A Fogyó Hold Temploma

   „A mi korunk tragikusan félreérti a numen művészetét. Mielőtt megmászták volna a Világfát, az emberek útmutatásért fordultak a numen nagy folyamához. Azért tanulmányozták, hogy helyesen cselekedhessenek és rátaláljanak a boldogságra. Ki ily hatalmat háborúra és küzdelemre használ, megcsúfolja a legnagyszerűbb ajándékot, amit anyánk, a Világfa ránk bízott.” [At’al Ingra mester: Igaz Hatalom]
 
   Az utolsó napot az erdőben Glienni és Uriel többnyire együtt töltötték. Glienni képességét használva megpróbáltak elrepülni idő előtt az égig érő fához, de amint túl közel kerültek, ugyanaz a fuvallat, ami két napja elrepítette őket, ismét lecsapott rájuk és gúnyos Maximillian hahota kíséretében.
   A negyedik nap virradtával azonban az akadály eltűnt. Megérkeztek az égig érő fához és a mögötte meghúzódó kisvároshoz.    Uriel szeretett volna körülnézni a kisvárosban, de egy vörös taláros alak rögtön odaszaladt hozzájuk és erélyesen az égig érő fához vezette őket. A faóriás alján kör alakú levéltakaróval találkoztak. A vörös taláros férfi megérintette azt, mire a levelek susogva visszahúzódtak és beengedték a kiválasztottakat a fa törzsébe.

   Uriel mesevilágban érezte magát, ahogy beléptek a tekergő ágakkal átszőtt ajtón. A fa belsejébe egy teljes várost vájtak folyosókkal, szobákkal és hatalmas csarnokokkal. Ezeket az égboltba vesző, ritka faóriásokat landrafának hívták és a helyiek úgy tartották, hogy addig nőnek, amíg egy teljesen új Világfa sarjad belőlük. A folyosók tetején kékszín indák tekeregtek, s a szivárvány hét színében világító bogyók biztosítottak világosságot. Időnként színes bogárraj zúgott el a kiválasztottak mellett, pollenfelhőt hullajtottak el, amit a talaj mohón magába szívott. A fények ilyenkor megőrültek, össze-vissza kezdtek himbálózni, s még erősebben világítottak. A fa oldalába ágyazódott indák inkább hasonlítottak erekre, mint növényekre. Pulzáltak és olykor-olykor még vándorútra is keltek. Recsegő hangok kísérték mozgásukat és soha nem tartózkodtak két napon át ugyanazon a helyen. Néha még lila tündéreket is látott. Szigorúan csoportokban mozogtak és folyamatosan csacsogtak éteri, csupa magánhangzó nyelvükön.

   A vörös taláros alak két szomszédos szobához vezette őket. Az egyikbe Gliennit majd Urielt vezette be. Nemsokára egy ugyanolyan ruhába öltözött nő érkezett és méretet vett Urielről. Alig fél órával később szépen összehajtogatott ruhákkal tért vissza. Uriel hitetlenkedve vette át az ajándékokat és habozás nélkül, mindegyiket felpróbálta. Élvezte, hogy van egy ruhatára, elkényeztetve érezte magát, akár egy úrfi.
   Miután hosszú ideig tetszelgett magának a tükör előtt, végül egy durva anyagú, barna nadrágot választott, mely kényelmetlenül tapadt testéhez, de remekül festett benne. Burgundivörös inget gombolt össze magán, ami vállban kissé széles volt rá, de régen tetszett önmagának ennyire a tükörben. Miután megmosta arcát egy dézsa víz segítségével, kilépett az ágakból összeszőtt ajtón.
   Miután átöltözött, rögtön ki is ment a folyosóra és meg akarta magát mutatni Glienninek, de mielőtt keze az indákból és levelekből összefűzött ajtóhoz ért, egy hang kiáltott ki, megérezve a jelenlétét.

   – Öltözködök!
   – Ó, rendben! – kiáltott vissza Uriel. – Körülnézek kicsit. Megvárjalak?
   – Inkább szundítok egyet. Képtelen voltam aludni azon a göcsörtös fapadlón az erdőben.
   Uriel vállat vont, aztán útnak indult. Egy kicsit eltévedt a landrafában, de nem bánta. Csodás helyekre bukkant, többek között egy gyönyörű mintakertre is, ami teljes változatosságában bemutatta Utregar növényvilágát.
A templomból csak két ajtó vezetett a világba. A Mérleg Kapu felől abba az erdőbe juthatott, amit már megismert. A másik oldalon a Smaragdkő nevű kisváros húzódott, oldalában az érintetlen erdővel, ami egészen úgy nézett ki, mintha ez a városka is csak úgy belenőtt volna az erdőbe, az égig érő fával a szélén.
   Leengedte vállait, csípőre tette kezét, vett egy mély levegőt, majd hosszasan kifújta azt. Micsoda szabadság volt a levegőben. A felfedezés illata terítette be. Őszinte mosoly fakadt ajkára és egy régi baráttal folytatott beszélgetés elméke jutott eszébe.

   – Már nem tart sokáig, Uriel! Hamarosan elég pénzünk lesz és akkor végre útra kelhetünk! Áthajózunk az óceánon és partra szállunk az újvilágban!
   – Miért nem jó itt neked? Mit gondolsz, mi vár az óceánon túl, amit itt nem találsz meg? Különben is, az újvilág hatalmas, hova akarsz egyáltalán megérkezni?
   – Az nem fontos. Utazni inkább arról szól, hogy elmész valahonnan, mintsem hogy eljutsz valahova. Találkozni kell a világgal, hogy megismerhesd magad, tudod?
   – Ha te mondod…
   – Hé! Uriel! Mondd ki hangosan! A világ. Rajta! Mondd ki, ne szabadkozz! A világ.
   Minden ott volt a hangjában, ahogy barátja kiejtette ezt az egyetlen szót. A világ teljes súlya érződött benne, minden élő és élettelen dolog, az összes ember, minden csoda és minden vágy.
   – A világ – suttogta maga elé, ahogy körülnézett Utregar apró kisvárosán és a körülötte elterülő végtelen erdőn. – Tíz világ – tette hozzá és fejcsóválva nevetett.

   A felhők sebesen masíroztak át a kék égbolton. Tavaszi szél cirógatta bőrét és túrt a hajába. Ahogy csodálta a szabad égboltot, hirtelen árnyék vetült reá. Szája kitárult. Egy homokszínű, repülő bálna teste hullámzott el a felhők alatt. Apró kis uszonyaival ráérősen csapdosott, s tökéletes természetességgel úszott keresztül a levegőn.
   – Te nem a vízben laksz? – kérdezte céltalanul.
   Eszébe jutottak Amelia szavai és semmi kétsége sem volt afelől, hogy egy égi király tovaúszó látványával találkozott.
Jó pár percig csak álldogált ott. Néha még mindig álomszerű volt minden. Félt továbbmenni, mert mi van, ha hirtelen felébred abban a tömlöcben? Annak az ébredésnek a fájdalmát nem tudta volna elviselni, de végül bátorságot erőltetett magára és elindult, hogy felfedezze Smaragdkő kisvárosát.

   Az Utregari építészet eltért mindentől, amit eddig látott. Kusza volt és rendszertelen, sajátos művészi szabadságról árulkodott, ami kifejezetten törekedett arra, hogy munkája könnyen megkülönböztethető legyen bárki másétól. A lila tündérek a szó meglett értelmében kiénekelték ezt a várost az erdőből. Számukra ez művészet volt, ezért a templom körül rengetegen sürögtek-forogtak, sütkéreztek mestermunkájuk dicsfényében. Pótolhatatlan szerepük miatt Utregar valamennyi lakója tündérekkel feltűnően barátságos volt velük.
   Érdekes volt látni, ahogy egy fa törzse már rögtön a föld felett meghajlik, hogy padlót, falat, s plafont alkothasson. Az ablakréseket sűrűn összenőtt gallyak alkották, de nem tartottak üveget, pusztán egy fel-le gördíthető vászon állt mögöttük, hogy óvja a háziakat a kíváncsi tekintetektől. A terebélyes lombkoronák megvédték a várost a tavaszi zivataroktól. E különös építészet azzal a kellemes következménnyel társult, hogy valamennyi fa-ház gyümölcsöt termett és mivel Utregarban a tavasz örökké tartott, a fák szünet nélkül csak virágoztak és termettek. Soha nem is gondoltak arra, hogy leveleiktől megszabaduljanak. Itt az embernek nem gyümölcsös volt az otthonában, hanem az otthona volt a gyümölcsös.

   Smaragdkő kusza házai között erősen kitaposott ösvényeken lehetett és kellett közlekedni. Oldalait kivétel nélkül harmatos fű és pompás virágmező díszítette, amik a szivárvány minden színében virágoztak. Az ösvény fölött az égboltot sohasem takarta lombozat.
   Elhaladva két faház között, egy mozgalmas tér közepén találta magát, ahol leginkább kereskedők kínálták portékáikat. Nem a város átlagos kereskedői voltak, ez holmijukra nézve hamar nyilvánvalóvá vált. Ők azért jöttek, hogy a kiválasztottakat kiszolgálják és árultak is mindent, ami szem-szájnak ingere. Fegyverek, páncélok, amulettek, mérgek, varázsitalok, gyógyító eszközök és minden, ami az utazáshoz elkelhet a sátraktól a ruhákon át egészen hordozható kis konyháig.

   Urielnél persze egy fillér sem volt, még a helyi fizetőeszközt sem ismerte, de ez ismerős körülmény volt a számára.    Elhatározta, hogy elfogyaszt egy hűsítő sört, szabadságát megünnepelve. Egy tágasabb utca felé vette az irányt ahol egy utazó társulatra lett figyelmes. Egy igénytelenül összetákolt színpadon adtak elő egy darabot a Ya’lane százegy meséjéből. Szép kis tömeg gyűlt össze a színpad előtt, az emberekkel együtt legalább kétszáz lila tündér élvezte a műsort. Folyamatosan repkedtek körbe-körbe, képtelenek voltak nyugton maradni és végigcsacsogták annak teljes tartalmát csupa magánhangzó nyelvükön. Uriel is megállt a színpad előtt, de nem tudta úgy átadni magát az előadásnak, mint szerette volna. Számára nem volt ismeretlen a színpad világa ezért nem tudott figyelni a történetre. Keserédes gondolatok és emlékek fészkelték magukat az elméjébe, amit abban a világban akart hagyni ahová tartoztak.

   Nagy levegőt vett és folytatta útját, most már határozottan jobban kívánta azt a sört. Jobb kedvre derült, ahogy Smaragdkő széléhez ért. Asszonyokat és csinos hajadonokat látott, akik a közeli folyótól tértek vissza vízzel és mosott ruhákkal. Utregari divat szerint öltözködtek. Vékony anyagú, szellős ruhákat viseltek, karjaikat mind szabadon hagyták. Többnyire élénk, világos színekben öltözködtek és az eladósorban lévő lányok virágokat tűztek a hajukba vagy fonott koszorúkat viseltek.
A gyerekek a faházak udvarában játszottak. Egy kislány és egy kisfiú – utóbbi egy fakarddal vértezte fel magát – azt játszották, hogy kiválasztottak és vad küzdelmet vívtak egymással. A kislány kinyújtotta kezét a rohamozó fiú felé és elbődült, mire a szeplős fiú hanyatt dobta magát.
   – Bátyó, nézd, nézd! – ugrándozott a kislány. Egy idősebb fiú felé nézett, aki egy hozzá hasonló korú lánnyal beszélgetett. – Kiütöttem Niemyt a numennel! Olyan vagyok, mint Üntera! – mondta kivirult arccal, de a bátyja egyáltalán nem foglalkozott vele. Csak leintette és tovább csapta a szelet a lánynak. A kislány csalódottnak és levertnek tűnt, de játszópajtása felhúzta térdeit és felpattant a földről, azonnal rászegezve fakardját.
   – Akkor én meg Tarneo von Plea leszek és a numennel nem árthatsz nekem! Készülj a harcra, Üntera! – kiáltotta és titáni párbajuk folytatódott.

   Uriel azon kapta magát, hogy mosolyog. Arra gondolt, hogy vannak helyek, ahol a gyerekek így nőnek fel. Az életük játék, mese és csodák. Azon tűnődött milyen lett volna felnőni egy ehhez hasonló helyen? Más ember lenne-e, mint aki? Elég volt venni egy nagy levegőt és ránézni az emberek arcára. Ez a nyugalom és a béke világa volt. Az örök tavasz földje. Páratlan a tíz között, valóban.
   A városka a folyóparton véget is ért, így visszafordult és a távolban észrevett egy nyitott teraszt, ahol italozó embereket látott meg. Ahogy közelebb ért, észrevette a jellegzetes kiválasztott gyűrűt az ujjukon és tudva, hogy hozzá hasonló emberek vannak ott, bátran be is sétált. A kiválasztottak jobbára fiatalok voltak és jókedvűek. Beszélgettek egymással, nevettek és voltak, akik énekeltek is. Viszont amint belépett a teraszra, minden hang elhalkult és minden szem rá szegeződött. Uriel roppant kényelmetlenül érezte magát, de azért nyakát vakargatva csak elsomfordált a pulthoz és kért magának egy sört. A kiválasztottak még mindig őt nézték. Jól tudta miért. A kapu az oka, de érzéseiket nem tudta megérteni.

   Közölte a csapossal, hogy nincs pénze, mire az feszült mentegetőzések közepette tördelte az ujjait, csapolt neki egyet a legdrágább sörből és gyakorlatilag bocsánatot kért tőle, amiért nem fizetett az italért. Senkihez sem mert leülni, érezte, hogy mindenkit feszélyez a jelenlétével ezért a legtávolabbi sarokban foglalt helyet és egyedül szürcsölgette italát, de nem tudott ellazulni. Valaki mindig figyelte őt, összesúgtak a háta mögött, róla beszéltek. Már éppen indulni akart, mikor két kiválasztott megjelent az asztala előtt. Volt ott három szék is, de nem ültek le. Feszes vigyázzállásban, ugrásra készen álltak meg előtte. Egyikük, egy alacsony, kopasz, vörösszakállú férfi így szólt hozzá.

    – Elnézést, hogy megzavarunk – mondta és fejet hajtott előtte. Már itt torkán akadt a szava, még soha senki nem hajolt meg előtte. – Az én nevem Minashko Antreik. Bocsáss meg a tolakodásért, de tudni szeretném, hogy van-e még hely a csapatodban?
   – A csapatomban? – kérdezett vissza bizonytalanul, felvont szemöldökkel.
   Minashko a barátjára nézett, kinek bőre olyan színű volt akár a vaj. Termete rendellenesen magas és sudár, arcformája azonban igencsak különbözött az átlag emberétől. Állának bal oldala erősen lejtett, arcának felét is magával húzta.
   – Talán még nem tudod, de a kiválasztottak többnyire csapatokban másszák a Világfát – mondta és ismét meghajolt. – Megtisztelnél minket, ha megengednéd, hogy kövessünk utadon. Nem lennénk hálátlanok, mindenben segítenénk téged.
Uriel elhűlten hallgatta őt. Nem is tudta hogyan válaszoljon, de valaki megtette helyette.
   – Seggnyalók! – kiáltotta keresztül a kocsmát egy gyűrűt viselő, fiatal nő. Aranyhoz hasonló bőre szinte szikrázott a napsütésben, copfokba fogott hajában gyöngyök csilingeltek, mikor megrázta azt.
Asztaltársasága felkacagott, mire a kétállú mentegetőzni kezdett.
   – Ez nem igaz! – fogadkozott, majd Urielnek bizonygatta igazát. – Mi soha nem vetemednénk ilyesmire!
   Elég sokat tudott csalásról és hazugságról ahhoz, hogy megállapítsa, pontosan ez a szándékuk. Tudta ő mi az oka, de soha nem képzelte volna, hogy egy napon olyan fontos ember lesz, akihez valaki más odajön és felajánlja a szolgálatait. Nem érezte a súlyát.

   – Figyeljetek – szólalt meg barátságosan. – Csak szeretném meginni nyugalomban a sörömet.
   – Hah! – horkant fel harsányan egy csillagszemű, feltűnően jóképű férfi. – Sört inni Utregarban…
Többet nem mondott, de a copfos nő és a társai csak ugratták tovább az előtte rostokoló két férfit, heves vita alakult ki, s előbb-utóbb elrontották a sör izét.
   – Bolondok – állt fel székéből egy nyugodtabb férfi. Ezt az alakot első ránézésre is könnyebb volt komolyan venni. Barna szemei ravaszul villogtak, orrát egy mély sebhely vágta ketté. Kidolgozott izmai ruháján keresztül is jól látszottak. – Mi bizonyítékotok van rá, hogy olyan erős, mint ti azt gondoljátok? – ezzel az egy kérdéssel megingatta majdnem mindenki álláspontját és közelebb lépett Urielhez – Mutasd meg hogyan használod a nument – mondta, majd játszi könnyedséggel vörös színű energiát idézett ujjai köré.
   Erre azok is odafigyeltek, akiket eddig bosszantott a hangzavar. Uriel nagyot sóhajtott és csukott szemekkel rázta a fejét. Gyengéden helyezte söröskupáját az asztalra és így szólt.
   – Gratulálok. Elrontottátok a söröm ízét – mondta lemondóan és távozni akart volna, de a nagydarab férfi még ültében útját állta.
   – Várok – tette hozzá.

   Uriel egyenesen a szemébe nézett. A férfi erősebb volt nála, de ez nem zavarta. Az viszont nagyon is zavarta, hogy mióta kiválasztották, majdnem minden nap belekötött valaki. Elvárták tőle, hogy ő legyen az atyaúristen, miközben alig négy napja került ide. Elege lett.
   – Figyelj, bazd meg a numenedet és ha már arra jársz, lépj párat hátra, hogy nyugodtan ihassak aztán bazd arcon magadat is – vetette oda félválról, majd olyan jólesően kortyolt bele a sörbe, ahogy már hosszú ideje nem tudott.
   Megkönnyebbülten böfögött egyet, pedig tisztán látta, hogy tart felé egy ökölbe szorított kéz. Nem érdekelte. A harcnak nem lett volna sok értelme, így el sem hajolt, hanem hagyta hadd találja el egyenesen a bal szeménél.
   Az ütés erejétől lefordult a székről, de szerencsére a sörét még előtte letette, így nem ömlött ki. Egy darabig csak feküdt ott. Nem jajveszékelt, de nem is állt fel. A felhős égboltot bámulta fél szemével, majd türelmesen megvárta, míg a férfi elsétál onnan.

   Miután ez megtörtént, felkelt, leporolta magát, visszaült a székébe és tovább folytatta a sört. Igazából, még jól is érezte magát. A Rhanarral folytatott küzdelme túlságosan nem zavarta, de Maximilliantól megrémült és hosszú-hosszú évek óta nem érezte azt a páni félelmet, még a halálsoron sem, mint őelőtte. Jóízűen fejezte be a sört, de másodikat azért nem kért magának.
   Vacsoraidő körül visszament a templomba. A kantinban legalább harminc asztal emelkedett ki a göcsörtös padlóból, egyenként öt-öt mozdíthatatlan faszékkel. Egyedül álldogált a sorban, míg az egyik asztalnál megpillantotta Gliennit.
A nő egyedül ücsörgött. Palotába illő, báli ruháját átlagos Utregari öltözetre cserélte. Fehér egyberuhát viselt, mely szorosan ért össze a derekánál, vékony pántokkal, térdig érő szoknyával, karjait szabadon hagyva.

   – Milyen csinos vagy! Már csak egy virág hiányzik a hajadból – mosolygott rá Uriel, miközben kérdés nélkül leült hozzá.
   – Veled meg mi történt? – nézett rá a nő aggodalmas szemekkel, figyelmen kívül hagyva a bókot.  – A szemed!
   – Ó, tényleg – tapogatta meg a bal szeme környékét Uriel. Szép kis monoklit szedhetett össze. – Nem fogta vissza magát – mondta, majd leült vacsorázni és Glienni kérésére higgadtan elmesélte mi történt vele a kocsmában.
   – Meg sem próbáltál vele harcolni? – kérdezte Glienni elhűlten.
   – Nem tudok harcolni – mondta nyugodtan. – Nem is értem mi van veletek. Kit érdekel ki mennyire erős? Fontosabb tulajdonságai is vannak az embernek.

Glienni elhúzta előle a tányért, hogy megszerezze figyelmét és majdnem átdöfte a pillantásával.        
   – Te tényleg nem érted, ugye? – kérdezte és megtorpant. Már vette a következő nagy levegőt, hogy folytassa.
   – Nem – előzte meg Uriel és nem bírta ki, hogy helyzetének kínosságában ne mosolyogja el magát. – Bármit is akarsz mondani, jó eséllyel nem értem.
   – Tudod, miért létezik ez a templom? – meg sem várta a választ – Azért, hogy felkészítsen téged a sor élet-halál küzdelemre, amit meg kell vívnod, hogy végül a tetőn megszerezhesd a koronát.
   Uriel elképedve tekintett rá.
   – Várj, élet-halál harcról eddig nem volt szó!
   – A korona nem jár máshogy – világosította fel Glienni. – Amit én mutattam, az még egy morzsája sincs annak, amire Maximillian képes. Ő egy király, Uriel. A természet erői megmozdulnak az akaratára. Fiatalsága három emberöltőnél is tovább tart és egyetlen szavának nagyobb befolyása van, mint száz halandó ember ezer mondatának! A királyok mind temérdek veszéllyel néztek szembe azért, hogy felérjenek a Világfa tetejére és mindre jutott száz másik, aki meghalt vagy feladta.
   – És… – grimaszolt és két ujjával az orrnyergéhez kapott, ahogy végre megértette – én vagyok az, akitől a leginkább tartanak.
   – Pontosan. Úgyhogy meg kell tanulnod harcolni. A numenről jobb, ha egy királytól tanulsz de reggel gyere velem edzeni. Segítek felkészülni.

   Uriel szélesen elmosolyodott és szinte minden neheztelést kitörölt a szívéből, hogy jóságos emberek is vannak és számíthat valakire ezen az idegen helyen. Aztán a nagy örömöt, hamar felváltotta a zavar és egy morzsányi gyanakvás.
   – Miért segítesz nekem? – kérdezte. – Ne érts félre, szívesen veszem, de… ha mindenki más tart tőlem, te miért nem? Miért törődsz velem?
   Glienni egy darabig mélyen a szemébe nézett, aztán lefelé sandított.
   – A mesterem azt tanította, hogy sokszor azzal segítünk a legtöbbet önmagunkon, ha először valaki másnak segítünk – mondta és visszatolta a tányért Uriel elé.
   A férfi rosszul érezte magát és kissé meghajolt.
   – Ne haragudj, amiért ilyet kérdeztem. Csak nem értettem miért fáradsz. Hálás vagyok.
   – Én sem értek valamit. Ha tudtad, hogy nem győzhetsz, akkor miért ingerelted fel azt a férfit?
   Uriel felvonta a szemöldökét.
   – Nem győztem? Én csak meg akartam inni a sörömet és ezt sikerült is megtennem, a méltóságomat megőrizve. Ez? – mutatott a monoklijára – Ez egy hét alatt lelohad, de a kicsinyesség meggyógyításához egy élet is kevés.
   Glienni csendben maradt. Elmélyülten nézte Uriel monokliját és nem tudta eldönteni, hogy rendkívül bölcs vagy rendkívül ostoba emberbe botlott-e. Valahogy minden egyes találkozásuk után egyre jobban akarta tudni a választ.

 

   Egyszer tudta körbe futni a landrafát és az is csak büszkeségből sikerült. Lélekölő folyamat volt, folyton csak körbe kellett menni és nem lehetett látni még milyen messze van a cél. A város méretű fát mindössze két ajtó köti össze a világgal, de a kettő közötti táv igazi örökkévalóság. Glienni buzdította, hogy jöjjön csak tovább, ez még csak az első kör volt, de mindhiába. Mire a nő újra körbeért, ismét csatlakozott, mégsem akart szégyenben maradni, de csak az első ajtóig húzta. Teljesen kimerült volt és nem volt nála víz.
   Futás után következett az igazi testedzés. Uriel még lépést is tudott tartani az elején, nem végeztek túlságosan nehéz gyakorlatokat, de ereje egyszerűen elfogyott és ahogy arra számított, igen-bizony elpuhult a börtönben. Szégyenkezett is, hogy ennyire felülmúlja egy nő, de amint egyik-másik gyakorlat alatt alaposabban szemügyre vette Glienni alakját, a szégyenérzete hamar csökkent. A nő teste látványosan kidolgozott és szálkás volt. Ha lábai megfeszültek, külön-külön kitapinthatott volna rajta minden egyes izmot.

   Mikor végre megpihentek, beszélgetni kezdtek. Glienni biztatta, hogy nincs baj, meg kell szokni a fájdalmat és bele kell erősödni. Ezután felálltak és nyújtani kezdtek. Meglepetésére, a férfi nekikezdett magától, méghozzá tanári módon, teste meglepő ruganyosággal viselte fáradalmait. Nyújtott lábát remegés nélkül felemelte egészen a nyakáig.
Uriel boldogan folytatta tovább a nyújtást. Rengeteget jelentett neki Glienni támogatása és nem először jutott eszébe a látvány, ahogyan levegőben, az esőcseppek között táncolt.
   Úgy érezte az egész napot el tudta volna tölteni a társaságában, mikor váratlanul egy vörös taláros alak megzavarta őket. Ők voltak a templom szolgálói. Fontos üzenetet hozhatott, mert rohanva közelítette meg őket és kicsit ki is kellett fújnia magát térdeire támaszkodva, mire ki tudta nyögni, mi járatban érkezett.

   – A tisz… a tiszteletreméltó Egon Haynar főpapnő kéreti a ki… kiválasztott Urielt megjelenni a templom szentélyében.
   Uriel felhúzott szemöldökkel, értetlenül nézett rá, majd Gliennire. A nő reakciója meglepte. Arca teljesen megfeszült, szemei kikerekedtek, karjai megfeszültek.
   – Csak engem? – kérdezte Uriel. Miért?
   – A főpapnő különleges előadást tart a sötétség gyermekeinek. A többiek már alighanem mind önt várják. Kérem, siessen! – mondta a taláros alak.

   Uriel sóhajtott. Elköszönt Gliennitől és megígérte, hogy az előadás után megkeresi. Nem értette miről van szó, de azt igen, hogy mások is lesznek ott, akik a Világfán kívülről érkeztek és ez nagy izgalommal töltötte el. Vágyott rá, hogy találkozzon valakivel, aki ugyanúgy belecsöppent értetlenül ebbe az egészbe, mint ő. Reménykedett benne, hogy ők jobban megértik majd.
   Reményeiben azonban csalatkoznia kellett. Nyolc kiválasztott gyűlt össze egy őszöreg anyóka társaságába, de ők is pontosan olyan távolságtartóak és riadtak voltak, mint mindenki más. Egy alakot kivéve, akivel Uriel inkább nem akart volna találkozni.

   Rhanar volt az. Az acélkarú óriás, aki olyan csúnyán helyben hagyta még az erdőben.
   – Nahát, végre méltóztatott megjelenni az első kiválasztott is – gúnyolódott ölbe tett kézzel. – Hogy is szokták mondani? Utolsókból lesznek az elsők, vagy elsőkből az utolsók?
   Uriel rosszindulatú fintort vetett az irányába, de inkább nem szólalt meg. Dühös volt Rhanarra, de még inkább irigy. Nem hitte el, hogy ez az ember rögtön tudta használni a nument, mintha az valami semmiség lenne, míg ő – Maximillian szerint legalábbis – még messze nem állt készen.
   Egy olyan ajtó előtt várakoztak, ami különbözött a többitől, ugyanis nem levelekből és ágakból énekelték össze. Ezt emberkéz építette és aranyozott fogattal illesztették a landrafába. Az ajtó előtt egy őszöreg anyóka álldogált vörös-ezüst, ékkövekkel gazdagon díszített talárba öltözve. Alaposan végignézett Urielen mikor megjelent, lazán egymásba font ujjakkal türelmesen várta, míg csatlakozik a többiekhez, majd megszólalt:

   – Kövessetek! Itt az ideje, egy örömteli találkozásnak! – jelentette be ünnepélyesen.
   A túloldalt egy szentélyben találták magukat. Szabályos kör alakú teremben, melynek plafonján megszámlálhatatlan világító bogyó zizegett izgatottan. A kérges fatörzs tíz óriási portréval volt díszítve. Ezekből kilenc egy-egy emberalakot ábrázolt, míg a tizediket matt feketére mázolták. Előttük lépcsőt formázták, melyekre temérdek gyertyát helyeztek. Legtöbbjük már leégett. Imádság közben használták őket és nem csak gyertyák sorakoztak a portrék előtt, hanem áldozatok is. Az egyik portré előtt ékszerek sorakoztak, a másik előtt szép, érett gyümölcsök. A harmadik előtt teli boroskupák, a negyedik előtt középen szétszakított ruhák.
   Egy méter magas, színarany szobor foglalta el a terem közepét. A szobor egy szerteágazó fát ábrázolt. Két féltő gonddal oltalmazó emberi kéz védelmében virágzott. A szobor alá élénkvörös festékkel lángokat pingáltak, mintha a kezek attól védelmezték volna a növekvő facsemetét. Ahogy Uriel közelebbről is megnézte a két kéz ujjait, mindegyiken látta azt a jellegzetes gyűrűt, amit ő is viselt.
   Az oltár sem maradt érintetlen. A hívők kívánságokkal teleírt, vörös szalagokat akasztottak fel a fára.

   – Kedves kiválasztottak! – szólította meg őket a papnő. – Engem ért a megtiszteltetés, hogy bemutassam nektek dicső isteneinket, a panteont, amit a Világfán imádunk. Ismerkedjetek meg velük bátran! Ők a mi élő isteneink, akik legyőzték a halált. Egységet kovácsoltak e szerteágazó Világfából és határozott kézzel vezetnek minket Utópia felé! Fogadjátok szívetekbe őket! – szólt örömittasan a papnő, széles mosollyal, emelkedett gesztusokkal kísérve az örömhírt. Nyomában a kiválasztottakkal megkerülte a Világfát tűztől védő kezeket és a központi portré elé vezette a sötétség gyermekeit, mely valamivel nagyobb volt a többiekénél. – Csak bátran, bátran! – folytatta, míg mindannyiukat a gigászi festmény elé terelte. – Akit a képen láttok, hozzátok hasonlóan szintén a Világfán kívülről lett kiválasztva. Isteni hatalmával egyesítette az egész Világfát a Mennyei Birodalomban, melynek halhatatlan főisteneként uralkodik. Küldetést és irányt mutatott nekünk. Ő volt az egyetlen a történelemben, aki valaha teljesen kinyitotta a Mérleg Kaput… – mosolya tanakódóan lebiggyedt, miközben tekintete a többiekével együtt Urielre vetült – …ameddig valaki nem lépett a nyomdokaiba.

   Uriel lélegzetvisszafojtva figyelte a képet. A kapu többet jelentett, mint azt gondolta. A portréról egy halhatatlan isten nézett le rá. Különös érzés kerítette hatalmába, ahogy meglátta a főisten szemeit. Élénk karmazsin színben ragyogott. Pupillájának izzása olyan volt, mintha fémet olvasztanának benne.  A vásznon keresztül is mindent látónak, mindentudónak tetszett. Hófehér, vállra omló haja a derekáig ért és természetellenesen fehér, szinte már világító bőrrel rendelkezett. Középkorú férfinak tűnt, de kiállása idősebbnek mutatta. Arckifejezése tiszta víztükörre emlékeztetett, melyről minden érzelem lepereg. A háttérben az éjszaka fényes csillagai sorakoztak körülötte és minden egyes csillagban egy fakó kép, egy külön kis festmény volt felfedezhető.
Három különböző írásmóddal, jól látható betűkkel egészítették ki a portré alját, hogy senki ember fia el ne téveszthesse kit is lát.
   A Világfa főistene: Shin Valderan. Plea ura. A sors és a körforgás istene.

 

    Uriel szótlanul, kábán sétált ki a szentélyből. Végighallgatta a papnő hosszadalmas mondókáját és néhány dolgot meg is jegyzett belőle, de képtelen volt teljes figyelmét a mondandójára irányítani.
   Egyedül akart lenni, mikor kijött a szentélyből, de erre nem volt lehetősége. Egy majd két méter magas, széles vállú, parancsoló alakot látott meg királyi öltözetben, bíbor palásttal. Antair von Solsheim volt az.

   – Megkérdezem még egyszer – meredt rá komolyan Antair. – Hiszel istenben?
   Uriel nem válaszolt. Nemtörődöm pillantást vetett Antair felé majd tovább indult.
   – Ő hisz benned – állította meg szavaival Antair. – A legmagasabb világon, ahol a kiválasztottak útja véget ér, Shin Valderan papjai mindenki sorsában olvasnak.

   – Mit akarsz ezzel mondani? Gyorsan mondd el amit akarsz, aztán hagyj magamra! Szükségem van egy italra… – sóhajtott Uriel.
   – Ha italra van szükséged ahhoz, hogy meghallgass, akkor meghívlak.
   Uriel töprengett egy picit, de aztán elfogadta az ajánlatot. Ugyanabba a kocsmába mentek, ahol először is járt. Első Sziklának hívták és valamennyi király szép emlékekkel gondolt rá vissza. Különlegességét az adta, hogy a tündérek vették fel a rendeléseket és állandóan ott sürögtek-forogtak az emberek körül, játékosan várva, hogy végre feladatuk legyen.
   Kértek egy-egy sört, s Antair rögtön folytatni kezdte.

   – Azért jöttem, hogy elmondjam neked az igazat.
   – Miről?
   – Az istenekről. A háborúról és Utópiáról. Mert úgy sejtem, a papnő eltorzította előttetek az igazságot.
   – Igen, mesélt a háborúról… mondta Uriel miután egyszuszra kiitta a sör felét. – Az istenek legyőzték a gonosz bölcs mestereket vagy valami ilyesmi…
   – Nem voltak gonoszak úgyhogy figyelj rám! – megelégelve Uriel flegmaságát, az asztalra csapott. – Akár akarod akár nem, ez a háború téged is érint! Kinyitottad a kaput és ezt sosem vakarod le magadról! Nem teszel jót magadnak azzal, ha a fejedet a homokba dugod. Inkább légy hálás és köszönd meg, hogy valaki felvilágosít, minek a közepén is találod magad!
   – Mit érdekel az téged? – vetette oda Uriel mogorván, miközben megitta a maradék sört is.
   – Igazad van. Kiválasztottként én is a vetélytársad vagyok, de én hiszek a küzdelem tisztaságában. Ezért elmondom, amit tudnod kell, hogy senki se használhassa fel ellened.
   Uriel egy darabig hálát érzett, amiért végre valaki az egyenlőjeként kezelte, de a herceg mondandójának a végére gúnyosan elmosolyodott.
   – Ez a bizonyos valaki egy vörös hajú nő lenne? – húzta el a száját, majd újabb korsó sört kért.

   Antair szemei elkeredekdtek és szája vékony vonallá húzódott. Uriel a veséjébe látott. Mit sem törődve ezzel, hozzákezdett a mondókájához.
   – Tizenöt évvel ezelőtt, mielőtt a háború kitört volna, a bölcs mesterek vezették a Világfát. A Világfán akkoriban nem volt egyesült birodalom, számos nemzet, törzs és sok egyéb állam létezett valamennyi világon. A bölcs mesterek a Világfa legtiszteletreméltóbb tanítói és királyai voltak, akik arra vigyáztak, hogy a királyok és királynők soha ne ragadhassák magukhoz a politikai hatalmat. Emellett a kiválasztottakat is ők tanították.
   – Te is az oldalukon áltál? – húzta fel a szemöldökét Uriel.
   – Nem. Én az istenek oldalán harcoltam.
   – Miért? – kérdezte Uriel.
   Antair egy pillanatra szomorúan az asztalra bámult és végre hozzányúlt korsójához.
   – Utópia miatt – válaszolt.

   Uriel nem kérdezett vissza. Emlékezett erre a szóra. Szépen csengett a fülének. Utópia. A panteon isteneinek nagy álma. Egy olyan társadalom, ami nem szenved szükséget semmiben. Ahol nincs éhínség, betegség és háború. Egy Világfa, ahol mindenkinek lehetősége nyílik rá, hogy beteljesítse szíve vágyát és egyetlen emberélet sem vész el idő előtt és hiába.
   – Hallottál róla, igaz? – kérdezte Antair – Biztos vagyok benne, hogy ha egy dologról, akkor Utópiáról igazat mondott a papnő. Mit gondoltál róla?
   Uriel ajka apró kacajra húzódott. Antair arcának őszinte, türelmetlen rezdülései elárulták, hogy ő mit gondol vagy legalábbis gondolt Utópiáról, mikor harcolt érte. Biztos volt benne, hogy Antair hitt mindebben. Uriel azonban már az első pillanatban is ugyanazt gondolta róla, mint most.

   – Tündérmese – legyintett sóhajtva, majd hozzátette – De szép mese volna, nem mondom…
   – Valóság lehetett volna – morfondírozott Antair. – Az isteneknek mérhetetlen a hatalma.
   – Mégsem lett az – nyújtotta előre korsóját Uriel. – Biztos vagyok benne, hogy az istenek varázslatos dolgokra képesek. De képesek az emberek szívéből száműzni a gyűlöletet? A félelmet? A kicsinyességet? – az utolsó szót valami olyan mélyről jövő gyűlölettel sziszegte ki, hogy Antair egy pillanatra megdermedt tőle.
   – Azt hiszem, a vallással próbálják ezt elérni.
   – Sok szerencsét… – kacagta el magát Uriel.
   – Tudnod kell, hogy a háborúban még nem voltak istenek. Miután legyőzték a bölcseket, Shin Valderan kilenc kiválasztott társával belépett egy rejtélyes helyre, amit a Plea fölötti palotának neveznek. Egy helyre, ahol soha senki nem járt még előttük korábban. Ott váltak halhatatlanná. Ott váltak istenné – keserű szünetet tartott. – Hittem Shin Valderan álmában… de nem akartam őt a Világfa élén istenként látni.

   Uriel nem tudott mit mondani erre.
   – Még valami – szólt utána Antair. – Láttad a fekete portrét?
   – A fekete portrét? – kérdezte Uriel zavartan.
   – Nem vetted észre? Tíz isten van, de csak kilencről készült portré. Az egyik isten portréje matt feketére van festve, még a neve sincs kiírva. Az ő neve…

   –  „Átkozott a száj, mely nyelvére veszi az áruló nevét, ne is szóljon többé, csak kárára gazdájának!” – szólalt meg egy öblös hang. – Nem tanulmányozod eleget a Fény Tekercseit, Antair von Solsheim.
   A hang egy tekintélyes alakhoz tartozott. Vörös-ezüst páncélja szorosan tapadt szálkás testéhez. Mellkasára a Világfát tűztől védő kezeket, a panteon címerét vésték.
   – Elnézést a modortalan közbeszólásomért, de szükséges volt – biccentett illedelmesen Uriel felé. – Lars Ahlgrim vagyok, az isteni béke őrzője. Mei Altera, Utregar istennője parancsolta nekem, hogy csatlakozzam a tiszteletreméltó Maximillian Crassushoz, hogy a templom kiválasztottjait védelmezzem. Kötelességem nem csak fizikai, hanem spirituális jóllétükre is kiterjed. Ezért hát, Antair von Solsheim, meg kell, hogy fedjelek! Olyasmit vettél a szádra, amiről igazhívők nem beszélnek! Az istenek kegyéből viseled nevedet! Ahogyan ezt a kegyet nyerted, úgy el is veszítheted!
   Uriel a hercegre pillantott és döbbenten vette észre, hogy Antair nem állta Lars pillantását. Sem dac, sem megbánás nem lakozott lesütött szemeiben. Nem volt ott más, csak egy ismerős, egykedvű tehetetlenség.

   – Uriel! – fordult most az őrző az irányába – Igazhívőként, nem szeretném, ha úgy éreznéd bármit is rejtegetünk makulátlan egyházunkban. Mint felkent őrző és kipróbált király, én elég erős vagyok lelkileg, hogy kiejtsem a nevet és felfedjem előtted csalárdságát. Ezt meg kell tennem, hogy megóvjalak ennek a névnek a veszélyétől, mert mindazok a lelkek, akik nem érték el a koronát és nem vetik hitüket az istenekbe, szörnyű büntetéssel lakolnak, amint azt kiejtik! Az isten neve, akiről Antair von Solsheim beszélt neked: Mal’ar. Dranai holt világának ura. Ármány és árulás istene. Ő, aki elárulta istentársait, Dranai egész világát lakhatatlanná tette a számunkra és óriási akadályokat görgetett Utópia útjába. Shin Valderan végül megölte és elátkozta őt, így csalárdságától már nem kell tartanunk. De az utána maradt akadályoktól és nevétől óvakodnunk kell. Ezért a saját érdekedben soha ne ejtsd ki azt a szádon!
   – É… értem – válaszolta némiképp megszeppenve Uriel.
   – Most pedig, Antair, tarts velem! Lelked épségért és bűnöd bocsánatáért, mondjuk el egy imát a szentélyben.
Antair engedelmesen állt fel és az őrzővel együtt távozott. Még egy lopott pillantást sem váltott Urielre, aki zavartan végignézte a jelenetet, aztán kért még egy korsó sört.

 

    Két vagy három kupa után, Uriel visszatért szobájába és tanakodni kezdett a mai nap történésein. Asztalán egy könyv hevert. A Fény Tekercsei. A panteon vallásának szent tanításai. Eleinte nem igen akaródzott a kezébe venni, de mégis folyton csak Shin Valderan gigászi portréja és a kimondhatatlan név: Mal’ar járt az eszében. A templom őrzője, Lars Ahlgrim ennél jobban fel sem tudta volna piszkálni érdeklődését, Uriel kezébe vette a könyvet és olvasni kezdett.

   Véletlenszerűen ütötte fel a könyvet. Az oldalakon Shin Valderan a sors természetéről tanította halandó tanoncait. Kellemesen elmélyült a szövegben, de hamar elfáradt az olvasásban. Szórakozásból még soha nem olvasott korábban és nem is volt túlságosan gyakorlott benne, kimerült a nehezebb szavak és hosszabb mondatok értelmezésében. Jobbnak látta lepihenni. Maga mellé tette a könyvet és nagyot nyöszörögve összekuporodott a paplan alatt, mikor Glienni viharzott be a szobájába.
   Uriel rögtön lehántotta magáról a dunyhát és kihúzta magát, ahogy felült az ágyon. Ismét észrevette magán, hogy más szemekkel figyeli a nőt. Izgatottnak érezte magát, nem tudta hogyan szólítsa meg és egy furcsa érzés kerülgette a jelenlétében.

   – Unatkoztam. Merre jártál? – kérdezte Glienni majd elindult, hogy leüljön mellé az ágyra, mikor észrevette a nyitott könyvet. Láthatóan megörült. – Ó, a numenről olvasol? – kérdezte mosolyogva.
   – Nem – rázta a fejét. – Ez a Fény Tekercsei.
   A nő megtorpant és egy pillanat alatt elsápadt. Hirtelen mozdulattal felkapta a könyvet. Zöldalma szemeiben máglyák gyulladtak és arcvonásait borzalmas fintor csúfította el. Remegő kezekkel tartotta a szent könyvet, majd haragos mozdulatokkal kitépte belőle a lapokat. Uriel próbált rászólni, de mintha meg sem hallotta volna. Mikor már a szentírás egy részét elpusztította, mérgében falhoz vágta a kötés maradékát és úgy nézett rá, mintha a megtépázott könyv bármikor a torkának ugorhatna.

   – Épp olvastam, de ne zavarjon… – jegyezte meg Uriel bosszúsan.
   – Nem hiszem el, hogy egy hete sem vagytok itt és máris lenyomják a torkotokon ezt a szemetet! – Vállai feszes tempóval jártak fel-alá, szemei félelmetesen szikráztak. – Egy szavukat se hidd el, Uriel! Egyetlen szót sem! Csupa hazugság és ostobaság!
   – Nem is tudom… – morfondírozott. – Ez a dolog Utópiáról érdekesnek hangzott. Kíváncsi lettem – magabiztosan válaszolt, de csakhamar megbánta, hogy egyáltalán kinyitotta a száját.
   Glienni jóval ijesztőbb volt dühösen, mint azt valaha is képzelte volna. Megváltozott körülötte a levegő, a háta mögött vékony, hófehér hajszálcsíkokban kezdett fodrozódni a numen és kavargó szél támadt fel a kicsiny, zárt szobában.
   Uriel fenyegetve érezte magát, szeme ösztönösen menekülőút reményében pásztázta a szűkös szobát. Fel is pattant az ágyából és próbálta megőrizni a nyugalmát.

   – Igazán? Tetszett? – sziszegte a nő. Keze ökölbe szorult és közvetlen közelről rákiáltott – Nem tudsz semmit! Te nem voltál ott! Nem láttad a mészárlást, amit maguk után hagytak! Megöltek mindenkit, aki nem borult le előttük, aztán távoztak! Semmi mást nem tettek! Az „istenek” – tette idézőjelbe kezével a szót – „az igazhívők” felkoncolták az ellenségeiket…
   – Én csak…
   – És aztán nevettek! – borzasztó hangerővel kiáltotta el a szót. A szél oly erősen támadt fel, hogy majdnem kisöpörte Uriel lábát, de Glienni hangja elcsuklott és szinte sírásba fulladt a végén. Remegő ajkakkal folytatta. – Nevettek, Uriel! A gyilkosok büszkék voltak. Azt hitték elértek valamit – szemében könnycsepp csillant, de a szél továbbra is vad, félelmetes táncot járt alakja körül. Fújt egyet és egyetlen gyakorlott fintorral száműzött magából mindennemű érzelgősséget – Ez lenne Utópia? Válaszolj nekem! Ezért…

   – Glienni! – két kézzel erősen megragadta vállát és rákiáltott – Fejezd be! Kérlek! Megijesztesz! – zihálta és a nő szemeibe nézett.
   A zöld máglyák kialudtak, pupillái szemérmesen elkerekedtek és vérszomjas, ijesztő kisugárzása egy pillanat alatt eltűnt, ahogy észrevette magát. A numen elpárolgott az oldaláról és vele együtt a szél is elcsendesedett. Fáradtnak és sebezhetőnek tűnt, Urielnek sajgott érte a szíve. Magához húzta a testét és szorosan átölelte.
   – Mit művelsz? – kérdezte meglepetten, miközben egy kar szorosan átfonta a derekát és egy másik határozottan a férfi vállára döntötte fejét. Hirtelen elfelejtette miért is volt olyan mérges. Oly szokatlan volt számára az érintés, egy másik ember melegsége.
   – Próbállak megnyugtatni… azt hiszem – elbizonytalanodott és hamar elengedte.

   Amikor a férfi eltávolodott tőle, hirtelen kényelmetlenül érezte magát. Nem értette miért. Elmormolt egy kifogást és oly hirtelen távozott, mint ahogy érkezett.
   Mindeközben, Uriel a széttépett könyv maradványait bámulta a szobájában. A szíve mélyén azt kívánta bárcsak ne lenne semmi köze ehhez az egészhez az istenekkel, a háborúval és Utópiával. Sóhajtott és egy darabig azon tanakodott, hogy folytatja a könyvet, de végül nem tette. Abban reménykedett, hogyha többet megtud a Világfáról, talán felgyullad a szívében valamiféle vágy, de nem így történt. Az egyetlen dolog, amire igazán vágyott, hogy végre ráfog annak a szeszélyes nőnek a derekára és úgy megtáncoltatja, mint még senki soha. Szerencsére, nem kellett sokat várnia az alkalomra.

 

   Hajnal hasadt Utregar világában, a három hold közül a legkisebb, Géel már visszavonulót fújt. Az ablaktalan landrafában nem sokat érzékelhettek ebből a kiválasztottak. Édesen aludták álmukat, szobájukban a világító bogyók is nyugovóra tértek és csak haloványan pislákoltak, mint mindig.
   Aztán egyszer csak, valaki úgy belekiáltott a landrafába, hogy visszhangzó tenor hangjába bele is lehetett süketülni.
   – Jó reggelt! Jó reggelt! Jó reggelt, kiválasztottak! – kiáltott a hang, majd fennhangon hahotázni kezdett.

   Uriel valósággal lebucskázott az ágyról és kezébe vett egy párnát, hogy azzal védje magát. Egy darabig idegesen nézett körül magán, aztán hangokat hallott odakintről. Tüzijátékok süvítésére és pergő robbanására hasonlított. Megérintette az ágakból és levelekből összeszőtt ajtót, kilépett a folyosóra és csakugyan, lila tündérek kis csoportjai repdestek hatalmas iramban, tüzijátékokat dobálva jobbra-balra, miközben a nevetés fennhangon zúgott a templom egészében. Ezer közül is megismerte ezt a nevetést.
   Hamarosan zöld numen táncolt elő a folyosó keleti oldaláról és alakot öltve csodálatos fényekkel vette fel házigazdájuk arcát, mintha zöld csillagokból rakták volna ki vonásait.
   Egy kiválasztott különösen neheztelt házigazdájukra, amiért ily gorombán felébresztette őket és egy párnát hajított át a csillagokból kirakott Maximillian képmására. Glienni volt az, aki kócos hajjal és szinte csukott szemekkel hallgatta mit is akar mondani. A képmás nem vett tudomást a dologról, nagy hangerővel folytatta mondandóját.

   – Nem bírtam magammal, el kellett újságolnom a jó hírt! Végre minden készen áll az önök illő fogadtatására! Ma éjjel, naplementekor, a Fogyó Hold Templomának nagytermében világra szóló mulatságot csapunk! Élő zene, korlátlan étel- ital és minden, ami a szórakoztatásukhoz szükséges! Alig várom, hogy megmutassam maguknak milyen az Utregari vendégszeretetet! – kacagott, miközben a zöld csillagok felbontották arcformáját és maguk is tüzijátékként szóródtak szét a levegőben, fényes, villanások közepette. – Megbánják, ha nem jönnek el! – kacaja még sokáig visszhangzott a levegőben, majd teljesen eltűnt.
   A különös meghívás után a legtöbb kiválasztott rögtön visszament aludni. Glienni is már az ajtaja felé nyúlt, de Uriel meglátta a lehetőséget.
   – Várj! – kiáltott utána – Eljössz velem este?
   Glienni álmosan morgott és ásítozott.
   – Nem tudom – biggyesztette le az ajkát. – Álmos vagyok – ásított. – Ezer éve nem jártam bálban és a tánc nem az én hobbim.
   – Nem hiszek neked – lépett elé Uriel. Csibészesen mosolygott rá. – Láttalak repülni. Egészen biztos vagyok benne, hogy jól éreznéd magad és a tánc egyébként sem hobbi. A tánc a szabadságáról és a szenvedélyről szól. Szerintem te nagyon is megérted ezt – ajkán ravasz mosoly ült, mint aki egy titkos tréfán nevet.
   Glienni valóban nem tudott vele vitába szállni és nagyon vágyott vissza az ágyába, így végül könnyebben meggyőzte, mint azt gondolta.
   – Rendben van – mondta egy ásítást elnyomva. – Gyere át naplemente előtt.

   Uriel elégedetten álldogált néhány másodpercig a szobájában. Nagy izgalmában vissza sem tudott aludni. Szüksége volt egy kiadós sétára Smaragdkőben, hogy valamelyest megnyugodjon, egész nap csak a bál körül forogtak a gondolatai.
   Amikor végre eljött az idő, hajszálcsíkos, kemény anyagú inget vett a bézs öltöny alá, mely remek szabása miatt sokkal vállasabbnak és férfiasabbnak mutatta, mint amilyennek egyébként látta magát. Fekete nadrágja zavaróan szorosan tapadt a testéhez és bár elegánsan festett, roppant kényelmetlenül érezte magát.
   A holdistennők már tűkön ültek, hogy beragyogják az éjszakát. Almeia szűzfehér holdja ékesítette fel magát a legszebben, teljes pompájában ragyogott. Géel is majdnem teljesen megmutatkozott az égbolton, míg Vorien teljesen hiányzott. Korán odaért Glienni szobájához, de egy darabig csak álldogált az ajtó előtt. Végül néhány nagy levegő után nyugalmat erőltetett magára és közel hajolva az ajtóhoz bebocsátást kért.

   – Szabad! – jött a válasz.
   Érintésére az ágak utat engedtek a szobába. Glienni éppen a tükör előtt igazgatta a haját. Testhezálló, vékony selyemruhát viselt, színe igéző bíborban tündökölt. Szépen kiemelte vékony, szálkás alakját, szabadon hagyta vállát és hosszú, kecses nyakát. Ruhakölteménye térd alatt ért véget, illeszkedése nem volt sem túl szellős, sem túl szoros. Alatta sötét harisnyát viselt cseresznyeszín cipőkkel. Vörös haját kontyba fogta és sminket is használhatott, mert zöld szemei jobban csillogtak a megszokottnál, arca pedig kevésbé volt fehér, mint általában.
   – Mit szólsz? – fordult körbe egy elegáns, élénk mozdulattal.
   Uriel nehezen találta a szavakat. Amint meglátta őt a lehengerlő báli ruhában, a szorongás eleresztette görcsben tartott szívét. Nem volt erőssége a szép beszéd, de úgy érezte nincs is szükség túlbonyolítani azt, amit egyszerűen is el lehet mondani.
   – Gyönyörű vagy – mondta halovány mosollyal, mindkettőjüket zavarba hozva. – Ragyogóan nézel ki, valósággal sugárzol! – tette hozzá, csakhogy megtörje a csendet.
   – Biztosan? – emelte fel karjait miközben végignézett magán. – Túl sokat mutat és nem tetszik ez a szín – nógatott hevesen.
   – Ha nem tetszett, miért nem vettél magadnak másikat a városban?
   – Vettem – végigsimított az estélyi ruhán. – Ennél jobb nem volt – mondta elégedetlenül és az asztalról felvett egy nyakéket. Fényes, fehér-arany láncon átfuttatott gyémántfényű ékkő ragyogott a kezében. – Segítenél? – kérdezte, majd helyet foglalt a székén.

   Uriel szó nélkül odalépett és összekapcsolta az ékszert a keskeny nyak körül. Felnézett a tükörre és a nő figyelő szemeivel találkozott. Azon tűnődött, hogy vajon mi járhat a fejében miközben megérintette a vállát és hátrahúzódott. Glienni felkelt a székéből és útnak indultak.
   Alig néhány perc séta után megtalálták a báltermet, a hangos zene odavonzotta őket és amint bepillantottak, leesett az álluk.
   Maximillian Crassusra sok mindent lehetett mondani. Beképzelt volt? Természetesen. Szeretett kérkedni önmagával? Hogyne. Szívesen űzött tréfát mások bosszantására? Ez köztudott volt. Ám a nagy király páratlan házigazdának bizonyult, ha a szórakoztatásról volt szó. Három szőkőkútból folyt a kiváló Utregari bor. A kutakat a három holdistennő színére festették, nektárjaik pedig fehér, vörös és sárga borok voltak. Színezüst tányérok és étkészletek mindenütt, minden asztalon terített svédasztalt színültig megpakolva hússal, ami rendkívül drága volt Utregarban. Az indákról világító bogyók a zene ütemére váltották színeiket, elképesztő fénykavalkádot árasztva, a zenészek pedig nem kevesebb, mint negyvennégyen voltak, felváltva biztosították a muzsikát a színpadon. Pincérek jártak körbe a kiválasztottak minden óhaját lesve és minden asztalon több teli üveget is biztosítottak. Ahogy beléptek, mindkettejük szája tátva maradt.

   – Még sosem láttam ehhez foghatót – vigyorodott el Uriel.
   – Én sem – bámult körbe magán tátott szájjal Glienni.
   A kiválasztottak egy része már részeg volt, hangosan nevettek, tréfálkoztak és táncoltak. Remek volt a hangulat, pedig még alig múlt naplemente. A lila tündérek is százszám vettek részt a mulatságban és hol szórakoztak a vendégeken, hol idegesítették őket
   A bejáratban egy szolgáló köszöntette őket hűs, íncsiklandó itallal, ami kellemesen melegítette a gyomrukat és megadta az este alaphangját. Helyet foglaltak egy asztalnál és beszélgetéssel ütötték el az időt mialatt elfogyasztottak néhány pohár bort és kedvükre jóllaktak.
   Több mint egy óráig beszélgettek és iszogattak. Ahogy az italok folytak, egyre felszabadultabban érezték magukat, mikor Glienni illedelmesen elnézést kért és elindult, ki a landrafából, hogy könnyíthessen magát. Uriel igencsak megunta a bort ezért úgy döntött szerez két másik italt a számukra. Megtámadta az egyik pincért, de a sor türelmet követelt tőle. A vendégek igyekeztek kihasználni a korlátlan fogyasztást és már ebben a korai órában is általános részegség uralkodott. Uriel már egy másik pincért méregetett, mikor valaki megkocogtatta a vállát. Gliennire számított, de helyette az elbővülő Amelia von Utregar mosolyával találta szembe magát. A nő fekete-ezüstszínű ruhát viselt, melynek mély dekoltázsa belefojtotta a szót. A puszta megjelenése és kisugárzása is elég volt ahhoz, hogy a füléig elpiruljon és idegesen kapkodja tekintetét.

   Amelia szórakozottan figyelte zavarát. Kuncogott és rendelt két italt, majd átnyújtotta az egyiket. A gravírozott, elegáns üvegpohárban egy kék és egy sárga színű folyadék kerülgette egymást. Oly sűrű volt az állaga akár a zselatin. Nem kísérte magát illattal és meglehetősen ártalmatlannak tűnt egészen addig, amíg Uriel meg nem itta.
   Utregarban készítették a Világfán megtalálható szeszesitalok nagy részét. Hála a sokszínű és örökké virágzó növényvilágnak, az Utregari mesterek páratlan szintre fejlesztették italkészítő képességeiket. Urielnek volt szerencséje a gyomrában érezni minden tudásukat. Hüledezve tapasztalta, hogy az ital szabályosan elmossa minden kétségét és zavarát, s helyette valami megkérdőjelezhetetlen magabiztosság szállja meg. Elsöprő erő ragadta magával a testét és szüksége volt néhány másodpercre, hogy ismét szóba tudjon állni Ameliával.

   – Mi a fene volt ez? – gyanúsan méregette az üres poharat, miközben homlokáról törölte az izzadságot.
   Amelia huncut mosolyra húzta a száját és gyengéd mozdulattal elvette kezéből az üvegpoharat. Ahogy a nő a pohárért nyúlt, egy pillanatra két ujjával megérintette Uriel ujjait.
   – Valami, ami leegyszerűsíti a bonyolult dolgokat – ugyanazt az erőteljes magabiztosságot és vágyat hallotta a nő hangjából, amit ő is érzett. – Reméltem, hogy hamarabb is találkozunk. Mintha azt ígérted volna, hogy felkeresel majd, miután a templomba érsz.
   Uriel nagyot nyelt. Valóban tett ilyen ígéretet, de olyan gyorsan történt vele minden, hogy elfeledkezett róla. Az ital ellenére is hatalmába kerítette a szégyenérzet és megpróbálta kimenteni magát egy kifogással.
   – Igen. Bocsánatot kérek, de… nagyon sok volt a dolgom – hazudta.
   – Ó, igazán? – húzta fel Amelia a szemöldökét.
   – Nagyon elfoglalt ember vagyok. Tudod, a tanulás, meg minden… – szabadkozott.
   – Nos, ezt akkor be kell pótolnunk – próbált szigorú arcot felölteni. – Viszont Uriel, ha szándékodban áll beváltani az ígéreted, akkor jobb, ha odafigyelsz egy dologra – szemébe idegen fény költözött. Jelenléte megerősödött és Uriel szinte érezte, ahogy a numen körbe veszi tanárát láthatatlan szárnyain. – Ne hazudj nekem! Sohase próbálj megtéveszteni engem! Bármelyik férfi hazugságain átlátok és hadd mondjam el, hogy te vagy az egyik legrosszabb hazug közöttük.

   Határozott hozzáállása elég volt ahhoz, hogy a férfi komolyan elszégyellje magát. Nem tetőzte hibáját kifogásokkal, nem magyarázkodott.
   – Bocsáss meg – emelte fel a fejét.
   Amelia megenyhült és bizalmasabb, kedvesebb hangot ütött meg.
   – Rendben van – mondta kiengesztelt mosollyal. – Unalmas napjaim legszórakoztatóbb része volt mikor találkoztunk az erdőben – ezúttal elkerülte Uriel pillantását és némi hallgatás után szendén, szinte már lopva fordult oda ismét. – Igazság szerint, azt reméltem te leszel a kísérőm ma este.
   Úgy érezte mintha hátulról agyonütötték volna. Képtelen volt elhinni, hogy egy olyan álomszép nő érdeklődjön iránta, mint Amelia.
   – Én… – megakadt a mondandójában. Zavarában nagyot nyelt. – Elnézést, de én azt hittem, hogy egy ilyen gyönyörű nőnek számtalan kérője akad.
   – Nos, a ’gyönyörű nők’, gyakran magányosak bátor és méltó férfiak hiányában. Igazán kár, hogy mindketten egyedül kellett jöjjünk… vagy talán van társaságod? – kérdezte félszegen.
   Uriel továbbra is az állát próbálta felszedni a földről. Egy része szeretett volna nemmel válaszolni, karon ragadni és most azonnal elvinni innen magával, távol minden tekintettől.
   – Sajnálom, de attól tartok nem egyedül érkeztem – egyszerre gyűlölte magát és mégis büszke volt válaszára.
   – Ó, ezt… szomorúan hallom – hangjában egyaránt csengett bánat és döbbenet. – Szabad megtudni ki a szerencsés hölgy? – erőltetett feltűnően nehéz mosolyt az arcára.
   – Glienni… Belyev… vagy Belyaev? – fulladt kérdésbe Uriel válasza. Nem tudta rendesen kiejteni a vezetéknevét.
   – Belyaev-Elin? – kérdezte meglepetten Amelia – Attól tartok ilyen nevű kiválasztott nincs a Világfán. Híres név, hallottam már volna. Glienni von Solsheim nevű viszont van. Vörös hajú, magas lány és ha jól látom azzal a jól öltözött fiatal úrral táncol ott – mutatott előre és nem is hazudott. Valóban igazán szenvedélyesen táncolt egy göndör hajú, ciánkékbe öltözött fiúval. – Jó társaságot nem illik ilyen hálátlanul kezelni.

   Amint Uriel hátranézett és megpillantotta őket, oly elemi düh és féltékenység gyulladt szívében, hogy még sem vissza sem fordult Amelia felé. Habozás nélkül faképnél hagyta és egyenesen a táncparkett felé indult. Ha Amelia utána is szólt valamit, ő nem hallotta meg.
   Érezte, hogy az ital felkorbácsolja érzelmeit, de meg sem próbálta visszafogni haragját. Nem is az volt a baja, hogy egy másik férfival táncol, hanem ahogy táncoltak. Semmilyen szenvedély nem volt annak a férfinak a mozgásában, csak rángatta a karjánál fogva oda-vissza, úgy mozgott akár egy fatuskó. Odaért és goromba módon szakította félbe a táncot.

   – Elrabolhatom a hölgyet egy táncra? – kérdezte erőltetett udvariassággal. Tekintete viszont durva volt, hangneme pedig inkább parancsoló, mintsem kérdő.
   Az ismerős tekintetű férfi megforgatta partnerét, utána nyugodtan válaszolt.
   – Attól tartok nem.
   Glienni nemtörődöm módon megvonta a vállát, ami átszakította a jóhiszeműség gátját Urielben. Megragadta a férfi felkarját, amivel megállította mozgásukat és fenyegető módon pillantott le a nála fél fejjel kisebb férfira.
   – Dehogynem – mondta tisztán és érthetően.
   – Megvolt a társaságod vagy nem? – kérdezte Glienni.
   Uriel először nem értette miről beszél, aztán bevillant, hogy biztosan meglátta Améliával beszélgetni. Lehetséges, hogy ő is féltékenységet érzett?
   – Ő jött oda beszélgetni hozzám – mentegetőzött.
   – Persze, persze. A mellei biztos nagyon sok érdekes dolgot mondtak neked – előre nyújtotta nyakát és kidülledt szemekkel kezdte bámulni Uriel mellkasát.
   – Ugyan már – legyintett. – Olyan… – olyan mellei vannak, amiket még te is megbámulnál – akarta mondani, de idejében fékezte a nyelvét. – Hadd tegyem jóvá. Higgy nekem, senki mással nem fogsz tudni úgy táncolni, mint velem – nyújtotta kezét.
   – Biztos vagy benne? Nem úgy nézel ki…
   – Egész biztos vagyok benne – erősítette meg.

   Glienni még sosem látta ennyire magabiztosnak korábban és féltékenységét legyőzte a kíváncsiság.
   – Legyen – engedett neki végül. – Sajnálom Joachim, ezt a táncot máskor kell befejeznünk – fordult oda a ciánkék öltönyös ismerőséhez.
   Joachim végül megadta magát és arrébb vonult. Nem látszott sértődöttnek. Varázsütésre pedig új dalt játszott a zenekar.
   – Nem vagyok járatos az itteni táncokban, úgyhogy csak kövess engem.
   – Hűha! Valaki nagyon határozott lett hirtelen. Mit gondolsz…
   – Maradj csendben – szólt rá Uriel. Hangja halk volt, finom és mégis parancsoló. Két kezébe fogta Glienni kezeit és mélyen a szemébe nézett. – A lépés egyszerű. Egy-két-há’-négy… – mondta lágyan és négyet lépett balra, majd négyet jobbra. A negyedik ütemre mindig csak cipőjének orrával érkezett meg, mintha pontot tenne egy mondatra. Kezeivel finoman tartotta a nő kezeit, de mégis benne volt mozgásának egész ereje, Glennie akkor sem tudott volna másfelé lépni, ha akart volna. Glienni hamar ráérzett, mire a férfi kezét az övébe kulcsolta és előre-hátra indult meg vele.

   A lépés valóban nem volt nehéz, Glienni cinkosan mosolygott rá, mint aki nem biztos benne, hogy ez az egész tartani is akar valahova, mire Uriel szép lassan felemelte bal karját és megpörgette őt. Mire keze visszatért a férfiéba, ő eltolta magától, de a negyedik lépés után visszahúzta és ismét megpörgette, miközben egy hirtelen mozdulattal Glienni mellé lépett. A pörgés végén Uriel jobb karja Glienni dereka köré fonódott. Jobb kezét a nő kezén nyugtatva az oldalára tette. Bal kezével elkérte a másik kezét is és finoman, ujjanként egyesével kulcsolt bele, aztán a szemébe nézett és együtt indultak el előre és hátra.
   Egy íves mozdulattal egymás után felemelte Glienni karjait, majd sarkon fordult és két lépéssel átbújt alattuk, kibontakozott a közelségéből. Eltaszította magától a nőt, majd lassan, két ütem alatt közel húzta magához. Egy alaplépés után a férfi kezei finoman kicsúsztak a nőéből, átfordultak a nő ujjai fölött és kezének lapjával emelni kezdte Glienni csuklóit egészen a magasba, s a végén, egy leheletfinom mozdulattal két ujjával a vállaira helyezte őket. Egyik keze finoman lecsúszott a nő hátán egészen a derekáig, a másik pedig lassan, nagyon lassan, a nő arca mellett kissé elidőzve, a saját törzse mellett pihent meg, úgy folytatták a lépést.

   Négy jobbra, négy balra, miután Uriel másik kezét is a derekára helyezte és az utolsó ütemre megállt. Kezeivel most erősebben tartotta a nőt, s tenyereivel lágyan tolni és húzni kezdte a csípőjénél fogva, miközben mellkasával kissé előredőlt és lágy, hullámzó mozgásra késztette a testét.
   Glienni zavartan próbálta őt követni, még sosem mozgott hasonlóan korábban és kissé túlzásnak találta a férfi közelségét, egészen addig, amíg bizonytalanságában fel nem pillantott az arcára.
   Uriel szemei csukva voltak. Arca tökéletesen sima és nyugodt volt. Ajkai kissé elváltak és ábrázatán olyan átszellemült kifejezés ült, ami megnyugtatta és kíváncsivá tette őt. A férfi arcát nézve lassacskán ellazult és egyre ügyesebben követte őt.
Uriel valami különöset vélt felfedezni a dallamban. Sosem hallotta még, mégis tudta hogyan folytatódik. Megsúgta a helyes lépéseket. Kinyitotta szemét és Glienni nagy, csodálkozó zöld szemeivel találta magát szemben. Bal kezét elemelte a derekáról és finom mozdulattal lefejtette a nő kezét válláról, majd határozottan megragadta azt.
   Új ütemre hirtelen oldalra lépett és egy mozdulattal eltolta magától a lányt. Visszahúzás közben megforgatta, s oly módon került vele srégen szembe, hogy jobb keze kívülről fonta át a derekát, miközben a nő kezét hasonlóan kívülről tette fel egészen a nyakába, úgy köröztek a táncparketten.
    A zenészek a tökéletes pillanatban húzták rá az ütemet, ezért gyorsítottak lépteiken. Játékos irányváltásokkal és színesítésekkel mozogtak körbe-körbe. A táncparkett kiürült körülöttük széles lépéseik nyomán.

   – Mindenki minket néz! – szólalt meg Glienni izgatottan.
   – Nincs itt senki más.
   Ahogy befejezte a mondatot, elengedte a derekát, lágyan megérintette a nyakán lévő kezet és úgy pörgette meg Gliennit, hogy háttal érkezzen meg neki. Kezét az oldalára helyezte, de aztán hamar eltolta magától a nőt, csak azért, hogy mélyen megdöntse a derekát, amint visszaérkezett a karjaiba. A mozdulat gyengéd, finom és határozott volt, mint minden mozdulata, de amikor visszaemelte a nőt, azt oly gyorsan és erősen tette meg, hogy Glienni elfelejtett levegőt venni.
Ezúttal szorosan egymáshoz simultak. Érezték egymás szívének dobbanását. Ahogy két egyszerű alaplépést tettek, a zenészek is visszafogták a muzsika tempóját. Uriel a szemébe nézett és végre elmosolyodott. Apró mosolyát Glienni úgy viszonozta, hogy még a foga fehérje is kilátszott, mire a férfi is kissé elkacagta magát és gyorsan fordított két olyat rajta, hogy a nő alig tudta lekövetni mi történt, mire visszatért Uriel karjaiba.

   Ahogy az utolsó ütemek következtek, lassan, felszabadult mosollyal és egymásba olvadó tekintettel folytatták az alaplépéseket. Az utolsó hangokra Uriel lassan, kecsesen ismét mélyre döntötte a derekát, föléhajolt és félkört írt le vele a táncparketten, de ezúttal gyengéden is emelte őt vissza, s a tarkójára tette a nő kezét pontosan a végső hangjegyre. Gyengéden, de biztosan tartotta. Érezte Glienni forró leheletét az orcáján és büszkén mosolyodott el.
   A csend süketítő volt. Fakóvá vált az egész világ, s csak az maradt amit szemeik előtt láttak. Pihegő ajkak, csillogó tekintetek és pír az arcokon. Egy érzelem akart felszínre törni a csöndben, de egy pár összecsapódó tenyér váratlan hangja megállította.
   Az est házigazdája tört utat magának és jelenlétével elsöpörte a szenvedélyes pillanatot. Széles vigyorral közeledett és őszinte, már-már csodálattal határos örömmel tapsolt kettejüknek. A tapshoz számos másik kiválasztott is csatlakozott.

   – Bravo! Csodálatos! Micsoda magával ragadó szenvedély! – arca olyan volt, mintha ő lett volna a táncparketten. A király Urielhez hajolt, vállára tette kezét és bizalmasan a fülébe súgta. – Tessék. Így kell használni a nument – suttogta büszkén. Megveregette vállát, majd felegyenesedett és hátat fordított.
   – De hisz nem használtam – szólt utána összezavarodva. – Nem volt… szín vagy fény, nem volt semmi… – mondta tanácstalanul.
   Maximillian lopott pillantást vetett hátra. Kezével alig észrevehetően legyintett és megrázta a fejét.
   – Az aligha fontos. Numen volt a mozdulataidban. A zenében, amit hallottál. Amikor a vágyaink szerint cselekszünk és hallgatunk a szívünkre, a numen mindig az oldalunkra áll.

   A porondmester ezzel odébb is állt. Hiába a dicséret, Uriel szörnyen neheztelt rá, amiért félbeszakította azt a mágikus pillanatot. Visszafordult Glienni felé, aki zavartan kapta el a tekintetét. Zöld szemeiben nyoma sem volt a szokásos keménységnek és határozottságnak.
   Uriel felajánlotta, hogy folytassák a táncot, de Glienni udvariasan visszautasította. Ehelyett elindultak, hogy valamiféle frissítőt kerítsenek maguknak. Csendben folytatták az útjukat, miközben Glienni a ruháját igazgatta magán és próbálta visszanyerni a lélekjelenlétét.

   – Hát ez… – kissé még mindig zihált – erre nem voltam felkészülve. Te tudsz táncolni! – hitetlenül rázta fejét és nevetett.
   – Gondolod? – húzta fel játékosan szemöldökét.
   – Hol tanultál meg így táncolni? – kérdezte kíváncsian Glienni miután italt rendelt maguknak. – Annyira… – kezdte, de nem tudta befejezni a mondatot, viszont szavak helyett valamennyi izma láthatóan megfeszült egy pillanatra.
   – Annyira mi?
   – Annyira más voltál, mint általában – nevetett hangosan, de visszafogta magát miután meglátta a férfi értetlen és kissé megbántott tekintetét. – Ne érts félre, kedves vagy, de általában annyira el vagy veszve. Sosem tudod mit és hogyan kellene tenned, de most… – ajkai megfeszültek és ökölbe szorított ujjakkal csapott tenyerébe – Olyan határozott és erélyes volt minden mozdulatod! Nem tudtam, hogy ilyen… irányító is tudsz lenni.
   Hát… én sem – gondolta Uriel, de volt olyan bölcs, hogy inkább csak mosolyogjon.

   Egy pincér meghozta a rendelésüket és a nő egy söröskupát nyomott Uriel kezébe.
   – Ez a kedvenc söröm. Egyenesen Shafenhaul főzdéiből, a szülővilágomból. Itt csak az a jó sör, amit tőlünk vesznek – mondta büszkén, egy kacsintással fűszerezve majd magasba emelte a kupáját. – Te’mei! – kiáltotta.
    A sör roppant erős és keserű volt, de Uriel kibírta panaszkodás nélkül. Miután megpihentek, már nem akartak tovább italozni, Glienni pedig nem akart visszamenni a táncparkettre.
   – Egy kicsit azért megterhelő a párodnak lenni, de később feltétlenül – mosolygott. – Menjünk inkább, sétáljunk egyet az éjszakában.
   – Jobb ötletem van – mosolygott rá Uriel.

   Eszébe jutott egy különleges hely, amire akkor még az első napon bukkant rá, mikor eltévedt.
   – Szóval? Hol tanultál táncolni?
   Uriel nagyot nyelt. Mindig zavarta, hogy Glienni nem mesél önmagáról, de most, hogy rajta volt a sor, félelem öntötte el a szívét.
   – A barátom tanított – felelt kurtán.
   – Őt is olyan szorosan tartottad, mint engem? – kérdezte kihívó mosollyal.
   – Annyira azért nem szorosan – válaszolt szórakozottan, remélve, hogy abbamarad a kérdezősködés.
   – Biztos nagyon hiányzik most, hogy itt vagy…
   Uriel megtorpant. Belső ajkába harapott. Igyekezett úgy tenni, mintha semmi sem történt volna, de elkésett.
   – Igen. Nagyon.
   – Hogy ismerted meg?
   Rögtön felkacagott. Ismeretségük története nem volt mindennapi, mégsem akart válaszolni. Félt tőle, hogyha Glienni megismeri az igazságot, kevesebbet gondol majd róla. Hazudni sem szeretett volna, ezért valahol a kettő között talált egy választ.

   – Vannak olyan helyek a világodban, ahová rendes ember nem jár? Sötét utcák, amiktől az anyák féltik a lányaikat és a gyerekek azzal csúfolják egymást, hogy onnan születtek. – Glienni bólintott. – Én egy ilyen helyen születtem, amit magas falkkal zárták körül és egy gigászi város hajította oda a szemetét – szemeit különös módon fúrta a távolba, túl sok érzelem rajzolódott ki arcán ahhoz, hogy Glienni meg tudja mondani mi is jár igazán a fejében. – Egy nap aztán átjutottam a falakon és találkoztam vele. Hála neki, megváltozott az életem. Megtanított rendesen beszélni, olvasni, táncolni. Ő színész volt, egy társulat tagja. Azért kezdtem táncolni, hogy hasznomat vegyék és szerettem is – mosolygott. – Jó voltam benne. Nagyon sokszor felléptem, de ha lehetett, csak a háttérben. Aaronnak hívták… – folytatta, de hangja hirtelen elakadt és némi hezitálás után ajkai összezárultak.
   Uriel arcát mély szomorúság vette birtokba és Glienni rögtön megsajnálta őt, szégyellni is kezdte magát. Ő sem értékelte ha a múltjában vájkáltak.
   – Sajnálom, hogy megkérdeztem – próbált mentegetőzni. – Nem kell válaszolnod ezekre a kérdésekre, ha nem akarsz, én megértelek.
   – Nem, nem, semmi baj! – mentegetőzött Uriel és hamiskás mosolyt villantott fel – Csak jó lenne tiszta lappal, új életet kezdeni.
   Glienni nagyot nyelt és megszámolni sem tudta volna hány érzés kavarodott fel benne hirtelen. Csak nézte a férfit és bólogatva azt mondta:
   – Igen… az jó lenne.

   Nem kérdezősködtek többet. Mélabús csendben érték el úti céljukat. A folyosó végében ágakkal átszőtt ajtó túloldalán egy tágasan burjánzó botanikus kert fogadta őket. Oldalába óriási ablakokat építettek, melyek teljesen beengedték a holdfényt.
A kertet azért építették, hogy a kiválasztottak tanulhassanak a természetről, tudják mi ehető és mi nem. Miből készülhet gyógynövény vagy méreg. Gondosan megformált fák szolgáltak ösvényül, ágaik természetellenes, lépcsőzetes alakban mutattak utat. Uriel ironikusnak találta, hogy egy fát kivájnak azért, hogy kertet építsenek bele, de szépségét képtelen volt vitatni. Fennkölt látvány tárult eléjük, mikor helyet foglaltak az egyik magasabb ágon. Géel félholdja kukucskált be az ablakon át, vérszomjas ragyogását fehér fénnyel ölelt kupola fojtotta vissza a távolból. Előttük a szivárvány minden színeiben pompáztak a virágok. Kúszónövények nyújtózkodtak a falakon, hálókon. A tetőt sűrű moha borította, némileg idegesítő bogárrajjal hadakozva, számtalan méh koncertjétől kísérve figyelték a kertet. Némelyik virágnak a szélre sem volt szüksége, hogy lengedezzen, s egyesek időnként pollenfelhőt bocsátottak ki, mely odavonzotta a rovarokat. Az illatok kavalkádja hálózta be őket és valami különös nyugalom, ami egyedül a természetben lelhető meg.

   – Nahát – lóbálta lábát Glienni az áglépcső szélén. Különös, gyermeki varázslat tükröződött tekintetében. – Mindig ilyennek képzeltem a tavaszt – mondta körbe nézve. Tekintete végül Urielen is elidőzött, aki egyszersmind nem tudott megszólalni.
   Eseménydús volt az este, mindketten megtapasztalták a szenvedélyt és furcsa volt, amikor hirtelen nyugalom vette őket körbe. Csendben lelték örömüket a természet szépségében és egymás társaságában. Távol a világtól ahol felnőttek és amelyben csalódtak. Felemelő érzés töltötte el őket egy új helyen, valaki újjal, lehetőséggel a kezükben. Más időben, más helyen. Uriel sokáig élvezte ezt a különös, kellemes csendet. Felszabadítónak érezte, hogy nem volt szükség beszédre ahhoz, hogy jól érezzék magukat. Érzései végül erőt vettek rajta és megtörte a csendet.

   – Az öreg színésznő egyszer azt mondta nekem, hogy onnan tudom, majd ha valaki különlegeset találok, hogy igazán élvezni tudom vele a csendet.
   Tudta, hogy ez itt és most lehetne több is és szerette volna, hogy az legyen. Elszánta magát, a félelem és az izgalom ellenére is hagyta, hogy az ösztönei vezéreljék. Nyugalom… és bátorság. Egy picit közelebb húzódott Gliennihez, akinek a pillantásából nem tudott kiolvasni semmit, majd megérintette a kezét, ujjaik összefonódtak. Közelebb hajolt a nőhöz, lassan közelített felé és jobb kezével meg akarta érinteni az orcáját. Ekkor érezte meg a nő kezét a mellkasán.

   – Uriel, én… – szava hirtelen elakadt, a szemeiből semmi mást nem lehetett kiolvasni csak kétséget. – Azt hiszem ideje nekem is elmondanom valamit.
   Glienni szóra nyitotta a száját, de nem jött ki hang rajta. Tekintetét váratlanul az egyik sarok felé kapta. Egy különös visszhangot vélt felfedezni a numenben, melyet apró vörös csillanás kísért. A szándékot érezte meg először; rosszakaró, gyilkos szándék. Nem állt szándékában megvárni, amíg megtámadják. Hirtelen talpra szökkent majd egy villám robajával üvöltött.

   – Talpra! Most! – numennel burkolt karjával könnyedén felrántotta Urielt. A férfi dereka köré fonta karjait majd felugrott a lépcsőről. A levegőben felfelé repülve Uriel észrevette, hogy hűlt helyükre karmazsin nyílvesszők fúródnak.
   – Ó, hogy a jó büdös ku… – kezdett volna káromkodni Uriel, de a levegő hirtelen felrobbant alattuk. A lökéshullám felfelé repítette őket, így elkerültek egy újabb nyílvesszőt.
   Két másik, feketébe burkolódzó alak eredt a nyomukba. Egyikük a falépcsőn rohant, de ahogy az egyik ágról a másikra próbált volna ugrani, egy szemfüles kúszóvirág megragadta a bokáját és lehúzta a mélybe, ahonnét soha nem is került elő többé. A másik viszont repült. Összeroppantó jelenlét tartozott ahhoz az alakhoz, izzó lángként vette őt körbe a numen és félelmetes sebességgel közeledett feléjük.
   Uriel a levegőt átszelve értette meg, hogy Glienni nem szabadon repül, hanem széllökéseket teremt maga körül, amik lehetnek oly lágyak, hogy gyengéd fuvallatnak tűnnek, s oly erősek mint egy robbanás. A következő éppen egy irdatlan robbanás volt, egészen az ablakig repítette őket.

   Glienni betörte az ablakot és felfelé vette az irányt. A landrafán próbált menedéket nyerni, de erőfeszítése hiábavaló volt. Egyre magasabbra lökte magát, de egyetlen ágat sem talált, nemhogy lombkoronát. A felhők már közelebb voltak mint a föld, nem volt más választása mint elviselni az egyre erősödő fájdalmat és kitartani. Az utolsó három-négy ugrást már kínok között hajtotta végre, a legutolsót pedig sikoly követte. Vakmerő, kétségbeesett vállalkozása azonban nem volt sikertelen, a felhőkön túl meglátták a landrafa legalsó, hosszú és vaskos ágát. Az óriási ág elég széles volt ahhoz, hogy Uriel még egy bukfenc után is fent maradjon rajta. Glienni hassal előre érkezett meg és annyi ereje sem maradt, hogy a hátára forduljon. Uriel fordította át.
   Borzalmas ábrázata volt. Orrából, füleiből egyaránt folyt a vér, egyébként is fakó bőre teljesen elsápadt. Bal karját és öklét apró vágások borították. Uriel a nevét kiáltotta és megragadta a kezét. Jéghideg volt. Szörnyű ijedtség lett úrrá rajta mikor meglátta lecsukódó szemeit.

   – Beszélj hozzám, mondj valamit! – követelte.
   Glienni nem tudott azonnal válaszolni, de biztatóan megszorította a kezét.
   – Jól vagyok. Csak… csak túlerőltettem… magam – zihált.
   Úgy tűnt megpihenhetnek. Mikor Uriel lenézett, csak a felhők végtelen, fehér-fehér tengerét látta maga alatt. Képtelenségnek tartotta, hogy bárki más eljusson ide. Almeia fehér holdja bámult vele szembe és láncot vert a tekintetére. Furcsa érzések lettek úrrá rajta. Túlcsorduló szeretet érzett, gyermeki hálát az élet iránt, a világot megismerni vágyó kíváncsiságot és mindent felperzselő szenvedélyt egyszerre. Vállai táncolni kezdtek mielőtt feltűnt volna neki, s mikor karja is követni kezdett egy hallhatatlan ritmust, észrevette magát és elkapta a holdról tekintetét. Felfelé bámult, arra, ahol jobbára az űr sötétje látható, de a landrafa tetején valami egészen más látvány fogadta.

   – Ilyen nincs… – mondta kábulatba esve.
   Glienni megszorította a kezét és kinyitotta fáradt szemeit.
   – Ezt látnod kell! – mutatott az égre.
   Az űr nem fekete volt, hanem zölddel és barnával vegyes furcsa kavalkád, amit csak néhol tarkítanak fekete foltok. Ahogy megerőltette szemeit és jobban megfigyelte ezt a képet, látta, ahogy a sötétség összemosódik a landrafa lombkoronájával. Minden egyes csillag egy ághoz kapcsolódik, ami egyszerre jelent meg egy fa ágaként és egy üreges, éteri, tapinthatatlan folyosóként. Az ágakon emberméretű levelek fészkeltek, majd a következő pillanatban mind egy szálig eltűntek. Nehéz volt szemmel követni a lombkoronát, formája és külleme örökké formálódott és bármilyen törvények is uralkodtak Utregar felhői alatt és fölött, ez a varázslat fittyet hányt az összesre.
   Glienni mondott valamit, de Uriel nem hallotta. Egy furcsa dobbanás hangja nyomta el őt. Aztán a landrafa mozogni kezdett. Az ágak először gyengéden himbálództak, de a fa egyre jobban belelendült és fáradhatatlanul próbálta őket letaszítani a mélybe. Lerázta őket, akár a tiltott területre tévedt betolakodókat. Glienni erőtlen teste a mélység felé hullott, Urielnek csak a csuklóját sikerült elkapnia, úgy zuhantak alá a mélységbe.
   A levegő egy orkán erejével tépte arcukat. Uriel megpróbálta felrázni a nőt, az ő kezében volt az egyetlen esélyük.

   – Repülj! Muszáj! – ordította túl a szelet.
   Glienni kétségbeesetten tekintett rá és a lehető legnagyobb erővel formálta a hangokat, reménykedve, hogy a férfi még meghallja őket a halál előtt.
   – Nem fog menni! – nézett rá megadó tekintettel. – Uriel, én…
   – Nagy francokat! – szakította félbe vérmes, halált megtagadó kiáltással. Őrült, megalkuvást nem ismerő harag gyúlt tágra nyílt, barna szemeiben.
   Nem tudta volna megmondani mire haragszik ennyire. Az orgyilkosokra, a landrafára, erre az új világra vagy a régire? Nem is számított, viszont mocskosul elege volt már abból, hogy az élet akármit is kínál, szinte azonnal elveszi. Mindent felperzselő haragot és makacs tagadást érzett, mely olyan erőt kölcsönzött neki, amit a biztosan eljövendő halál gondolata sem tudott maga alá gyűrni. A levegő táncra pördült körülötte, szemeibe fekete fény költözött. Vele együtt Glienni szemeibe is visszatért a fény. Érezte, hogy magával ragadja ugyanaz az erő.

   – Én nem fogok úgy meghalni, hogy még csak meg sem csókolhattalak! Hogy ebből a rohadt fából egyáltalán kiléphettem volna! Még nem hallhatok meg! Én élni akarok! – üvöltötte, mint egy csatakiáltást, miközben a föld már tárt karokkal várta őket.
    Hatalmas robbanást érzett maga alatt és iszonyatos fájdalmat, még üvölteni sem tudott. Néma sikoly hagyta el a torkát. Jobb karja eltörött és iszonyatosan fájt. Felkelt a földről és szüksége volt egy kis időre mialatt tudatosult benne, hogy él. Gliennit vette észre nem is olyan messze tőle. Mozdulatlanul feküdt. Rémület költözött szívébe és azt a kis távolságot is óráknak érezte ameddig féltérden odacsoszogott. Vörös haja eltakarta csukott szemeit, Uriel lélegzetét visszafojtva söpörte el szeme elől. Arcához ért és rémülten ejtette ki a nevét, egyre hangosabban.

   – Halkabban – nyögte Glienni. – Mindenem fáj.
   – Hála istennek – lihegett Uriel és ledőlt mellé a földre miután megbizonyosodott róla, hogy túléli. – Már azt hittem meghaltál. Te jó…
   – Fuss… – mondta a lány halkan és végtelenül fáradtan.
   – Micsoda?
   – Menekülj. Biztosan téged akarnak. Tűnj innen… amíg halottnak hisznek!
   – És csak így hagyjalak itt?! Kizárt! – mondta határozottan.
   Glienni oldalra biccentett, s Uriel látta, hogy a landrafából emberek rohannak ki. Észrevette közöttük a templom ezüst-vörös páncélos őrzőjét, Lars Ahlgrimot is.
   – Az őrző gondoskodik rólam, de te nem maradhatsz! – nyomatékosította, de képtelen volt olyan hangot megütni, hogy mondandója hatásos legyen.

   – De itt… – biztonságban vagyunk; akarta volna mondani, de rá kellett jönnie, hogy ez már nem igaz. – Akkor hová menjek?
   – Bárhová! Mindegy, csak ne találjanak rád. Fuss, rohanj az erdők közé! Éld túl! Tanuld meg használni a nument!
   – Nem foglak itt hagyni, nézz magadra!
   – Uriel! – erőltette meg magát, majd vért köhögött fel. Még ez sem állította meg abban, hogy befejezze mondandóját, méghozzá a legparancsolóbb, legkomolyabb hangvételen amire most képes volt. – Így kolonc vagy te bolond, hát nem érted? Mit gondolsz, hogy fogom érezni magam ha egy napon nem tudlak megmenteni téged? Úgyhogy ne játszd nekem a lovagot, hanem kotródj innét! Találj rá a numenre és gyere vissza!

   Nem esett jól amit hallott. Még az életéért aggódva is a fogát szívva vette tudomásul mit gondol valójában, de tudta, hogy igaza van, még ha az igazság fájt is. Összeszedte magát és elmenekült. Nem mondott semmit, még annyit sem, hogy visszatér. Elbotorkált a közeli bokrok rejtekébe és annak sűrűjéből figyelte, ahogy Lars Ahlgrim a karjába veszi Glienni összetört testét, s nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy talán mégis belehal a sérüléseibe. Mikor az őrző kiválasztottakat küldött a keresésére, ő tüstént bevetette magát az erdőbe és elmenekült.
   Egyedül maradt. Kezdetét vehette az utazás, amire úgy vágyott, mégis félve és magára hagyatottan tette meg az első lépést.