzése, hogy hallotta volna már korábban. Nem hagyhatta azonban, hogy figyelme elkalandozzon, Uriel már felé tartott és a mellkasa felé szúrt.    Glienni sokkal gyorsabb volt nála, négy vágást is elkerült, de hiába próbálkozott ellentámadásokkal, Uriel megérezte hova készül lecsapni és mindannyiszor elkerülte őt.
   A férfi nem is próbált támadni igazán. Glienni tudta, hogy arra játszik, hogy lemásolhassa az erejét. Még a háta mögött megjelenő lökéshullámot is képes volt megérezni és elkerülni. A küzdelem így holtponthoz érkezett, mikor Glienni merész húzásra szánta el magát. Amikor Anatéma felülről csapott le az irányába, vakmerően előre nyúlt és megragadta a pengét, ami csontig hatolt húsába. Fogát összeszorítva, fájdalmak közt tűrte a fájdalmat, de nem eresztette el a kardot. Így végül elég közel került Urielhez, maga felé húzta a férfi karját, gyomorszájon ütötte őt majd homlokával bezúzta az orrát. Uriel nem tudott kikászálódni nehéz helyzetéből. Hiába lépett hátra azonnal, egy széllökés visszatessékelte Glienni felé, ki karjait a testéhez szorítva átkarolta őt és nyílegyenesen röppent fel a magasba, a tehetetlen férfival karjai között.

   Miközben a széllökés felfelé repítette, vetett egy pillantást Urielre. Szeme csukva volt, mintha ott sem lenne. Nem harcolt ellene. Érzelemmentes és nyugodt volt. Elérte a kupola tetejét. Magasabbra szeretett volna repülni, de nem pazarolta erejét arra, hogy összetörje. Ehelyett, több méter magasságban egyszerűen elengedte Urielt és hagyta, hogy a gravitáció elvégezze helyette a piszkos munkát.
   Uriel csukott szemmel, mozdulatlanul zuhant a föld felé. Ő egész idő alatt a dalra figyelt. Nem tartott sokáig, hogy teljesen ráhangolódjon erre a dalra, hiszen már ismerte. Egészen biztos volt benne, hogy ugyanezt hallotta akkor is, amikor a Fogyó Hold Templomában táncoltak. Tisztán hallotta a vágyakozását, olyan tiszta és őszinte volt akár az őt körülvevő fehérség. Szabadságra és szeretetre vágyott.
   Mielőtt földet ért volna, Glienni egy mély dörrenést hallott és ugyanabban a pillanatban, Uriel kinyitotta barna szemeit. Fehér numen jelent meg talpai alatt és fenntartotta őt a levegőben. Kecsesen ereszkedett alá és sértetlenül földet ért. Fehér-fekete egyvelegben, sebes tempóval cikázott körülötte a numen.
   Glienni idegesen szorította össze fogait és leszállt a földre. Újabb rohamra indult, de Uriel bűnbánó tekintete és legyőzött arckifejezése hezitálásra kényszerítette.
   Végre megértem – szólalt meg, egy pillanatra leengedve kardját. – Azt kívánom bárcsak hamarabb rájöttem volna.
 
   Hangjának rejtélyes őszintesége és szavainak halk súlya megzavarta Gliennit. Ekkor értette meg. A fehér numen nem csak a másolata volt a sajátjának. Az övé volt! Nem lehetett eltéveszteni, ahogy az ember nem téveszti el a saját hangját sem.
   A férfi kinyitotta szemeit és felgyorsult, átvette a kezdeményezést. Glienninek minden gyorsaságára szükség volt, hogy el tudja kerülni a kardot. Ellentámadásra még csak lehetősége sem volt és akárhányszor is próbálkozott, Uriel mintha előre látta volna és könnyűszerrel elkerülte. A kard először a vállát szúrta meg, utána az oldalát vágta át, majd a vádliját hasította fel. A vállszúrástól eltekintve nem szenvedett mély sebeket, de minél tovább küzdöttek, sebei annál jobban sokasodtak. Nem akarta elhinni, hogy gyorsabb nála, muszáj volt a dalra figyelnie, hogy időben elkerülje a pengét. Mély, búgó dob szólalt meg benne és egészen távolinak tűnő, csupa visszhangból álló üveghangok.

   Észrevette, hogy Uriel lépései inkább hasonlítanak tánclépésekre, mintsem rendes kardforgatásra. Mindent kizárt, egyedül a dallamra koncentrált és szemeit a lábaira szegezte. Minden lépésével ellentétesen mozgott és úgy látszott működik. A dallam elárulta a gazdaját és így Uriel hiába volt erősebb és gyorsabb, nem tudta kihasználni. A templom táncparkettjére képzelte magát és úgy próbált mozogni, mintha a férfi vezetné a lábaival. Hiába nem látta, ösztönösen lebukott a nyakának tartó penge elől és tökéletesen felvette Uriel ritmusát. Oldalra pördült egy szúrás elől és visszavágott. Öklével el is találta el a gyomrát. Mosolyogva egyenesedett fel, kezdte élvezni a küzdelmet. Inkább hasonlított táncra, mint harcra és érezte, hogy minél jobban felveszi a dallam ritmusát annál jobban nehezíti meg a dolgát.
   Sohasem élvezte még a küzdelmet. Soha, senki ellen. Most azonban azon kapta magát, hogy nem tudja levakarni a mosolyt az arcáról. Néhány perc után, mikor elrugaszkodott a levegőbe, meghallott egy vékony hangot. Az egész kupolát betöltötte. Olyan volt, mint egy szégyellős suttogás, ami egyszerre akarja azt, hogy meghallják és azt, hogy figyelmen kívül hagyják.

   Látni akarom a világot…
   A hang miatt azonnal oldalra fordította a fejét és kizökkent a dallamból. Uriel így meg tudta lepni. Váratlan könnyedséggel szelte át a levegőt és gyomorszájon rúgta. Glienninek le kellett szállnia a földre és vissza kellett nyernie uralmát a légzése fölött. Mutató és középső ujjai végén nument gyűjtött össze és Uriel felé célzott, egy fénysugárral telibe találta a combját. Nyert némi időt magának, azonnal behunyta szemeit és ismét a dalra koncentrált. Nem tudta, hogy micsoda valójában, de hallani akarta, amit mondd.

   Helyet akarok a világban…
   Uriel ismét közel került és a jelenlétével próbált ráijeszteni Gliennire. Nem volt hatása, ő már fülében hallotta legbelsőbb gondolatait.
   Nem hiszem el, hogy az élet csak ennyit kínál… Képtelen vagyok elfogadni…
   A kupola másik végébe röppent, hogy időt nyerjen. Egy eddig ismeretlen, új erő kezdett formálódni a lelkében.
   Elutasítom… megvetem ezt az életet… Én is értékes akarok lenni… Én is boldog akarok lenni…

   Uriel a távolból felé szegezte a kardját, melynek végén fehér-fekete energia sűrűsödött össze egy pontba. A gyorsan becsapódó numen átrepesztette a hercegnő egyik bordáját, le kellett szállnia a földre. A seb hevesen vérezni kezdett, de nem adhatta fel. Már olyan közel volt. Csak egy kicsi hiányzott, érezte. Visszafogott üvöltést hallatott, miközben talpra próbált állni, de térde megrogyott alatta. Becsukta szemeit és hangosan kérte azt a hangot, hogy szóljon hozzá. Mondja el mi a legfőbb vágya. Érezte, hogy el akarja mondani és a dallam nem is volt képes csendben maradni.

   Egy emberhez méltó életet akarok…

   Mély dörej szólalt meg a kupolában. A két dallam teljesen összefonódott egymással. Urielen valami túlcsorduló, mérhetetlen érzelmi hullám lett úrrá. Izmai elernyedtek és Anatéma kiesett a kezéből. A kétszínű numen továbbra is körülvette testét, de úgy tűnt, mint aki teljesen kiszakadt a jelenből. Könnyei folyni kezdtek, szája tátva maradt. Olyan érzés uralkodott el rajta, amit korábban nem ismert és egy pillanatra még azt is elfelejtette, hogy hol van. Csak bámult kábán a semmibe és észre sem vette, hogy Gliennie egy ugrásból mögötte terem és tiszta erőből nyakszirten rúgja.
   Abban a pillanatban, a kupola egy hangos csattanással darabjaira tört, majd szertefoszlott a levegőben. A dallam vele együtt elillant és a fekete numen, ami rövid ideig vad füstként vette körbe Glienni testét, elpárolgott. Uriel teste hosszan csúszott végig a betonon, véres foltot hagyva maga után.

   A közönség végre láthatott valamit a küzdelemből, de már csak a finálét kapták el. Uriel még valahogy feltápászkodott a földről, de csak botladozott. Még a legtávolabb ülő néző is láthatta, hogy Glienni – több helyen megsebesülve ugyan – de továbbra is áll, míg Urielnek az is nehézséget okoz, hogy talpra álljon és már a numen sem áll az oldalára.
   Csodával határos módon végül mégis felkelt és Glienni felkészítette magát a következő csörtére, de nem volt rá szükség. Uriel léptei esetlenek voltak akár egy részegé. A rúgás után agyrázkódást szenvedett. Két-három lépést tett meg, de lábai összeakadtak és elesett pontosan Glienni előtt, aki ösztönösen elkapta a testét. A hónaljánál fogva tartotta Urielt, aki alig érthetően, szótagokban beszélt hozzá.

   – Ne… menj… ne… – próbálta mondani, de csak hebegett a semmibe és nemsokára elvesztette eszméletét.
   Glienni továbbra is ott tartotta a kezében. El kellett volna engednie, de nem tette. Szíve feltárult előtte. Elmondta, hogy mennyire értéktelennek tartja magát. Hogy mennyire vágyik mások szeretetére és, hogy egyszerű álmai milyen távolinak tűnnek a csalódások és nehézségek miatt.
   Megkönnyebbült levegőt vett és végül elengedte a férfit. Karjait széttárva bámult a páholyra és büszkén elkiáltotta magát. Remélte, hogy ősei tanúi voltak diadalának. A közönség reakciója olvashatatlan, zűrzavaros morgás volt. Az eredményhirdetésre vártak mindannyian, de a konferanszié valamiért csendben maradt. Legtöbben figyelmen kívül hagyták amint egy fekete-fehér páncélos alak megközelíti az aréna hangulatmesterét és egy félreérthetetlen üzenetet suttog a fülébe.
   – Szabálytalanság történt a párbaj során! – jelentette ki a konferanszié. – Az egyik kiválasztott ellehetetlenítette, hogy az adminisztrátorok megfelelően ellenőrizzék a küzdelmet, ezért a párbaj kimenetele döntetlen. Egyik kiválasztott sem képes tovább folytatni a harcot, ezért az elődöntő kimenetelét az előre eltervezett játékkal döntjük el!

   Glienni és vele együtt a Lusiard Aréna teljes közönsége döbbenten hallgatta az ítéletet. Szó se róla, a küzdelemből kevesen láttak bármit is, de csalás nem történhetett, mivel a küzdelem során nem léteztek megkötések és tilalmak. Ráadásul mind láthatták a nyilvánvalót. Az egyik kiválasztott eszméletlen, a másik pedig még áll. Gliennivel együtt az egész aréna felhördült és százhúszezer torok kezdett vad rikácsolásba.

   – Csalók! – kiáltották egyesek.
   – Igazságot! – szajkózták mások, de végül az egész aréna egyesült egy nagy kiáltásban, melyet újra és újra szótagolva hajtogattak. – Holdfalók! Holdfalók!
   A kiabálás csak nőtt és nőtt. Hiába rohantak be az adminisztrátorok, hiába intette a tömeget csendre Jasr Bolvar, nem volt semmi haszna. A közönség a Holdfalók és egyre inkább Glienni nevét éltették. Még a szégyenteljes csalás ellenére is jól esett hallani, ahogy a Lusiard Aréna apraja-nagyja a nevét kiáltozza.
   A Kerberosznak kellett lecsillapítania a hangulatot. Megjelent az aréna közepén és rettegést ébresztő jelenlétével egész egyszerűen a torkokba fojtotta a kiáltásokat. Arra kérte a Lusiard Aréna nézőit, hogy bárki, akinek problémája van az eredménnyel, lépjen be bátran a küzdőtérre. Senki sem volt elég bolond, hogy szembe nézzen egy félistennel, a Kerberosz így diadalt aratva a tömeg fölött, arrogánsan vonult vissza.

   Elsőízben becsülte alá Aernon polgárait. Az ítélet azonban változatlan maradt, Glienni csalódottan hagyta el a küzdőteret és tért vissza csapatához. Ritius szabályosan őrjöngött, égre-földre esküdözött, hogy minden adminisztrátort ki fog belezni. Vexina nyugtatni próbálta őt, de nem sok haszna volt. Hűvös Folyó tökéletesen laza maradt.
   – Szívás – mondta és vállat vont. Többet nem törődött a dologgal
   Ayala az egyik adminisztrátor fülét rágta és csalódottan, káromkodások közepette tért vissza.
   – Nem lehet ezekkel beszélni! – mondta felháborodva – Az az átkozott kupola az oka! Arra hivatkoznak, hogy csalás történhetett odabent és, hogy nincs módjuk bizonyítani az ellenkezőjét! Egyáltalán, hogy lehet csalni egy párbaj alatt?
   Szabályosan a haját tépte. Megbotránkozva szidták az adminisztrátorok minden valaha élt hozzátartozóját, de nem értek el vele semmit. Glienni csalódottan figyelte, ahogy Urielt az adminisztrátorok hordágyra fektetik.
   A konferanszié eközben bejelentette, hogy a csapatok megmaradt tagjai fogják eldönteni az elődöntő sorsát. Glienni ellenkezett és harcra jelentkezett, de Ayala nem engedte neki, hogy harcoljon. Természetesen vadul ellenállt, amíg Ritius jobb belátásra nem térítette.

   – Hívd a nument! Ha tudsz még harcolni, akkor mutasd. Hadd lássam. – Glienni megidézte a fehér energiát, de orra vére kiszaladt. Ritius a kulcscsontján lévő sebbe nyomta ujját, miután a hercegnő felkiáltott fájdalmában. Rámutatott törött bordájára és a lábán lévő vágásokra is. – Antair egy lövésből elintéz. Ennyire meg akarod könnyíteni a dolgát?
   – De én…
   – Nem, Glienni! – mondott ellen határozottan Ayala. – Megbíztunk benned és megszolgáltad a bizalmunkat. Most itt az ideje, hogy te bízz meg bennünk.
   Azzal négy társa elindult az aréna közepére, hátrahagyva őt. Az adminisztrátorok előre kijelölt helyekre állították fel a kiválasztottakat, majd egy király megjelent az arénában és megváltoztatta a küzdőteret. Vastag földoszlopok emelkedtek fel öt méter magasságba, magukkal ragadva a kiválasztottakat.

   A szabályok nem voltak bonyolultak. Az oszloperdőt két térfélre osztották. Mindkét térfél végén egyetlen oszlop állt, ami magasabb és vastagabb volt a többinél. A kiválasztottak célja az volt, hogy erről az oszlopról lelökjék az ellenséget, míg megvédik a saját utolsó emberüket.
Glienni átkozni kezdte magát, amiért a párbajt választotta. Zephyr tökéletes lett volna erre a játékra! Csak szurkolni tudott társainak. Minden reménye bennük volt. Számukra azonban szörnyen előnytelennek bizonyult a játék. Ritius bénító képessége a földön utazott és az oszlopok között nem tudta eredményesen használni. Vexina hiába is próbált visszaugrani az időben, mert lehetséges volt, hogy két oszlop közé ugrik vissza és akkor bizonyosan lezuhan és szörnyet hal.
Glienni úgy érezte, hogy az egész világmindenség összefogott ellenük, de ha az univerzum nem is, Aernon adminisztrátorai biztosan.
   A küzdelem kezdetét vette. Ritius bátran rontott előre, hogy ledöntse az utolsó oszlopon lévő Antairt. Vexina a nyomában haladt és támogatni próbálta őt, de esélyük sem volt a közelébe érni. Napjának perzselő tüzével Antair szépen sorban minden egyes oszlopot kilőtt maga előtt, így megközelíthetetlen maradt a két kiválasztott számára.

   A játék a másik oldalon váratlanul hamar dőlt el. Shohin oroszlánná változott. Macskaügyességgel ugrándozott az oszlopok között. Hűvös Folyó vízsugaraival próbálta leteríteni, de nem tudta eltalálni. Shohin hátán ott lovagolt a kislány is, akit nem ismertek, de láthatóan fenemód élvezte a dolgot. Magasba emelt kezekkel ujjongott és úgy nézett ki, mint aki éppen élete csúcsán van.
   Hűvös Folyó folyamatosan, kétségbeesetten tartotta tűz alatt Shohint, de gyors, állatias mozgásával nem bírt el. Arany indák hullottak alá az égből, Shohin pedig hirtelen leugrott az egyik oszlopról. Hűvös Folyó későn vette észre, hogy az indák nem őt célozzák, hanem az oszlopot, amin álldogált. Shohin emberi alakjába változott, elkapta az oszlopra tekeredett indák végét és átrepítette magát a szomszédos cölöpre. Miközben földet ért, minden erejével meghúzta az indákat és egy tökéletes mozdulattal összezúzta a sámán talapzatát, ki így tehetetlenül repült lefelé.
   Shohin sportszerű volt. Megvárta míg zuhan és nem sokkal a föld alatt hálót formált neki az indákból, hogy elkapja őt.

   A másik oldalt Antair módszeres kíméletlenséggel pusztított el minden oszlopot, míg Vexina és Ritius számára alig maradt olyan pont, ahol meg tudtak állni. Joachim is ott lófrált mellettük egy szélső oszlopon, de egyáltalán nem csinált semmit. Gyakorlatilag Shohin és Antair ketten vették nyakukba a próbát, másik két társuk nem tett hozzá a csapat erőfeszítéséhez.
   Nem is volt rá szükség. Shohin számára a védtelen Ayala nem volt ellenfél. Teljes testsúlyával ráugrott az oszlopra, Ayala pedig önkéntelenül is hátra lépett, zuhanni kezdett. Shohin vele is lovagias volt és néhány indával elkapta esés közben, úgy tartotta őt az oszlop tetejéről.
   A próba ezzel véget ért, az oroszlán gyakorlatilag egymaga eldöntötte. A győzteseket mégis kifütyülték, a közönség lázadozott és továbbra is a Holdfalókat éltették. Szokatlan és felháborító esemény volt, hogy ilyen igazságtalanság történehetett és senki sem látta előre, hogy micsoda hatása lesz az óraműváros jövőjére.

   Másnap délre már mindenki tudott az arénában történtekről. A Tizenkettes Hírmondó kendőzetlenül állást foglalt az Administratiummal szemben. Sőt, az elődöntő másnapján a város legelhivatottabb szurkolói szimpátiatüntetést szerveztek az Administratium piramisa előtt, a Saturn negyedben.
   Az emberek szívében nem is igazán az gyújtott haragot, ahogy a Holdfalókkal bántak. A legfelháborítóbbnak mindenki azt tartotta, hogy a Kerberosz, egy idegen hatalom szólt bele a torna ügyeibe és ő követelt engedelmességet Aernon polgáraitól. A párbaj eredményét ugyanis nem az Administratium döntötte el és nem is Jasr Bolvar, hanem a Kerberosz. Sőt, a város ura maga is szót emelt a Kerberosz ellen és helytelenítette a döntését.

   A szimpátiatüntetés békésen kezdődött. A jelenlévő néhány száz ember elsorolta követeléseit az Administratium piramisa előtt. Ahogy a délután naplementébe fordult, a százakból ezrek, majd tízezrek lettek, s gyülekezésükkel párhuzamosan Aernon fegyveres milíciája is megjelent. Ez csak még inkább odavonzotta az embereket, akik megtöltötték a Saturn negyed egészét. A legfelső fogaskerékre vezető liftek és hidak csordulásig megteltek, a tüntetés a szomszédos fogaskerekekre is átterjedt. A Gyöngy Kilátó, a Thyriss Pláza, az Arleon Domb és a Kövér Udvar egyaránt szépen megteltek. Az Administratium piramisa előtt fokozódtak az indulatok. Úgy tűnt egy újabb lázadás van kialakulóban és a milícia erőtlen ahhoz, hogy megállítsa. Az Administratium Jasr Bolvar segítségét kérte, de ő nem tett semmit. Az események közelebb hozták őt a polgárokhoz, végre nem ő volt a leggyűlöltebb személy Aernonban. Az Administratium így a Kerberoszhoz fordult, aki kilenc emberével jelent meg a piramis előtt és oszoljt parancsolt a tömegnek.

   Aernon polgárai a: Kerberosz, takarodj! kiáltással válaszoltak.
   A Kerberosz nem ismerte fel, hogy a népharag nem igazán az Administratium ellen irányul, hanem iránta és az általa képviselt Mennyei Birodalom ellen. Nem volt tisztában azzal, hogy köztudomássá vált, ki hozta meg az elődöntő alatt született döntést, ahogyan az is köztudott volt, hogy Nihavielt a Panteon parancsára végezték ki, Jasr Bolvar maga olvasta fel az ítéletet rögtön azután, hogy végre is hajtotta. A polgárok pohara kollektívan betelni látszott.
   A Kerberosz tíz percet adott mindenkinek, hogy távozzon a Saturn negyedből és kijelentette, hogy mindenkit meg fognak ölni, aki ez idő alatt nem hagyja el az Administratium piramisát. Aernon polgárai büszkék és dühösek voltak, de döntő többségük nem akart magára haragítani egy félistent és nem akart meghalni egy elődöntőben született rossz ítéletért. A tömeg csendes lassúsággal oszlani kezdett. A tíz perc letelt, de a fenyegetés beváltása elmaradt. A város bonyolult logisztikája miatt csaknem egy teljes órára lett volna szükségük, hogy mindannyian távozzanak. Lassacskán tehát, de az emberek azért hazatértek és úgy látszott, kicsit megnyugodtak. A tíz perc letelt. A Saturn Negyeden még mindig duzzogó és acsarkodó polgárok idegeskedtek a lefelé vezető hosszú sorok miatt. Makacsabb részük továbbra is bőszen kitartott a bronzpiramis előtt. A Kerberosz használta a józan eszét és az idő leteltével mégsem adta ki a tűzparancsot, de ennek ellenére, mikor az idő letelt és az óra 10:34-et ütött, az egyik légionárius numennel támadt a polgárok egy csoportjára.

   Azonnal kitört a pánik. A Kerberosz sikerrel fogta vissza embereit és a helyi milíciát, nem került sor további harcra. A rémült polgárok azonban ezt nem tudták és hanyatt-homlok menekültek az életükért. A menekülő tömeg teljes pánikban próbálta elhagyni a Saturn negyedet, melynek eredményeképpen tizennyolc embert tapostak halálra és további harminckét súlyos sérültet ápoltak, akik közül további három nem élte túl az incidenst, de mindenki tudta, hogy ennél többen haltak meg. A menekülő, pánikba esett emberek úgy feltorlódtak, hogy egyesek átestek a Saturn Negyed szélén feszülő korláton és csak megbecsülni lehetett, hogy hányan zuhantak az óraműváros gyomrába. A karbantartók éjt nappallá téve kutattak, de csak holttesteket találtak, élőket nem.
   A tragédia hatására ifjabb Jasr Bolvar egy héttel elhalasztotta a döntőt és három napos virrasztást rendelt el, melyre még a szigorú időbeosztások alól is mindenkit felmentett. Azt is megígérte, hogy a légionáriust, ki parancs nélkül tüzet nyitott, a Saturn Negyed közepén, Ianus Temploma előtt fogják nyilvánosan felakasztani. Erre azonban sajnos nem került sor. Jasr Bolvar is megértette, hogy erre semmiképp sem kerülhet sor, bele kellett törődnie, hogy a polgároknak tett ígérete beváltatlan marad. A légionárius szolgálati sisakja ugyanis Weher Atmund arcát rejtette maga mögött. Nem hozhatták nyilvánosságra az elkövető személyét, hiszen azzal bevalották volna, hogy megintcsak szándékosan befolyásolták a nagytorna kimenetelét. A tömeg viszont igazságot követelt. Weher Atmundot a biztonság kedvéért kicsempészték a városból és egy közönséges bűnözőt akasztottak fel helyette. Egy Ma’cher Lenti nevű szélhámost választottak, aki már tizenhárom éve ült az Acél Csillag fogaskerék börtönében. A légionáriusok a biztonság kedvéért úgy megcsonkították, hogy senki még csak véletlenül se ismerhesse fel az arcát, továbbá kivágták a nyelvét is. A fogoly távolról sem volt ártatlan, de két év múlva szabadult volna. Így tettek igazságot a halottakért.

   Az áldozatoknak emlékművet emeltek a Lusiard Aréna mellett. Az elkövetkezendő három napban Aernon kulturális élete megszűnt létezni, a virrasztás végére azonban máris emlékkoncertek, felolvasóestek és sebtiben megírt színházi előadások várták a polgárokat.
A várost gyász és fortyogó indulat kerítette hatalmába, melynek csak egy szikrára volt szüksége, hogy kitörjön. Minden idők legkevésbé várt döntője előtt az indulatok a tetőfokára hágtak.
   A befolyásos, tanult polgárok, akik eddig Jasr Bolvart gyalázták, elkezdtek megbékélni vele. A polgárok döntő többsége egyetértett abban, jól kezelte a történteket és támogatni kezdték őt. Haragjuk új céltáblája a Kerberosz lett. Addig is, szívükbe zárták az áldozatok és az előző év harcai alatt elhunytak emlékét és vártak. Nem tudták mire, de vártak. Az emberek megérzik a változást. Ott van a levegőben, a város hangulatában az embertársak tekintetében. Az emberi összetartás ereje, ami csak a halandóké. Az erő, amit a királyok nem értenek meg és amihez nem is érhetnek fel soha.

   A hangulat hasonlóan tragikus volt a Holdfalók szállásán. Vexina nem tört túlságosan letörtnek de Ayala nagyon is a lelkére vette a vereséget. Alig tudták megnyugtatni, még Ritius is visszavett féktelen haragjából, csakhogy enyhítsen kicsit a fájdalmán. Nem sok haszna volt, Ayala bezárkózott a szobájába és egyedül kívánt maradni. A többiek ittak. Nem tudtak mást tenni, felbontották vésztartalékaikat és így csillapították fájdalmukat. Vexina nem bírta túlságosan az italt és lefeküdt, míg Hűvös Folyót talpon maradt társainak kellett felcipelnie az emeletre.
Glienni és Ritius tovább ittak. Egy üveg bort vett át a harcostól, amit már igazán nem kellett volna megbontaniuk. Tudta, hogy szörnyű másnaposság lesz a vége, de nem tudott mást tenni. Csak abban bízott, hogy a reggeli szenvedés elmossa a most érzett csalódást. Meghúzta az üveget, majd halkan törte meg a csendet.

   – Sajnálom – mondta. Többször is bocsánatot kért az este folyamán, de úgy érezte Ritiustól kettesben is elnézést kell kérnie, mert ő bízott benne a leginkább. Nélküle nem tudta volna meggyőzni Ayalát.
   A harcos csak legyintett és átvette az üveget a kezéből.
   – Elmondtam már neked, hogy miért mászom a Világfát? – kérdezte hirtelen, Glienni pedig feltette könyökét az asztalra és kíváncsian hallgatott. – Tudod, a harcos elsősorban védelmező. Ahogy öregszem, azt tapasztalom, hogy egyre több mindent kell megvédenem, mint harcos. A szüleimet, a törzsemet, a szerelmemet, a társaimat – mutatott hetykén Gliennire. – Ez súlyos felelősség, ezért erősebbé kell válnom, nehogy összeroppantson. Az én kultúrámban egy harcos a vadászat által edzi önmagát. Fontos, hogy olyan prédát válasszon, amihez fel kell érnie. A templomban mindvégig azt kerestem, aki legyőz engem. A vereség szégyene új indítékot ad, hogy jobb legyek. Rajtad keresztül erősebbé válok és felülemelkedek rajtad. Ezért tartottam veled – fejtette ki Ritius, Glienni pedig jólesően hallgatta szavait. Ez volt az egyik legszebb bók, amit valaha hallott. Ritius aztán keserű kacajra fakadt és megrázta a fejét. – Csak ma vált világossá, hogy mennyit kell még fejlődnöm. Nem küzdöttél velem azzal a tűzzel, amivel ma az arénában.

   – Mire gondolsz? – kérdezte a borosüveget keresve szemével.
   A harcos csibészesen rámosolygott, mintha elárulta volna magát.
   – Láttalak – bökte vállon a nőt. – Jól érezted magad. Mosolyogtál. Élvezted a harcot.
   – Persze, hogy élveztem – nevetett, felemelte vállait és kihúzta magát. – Meg akartam őt büntetni! Meg akartam mutatni mit veszített el – mondta határozottan, ökölbe szorított kézzel. A mosoly aztán lehervadt az arcáról.
   – Megtetted – helyeselt a férfi. Ivott a borosüvegből és átnyújtotta barátjának. – Milyen érzés volt?
   Glienni bambán meredt rá, aztán az üvegre és ivott.
   – Nem is tudom, Ritius… – rázta a fejét. – Nem volt olyan jó érzés, mint amilyennek elképzeltem. Jól esett győzni, de akkor is… mindazok után ami történt, amennyire haragudtam rá… a végén már nem voltam dühös. Most sem vagyok – mondta eltűnődve és ivott. – De akkor is, nem bocsáthatok meg neki olyan könnyen és…

   Ritius nehéz sóhajok közepette hallgatta mondandóját. Ő emlékezett arra, amit Glienni elfelejtett. Mikor utoljára ennyit ittak, Tűzbölcső után, Laürette városában, volt egyszer egy hasonló beszélgetésük, ami nagyon-nagyon hosszúra és érzelmesre sikeredett. A harcos így mondandója közepén megállította és mint aki belefáradt már a témába, ráripakodott. Szigorúan nézett Glienni szemébe és megfeszítette arcizmait.

   – Jaj, fejezd már be! – mondta határozottan, az asztalra csapva. – Mikor fogod már végre beismerni? – kérdezte szinte már felháborodva.
   – Micsodát? – kérdezte Glienni zavartan.
   Ritius egy ijesztően hosszú és mély levegőt vett, ami minden izmát átmozgatta nyakában és vállában. Vett még egy levegőt, teljesen zavarba hozva a nőt. Mikor ezzel végzett, roppant visszafogott és diplomatikus hangon szólalt meg.
   – Glienni, te a barátom vagy és szeretlek – tette a szívére a kezét, majd gyengéden megérintette a nő csuklóját. Aztán erősen megszorította – de ha megint elkezded ezt a sehová sem tartó mellébeszélést én tiszta erőből pofán foglak csapni! Csak ismerd be!
   – Ugyan… én csak.
   – Ismerd be! Tetszik neked, akarod őt!– kiáltott rá a részeg harcos, kicsit sem visszafogva temperamentumát.
   – És akkor mi van? – szétdobta karjait és sűrűn kapkodta a levegőt. – Mi van, ha igazad van, mi?– kérdezett vissza sértődötten. Jócskán részeg volt már, nyelve gyakran elbotlott. – Valaki mást választott helyettem!
   – A fenébe is Glienni, kiválasztott vagy! Megtanulhattad már volna, hogy működnek a dolgok! – csapott tenyerével az asztalra – Ha akarsz valamit, harcolnod kell érte! Meg kell küzdeni minden egyes kis szarságért! Ez az ösvény törvénye! Az élet törvénye! Úgyhogy rajta! Ismerd be! – feszítette tovább a húrt a harcos.

   Még vagy két percig kiabáltak egymással, mire Glienni végre megtört. Feje búbjáig vörös volt, megitta az üvegben lévő összes bort és már nagyon, de nagyon haragudott a harcosra, hogy nem hagy neki békét.
   – Jól van, fogd már be a szádat, te barom! – üvöltött Ritiusra. – Tetszik nekem! Akarom őt! Tessék, ezt akartad hallani? Tetszik a mosolygós, vastag szájával meg a nagy, barna szemeivel, amivel úgy tud nézni mint valami kiskutya és én sosem tudom eldönteni mit csináljak, mikor úgy néz rám és ahogy táncol, Ritius… – nagy levegőt vett, pupillája mámorosan a plafon felé fordult és láthatólag a puszta emlék is megmozdított benne valamit – esküszöm, akkor azt hittem…
   – Jól van, na! Jól van! Csak azt mondtam, hogy ismerd be, nem azt, hogy ódát zengj róla nekem! Ha tudni akarod, nekem nem a zsánerem!
   – Örülök, hogy nem fogunk összeveszni rajta, de te kényszerítettél, most már végighallgatod! – csapta az üveget az asztalra. Nagyot sóhajtott. Fogalma sem volt hol tartott és mivel akarta folytatni, de az érzéseivel tisztában volt. Az arénában hallott dallam csengett szüntelen a fülében.    – Az arénában meghallottam mire áhítozik oly kétségbeesetten. Egy pillanatra csak át akartam ölelni, ahogy egyszer ő ölelt át engem és el akartam mondani, hogy megérdemli… – felkuncogott és egy fáradt sóhaj közepette végighúzta tenyerét az arcán, kezének rejtekéből fejezte be a mondatot – annak ellenére, hogy olyan ostoba és meggondolatlan… érdemes a szeretetre – felkuncogott – vagy talán pontosan azért.

   Ritius odalépett hozzá és megragadta kezét, majd elhúzta azt Glienni kipirult arca elől.
   – Látod, nem is volt nehéz? – váltott megnyugtató hangra. –A Világfa sem dőlt össze. Csak annyi történt, hogy hangosan kimondtad azt, amit érzel. Nem jobb érzés? – kérdezte pimasz mosollyal.
   – Annyira utálom, amikor ilyen vagy – mondta neki a fogain keresztül préselve ki a szavakat.
   – Azért vagyok ilyen, mert szükséged van rá – nevetett fel Ritius és átölelte a lányt. Ha ivott, mindenkivel folyton ölelkezett, ám miután elhúzódott, komolysággal szólt. – Nem akarok még jobban a lelkedre beszélni. Csak annyit mondok, hogyha valami ribanc közém és a férfi közé merne állni, akit szeretek… én kurva élet, hogy nem hagynám annyiban!

   Uriel másfél napot töltött az ispotályban, miután agyrázkódással kezelték. A Tizenkettes Hírmondó másnapi számából értesült az elődöntő eredményéről és a Saturn negyedben történt tragédiáról. Képtelen volt megérteni, hogy miért is mennének el az emberek ilyen messzire egy igazságtalan ítélet miatt és szégyellte magát, amiért veszített. A harc végére nem is emlékezett, csak arra a hirtelen érzésre, ami magával ragadta.
   Majd egy teljes napot átaludt, ezért csak most tudott rendesen szót váltani társaival. Shohin volt az első, aki meglátogatta.

   – Hogy lehet, hogy győztünk? – kérdezte összezavarva.
   – Kettőt, könnyebbet – rázta a fejét Shohin. – Mindenki ezt találgatja a városban. Azért vagy csalódott mert veszítettél, vagy azért mert végül továbbjutottunk?
   – Mindkettő – válaszolt rövid sóhaj után. – Sajnálom. Nem tudtam, hogy a képességem fordítva is működik…
   – Hát, én sem. Szinte szégyellem, hogy nekem nem jutott eszembe hamarabb – rázta a fejét és hosszú ideig csendben maradt.
   – Hol van Amelia?
   – Nem jött vissza.
   – Értem – motyogta Uriel.
   – Jól vagy? – kérdezte Shohin aggodalmasan.
   – Igen… – nézett rá Uriel nyugodt tekintettel. – Jól vagyok – mondta, majd felkelt az ágyáról és el akarta hagyni az ispotályt.

   Az orvosok még egy óráig vizsgálgatták mielőtt végre kiengedték. Szüksége is volt erre az órára, hogy átgondolja helyzetét és eldöntse mit szeretne csinálni. Először is, mindenképpen le akarta róni kegyeletét a tragédia áldozatai előtt, mert felelősnek érezte magát. Úgy érezte nem került volna sor a történtekre, ha le tudja győzni Gliennit. A Saturn Negyed felé vették az irányt. A legmagasabb fogaskerékre vezető úton az emberek megbámulták őket. Volt, aki csalónak nevezte őt, vagy válogatott szitkokat zúdítottak rá, de Uriel érezte, hogy a félelem vezette nyelvüket és nem a harag. Aernon hangulata megváltozott, majd felrobbant a feszültségtől. Elnyomott indulatok rejtőztek minden sarkon, olyan volt akár a baljós tenger, vihar előestéjén. Shohin elkísérte az emlékműhöz. Mads vezetésével találtak oda és közösen imádkoztak előtte. Uriel nem ismert imádságot, de tiszteletteljesen meghajtotta fejét, becsukta szemeit és összekulcsolta kezét.
   Az emlékművet és a teljes negyedet őrizte a milícia, de az óraműváros élete egyébként zavartalanul haladt tovább. A Saturn negyed sűrű embertömege elhaladt mellettük és néhányan megálltak, ahogy meglátták őket.

   Aernonban nem álltak meg csak úgy az emberek. Mindenhová másodpercre pontosan kiszámolva indultak el. Látva azonban, ahogy a kiválasztottak – akikre sokan majdnem annyira haragudtak, mint a Kerberoszra – kimutatják tiszteletüket, megálltak. Sőt, Aernon egyik polgára odasétált hozzájuk. Egy szót sem szólt. Megállt mellettük, imára kulcsolta a kezét és kimutatta együttérzését. Mások is csatlakoztak. Egyre többen. Uriel nem érezte helyénvalónak, hogy távozzon. Úgy érezte csapatának jelenléte valamilyen furcsa módon összehozza az embereket.    Hosszú percekig virrasztottak együtt néhány tucat polgárral. Senki sem szólalt meg, hacsak nem azért, hogy hangosan imát rebegjen Ianus felé. Száz ember is összegyűlhetett már körülötte, mikor valaki megtörte a csendet. Izgatott, tolakodó hangnemben szólalt meg és mire Uriel kinyitotta a szemét, már egy kék korong lebegett előtte és egy nő hangja ütötte meg a fülét. Mögötte egy tizenéves fiú feszes pozícióban pennát és papírt tartott, készen állva arra, hogy minden szavát feljegyezze.

   – Elnézést! Egy szóra kérem! Keila sa Lail vagyok a Tizenkettes Hírmondótól! Szeretnénk hallani a gondolatait…
   – Kérem, maradjon csendben – szólt rá szigorúan Uriel. – Ez itt egy kegyhely.
A kitartó riporter lehalkította ugyan hangját, de nem tágított.
   – Kérem árulja el; miért jöttek ide?
   – Ha megmondom, akkor megtiszteli a virrasztásunk békéjét? – kérdezte élesen. Az újságíró persze bólintott, bármit megígért volna csakhogy kicsikarjon belőle valamit. – Azért jöttünk, hogy lerójuk a kegyeletünket.
   – Mit gondol a párbaj ítéletéről? Jogosnak tartja a győzelmüket?
   – Megetessem magával ezt a valamit, hogy végre békén hagyjon? – kérdezte gorombán és elpöckölte a hangosító eszközt. – Megmondtam, hogy békében szeretnénk virrasztani! Nem válaszolok több kérdésre!
   – Válaszolj! – hallott egy hangot mögüle. Egy idősebb nőhöz tartozott.
   – Igen! Hallani akarjuk! – mondta egy nála fiatalabb fiú.
   – Tudni akarjuk mi történt, ha már elrejtette a szemünk elől!
   Uriel összenézett Shohinnal és úgy érezte nincs más választása. Az ő jelenléte miatt gyűlt ide ez a kisebb tömeg.

   – Jól van… – sóhajtott. – Nem tartom igazságosnak az ítéletet. Az újságban olvastam, hogy maguk nem sokat láttak a párbajból. Hadd mondjam el, hogy kemény küzdelmet vívtunk és alulmaradtam. Ilyen egyszerű – fordult el kelletlenül. –  Sajnálom Gliennit. Megérdemelte volna, hogy ott legyen a döntőben. Szépen harcolt és csak gratulálni tudok neki.
   – Mit gondol a Kerberosz tetteiről? Arról, ahogy csendre intette az arénát és a csütörtöki tragédiáról?
   – Nem tudom – rázta meg a fejét. – Egész idő alatt eszméletlen voltam, de úgy érzem még ma is élnének, ha megnyerem a párbajt. Ezért jöttem ide.
   – A döntőben Nihaviellel kell szembenéznie. Izgul miatta?
   – Emiatt nem.
   – Gondolja, hogy megnyeri a Genezist?
   – Talán megnyerem. Talán nem.
   – Amelia von Utregar miért nincs magával?
   – Mert most éppen máshol van.
   – Mondana… bármit?
   – Hmm… eszembe jutott, hogy tartozok valakinek egy vacsorával. Szeretném, ha az újságcikkben leírná, hogy a… – elfelejtette hol is ették azt a finom pörköltet néhány napja, de azt tudta, hogy Mads felesége volt a tulaj és a szakács egyszemélyben. Magához hívta kalauzukat és segítséget kért tőle. – Szóval az Artizán falatozó, a Vaskapu negyedben. Ott megtalál.

   – De kicsoda?
   – Csak írja le. Kérem.
   A további kérdésekre nem válaszolt és nagy nehezen kijutottak a Saturn negyedről. Mögöttük az emberek oszlásnak eredtek. Másnap reggel hirdetése meg is jelent a Tizenkettes Hírmondó címlapján egy másfél oldalas bulvárcikkel karöltve, amiben arról is beszámoltak, hogy Amelia von Utregar sem az arénában, sem az ispotályban nem jelent meg kedvesével. Kímélte idegeit és ezúttal nem vette kezébe az újságot.

   Csak másnap jött rá, hogy az újságban elejtett üzenetéhez elfelejtett időpontot társítani. Jókora hiba volt ez az óraművárosban, így nem volt más választása, mint idejekorán megérkezni az Artizán falatozó elé, már fél kettőre ott volt. Mads vezette el odáig és szükség is volt a jelenlétére, ugyanis Uriel főcímlapra bújtatott kis hirdetése miatt a hely színültig megtelt és Mads felesége, Agueda alig győzte kiszolgálni az éhes szájakat.
   A vendégsereg délutánra úgy megnövekedett, hogy már ketten sem bírták. Továbbá, jó pár hölgy a városban magáénak érezte a felhívást. Uriel több tucat nő előtt próbált mentegetőzni, élete egyik legzavarba ejtőbb élménye során. Hogy elrejtőzzön a nem kívánt figyelem elől, a konyhába menekült, konyharuhát vett magára, kést ragadott és besegített a munkába.

   Agueda folyamatosan szabadkozott és még akkor is arra bíztatta, hogy ne koszolja össze magát mikor nyilvánvalóan látszott, hogy hárman is kevesek a munkához. A zöldségek és húsok szeletelése közben jobban telt az idő. Az óratorony ötórai harangszója szólt, de ő úgy belefeledkezett a munkába, hogy észre sem vette. Sokat tornáztatta agyát mostanában, a munka kellemesen kikapcsolta. Csak a naplemente közeledtével eszmélt rá, hogy Glienni még sehol és már el is könyvelte magában, hogy nem fog jönni. Folyton hegyezte érzékeit és mikor belül már elkönyvelte, hogy próbálkozása hiábavaló volt, váratlanul megérezte a jelenlétét.
   Kinézett a falatozó ablakán és hamarosan meglátta őt. Szíve hatalmasat dobbant. Vékony, ezüstfehér ruhája szabadon hagyta vállait és karjait, a szövet alját díszítő hullámminta szépen illeszkedett barázdált, vörös szoknyájához, mely szűk vonalban simult lábaihoz és a bokájáig eltakarta őt. Nyakában ugyanaz a fényes, akvamarin nyaklánc csillogott, amit már többször is látott. Lángvörös haja szokatlanul hullámos volt, nyugodtan pihent a nyaka mentén és ellenállt a Vaskapu negyeden állandóan jelenlévő heves, folyami szélnek.
   Uriel nagy levegőt vett, majd tüstént maga mögött hagyott mindent. Kilépett és üdvözölte őt, útközben levette koszos szakácsköpenyét.

   – Mit műveltél magaddal? – kérdezte Glienni zavart mosollyal.
   Uriel körülnézett ruházatán, melyet vörös és barna foltok tarkítottak. Megszagolta kezeit és a nyers hús szagától halványan prüszkölt egyet.
   – Munkára fogtak – tárta szét kezeit zavarában és nagyon szégyellte magát, amiért tönkretette megjelenését, miközben Glienni szemmel láthatóan rászánta az időt, hogy kicsinosítsa magát. – Összeüssek neked valamit? Már egészen belejöttem.
   Glienni egy picit töprengeni látszott, de végül megrázta a fejét.
   – Azért örülök, hogy eljöttél – mondta Uriel megkönnyebbült arckifejezéssel.
   – Elég szokatlan meghívást intéztél. Ugye tudod, hogy a városban van posta is?

   Uriel csak megvonta a vállát és tett felé egy lépést, mikor arra lett figyelmes, hogy a tömeg egyre vészjóslóbban sűrűsödik körülöttük. Többen is méregetni kezdték őket és csakhamar, egy fiatal fiú oda is rohant hozzájuk és elkérte az aláírásukat. Mások is közeledtek, de mindketten el akarták kerülni a polgárok társaságát. Glienni a fogaskerék közepét elfoglaló óratoronyra pillantott. Rámutatott, Uriel pedig sebesen bólintott. Átkarolta őt és hamarosan elrugaszkodtak a földtől, meg sem álltak egészen a toronyig, melynek tágas tetején értek földet. Uriel zihálva ért földet és a térdeit szorongatta, de néhány nagy levegő után visszanyerte nyugalmát.

   – Ezt sosem fogom megszokni – rázta a fejét szórakozottan, majd helyet foglalt Glienni mellett, aki ez idő alatt leült a torony szélére.
   – Még sosem hívtak randevúra újságcikken keresztül.
   – Mindig van egy első alkalom – vonta meg a vállát játékosan, majd csend ült közéjük. Nem is tudta mit mondjon, most, hogy itt vannak. A legjobbnak azt látta, ha kendőzetlenül kimondja azt, ami a szívét nyomja. – Szeretnék bocsánatot kérni. Bunkón viselkedtem Tűzbölcsőben. Tudom, hogy nagyon megbántottalak és amennyit ér, sajnálom. Ostobán viselkedtem.
   Glienni egy darabig hallgatott. Lénye egy része még mindig haragudott rá, de úgy érezte neki is könnyítenie kell a lelkén.

   – Én is sajnálom. Elvártam, hogy megérts engem, de képtelen voltam megnyílni. Nem tudtam bízni benned, amikor számított – vallott színt szemlesütve. – Nagyon féltem attól, hogy mit gondolnál rólam, ha megtudnád ki vagyok. Igazából… még mindig félek tőle.
   – És… szeretnél most beszélni róla? – kérdezte óvatosan.
   Glienni a mély, barna szemekre meredt, majd a tágas Aernoni égboltra, ahonnan Vorien holdsarlója sütött le rájuk. A fogaskerekek csendesen jártak alattuk. Most is nagyon nehéz volt beszélni a múltról, de erőt vett magán.

   Az égre nézett és elkezdte mesélni a történetét. Nem tartott szünetet. Egy pillanatra sem tekintett máshova, hacsak nem a térdeire. Urielre egyszer sem nézett. Gépiesen kezdett el mesélni, de aztán érzései elragadták és úgy folytatta, mintha minden tegnap történt volna. Minden szava visszhangozta az akkor átélt érzéseit, emlékeinek borúját vagy derűjét. Mesélt neki Solsheimról, a Sárkány Palotájáról és a sorsról, amibe beleszületett. Antairról, Raduinról, Szeráfról, Ulrichról és Wieséről is. Egyetlen részletet sem hagyott ki. Sokáig mesélt, de végül mindent elmondott. Egészen addig a pontig, amikor Antair a szeme előtt végzett Szeráffal. Egyetlen részletet sem ferdített el, pedig gyakran kísértésbe esett. Sohasem mesélte el ezt a történetet, egy évtizedig őrizte magában. Még Ritiusnak is csak részleteket mondott el. A szíve majd kiugrott a feszültségtől, annyira félt attól, hogy Uriel mit fog mondani. Rá sem mert nézni. A férfi hozzáért a vállához és előrehajolt, hogy elkapja a tekintetét, de Glienni elfordult.

   – Jól vagy? – kérdezte. A nő rápillantott egy kis megnyugvás reményében, de a zöld szikra hiányzott a tekintetéből. Végtelenül sebezhetőnek tűnt. – Tudnod kell, hogy emiatt nem gondolok másképp rólad. Sőt, szerintem bámulatosan erős vagy. Ennyi szörnyűség ellenére mégis megőrizted önmagad. Tisztellek érte.
   – De Uriel… – fordult felé hirtelen Glienni és könnyek gyűltek a szemébe – én megöltem Raduint! – szipogta, s hangjában felszínre tört minden elfojtott bűntudat. – Apám helyett apám volt és én szó szerint hátba szúrtam! – Ajka lebiggyedt, nehezen vette a levegőt és sírni kezdett. – Szerettem őt! – zihált hangosan. – Apát is… – szipogott – nagyon szerettem és… és Szeráfot is, de Raduin… őt én… a saját kezemmel… – nem tudta befejezni a mondatot.
   Uriel óvatos mozdulattal átkarolta a vállát, majd szorosan magához ölelte. Hosszú percekig, csendesen hagyta, hogy kisírja magát, miközben simogatta a hátát és a haját.

   – Én öltem meg Aaront – szólalt meg, miután Glienni picig elcsendesedett. – A barátomat, akiről meséltem neked. Haldoklott így megkért rá és én megtettem. Tudom, hogy nem ugyanaz, de… tudom milyen érzés. Önkezeddel megölni azt, akit a legjobban szeretsz. Neked Raduin és Wiese aznap összetörték az egész világodat. Én nem biztos, hogy bűntudatot éreznék azok után, amit tett.
   – Erre… – újabb szipogás – akkor sincs bocsánat. – Egy darabig hallgatott, majd folytatta, miután a sírása csendesedett. – Úgy szeretném helyrehozni, lemosni magamról ezt a bűntudatot… de ettől sosem szabadulhatok.
   – Ez így van – mondta Uriel és most is maga előtt látta Aaront, párnával az arcán. – De megtanulhatsz együtt élni azzal, amit tettél. Talán Raduin is szenvedett valamiért és amikor szenvedünk, a szívünk tévútra vezet minket. Alighanem azért volt oly védtelen a színed előtt, mert eluralkodott rajta a megbánás.

   Glienni végül kibontakozott az öleléséből és kissé megnyugodott. Uriel szavai elgondolkodtatták, de nem feltétlenül azon, amire a férfi gondolt.
   – Valamit meg kell kérdeznem. A párbaj végén, mikor felvettem a színed a numenben, teljesen szétestél és… sírtál – tette hozzá bizonytalanul. – Miért?
   – Neked értened kell – mosolygott és egy apró intésére megszólalt két dallam. Az óratorony tikk-takkolása metronómként járt alattuk. – Szimfónia azért létezik, hogy megérthessek másokat. Azt hiszem nem voltam tisztában azzal, mennyire vágytam arra, hogy engem is megértsen valaki – mondta komolyan, majd válla megrándult és fesztelenebb hangnemben folytatta. – Úgy éreztem magam, mintha a világ összes súlya leszakadt volna a vállamról. Örömömben sírtam.
   – Már el tudom képzelni miért hagytad életben Antairt. Ez az élmény…
   – Igen és most, hogy a te dalodat is megértem, nincs kétségem afelől, hogy jól döntöttem – húzta ki magát. – Ezért nem fogsz szeretni, de ti hasonlítotok egymásra. Mindketten mély érzésekkel gondoltok az otthonotokra és önpusztító bűntudat van bennetek. Ráadásul túl csökönyösek vagytok ahhoz, hogy igazán szembe nézzetek ezzel az érzéssel, pedig ha megtennétek, még az is lehet, hogy segíthetnétek egymásnak.

   Glienninek nem tetszett ez a megjegyzés, de ahelyett, hogy vitába szállt volna, úgy döntött, hogy megpróbálja kiforgatni Urielt az álláspontjából.
   – Említettem amúgy, hogy házasok vagyunk?
   – Mi?! – szakadt ki belőle a kérdés hangosan. Majdnem leesett a tetőről és Glienninek meg kellett ragadnia a gallérját, hogy megőrizze egyensúlyát.
   – Antair a férjem – mondta és nem tudta levakarni vigyorát.
   – Mi a franc, Glienni?! – teljesen kikelt magából, felpattant és járkálni kezdett. Elvékonyodott hangon folytatta. – Ez egy elég fontos tudnivaló, nem gondolod? Az istenit! Értékeltem volna, ha felvilágosítasz mielőtt fülig beléd szeretek!
   Glienni számára mindent megért az arckifejezése, de utolsó szava után a szája tátva maradt.
Uriel teljesen megfagyott. Dühös volt, amiért ilyen semmilyen módon szaladt ki a szó ingerültségében. Egy darabig csak meredtek egymásra és Glienni megérezte, hogy a férfi mennyire zavarban van.

   – Gyere – hívogatta. – Ülj vissza. – mondta és miután Uriel bizonytalanul helyet foglalt mellette, kezébe kulcsolta kezét, hogy kissé megnyugtassa.
   Uriel másik kezével még mindig a fejét fogta és igyekezett úrrá lenni az érzésein.
   – Muszáj tudnom… – szólalt meg bizonytalanul. – Ugye ti nem…
   – Mit nem gondolsz! – Glienni úgy felháborodott, hogy még a kezét is elkapta. – Csak nem gondolod, hogy odaadnám a szüzességemet neki? – kérdezte felháborodva. Hangjában olyan hevesség uralkodott, hogy Uriel még bocsánatot is kért a kérdésért. – Igazság szerint, én… én még nem is voltam férfival.
   Nem igazán gondolta végig, ahogy színt vallott, de nem érezte úgy, hogy megbánta volna. Félve mondta ki, de biztonságban érezte magát. A múltat illetően meg tudott nyílni, s ezután ez már nem tűnt olyan nagy dolognak.
   – Nekem is tudnom kell valami. Te és Amelia… ez mégis hogy történt meg? – vonta kérdőre.
Uriel nagyot sóhajtott és arckifejezése elárulta, hogy legszívesebben csak ásna maga alatt egy lyukat.

   – Mert… csalódott voltam és összetört. Azt hittem nem szeretsz és porba voltam sújtva. Azt sem tudtam, mit kezdjek magammal és hova menjek. Jókor volt jó helyen. Ittunk, sütött a fehér hold és vágytam rá, hogy szeressenek. Meg… – fintorgott – arra is, hogy elismerjenek, mint férfi, tudod? Amikor Shohint láttam, hogyan bánik a nőkkel, annyira irigy voltam rá. Ő olyan magabiztos, laza és férfias volt. Ha ő találkozott lányokkal, nem voltak bonyolult érzelmek. Én is olyan akartam lenni. Azt akartam, hogy valaki engem is ilyennek lásson.
   – Uriel… – mosolygott rá Glienni és megérintette a csuklóját – Én pont azt kedvelem benned, hogy törődsz mások érzéseivel és nem rejtegeted valami laza férfi álarc mögé a sajátjaidat.
   – Nem akarom Shohinra fogni, ő nagyon jó barátom. Ő értette meg velem azt is, hogy igazából meg akartalak szerezni… mint valami tárgyat vagy díjat és mindent összevetve, nagyon gyerekesen viselkedtem – sütötte le szemeit. – Szerintem ha ő nincs, ezt sohasem értettem volna meg.

   Mindketten úgy mosolyodtak el, hogy szájuk vonala akár tükörképe is lehetett volna a másiknak.
   – Szerencsések vagyunk, amiért igaz barátokra találtunk.
   – Az biztos – nevetett Uriel. – Nagyon szerencsések – mondta és hosszú ideig morfondírozott a távolba nézve. Azon gondolkozott amit Shohin a sorsról mondott: hogy miképp küld nehézséget és vele együtt segítséget is.
   – Be kell vallanom, élveztem a harcot – zökkentette ki a gondolatmenetből Glienni. – Kicsit olyan volt, mint a táncparketten.
   Uriel mosolygott és hívta a nument. Felhúzta a kupolát, hogy kívül tartsa az állandó tikk-takkolást és zenével töltve meg saját kis birodalmukat. Illedelmesen meghajolt és felé nyújtotta a kezét.
   Glienninek kedve lett volna szórakozni, vagy viccelődni vele, de semmilyen ügyes tréfa nem jutott az eszébe. Bólintott és hagyta, hogy felsegítse. Kezük összekulcsolt, miközben másik kezével megérintette a férfi vállait, aki fél kézzel fogta át derekát.

   Ugyanaz a dal szólalt meg, amit a párbaj során is hallottak, amire még Smaragdkőben táncoltak, de most sokkal nyugodtabb és tisztább volt. Elvesztette szenvedélyes, dinamikus természetét. Olyan volt, akár egy csendesen csordogáló patak. Tánclépéseik egyáltalán nem voltak csicsásak. Lassan, nyugodtan követték a lágy dallamot, miközben tekintetük összeért. Az élmény nem volt szenvedélyes, de olyan biztonságérzetet és békét hordozott magában, amit egyikük sem érzett még soha.
   – Annyi mindent akarok mesélni neked…
   – Én is.
   – Nagyon sokat gondoltam arra a táncra.
   – Én is.
   Gyengéden egymásra mosolyogtak és Uriel megérintette a nő arcát.
   – Szeretlek.
   – Én is.

   Glienni könnyűnek érezte magát akár a lélegzet, miközben elveszett a férfi hatalmas, barna szemeiben, majd tekintete lejjebb vándorolt kedvesen mosolygó szájára. Félszegen, lassú mozdulattal hajolt közelebb és feszülten csukta be szemét. S mikor félúton találkozott a férfi ajkaival, ellazult és élvezettel, finoman csókolta őt. Ajkaik csak egy pillanatra váltak el, akkor is csak azért, hogy a csillogó szempárok találkozhassanak, s megkönnyebbült, bátorító pillantást találjanak egymás tekintetében. Azután az ajkak újra összefonódtak és még sokáig ízlelték egymást, miközben tovább táncoltak a leszálló éjszakában.

   Órákig meséltek egymásnak, úgy érződött akkor se fogynának ki mondanivalóból, ha az idő megállna. Ráérősen figyelték az égboltot, honnan a csillagok megfutottak, menekülve az óraműváros fényei és kéményei elől. Vorien holdsarlója jótékonyan mosolygott le rájuk, rejtekében Almeai holdja kóborolt. A városban lehetetlen volt eltéveszteni az időt, de nekik mégis sikerült. Hajnal közeledett mikor elbúcsúztak egymástól, mikor Urielnek eszébe jutott, hogy idegenvezetőkkel érkeztek ide, akik jó eséllyel még mindig lent strázsálnak. Glienni meg is találta az övét, Mads persze nem volt sehol. Mindenesetre Uriel férfiasan bizonygatta, hogy ő gond nélkül hazatalál egyedül is és egyébként is, a mai nap után az sem zavarta volna különösebben, ha ez nem sikerül. Csókkal búcsúzott el Gliennitől és megígérte, hogy holnap is találkoznak. Csodák csodájára olyan könnyedén jutott el a Gyöngy Kilátóra, hogy meg sem lehetett volna álmodni szebben. Nem is figyelt arra merre tart, hagyta, hogy a numen vezesse és olyan gondtalanul és fesztelenül sétált, hogy úgy tűnt még a hidak is pontosan akkor fordulnak elé, mikor épp lelépne egy fogaskerékről. Odahaza csend és békesség uralkodott, nyugodtabban aludt el, mint bármelyik Aernonban töltött éjszakán.

   Amint a pirkadati nap első sugara bátran beköszönt az ablakon át, Shohin szeme ösztönösen kinyílt. Olyan volt mint egy utazás, egy gyönyörű meghívó a világba.

   – Örvendezz! – mondta a betoppanó napsugár – Hisz új nap virradt! Ma is megannyi csoda vár rád. Hát nem varázslatos?
   Shohin az ablakhoz sétált, szélesen kitárta és rákönyökölt a párkányra. Ásítozott, nyújtózkodott és növekvő mosollyal figyelte a pirkadati égboltot. Egy napfelkeltéből tudni lehet mi várja az embert. A mai különösen szép és könnyed napnak tűnt. Alaposan megmosakodott, aztán átváltozott. Remek szobája volt, keleti fekvésű. Lekuporodott az ablak előtt és szépen megszáradt a melegségben. Kopogást hallott, de még szerette volna élvezni a pihenést. Ilyenkor nem is válaszolt. Ha valaki akar valamit, bátornak kell lennie és ha bátor, benyit.
   Mint általában, Antair második kopogás nélkül benyitott. Shohin pimaszul prüszkölt. Megfordult és megnyalta pofája bal oldalát, aztán lendített egyet mellső mancsával kifelé.

   – Gyere, cica! – szólította meg Antair szokásos, parancsoló hangnemén.
   – Ne sürgess már – mondta sértődötten, majd rápillantott a napra. – Minek kell feszültnek lenned egy ilyen könnyű napon?
   – Cica fáradt? – villantotta ki fogsorát.
   Shohin kelletlen, lusta mozdulattal megfordult, négy lábra állt és közel lopózott hozzá.
   – Cica éhes – vicsorgott, kimutatva éles fogait.
   Antair felkuncogott és intett egyet.
   – Na gyere, menjünk – mondta és megpróbálta megsimogatni feje búbját. Tudta, hogy útálja.
   Meg sem fordult, úgy indult meg. Határozottan, mint aki tudja, hogy követni fogják. Shohin grimaszolt egyet, aztán emberré változott.
   – Hé, szőke herceg! – szólalt meg és lazán megállt, megvárta míg Antair megfordul.
   A herceg arcán kényelmetlen, hüledező fintor haladt át, amint meglátta Shohin teljesen meztelen testét.
   – Takarodj a sivárba! Minek kell ezt csinálnod? – kapta arca elé a kezét a herceg.
   – Mert reménykedek benne, hogy egyszer majd te is megbarátkozol a természetességgel – mondta mosolyogva és a ruhásszekrény felé fordult. Kivett egy fekete, tépett nadrágot és magára öltötte. – Szívesen segítek neked, csak éjszaka tarts velem és hagyd itthon a barátodat.
   – Kire gondolsz? – vonta össze a herceg szemöldökét.
   – A karóra a fenekedben. Azért nem szórakozol soha mert úgy félsz, hogy kiesik és elveszíted, ugye? – kötekedett vele.
   Antair legyőzötten sóhajtott.
   – Nem hiszem, hogy számunkra ugyanazt jelenti a szórakozás.

   Antair az estéket egyedül töltötte, általában a szobájában barkácsolt. Örömét lelte az asztalosmesterség tudományában. Az elmúlt héten egy rusztikus kis kalaptartón dolgozott, pedig semmi szüksége nem volt rá és kalapot sem hordott. Viszont nagy élvezettel faragta a vékony fa oldalára Solsheim jellegzetes, állati szellemeinek mintáját.
   Átvágtak a folyosón, a herceg bekopogott Uriel szobájába. Vezetőjük mély, barátságos hangja jelentkezett a túloldalról. Váratlanul érte őket, hogy választ kaptak. Urielt rendszerint fel kellett ébreszteni, nagyon nehezen tudott elaludni az óraműváros zaja miatt, de ma egészen kisimultnak tűnt. Sőt, már kint ült az erkélyen és egy pokrócra lefekve élvezte a napsütést. Puffancs a korláton egyensúlyozott karmos lábaival.
   Shohin felemás mosollyal figyelte őket. Jól esett, hogy valaki más is tudja értékelni a reggel szépségét.
   Ahogy áthaladtak a tágas szobán, Joachimra lett figyelmes, aki a kényelmes, francia ágyban olvasott.

   – Te mit keresel itt? – kérdezte Shohin meglepődve. Joachim kevés időt töltött társaival, sokszor úgy érezte csak papíron tagja a csapatnak.
   – Társasági életet élek – felelte a mágus, de nem csinálta túl jól, egyebet nem mondott.
   Uriel megfordult, köszöntötte őket, majd törökülésbe helyezkedett az erkély szélén. Antair a másik szélen foglalt helyet, Shohin pedig középen. Egy darabig hallgattak, együtt lélegeztek a világgal, aztán szépen sorban magukhoz hívták a nument és hagyták, hadd folyjon rajtuk keresztül. Puffancs ilyenkor mindig helyet foglalt Uriel vállán, térdén vagy éppen a feje búbján, mintha ő is velük együtt meditált volna.
   – Egészen kivirultnak tűnsz – jegyezte meg az oroszlán. A fekete numen egészen fesztelen volt, Uriel kifejező arcán nem vette észre azt a gondterheltséget, amit egy ideje megszokott.
   – Ma jól aludtam – vont vállat játékosan, majd Antairra sandított – és tegnap este kibékültem Gliennivel.
   – Mit tettél? – hördült fel Antair mellette, sárga folyama egyszeriben hevesen törtetett fölfelé, egyre erősebbé vált. – Azt ne mondd, hogy most együtt vagy vele – parancsfélének hangzott, de hangja sokat veszített szokásos éléből.
   – Hát… – vakarta meg Uriel a tarkóját – erről még így nem beszélgettünk, de azt hiszem igen.
   Antair nekivágta hátát a falnak és a homlokára csapott. A nyitott ablakon túl Joachim nevetett fennhangon. Felült az ágyon, hogy ráláthasson a többiekre.

   – Gratulálok, uram! – mondta ünnepélyesen. – Majdnem négy teljes napig kibírta nő nélkül. Haladás!
   Uriel kellemetlenül fújtatott egyet, neheztelve pillantott a mágusra, mikor Shohin tenyere csattant a vállán.
   – Ne foglalkozz velük – nógatott mosolyogva. – Hogy kivel vagy és kivel nem, az rád tartozik és én együtt örülök veled.
   Uriel rámosolygott és megköszönte a szavait. Folytatták a gyakorlást, de nehéz volt összpontosítani. Antairon érződött, hogy mindjárt kitépi helyéről a balkon korlátját és belehajítja a napba.
   – Mi a baj szőke herceg? – bökte oldalba könyökével Shohin. – Féltékeny vagy?
   Antair félszeme fenyegetően villant rá.
   – Vicces vagy, cicamica – vetette oda szarkasztikusan.
   Folytatták a gyakorlást, de Antair nem tudott megnyugodni. Hasztalannak ítélte meg a folytatást, ezért nemsokára közölte, hogy végzett és távozott.
   – Nem értem miért piszkáljátok folyton egymást – szólalt meg Uriel, amint becsukódott az ajtó.
   – Ő kezdett el cicázni – vonta meg a vállát az oroszlán. Mióta Seya csatlakozott hozzájuk, állandóan ezzel bosszantotta.
   – Ugye tudod, hogy ha egyszer tényleg felbosszantod, becsületbeli dolognak fogja majd fel. Akkor aztán mutat neked olyan napot, amit nem győzöl majd bámulni.
   – Nem úgy van az – mosolyodott el Shohin. – Ez egy játék. Ha nem bírja és elveszíti a fejét, akkor veszít. Ő tudja ezt – vigyorodott el. Kedvelte Antairt, csak azt a karót kellett volna kivenni alfeléből. Az embernek nem szabad túlságosan komolyan vennie magát.

   Miután kimerültek és túlságosan megerőltető volt fenntartani a folyamot, bementek a szobába, frissítőt vettek magukhoz és meditáltak. A szoba valamivel csendesebb és békésebb volt, de Puffancs nem kedvelte és messzire repült.
   A testedzést kihagyták. Egyikük sem szerette és a városban nem találtak rá jó lehetőséget. Miután abbahagyták a meditálást, reggeli után néztek, Uriel közben elmesélte mit beszéltek Gliennivel. Shohin őszintén örült neki. Ő még nem volt szerelmes, de ahogy barátját látta beszélni a dologról, úgy érezte egy ici-picit megérti és boldoggá tette, ahogy megéli a pillanatot. Gyönyörű érzésnek tűnt, azon kapta magát, hogy picit irigykedik.
   Egyikük sem tudott főzni, ezért amikor nem étterembe vagy falatozóba mentek, akkor leginkább péksüteményeken, gyümölcsökön és szendvicseken éltek.

   – Jó reggelt, Shohin! – hallották meg Seya csilingelő, vidám hangját, aki csíkos, sárga-fehér pizsamájában lépett ki a földszinti szobából. Odaszaladt a székben ülő Shohinhoz és átölelte a derekát. Az oroszlán mosolyogva átkarolta a hátát és befejezte a másik kezében lévő szendvicset.    – Jó reggelt, Uriel! Mi újság? – kérdezte kíváncsian.
   – Semmi különös – vont vállat a férfi.
   Shohin szórakozottan elmosolyodott, összerágta és lenyelte az utolsó falatot, majd odahajolt és a fülébe suttogott. Ügyelt arra, hogy barátja is hallja szavait.
   – Uriel megint udvarol – még kezét is a szája elé emelte, mintha nagy titkot árulna el.
   Seya szórakozottan rázta a fejét és közben fesztelenül vigyorgott. Cinkos mosollyal nézett Urielre.

   – Két szerelmes pár, mindig együtt jár… – énekelt fennhangon. Shohin szemeit ráncolva mosolygott, Uriel alig észrevehetően elpirult. Mikor Seya megunta az éneket, megragadta Shohin csuklóját és így szólt. – Elviszel kisállatboltba?
   – Megmondtam, hogy nem veszünk neked kiscicát – fedte meg Uriel tele szájjal. – Még Shohinra sem tudsz vigyázni. Különben is, minek neked kiscica? Akkor idézel meg egyet, amikor csak akarsz.
   – Nézelődni attól még szabad! – dacosan csípőre tette a kezét – Különben is, ez nem igazság! Neked is van kisállatod és Shohint is mindig épségben visszahozom! – ellenkezett önérzetesen.
   – Persze… – tette le szendvicsét a tányérra. – Folyton hagyod, hogy mindenféle jött-ment nőszemélyek behálózzák őt – Seya féltékeny tekintettel pillantott Shohinra, aki tehetetlenül széttárta a kezeit. – Mi van ha az egyiknek úgy megtetszik, hogy el sem ereszti? Jobban kéne vigyáznod a cicádra!
   – De én igenis vigyázok rá! – ütötte sarkát a padlóhoz. – Még a haját is kifésültem a múltkor!
   Uriel zavartan tekintett Shohinra, aki csak elmosolyodott. Nem volt ám egyszerű feladat rendben tartani derékig érő aranyhaját, esős napokon jól jött a segítség.
   – Becsomósodott – ismerte be szemérmesen és miután elfogyasztotta az utolsó falatot, felállt az asztaltól. – Gyere! – biccentett Seya felé megadóan – Elviszlek fagyizni.

   Különösen szép nap virradt ma, talán még ő is elfogyaszt egy gombóccal és ez nem egy rossz módja annak, hogy az ember útjára indítsa a napot.
   – Hurrá! – derült fel a kislány és azonnal a nyomába eredt. – Te nem jössz? – kérdezte Urielt.
   – Nem lehet. Ma este randevúra megyek. Venni akarok magamnak valami szép ruhát és ajándékot is illene vinnem – tanakodott az állához kapva. Tanácstalanul bámult a plafonra. – Shohin, szerinted mit…
   – Kövér Udvar. Abba a boltba menj, amibe Antair szokott járni. Mindenfélé holmit kapni ott Solsheimból.
   Uriel csettintett és felderülve mutatott barátjára.
   – Aranyat érsz!
   – Két szerelmes pár… – kezdett rá megint Seya, de az első sor után elnevette magát és abbahagyta. Kisétált, amint a cicája kinyitotta neki az ajtót.
   – Kéz- és lábtörést – kacsintott vissza Shohin az ajtóból, majd elindultak.

   Amint átlépték a küszöböt, Seya már nyújtotta is a kezét. Shohin felkapta őt a nyakába és útnak indult. Mióta leszokott arról, hogy cicának hívja, jól kijött a kislánnyal. Maga sem gondolta, hogy ennyire meg fogja kedvelni. Szerette a gyerekeket, mert ők őszintén tudtak örülni az élet ajándékának, de Seyának különösen életvidám természete volt, még gyerekhez képest is. Nem volt szükségük kalauzra, a Gyöngy Kilátón volt egy remek fagyizó, a sor azonban általában nagy volt. Nevéhez hűen, a Kilátó afféle szabadidős része volt a városnak, az emberek itt lazábban követték az egyébként szigorú időbeosztást.
   Útközben Seya énekelni kezdett, egész biztosan ő is érezte milyen szép és könnyed nap virradt ma rájuk. Shohin nem szeretett énekelni, de osztozott a kislány jókedvében és a bokáin dobolta az ütemet, aztán orvul megcsiklandozta azt.

   Tizenötperc alatt elérték a fagyizót, ami a Gyöngy Kilátó főterén székelt, az óratoronnyal szemben. Átkeltek a Prahavista főúton, a fogaskerék lüktető artáriéján. Telis-tele volt drága ékszerüzletekkel, szépségápolásra szakosodott helyekkel és csillogással. Shohin szerette a Gyöngy Kilátót mert nap közben csak úgy nyüzsögtek rajta a szebbnél-szebb lányok. Nem szólt egyikhez sem, de szeretett gyönyörködni bennük.
   A fagyizó előtt tisztes sor állt, de nem bánta. A világ minden ideje az övé volt, az óraműváros kattogása nem férkőzhetett be szabadságra született lelkébe. Shohin levette a nyakából a kislányt és a felhőket bámulta.
   Előttük három gyerek állt, Seya hamar beszédbe is elegyedett velük. Büszkén mondta, hogy ő bizony egy kiválasztott, de a gyerekek nem hittek neki. A gyűrűjét azonban nem lehetett összetéveszteni semmi mással. Azt viszont bizonygatnia kellett, hogy járt a Lusiard Arénában.
   Shohin csak fél füllel figyelt rájuk, mikor egy férfi megkocogtatta a vállát. Félénk mosollyal, furcsa rajongással beszélt. Elmondta, hogy látta őt az arénában, erőnfelül gratulált neki és kérdezősködni kezdett mindenféle dologról. Shohin nem bánta, szívesen beszélt az emberekkel, még ha a férfi nem is úgy beszélt vele mint az egyenlője, inkább mint rajongása tárgya. Ez kicsit zavarta.

   – …én nem is értem miért nem írt ról… vagyis önről többet az újság – mondta hadarva. Shohint ez nem foglalkoztatta. Fel-felpillantott a felhőkre, de csak lopva, mert nem akart udvariatlan lenni. – Szerintem ön a legerősebb kiválasztott az egész nagytornán!
   – Nem vagyok kiválasztott – jegyezte meg közömbösen.
   – De… – képedt el a férfi. Az ujjára nézett és valóban nem volt rajta gyűrű. – Ha nem kiválasztott, akkor hogy akar lépést tartani a társaival? – Shohin gorombán rántotta össze szemöldökét. Ezt a megjegyzést udvariatlannak tartotta, mert a férfinak igazán nem volt hozzá semmi köze. Egyenlőre azonban nem szólt. – A kiválasztottak minden meghódított világgal egyre erősebbek lesznek, nem fél, hogy lemarad mögöttük?

   Shohin ajkai szétnyíltak. Váratlanul érték ezek a szavak, korábban még nem gondolkozott el ezen. Csendben maradt és magába nézett. Elcsendesítette minden gondolatát és érzéseire figyelt, ahogy Aüérában tanulta. Egy kicsit valóban félt, de egy ilyen különlegesen szép és könnyed nap nem az aggodalomra való. Hagyta, hogy a félelem átfolyjon a lelkén. Lesz jobb alkalma is, hogy elgondolkozzon ezen és egyébként is, a sors mindig kiforrja önmagát. Seya felé pillantott.    Továbbra is győzködte a három gyereket és nem tetszett amit hallott. Főleg az nem, hogy egyenesen rámutatott.
   – Komolyan mondom, az ő csapattársai vagyunk! Én vagyok Seya Il Illa Barhalar, ő meg Shohin, a nap fia! Át tud változni cicává!
   – Ő az oroszlán? – kérdezte az egyik kisfiú Shohinra mutatta. – Aki úgy elintézte a Holdfalókat?
   – Tényleg ő az! – mondta mellette egy másik, rőt hajú suhanc. – Nézzétek az arcát!
   Elképedve figyelték Shohin vonásait. Olyan arca volt, mintha bőre mögött egy fenséges oroszlán pofája húzódna meg.
   – Változz át! – rohantak oda hozzá és kérlelni kezdték. A fagyi hirtelen már nem is érdekelte őket annyira.

   Jó darabig kérlelték és Shohinnak kedve lett volna mosolyot csalni a gyerekek arcára, de az átváltozás tönkre tette volna a ruháit és tudta, hogy az emberek kényelmetlenek a meztelenséggel. Ráadásul tisztáan volt azzal is, hogy az emberek valamiért megrémülnek, ha a tömött fogaskerekeken szembetalálkoznak egy oroszlánnal. Többen is előre akarták őt engedni a tiszteletük jeléül, de Shohin udvariasan visszautasította őket. Tíz perc várakozás után Seya hozzájutott az áhított citromfagyihoz is. Három gömböt is vett magának. Shohinnal jobban szeretett jönni, mert Uriel legfeljebb kettőt engedett, az oroszlánnak viszont vajból volt a szíve.
   Miután hazaértek, egy órácskára lepihent. Nem sokkal három előtt kicsinosította bundáját, azután egy kalauz társaságában megebédelt az egyik étteremben. Nem volt válogatós, csak hús legyen. Miután jóllakott, zsebre vágott kezekkel a kedvenc fogaskerekére indult.

   Úgy nevezték: Arló Piknik. Egy egészen különleges, apró méretű fogaskerék, ami úgy egy óra sétára volt a Gyöngy Kilátótól. Ezt a fogaskereket mesterséges fűvel borították, közepére valahogyan aprócska tavat varázsoltak. Az óraművárosban fasimogatóknak hívták azokat, akik a természetben éltek, de ez a hely ékes bizonyítéka volt annak, hogy az ember nem nélkülözheti a zöld füvet és a tiszta vizet. A fogaskerék tömve volt nappal és éjszaka. Itt mindig zene szólt.
   Shohin több koncerten is járt már az óraművárosban, de túlnyomó részét nem élvezte. Az ő törzsében nem zenéltek az emberek, a költészet sokkal népszerűbb volt. Az Arló Pikniken azonban mindig ugyanaz a könnyed, végletekig laza és életvidám zene szólt, ami azonnal megigézte. Az élet szeretetéről és a bajok elűzéséről szólt.
   Kifeküdt a fűbe, egy félreeső pontra, távol a piknikező családoktól és csak élvezte a könnyed dallamot. A zenészekhez közel helyezkedett. Nem színpadon álltak, a fűben ültek, mint bárki más. Hosszú, fonott hajú alak volt az énekes, ki éneklés közben végig cigarettázott. Két gitáros volt vele, egy basszus szólamot játszott, a másik pedig szaggatottan lejátszott akkordokat. A dobos két hordó alakú hangszerrel adta az ütemet, puszta kézzel játszott rajtuk.
   Shohin a felhőket bámulta és együtt dúdolta a dallamot az énekessel.

   Lélegezz… neked szól ez a pillanat,
   Lélegezz… hunyd le a szemed és felejtsd el, hogy ott vagy,
   Lélegezz… tanulj meg bátran nevetni és sírni,
   Lélegezz… – nagy levegőt vett – csak lélegezz.

   A nap jólesően melengette a bőrét. Élvezte a friss levegőt, a fű érintését a hátán, a hajába kapó szelet. Lehunyta szemeit, keresztbe vetette lábait és csak pihent. Hagyta, hogy a gondolatok járjanak-keljenek az elméjében, nem törődött velük különösebben és már éppen arra gondolt, hogy talán el is szundít kicsit, mikor valaki megszólította.
   – Elnézést… – egy nő bizonytalan hangja ütötte meg a fülét.
   Nagyon kellemes illata volt. Finom, akár egy nyíló virág és nagyon izgatott. Shohin a szaglásán keresztül érzékelte legjobban a világot. Az illatok beszéltek hozzá. Ennek a nőnek az illata azt mondta, hogy izgatott és szeretetre vágyik. Kinyitotta szemeit és egy fiatal, göndör hajú hajadont pillantott meg. Világos harisnyát hordott és azt a magasított, kopogós cipőt, ami az óraművárosban divatos volt. Diszkrét, kötött pulóvert viselt könyékig felhúzva, érezte ahogy izzad alatta a melegben. Szép, hosszú nyaka volt, fényes tekintete és könnyed mosolya. Szép és könnyed, akár a napfelkelte.

   – Leülhetek melléd? – kérdezte a lány.
   Shohin rámosolygott és a fejével a fű felé intett. A lány leült mellé, lábait felhúzta, kivillantva combjának alját. Shohin szemérmesen elfordulva mosolygott tovább.
   – Hogy hívnak? – kérdezte a göndör lány.
   – A nevem Shohin. A tiéd? – válaszolt és tovább bámulta a felhőket.
   – Mira – mutatkozott be a lány és mellkasához húzta a kezét. – Te nem idevalósi vagy, igaz? – kérdezte kíváncsian. Shohin csak bólintott. – Kedveled az óraművárost?
   –  Megvan a maga szépsége. A természetet jobban élvezem, de ott nem szólítana meg egy olyan lány, akinek mosolya a napfelkeltét idézi.

   Igazság szerint más fogaskerekeken is történt már vele hasonló. A nők gyakran kikezdtek vele, mert egészen más megjelenése volt, mint a többi férfinak. Néhánnyal együtt vacsorázott, vagy italozott, de csak egyikükkel hált együtt.
   A lány ajkait keze mögé rejtve kuncogott.
   – Kedves bók – mutatta meg könnyed mosolyát. – És mit csinálsz itt? – kérdezte.
Shohin a szemeit figyelte. Felült vele szemben és kihúzta magát, látta ahogy szemének mozgása felsőteste rezdüléseit követi.
   – Csak pihenek és élvezem a napsütést. Viszont… – kezdte kissé bizonytalanul – kérlek, ne haragudj rám, amikor ezt mondom… de szerintem te nem erre vagy kíváncsi.
Mira szemei elkerekedtek.
   – Miből gondolod? – kérdezte kuncogva. Shohin csak rejtélyesen vállat vont és csendben maradt. – És mire vagyok kíváncsi?
   – Arra, hogy tetszel-e nekem? – kérdezte merészen és tovább tanulmányozta világosbarna szembogarait. – Ki tudod olvasni a szememből a választ.
   A nő zavartan vetette hátra fejét és kacagott.
   – Nagyon pimasz vagy – integetni kezdett ujjával, mintha megfedné, de végig mosolygott.
   – Bocsánat. Nem akartam az lenni – kapott a szívéhez szégyellősen Shohin. – Miért nem mesélsz magadról? – kérdezte és visszafeküdt a fűre, hogy tovább élvezhesse a napsütést.
   Beszédbe elegyedtek és nemsokára Mira is lefeküdt mellé. Majd négy órán át beszélgettek, mire a nap nyugovóra tért. Nem sokat fogott fel a városi életről szóló dolgokból és nem is érdekelte különösebben, de élvezte, ahogy a lány mesél. Élettel teli volt és izgatott, mégis kellően laza és nyugodt. Az est leszálltával az Arló Piknik kiürülni látszott és Shohin is felkelt a helyéről. Egymással szemben álltak meg és ő a barna szemeket tanulmányozta. Meg akart szólalni, de a nő megelőzte és meg is lepte nyíltságával.

   – Van saját lakásom. Szeretnél feljönni hozzám éjszakára?
   – Attól tartok nem tehetem – rázta a fejét az oroszlán, noha imponált neki határozottsága. – Számomra együtt aludni valakivel bensőségesebb élmény, mint a szeretkezés. Ha megtenném, azzal azt ígérném, hogy ott leszek neked másnap… – mosolygott keserédesen – és ez nem igaz.
Mira csalódottan és egyszerre elképedve hallotta a választ. Néhány pillanatnál azért nem kellett több, hogy válaszoljon.
   – Micsoda úriember – mondta szándékosan eltúlzott sóhajjal – de tudod, én nem bánom, ha nem leszel ott reggel.
   Shohin engesztelőleg megérintette a kezét.
   – Holnap egész nap a tiéd vagyok. Ebédidőben a Gyöngy Kilátó óratornyánál?
Miután beleegyezett, hazakísérte a Bronz Vidék nevű, csillogó fogaskerékre. Kellemesen telt a séta, jólesett látni, hogy a lány is felvillanyozva hallgatja utazásairól szóló történeteit. Mira lakása előtt váltak el és mielőtt távozott volna, hosszú, szenvedélyes csókokat váltott vele.

   Tíz óra után keveredett haza. Seya és Antair már aludtak, ők mindig korán lefeküdtek. Joachimról nem tudta hol lehet és nem is érdekelte, de Urielt nem találta otthon. Remélte, hogy jól érzi magát és neki is szép napja volt. Készített egy nagy szendvicset, megette, majd oroszlán alakjában kuporodott le az ágya elé.
   Szerette az életet és minden körülmények között igyekezett élvezni. Minél nagyobb volt fájdalma, annál erősebben vetette magát fergetegébe. Ma szép, könnyed és vidám nap virradt, de nyugtája magával vitte derűjét. Éjszakánként szomorúan tért nyugovóra. A törzsében mind együtt aludtak. Szüleivel, rokonaival, barátaival, mind együtt a szabad ég alatt. Hiányzott szívéből az a boldogság, amit ők adtak. Hosszú vándorútján is honvágyat érzett majdnem minden éjszaka és most fogalma sem volt hol lehetnek. Ahogy a nap végleg távozott az égboltról és megkörnyékezte az álom, mély szomorúság költözött a szívébe. Összekuporodott és bánatában megidézte Arany Tavaszt. Szülőföldjének gyönyörű naplementéje megsimogatta szívét, de még ott, a látomás jótékony takarójában sem szűnt meg érezni, hogy egyedül szenderül álomra.