Az Ifjú Király

   „Mi alkotjuk világunk rendjét, Rogar áldott vérével, légió vagyunk,
   A szeplőtlen láng harcba szólít, fegyverbe hát, nem ismerünk meghátrálást,
   Ősök figyeljetek, mosolyogjatok, isteni szikra lobog lelkünk mélyén,
   Harsona szóljon a hadúrnak a trónon, ahogy iszkol a gyáva ellenség!”
    [Az Igaz Nemzet Közösségének himnusza]
 
   Mikor beköszöntött a holdtalan éjszaka, a Világfa százhuszonhat lelket ragadt el otthonából. Az egy napon érkező királyjelölteket osztályokként is emlegették és egy átlagos osztályból általában öt-hat fő érte el a koronát.
   Valamennyien tudják ezt, mégsem rettennek meg a feladattól. A többség szentül hisz abban, hogy ők bizony odaérnek. Ők valamiért különlegesek, rátermettebbek másoknál. Aernon óraművárosa az első állomás, ahol próbára teszik igazukat. Ott születik meg a mérce közöttük, s azok, akik dicsőséget aratnak, a korona várományosaiként lesznek ismertek.

   Az is köztudott, hogy a nagytorna sosem marad váratlan esemény nélkül és melegágya a Világfa hatalmi játékainak. Az idei nagytornán akadt egy csapat, amely ezt bármely másiknál jobban megtapasztalta és volt közöttük egy kiválasztott, aki veszélyesebb volt bármely vetélytársánál, mégsem tudta róla senki.

   A férfi maga sem tudta hány éves, de abban biztos volt, hogy közelebb áll a harminchoz, mint a húszhoz. Hanyag megjelenése még legalább két-három évvel öregbítette. Durva szövésű, kopott kabátot viselt túlméretezett, szürke ruhája fölött, ami valamivel szélesebbnek mutatta vékony testét. Ha öltözéke nem is csapta be az ember ítélőképességet, arca egészen biztosan.
   Igaz, sápadt arcbőre makulátlan volt. Egyetlen anyajegy sem díszítette és egy szál szőr nem sok, annyi sem sarjadt vonásain. Ajka repedezett volt és száraz. Seszínű, szürkés haja csomós és rendezetlen. Nemtörődöm külseje és ruházata szép összhangot alkotott, jól tükrözte mennyire figyelmen kívül óhajtott maradni.

   Néhány nappal a holdtalan ég után ez a fiatalember magányosan sétált Smaragdkő utcáin. Egyedül, lehajtott fejjel. Mintha szándékosan, erőltetve kerülte volna mindenki tekintetét. Ő is tudta, hogy tekintete és megjelenése milyen furcsa kontrasztot alkot.
   Ruhája és haja szürke, alkata kicsi és gyenge, ruhája pedig koszos és elnyűtt. Viszont a szemei… azok szikrázó kékek voltak. Mélyen ülő pupillái körül a kék írisz olyan árnyalatban játszott, mintha fűtenének mögötte, ráadásul szemei körül temérdek ránc öregbítette amúgy sem megkapónak mondható ábrázatát.
   Egy pillanatra felemelte tekintetét a földről. Egy kocsma vagy fogadó után kutatott gyógyír után, ugyanis egy módfelett kellemetlen problémával küszködött már hosszú-hosszú évek óta. Képtelen volt elaludni.

   A Fogyó Hold Templomához legközelebbi kocsma szinte már csak egy köpésre volt. Egy alma- és egy szilvafa együtteséből énekelték össze. Tetőterét különös kúszóbokor fedte, ami lenyúlt a földig és fehér bogyókat termett, azokat szedte ölbe néhány kisgyermek, hogy aztán később egymáshoz vághassák a gazdag termést.
   Ahogy befordult az ösvényen, alig hallhatóan sóhajtott egyet. Az ábrándos és izgatott kiválasztottak nappal és éjszaka egyaránt megszállták a helyet. Nem volt jellemző rájuk a csend, most is bódult röhögés és kurjantások hangja jutott el a fülébe, miközben kabátjának foszlott és poros zsebébe nyúlt.

   – Pehely vagy! – hallott egy élesen kiáltó, erős férfihangot – Ennyit még a kishúgom is meg bír inni!
   – Én… – óriási büfögés tört elő egy még acélosabb hangú férfi torkából – Én mondtam! A bajnokot nem lehet legyőzni! – kiáltott diadalittasan, majd nevetett, amint többen is megtapsolták.

   A fiatalember felpillantott. Egy akkora darab férfit látott meg a korlátok felé dülöngélni, hogy még az ő sokat látott, karikás szeme is elkerekedett. Nyugodtan elfért volna mögötte kétszer is, nem beszélve magasságáról. Láthatóan erősen felöntött a garatra, alighanem ő volt az óriásit büfögő „bajnok”. Nem is tűnt olyannak, aki a levegőbe beszél. Fekete bőre alatt vándorló izmai szinte külön életet éltek. Fekete haját sűrű fonatokban hordta, mely a tarkójáig ért, de az arcát nem tudta rendesen megnézni.
   Úgy istenigazából, nem is érdekelte. Bosszantotta ez a hangzavar, ezért is vette elő zsebéből legbecsesebb tulajdonát. Egy bronzból készült, ütött-kopott kis dobozka volt, amin meglátszott birtoklójának hanyagsága, de a közepére arannyal vésett felirat sértetlen maradt. Isten kegyelmes – hirdette a kis dobozka.
   Tartalma már korántsem volt ennyire fennkölt. Papír és dohány volt benne. Sűrű fürtökben, csaknem színültig tömve. Másik zsebéből kihúzott egy tenyérre való vattaszerű anyagot és letépett belőle egy pici darabot, majd galacsinná gyúrta.
Kihúzta a dobozban lévő barna, fürtökbe ragadt dohányt és óvatos mozdulattal a papírba helyezte. Még kétszer megismételte a mozdulatot, majd összesodorta a papírt és megnyálazta. A végét kétszer a gyűrűjére koppintotta, majd végig húzta rajta két ujját. Szájába vette és egy csettintéssel meggyújtotta.
   A füst jóleső melegséggel, finoman simogatta a nyelvét és megkaparta a torkát. Alsó ajkait előre tolva, lassan fújta ki a füstöt mely úszó függönyként tért vissza az orrába. Hüvelykujjával megütötte a cigaretta alját, majd elégedetten fújt egyet.

   Szemét lesütve haladt a kocsma felé, mikor valaki megszólította.
   – Ne hara… – hallotta azt az acélos, furcsán meleg hangot, megszakítva egy hirtelen jött csuklással.
   Felnézett és meglátta a tőle két fejjel magasabb bajnokot. A csuklásba úgy beleremegett, hogy világosbarna szeme egy pillanatra fennakadt és egyensúlyát is elvesztette. Hatalmas tenyere a vállát találta meg mint biztos pont, de szerencsétlen fiú majd beleszakadt a súlyába.
   – Hú! – rázta meg a fejét a bajnok. Elengedte és végigmérte, de a szemeit valahogy nem tudta rendesen megnézni magának. Észrevette viszont az égő cigarettát – Ne haragudj. Figyelj, megkínálnál?

   Az ő tekintete is éles ellentétet alkotott megjelenésével. Világosbarna szemei nagyok voltak és fényesek. Széles ajkai természetesen húzódtak felfelé és aranyos gödröcskékkel barázdálták anyajegyekkel sűrűn borított arcát. Ábrázata határozottan kisfiús volt egy ekkora emberhez képest.
   – Kérlek! Nem szabadna, tudom, de… ma van a születésnapom! – folytatta izgatottan.
   – Isten éltessen! – motyogta maga elé csendesen a fiatalember és a dobozkáért nyúlt.
   – Köszönöm szépen! – felelt a bajnok. Nyájasan és hálásan mosolygott rá, miközben észrevette a dobozt tele dohánnyal és a papírt. – Ne fáradj, majd én megcsinálom! – mondta, azzal már ki is vett a kezéből minden munkaeszközt és törökülésbe huppant a fűben. Hozzá is látott a művelethez.
   A fiatalember állva maradt és tovább szívta saját cigarettáját. Szemét ráncolgatva figyelte miképp vesződnek a finomnak koránt sem nevezhető, alkoholtól vándorútra induló ujjak és azon tanakodott szóljon-e valamit, de a bajnok hamarabb feladta a próbálkozást.

   – Á, hagyjuk! Úgysem tesz jót! – legyintett és felpattant a földről. Visszaadta a dohányt és a teljesen összegyűrt papírt – De azért köszönöm – mondta és hálából átnyújtott egy üveget a fiatalembernek. Az nem is hezitált. Elvette és anélkül, hogy beleszagolt volna, nagyot húzott belőle. – Amúgy Rhanar vagyok. Rhanar Elhyung – mutatkozott be és a kezét nyújtotta. – Gyere, igyunk valamit! Születésnapom van!
   – Már harmadik napja, hogy születésnapod van… – szólt oda neki a kocsmából egy jóképű férfi, aki három hölgy társaságában borozgatott.
   – És még legalább háromig az is lesz! – vetette oda dacosan, majd újdonsült barátja felé fordult, mintha magyarázattal tartozna neki. A fiatalembert nem nagyon érdekelte a dolog, de kezében volt az üveg és ezzel a bajnok kiérdemelte a társaságát. – Tudod, az én világomban tizenhárom hónap van. Itt meg azt mondják csak hat. De azt tudom, hogy tavasszal születtem, szóval végig ünneplem, nehogy még a végén elmulasszam! – nevetett harsányan.

Ekkora butaságot már olyan rég hallott, hogy muszáj volt megszólalnia.
   – Hiszen itt mindig tavasz van.
   – Látom vág az eszed neked is, mint a borotva! – kacsintott rá Rhanar aztán nevetni kezdett – Nem tavasszal születtél te is véletlenül? Csak mert nem vagy pehelysúlyú azt látom – mondta a szinte már ki is ürült üvegre tekintve.
   – Én nem tudom, mikor születtem – felelt jámboran a fiatalember.
   – Hát az meg hogy lehet? Azt mindenki tudja.
   – Én akkor sem tudom.
   – Akkor… te… – nyelt egyet elhűlve Rhanar – soha nem is ünnepelted meg a születésnapodat? – legnagyobb megdöbbenésre egy helyeslő biccentés volt a válasza – Te jóságos… na nem, ezt ugyan nem! Kizárt dolog! – kurjantott nagyot. – Itt várj, jól van? Ne menj sehova! – emelte fel ujját, majd se té, se tova, sietve elrohant.

   Micsoda alak… vajon honnan van ennyi energiája? – gondolta magában a fiatalember és minden második gondolat nélkül bement a kocsmába. Sikeresen elkerült mindenki mást, türelmesen kivárta a sorát, vásárolt magának két üveg erős vörösbort és kisétált.
   Visszafelé indult a templomba, hogy terv szerint addig igyon, amíg el nem nyomja az álom, de megtorpant. Maga sem értette miért. Hirtelen megállóját végül azzal indokolta meg magának, hogy két üveg borral a kezében amúgy sem tudna cigarettázni, ezért inkább megteszi most.
   Keze nem járt olyan sűrűn a szájához, mint általában és kisebbeket is pöfékelt a megszokottnál. Cipőjének eleje abba az irányba nézett amerre Rhanar elrohant és olykor-olykor élénkkék szeme is felemelkedett a földről, hogy utána tekintsen. Már leejtette a cigaretta maradványait az ösvényre, rálépett és kezébe vette a két üveget. Nem volt hajlandó beismerni csalódottságát és nyugodt léptekkel indult előre, mikor ismét meghallotta az acélos, barátságos hangot.

   Rhanar Elhyung egy faágakból szőtt kis kosárkával a kezében rohant felé. Le sem lassított, úgy szaladt, mintha órával mérnék a gyorsaságát és meglepően hirtelen le is tudta lassítani magát. Megállt és bár láthatóan megizzadt, kicsit sem tűnt kimerültnek.
   Szélesen mosolygott és két hatalmas kezével előre nyújtotta a pici kosárkát, ami mindenféle finomsággal volt tele, aztán vállait illegetve és törzsét döntögetve énekelni kezdett.
   – Boldog szülinapot! Boldog szülinapot! Boldog szülinapot… – itt megtorpant és kínosan villantotta ki foga fehérjét.
   – Yue.
   – Boldog szülinapot, Yue! – folytatta még hangosabban és vidámabban – Boldog szülinapot! Parancsolj! – emelte fel aztán kezeit. Úgy szugerálta, hogy elvegye az ajándékot.

   Yue azonban hezitált. Nem igazán tudta feldolgozni az eseményeket. Hiszen ez az ember nem is ismeri, még csak a nevét sem tudta. Nem tett érte semmit, erre ajándékot hozott neki? Ajka valósággal remegett a megdöbbenéstől.
   – Mire vársz még? Vedd el! A tiéd! – buzdította erélyesen Rhanar.
   – Nem lehet.
   – Már mért ne lehetne?
   – Nem fogadhatok el olyasmit, amit nem érdemeltem ki.
   Rhanar csak ekkor tudta megnézni magának a szemeit. Teljesen komoly tekintettel találta szembe magát és képtelen volt állni a pillantását. Szinte azonnal elfordult és ölbe tette kezeit.
   – Ekkora baromságot! Nesze! – bosszantotta meg magát az óriás, de hiába is nyújtotta a kosarat, Yue csak nem akarta elvenni, ezért aztán egy laza mozdulattal felé hajította azt. Yue elkapta – Akkor a cigarettáért. Szívesen! – vetette oda, majd dacosan ölbe tette a kezeit.

   Az óriás alábecsülte saját gesztusát. Az ő kultúrájában, az ajándékozásban nem volt semmi szokatlan. Yue viszont még soha életében nem kapott ajándékot. Az ő hazájában az ajándék, mint fogalom, nem létezett. Az ember mindenért megdolgozott. Soha semmi nem volt ingyen. Verejték és küszködés nélkül. Fizetség nélkül. Letette a kosarat és átnyújtotta Rhanarnak az egyik üveg bort. Az nem késlekedett, egy határozott mozdulattal benyomta a dugót a palackba és a magasba emelte az üveget.

   – Nosza, ezt már jobban szeretem! – mosolygott – Mostantól ma van a születésnapod és ma lesz az enyém is! Így ünnepelhetjük együtt, úgy mégiscsak mulatságosabb! Jó lesz?
   – Nem ünnepelnél inkább a szeretteiddel? – tette fel a kérdést halkan Yue.
   – Nem a Világfáról származom… többé nem látom a szeretteimet.
   Yue együttérzően pillantott fel a földről és megértően bólogatni kezdett. Ő ugyan a Világfán született, de ez közös volt bennük. Jobb kedvre akarta deríteni ezt a kedves embert. Magasba emelte saját üvegét és így szólt.
   – Isten éltessen még egyszer! – mondta és repedezett ajka mosolyra húzódott.
   – Isten éltessen, barátom! – mondta Rhanar és a mosoly azonnal visszatért az arcára – Ma Égvirág hetedike van. El ne feledd! – kacsintott.

   Rhanar igyekezett nem az arcán viselni fájdalmát és ügyesen el is tudta rejteni azt a külvilág előtt, de Yue, aki hasonló terhen osztozott, megérezte rajta a veszteség porba sújtó keservét. A száraz fűre ültek le és együtt itták a bort, közben dézsmálták az ajándékkosár ízletes, gyümölcsös süteményeit.
   Akárcsak eddig, Rhanar sokat beszélt és Yue sokat hallgatott, de ez egyáltalán nem volt ellenére. Rhanar úgy birkózott meg a veszteségeivel, hogy beszélt róluk, Yue pedig úgy, hogy hallgatott felőlük. Ezért hát végighallgatta, hogy micsoda életet hagyott háta mögött a bajnok.

   – Mindenem megvolt. Tényleg mindenem. Rengeteg barátom volt, megkaptam akármelyik nőt. Felvetett a pénz és én voltam a legjobb abban, amit csináltam.
   – Mit csináltál?
   – Atléta voltam – válaszolt, aztán észrevette Yue szemében az értetlenséget. Megint el kellett fordulnia, egyszerűen nem bírta állni a pillantását – Öhm, versenyző. Így már érted? – újdonsült barátja egy hellyel-közzel bólintással nyugtázta. – Szóval igen, piszok sikeres voltam és az emberek nagyon szerettek. Mindenki elismert engem, de meg is követeltem tőlük! A semmiből küzdöttem fel magamat egészen a csúcsra, miután apám – isten nyugosztalja – elhunyt, szegény édesanyám meg ott maradt az öt kistestvéremmel. Én… egész életemben úgy éreztem, hogy nincs választásom, minthogy a legjobb legyek.    Úgy éreztem, hogy a paklit megkeverték ellenünk, érted? Hogy az élet sújtja a családomat és ezért nekem kell kiegyenlítenem a játszmát.
   Mikor mondandója végére ért, megrázta a fejét és sóhajtott.

   – Megtetted. Nem igaz? – kérdezte Yue.
   – Igen – bólogatott Rhanar, de valahogy nem tűnt büszkének. – A testvéreim becsületes, sikeres emberek lettek, de nem értük tettem – vallotta be. – Magamért csináltam. Bizonyítani akartam. A legjobb akartam lenni! Egyszerűen… – akkora levegőt vett, amibe felsőtestének minden izma belefeszült és a levegő nehéz lett, numennel telt meg körülötte – mindig is bennem volt ez az érzés! Sok kudarcon, nehézségen mentünk át a csapatommal, de amikor végre bajnokok lettünk, én érintettem meg először a trófeát és nem volt jelen senki a társaim között sem, aki ne azt mondta volna, hogy én érdemlem meg a legjobban. Tudod mindez csupán néhány hete történt és… – hangosan felnevetett, aztán nagyot sóhajtott – soha életemben nem éreztem magamat olyan pocsékul, mint a nagy győzelem után. Csak feküdtem az ágyamban. Erőtlenül, üresen. Senkit sem engedtem be az ajtón, csak szenvedtem a nagy semmi miatt.  Őrület, nem? – vont vállat teljesen értetlenül.

   – Nem igazán – vetette oda és nem szívesen folytatta, de Rhanar csak addig noszogatta a gesztusaival, míg végül megtette. – Elérted a célod. Annak rendelted alá az egész életed. Igaz? – Rhanar bólintott – Elérted. Nem maradt miért küzdened.
   – Hmm… – kapott az állához Rhanar. – Meglehet. Te okosakat mondasz! – könyökével vállon bökte ivócimboráját aztán hirtelen a saját térdébe markolt, mint akiben hirtelen epifánia támadt. – Te jóságos… gondolod, hogy ezért kerültem ide? Mert szükségem volt egy új kihívásra?
   – Ki tudja… – vetette oda egykedvűen Yue és cigarettát tekert magának.
   – Ezért vagyok itt, bizony! Végre megértem! Okos gyerek vagy te, Yue, a mindenit, én mondom neked és el is fogadom a kihívást, úgy bizony! Itt az ideje abbahagyni a mulatozást és nekivágni! – azzal el is hajította a még félig teli borosüveget és ökölbe szorított kézzel, izgatott mosollyal felkelt a földről. – Köszönöm, barátom! Célom testet öltött, azt mondom ne is hezitáljunk! – nyújtotta kezét – Menjünk!
   – Hova?
   – Megmászni a Világfát te barom, hova máshova? Mégis mit gondoltál?
   – Most?
   – Igen, most! A szellemünk friss, a hasunk tele, elhatározásunk erősebb, mint valaha…
   – Csak a te… – próbált közbevágni Yue, de halk beszédhangjával esélye sem volt arra, hogy Rhanar meghallja őt.
   – Ilyenkor jó cselekedni! A szerencse nem pártolja a halogatókat! – jelentette ki Rhanar határozottan, majd a kocsma felé mutatott akár a viharral büszkén szembenéző kapitány és öles léptekkel elindult.

   Yue fejcsóválva figyelte alakját és tanakodni kezdett. Mintha egyébként, ő csinálni akart volna valamit a templomban. Mintha dolga lett volna, de egyszerűen nem emlékezett rá, hogy mi. Akármi is volt az, nem tűnt fontosnak és úgy érezte követnie kell ezt az embert, akinek a határozottsága olyan erős, hogy egyszerűen nem fér el a testében, ezért a környezetére is ráragad. Szinte futólépésekkel zárkózott fel az óriás oldalára, akinek elég volt hozzácsapnia mezítelen lábát a terasz utolsó lépcsőfokához, máris minden tekintet reá szegeződött.
   Láthatólag ismerős volt itt, többen is köszöntek neki, de ő senkit sem vett igazán tudomásul. Rhanar összevont barna szemeivel nézett végig a társaságon, majd szeme megakadt azon a különösen jóképű férfin, aki az előbb még három hölggyel borozgatott, de azóta a számuk már négyre emelkedett.

   – Jaq! – kiáltott rá Rhanar és egyenesen rámutatott az ujjával – Te tudsz inni! Gyere velem! Megmásszuk a Világfát!
   – Mhhm… – hümmögött szkeptikusan a férfi. Csillagszemei mosolygósan villantak meg, de arca rezzenéstelen maradt. Hosszú, barna haját lófarokba kötve viselte. Markáns állán és vastag ajkain egy vékony, átlós sebhely futott keresztül. – És miért legyek éppen a te társad? Miért ne tartsak inkább ezekkel a bájos hölgyekkel?

   Rhanar bosszankodva felvonta fél szemöldökét aztán kecses léptekkel odasétált az asztalhoz. Megragadta a Jaq combján ücsörgő nőt a derekánál és játszi könnyedséggel felemelte onnan, majd letette a padlóra. Nem törődött a nő és a társai jajveszékelésével, sem Jaq döbbent tekintetével. Sőt, egyenesen a férfi combján foglalt helyet, kinek arcába szökött a vér Rhanar képtelen súlya miatt.

   – Ó, Jaq – lágyította meg hangját az óriás, miközben a kocsma apraja-nagyja döbbenten nézte és két ujjával finoman végigsimított a férfi arcán. – Négyen együtt sem tudnak olyan jól bánni veled, mint én tudok – mondandója végén szemérmesen kacsintani próbált, de nem bírta tovább a színjátékot és elnevette magát.
   Arra azért Rhanar sem számított, hogy Jaq egy villámgyors mozdulattal markába ragadja két ujját és olyan erővel kezdi szorongatni azokat, hogy torkán akadt a szava. A fájdalom száműzte bohókás arckifejezését.
   Csakhogy a jelenet közben, a hölgyek diszkréten oszlani kezdtek mellőlük. A két férfi szótlanul nézte távozásukat, miközben mindketten keményen küszködtek a fájdalommal. Rhanar úgy érezte, hogy ujjai menten eltörnek, Jaq pedig a térdére nehezedő nyomást igyekezett tűrni leplezetlenül.
   – Viccet félretéve… – sziszegte Rhanar. – Jobban főzök, mint itt bármelyik nő. Becsületszavamra.

 Jaq szkeptikusan figyelte az óriást, aki a csípőjével tett egy-két mozdulatot és kicsit megropogtatta a jóképű férfi térdét, mire az végül elengedte Rhanar ujjait és beadta a derekát.
   – Na jól van… – vetette oda kelletlenül, mire Rhanar diadalittasan felpattant a térdéről és a magasba emelte kevésbé fájós kezét.
   Időközben, Yue is melléjük lépett és azon tanakodott, hogy talán illendő lenne bemutatkozni, mikor Jaq csillagszeme reá vetült.
   – Ó, majd elfelejtettem. Ő itt Yue – előzte meg Rhanar.
   Yue felemelte fél kezét és intett a férfinak.
   – Neked mi bajod? Beteg vagy? Miért nem nézel a szemembe? – kérdezte teljes komolysággal Jaq. Nem tetszett neki a rosszul öltözött férfi alakja, de a tekintete még kevésbé. Ám Jaq nem fordult el kék pupilláinak láttán. Állta a pillantását. – Rhanar beszél helyetted?
   – Miért ne? Eleget beszél kettő helyett is – jegyezte meg Yue csendesen.
   – Nem beszél sokat, de ha megszólal, okosakat mondd! – kardoskodott mellette és vagy nem érdekelte vagy nem zavarta, hogy kijelentésének nincs túl sok alapja.

   – Biztos… – vont vállat Jaq és meglehetősen szkeptikus tekintettel méregette Yue viharvert alakját, aztán ismét Rhanarra pillantott – de nők legyenek. Nem vagyok hajlandó kizárólag férfiakkal utazni.
   – Jól van – egyezett bele Rhanar. – Yue, keress nekünk egy nőt!
  – Mi?
   – Szép legyen – kötötte ki szigorúan Jaq.
   – De miért én?
   – Mert most üldöztetek el innen négyet. Örülj, hogy csak egyet kérek.
   Yue kinyitotta a száját, de hang nem jött ki rajta. Egyszerűbbnek látta, ha idehív valakit, ahelyett, hogy ezzel a kettővel próbál veszekedni. Úgy érezte a feladat mégiscsak jobban kíméli az idegeit, mint a veszekedés. Elővette dobozkáját az Isten kegyelmes felirattal és csendben tekert magának egy cigarettát az asztal mellett. Egy csettintéssel lángra lobbantotta, aztán útnak indult.

   Még ilyet… – gondolta. Úgy tűnik, társakra talált. Mégsem egyedül kell nekiindulnia a Világfának, bár abban sem volt biztos, hogy egyáltalán szeretne végigmenni az ösvényen.
   Egy csinos nő után kutatott. Csendes természete ellenére nem tartotta magát félénknek, csak az volt a baj, hogy a csinos nők ritkán fordulnak elő egyedül, társaság nélkül. Azt viszont nem tudta, hogyan kell egy társaság figyelmét úgy magára irányítania, mint Rhanar. Sebaj – gondolta és mivel a kocsmában nem talált alkalmas egyént, kisétált a teraszról és útnak indult. Egészen sokáig bandukolt Smaragdkő kitaposott ösvényein, már a landrafához is eljutott, de nem akadt meg a szeme senkin. Bár… – morfondírozott – mire visszaér, könnyen meglehet, hogy azok ketten már is találnak negyedik, sőt, ötödik társat is, úgyhogy végképp nincs miért aggódni.

   Ám ahogy megérintette volna a landrafa ágakból és levelekből összeszőtt ajtaját, az még az érintése előtt visszahúzódott és a túloldalt megtalálta, akit keresett. Nem csupán csinos nő volt, hanem egy egészen különleges szépség. Yue nem is tagadhatta, olyan szemekkel nézett rá, ahogy már régen pillantott nőre. Vékony, légies termete volt. Bőre sötétszürke akár a frissen szálló hamu. Hátközépig érő vajszínű haját szabadon viselte. Szemei a bíbor élénk árnyalatában kápráztak és a tekintete kicsit sem emlékeztetett a Jaq körül legyeskedő szép lányokra. Hideg pillantása volt és íriszének színe hiába volt oly szépségesen élénk, tekintetében mégis kínzó üresség bujdokolt, ami túl nagy volt ahhoz, hogy rendesen elrejtőzzön. Pillantása szakasztott olyan volt, mint Yue sajátja és ezt mindketten észrevették.

   – A nevem Yue. A társaimmal éppen csapatot alkotunk. Mindketten erősek, rólam meg azt mondják okos vagyok. Velem jössz, hogy bemutathassalak nekik?
   A nő szótlanul és hosszasan figyelte a tekintetét.
   – Igen – felelte végül.
   A kocsmába visszaérve mindkét fél egyenlően meglepődött. Yue azon, hogy társai továbbra is csak ketten vannak, ők pedig azon, hogy végül nem egyedül tért vissza.
   – Ragyogó! – csapta össze tenyereit elégedetten Rhanar. – Tudtam én, hogy lehet rád számítani!
   Jaq végigmérte az új jövevényt és határozott bólintásokkal jelezte, hogy elégedett.
   – Bevallom, alábecsültelek – vetette oda megadóan és érdeklődően felkönyökölt az asztalon.

   – Na hát akkor, be is mutatkozhatnánk illendően, ha már így összefújt minket a szél – kezdeményezett Rhanar, miután mind helyet foglaltak. Egy tündér odarepült hozzájuk, hogy rendeléseket vegyen fel. Jaq mindenkinek Meggybort rendelt. – Az én nevem Rhanar Elhyung. A Világfán túlról jöttem. A kihívás vezetett ide és az a célom, hogy a legjobb legyek! Arra még most figyelmeztetlek titeket, hogy én mindent megteszek a győzelemért és ugyanezt elvárom a társaimtól is! – jelentette ki büszkén és határozottan. – Részemről ennyi.

   – Én Jaq vagyok, Gaul törzséből. Nerni harcosa. Azért akarom megmászni a Világfát, hogy új életet kezdhessek a lányommal. Őt szeretem a legjobban a Világfán. Utána a békességet, a bort és a nőket. Ebben a sorrendben. Úgyhogy én is adok egy figyelmeztetést: semmiségekért nem szokásom harcolni – egy vállvonással jelezte, hogy befejezte mondandóját. – S téged hogy hívnak, kedvesem?
   – Nem vagyok a kedvesed – jelentette ki a nő. Nem volt él a hangjában, pusztán közölte a tényt. – És senki másé sem. A Cayleigh névre hallgatok. Vandumból jöttem. Én is… – egy pillanatra megtorpant a mondandójában és lesütött szemekkel folytatta. – Én is a családomon akarok segíteni. Ez minden.
   Miután befejezte a mondandóját, a tekintetek Yue irányába vetültek, de ő nem zavartatta magát. Nyugodtan kinyitotta dobozkáját és cigarettát sodort magának, majd egy csettintéssel lángra lobbantotta. Kövéret fújt a füstből és a kék égboltra meredve mutatkozott be.

   – A teljes nevem Yue Tien – közölte, aztán hátradőlt, mint aki jól végezte dolgát és újra nagyot szívott a cigarettából.
   – És? – nézett rá Rhanar nagy szemekkel.
   Yue erélyesen pillantott rá, mire Rhanar rögtön elfordult.
   – A születésnapom Égvirág hetedikén van.
   – Olyat mondj, amit még nem tudunk! – követelődzött idegesen Rhanar. – Honnan származol?
   – Askelanból.
   – Mivel foglalkoztál mielőtt kiválasztottak? Tudsz harcolni? – érdeklődött Jaq.
   – Tizenkét éven át voltam katona.
   Rhanar és Jaq egymásra néztek. Láthatólag most kezdte el őket érdekelni, hogy egyébként kicsoda is ő és mi fán terem, de azt nem tudták miféle kérdést tegyenek fel úgy, hogy ne tudja elkerülni a választ.

   – Miért mászod a Világfát? – Cayleigh hirtelen jött kérdése nem jutott eszükbe, de tetszett nekik. Mindhárman figyelmesen hallgattak.
   Yue kifújta a füstöt. Nézte hogyan kígyózik tova a levegőben, majd szemeit vágyakozóan fúrta a messzi égboltba és alig hallhatóan megszólalt.
   – Én azt keresem, amit megváltásnak hívnak – lehajtotta fejét és megütötte cigarettája alját. Megbabonázva figyelte miként alszik ki a sercegő hamu. – A Panteon papjai azt tanítják, hogy a bűnöket jóvá lehet tenni és a megváltás által a rossz emberek is boldogok lehetnek. Még akkor is, ha sokakat bántottak. Akkor is, ha jóvátehetetlent cselekedtek – nagyot szívott cigarettájába. Az asztaltársaságra ülő csendben hallani lehetett miképp serceg a papír. – Szeretném hinni, hogy igazat mondanak.
   Végignézett társain, de egyikük sem állta a pillantását és nem is fűztek hozzá semmit. Csendben bámultak maguk elé és nem faggatták többet.

 

   Az Első Szikla híres-neves kocsmájára sok király emlékezett vissza mosolyogva. Nem Yue volt az első és nem is az utolsó, aki itt kötötte meg első szövetségét az ösvényen. Igaz, csapatuk nem volt még teljes. Szükségük volt egy ötödik főre is, de ezzel a kérdéssel egyelőre nem gyötörték magukat, az ügy nem tűnt sürgősnek.
   Rögtön azután, hogy koccintottak friss szövetségükre, Rhanar Elhyung már ki is nevezte önmagát annak vezetőjévé. Rhanar volt közöttük az egyetlen vezéregyéniség, de cserébe ő felért három másikkal és egyikük sem tartotta rossz dolognak azt, hogy van valaki, aki határozottan kijelöli számukra az irányt.
   Egy darabig még iszogattak, de Cayleigh korán visszavonult és kisvártatva Yue is követte. Álmosnak érezte magát és ilyenkor nem hezitált, igyekezett kihasználni az alkalmat és ásítozva visszatért a templomba.

   Yue gond nélkül rátalált a szobájára. Ráhelyezte tenyerét az ágakból és levelekből összeszőtt ajtóra, de meglepetésére, szobáját nem üresen találta. Egy vörös taláros, fiatal férfi ücsörgött a priccsén és feszes vigyázzállásba lendült, amint meglátta a kiválasztottat.
   – Mit akarsz? – nézett rá Yue a szemöldökét ráncolva.
   Pillantása nyomán a férfi nagyot nyelt és izzadni kezdett. Remegő ujjal nyúlt talárjának rejtett zsebébe és egy arannyal szegélyezett, hófehér borítékot húzott elő onnan.
   – Ó, az istenit! – szakadt fel torkából a haragos sóhaj szokatlan hangerővel. Tiszta erőből szorongatta kabátzsebében a dohányos bronzdobozkát. Isten kegyelmes.
   Hirtelen forróság töltötte el a szobát. A taláros fiú feszengve nézett körül, mint aki egérút után kutat. Mindhiába, a szobából csak egyetlen ajtó vezetett ki és az éppen Yue háta mögött volt. A hőség egyre elviselhetetlenebbé vált, akárhányszor Yue kifújta a levegőt.

   A taláros fiú bizonytalanul tett előre egy lépést és nyújtotta karját, benne a borítékkal.
   – Tűnj innét! – emelte fel a hangját Yue. – Azonnal!
   A fiú nem próbálkozott tovább azzal, hogy átadja a borítékot. Elejtette azt és széles ívben megkerülve a csapzott külsejű férfit, majd megérintette az ajtó leveleit. Kiáltva kapta el onnan a kezét. Tűzforróak voltak, de visszahúzódtak és sebesen iszkolt kifelé, magára hagyva a kiválasztottat.
   Yue ökölbe szorított jobb kézzel, idegesen fújva ki a levegőt állt ott és bal kezével tiszta erőből szorongatta a dobozkáját. Most, hogy magára maradt, valamit visszanyert az önuralmából és ki merte nyitni a szemeit.
   Tekintete a borítékra vetült, de amint látóterébe ért a kis fehér papírlap, reflexszerűen csukta be a szemét és további perceket engedélyezett magának, hogy megnyugodjon. Cigarettát tekert magának. A füst kellemetlenül kaparta végig a torkát, de a mozdulatsor, mint általában, most is megnyugtatta picit. Cigarettával a kezében már elég bátorsága volt ahhoz, hogy kinyissa a borítékot. Az nem tartalmazott mást, csak egy helyszínt, egy időpontot és persze a szokásos idézést, amit el sem olvasott, mert egyébként is kívülről tudta.
   Volt már balszerencséje hasonló borítékhoz. Az aranyszegély a Mennyei Birodalom valamelyik magasrangú szervezetének a jelzése volt és ha egy hozzá hasonló ember ilyen levelet kapott annak csak egyetlen oka lehetett. Hittételre kényszerítették.

   A hittételnek nem volt semmi köze a valláshoz. Egyszerű parancs volt és elméletben, a Mennyei Birodalom bármelyik alattvalója kaphatott ilyen parancsot. Yue azonban meglehetősen gyakran kapott hittételeket, mert volt idő mikor az istenek ellen harcolt. A Mennyei Birodalomnak tett szolgálataiért cserébe megkímélték az életét.
   Sosem lesz vége… – gondolta és összeszorította a levelet, ami sercegni kezdett markában és lassacskán hamuvá égett.
   Éjfél előtt egy szűk órával útnak indult a megadott helyre, hol az ösvény megkezdődött. A Mérleg Kapu irányába bandukolva haladt át az éjszakai erdőn. Vorien tompa, de bőséges fénnyel világította meg útját. Rovarok ciripelése és baglyok huhogása kísérte útján. Lehetetlen volt eltéveszteni a célt, alig kellett öt percet sétálni a landrafától, a kapu már láthatóvá is vált a cinóbervörös levelű zergefák takarásában. Idő előtt érkezett, akárcsak az, aki megidézte őt.
   Vörös-ezüst páncéljában, derekas kiállásával az isteni béke őrzője, Lars Ahlgrim ácsorgott a bezárt Mérleg Kapu előtt. Az őrző összekulcsolta kezeit a háta mögött és kihúzta magát.

   – Nem kell félned tőlem. Gyere közelebb!
   – A félelmem máris oda… – morogta Yue, de nem volt elég hangos ahhoz, hogy az őrző meghallja. Közelebb ment és kihúzott a zsebéből egy előre elkészített cigarettát – Mi a parancs? – kérdezte katonás közönnyel és egy csettintéssel megpörkölte a cigaretta végét.
   Lars Ahlgrim közelebb lépett hozzá, mert nem egészen értette a mondandóját.
   – Te nem sokat tudsz rólam, ugye? – kérdezte az őrző. Nem kapott választ. – Én ellenben mindent tudok rólad. Az Igaz Nemzet Közösségének magasrangú tisztje vagy, Yue Tien. Legalábbis az voltál, mielőtt öt éve a Fekete Hegyen letetted a fegyvert Roes de Haes előtt és…
   – Komolyan? – színlelt meglepetést Yue, miközben idegesen fújta ki a füstöt – Nahát… a döbbenettől menten elájulok – a végletekig ráncolta szemöldökét, s a levegő felforrósodott körülötte.
   Megfeszítve próbált uralkodni magán. Összességében semmire sem volt büszke a múltjából, de az őrzőnek sikerült kiragadnia bűntudatának megkérdőjelezhetetlen koronaékszerét.
   Lars Ahlgrim nem tűnt sértődöttnek a szarkasztikus kirohanás nyomán. Sokkal inkább érdeklődve vizsgálgatta a tőle nem sokkal fiatalabb férfit.
   – Őszintén válaszolj, amikor ezt kérdezem – nyomta meg az első szót szilárdan. – Vannak emlékeid kiskorodból? Egészen kisgyermekkorodból, mielőtt birtokoltad volna a hatalmadat – Yue csendben maradt, de tekintetének zord villanása megerősítette az őrzőben gyanúját. – És mondd, van egy apró tetoválás a tarkódon, mely a nevedet jelöli?
   Erre a kérdésre szeme nem csupán idegesen villant, hanem teljesen kikerekedett.
   – Találkoztál már olyasvalakivel, akinek szintén van ilyen tetoválása?
   Yue bosszankodó fintort vágott.

   – Egy zászlóaljnyi hozzám hasonlót vezettem az istenei ellen – ezúttal Lars szemei kerekedtek el – Meglepődött? Komolyan azt hitte, hogy a tyúkszaros kis életemért tettem le a fegyvert? – kinevette az őrzőt, majd hozzátette – Ha harcolt volna a hétnemzet háborújában, akkor tudná. Az én hazámban a halál a szégyen előtt jár. Tiszt előttem még soha nem tette le a dárdát. Előbb dőltek bele.
   – Ha a Fekete Hegy kultúrájára leszek kíváncsi, egy krónikáshoz fordulok. Téged azért hívtalak ide, hogy bemutassalak valakinek. Valakinek, aki hasonlít ránk – mondta, majd elindult a kapu széle felé és megkerülte az óriási kaput.
   Egy kisfiúval a nyomában tért vissza. Beesett arcú, alultáplált, aranybarna bőrű kis teremtés volt. Gyámoltalanul kapaszkodott Lars két ujjába, úgy húzódott elő a kapu rejtekéből. Pálcikalábakon sétált felé, ruhája komikusan bő volt rá, épp csak kézfejét nem takarta és Yue meglepetésére fehér gyűrűt viselt az ujján.
   Az őrző egy szó nélkül, a vállánál fogva gyengéden megfordította a kisfiút és fél kezével beletúrt hosszú hajába, hogy láthatóvá váljon a tarkóján lévő fekete jel. Nem igazán tetoválás volt, mert ha az ember igazán közelről nézte, észrevehette, hogy nem tintával vésték a bőrre. Sokkal inkább olyan hatást keltett, mintha a kisfiú tarkóját díszítő rúna bőrének természetes elszíneződése volna, akár egy anyajegy. Yue el tudta olvasni a feliratot. Egyszerű, alsó gót betűírással állt rajta a következő név: Malik.

   – Mint láthatod, neki is van tetoválása – húzta ki magát Lars, miközben elengedte a kisfiú kezét – és nekem is – megfordult és lehajtotta fejét, hogy Yue kibetűzhesse a hajszálai alatt húzódó apró betűírást, melyen az őrző keresztneve szerepelt.
   Kísértetiesen érezte magát, mintha valami üldözné és egy sorsfordító emlék sejlett fel előtte. Most is maga előtt látta miként közeledik felé a sóhajok istene, Roes de Haes, nyomában hétpróbás királyaival, az isteni béke őrzőivel. Az isten arca valahogy homályos maradt emlékeiben, de a zászlóaljába tartozó katonák közül gond nélkül fel tudott idézni minden egyes arcot. Tizenegynéhányéves kölykök. Serdülő kislányok és suhancok sorakoztak mögötte, akiknek hatalmuk ugyan volt, de emlékezetük nem. Háborúra kovácsolt fegyverek csupán, akiket bevetettek mikor már minden veszni látszott. Yue emlékezett az isten hangjára és szavaira. Azt ígérte, hogy megkegyelmez katonáinak, ha ő megadja magát. Elfogadta a kegyelmét. Képtelen volt megparancsolni nekik, hogy dobják el az életüket és szégyenteljes tettéért száműzetésbe vonult.
   Észre sem vette, hogy a cigaretta kialudt a kezében. Gépiesen emelgette szájához újra és újra, ahogy fáradt tekintetét a múltba fúrta. Felemelte másik kezét és tarkóján megérintette a saját tetoválását. Az övét askelani jelírással vésték, de pontosan ugyanolyan volt, mint az őrzőé, a fiúé vagy az ő katonáié.

   – Mi a fenét akar tőlem?
   – Vigyázz erre a fiúra! – mondta megérintve Malik hátát.
   – Remek ötlet – nevetett kínjában Yue. – Megtanulhatja tőlem a szégyen és a mészárlás tudományát.
   A király összevonta szemöldökeit és komolyabb hangvételben folytatta.
   – Holnap párbajozni fogok. Természetesen győzök majd, de ebben a dologban nem vállalok semmiféle kockázatot, mert szívemen viselem ennek a fiúnak a sorsát és ha igaz amit a katonáidról mondtál, akkor a szíveden viseled te is!
   Erre nem volt válasza. Ajkába harapott, ahogy megnézte magának a csodálkozó szemű, beesett arcú kisfiú vonásait. Képtelen volt nem önmagát látni benne és biztos volt benne, hogy Lars Ahlgrim ugyanúgy érezhet.
   – Ha minden a tervem szerint alakul, akkor rövidesen újra a gondviselésembe veszem, de persze annak sincs akadálya, hogy együtt másszatok, hiszen mindketten kiválasztottak vagytok – azzal lehajolt a kisfiúhoz, a fülébe súgott valamit, majd felegyenesedett és a hátát megtaszajtva noszogatta őt, hogy csatlakozzon Yue oldalára. – Ezt nem hittételként parancsolom neked. Személyes szívességet kérek tőled, mint a sorstársad. Azért, hogy ennek a fiúnak mindenképpen legyen valakije, aki törődik vele. Számíthatok rád?

   Yue képtelen volt elszakadni az őrző kék szemeinek bűvköréből. Csak akkor sikerült végre felocsúdnia, mikor a kisfiú elhagyta az oldalát és odaszaladt Larshzoz, hogy egy nagy ölelést adjon a törzsének. A páncélos férfi lehajolt és magához ölelte a kisfiút, úgy bíztatta, hogy hamarosan újra látják egymást és minden rendben lesz.
   – Igen – válaszolt csendesen. – Számíthat rám.
   Lars Ahlgrim ajka mosolyra húzódott és amikor felegyenesedett, kinyújtotta lánckesztyűs kezét.
   – Köszönöm – mondta, ahogy Yue bizalmasan megszorította a kezét. – Ha minden jól megy, néhány héten belül újra látjuk egymást.
   Ugyanezt ígérte Maliknak is, jóval határozottabban. Őszintén törődött a fiúval, ahogy Yuéval is törődött és minden sorstársával, akiket megfosztottak emlékeiktől és fegyvereket készítettek belőlük. Lars hitt benne, hogy egy napon minden sorstársát megtalálja majd. Gondjukat akarta viselni és még ennél is jobban meg akarta büntetni azokat, akik mindezt művelték velük. Ő ezzel az erős vággyal hódította meg a Világfát. Száz veszélyt győzött le azzal az akaraterővel, amit szíve vágyából merített. Ő maga sem tudta még, hogy olyan ellenfél les rá éppen ebben a pillanatban is, akit puszta akaraterővel és egy erős vággyal, le nem győzhet.

   Yue egy templom falai között nevelkedett. Sámánok és tanítók jártak hozzá, hogy meséljenek a kinti világról. Egyáltalán nem volt ott más gyerek, egyedül ő. Beszéltek neki barátságról, bajtársiasságról, hazaszeretetről, de egyiket sem értette igazán. Mindezek csupán homályos, elképzelt fogalmakként léteztek a tudatában. Szép dolgoknak tűntek, de ami mindfölött megigézte gyermeki fantáziáját, az a család fogalma volt. Egy alkalommal hazájának fontos családjairól próbálták őt tanítani, de ő nem értette a szó jelentését.

   – Mi az a család? – kérdezte ártatlanul egyik tanítóját.
   – Nos… egy családban az emberek együtt élnek és szeretik egymást – ártatlanul felelt. Kissé lekezelően, ahogy egy felnőtt válaszol egy gyereknek, ha úgy érzi, az nem fogná fel a választ.
   – Mi család vagyunk? – kérdezte bizonytalanul.
   – Nem. Mi a tanítóid vagyunk.
   – Nekem miért nincs családom? – kérdezte szomorúan, de nem kapott választ.
   Nagyon butának érezte magát azokban a napokban. Annyiszor hallott barátságról, szeretetről, családról, de akárhogy is magyarázták, ő nem értette mit jelentenek. Csak annyit tudott, hogy szeretné megérteni és nem csak azért, hogy a tanítói elégedettek legyenek vele és jutalmazzák. Nagyon szép dolgoknak képzelte el őket. Vágyott rájuk.
   A tanítók és a sámánok nem szerették őt. Szüksége volt némi időre, hogy erre rájöjjön. Onnan tudta, hogy féltek tőle és az egyik tanítója azt mondta, hogy azok, akik szeretik egymást, nem félnek egymástól. Ráadásul sosem válaszoltak a fontos kérdésekre. Nem árulták el például, hogy neki miért nincs családja. Tudta, hogy más mint a többiek, de nem értette miért. Tudta, hogy odakint van egy egész világ, de sohasem látta. Más gyerekek is léteznek, de eggyel sem találkozott. Hetek teltek el, hónapok, míg egy napon az érzelmei eluralkodtak rajta és az élete örökre megváltozott.

   Hamu szaga és perzselő hőség töltötte meg a templomot. Kék lángok nyaldosták a tűzálló oszlopokat. A sámánok egy titokzatos idegen segítségével próbálták kordában tartani dühének felcsapó lángjait. A terem közepén tombolt. Értetlen, gyermeki haragjában lángra próbálta lobbantani az egész világot. Nyolc éves volt, mégsem merte senki megközelíteni. Egyedül a sosem látott férfinak, teremtőjének: a Legfőbb Hadúrnak volt hozzá elég bátorsága.
   – Mi vagyok én?! – kiáltotta kétségbeesetten. Könnyek gördültek végig sápadt arcán. Vékony, kék szemei elkeseredettek és végtelenül elveszettek voltak, mert ez volt az a pillanat, amikor megértette létezése célját. Mikor először tapasztalta miféle hatalommal rendelkezik. Megrémült önmagától és ettől a félelemtől nem is szabadult soha.
   A Legfőbb Hadúr előlépett. Léptei nyomán kialudtak a kék lángok. Egyenesen a szemébe nézett. Hangjában semmilyen érzelem nem lakozott.

   – Te a többiektől eltérő, más létforma vagy. Egy felbecsülhetetlen értékű, élő fegyver. A te irigylésre méltó végzeted az, hogy győzelemre vezesd az Igaz Nemzet Közösségét és felülmúlhatatlan dicsőséget szerezz Rogar nevének – mondta, majd még közelebb lépett.
   Olyannyira megrémült az igazságtól, hogy hátrálni kezdett. A fölé tornyosuló férfi a puszta magabiztosságával és jelenlétével elhitette vele, hogy nincs értelme a harcnak. Ő birtokolta az igazságot és azt nem lehetett elégetni.
   – Cserébe ameddig csak élsz, minden földi jóval elhalmozunk téged. Hős leszel, elöljáró mások között és bármit is kívánsz, én teljesíteni fogom a vágyadat.
   Szipogott és az előtte álló, jókora férfira szegezte élénkkék szemeit. Ez a férfi más volt, mint akikkel korábban találkozott. Méltóságot és hatalmat árasztott magából, senki más nem szólalt meg, amikor ő beszélt. S ami a legfontosabb, a legapróbb jelét sem adta annak, hogy félne tőle. Szipogott, megtörölte orrát és könyörögve szólt.
   – Bármit, amit csak kívánok? – a szélesvállú férfi bólintott és két ujját a szívére tette. Így jelezte, hogy minden körülmények között megtartja ígéretét. – Legyél a családom!

   S a Legfőbb Hadúr hű maradt az ígéretéhez. Teljesítette a kívánságát. Eljött érte, közölte vele a kegyetlen igazságot, összetörte addigi szűk világát és egy újjal helyettesítette. Egy tágasabb világgal, ahol nem csak földalatti csarnokok, sámánok és tanítók voltak. A fiává fogadta és még azt a tisztességet is megadta neki, hogy felruházta a családnevével. Yue pedig feltétel nélkül szerette őt ezért.
   Micsoda élmény volt az út az új otthonba. Annyi különböző ember, színes ruhákban. Oly sok idegen illat. Állatok az utcákon; kutyák, hegyi kecskék, madarak. S mind fölött, az a gyönyörű és szabad égbolt. Végtelen, s oly közel volt, nem akarta levenni róla a szemét. Letekintett a hegyről, s a kilátás egy életre megigézte. A felhők közelebb voltak, mint a sík föld. Csak a Fekete Hegyről lenézve fogta fel igazán milyen hatalmas is a kinti világ. Mennyire végtelen és mennyi szépséggel bír. Annyira izgatott volt, felhőtlenül boldog és végtelenül hálás. Olyannyira, hogy sokáig nem is gondolt arra, hogy különbözik másoktól, hogy élő fegyvernek nevezték. Boldog volt és ő mindent megtett, amire csak kérték. Nem számított, ameddig szeretik cserébe.

   Tíz évesen már a hétnemzet háborújában harcolt. Ha a Legfőbb Hadúr azt parancsolta égesse hamuvá a derékhad felé tartó lovasszázadot, akkor Yue engedelmesen elégette őket mind egy szálig. Ilyenkor beletúrt a hajába, megdicsérte, rámosolygott és Yue boldog volt. Ha a vezénytiszt arra utasította, hogy gyújtson fel egy falut vagy egy várost, késlekedés nélkül megtette. A tiszt elismerte és gyakran még kitüntetést is kapott. A diadalmenetek alatt mindig kitüntetett helyen vonulhatott. Nagyon büszke volt magára. Gyerekként a szeretetéhsége uralta, kamaszként az elfogadás iránti vágy, felnőttként már csak a kötelességtudat. A háborún kívül nem ismert semmi mást. A hatalmán kívül semmije sem volt. Talán örökké ölte volna halomra a Legfőbb Hadúr ellenségeit, ha a Panteon nem támadja meg őket és végső kétségbeesésében mostohaapja nem bízza vezetésére a hozzá hasonló fegyvereket. Elhagyta hazáját és csak ezután kezdte kísérteni mindaz, amit katonaként tett.

   A kisfiút, akit Lars Ahlgrim rábízott, már aznap éjjel magával is vitte. Malik aludt az ágyon, Yue pedig a földön hánykolódott. Egy visszatérő álma jött hozzá látogatóba. Egy ódon vízimalom melletti mezőn találta magát és csendesen művelte a földet. Néha kapált vagy szántott, most éppen gyomlált. A végtelen alföldön a szem messze ellátott és a patakok által barázdált kalász egyik irányban sem ért véget. Gyönyörű, hajladozó kis mező volt, de a szépen növekvő gabona rejtekében holttestek pihentek. Azokat gyomlálta. Minden egyes lépéssel új holttestre bukkant és szépen sorban kupacokba gyűjtötte őket. Így ment ez, vég nélkül, csendesen és egyhangúan, amíg fel nem ébredt.
   Mint minden reggel, első dolga volt cigarettát tekerni magának, s miután azt elfogyasztotta, felöltözött. A kisfiút is felkeltette és úgy döntött jobb, ha mihamarabb bemutatja őt társainak.

   Rhanar Elhyung két kikötést támasztott a csapat ötödik tagjával szemben. Ne legyen gyenge és ne legyen gyáva. Ezért aztán, mikor bemutatták neki az alultáplált, beteges arcú kisfiút, aki Yue mandzsettájába kapaszkodva próbált elbújni a háta mögött, Rhanar nem volt épp elragadtatva. Hangulata valahol a teljes felháborodottság és a mániákus hahotázás között ingadozott, nemcsoda hát, ha Malik eleinte tartott tőle.
   – Nagy tréfamester vagy te, Yue! – hahotázott a szemeit eltakarva.
    Yue azonban nem nevetett. Szigorú tekintetével és mozdulatlanságával jelezte, hogy komolyan gondolja a dolgot.
   – Ne hülyéskedj velem! – kiáltott aztán erősen Rhanar – Megmondtam, hogy milyen embert keresünk erre ideállítasz egy gyenge gyerekkel? Nézz már rá, hát a szél elfújja!
   Yue továbbra is hallgatott. Azon gondolkozott hogyan győzze meg, mikor a kisfiú váratlanul kidugta fejét a háta mögül és megszólalt.
   – Nem vagyok gyenge.
   – Mit mondtál? – kérdezett vissza Rhanar meglepetten.
   – Nem vagyok gyenge – ismételte meg a kisfiú.
   – Igazán? Bizonyítsd! – utasította Rhanar és magasba emelte jobb karját. Fekete bőre a déli napsugarak tükrében megkeményedett és eleven acéllá változott át.

   – Ezt azonnal fejezd be! – Cayleigh a kisfiú és Rhanar közé lépett, majd lehajolt a fiúcska elé és gyengéden végigsimított az arcán – Szegénykém… olyan sovány vagy, ettél te rendesen? – kérdezte gyámolítóan, mire a fiú megrázta a fejét.
   – Állj félre, Cayleigh! – parancsolta Rhanar kettejük fölé tornyosuló alakja.
   – Nem! – olyan mozdulattal fordult hátra, mint egy valóságos anyatigris. Bíbor szemei, melyek eddig oly kifejezéstelenek és közömbösek voltak, most valósággal lángoltak – Nem fogom hagyni, hogy te itt kényedre-kedvedre hatalmaskodj ezzel a szerencsétlen kisfiúval!
   Rhanar összeráncolta a szemöldökét és támogatás reményében hátrapillantott Jaq felé, de a Nerni harcos a pipájával volt elfoglalva és ügyet sem vetett a többiekre.
   – Az ott nem egy szerencsétlen kisfiú, hanem egy kiválasztott. Velünk akarja mászni a Világfát, nem? Azért van itt.
   – Igen, de…
   – Akkor meg mit anyáskodsz itt fölötte? – emelte fel a hangját – Nem sebesült őzgida! Ha velünk jön, akkor harcolni fog, méghozzá kiválasztottak ellen! Vagy az ösvényen is folyton pátyolgatni fogod majd akárhányszor szembenézünk valakivel mint egy kis anyámasszonykatonáját?! – dörrent rá haragosan.
   Malik eltolta magától Cayleigh karját és duzzogva megkerülte őt. Dühödt büszkeséggel szegte fel állát és aranyló szemeit a bajnokra emelte.
   – Nem vagyok anyámasszonykatonája – sziszegte fogait összeszorítva.

   Cayleigh megpróbált ismét közéjük állni, de Yue megállította. Próbálkozott még, de hiába és miközben Yue elsétált vele, végig duzzogott. Amikor a két kiválasztott szembenézett egymással, még a szemét is eltakarta.
   – Gyáva nem vagy, azt elismerem. Tiéd lehet az első ütés – mondta előzékenyen Rhanar majd átfonta mellkasa alatt karjait.
   Malik bólintott és élt a lehetőséggel. Pici vállai fel és alá jártak, ahogy nagy lélegzetvételekkel felkészült az első csapásra. A szél hirtelen feltámadt a templom mögötti erdő lugasai között.  Vadul söpört át közöttük akárhányszor a kisfiú beszívta a levegőt és kétszer olyan erővel zúgott, mikor kifújta azt. Rhanar kíváncsian vizsgálgatta a jelenséget, hiszen az előbb még szinte tökéletes szélcsend uralkodott.

   Malik őrületes hangerővel sikított fel. Magasba emelte pici jobb karját Rhanartól nagyjából három méter távolságra. Ujjait összeszorítva, kezének lapjával sújtott le a távolból. Ügyetlen és erőtlen mozdulatnak tűnt a távolból, de olyan erős szélvész járt a nyomában, hogy majd feldöntötte Rhanart a lábáról és egy pillanattal később, valami mellkasától a derekáig átlósan végig vágta a felsőtestét.
   Rhanar váratlanul felkiáltott és lába megrogyott alatta. Meglepetten figyelte a hasfalán tátongó sebet és mire felemelte tekintetét, Malik már a következő támadást zúdította rá. Két kezét előre tolva örvényt támasztott, ami lesöpörte lábáról Rhanart.
   Hanyatt esett az avarban és úgy megzavarodott, hogy felkelni is elfelejtett. Tekintetét csak akkor vette le az égboltról, mikor Malik odasétált mellé és felhívta magára a figyelmet.

   – Nem vagyok gyenge és anyámasszonykatonája sem vagyok!
   Rhanar jódarabig nézte a kisfiú arcát, aztán elmosolyodott és tiszta erőből nevetni kezdett.
   Malik félreértette a célzást és újból le akart sújtani, de szerencsére Yue időben észrevette a szándékot és közbelépett. Elkapta a kisfiú karját. Némiképp döbbenten ragadta meg Malik csuklóját. Gyilkos szándékot érzett rajta, semmi kétség. Ha végigviszi a mozdulatot, még az is lehet, hogy tényleg megöli Rhanart.
   Mire elengedte a kezét, már Jaq is mellette volt és elégedetten pöfékelt a pipájából. Malik egészen más szemekkel pillantott rá, mint mondjuk Rhanarra. Szemeiből eltűnt a büszke sértettség. Valamit megérzett a felé közelítő Nerni harcoson, amit még a társai sem. Csodálkozó, szinte már ámulatba ejtett szemekkel pillantott fel rá.
   Jaq még csak rá sem nézett, de összezilálta a kisfiú haját és így szólt:
   – Férfiként viselkedtél. Velünk jöhetsz.

   Malik úgy megörült, hogy felugrott a helyéről. Ezután Cayleigh sietett oda hozzá és rögtön pátyolgatni kezdte, amit egyik férfi sem tudott igazán hova tenni. Még Rhanar is abbahagyta a nevetést, mikor a nő közölte, hogy azon nyomban megeteti és megfürdeti őt.
   Mindenesetre, Yue megkönnyebbülve vette tudomásul, hogy társai elfogadták a kisfiút.
   – Na hát akkor, fiúk – pillantott rájuk izgatottan Rhanar és vérző hasfala ellenére jólesően sóhajtozott. – Ideje indulni.
   Nem is késlekedtek többet, mint ami feltétlenül szükséges volt. Rhanar elment az ispotályba és kezeltette a sebet, mialatt Cayleigh tisztességes fiatalembert varázsolt Malikból. Szinte rá sem ismertek, egész kis úriember lett középen gombolós, barna ruhájában és elegáns, fekete vászoncipőjében, ami egészen biztosan egy hétig sem húzza majd utazásuk során. Ők ketten egyébként azonnal egymásra találtak és szinte órák alatt elválaszthatatlanok lettek. A három férfi meg is tárgyalta egymás között, hogy Malik számára természetes dolog, hogy anyafigurát lát a nőben, de hogy Cayleigh miért babusgatja ennyire, azt nem értették.

   Miután mindenki indulásra készen állt, vásárolni indultak. Itt kezdődtek a problémák, pénz dolgában ugyanis nem álltak fényesen. Jaqnál bőven akadt Nerni súlyos vaspénzéből, de a pénzváltó csak uzsoraáron volt hajlandó átvenni. Rhanar egyetlen értéktárgya egy fényes bajnoki gyűrű volt, amiért kész vagyont adtak volna, de a szenvedélyes férfi majdnem agyonverte szerencsétlen kereskedőt a puszta gondolatért, hogy esetleg megveszi. Cayleighnek sem volt túl sok pénze, ahogy Maliknak sem, mert a jelek szerint pártfogója, Lars Ahlgrim elfelejtett zsebpénzt adni neki. Yue gondolt rá, hogy pénzt kér az őrzőtől. Biztos volt benne, hogy kapna, azt viszont egyáltalán nem látta jó ötletnek ha nyilvánosan keresi meg. Az őrzőnek alighanem jó indoka volt rá, hogy az éjszaka közepén, távol a templomtól találkozott vele. Így viszont azzal a kellemetlen helyzettel szembesült, hogy öt ember útiköltségeit kell állnia. Ennek hála összesen csak két sátrat tudtak vásárolni. Cayleigh és Malik ragaszkodtak egymáshoz, így végül a módfelett irigy Yue és Jaq osztozott a nagyobb sátron Rhanarral együtt. Csak és kizárólag a legszükségesebb felszerelésekből vásároltak, mert Yuét sem vetette fel a pénz és ami keveset meg akart tartani magának, a végén azt is kihúzták belőle.

   Rhanar volt a bűnös. Serpenyőt, fazekat, fűszereket, tányérokat és evőeszközöket vásárolt a pénzből. További három társa is győzködte, hogy ne legyen már smucig, szánja rá a pénzt, mégiscsak megér annyit, hogy jóízűen tudjanak enni.
   Öt nap utazás után értek el első megmérettetésük helyszínére. Közelebb is akadt volna rájuk váró próba, de Rhanar okkal választotta Synvile városát. Ez volt Utregar második legnagyobb települése és egyedül itt tartottak olyan próbákat, amelyek az Aernon-i nagytornán is előfordultak. Kiváló alkalomnak tűnt hát a felkészüléshez. Vérre menő küzdelem máshol is előfordult, de a csapatok közti élet-halál harc egyedül Aernonban és Synvileban volt szokás.
   Szerencséjük volt. Mire megérkeztek, már volt ott egy csapat, akik egy napja ellenfélre vártak, így miután éjszakára megpihentek, a küzdelemre már másnap délután sor kerülhetett. Egy szűkös, pici arénában csaptak össze, ahol alig ezer néző ha elfért, de Yuét már az is meglepte, hogy egyáltalán van közönség.

   Miután beléptek az arénába, egy vörös taláros adminisztrátor ismertette a szabályokat. Az esetek döntő többségében nem eresztették össze a kiválasztottakat, hogy minden további nélkül gyilkolni kezdjék egymást. Szerették ezeket a küzdelmeket valamilyen további céllal vagy szabállyal bonyolítani, hogy többről szóljon, mint a nyers erő. Erre a küzdelemre az adminisztrátorok a következő szabályt találták ki:
   – Mindkét csapat birtokol egy jelvényt – harsogta az idős férfi és felmutatott egy tenyér méretű, gömb alakú sárkányos jelvényt. – A cél ennek a jelvénynek az eltulajdonítása a másik csapattól. Bármilyen módszer megengedett. Felhívom a figyelmet, hogy csapattársnak a jelvényt továbbadni tilos! Illetve, a jelvényt megsérteni vagy elpusztítani, szintén tilos. Szabályszegés esetén az egész csapatot kizárjuk a próbáról! Ez minden! A csapatok három perc alatt álljanak készen! – fejezte be, majd kiosztott egy-egy jelvényt a két vezetőjének.

   Rhanar vizsgálgatta a fából készült sárkányos jelvényt, miközben Malik nyakát nyújtogatva, kíváncsian próbálta szemügyre venni. Rhanar alaposan végignézett az apró aréna falain. Késő délutánra járt az idő, naplemente közeledett. A küzdőtér több mint felét árnyék borította, ezért Cayleigh gondjaira bízta a jelvényt. Meghagyta neki, hogy alaposan rejtőzzön el, majd Malikra parancsolt, hogy maradjon mögötte a harcban. Rögtön fordult tovább Jaq felé, hogy őt is utasítsa, ám elakadt a szava, ahogy meglátta a jóképű férfit.
   – Te meg mit művelsz? – harsant acélos hangja.
   – Minek tűnik? – vont vállat a férfi, miközben fapipáját tömte tele dohánnyal, majd megtört egy gyúlpálcát és pöfékelni kezdett.
   Rhanar csak a fejét csóválta és ráhagyta. Inkább saját magát készítette fel a küzdelemre, ami hamarosan kezdetét is vette. Malik volt az első, aki belevetette magát. Szélpengéket hajigált az ellenfél felé, akik közül egy kiválasztott elkövette ugyanazt a hibát, mint Rhanar. Nem vette komolyan a távolban hadonászó kisfiút és csúnyán rá is fizetett miatta. Testfelépítése jóval gyengébb volt, mint a bajnoké, ráadásul három találat is érte, ezért szinte a küzdelem elején eldőlt és ezután már csak vánszorogni volt képes.

   Társai tanultak a hibájából és komolyabban vették Malik támadásait. A numenből védelmet alkotva egy darabig állták a sarat.
   Rhanar sem volt rest, azon nyomban Malik után iramodott és a gallérjánál fogva hátra is húzta a kisfiút egy lándzsa elől, ami majdnem kiszúrta a szemét. Acélkarjával próbált visszavágni, de a lándzsát forgató nő rossz ellenfél volt a számára, sehogyan sem tudott közel kerülni hozzá.
   Yue nem vetette magát azonnal a küzdelembe. Azt próbálta észrevenni melyikükön van a jelvény, de senkin sem találta. Élt a gyanúperrel, hogy elrejtették. Egyik ellenlábasuk, egy hosszú vasbotot szorongató nő sikerrel áttört Rhanar és Malik ostromán, akik egyelőre nemhogy sikerrel vették fel a harcot három ellenlábassal, de könnyűszerrel sarokba szorították őket.
   A vasbottal hadonászó nő Yue irányába indított rohamot. Ez némi problémát okozott. Yue választott fegyvere a dárda volt és öt évvel ezelőtt nem is volt vele ügyetlen. Most azonban szúrásai szánalmasan lassúak voltak és egy óvatlan pillanatban ellenfele akkorát ütött a csuklójára, hogy a dárda kifordult a kezéből.
   Hátrálni kezdett és a csatateret pásztázta segítség után. Rhanar és Malik vállt-vállnak vetve még mindig három kiválasztottal dacoltak és úgy tűnt, hamarosan meg is törik az ellenállásukat. Cayleigh-t sehol nem találta, feltételezte, hogy meghúzza magát az árnyékok között, de hol lehet Jaq? Akárhogy kereste őt, sehol nem találta a tekintetével és majdnem ráfizetett a bámészkodására. A vasbot olyan lendülettel közeledett a mellkasa felé, hogy bukfencet kellett vetnie, csak úgy tudta elkerülni.

   Miközben felegyenesedett, végre észrevette a Nerni harcost. Pontosan mögötte állt. Yue nem tudta, de egész végig követte a mozgását és úgy hátrált, hogy ne kerüljön közéjük. Közben mindvégig kényelmesen pipázott.
   – Segíts! – szólt neki oda, miközben felugrott, nehogy a bot kisöpörje lábait.
   – A saját csatáidat neked kell megvívnod – istápolta a harcos és megállt egy pillanatra. Láthatóan esze ágában sem volt kivenni részét a küzdelemből.
   Yue csak azért is a harcos felé hátrált, aki egykedvűen figyelte mozgását. Helytelenítően csóválta fejét és már emelte pipáját, mikor a numennel körülvett vasbot irgalmatlan erővel a tarkójának csapódott.
   Jaq szája kitárult és a vonásain fájdalom futott végig, de még csak meg sem pisszent. Pipája épp a szája előtt állt meg, de befejezte a mozdulatot és pöfékelt belőle egyet, miközben ránézett a bottal hadakozó nőre. Az meglepve figyelte, hogy támadása nem sok kárt tett a férfiban és már emelte is botját, hogy újra lesújtson, ezúttal nagyobb lendületet adva a csapásba.
   – Ezt nagy butaság volt – közölte vele Jaq, s mielőtt a bot a feje búbjához érhetett volna, egy villámgyors mozdulattal leengedte súlypontját és oldalra dőlt.

   Szabad kezével megragadta a bot végét és egy szemnek követhetetlen mozdulattal meglendítette azt, de olyan erővel, hogy a fegyver másik végét tartó nő keze lecsúszott a fegyverről és a lendülettől az aréna falának csapódott. Fájdalmas koppanással ért földet a teste, miközben Jaq megragadta a bot közepét és egy díjnyertes gerelyhajító mozdulatával elhajította azt. Egyenest homlokon találta a földön fetrengő kiválasztottat. Yue felé nézett, megcsóválta a fejét, aztán kövéret szívott a pipájából.
   Yue is a fejét rázta. Nem értette, hogy a harcos eddig miért nem vetette magát a küzdelembe, de azért az oldalára szegődött. Onnan nézték végig a kibontakozó jelentet, mely a próba végét jelentette. Úgy tűnt Rhanar és Malik végre megtalálták a jelvény birtokosát. A férfi kimerülten és sebesülten hátrált, miközben két társa foggal-körömmel védelmezte őt, egyre kisebb sikerrel. Rhanar egyre inkább egyedül maradt a küzdelemben, mert Malik nem bizonyult kitartónak, lendülete már az utolsókat rúgta.
   Mikor azonban a jelvényt rejtegető kiválasztott egy picit túlságosan távol került társaitól, lila numen fodrozódott a háta mögött. Cayleigh lépett ki az árnyékok rejtekéből és mire a férfi megfordulhatott volna, a nő hidegvérrel belemélyesztette tőrét a kiválasztott mellkasába. Utána azonnal kutatni kezdett a jelvényért, de nem szúrhatott jó helyre, mert a férfiban még bőven akadt élni akarás. Megragadta Cayleigh kezét és kitekerte a csuklóját. S ezzel a mozdulattal, halálos hibát követett el.

   Cayleigh ugyan gyorsan visszabújt az árnyékok jótékony takarásába, de Malik szemtanúja volt a mozdulatnak és minden erejét mozgósította, hogy megtorolja azt. Iszonyatos sikítások közepette olyan szélvihar támadt körülötte, hogy még Rhanarnak is muszáj volt elfordulnia és eltakarnia az arcát. Malik sírva üvöltött, miközben orra vérezni kezdett. A körülötte orkánként tomboló forgószél követte karjainak mozgását és annak teljes terjedelmével a kiválasztottra zúdult.
   Yue arra számított, hogy a szélvész magával ragadja majd a férfi testét és messzire repíti, de nem ez történt. A szélörvény ezer és ezer apró, pici pengét rejtett önmagában, amik oda-vissza vagdosni kezdték a kiválasztottat és másodpercek leforgása alatt miszlikbe aprították a testét. Szeme, arca, s egész teste megszámlálhatatlan apró sebhely felületévé vált és miután a szélvész elillant, csak egy ember roncsai maradtak utána, s alatta gyorsan gyarapodó véres tócsa. Teste még rángott néhányat fektében, mielőtt belehalt a vérveszteségbe.

   – Te jóságos… – a látvány még Rhanart is kizökkentette a harcból. Ő és ellenfele egyaránt földbe gyökerezett lábakkal bámultak a holttestre.
   A Rhanarral farkasszemet néző kiválasztott igazán fiatal, daliás termetű fiú volt. Úgy meredt a holttestre, mint akiben összedőlt egy egész világ. Jaq és Yue látták, amint oldalról már rohan be két adminisztrátor, hogy véget vessen a küzdelemnek, bár akkor még nem értették, hogy miért. Ám a kibontakozó jelenetet az adminisztrátorok sem tudták megállítani.

   – Sikerült! Sikerült! – kurjantott nagyokat Malik és az ég felé csapott öklével – Megöltem! – harsant fel diadalittasan és fülig érő szájjal mosolygott.
   Üdvrivalgása magára vonta az előbb még oly lesújtott kiválasztott haragját és Malik felé rontott. Szerencsére Rhanar időben észrevette őt és megragadta a férfit a ruhájánál fogva, úgy tartotta vissza a fiútól.
   – Te kis szörnyeteg! Te gyilkos! Ő… ő… – toporzékolt Rhanar karjaiban, miközben Malik tovább ujjongott a háta mögött.
   Örömét Jaq szakította félbe. Erélyesen a kisfiú mögé lépett, megragadta őt a gallérjánál fogva és egy tekintélyes mozdulattal földhöz teremtette. Vérmes szemekkel, csendes felindultsággal állt a kisfiú előtt, aki csillagszemeibe nézve végre befogta a száját és egész testében remegni kezdett.
   Cayleigh bukkant elő az árnyékok közül és védelmezően termett Jaq elé. Mindenre elszánt tekintettel állt a férfi útjába és tőrt szegezett a mellkasának.
   Az adminisztrátorok próbáltak rendet teremteni, de hiába. Az indulatok elszabadultak és a gyászoló kiválasztott most már numennel támadt Rhanarra, aki ellökte őt magától. Felkészült, hogy megvédje magát, mikor sárga villanás vakított el valamennyi küzdőfelet.
   Egy pillanat leforgása alatt a fényjelenség elillant és vele együtt a forrongó indulatok is valamelyest megnyugodtak, mert elnyomta őket egy összeroppantó jelenlét. Egy magas, díszes nemesi ruhába öltözött férfi tornyosult elébük. Eslor Elmure, Synvile ura jelent meg az arénában.

   – Elég legyen ebből – mondta nyugodt basszus hangján, ami sosem nélkülözött némi visszafojtott indulatot. – Mindenki maradjon veszteg amíg az adminisztrátorok ellenőrzik, hogy nem történt-e szabálysértés.
   Valamennyi kiválasztott megtorpant és mozdulni sem mert. Az egyetlen kivétel az a fiatal, szőkésbarna fiú volt, aki siratta barátját és még a király különösen erélyes jelenléte sem tudta megfojtani benne a szót.
   – Ennyi? – nyöszörögte saját könnyeitől fulladozva – Ő… a barátom volt. Ő…
   – Azt hitted mindannyian eléritek a koronát? – vonta fel a szemöldökét Eslor Elmure. A gyászoló fiú kerek szemekkel nézett rá, de ha vigasztaló szavakra számított, csalódnia kellett – Tudjátok ti hányan haltak már meg az álmaikat kergetve csak ebben az arénában? Ha szívetek nem áll készen teljesen a gyászra, akkor adjátok fel, amíg még megtehetitek.
   Szavai nyomán valamennyien magukba szálltak. A gyászoló fiú próbált megszólalni, de hang nem jött ki a torkán. Térdre rogyott és sírni kezdett.
   – Uram… – kért engedélyt beszélni az egyik kiválasztott, mire Eslor nagyúr kegyesen megadta neki a szólás jogát. – A kiválasztott: Malik elpusztította a jelvényt. A szabályok értelmében csapatát kizárjuk a próbáról.

   Aznap éjjel Géel holdja ült rémes udvart az Utregari éjszaka fölött. Nővérei elől megszökve egyedül zengte véres parancsszavát a végtelen erdőségek fölött és lidérces álmokkal büntette mindazokat, akik menekülni akartak előle.
   Álmában, Yue odahaza találta magát. A Fekete Hegyen, a Legfőbb Hadúr csarnokában. Képtelenül sötét, csillagtalan éjszaka nehezedett reájuk. Bőrén érezte a friss levegőt, a tető hiányzott feje fölül. A Legfőbb Hadúr trónja mögött a szeplőtlen láng vakítóan fehér üstöke világította meg a rajta ülő férfi vonásait. Látható volt feketébe öltözött erős teste és az ölébe fektetett gránitdárda, de nem látta sem az arcát, sem a szemeit. A szája viszont tisztán kivehető volt. Sötét árnyékok fodrozódtak körülötte. A hideg kirázta akárhányszor megmozdultak.

   – Sötét van, Yue – szólalt meg fémes hangján, amiből hosszú évek kemény gyakorlata alatt minden érzelmet eltávolított. – Gyújts fényt!
   Remegni kezdett. Átkarolta saját vállait és minden erejére szükség volt, hogy ne rogyjon térdre.
   – Fázol… nem igaz? – kérdezte közömbösen – Gyújts fényt, Yue!
   – Nem… – suttogta halkan.
   – Gyújts fényt, Yue! – emelte fel hangját és mások is visszhangozni kezdték szavait. Úgy ismételgették egyre többen, férfiak és nők, fiatalok és öregek egyaránt: Gyújts fényt, gyújts fényt, gyújts fényt…
   – Nem akarok… – suttogta elcsukló hangon. Irtózatosan kicsinek és gyöngének érezte magát, mintha bármelyik pillanatban kiveszhetne a világból. A hangok tovább zúgtak, egymásba folytak és ugyanazt ismételgették – Nem akarok! – kiáltotta el magát határozottan.
   – Gyújts fényt! – szólalt meg ismét a Legfőbb Hadúr hangja, mely elcsendesítette az összes többit és ezúttal, a hangja egy kicsikét meleg volt. Kevésbé fémes, egészen emberi – Hadd lássam a szeretett fiam arcát.

   Yue szája önkéntelenül is kitágult a hálától. Szemei azon nyomban könnyezni kezdtek és kék írisze buzgón világítani kezdett. Túlcsorduló boldogság áradt szét a testében és oly tiszta, oly gyermeki hála, hogy már nem is fázott. Kitárta karjait és szaladni kezdett. Szaladt át a sűrű sötétségen, hogy megölelhesse, hogy fejét a vállába fúrja, de ahogy megtette az első lépést, kék fény gyulladt körülötte.
   Megrémült. Kék lángok csaptak fel a csarnok egészében és megvilágították azt, amit eddig orvul elrejtett az éjszaka. Emberek vették őt körül tömött sorokban, végestelen végig és szépen sorban mind táplálékává váltak a kék lángoknak.

   – Ne! – kiáltott fel Yue ahogy végignézte a pusztítást – Ne! – kiáltott ismét és körbefordult magán. Tekintete visszatért a trónra és a Legfőbb Hadúrt látta, ahogy a kék lángok felmásznak a lábán és foszlányosan hamuvá égetik a testét – Neeee! – üvöltötte és a következő pillanatban már a takaróját rángatva találta magát a csendes éjszakában, egy Synvile-i fogadó hálószobájában.
   Izzadva próbált magához térni. Egész testét rángatta a hideg és valósággal folyt róla az izzadtság, de nem érdekelte. Lehántotta magáról a takaróját és csak egy dolgot tudott. Kabát. Doboz. Cigaretta. Most. Azonnal!
   Annyira megrázta az álom, hogy még egy gyertyát sem mert meggyújtani. Papírt ragadott és előhúzta kabátzsebéből a dobozkáját. Kivett belőle egy jókora fürt dohányt, aztán becsukta a dobozt. A sötétben nem látta, de nagyon jól tudta miféle felirat díszíti. Isten kegyelmes. Megszorította a dobozt és teljes erejéből a falhoz vágta azt. Magára öltötte kabátját, szájába vette igénytelenül összetákolt cigarettáját, óvatosan meggyújtotta és kisétált a nyílt éjszakába.

   Hosszú perceken keresztül sétált a városban, de egy kicsit sem sikerült megnyugodnia. Felnézett az égboltra. Géel vérvörös teliholdja nézett vele farkasszemet és oly forrongó haragot ébresztett benne, hogy majd megpróbálta hamuvá égetni, mikor elméjének egy józan szilánkja ráébredt arra, hogy mennyire képtelen ötlet volna.
   Odakint sem érezte jobban magát egy fél fokkal sem és nagyon vágyott még egy cigarettára, de visszamenni még annyira sem akart oda, ahol azt a szörnyű álmot látta.
   Kedve lett volna elégetni mindent, amit lát, inkább becsukta szemeit és megpróbált uralkodni a légzésén, kevés sikerrel. A szokásos légzőgyakorlat csak még inkább fűtötte indulatait. Túlságosan könnyű volt elképzelni miképp égne ez a város. Elég volna egyetlenegy erős szikra ebben a szélben. Itt minden fából készült. Percek leforgása alatt elenyészne…
   Megállította a gondolatot. Észrevette saját magát. Hiszen ő sosem vágyott a pusztításra, legalábbis, soha nem a pusztítás kedvéért… akkor most, miért történik mindez? És az a rémálom… gyakran voltak hasonló rémálmai de ez intenzívebb volt mindegyiknél és oda mart, ahol a legjobban fájt.
   Az egész világ éles, vörös fényben fürdött, még az édenkertet is képes lett volna baljóslatú lidércnyomássá változtatni. A macskaköves utcák teljesen üresek voltak. Az egy-két emeletes faházakban szinte mindenütt besötétítették az ablakokat. Sűrű gyertyafény szűrődött át a szövetek barázdáin. A mögötte lévő családok alighanem virrasztottak. Bölcsebben tették. Ébren könnyebb átvészelni.
   Számára az jelentett könnyebbséget, hogy idekint volt. Kedvelte a csendet, a társaság hiányát, az elhagyatott várost. Ahogy sétált és távolabb került szállásától, érezte amint térben és időben is egyre távolabb kerül attól a rémisztő lidércnyomástól. A cigarettát továbbra is erősen hiányolta, de érezte amint lassan, de biztosan, kissé kezd megnyugodni.

   Ám akkor, a szomszéd utcából, mintha a vörös hold így tervezte volna, egy férfi lépett ki a körútra. Testtartása görnyedt volt, már távolról is borzalmasan festett. Megjelenése kifogástalan, öltözéke pedáns, de Yue észrevette, ahogy a bal szeme szabálytalan időközökben össze-összerándul, mintha valami kényszerítené arcizmait erre a furcsa grimaszra. Szeme karikás volt, ajka kiszáradt.
   A férfi megtorpant, de ő nem. Még csak le sem lassított, jelenléte sem változott meg. Nyugodtan el szeretett volna sétálni mellette, de ahogy tekintetük találkozott, ráeszmélt, hogy ez nem lesz ilyen egyszerű. Ismerte ezt a férfit. Alig néhány órája az ő csapata ellen küzdöttek. Ő volt az a daliás, szőkésbarna fiú, aki jól tartotta magát Rhanar ellen, s aki oly keservesen siratta barátját.

   – Te… te voltál az… – suttogta vérben forgó szemekkel, majd miután támadóállást vett fel, suttogása hamar gyanúsító üvöltésbe fordult. – Te ölted meg Teirast!
   Yue néhány lépéssel előtte állt meg.
   – Nem én végeztem vele – szólalt meg csendesen.
   – Szerinted érdekel, te rohadék? – hördült fel a fiú – Ő… ő volt az első barátom! Ő volt az az ember, aki megváltoztathatta volna a Világfát!
   Yue továbbra is hallgatott. Féltette ezt a fiút. Nagyon, de nagyon rosszkor akadt az útjába. Még a dobozkája sem volt nála.
   – Sajnálom – suttogta.
   Valójában nem sajnálta. A korona nem jár máshogy. Ennek a fiúnak fogalma sincs róla hányan halnak meg egyetlen nap leforgása alatt a tíz világban. A barátjánál alighanem jobb emberek is. Mekkora kis szarcsimbók… – gondolta. Mégis mit tud ő a veszteségről, mit tud ő a halálról? Legjobb lenne, ha most azonnal… – és már nyitotta is tekintetét, de reflexszerűen elfordult és zihálni kezdett. Hátat fordított a fiúnak.

   – Menj innen… – zihálta. – Kérlek…
   – Te csak ne sajnálkozz! A fejedet fogom venni érte, hallod? Megbosszulom rajtad a halálát!
   – Az élet értékes. Ha most elmész, még te is lehetsz az, aki megváltoztatja a Világfát – ütött meg erélyesebb hangnemet és próbált foggal-körömmel kapaszkodni az emberségébe. Fáradt szemei köré sűrűn barázdált, könyörgő ráncok gyűltek. – Nagyon kérlek… menj innen.
   – Hallgass! Most megbosszulom őt! – kiáltott vissza a kiválasztott vérben forgó szemekkel, sipító hanggal. Előrántotta oldaláról rövidkardját. Remegett a kezében. Könnyek szaladtak ki szeméből és idegesen fújtatott.

   Yue hallotta a jellegzetes hangot, ahogy a penge elhagyja a hüvelyt, de nem törődött vele. A vörös hold kíméletlenül korbácsolta az érzelmeit, de ő elhatározta. Megesküdött magának, hogy többé nem tesz olyasmit. Megtagadta azt a hatalmat, amit fegyverként ráruháztak. Eldöntötte, hogy emberként fog élni és rátalál a megváltásra. Akkor is tartani fogja magát elhatározásához, ha ez a fiú rátámad. Ezt mondogatta magának összeszorított öklökkel. Mindenáron.
   – És utánad megölöm azt a mihaszna kis taknyost is, aki… – félmondatát halálsikoly követte.
Yue megfordult és ránézett. Kék íriszében ördögi fény villant és a fiú testét kék lángok kezdték perzselni. Egyetlen szörnyű halálsikolyban kimúlt, teste másodpercekkel később elszenesedett és hamvait tovafújta a tavaszi szél. A feketére égett macskakő adta egyetlen bizonyítékát annak, hogy mi történt.
   Yue megfagyva nézte miképp kapja fel a szél kupac hamu egy részét és szórja azt egy közeli virágágyásra. Levegőt venni is elfelejtett. Haragja, indulata, a vörös hold befolyása egyszerre elillant. Mindent kiszorított elméjéből a felismerés, hogy mit tett. Lassacskán remegni kezdett, s rázkódása kiterjedt egész testére. Megrémült és visszarohant a szobájába. Nem ismert fáradtságot, úgy rohant mintha üldöznék őt és mikor visszatért, bebújt az ágyába, magára rántotta a takaróját és csendesen sírva fakadt. Négy év és két hónap eltelte után ölt újra embert.

   A heves, tavaszi eső illett a temetés hangulatához, a felhők bőséggel öntözték a kopjafákat. Három ilyen temető volt Utregarban és ki tudja mennyi szerte a Világfán. A kopjafás temetőkbe kizárólag kiválasztottakat temettek. Synvileban háromszáznál is több magasodott a gyászolók fölé. Mind egy-egy beteljesületlen álom, egy ideje korán véget ért utazás. Az alkalom szentségét megcsúfoló, koszos esőkabátot viselő alakok ásták a gödröt. A nedves, sáros földbe helyezték a halott testét. Meztelenül, koporsó nélkül. Egyáltalán nem nyújtott magasztos, vagy vigasztaló látványt, de Utregarban ez volt a szokás. A természet végül mindig visszaveszi, ami az övé.
   A Panteon helyi papja ékesszóló beszédet mondott, kellő komolyságot és súlyt adva a szertartásnak. Közösen elrebegtek egy fohászt. A sóhajok istenét, Roes de Haes-t kérték, hogy enyhítse gyászuk fájdalmát. Yue csendben maradt. A szertartást lezáróan a pap egy apró, elefántcsont színű kis bokrot ültetett a kopjafa tövébe. Özvegydudvának hívták, noha nem ez volt a tisztességes megnevezése. Fölötte a következő név volt olvasható. Teiras An Lieth, Caledoniából. A királyok ösvényén esett el. Élt: huszonnégy évet. Alatta pedig egy idézet a Fény Tekercseiből. „Az istenek kegyelméből, anyánk csarnokában találkozunk, s hamarosan újra együtt járunk e világon.”

   Kivette zsebéből a dobozkát és lopva rápillantott az oldalára. Isten kegyelmes. Türelmetlenül várta a szertartás végét.
   Hárman mentek el a temetésre. A Nerni harcos, Jaq volt az ötletgazda. Ő rángatta ki a szobájából és nem maradt észrevétlen előtte, hogy mennyire borzalmasan fest. Jaq javasolta azt is, hogy hozzák el a kisfiút is. Továbbra is feldúlt volt, amiért Malik annyira szenvtelenül örült az elkövetett gyilkosságának. Alighanem bűntudatot akart ébreszteni benne.
   Yue nem tartotta sem jó, sem rossz ötletnek, de helyénvalónak érezte, hogy eljöjjön, még akkor is, ha ő egy másik halottat gyászolt. Remélte, hogy a szertartás némiképp enyhít a bűntudatán, de egyre csak arra gondolt, hogy a szerencsétlen fiú, akit útjába űzött a vörös hold, még csak temetést sem kap emlékül.
   Nem viseltek az alkalomhoz illő ruhát, nem volt rá pénzük. Miután elmondták az imát, Jaq felvette szürke kalapját. A szertartás alatt hagyta, hogy az eső mossa lófarokba kötött, zsíros, barna haját.
   Hátul álltak meg, nehogy jelenetet rendezzenek és egy picit hamarabb elindultak, mint ahogy vége lett a ceremóniának.

   – Hogy érzed magad? – kérdezte a kisfiútól.
   – Unatkozom – nyögte ki Malik vékony hangján, de egyből haptákba kapta magát, amint a Nerni harcos megsütötte pillantásával.
   – Visszamegyünk! Bocsánatot fogsz kérni a társaitól! – parancsolta.
   – Az mire lenne jó? – mondott ellen Yue.
   – Hogy lássa az arcukat! Hogy elgondolkozzon rajta, hogy érezné magát ha tegnap Cayleigh vagy te haltál volna meg!
   Yue előhúzta dobozkáját és elgondolkozott. Megkopogtatta gyűrűjén a cigarettáját, majd csettintett egyet.
   – Nem megyünk oda hozzájuk. Én majd beszélek vele.
   – Látnia kell, Yue! Az ilyesmit másképp…
   – Ne aggódj miatta. Ezt rám bízhatod.

   A harcos meglepődve állt előtte, de hallgatott a szavára. Nem emlékezett rá, hogy Yue önszántából felelősséget vállalt volna bármiért is vagy önként előlépett volna, hogy elvégezzen egy feladatot. Ez arra késztette, hogy megbízzon benne és hármasban a szállásukra indultak.
   A Nerni harcos zakójának zsebébe nyúlt és elővette elegáns fapipáját. Farzsebéből gyúlpálcát húzott elő, de hiába törte ketté, a lélegzethez jutó tüzet azon nyomban elfújta az esőt követő hideg szél. Hármat is megpróbált, mire feladata. Tudta, hogy Yue sosem használ gyúlpálcát, de a cigaretta ritkán hiányzott szájából.

   – Segítenél? – kérdezte a pipával a szájában.
   Yue hezitált, de aztán csettintett egyet a pipa előtt és a dohány izzó sercegéssel kapott lángra.
   – Ezt hogy csinálod? – kérdezte Jaq.
   Yue vállat vont és nyugodtan sétált tovább. Jaq azonban olyan férfi volt, aki igenis válaszra várt, ha egyszer kérdezett valamit.
   – Yue, hogy gyújtottad meg a…
   – Jaq! – emelte fel a hangját és megtorpant lépteiben. Hangereje a harcos átlagos beszédhangját ütötte meg, de érezhető volt a változás. Hangszíne nélkülözte az indulatot. – Erről egy kurva szót se! – mondta határozottan. Aztán folytatta útját.
   Jaq értetlenül és feszélyezve állt mellette és habozott követni a nála fiatalabb férfit, mikor az útnak indult Malikkal a nyomában. Végül megadóan nagyot fújt.
   – Te aztán nem beszélsz semmiről… se erről, se az otthonodról, a csatáidról még a nőkről sem. A boromat bezzeg iszod éjszakánként, ne is tagadd!

   Nem tagadta. Nehezen aludt el és egy fél üveg bor néha segített. Tegnap éjjel több is elfogyott.
   – Jól van… – adta be a derekát Yue. – Kérdezz bármiről, csak erről ne.
   – Ragyogó! – derült fel, miközben pöfékelt a pipából. – Erre viszont mindenképpen válaszolnod kell. Minden rendben van? A szokásosnál is rosszabbul néztél ki ma reggel.
Yue nem nézett a szemébe. Egyre csak a macskaköves utcákat kémlelte és várta, hogy merre fogja borítani szénfolt.
   – Gyakran gyötörnek rémálmok. Azért iszom a borodat is.
   – Hát… attól még igazán vehetnél magadnak. Szerintem inkább egy nő kellene neked. Olyan, aki jól érti a dolgát. Akkor végre aludnál egy rendeset és nem pusztítanád a vésztartalékomat.
   – Hmm… – morfondírozott Yue. Volt valami abban, amit mondott. Amikor volt szeretője, valóban nyugodtabbak voltak az álmai, de fájdalmának forrását a nők sem tudták megszüntetni – Ha Nernibe érünk, talán tehetsz értem valamit.
   – Ó, az én törzsemben világszép nők vannak, látnod kéne őket! Egész biztos elviszlek titeket oda! – kört írt le nyakával és lenyűgözött csillagszemeit messze fúrta az esőfelhők függönyébe – De ajánlom, hogy a lányomra még csak rá se nézz! Tudod ő különleges, ő…
   – Tudom, Jaq – pillantott rá Yue fáradtan. – Egyfolytában a lányodról beszélsz, ha részeg vagy.

    Józanul is kihívás volt leállítani. Egész úton róla mesélt, az elmúlt hét alatt Yue már-már úgy érezte jobban ismeri azt a lányt, mint bármelyik barátja. Nem szólt rá a harcosra, mert máskor sosem látta így mosolyogni. Oly büszke, túláradó boldogsággal gondolt rá. Nagyon szerette, még akkor is ha történeteiből kiderült, hogy nem mindig volt ott mellette. Úgy szerette, ahogy egy apának szeretnie kell a gyermekét. Úgy, ahogy őt sosem szerették, ezért mindig irigységet érzett, mikor hallotta őt a lányáról beszélni. Azért, mégis élvezte hallgatni, ha irigy is volt. Ilyenkor legalább el tudta képzelni milyen érzés. Malikra pillantott, aki csendesen somfordált előttük. Feltételezte, hogy ő is valami hasonlót érez.
   Miután megérkeztek a szállásukra, felvitte a kisfiút a szobájába és leültette az ágyára. Vele szemben térdelt le és nyugodtan nézett rá. Azt látta rajta, hogy ideges és úgy érzi bajban van, ezért egy darabig nem szólalt meg.

   – Tudod, hogy miért haragszik rád, Jaq?
   – Mert széttéptem a jelvényt… és miattam vesztettünk. – lehajtotta fejét és összehúzta vállait. – De nem az én hibám volt! Nem tudtam, hogy…
   – Nem.
   – Akkor miért? – kérdezte Malik értetlenül. Öklével idegesen csapott az ágyra.
   – Megölted azt a férfit… – halk, lassú beszédstílusa miatt Malik azt hitte nem is fogja folytatni, ezért ingerülten közbeszólt. Lába idegesen járt alatta, majdnem felpattant az ágyból.
   – De mi kiválasztottak vagyunk! Harcolunk egymás ellen! A harcban meg lehet ölni a másikat, nem? Ők is megpróbáltak megölni engem!
   – Ebben igazad van – nyugtázta. – Jaq azért ideges, mert nem érti miért voltál olyan boldog. Ha megkérdezné tőled, mit mondanál neki?
   – Hát… – lábai megálltak alatta és nyelve megakadt. – Mert győztünk. Azt hittem, hogy győztünk… – arca elsápadt és idegesen tördelte ujjait az ölében.
   – Miért volt fontos, hogy győzzünk?
   Malik egy pillanatra hallgatott. Nem azért, mert nem tudta a választ, inkább csak nem akarta elmondani.
   – Cayleigh miatt, nem igaz? – húzta össze a szemeit.
   Ők ketten rengeteg időt töltöttek együtt és aggasztó volt látni, hogy Cayleigh mennyit törődik a fiúval. Yue tartott tőle, hogy rossz hatással van rá és megpróbálja kihasználni.
   – Azt mondta, hogy odafent van minden válasz és én… tudni akarom, hogy hol vannak a szüleim, hogy van-e testvérem, családom? Szerinted van, Yue?

   Egy fájdalmas érzés kötött csomót a nyelvére.
   – Figyelj, Malik… – csúszott közelebb hozzá. – Feljutunk a tetőre és akkor majd kiderül. Amíg velem vagy, nem lesz semmi baj. Addig is, nem kell megölnöd senkit, hogy szeressünk. Ezt tudnod kell.
   – De én azt akarom, hogy a ti kívánságotok is teljesüljön és boldogok legyetek! – céltudatosan és határozottan pillantott a férfira.
   Tetszett neki ez a tekintet. Szélesen elmosolyodott.
   – Ez nagyon kedves tőled, de tudod, minden egyes embert aki meghal, egy másik megsirat. Úgy, ahogy én siratnálak meg téged. Van úgy, hogy mi fakasztunk könnyeket, de ez nem olyasmi, aminek örülni kell. Mert attól vagyunk emberek, hogy átérezzük milyen sírni. Sírtál már valaha nagyon?
   Malik húzódozva nézett rá. Nem érzékenyült el, sokkal inkább szégyellte elmondani.
   – A kapu előtt… ott nagyon megijedtem. Valaki megkérdezte ki vagyok és én nem tudtam.
   – Akkor te is megérted. Ezért nem volt szép dolog olyannyira leplezetlenül örülnöd – mondta és felkelt a padlóról. Úgy érezte jobb, ha egy kicsit hagyja, hadd szálljon magába, de a fiú utána szólt.
   – Yue… – állította meg a kisfiú, miközben keze az ágakból szőtt ajtóhoz ért. – Játszol velem kitalálósat?
   Nagyot sóhajtott. Jobban kedvelte az egyedüllétet és szeretett volna rágyújtani, de nagyon hiteltelennek érezte volna magát, ha a nagy szentbeszéd után csak úgy elsétál.
   – Gondoltam… – mondta egy sóhaj kíséretében és visszaült vele szemben.

   A pillangóra gondolt, de az pilleszárnyaival hamar kirepült képzeletéből. Játék közben azon tűnődött, hogy vajon élnek-e még azok a fegyverek, akik vele együtt szolgáltak a Fekete Hegyen? Vajon most is valaki kedvéért ölnek és pusztítanak, ahogy ő is tette?
   Összesen három kört játszottak, a gondolatok túlságosan kínozták, hogy folytassa. Malik ezután is nagyon kérte, hogy maradjon még és játsszon vele, de ismerte már, tudta, hogy hetvenet is játszhattak volna, akkor is ugyanígy rimánkodna. Vennie kell neki valami rendes játékot, hogy le tudja foglalni magát, csak hát utolsó ezüsttallérjait erre a szállásra költötte.
   Bezárta maga mögött az ajtót és felgyorsította lépteit, de mielőtt elért volna a nappalihoz, a folyosóra vetülő árnyék megmozdult. Feltűnően megnyúlt, mintha a nap nyugatra osont volna és numen jelent meg benne. Lilán kezdett el fodrozódni, mire kilépett belőle csapattársa, Cayleigh.

   – Hallgatózni csúnya dolog.
   – Titkolózni sem szebb.
   A levegő felforrósodott a szobában, de Cayleigh bátran állta a pillantását.
   – Vehetnél neki valami játékot, hogy elfoglalja magát.
   – Még nem érdemelte ki – vonta össze szemöldökét és feszülten bámult Cayleighre. – Beszélni akarok veled – közölte halkan.
   – Én is – bólintott a nő. – Kövess!
   A szobájába mentek. Cayleigh a padlóra ült, Yue követte a példáját és törökülésben foglalt helyet vele szemben. Azonnal meg akarta kérdezni, hogy mi a célja Malikkal, rossz szándékot feltételezett, de Cayleigh szólalt meg először.
   – Láttalak tegnap éjjel – jelentette ki a semmiből.
   – Hogy érted? – meglepetést próbált színlelni és őszintén reménykedett, hogy…
   – Tudod, hogy értem. Láttam mit tettél.
   Erről ennyit… – gondolta Yue. Tudta mit jelent ez a pillantás. Ismerős volt a számára. Az emberek nem néznek így egymásra. Csak arra néznek így, akit nem tartanak embernek. Akitől félnek.
   – Okos dolognak tartod ezt megemlíteni? – nézett rá Yue szemeit ráncolva.
   – Okos vagy sem, szükséges – Cayleigh állta a tekintetét, sőt. Vérmesebben pillantott rá, mint a legveszélyesebb emberek, akikkel valaha találkozott. – Azt akarom, hogy mondj el nekem mindent. Te és Malik. Hogyan vagytok képesek arra, amire? Mi a kapcsolat köztetek és legfőképpen, hogyan találkoztál vele?

   Yue csendben maradt. Elővette zsebéből a dobozkáját és cigarettát tekert magának.
   – Válaszolok a kérdéseidre, ha te is válaszolsz az enyémre. Szerencsére, nekem csak egy van – lekopogtatta a cigarettát gyűrűjén és csettintett egyet. – Miért törődsz Malikkal ennyire? Az igazat mondd – mutatott rá égő cigarettájával.
   Most Cayleigh burkolódzott hallgatásba és nem állta Yue pillantását. Keze remegni kezdett, mire azonnal elkapta azt a másikkal, hogy elrejtse.
   – Azért… mert nekem is vannak gyermekeim. Két fiút és két lányt hoztam a világra.
   Yue elkerekedett szemekkel bámult a nőre. Négy gyermeke volna? Ez biztosan nem igaz, hiszen olyan fiatal és négy gyerek után mégsem lehet ilyen vékony dereka, de nem találta jelét annak, hogy hazudna. A bíbor szemeiben ülő szomorúság határozottan valódinak tűnt.
   – Amikor Malikkal vagyok… egy kicsit olyan mintha velem lennének.
   – Jaq-nak is van gyermeke, mégsem pátyolgatja a fiút egész nap – ráncolta meg szemeit Yue. – Azt mondtad olyan mintha veled lennének. Hát nem voltak veled, mielőtt kiválasztottak?

   Ismét csend következett és Cayleigh körül lila numen jelent meg. A benne lévő vágy, hogy eltűnjön a válaszadás elől magához édesgette a láthatatlan erőt.
   – A születésük után azonnal elválasztották őket tőlem. Még meg sem mutatták őket. Még csak… még nem is vehettem őket a keblemre. Egyszer sem – felelte elcsukló hanggal.
  – De miért? – kérdezte Yue teljesen értetlenül.
   – Mert én rabszolga vagyok és… ez volt a feladatom. A gyermekeimet eladták. Sokat érnek. Szép tenyészet. Jó vérvonal. Ezt mondják rájuk.
   Yue szeme fennakadt és köpni nyelni nem tudott. Hiszen annyira törékeny és fiatal, tizennyolc éves ha lehet, tehát… bele sem mert gondolni.
   – Ne szánakozz! – szólt rá a nő szigorúan. – Engem sohase szánj, megértetted? Én szerencsés voltam! Megmenekültem, mert a Világfa kiválasztott engem! És azokat se szánd, akik ott maradtak, mert most, hogy itt van ez – mutatott lila gyűrűjére – hamarosan ők is szabadok lesznek! Csak meg kell szereznem a koronát.
   Ezek után, Yue csak szabadkozni tudott. Bocsánatot kért és habár sokkolta amit hallott, azért a szíve mégiscsak megnyugodott. Biztos volt benne, hogy Cayleigh tényleg őszintén törődik Malikkal, ezért elmondta amit tudott. Nem tudta a választ minden kérdésre, mert arról fogalma sem volt, hogy miképp van nekik ilyen hatalmuk vagy miért nincsenek emlékeik, de amit lehetett, azt elmondta.

   – Még maradt egy kérdésem. Vonzónak találsz engem? – kérdezte aztán Cayleigh.
 Meglepte a kérdés, de nem zárkózott el és nem illett nyelvére a hazugság.
   – Igen.
   – Jól tetted, hogy megmondtad, de tudnod kell, hogy belőlem kiölték az ehhez hasonló érzéseket. Én soha többé nem akarok úgy közel kerülni férfihoz.
    ue egy bólintással tudomásul vette és nem érzett csalódottságot. Örült, hogy ezt megbeszélték, mielőtt papás-mamásat kezdenek játszani, hisz nagyon úgy tűnt, hogy a fiút közösen fogják nevelni.
   Bár a beszélgetés elejétől a végéig kényelmetlen volt a számára, mégis könnyebbnek érezte magát utána. A tegnap éjszaka még mindig kísértette, de legalább tudta hányadán áll a jelenben. A szíve vigaszt talált abban, hogy itt és most vannak társai. Van, akivel törődhet. Van, aki törődik vele. Ez kivételes dolog volt a számára. Olyannyira, hogy mikor dél körül ledőlt az ágyára, azon nyomban el is aludt és ezúttal békés, álomtalan pihenésben volt része.