Géel Udvara

   „A saját szememmel láttam miképp vívtak meg egymással. Ők, akik először megmászták a Világfát. Láttam, ahogy Juren és Cassandra Unvald megrengetik a földet és özönvízzel árasztják el azt. Láttam Salamont, aki csillagként ragyogta be az éjszakát és Ünterát, aki életet lehelt a legkietlenebb pusztaságba is. Úgy harcoltak, ahogyan ember előttük még soha. Valósággá változtatták az Ezüst Király mítoszát, melyet ránk bíztak. Az ő tiszteletére, azok, akik követni fogják a lábnyomaikat, ekképp legyenek ismertek.”
[Arleidon: A bölcs mesterek története]
 
   Glienni fenemód gyűlölte az egyedüllétet. Uriel kényszerű távozása óta mindössze négy nap telt el, ebből kettőt alvással és lábadozással töltött. A templom egyhangú ispotályában meggyógyították sebeit és ma már elég erősnek érezte magát ahhoz, hogy végre elhagyja az ágyat. Már ha engedték volna neki. Több kísérletet is tett, de egy adminisztrátor mindig megjelent, hogy visszatessékelje őt. Lars Ahlgrimnak, az isteni béke őrzőjének parancsa szögezte ide, aki kérdések tömkelegét zúdította rá amint felébredt és meghagyta, hogy tartózkodjon az ispotályban amíg vissza nem tér. Attól tartott, hogy talán a védelmező meg is feledkezett a parancsról. Az adminisztrátorok egy párbajról suttogtak egymás között, ahol Lars volt az egyik küzdőfél. A kivételes esemény okán csak egyetlen nő maradt a helyiségben, aki a sérültekre és a betegekre vigyázott.

Nem jött látogatója a három nap alatt, Urielen kívül alig ismert valakit. Amint eszébe jutott a férfi, aggódni kezdett. Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy a halálba küldte és marcangolta a bűntudat.
   Kifejezetten rosszul kezelte, ha hibát követett el. Magas elvárásokat támasztott másokkal szemben is, de önmagát egy egészen más mércén mérte, amibe nem fértek bele az ilyen meggondolatlan és veszélyes döntések. Imádkozott szülőföldje szellemeihez és azzal nyugtatta lelkét, hogy talán jobb is így. Lehet, hogy odakint jobban magára talál. Nem tartotta lehetetlennek. Csinált valamit, miközben zuhantak. Nem tudta pontosan mit, de valahogy képes volt visszaadni az erejét.
   Próbálta nem gyötörni magát, hisz megvolt a saját gondja. Jelenleg nemhogy csapata, de még egy árva társa sem volt. Hamarosan megunta, hogy össze van zárva a gondolataival és a hallomásból elkapott párbaj híre is furdalta a kíváncsiságát. Türelmesen megvárta, míg az adminisztrátor gyógyszereket vitt a szemközti ágyhoz és csendes, de fürge mozdulatokkal kiosont az ajtón. Ravasz és büszke mosollyal az arcán somfordált volna vissza szobájához, hogy átöltözhessen egy tisztességes ruhába, mikor ijedtségére, egy hang megállította.

   Megfordult és Maximillian Crassus piperkőc figuráját pillantotta meg. Kopogó cipőt, elegáns vászonnadrágot, bő szabású, zöld inget viselt és fakó, homokszínű mellénnyel. Fennhéjázó alakja mellett egy ismerős, sápadt fiú bandukolt. Ő kérte fel táncolni mielőtt Uriel odaért volna.
   – Á! Te Wiese tanítványa vagy, Glienni Anastasia, ugye? – kérdezte a király tettetett bizonytalansággal, mintha aggódna, hogy összekeveri valakivel – Hallottam, mi történt. Jól vagy?
   Nem lakozott aggodalom a hangjában, Glienni úgy érezte, hogy csak az illem kedvéért kérdezi. Arra számított, hogy    Maximillian is ki fogja faggatni, de a porondmester láthatólag nem tulajdonított jelentőséget a történteknek. Glienni biccentett és biztosította, hogy jól van.
   – Ezt jó hallani – mondta érzékeny mosollyal. – És mondd csak, hogy van Wiese?
   – Leginkább a könyvtárában tölti az időt – vonta meg a vállát.
   – Jellemző – rázta meg a fejét Crassus és hetyke sóhajt engedett ki. – Mindig is úgy gondoltam, hogy egy igazi seggfej. Egyetértesz? – kérdezte váratlanul.

   Minden kivételes zsenialitása ellenére, Wiese Draconak, a tudás és bölcsesség istenének és Solsheim urának megvoltak a maga hibái. Zárkózott volt, számító és mindent a logikának rendelt alá. Glienni viszont ismerte a kedves oldalát is, amit nem mutatott meg akárkinek. A porondmester elnevette a kérdést mielőtt válaszolhatott volna és inkább az oldalán lévő fiúra mutatott.
   – Mondd csak, találkoztál már Joachim Gutchelddel? – kérdezte.
   A férfi üres, ciánkék szemeire nézett, vonásaiban egy ismerős arcot vélt felfedezni. Betegesen vékony volt, szőkésbarna haja göndör fürtökben takarta el hosszúkás fejét. Maximillianhoz hasonló eleganciával és hiúsággal öltözködött.
   – Igen – válaszolt és szeretett volna feltenni néhány kérdést Joachimnak, de Maximillian megelőzte.
   – Tehát továbbra is összetartanak. Ez végtére is, nem meglepő.
   – Még sohasem láttam kevésbé megosztottnak a konklávét. A Panteon nyomása összefogásra kényszeríti őket. Az Üvegváros felkészült, hogy akár fegyverrel is megvédje a függetlenségét, de miért érdekli ennyire az Üvegváros és az ottani politika? – kérdezte színlelt ártatlansággal.

   – Ó, enjye-bejnye Joachim… – színlelt játékos mosolyt a porondmester és ártatlanul legyintett, miközben látványosan oldalra döntötte fejét – tudod te nagyon jól, hogy mit akarok – ironikus hangvétele és előadásmódja szórakoztatta Gliennit, de mindössze addig, amíg Joachim ki nem zökkentette belőle.
   – Tudom mire kíváncsi – jegyezte meg rejtélyes mosollyal. – Ott van.
   Maximillian apró pontszemei fényes ékkövekként ragyogtak fel. Viharfelhő jelenléte úrrá lett a folyosón, émelyítő energiát árasztott magából. Glienni furcsa késztetést érzett magán, hogy mániákusan nevetni kezdjen, de Joachim szemrebbenés nélkül állta a sarat.
   – Kérem, ne aggódjon. Megteszem, amit tudok – próbálta nyugtatni a porondmestert, aki visszanyerte nyugodt hozzáállását, fojtogató jelenléte köddé vált. Nagyot sóhajtott, majd két ujjal megragadta Joachim állát, felemelte és közel hajolt hozzá.
   – Találj magadnak egy jó csapatot, Joachim! Te az a fajta kölyök vagy, aki könnyen bajba keveri magát és ne feledd… – trillázott játékosan – ha megtudom, hogy betetted a lábad Vandumba, megöllek! – kacagott.

Crassus azzal magukra hagyta őket, Glienni pedig nehezen tudott hinni a fenyegetésnek. Maximillian viselkedése általában több kérdést vetett fel, mint amennyit megválaszolt így hát ráhagyta. Viszont a porondmester utolsó mondata jobbkor nem is jöhetett volna és úgy döntött él a felajánlott lehetőséggel.
   – Mondd csak, akarsz csapatot alkotni velem? – kérdezte reményteljes magabiztossággal.
   Joachim sóhajtott és lemondóan válaszolt.
   – Van választásom? – mondta a távozó Maximillian hátára tekintve. – Ugye tisztában van vele, hogy ez nem véletlen? – folytatta visszafordulva, kettejükre mutatva. – Így akarta.
   – És? – kérdezte Glienni dacosan – Lehet, hogy nagyon is tudja, mit csinál – széles mosolyával próbálta bátorítani a kiválasztottat, aki egyelőre még kötélnek állt.
   – Hölgyem, olybá tűnik, ön figyelmen kívül hagyja miért nincs jelenleg csapatom. Én egy mágus vagyok az Üvegvárosból. Józan ember nem bízna meg bennem és én senkit nem is hibáztatnék emiatt – mondta komolyan, de Glienni elengedte a füle mellett és határozottan kinyújtotta a kezét Joachim felé. Egy kimért bólintással próbálta szuggerálni a fiút, hogy éljen az ajánlattal, aki végül megszorította a kezét.
   Új erőre kapott. Tíz percbe sem telt, hogy egy társat szerezzen és Joachimmal közösen úgy döntöttek, hogy megnézik a párbajt. Mint ahogy arra számítani lehetett, Maximillian hatalmas feneket kerített a küzdelemnek, hivatalos indoklás szerint ’tanulási célokból’. Ezért aztán a párbaj jó alkalomnak tűnt, hogy további társakat toborozzanak.

   A párbajra a templomon kívül került sor, az erdő szélén. Maximillian hatalmas, numenből szőtt zöld kupolája jelezte a helyszínt, mely megvédte a közönséget a hamarosan elszabaduló erőktől. Az egyik oldalon a templom egyik tanára, Xano Axel unottan álldogált fehér-feketére festett arcával. Hasonló színű csíkos inget viselt és négy darab tőrrel zsonglőrködött unaloműzésképpen. A másik oldalt Lars Ahlgrim imádkozott a hadistenhez dicsőséges vértjében, féltérdre ereszkedve. Miután végzett, lecsatolta csaknem földig érő köpenyét, gondosan összehajtotta és egy adminisztrátor gondjaira bízta. Szembe fordult ellenfelével, majd kivonta egykezes, azúrkék színű rövidkardját. A kupola fölött Maximillian foglalt helyet egy lebegő karosszékben. Kezében egy jókora kupa bort tartott és izgatottan vigyorgott. Szokásos, elnyújtott és szórakozott beszéde sem maradt el. Miután befejezte, jelt adott a küzdőfeleknek és kezdetét vette a párbaj.

   Az isteni béke őrzője indult rohamra először. Glienni alig bírta szemmel követni az eseményeket, olyan észveszejtő sebességgel mozogtak. Mindent beterített az acél csattogásának folyamatos hangja és bár Lars védekezésre kényszerítette ellenfelét, nem tudott Axel fölé kerekedni. Axelnek egy egyszerű tőre volt, amiről úgy tűnt bármelyik mezei kovácsnál meg lehet szerezni, de páratlan ügyességgel hárított, hajolt el és támadt vissza. Mikor az őrző ráébredt, hogy kardvívásban nem fog tudni a másik király fölé nőni, a nument hívta. Kék folyamban vette körül az energia, mely betöltötte a kupola nagy részét. Vadul hömpölygött, mint maga a tenger.
   Axel azonban nem hagyta ellenfelének, hogy kedvére növelje erejét. Előre szökkent – de úgy, hogy valamiféle látomásként még az eredeti helyén is látszódott lassan elmosódó alakja – s szíven szúrta az őrzőt. Sebet azonban nem tudott ejteni rajta. Az isteni béke őrzőjének páncélja, s vele együtt bőre, s húsa is vízzé alakult, melyen a tőr nem ejthetett sebet. Axelnek még csak ideje sem volt kihúzni a pengét, teste felé máris gyors és pusztító vízsugarak csaptak. Hiába kerülte el őket sikeresen, egy hatalmas hullám oldalról magával ragadta és nagy erővel csapta a kupola széléhez. Az őrzőt sehol sem lehetett látni, csak a víz maradt utána, Glienni pedig értetlenül figyelte az eseményeket.

   – Ő nem csak nument használ – jegyezte meg Joachimnak. – Valami más is van… – suttogta és meglepetésére, egy idegen pontosan előtte megerősítette a gyanúját.
   – Helyes – fordult felé az előtte lévő kopasz tarkó. – Lars Ahlgrim a sámánok művészetét használja.
   Ahogy a férfi megfordult, Glienni feltűnően nagy, tengerkék szemekkel találkozott. Jobb szemén keresztül azúrkék tetoválás vágtatott át. A szem körüli tetoválás csak egy kis részét képezte a teljes alkotásnak. Mintha az egész ember egy vászon lett volna. Patakokként kanyargó vonalak és törzsi minták szőtték át a férfi arcának egy részét és meztelen felsőtestének egészét. Amit Glienni még különösebbnek talált, hogy hangjában és arckifejezésén semmilyen érzelem sem lakozott, sőt, arcmimikája is teljesen hiányzott.
   – Honnan tudod? – kérdezte, hogy beszélgetést indíthasson és talán még egy főt toborozzon, de az idegen összekeverte szándékait a kétkedéssel.
   – Mert Hűvös Folyó kétszer olyan sámán, mint ez az amatőr, vöröske – mondta továbbra is tökéletes fahangon, ölbe tett kezekkel. Arcán egy kósza érzelem sem vonaglott át.

   Joachim a szája elé húzta kezét, hogy elrejtsen egy hirtelen feltörő kacajt.
   – Magának az a neve, hogy Hűvös Folyó? – kérdezte gúnyos mosollyal.
   – Igen.
   – Ezt a nevet kapta a kedves édesanyjától? Valóban? Így hívják a barátai?
   – Persze.
   – Hagyd békén – intette le Glienni, akit nem a neve érdekelt, hanem amit azután mondott. Egy kezdő kiválasztott mégis milyen alapon becsmérelte egy Világfát meghódító király képességeit? Mégis, rendkívül magabiztosnak tűnt és ez imponált Glienni számára – Akarsz fogadni a győztesre? – kérdezte.
   – Tisztességes ember biztosra nem. Válassz te.
   – Rendben van – bólintott Glienni és feszülten figyelte tovább a küzdelmet. Lars eltűnt a küzdőtérről, csak az örökké örvénylő víz maradt helyében, mely egyre inkább sarokba szorította az eddig tétlen Xano Axelt. – Az őrzőre teszek.

A víz folyamatosan igyekezett körbezárni Axelt, s előnyére fordítva a zárt teret, az egész kupolát megtöltötte a tenger hullámaival. Axel szintén a saját hasznára fordította a kupolát, játékos könnyedséggel futott végig a felszínén, majd az átlátszó plafonon. Lars azonnal a magasba korbácsolta hullámait. Az eddig még semmit nem mutató Axel elrugaszkodott, s akár az idegről pattant nyílvessző, egyenesen a vízbe fúródott, s a pusztító hullámok sebesen követték őt.
   A küzdőtér közepén Axel kör alakú, fekete pajzsot alkotott a numenből, azzal védte magát a fulladástól és a víz egyre erősödő nyomásától. Heves hullámok csapódtak a védelmének és behorpasztották azt, Axel egyszer még vért is köhögött, ahogy védelme egy nagyobb pofont kapott. Mikor védtelennek tűnt, egy újabb hullám támadta meg. Miközben egyik kezével védtelenül a szájáról törölte le a vért, a másikkal már három tőrt húzott elő az övéből és torpedóként hajította el őket. Reménytelen támadásnak tűnt, de valaminek történnie kellett, mert a víz hiába sodorta magával Xano Axelt, komoly kárt nem tudott tenni a testében. A kupolát betöltő tenger apadni kezdett, sekély tóként gyűlt össze a földön, melyből hamarosan előbukkant Lars Ahlgrim alakja. Arcán borzalmas ábrázat ült, szemei vérben forogtak. A fájdalom és a harag kínozta őt, ahogy őrült módjára tombolt a saját maga által teremtett tóban. Kétségbeesetten próbálta irányítani a vizet, de az elárulta őt, s üvöltve küzdött a fájdalom és a vereség ellen, mikor egy újabb tőr repült felé, egyenesen a hátába csapódva, megadva a kegyelemdöfést. Az őrző szemei fennakadtak, az utolsó vízcseppek is visszatértek a numenhez és Lars előre dőlve elvesztette az eszméletét. Axel arcfestése elmosódott, arcát kezeivel elrejtve védekezett a tekintetek elől.

   Adminisztrátorok rohantak be, hogy megvizsgálják a sebesült őrzőt. Azonnal vitték is az ispotályba. Glienni módfelett csalódott volt a küzdelemben. Mestere negyedennyi idő alatt elintézte volna mindkét küzdőfelet, méghozzá egyszerre. Többet várt a Világfa két királyától.
   – Hűvös Folyó megmondta. Amatőr.
   Maximillian nem törődött a vesztessel. A földre leszállva, karosszékében ücsörögve várta szolgálóját. A sebesült Xano Axel jutalomképp elvette kezéből a pohár bor maradékát és egy hajtásból kiitta azt. A győztes egy szó nélkül távozott, senki sem ünnepelte, de nem is tartott rá igényt. Arcát rejtegetve elsompolygott. Egyedül Maximillian Crassus vigyorgott.

    – Következő! – kiáltott Glienni és kisvártatva, a faágak visszahúzódtak, utat adva egy meglehetősen pocakos, alulöltözött alaknak, kinek hosszú, zsíros haja foltokban kopaszodott. Egy groteszk díszben végződő hosszú pálcát tartott a kezében, kiköpött olyan volt akár egy cseppkő, de Gliennit inkább péniszre emlékeztette. A jelentkező prózai hangon mutatkozott be. Daliás tenorja visszhangzott a göcsörtös falak között.

   – Mamfred vagyok és ez itt a varázsbotom! – kiáltott.
   Glienni megdörzsölte szemeit. Sztoikus nyugalommal vizsgálgatta, hogy hallucinál-e. Miután megbizonyosodott arról, hogy ez a valóság, lekoptathatatlan undor és helytelenítés ült ki arcára. Joachim és Hűvös Folyó között foglalt helyet egy nagyteremből zsákmányolt pad mögött. Utóbbi zokszó nélkül beleegyezett, hogy velük tart.
   – Kizárt! – határozott Glienni, mellette Joachim nevetését visszafojtva helyeselt.
   Mamfred azonban nem hagyta annyiban.
   – De még nem is láttátok mit tudok vele!
   – Következő!
   – Ez egy rendkívüli fegyver! – bizonygatta Mamfred.
   – Nem érdekel!
   – És ha megdörzsölöm a tetejét… – mondta emelkedett hangnemben és már meg is markolta a bot tetejét.
   Glienni felkelt a székéből és körbe vette testét a numennel, miközben arca ütemesen felvette lángvörös hajának színét.
   – Na ide hallgass! Ha elkezded dörzsölni azt a valamit, a tomporodban fog kikötni!
   – Lehet, hogy a kedvére tennél vele – fűzte hozzá Hűvös Folyó, de fel sem nézett az asztalról.

   Mamfred erre megsértődött, biztosította őket, hogy szörnyű hibát követnek el és hallani fognak még róla, majd duzzogva elhagyta a szobát.
   Glienni lehajtotta fejét a padra és egy nehéz sóhajjal oldotta feszültségét.
   Az egész délelőtt kezdődött, amikor visszatért reggelizni a szokásos edzése után. A templom egyik folyosóján bandukolva egy plakátra lett figyelmes, a következő felirattal: Erős és elhivatott Solsheimi hercegnő bátor és rátermett társakat keres. A szöveg a lap felét foglalta el, alulra a helyet és az időt vésték fel gondosan hímzett rúnákkal. A lap másik oldalán egy meglepően igényes rajz ábrázolta őt. A rajz még tetszett is neki, meg is dicsérte Hűvös Folyó munkáját, noha Joachim ötlete volt a hirdetés. Négyen is eljöttek, de be kellett látniuk, hogy akik megjelentek, azok nem véletlenül maradtak csapat nélkül. Minden eltelt nappal egyre több kiválasztott távozott a templomból és Glienni tartott tőle, hogy holnap kénytelenek lesznek hárman elindulni.

   – Ez aztán ragyogó ötlet volt – ironizált két ujja közé szorítva orrnyergét.
   Hűvös Folyó egyetlen jelentkezőre sem figyelt oda, egész idő alatt rajzolt, de Joachim megkísérelte eloszlatni a feszültségét.
   – Szerintem egyenesen lebilincselő volt. Közös utunk minden perce tömör élvezet lesz!
   – Persze! – vetette oda felháborodva Glienni – Magunkkal hoznád, hogy lóbálja ott azt az… izét, mindenfelé? – undor rázta meg a testét. – És különben is, minek kellett világgá kürtölni, hogy hercegnő vagyok?
   – Ez bizony, fájdalom, már világgá volt kürtölve tegnap is. Talán zavarja önt? – nézett rá kíváncsian Joachim.
   – Igen. Solsheimnak már nincs szüksége hercegnőkre – nézett szigorúan a mágusra.
   – Jó ötlet volt. – fűzte hozzá harmadik társuk, fel sem nézve a papírról. – Hűvös Folyó régen rajzolt. El is felejtette milyen kellemes – mondta, miközben kontúrokat húzott egy tekintetet magára vonzó nőalakon. – Következő! – hiába emelte fel hangját, az továbbra is tökéletesen lapos és érzelemmentes maradt.

   Az ajtó ismét utat adott egy jelentkezőnek, aki szerencsére sokkal megnyerőbb kiállású volt. Szélesvállú, szálkás alkatú férfi érkezett, gondosan nyírt fekete szakállal, bajusszal, sűrű szemöldökkel és harcias, kihívó tekintettel. Bőre valahol a fekete és a barna között játszott.
   – Melyik itt a Belyaev hercegnő? – kérdezte agresszív fellépéssel, amint belépett. Láthatóan felszívta magát és harcra készült. Szapora lélegzete gyors ütemben mozgatta erős mellkasát, jobb kezében egykezes kalapácsot szorongatott. Körül sem nézett mielőtt megszólalt, így amikor a három kiválasztottra tekintett, azonnal megkapta a válaszát. – Vagy úgy. Akkor harcolsz velem, vagy mi lesz? – lépett oda a padhoz, majd hatalmas csattanással rá is vágott egyet öklével. A csapástól a pad tüstént megadta magát és középütt kettétört. Hűvös Folyó félig megrajzolt nőalakja kecsesen szállingózott alá a göcsörtös padlóra.
   – Bunkó vagy – közölte Hűvös Folyó és kifejezéstelen szemeit a szakállas férfira emelte.
   – Te meg úgy nézel, ki mint valami összefirkált múmia! – emelte fel a hangját.
   – Hűvös Folyó nemmel szavaz – nézett Gliennire a tetovált sámán, majd lehajolt, hogy felvegye a rajzlapot.
   – Nekem is akadnak aggályaim – mondta Joachim a gallérját igazgatva. – Hallottam már erről az… – látható lekicsinyléssel mérte végig az egyébként jól öltözött, kellemes megjelenésű férfit – …úriemberről. A neve Ritius és arról híres, hogy eddig mindenkit az ispotályba juttatott, aki csak megpróbálta csatlakozásra bírni.
   – Nem követek nálam gyengébbet. Jelenleg hatnál tartok – kacsintott Gliennire a bajusza alatt mosolyogva. – Szeretnél lenni a hetedik? Azt mondják szerencsés szám.

   Glienni izgatottan mosolygott vissza rá, zöld szemében vásott szikra csillant. Végignézett a férfi erős testalkatán, magabiztos pillantásán és az előtte kettétörött asztalon. Ide érkezése óta várt egy hasonló lehetőségre.
   – Te egy harcos vagy Nerniből, igaz? – kelt fel mosolyogva a székéből és ránézett a vele egy magas férfira.
   – Életnagyságban! – kuncogott fel Ritius.
   Nerni harcosai Világfa szerte jó hírnévnek és megbecsülésnek örvendtek. Egy világ sem adott annyi királyt és királynőt a Világfának, mint Nerni, közöttük is leghíresebb a háború istene, Schutem Viri volt. Ennek a megbecsülésnek jó oka volt. Nerni egész világában egy véget nem érő háború dúl, ami idősebb mint a Világfa időszámítása és még a Panteon sem volt képes véget vetni neki. Ilyen körülmények igen erős és kipróbált embereket nevelnek ezért a kiválasztottak előszeretettel keresték e harcosok társaságát.
   Glienni roppant izgatott volt. Gyermekkora óta a harc és a numen művészetére tanították őt. Ennek ellenére még soha nem volt alkalma kipróbálni önmagát méltó ellenfél ellen. Nerni egyik harcosánál jobbat el sem tudott képzelni erre a célra és mindenképp szerette volna összemérni valakivel tudását, mielőtt találkozik azzal, akivel igazán harcolni akart.

   A gyakorlóteremben csak egy szemtelenül fiatal fiúval találkoztak, akit Ritius egy jól irányzott kézmozdulattal rögtön ki is zavart onnan. Felálltak egymással szemben, miközben Hűvös Folyó és Joachim helyet foglaltak a bejárat mellett meghúzódó padon. Joachim egy csomag pörkölt magot varázsolt elő nadrágzsebéből és habár egyszer sem kínálta meg a sámánt, az folyamatosan vett belőle.
   Glienni egy pillanatra lehunyta szemeit és összpontosított, miközben testét fehér hajszálcsíkokban kezdte átölelni a numen. Ahogy Ritius harcedzett, szikár alakjára pillantott, egy gyerekkori lecke emléke sejlett fel előtte, ami különösen élénken maradt meg benne:

   – Két vagy három év múlva, Antair erősebb lesz nálad.
   – De én sokkal régebb óta edzek nála! Akkor hogyan…
   – Azért mert ő fiú. Testi erő tekintetében ő és valamennyi férfi erősebb és szívósabb lesz nálad.
   – De… – zihált – ez nem igazság!
   – Egy szóval sem mondtam, hogy igazságos lenne.
   Glienninek erre akkor nem volt válasza. Mestere azonban térdre ereszkedett mellette, megragadta a vállát és bíztatóan a szemébe nézett. Így szólt:
   – Mondd meg nekem, ki volt a leghatalmasabb a királyok között?
   – Alectrona… – suttogta Glienni legyőzötten.
   – És őelőtte?
   – Üntera.
   – Úgy van. Mindketten nők. Egyikük sem próbálkozott azzal, hogy utolérje a férfiakat testi erőben, hanem abban képezték magukat, amiben természetesen tehetségesek voltak. Alectrona megtanult oly fürgeséggel mozogni, ahogy egy férfinak soha eszébe sem jutott volna. Üntera pedig olyan mélyen megértette a numen rejtelmeit, hogy képes volt életet teremteni a puszta akaratával. Akkor te, akiben mindkettejük tehetsége jelen van, mondd csak, még mindig úgy érzed, hogy ne tudnád áthidalni ezt a különbséget?

   Glienni átmozgatta vállait, felvette alapállását majd magabiztosan mosolygott a harcosra.
   – Ha legyőzlek, követned kell engem – mondta.
   – Ha… – mosolygott vissza a harcos és meglóbálta egykezes pörölyét a markolatra erősített, rövid láncnál fogva. Lóbálta, lóbálta, aztán hirtelen gyorsasággal megpördült a sarkán, lendületet adott a fegyvernek és egyenesen Glienni felé hajította.
A nő résen volt. Jóllehet, egy kipróbált harcoshoz képest tapasztalatlan volt, de mestere alaposan kitanította a közelharc minden finomságára. Amint meglátta Ritius egyik talpát kitámasztani, rögtön lejjebb vitte súlypontját és ugrani készült. Mire a kalapács elhagyta a férfi kezét, Glienni már a levegőbe szökkent. Előre dőlt, mintha csak vízre feküdne fel, majd felrobbantotta talpa mögött a levegőt, nyílvesszőként lőtte ki magát a harcos felé.
   Ritius felkészült, hogy illően fogadja őt ökölbe szorított kezével, de Glienni a becsapódás előtt lökéshullámot hozott létre kettejük között, megtörve saját sebességét. Ezzel együtt a harcos figyelmét is el akarta terelni, de hiába. Fordulásból jött rúgását könnyedén fogta fel a férfi alkarja és távolabb kellett ugrania, mikor utána kapott bal kezével.

   A férfi okos volt. Nem megütni akarta, hanem megragadni. Nem múlott sokon, hogy el is kapja és Glienni tudta, ha ez megtörténik, azon nyomban elveszíti a harcot. Visszaugrott és térdével vette célba a harcos állát, aki tenyerével teljes egészében felfogta a támadást, testi ereje valóban figyelemre méltó volt. Glienni meg sem kísérelte hárítani a fejére érkező válaszcsapást, hanem átbukfencezett a harcos felett és látványosan hátra húzta könyökét, feltűnően sok nument irányítva az öklébe.
   A kipróbált harcos joggal sejtett cselt a mozdulat mögött, ezért csak fél kezével védte az arcát, mikor váratlanul, a könyöke elmozdult. Olyan érzés volt, mintha valaki megrúgta volna, de valójában egy erős széllökés pontosan a könyöke alatt arra kényszerítette, hogy elmozdítsa védelmét.
   Glienni nem habozott, teljes erejével orrnyergen ütötte a férfit. Ökle csontot tört és elégedetten húzta vissza kezét, ám túlságosan hamar örült. Ahelyett, hogy újabb támadásra készült volna, még a karját is lassan húzta hátra. Ökle alig vált el Ritius arcától, mikor az megragadta a csuklóját.

   Orrcsontjának közepe groteszkmód elhajlott és fokozatosan folyt belőle a vér, de Ritius csak mosolygott és lenyalta az ajkairól csöpögő zavaró vércseppeket. Erős szorításából a nő nem tudott szabadulni, de Glienni akkor ijedt meg igazán, amikor Ritius keze körül zöld numen jelent meg, mely szilárd, kristályos formát öltött ökle körül és kúszni kezdett a bőrén. Olyan érzés fogta el kézfejénél mintha elaludta volna. Teljesen elzsibbadt és egyáltalán nem érezte. A kristályos, zöld numen loholni kezdett karján és már a felkarjánál járt, mikor kétségbeesett lépésre szánta el magát.
   Egy hirtelen széllökés közvetlen Ritius homloka előtt robbant fel és hátra szorította a férfi fejét, mire Glienni tiszta erőből megfejelte az orrát. Pontosan oda célzott, ahová az előbb is. Nem volt más célja, mint fájdalmat okozni. Terve sikerrel is járt, Ritius felnyögött fájdalmában. Figyelme lankadt, szorítása pedig enyhült annyira, hogy Glienni kiszabadítsa magát egy csuklóra mért könyökcsapással.
   Ritius azonban egy ügyes reflexmozdulattal még menekülés közben meg tudta sebezni. Miközben Glienni leereszkedett a földre, a harcos bal lábbal gyorsan előreszökkent, jobbal kitámasztott, majd numennel beborított lábával telibe találta Glienni térdhajlatát, aki rögtön össze is rogyott a súlyos rúgástól.
    – A picsába! Mi bajod van neked az orommal? – grimaszolt a harcos törött orrát markolva.
   Glienni féltérden szívta a fogát és próbálta összeszedni erejét, mikor zöld villanás ragadta meg a figyelmét. Ritius kinyújtott kezéből származott és egyenesen felé tartott. Olyan volt akár egy kötél. Időben elkapta előle fejét és a biztonság kedvéért oldalra pördült, de menekülés közben eltévesztett egy kritikus mozdulatot, ami az életébe is kerülhetett volna.

   Ritius oldalnak fordult és elkezdte visszahúzni a numenből szőtt kötelet. Ha Glienni nem figyel fel különös testtartására és nem hallja meg súlyos fém koppanását a padlón, akkor Ritius kalapácsa behorpasztotta volna a koponyáját. A numen-kötél célja eleve nem Glienni volt, hanem a harc elején elhajított kalapács, mely Glienni fülét éppen súrolva érkezett vissza Ritius tenyerébe.
   A harcos nem késlekedett követni támadását. Numennel vette körbe öklét és a padlóra csapott vele. A zöld, kristályos energia sebesen vágtatott végig a padlón. Glienni kénytelen volt a magasba menekülni előle sérült lábával, a földön kúszó numen nem követte őt a levegőbe. Nem úgy a harcos súlyos kalapácsa, mely kishíján oldalba találta.
   Ritius a numenből szőtt kötél segítségével lóbálta kalapácsát. Annak kör-körös mozgásával próbálta távol tartani magától a nőt, de Glienni az alkalmas pillanatban megvárta a fejének tartó kalapácsot, felrobbantotta a levegőt a fegyver előtt, mely elvesztette lendületét és erőtlenül zuhant le a padlóra.

   Tüstént áthidalta a távolságot és egy ütést mutatott be, ami ellen Ritius hiába védte magát, Glienni már át is bukfencezett feje fölött a levegőben és nyakszirten rúgta a harcost. A támadás nem igazán sikerült sem szépre, sem hatásosra, de ezúttal időben el tudott szökkenni a bokája után nyúló kéztől és egy újabb lökéshullámmal útját állta a repülő kalapácsnak. Miközben ereszkedett, Ritius hátracsúsztatta lábát és kicsit eltávolodott tőle. Kezével adott lendületet kalapácsának, mely felemelkedett vállának magasságáig. Már felkészült rá, hogy egy jól begyakorolt mozdulattal markába ragadja a fegyvert és lesújtson vele, de a tenyere eltévesztette a kalapácsot.
   Pontosabban, egy apró, alattomos kis széllökés eltérítette onnan. Ritius gyorsan ráeszmélt mi történt, másik kezével kapott a levegőbe, de egy széllökés ismét megelőzte őt és a fegyver egyenesen Glienni lendületből érkező jobb kezében landolt. Ritiusnak nem volt esélye időben visszahúzni karjait és megvédenie magát. A kalapácsot egy pillanat alatt körülölelte a fehér numen és egyenesen Ritius arca felé tartott… majd megállt. Oly közel, hogy a férfi érezte a fém hideg érintését és a numen idegen, de kellemes simogatását. Leeresztette karjait maga mellé és csalódottan fújt.
   Glienni kecsesen leereszkedett előtte a földre, épp lábára támaszkodva. Mosollyal adózott a győzelemnek és átnyújtotta a kalapácsot. Nem csalódott a harcosban. Kiélezettnek érezte a küzdelmet és úgy érezte a leleményessége nélkül alulmaradt volna. Nagyon örült annak, hogy erős útitársa talált Ritiusban, főleg azért, mert Joachim és Hűvös Folyó harctéri képességeiről nem sok fogalma volt.

   – Mikor adjak revansot? – kérdezte mosolyogva, a kalapáccsal a kezében.
   – Amikor felérünk a tetőre – mosolygott vissza a férfi. Törött orrával és véres arcával elég groteszkre sikerült mosolya, de azért elvette tőle a fegyvert. Csuklójával megtörölte orrát, meglóbálta szeretett fegyverét, de még nem csatolta rá erős bőrövére, hanem váratlanul Joachimra szegezte azt. – Na ti ketten! Ideje eldönteni, hogy ki lesz a második a csapatban. Essünk túl rajta!
   – Én megadom magam! – közölte félvállról Joachim és válltáskájában kezdett matatni.
   – Hűvös Folyó nem adja meg magát – fűzte hozzá fahangján Hűvös Folyó és előlépett.
   – Helyes! Na lássuk mit tudsz!
   Glienni elmorfondírozott rajta, hogy állítsa-e meg a küzdelmet. Ritius igen kemény ellenfélnek bizonyult és láthatólag nem sokat vett ki belőle a harc. Féltette a csaknem feleakkora sámánt, de látni akarta mire képes, különösen azután, hogy olyan nagyra volt magával Lars Ahlgrim párbaja alatt.

   Hűvös Folyó felemelt tenyerekkel tartotta előre kezeit. Mindkét tenyerében numen kezdett fodrozódni, ami gyorsan vízzé változott. Aranyos kis csermelyként kanyarogtak a levegőben, míg a sámán össze nem érintette őket, s a mozdulat nyomán patakká duzzadtak. A víz egyre csak gyarapodott és terebélyesre duzzadt, miközben Ritius magabiztos, kimért léptekkel sétált felé, kalapácsát a tenyeréhez ütlegelve. Aztán hirtelen megiramodott, két lépéssel átszelte a köztük lévő távolságot, de mielőtt lesújthatott volna, Hűvös Folyó kezéből valóságos vízesés szabadult rá de olyan gyorsasággal és olyan erővel, hogy se kitérni, se védekezni nem tudott ellene, a vízsugár egészen a gyakorlóterem végébe sodorta őt, aztán rögvest beterítette alakját és gömb formájában rátekeredett a fejére.
   Ritius megpróbálta lehámozni magáról, de keze egyszerűen áthatolt a vízen, mintha csak folyóba mártotta volna. Numennel is megpróbálta megragadni, de annak sem volt haszna. Kétségbeesésében a padlóra csapott öklével, s a csapás nyomában zöld numen vágtatott keresztül a földön, míg el nem érte a figyelmetlen Hűvös Folyót. A kristályos energia végigkúszott a lábain, megbénította egész testét, de a fojtogató vízgömb még így sem eresztette a harcost. Cserébe Hűvös Folyó bőre helyenként kristályosodni kezdett, majd hamarosan derékig megkövült.

   – Elég legyen! Azonnal engedjétek el egymást! – parancsolta Glienni de sem a kristály, sem a víz szorítása nem akart eltűnni. Súlyosan aggódni kezdett társai életéért. Kinyújtotta karjait, összpontosított és elkiáltotta magát. – Azt mondtam, elég! – dörrent határozott hangja majd egy-egy hatalmas széllökéssel gyomorszájon vágta mindkét férfit. Megtörte légzésüket és ezzel mindketten elvesztették irányításukat a numen felett. Kiszabadultak egymás fogságából.
    – Soha többé nem emelhettek kezet egymásra! Világos?
   Ritius még mindig vizet köhögött fel, így nem állt módjában válaszolni. Hűvös Folyó azonban keresztkérdést tett fel fahangján.
   – És akkor ki lesz a második?
   – Joachim! – vágta rá Glienni idegesen. – Joachim, mert neki legalább van annyi esze, hogy ne harcoljon a saját csapattársával! Menjetek inkább, készüljetek fel az utazásra! Holnap reggel indulunk!

   Ritius és Hűvös Folyó továbbra is idegesen fújtak egymásra miközben távozott, de tettlegességre nem került sor köztük. Glienni már megérintette a levelekből és ágakból összeszőtt ajtót, mikor újdonsült jobb keze megállította.
   – Nem áll szándékában ötödik társat verbuválni, hölgyem? – kérdezte Joachim.
   Glienni megfordult és vetett egy pillantást az arcára. Okosabbnak gondolta ezt a fiút, minthogy feltegye ezt a kérdést. Nem is csalódott. Joachim úgy mosolygott rá, mint aki pontosan tudja, mi jár a fejében.
   – Nem bizony – válaszolt mosolyogva Glienni.
   – Sejtettem. Ez esetben felkészítem az urakat az útra – bólintott engedelmesen.
   Ahogy kilépett, már hallotta is a veszekedés kezdetét. Ritius bizonygatta, hogy márpedig ő hamarabb kővé dermesztette volna Hűvös Folyót, minthogy az megfojtotta volna, de Glienni meghagyta ezt a gondot Joachimnak. Maga mögött hagyta a fiúkat, kinyújtóztatta magát, beugrott az ispotályba fájdalomcsillapítóért és merevítő kötésért fájós lábára, majd útnak indult a bazárba.
   Kivételesen, elégedett volt magával. Egyrészt büszke volt magára amiért legyőzte Ritiust. Másfelől társaival is módfelett elégedett volt és nagy élvezettel vásárolgatott Smaragdkő főterén. Sosem aludt még a szabad ég alatt és alig várta, hogy megtapasztalja milyen Utregar gyönyörű, tavaszi éjszakájában álomba szenderülni. Fülig ért a szája már csak a gondolattól is. Vándorolni egy idegen világban, felfedezni azt és olyan csodákat látni, mint amit a landrafa tetején tapasztalt… a boldogságtól néha sírni tudott volna, hogy végre megteheti mindezt.
   Nagy sajnálatára, Utregar világa borzalmas meglepetést tartogatott a számára.

    A napfényes, tavaszi erdő varázslatos nyugalommal kísérte el az átutazókat. A Rózsa Út kitaposott ösvényét két oldalról sűrű fűzfaerdő szegélyezte. Lombjai között cincogás, ciripelés és madárdal szólt. A melengető napsütés gyengéden cirógatta a kiválasztottak bőrét. A fűzfák pihentető árnyéka tovamosta fáradtságukat és a hűs fuvallatok látogatása kellemesen elringatta figyelmüket.
   Ám mégis, e világ csodái közül legkiemelkedőbbek, s leghatalmasabbak maguk a holdistennők voltak. Szűzfehér Almeia életerővel és szeretettel ragyogta be az éjszakát. Vorien letaglózóan hatalmas sárga holdja csendre intette nővéreit. Ám minden negyvennegyedik éjjelen, Géel megszökött nővérei elől és egyedül uralta az éjszakát.

   A kiválasztottak elkövették azt a hibát, hogy nem vásároltak holdnaptárat és nem tudakozódtak kellően a vörös hold veszélyei felől. A szokatlan jelenség felkészületlenül érte őket, de a naplemente még nem adott okot az aggodalomra. Ahogy az lenni szokott, a nap búcsúcsókként vöröses fátylat hintett az égboltra, de távozásával a vörös fénysugarak nem tűntek el. Sőt, erősebbé, lidércesebbé váltak. Meg sem álltak addig, míg eget-földet természetellenes vörös fénnyel borították el.
   Glienni nem értette mi folyik körülötte és eleinte nem is fogta fel a veszélyt. Bánatosan figyelte a világot vörösre festő holdat és csalódottan vette tudomásul, hogy nem a csillagokat számolva fog aludni a szabad ég alatt. Nem tudta mit jelentett ez a jelenség és ezzel nem volt egyedül. Ritius és Hűvös Folyó sem értették mi folyik körülöttük. Egyedül Joachim szolgált magyarázattal a különös fényjelenségre, de ő sem tudta mibe keveredtek, így abban sem tudott épkézláb tanácsot adni, hogy vajon letáborozzanak-e vagy tovább menjenek.
   A csapat vezetője az előbbi felé hajlott, de veszélyérzete pillanatról pillanatra növekedett. A lidérces fény társai arcát is átfestette, néha villogni kezdett előtte és jobbnak látta egy biztonságosabb helyet keresni a tábornak. A többiek is osztották véleményét, de út közben egyre szaporodtak a különös, fenyegető jelenségek. A fák hullámzani kezdtek a vörös fény nyomására, a távolságok meghosszabbodtak. Minden egyes hang és zörej fenyegetővé vált és lehetetlen volt megmondani mely irányból jönnek. A távoli hangok néha fülsiketítően felerősödtek, a közeliek pedig elcsöndesedtek. A bokrok és levelek folyton rázkódtak, noha teljes szélcsend uralkodott.

   Glienni felnézett, s látta a holdat véres szemmé változni, ami csak őt figyelte. Hívta őt és miután tekintetük találkozott, hirtelen megállt. Képtelen volt megmozdulni vagy érzékelni a világot körülötte. Teljesen megbilincselte elméjét, szerencséje volt, hogy Hűvös Folyó még időben észrevette. Társaival együtt hiába kiabáltak neki, noszogatták, lökdösték vagy húzták, Glienni semmit sem érzett belőle. Ameddig Joachim tenyere leleményesen el nem takarta a szemeit, azt sem tudta, hogy a világon van.
   A három férfi hasonlóan feszélyezve érezte magát. Hűvös Folyó folyamatosan lesett jobbra-balra, vég nélkül kémlelte a vadont. Joachim jobban leplezte izgatottságát, bár közel sem tökéletesen. Folyamatosan az oldalán lévő tőrrel játszott, de magabiztosságát jobban megőrizte, mint a többiek.

   – Ettől a fénytől kiver a szarszeplő – emelte utazásuk fényét Ritius.
   Gliennit borzasztóan tudta idegesíteni a szükségtelen káromkodás, ami elhagyta a nerni harcos száját és mégis, most hihetetlen öröm töltötte el, ahogy meghallotta a hangját. Jól esett érezni, hogy nincs egyedül.
   – Bocsásson meg, uram – nézett rá Joachim, s elkapta kezét a fegyverétől. – A mi? – rázta meg fejét azzal a rosszallással, amit akkor mutat az ember, ha butának tartja azt, akivel beszél.
   – Tudod… amikor feláll a szőr a karodon – mutatott hasonló arckifejezést Ritius.
   – Azt libabőrnek hívják, te ostoba! – mondta Hűvös Folyó – Lehet még sem volt jó ötlet az a hirdetés – folytatta helytelenítően, de arckifejezése és hangsúlya nem tükrözte a szavaiban meglévő rosszallást.
   – És te hogyhogy nem mutatsz soha semmilyen érzelmet? – kérdezte Glienni elejét véve annak, hogy Ritius óhatatlanul visszavágjon.
   – Mert Hűvös Folyó túlságosan laza ahhoz, hogy érzelmeket mutasson.
   –  Ha te mondod, Hüsi – hagyta rá Ritius és a kalapácsát kezdte lóbálni.

   A sámán kikérte magának ezt a megnevezést, de a harcos csak azért is erőltette. Félő volt, hogy egymásnak akaszkodnak, hiszen a vörös hold miatt mindannyian feszültek voltak, ezért Glienni rájuk parancsolt, hogy maradjanak csendben. Ez sem volt ideális megoldás, mert a nyomasztó némaság ismét felülkerekedett rajtuk és hiába szólt pontosan mellette Joachim, Glienni nem is hallotta őt. Szerencséje volt, hogy a háta mögül érkező kiáltás eljutott füléig. Nem lehetett mondani, hogy óvatlanok voltak, mégsem vettek észre semmit. Mikor Glienni hátrafordult, Ritiust látta egy jókora, négylábú bestiával birkózni. Egyetlen éles szarvával a harcos torka körül matatott, ki a földön fekve markolta meg a bestia torkát. Nyál fröcsögött a szájából, s mögötte jó pár társa bukkant elő a skarlát ködbe öltözött erdőből. Hűvös Folyó volt közöttük a leggyorsabb, vízzé változtatta a körötte lévő nument, s tomboló dagályként zúdította azt a fenevadra, letaszítva azt a harcosról.
   – Bal oldalról! – kiáltotta Joachim. A bestia színét nem lehetett megállapítani, vörösek voltak ahogy az utolsó fűszál is a lidérces éjszakában. Féltucatnyi hasonmása ugrott elő az erdőből.

   Az egyikük rohamra indult és Gliennire vetette magát, aki egy nagy ugrással a bestia fölé kerekedett, majd térdével egyenesen az állat nyakára zuhant. Amikor földet ért, két másik társa már rohant is felé, egy harmadikat Joachim tartott fel nagy erőfeszítések árán. Az egyik állat közel került ahhoz, hogy megsebesítse őt, de sikeresen elhajolt előle. A másodikat nem tudta volna kikerülni, ezért széllökést hozott létre egyenesen az állat gyomra alatt, ami így néhány métert repült a levegőbe. Ügyetlenül kereste a földet érés módját, mialatt Glienni lendületet vett a földről és megütötte a bestia fejét. A másikat Hűvös Folyó intézte el. Vékony, éles vízsugarakat eresztett el, amik átlyukasztották az állat lábait. Glienni ezalatt egy jól irányzott csapással kivégezte a botladozó bestiát, ami felhagyott létező összes ártó szándékával. A másik oldalt Ritius állta a sarat. Súlyos, egykezes kalapácsával a harcos éppen messzire repítette el az egyik támadót, miközben elégedetten vigyorgott. Miután legalább nyolcat elintéztek közülük, a maradék megfutott. Túlélési ösztönük végre felülkerekedett Géel vérszomjas parancsán.
   – Nem voltak rosszak – tördelte nyakát Ritius és kiköpött.
   – Az út – szólalt meg vele szemben Hűvös Folyó. Hangja üres volt, de szavai mindenkiben félelmet keltettek és hiába tekintettek a földre, az ösvénynek csak hűlt helyét találták.

   Glienni a száját harapdálta idegességében. Elképzelhetetlennek tartotta, hogy biztonságos táborhelyet találjanak, de az ösztöne azt súgta, hogy megállni, legyökerezni egy helyben csak kiszolgáltatottsághoz vezetne.
   – Nem számít! – oldotta a feszültséget Joachim, miközben a tőrét tisztogatta a rátapadt vértől. – Egyszerűen végeznünk kell bármivel, ami jön. Nemde bár? – tekintett körbe a körülményekhez nem illő magabiztossággal és könnyelműséggel.
   – De – zárta le a kérdést röviden Glienni. – Van ötletetek merre lehet az út? – Nem kapott választ. – Nézzük meg az iránytűt – mondta Joachimnak.
   A mágus sokáig matatott kicsi, de végtelennek tetsző válltáskájában, mire végre megtalálta a szerkezetet. Kikerekedett szemekkel bámulta, majd előre nyújtotta, hogy mindhárman láthassák. Az iránytű mutatója szélsebesen forgott körbe-körbe megállás nélkül. Joachim ezután az órájára nézett, aminek összes mutatója azonos sebességgel forgott körbe-körbe.
Ahogy telt-múlt az idő, egyre tisztábban látták, hogy nem lesz más választásuk: virrasztaniuk kell. Ám időérzékük tökéletesen elveszett az éjszakában, nem tudták mióta űzi velük játékát Géel holdja és mikor szabadulnak tőle. Ritius nyugtatóan bizonygatta, hogy nem kereshetik túl régóta az ösvényt. Hűvös Folyó persze más véleményen volt, s hajtogatta, hogy régóta eltévedtek.

   Az éj nem ült örökké csendben. Villámgyors, lidércfényben úszó fantomok ütöttek rajtuk, vörös bogarak táncolták körbe a kivehetetlen alakokat halk zümmögéssel. Nyomukat villódzó, szalagszerű fények követték. A fények óvatosan lopták a távolságot, amíg egy pillanatra testet öltöttek. Hús és csont nélküli magas, emberszerű formát vettek fel, ami egyedül a repülő fényekből és bogarakból épült fel. Támadásaik villámgyorsak voltak, követhetetlenek a szemnek. Az első támadás Gliennit érte, csontig hatoló szúrást érzett bal vállában. Esélye sem volt, hogy kikerülje. Aztán Ritius esett össze és fülsüketítő üvöltéssel kelt birokra a fájdalommal. Belső combjából jókora darab húst martak ki, a seb olyan volt akár egy harapásnyom. Súlyos kalapácsára támaszkodva káromkodott hangosan, s küzdött a talpra állással. Mindannyian szereztek kisebb sebesüléseket, de akárhogy is próbáltak visszavágni, minden csapás amit a fényekre mértek hasztalannak bizonyult, áthatolt rajtuk, mintha nem is ugyanabban a valóságban léteztek volna velük.
   A lehető legidegesítőbb teremtmények voltak, amikkel Glienni valaha találkozott. Alaktalanok, sebezhetetlenek, mégis könnyedén szórták villámgyors, szurkáló csapásaikat.

   – Hozzám! – kiáltott fel és utasította még két talpon lévő társát, hogy vegyék körbe a mozgásképtelen Ritiust. A szoros kör egyre jobban kinyílt, a fények elcsalták őket a harcostól, s Glienni észrevette, ahogy az egyik fény-teremtmény testet ölt a sebesült kiválasztott mellett. Vörösessárga karikatúrája volt egy embernek, a körülötte táncoló apró bogarak erekként hálózták be testét. Arca nem volt. Lehajolt, hogy elragadja az életet a nerni harcostól. Glienni időben odaért, de hiába rúgta oldalba a fényjelenséget, lába akadály nélkül haladt át annak testén. A lény lesújtani készült a térdepelő Ritiusra, de hirtelen megállt a mozgásban. Méregzöld numen kötötte gúzsba, mely kígyózó mozgással mászott fel bogarakból és fényekből alkotott testére. Ritius bénította meg a lényt.
   – Valaki lenne olyan kedves és szíven szúrná ezt a rohadékot végre?! – üvöltötte teli torokból.
   Hűvös Folyó és Glienni megpróbálták kisegíteni, de még így sem tudtak kárt tenni benne. Harmadjára Joachim jött és egy határozott mozdulattal a fénybe mélyesztette a tőrét, melynek először szintén nem volt haszna.
   – Vivir’ A’tum! – kántálta aztán, s a lény azúrkék robbanásban szertefoszlott mintha soha nem is létezett volna.

Félelmetes hatalom összpontosult a szavakban, Glienni még soha nem tapasztalt hasonlót. Hallotta már a felhőnyelv ismeretlen szavait, de sohasem így; nem ilyen ősi erővel és súlyos jelentéssel. Egy kissé már kiismerték a fényjelenségek mozgását és könnyebben védelmezték magukat sebes támadásaiktól, de megsebezni továbbra sem tudták őket. Több mint fél óra kimerítő, sérülésekkel tűzdelt harc után tudott Ritius ismét elkapni egyet és egyedül Joachim tudta megölni. Két másik fenyegető kreatúra lesett rájuk a fények közül, de második társuk halála után szétszéledtek és a csapat végre levegőhöz jutott.
   – A hold még égközépen sem jár – aggodalmaskodott Hűvös Folyó, konstatálva, hogy a neheze valószínűleg csak most jön, miközben kezelésbe vette a sérüléseket. Gliennivel és Joachimmal ellentétben, Hűvös Folyónak volt némi tudása a sebesülések ellátásáról és a víz segítségével fertőtlenítette sebeiket. Valamennyi sérülést módjával ellátott, de Ritiusé súlyos volt, a lábából hiányzó húst egyszerűen nem tudta pótolni.

   Glienni az út során most érzett először igazi félelmet. Ritius sérülése is aggasztotta, de sokkal inkább tartott attól, ami még rájuk vár. Vörös villámok szántottak végig a földön borzalmas dörejjel és vakító villanással. Mind érezték, hogy Géel meg akarja törni őket és a bizonyosság, amivel tort ült felettük elhitette, hogy sikerrel jár. Becsukta a szemét és imádkozott, de Solsheim szellemei nem nyújtottak biztonságot ebben az idegen világban. Néhány nagy levegővel összegyűjtötte hidegvérét, s odasétált Hűvös Folyóhoz, aki Ritius sebét kötözte be éppen. Lehajolt mellé és érdeklődött a harcos sorsa felől.
   – Nem néz ki jól, Glienni – közölte egykedvűen, majd fájdalomcsillapító növényeket adott Ritiusnak. – Elállítottam a vérzést. Lábra tud állni, de támogatni kell. A hiányzó hússal nem tudok mit kezdeni – mondta, majd kenőcsöt vett elő hátizsákjából és kívülről bekente a kötést.
   – Lassabban kell haladnunk – mondta Glienni és lehajolt Hűvös Folyó mellé, hogy együtt felsegítsék Ritiust.
   – Hacsak… – forgatta a szemeit Joachim sokatmondóan.
   – Hacsak mi, te kis nyikhaj? – kérdezte felháborodva Ritius. – Ha itt mertek hagyni, én visszatérek a halálból és magammal viszlek titeket, a hadistenre esküszöm!
   – Nem hagyunk hátra senkit! – határozott Glienni, elejét véve a további veszekedésnek. Joachim felé egy roppant helytelenítő és neheztelő pillantást küldött. Az összetartásra most igencsak nagy szükség volt és ebben a helyzetben ilyesmire még csak gondolni sem lett volna szabad.

   Ennél több idejük nem is volt arra, hogy beszélgessenek, alig egy perccel ezután egy égi király jelent meg fölöttük. Már a távolban is felfoghatatlanul nagynak tetszett a repülő bálna, s letaglózta a kiválasztottakat, ahogy egyre közelebb került. A magasan repülő teremtmény aztán hirtelen megindult a föld felé. A maga lomha módján, a levegőn átúszva közeledett, de mozgása egyszer csak megállt. Megengedte a gravitációnak, hogy hatalmába kerítse, s így nem landolt az erdőben, hanem becsapódott akár egy meteor, fejjel előre, mintha szánt szándékkal akart volna kárt okozni önmagában. A föld remegett lábaik alatt, s hatalmas robaj rázta meg az erdőt. Ahogy elterült a földön, testével számtalan fát csavart ki, egyenesen a kiválasztottak mellett, akik összekuporodva védték magukat a törmeléktől. A bálna a földön fickándozott, vehemens mozdulatokkal csapta testét a talajhoz újra és újra. Apró mozdulata is elég volt ahhoz, hogy farkával meglegyintse Hűvös Folyót, aki jó pár métert repült hátra és szerencsésnek mondhatta magát, hogy a víz segítségével képes volt védekezni és nem esett komoly baja. A néhány másodperces észveszejtő és szívet görcsbe rántó tombolás után az égi király aztán természetellenesen ismét felemelkedett a levegőbe, magasra szállt. Glienni és csapata szájtátva figyelte hogyan kerül egyre távolabbra, majd ismét holtsúlyként csapódik a földbe a messzi távolban, de a talaj remegése hozzájuk is elért.

   – Ez… – mondta száját tátva Joachim és nem is tudta folytatni a mondatot. Egyikük sem tudta.
   Miután ámulatuk csillapodott, Glienni menetre sarkallta a csapatát. Úgy érezte most ez a legfőbb feladata, mozgásban tartani őket. Ameddig haladnak előre, addig legalább a lehetősége megvan annak, hogy egyszer maguk mögött hagyják ezt az őrületet, még ha erre kevés esély is volt. Az egyetlen kiútnak a napfelkelte tűnt, a vörös éj pedig újra és újra kihívta őket. Szarvas fenevadak jöttek ismét, majd egy felbőszült, háromfarkú, rókára emlékeztető lény, ami megvolt hat méter magas és csak közös erővel tudtak legyűrni. A fáradtság és Géel nyomása akaraterejük utolsó tartalékait tette próbára, mikor apró énekesmadarak támadtak rájuk százával. Igazi kárt nem tudtak tenni a kiválasztottakban, mert időközben egymást is marcangolták, de roppant idegesítőek voltak és veszélyérzet nélkül csipegették bőrüket. Csak akkor menekültek el, amikor egy jóval nagyobb, csaknem emberméretű sólyom csapott le, de szerencsére nem a kiválasztottakat vette célba, hanem az énekes madarakat. Még csak el sem vitte áldozatát, hogy lakmározzon a húsából. Karmaival sebesen összeroppantotta áldozatát, aztán már el is engedte azt. Felszállt, majd vissza alá. A gyilkolás kedvéért ölt.

   Ahogy tovább haladtak, két ormótlan, több emelet magas bestiát pillantottak meg, akik vad küzdelmet vívtak egymással és csak a szerencsének köszönhették, hogy előbb akadtak egymásba, mint beléjük. Még csak nem is hallották őket ameddig szemük észre nem vette őket. Akkor aztán belesüketültek a harci üvöltésekbe. Glienni maga is kényszert érzett, hogy pusztítson, hogy a hozzá legközelebbi embernek ugorjon. Ritius sétált mellette, akit támogatott a járásban. Mikor tekintete összetalálkozott a harcoséval, ugyanazt a vérszomjat fedezte fel benne, amit ő is érzett. Eszébe ötlött tegnapi küzdelmük jóleső diadala és feszültsége, s rögtön arra gondolt milyen jó is volna összeroppantani a nyelőcsövét, bezúzni a koponyáját vagy egy széllökéssel belülről felrobbantani a zsigereit.
   Egyre nehezebben harcolt az ehhez hasonló gondolatok ellen, melyek elképzelhetetlen élvezettel kecsegtettek.
Reményeiket már elföldelték, percről percre erősebb volt a késztetés, hogy kárt okozzanak egymásban, hogy gyilkoljanak, mikor ennek a sötét, kaotikus érzelemnek a határán, egyszer csak kék fényt pillantottak meg. A vörösbe süllyedt világban olyan volt ez akár oázis a sivatagban, vagy mint jeges víz a pokolban. Kellemes, megnyugtató kékes fény ami egyedül a látványával visszaadott valamit józan eszükből. Nem tudták mi lehet a forrása, de megindultak felé, szükségük volt rá ebben a kegyetlen világban ahol a vérontás volt a törvény és a kétségbeesés annak betartatója. Minden egyes lépés a fény felé visszaadott valamit az emberségükből s olybá tűnt, hogy a gondviselés nem hagyta el őket teljesen, amikor hangos reccsenést hallottak, mintha egy fatörzset csavartak volna ki. Rémületük elérte a tetőfokot, mikor meglátták a szörnyet, ami kiadta ezt a hangot. Mély, vérfagyasztó bőgéssel kísérte lépteit.

   Két lábon járt, s még görnyedt háttal is legalább a húszszorosa volt Glienni magasságának. Karja akár egy sáskáé és négy is volt belőlük, egyaránt hófehér pengékben végződtek. Testét vékony, barna szőrzet borította, de Géel őt is ugyanúgy vörösbe öltöztette, mint egész Utregart. Az éles pengék felhasították a földet akár az eke, s a háromszemű lény pontosan közöttük és a kékes fénnyel körülvett almafa körül jelent meg. Megpróbált belépni oda, de mielőtt talpa földet ért, visszahúzta, mintha csak izzó szénre lépett volna.
   – Ezt a szörnyet láttam már korábban… – nyelt nagyot Glienni – az egyik könyvemben, amit Wiesétől kaptam. – Áhítattal emelte tekintetét a hatalmas, bőgő bestiára, amire inkább csodálattal tekintett mintsem félelemmel.
   – Kifejtené bővebben, kérem? – kérdezte higgadtan Joachim.
   – Ez a Világfa egyik vénje… egy ősi fenevad. Yain’ueh a neve a felhőnyelven.
   – A napfény megtörője – fordította le a kifejezést Hűvös Folyó, meglepve mindenkit, hogy beszél a felhőnyelven. Ám hiába volt ritka tudás birtokosa, nem engedhették meg maguknak az időt, hogy ezen álmélkodjanak.
Glienni a nagy ámulat közepette próbálta kitalálni, hogyan tudnák elkerülni a bestia figyelmét, de késő volt. A Yain’ueh kiszagolta őket, mindhárom szemét a kiválasztottakra szegezte és meglepő gyorsasággal rohant feléjük.

   – Figyeljetek! – mondta Glienni és magához hívta a nument. – Én elvonom a figyelmét és egérutat nyerek nektek. Amíg engem üldöz, ti vigyétek Ritiust a kék fényhez! Oda nem mert belépni – mondta határozottan.
   – Véleményem szerint jobb volna… – próbált hozzáfűzni Joachim valamit, de a bestia már közel volt és nem volt idő sem aggályra, sem ötletekre.
   – Siessetek! – emelte fel a hangját, majd behajlította lábait és egy erős széllökéssel egyenesen a felé rohanó bestiának ugrott a levegőn át.
   Minden erejét bevetette, amikor a Yain’ueh homlokára csapott öklével, de ütése nagyjából egy szúnyogcsípéssel érhetett fel a bestia számára. A magasba került és nyakszirten rúgta a lényt amivel ha kárt nem is tudott okozni, legalább sikeresen magára irányította a figyelmét. A teremtmény pengekarjaival próbálta félbe vágni őt, melyek elől csak nagy üggyel-bajjal tudott kitérni. Olyan volt, mintha a Yain’ueh egy lepkét kergetne, de Glienni számára halálos volt a hajsza. Mikor aztán egyszer egy kis lélegzetvételnyi időhöz és távolsághoz jutott, szemmagasságba ereszkedett a lénnyel, s kinyújtott mutatóujjából sűrű, fehér színű nument zúdított egyenest a szörny harmadik szemébe. Az energia fényes, pusztító sugárként ütközött a nyitott pupillába és velőtrázó üvöltés töltötte meg az erdőt, fájdalmat okozott még csak hallgatni is. Érzékeny helyet talált el, de nem volt elég erős ahhoz, hogy elvegye szeme világát.

   Le kellett szállnia egy faágra és befognia a fülét. A puszta hangtól majdnem leszédült. Látta, ahogy csapata már félúton jár a fény felé ezért elbújt a fa háta mögött, de a szaga elárulta. A sebzett vadállat még vehemensebben és kíméletlenül üldözte, s mindössze centikkel hibázta el az irháját. Minden erejét bevetette, hogy ismét eltávolodjon tőle, három erős széllökéssel ereje határára került. Alig bírta folytatni a hajszát, de eltökélte, hogy az élete árán is megvédi a csapatát. Úgy érezte az ő felelőssége lett volna elkerülni ezt az éjszakát, így neki is kellett megvédenie őket. Nagy levegőt vett és ismét szembenézett a Világfa vénjével. Összegyűjtötte erejét és újra tüzelni készült, mikor nagy meglepetésére egy vékony, szinte kényes női hangot hallott felülről.
   – El az utamból! – kiáltotta valaki.

   Ideje sem volt megmozdulni. Valami egy üstökös sebességével csapódott a szörnybe, alakját szikrázó, fekete villámok követték. Körülötte a föld megrepedt, méter magasra felgyűrődött. Azután furcsa szimbólumok kezdtek megjelenni a bestia testén. Fekete színben kígyóztak végig rajta, majd kisvártatva hangos robbanás rázta meg testét. Mikor elmúlt a fényjelenség, a Yain’ueh elterült a földön. Mellkasából égető gőz szállt föl és egy ember állt rajta diadalmasan.
   Glienni érezte, ahogy a numen remeg körülötte, az idegen lélegzetvételével együtt mozog. Ismerte ezt a testet és lelket összeszorító jelenlétet, s hamarosan meglátta kihez tartozott. A hálóingbe öltözött nő több mint egy fejjel alacsonyabb volt nála. Bőre napbarnított volt, haja szőke, vádlijára egy fekete skorpió volt tetoválva, kezében jókora fekete lándzsát tartott. A fegyver magáért beszélt, olyan mestermunka volt, amit nem birtokolhatott akárki.

   – Jól vagy, kislány? – kérdezte a nő, lepattanva a bestia testéről a fáradtság vagy az erőlködés legapróbb jele nélkül.
Glienni válaszolni sem tudott, teljesen letaglózta a nő jelenléte. Csak arra tudott gondolni, hogy ezért indult útnak. Ő testesíti meg azt, amiért meg akarta mászni a Világfát. Ilyen hatalma van egy igazi királynőnek. Csak akkor tudott beszélni, mikor elsétált mellette.
   – Köszönöm, hogy segített nekünk – mondta miután összeszedte magát és tiszteletteljesen fejet hajtott.
   A királynő megállt. Még vissza sem fordult, csak úgy odasandított. Hetykén, lenézően pillantott felé.
   – Azért segítettem, mert a zaj, amit csaptatok megzavarta a pihenésemet – ütött meg szigorú hangnemet, de testbeszéde és gesztusai nem árulkodtak neheztelésről. – Mit kerestek itt ilyenkor? Nem tudtátok, hogy Géel holdja alatt a városokban kell maradni? Mégis mit tanítanak nektek abban a flancos templomban, ha még ennyit sem tudtok?
   – Az én hibám volt – húzta össze magát Glienni. Őszinte megbánás és még annál is erősebb szégyenérzet látszódott rajta, a királynő talán ezért nem hagyta ott sebtében, alkalmat adva, hogy kérdezzen valamit. – Lenyűgöző volt, ahogy végzett a bestiával. Megtisztelne, ha elárulná a nevét.
   – Garda Albiol – válaszolt fürkésző pillantással. – Hát a tiéd? – kérdezte kisvártatva.
   – Glienni Anastasia Belyaev-Elin.
   – Nocsak, milyen kicsi a Világfa – mosolyodott el Garda. – Ismerted Raduint, az érintetlent?

Glienni azonnal elnémult és nagyot nyelt. A név hallomására is összerezdült és libabőr futott végig egész testén. Szája tátva maradt és szeme elkerekedett. Jó pár pillanatra szüksége volt, hogy visszanyerje önuralmát.
   – Igen. A mesterem volt – felelte szemlesütve, kezeit tördelve.
   – Értem – a királynő elsodort néhány kósza szőke hajtincset a szeme elől. – Raduin mester sok jó királyt és királynőt nevelt. Közöttük engem és egy barátomat. Az ő tudása nélkül aligha másztuk volna meg a Világfát – Garda tekintete komollyá, bensőségesebbé változott. – Hetven évvel ezelőtt, én ugyanolyan kiválasztott voltam mint te, Raduin pedig bölcs mester. Önzetlen és jótékony volt hozzánk, noha semmit nem kapott cserébe, ezért hajlandó vagyok megosztani veled a tudásom egy részét.
   Gliennit meglepte a váratlan ajánlat. A királyok nem ajánlották fel csak úgy akárkinek a tudásukat. Mélyen megtisztelve érezte magát, de erre a szívességre egyedül Raduin miatt volt jogosult és tudta, hogy nem érdemeli meg. Ezért úgy döntött, hogy önzetlen módon fogja felhasználni azt.

   – Az egyik társam megsebesült az éjszaka – mondta Garda különös árnyalatú, ibolya szemeibe nézve. – Az én hibám volt, hogy ide jöttünk, nem neki kellene szenvednie a rossz döntésem miatt. Ezért hát, nagyon hálás lennék, ha meg tudná őt gyógyítani.
   Garda meglepődött a kérésen. Szinte biztos volt benne, hogy a lány arra fogja kérni, hogy tanítsa, amibe hajlandó is lett volna beleegyezni, de önzetlen kérése igazán melengette a szívét, ezért úgy döntött, hogy eleget tesz neki.
   Noha nem volt gyógyító, Gardának akadt a birtokában valami, amivel segíthetett Ritius sérült lábán. Egy fémből készült, kígyót formázó szobrot helyezett a harcos lábára. Másnap reggelre a hiányzó húst higanyhoz hasonló anyag pótolta, s Ritius örömmel tapasztalta, hogy legalább olyan könnyedséggel tudja mozgatni lábát, mint annak előtte. Hálája jeléül megígérte a királynőnek, hogy Nerni egyik gyöngyszemével fogja majd megajándékozni, egy ritka és rejtélyes gombafélével, amit az ottani sámánok rituálékhoz használnak.
   Az is kiderült, hogy Garda egy idős tudós kíséretében utazott, aki meg kívánta figyelni a vörös hold természeti jelenségét és felbérelte őt, hogy szolgáljon védelméül. A jól felkészült nőnek köszönhetően a csapat menedékre talált a kék fényen belül, melyet folyamatosan ostromoltak az erdő lakói, de egyikük sem tudott ellenállni a fény visszataszító varázsának. Végre biztonságban megpihenhettek, de nem jött álom Glienni szemére. Szégyellte magát a rossz döntése miatt és kételkedni kezdett magában, hogy nem elég jó vezetője a csapatnak. A Gardával való találkozása csak olaj volt a tűzre. Úgy érezte örökké fogja üldözni a múlt.

       Háromszor virradt meg a nap Géel ámokfutása óta, tombolásának nyomai végig kísérték a kiválasztottak útját. Tövestől kicsavarodott fák, teljesen letarolt erdőrészek és állatok tetemei szegélyezték a Synvile városába vezető Rózsa Utat, kioktatóan emlékeztették Gliennit vakmerőségére.
   Lehangoltságán csak félelme vett erőt, mert gyakran eszébe jutott, hogy Uriel is odakint van valahol. Hiába is próbálta megőrizni szívében a reményt, elméje kíméletlen ostrom alá vette azt.

   A holdistennők naplementéhez készülődtek, mikor Glienni és kísérete megpillantotta a Synvile városát. A távolból akolra vagy madárkalitkára emlékeztett. A kőből épült városfalak fölé rácsos kupola húzódott, melyet színes kúszónövények egész hadserege ékesített. Szivárványhoz hasonló sorrendben alkottak csodás színpalettát és eltakarták az Utregarhoz olyannyira méltatlan, hideg acélszerkezetet. A kúszónövények rengetegéből a város kertészei virágmintákat, csigavonalakat és egyéb játékos, absztrakt mintákat formáztak meg.
   Úgy öt perc séta után Glienni visszasírta Smaragdkőt. Synvile igazán csinos kis városka volt két-háromemeletes társasházaival, széles macskaköves körútjaival és a földszinteket elárasztó kirakatokkal. Glienniben azonban a bezártság érzetét keltette, s számára a míves virágkupola, a város büszkesége és ékessége, csak egy otromba kalitkának tetszett.
   Társaival együtt egy panzió teraszán ücsörgött. Egykedvűen tanulmányozta a virágfüggönyből kikanyarított mintákat, mikor a rendelésük megérkezett. Rántott és töltött zöldségek, saláták, gyümölcsök, polenta, lecsó, gyümölcskenyér, lekvár és padlizsánkrém töltötte meg az asztalt. Ritius indítványozására szilvapálinkát is fogyasztottak a vacsora előtt. Utregari szokás szerint inkább csak lassan falatoztak, mintsem nekiestek az ételnek, mikor Joachim érdeklődő szeme észrevett valamit.

   – Ön is felfigyelt rá, hölgyem? – biccentett állával a szomszéd asztalhoz. Glienni hátrafordult és nem kellett megerőltetnie magát, hogy észrevegye, mire gondol a mágus.
   – Kiválasztottak – mondta határozottan. A gyűrűket nem is fürkészte ujjaikon, de az asztaltársaság létszámából és sokszínűségéből levonta ezt a következtetést. Nem is számított másra. Synvile nem csak a legközelebbi nagyváros volt, hanem az egyik próba helyszíne.
   A kiválasztottaknak meg kellett hódítaniuk Utregart, hogy továbbmehessenek az ösvényen Solsheim vagy Nerni világa felé. Minden világ meghódításának más módja volt. Utregarban például próbákat rendeztek, jellemzően a nagyobb városokban. Hat sikeres próbát kellett teljesíteni a továbbhaladáshoz, de létezett egy kiskapu.
   A holdtalan éjszaka, azaz a kiválasztás után pontosan két hónappal nagy megmérettetést rendeznek a kiválasztottak számára Aernon óramű-városában. A jeles eseményen csak nyolc csapat vehet részt. A jelentkezés feltétele pedig három teljesített próba volt. Ha valaki győzelmet aratott Aernon nagytornáján, nemcsakhogy azonnal megkapta a továbbhaladás jogát, de értékes nyereményekkel és nagy hírnévvel is gazdagodott.

   – Üdvösnek tartanám szót váltani velük – hajolt előre Joachim. – Talán elláthatnak minket segítséggel közös ismerősünk hollétéről.
   Glienni száját húzva fordult hátra. Maga se tudta volna megmagyarázni miért, de nem akaródzott neki odamenni az idegen társasághoz. Joachim azonban magához ragadta az egyik gyümölcsöstálat és már el is indult. Glienni végül sóhajtott és követte, remélve, hogy a beszédet a mágusra bízhatja. Ritius és Hűvös Folyó az asztalnál maradtak.
   A mágus magabiztosan sétált át a másik asztalhoz, ahol három nő és két férfi üldögélt. Halkan, bizalmasan beszélgettek valamiről, de Joachim egy cseppet sem érezte faragatlannak, hogy megzavarja őket. Szívélyesen üdvözölte őket. Bemutatta önmagát, majd Gliennit, letette a gyümölcsös tálat az asztal közepére, aztán helyet foglalt egy nálánál valamivel alacsonyabb, zömök úriember mellett.
   Glienni a legfiatalabb nő mellett foglalt helyet, aki mosolyogva fordult felé és a Vexina néven mutatkozott be. Ahogy végignézett ezen a nőn, Glienni úgy elképedt, hogy köszönni is elfelejtett.

   A Vexina száját ékesítő rúzs a lila és a vörös átmenetében játszott, szemhéja bíborosan csillogott és szempillája természetellenesen hosszúnak tűnt. Hosszú, tépett haja rendezetlenül, szabadon nyúlt át két vállán, s diszkréten fedte kebleit. Levendulára volt festve, s rózsaszín csíkok vegyültek sűrű fürtjei közé. Vékony, tüdőszínű ruhát viselt, ami szabadon hagyta egyik vállát, melyről hiányzott a melltartó pántja. Térdig érő, bíbor szoknyája combközépig ért, úgy fodrozódott járása után akár a tenger hulláma. S mégis, tökéletesen összeillő megjelenése alatt piros pöttyös, fehér harisnyát viselt, mintha azt üzenné nem is érdekli túlzottan a megjelenése. Jobb fülében egy csillogó, kereszt alakú fülbevalót viselt, ami láncon hullott alá. Számos gyűrűt és több karkötőt is hordott, de nyakláncot nem viselt.
   Még sosem látott nőt így öltözködni korábban és olyan nagymértékben elszégyellte magát közönséges, bőujjú ruhájában, hogy kedve lett volna eltakarni magát.

   Joachim ezalatt italt rendelt az egész asztaltársaságnak. Szilvapálinkát mindenkinek, a vezetőjüket kivéve, ki az Ayala névre hallgatott és a csapat legidősebb tagja volt. Ő almalevet kért.
   – Önök is azért érkeztek, hogy próbára tegyék magukat a városban? – kérdezte tőlük érdeklődően Joachim. Ketten is bólintottak. – Akkor alighanem önök lesznek az elsők közöttünk, akik bemutatkozhatnak.
   – Nem – rázta meg a fejét Ayala. – Az első próbára már Géel holdja előtt sor került. Rhanar Elhyung és csapata volt a győztes.
   Joachim az állához kapva hümmögött, miközben megérkezett a pincérnő, de egyelőre csak Vexinának hozott italt. A felespohárban vörösesen táncoló, zselés ital leledzett és a hölgy meglepően vizsgálgatta a poharat.
   – Mi pálinkát kértünk – vonta fel értetlenül szemöldökeit.
   – Máris hozom hölgyem – hajolt meg illedelmesen a pincérnő, majd diszkréten odahajolt a kiválasztotthoz és a fülébe súgta: – Ezt az a bajszos úr küldi önnek a kék öltönyben.
   Suttogását Glienni is hallotta és rögtön észrevette a jellegzetes, piperkőc alakot. A férfi nem lehetett sokkal idősebb nála, de komoly és pedáns megjelenése vastag bajusza és magabiztos, erélyes kiállása érettebbnek mutatta őt.
   Vexina mosolyogva fordult az öltönyös úr felé, aki boroskupáját a magasba emelve biccentett neki. Vexina szintén felemelte felespoharát és már majdnem meghúzta volna az italt, mikor a férfi úgy felpattant a padról, hogy sietségében majdnem megbotlott benne.

   – Várj! – kiáltotta nagy elánnal, majd átugrotta a padot és futva odasietett az asztalukhoz. Úgy ült le Vexina és Glienni közé, mintha utóbbi még csak ott sem lett volna és kapásból hátat is fordított neki, lába közé véve a padot. – Hát sosem ittál még Tűzvirágot? – Vexina mosolyogva megrázta a fejét, mire a férfi karmesteri mozdulattal emelte fel mutatóujját, majd egy látványos gesztussal a zsebébe nyúlt és gyúlpálcát húzott ki onnan. A mutatóujj hosszúságú pálca úgy nézett ki akár egy vastagabb füstölőrúd. – Jobb vagy bal? – kérdezte bajusza alatt lopott mosollyal.
   Ha az ember kettétört egy gyúlpálcát, az egyik vége sercegve lángra kapott. Azt azonban soha nem lehetett előre tudni, hogy melyik vége fog meggyulladni. A barátok, szerelmesek úgy tartották, hogy aki eltalálja a helyes oldalt, annak teljesül egy kívánsága. Vexina sikeresen el is találta.

   – Szabad tudni a kívánságot? – kérdezte a férfi, miközben pálcájával meggyújtotta a vöröses italt, mely rögtön lángolni kezdett.
   – Azt kívántam, hogy semmiképp se száradj ki, hanem inkább csatlakozz hozzám – vette kezébe a poharat Vexina.
   – Mi sem természetesebb – hajolt meg elégedetten a férfi és amikor a többiek gyümölcspálinkája megérkezett, rendelt magának is egy Tűzvirágot.
   – És egyébként, ki a fene maga? – kérdezte egy szemöldökét ráncoló férfi az asztaltársaságból.
   A férfi csalódottan felsóhajtott, majd megpödörte bajuszát.
   – A bemutatkozást a pertura tartogattam, de üsse kavics. Enrico Caruso szolgálatukra. Hadd üdvözöljelek titeket szégyellős csapatom nevében is.
   Kisvártatva, Enrico is megkapta a maga tűzvirágát, meggyújtotta azt, majd koccintott Vexinával, s a többiekkel is.
   – Teme’i! – harsant fel a két szűkös padról, aztán ki-ki különböző fintorokkal tette le poharát.
   – Hú! – kiáltotta Enrico és legyezni kezdte magát. – Van valakinél víz?
   – Bocsásson meg uram, de nincs – színlelt szomorúságot Joachim. – Megkérdezhetem, hogy önök is szándékoznak részt venni az itteni próbán?
   – Nem is nézni jöttünk – nyelt nagyot Enrico.
   – És találtak már maguknak küzdőfelet?
   – Még nem, de… – először szemérmesen sandított Vexinára, aztán egy fintorral rögtön el is árulta magát – … bocsánat, de veletek nem szívesen. Érted, ugye?
   – Nem vagyunk csapattársak – szólalt meg végre Glienni is.

   Enrico nem is nagyon értette, hogy ki szól a háta mögül. Átvetette lábát a padon és megfordult. Ahogy észrevette a nálánál egy fejjel magasabb nőt és szembe találta magát erős pillantásával, szemmel láthatóan hatra hőkölt kissé. – Majd mi kiállunk ellenetek.
   Enrico némiképp értetlenül nézett a társaságon körül, mire Joachim színpadiasan meghajolt előtte majd a másik asztalnál italozó Ritius és Hűvös Folyó felé mutatott.
   – Hmm… – dörzsölte meg bajuszát Enrico – Hol az ötödik?
   – Azt mi is szeretnénk tudni – kuncogott Joachim – de talán a kedves hölgyek és urak tudnak segíteni nekünk. Ha nem is emlékeznek vonásaira, a nevére egészen biztosan. Az Uriel nevű urat keressük, s nem volnánk hálátlanok a segítségért.
   A szempárok hirtelen elkerekedtek és feszülten tekintettek körbe. Teljes csend ült az asztalra.
   – Hmm… – pödörte Enrico a bajuszát. – Legyen. Szívesen kiállunk ellenetek, de akár öten vagytok akár négyen, harcolnotok kell velünk.
   Glienninek már a nyelvén volt az azonnali igen, de hirtelen fékezte magát és vetett egy pillantást Joachimra. A mágus alaposan végignézett Enricon és távoli asztaltársaságán. Elmosolyodott és haloványan bólintott.

   – Rendben van – közölte Glienni magabiztosan és megszorította Enrico kezét.
   – Ez remek! – mosolyodott el Vexina – De mi már az időpontot is megkaptuk a próbához. Holnap naplementekor lépünk majd küzdőtérre.
   – Csakugyan? – fordult felé ismét teljes testével Enrico – Ki ellen?
   – Weher Atmund a másik csapat vezetője azt hiszem.
   Glienni nem láthatta ugyan Enrico arcát, de a hirtelen beállt csendből sejtette milyen képet vághat. Arcából szabályosan megfutott a vér. Halkan, megrémülve mondta. Immáron nem is Vexinának, hanem valamennyi társának.
   – Azonnal adjátok fel a próbát. Haladéktalanul!

   – De miért? – kérdezte Ayala. – Nem szerzett magának nevet a templomban és nem tűnt fenyegetőnek.
   – Maguk nem tavasz gyermekei! Ha itt nevelkedtek volna, akkor tudnák! Ez a Weher Atmund egy idősebb kiválasztott. Hat vagy nyolc éve választotta ki a Világfa, de egyetlen próbát sem teljesített. Szörnyű híre volt, egész Utregar ismerte a nevét. Rengeteg kiválasztottal végzett. Majdnem minden áldozatát megkínozta, az az ember egy igazi holdkórós! Olyannyira elfajultak a dolgok, hogy Mei Altera istennő őrzőinek kellett elfogniuk őt.
   – Miért nem végezték ki? – kérdezte Ayala.
   – Ördög tudja, de csak annyit mondok, hogyha nekem kéne szembenéznem vele, én hanyatt-homlok menekülnék, amíg még tehetem és ez nem gyávaság kérem – szigorúan Ayala szemébe nézett. – A vezető felelősséggel tartozik a társai iránt.

   Glienni és Joachim innentől kezdve már nem is jutottak szóhoz. Ayala csapata heves vitát folytatott arról mitévők legyenek Enrico társaságában, míg a két kívülálló hamar úgy döntött, hogy maga mögött hagyja az asztalt. Időközben Hűvös Folyó és Ritius is eltűntek, Glienni pedig maga se tudta, hogy megkeresse őket vagy inkább megpihenjen.
   Bár nagy butaságnak érezte, mélyen belül sértve érezte magát Enrico viselkedése miatt. Vexinával kedvesen és érdeklődően bánt, ellenben mikor a férfi végre őt is észrevette, nyilvánvalóan megijedt tőle. Nem volt ebben semmi újdonság. Odahaza is ugyanezzel a szemmel tekintettek rá a férfiak.

   Pedig nem is vagyok olyan sokkal magasabb nála… – gondolta, miközben elrúgott egy, a körútból kilazult kis követ. – Ritius háta mögött azért el tudnék bújni ha kicsit lehajolnék. Biztosan azért nem vett észre mert öltözködni sem tudok és a sminkhez sem értek olyan jól, mint az a lány… amúgy is túl széles a vállam és túl kicsi a mellem. Vagy lehet azért mert simán ki tudnám porolni a hátsóját. Á, nem… nem lesz az olyan egyszerű, különben nem fogadta volna el a kihívást. Velem van a baj…
   Ki tudja hanyadjára játszódott le már ez a monológ a fejében. Évek óta ugyanaz a nóta. Ám ezúttal, ahogy Vorien hatalmas, sárga félholdja felkúszott az égboltra, s ő egy virágmezőre néző padon ücsörgött, eszébe ötlött egy másik dal emléke is. Olyan dal volt, amit nem játszanak Solsheimban és olyan táncot lejtett rá, amilyet nem táncoltak még a Világfán. Elmosolyodott. Akkor tényleg igazán nőnek érezte magát. Reménnyel és aggodalommal pillantott fel a holdra, s hazaindult egyedül.

    Másnap reggel, Glienni és Enrico közösen elsétáltak az Administratium irodájához a főtéren és bejelentették abbéli szándékukat, hogy meg kívánnak mérkőzni egymással hivatalos próba keretében. Az időpont igencsak meglepte mindkettejüket, ugyanis összecsapásukat már rögtön másnapra meghirdették, míg a korábbi jelentkezőknek napokat kellett várniuk.
   Ennek ellenére már ma is megjelentek a város süllyesztett arénájában, igaz, csak a nézőtéren foglaltak helyet csapatukkal együtt.
   Ayala és csapata végül a harc mellett döntöttek és ahogy elérkezett a naplemente, s feltöltődtek az ovális aréna kőlépcsői, a publikum lélegzetvisszafojtva várta a mai összecsapást. Synvile lakosai ugyanis mind emlékeztek Kékszőllősre, egy apró, alig húsz főt számláló kis borászközösségre Sziromvihar környékén, melynek minden egyes lakóját brutálisan megkínozták, majd meggyilkolták.

   Az elkövető épp most sétált be kíséretével a küzdőtérre és eleinte, a városlakók még csak fújolni sem mertek. Csak mikor a város ura és védelmezője, Eslor Elmure, a Világfa egyik királya helyet foglalt központi páholyában, akkor jött meg a hangjuk.
   Weher Atmund toporzékolva, ökölbe szorított kezekkel hallgatta a közönséget. Kopasz feje csillogott, arcbőre ápolt és tükörsima volt. Sűrű szemöldöke alatt tiszta kék szemei rosszindulatúan nézegettek körbe. Termete is átlagosnak tűnt, könnyű volt megérteni, hogy ellenfeleik miért nem láttak benne semmi fenyegetőt. Még hangja is bársonyos és halk volt, de aki egy kicsit jobban tudott figyelni a numenre, rögtön megérezte a szívében rejtőző különös feszültséget.
   Csapatának leginkább feltűnő alakja testvére, Kierliegh Atmund volt, aki kiemelkedett a maga különös testfelépítésével. Magas volt, képtelenül széles vállakkal és rengő pocakkal. Fegyvere egy jókora, vastag nyélű, kétméteres ásó volt, melyet játszi könnyedséggel lóbált maga mellett.

   Ayala, Vexina és három társuk feszülten sorakoztak fel mellettük és a próba hamarosan kezdetét vette. Ayala társasága erősen nyitott és ügyes csapatmunkával sikerült is mozgásképtelenné tenniük az egyik ellenséget, de mindez mit sem számított, amíg az Atmund fivérek talpon maradtak.
   Az első áldozat az egyik férfi volt. Egy buzogánnyal próbálta bezúzni Weher Atmund koponyáját. Weher nem kerülte el a fenyegető támadást, helyette imára kulcsolta két kezét. Csukott szemmel, halkan kántálni kezdett és a buzogány csodálatos módon egy ujjnyival megállt a füle mellett. Ezután kinyitotta haragos szemeit, egyik kezét a kiválasztott arca elé emelte és egy szót suttogott maga elé.
   – Kápolna.

    A látványtól felhördült a közönség és többen felsikítottak. A szerencsétlen kiválasztott feje valósággal felrobbant. Koponyájának hátsó része ripityára tört, agyvelője úgy dörrent át a fejbőr hátsó részén, mintha ágyúból lőtték volna ki.
   A halott kiválasztott némi tanácstalan töprengés után eldőlt a földön, s Weher Atmund ruhájára egy csepp vér nem sok, annyi sem került.
   Glienni tátott szájjal figyelte az eseményeket, s a mellette ülő Enrico Caruso idegesen marta körmeit a kőlépcsőbe.
   A következő áldozatot Kierliegh Atmund szedte. Kézitusába keveredett a csapat harmadik nőtagjával és egy óvatlan pillanatban gyomorszájon ütötte a nőt. Glienni már ekkor tudta, hogy az a nő halott. A légzés irányítása nélkül a numen sem irányítható, s mielőtt felocsúdhatott volna, Kierliegh Atmund akkorát vágott arcára ásójával, hogy lefordult a lábáról és eldőlt. Mielőtt a kegyelemdöfés megtörtént volna, Vexina támadt rá az ásós férfira és sikeresen elterelte a figyelmét, ha nem is jelentett rá fenyegetést.
   Időközben Ayala is megtorlásra indult, opálos fénysugárként gyűlt össze a numen a tenyerében és kígyózva, kanyarogva indult Weher Atmund felé, de ez a támadás sem tudott kárt tenni benne. Mi több, mikor kezét felemelte, Ayala arcán hasonló színű repedés futott végig, mely mellkasától a halántékáig húzódott, egyenest a két szeme között haladt át. A repedés villant egyet, aztán sebesen vérezni kezdett.
   Weher imára kulcsolt kezekkel, fennhangon kántálva, ütemes lassúsággal közelítette meg a nőt.

   – „S tudjátok meg, hogy rám emel kezet, aki kezet emel isten szolgájára. Ellensége az minden embernek, s Utópiának, de én nem mondok le még őróla sem…” – kinyújtotta kezét és a vékony repedés terjedni kezdett Ayala arcán. A nő velőtrázó sikolya elnyomta isten önjelölt szolgájának utolsó szavát – „ …hanem megmentem.”
   Miközben Weher mámoros gyönyörben úszó mosollyal kínozta Ayalát, csapatának két másik tagja végzett az utolsó ellenféllel. Kierliegh is ártalmatlanította Vexinát, miután ásójával kettétörte a térdkalácsát. Ezután a harmadik, eszméletlenül fekvő nőhöz sétált és kacagva lesújtott ásójának élével egyenesen a nyakára, lefejezve őt. Azután harsány kacajra fakadt és tüstént ásni kezdett az aréna kellős közepén.
   A hangra Weher odafordult és egy pillanatra abbahagyta Ayala kínzását. A hátborzongató sikoly végre abbamaradt és csendes, védtelen hüppögésnek adta át a helyét.
   – Kierliegh, te mamlasz! Még nem tisztítottuk meg! Lelke most az örök kárhozaté lett, hála neked! – kiáltott oda sipító hangon testvérének.
   – Bocsánat, ne haragudj rám, kérlek… – felelte alázatosan, szégyenkezve az óriás. Hirtelenjében a kezeit tördelte, összehúzta magát és csak a cipője orrát nézte. Hatalmas vállai megremegtek – Olyan izgatott lettem.
   – Többé ne forduljon elő… – mormolta Weher és már ismét emelte a kezét, mikor valaki végre közbelépett.

   A város ura, a próba felügyelője Eslor Elmure nem tett semmit. A halálsikolyok, az arénában lezajló mészárlás ellenére egyik lábát másikon átvetve beszélgetett egy mellette helyet foglaló vénasszonnyal, aki szintén tökéletes érdektelenséget mutatott a küzdelem iránt.
   Kierliegh mosolyogva, trillázva tartott a halálra rémült Vexina felé, ki törött lábával hasztalanul próbált menekülni, miközben Weher három társa körülzárta őt. Enrico Caruso zihálva, szenvedve figyelte az eseményeket, de ő sem avatkozott közbe.

   Glienni idegei nem bírták már tovább ezt a szörnyűséget és ökölbe szorult, remegő kezekkel, a nument hívva már arra gyűjtötte a bátorságát, hogy közbelép és véget vet a harcnak, de valaki megelőzte őt.
   Egy adminisztrátor rohant be sebesen a küzdőtérre. Sietve, zihálva közeledett a két Atmund testvér felé. Éjsötét, derékig érő haja lepelként követte mozgását, vörös-ezüst talárja láthatólag akadályozta a mozgásban.
   Amikor Glienni meglátta ezt a nőt, egy pillanatra habozott és érdeklődve figyelte közeledő alakját. Mikor a nő megállt és szóra nyitotta száját, a megdöbbenéstől tátva maradt a szája. Amelia von Utregar avatkozott közbe.
   – Eslor nagyúr! – kiáltotta el magát teli torokból. Elegáns szoprán hangja kétségbeesett sikollyá torzult, de elért a város urának füléhez. – Nem gondolja, hogy épp elég vér folyt már?
   Eslor nagyúr szemöldöke meglepetten felszökött, de a tömeg egyetértett Ameliával és határozott zúgásban kérlelték a város urát, hogy vessen véget a „küzdelemnek.”
   – Legyen… – legyintett Eslor Elmure teljesen érdektelenül. – Az Atmund fivérek győztek – rendelkezett, aztán felállt bársonyos karosszékéből és kíséretével együtt elhagyta az arénát.

   – Hallottátok… – grimaszolt csalódottan Weher Atmund, majd az egyik társára pillantott, kinek arcán otromba vágásnyom futott végig. – Eugene, helyükre velük.
   – Igenis, messire – bólintott egyik társa lakájhoz illő meghajlással, miközben háta mögött fekete színben kezdett fodrozódni a numen, s szép lassan egy óriási csontváz alakját vette fel deréktól felfelé. A hatalmas, fekete csontváz egyik kezébe kapta Vexinát, majd átszelte a levegőt és Ayala összetört testét is megragadta.
   – Mit művelsz? Azonnal hagyd abba, különben…
   – Különben? – vonta fel fél szemöldökét Weher Atmund. – Különben mit fogsz tenni, Amelia von Utregar? – kérdezte idegesen, majd szájába vette hüvelykujjának körmét és rágni kezdte. – Tarts velünk inkább te is! A bűn mocsarában aszalódik a lelked… de én segítek neked megtisztulni.
   – Vigyük őt is magunkkal! Vigyünk magunkkal, Weher! Képzeld milyen édesen sikíthat, képzeld… – Kierliegh mondandója hirtelen félbe szakadt.

   Egy erős jelenlét töltötte be az arénát, undor és harag áradt belőle. Glienni jelent meg hirtelen Amelia oldalán és csak azért nem rúgta nyakszirten Weher Atmundot tüstént, mert attól tartott, hogy a kiválasztott különös képessége miatt csak saját magában tenne kárt.
   – Hagyjátok itt őket és tüstént hordjátok el magatokat! – parancsolt rájuk Glienni.
   Weher alaposan végignézett rajta tetőtől talpig, majd hosszan tanulmányozta az arcát.
   – Te Solsheimi vagy… – suttogta izgatottan, ahogy elmélyülve tanulmányozta az arcát. – Lehetséges?
   – Ő az! Biztos ő az! – ugrándozott mellette Kierliegh. Súlyos léptei alatt megremegett a föld, ahogy toporzékolt izgalmában, mint egy gyermek. – Már meg is van az első! Bátyó, én úgy örülök! Megtaláltuk! Megtaláltuk! – zihálta, aztán határozottan megragadta ásóját és megpróbált Gliennire támadni, de két lépésnél messzebb nem jutott. Óriási vízsugár találta őt oldalba, de nem tudta ledönteni a lábáról és hátra sem igen sikerült taszítania.
   Hűvös Folyó érkezett meg az arénába Ritius és Joachim oldalán, őket Enrico Caruso és négy fős kísérete követte.
   Weher Atmund körülnézett magán és Amelia von Utregarral együtt nem kevesebb mint kilenc ellenséget számolt, akik erélyesen bekerítették őket. Kétszeres túlerő ellen még a legvakmerőbb kiválasztott sem szállt szembe szívesen.
   – Legyen… vissza akarjátok őket kapni? – nézett körbe magán a kiválasztott, aztán egyenest Glienni szeme közé nézett. – Elengedem őket, ha átveszitek a helyüket. Te és a szajha – bökött állával Amelia felé, ügyelve arra, hogy ne kelljen ránéznie.
   – Vagy itt és most agyonverünk titeket… – roppantotta meg nyakát Ritius és lecsatolta oldaláról kalapácsát. Hűvös Folyó nument idézett bal kezébe, mely patakként kanyargott kézfeje körül.
   – Azt is meg lehet próbálni… – nézett végig rajtuk Weher Atmund, miközben imára kulcsolta kezeit. Testvére ásójának élét    Ayala nyakának szegezte. – Nézd meg mi történik.

   A feszült csendet Joachim törte meg.
   – Már elnézést kérek a megjegyzésért, de önök talán lerészegedtek, míg én nem figyeltem? Képtelen vagyok belátni, hogy mit nyerhetnénk ebből a küzdelemből? Hölgyem, kérem ne mondja, hogy szándékában áll a halálába rohanni? – a kérdés végére fölényes magabiztossággal vitte fel a hangsúlyt, de rögtön elbizonytalanodott, ahogy meglátta Glienni remegő pillantását.
   – Ha ti mentek, én is megyek! – vágott közbe váratlanul Enrico Caruso, de alig tett egy lépést előre, az egyik társa már meg is érintette és visszafogta őt.
   – Ugye nem akarod kockára tenni az életünket, csak azért, hogy jól érezhesd magad azzal a lánnyal?
   Glienni szeme reménykedve találkozott a bajszos férfiéval, de csalódására, Enrico szótlan maradt. Képtelen volt nemet mondani pedig tudta, hogy őrültség. Mégis… legbelül, alig várta, hogy történjen valami, ami cselekvésre készteti őt. Akármi, csak törjön már meg ez az átkozott mozdulatlanság. S mikor erre gondolt, egy határozott, meleg érintés megragadta remegő csuklóját.
   Amelia von Utregar keze ért az övéhez, s éjsötét, igéző szemei különös, mély szomorúsággal néztek reá.
   – Sosem voltam elöljáró a társaim között, de idősebb kiválasztottként egy dolgot túlságosan is jól megtanultam az ösvényen… – elengedte Glienni kezét, egy nagy levegővel felvértezte magát, s ahogy vállai megemelkedtek, határozottan fordult Weher Atmund felé. – Sohasem hunyászkodhatsz meg egy kihívód előtt!

   – Dehogynem! – kiáltott közbe Joachim hirtelen. – Miket beszél ez az eszement fehérnép? Hölgyem, hallgasson a józan eszére kérem, azt sem tudja…
   – Joachim… – fordult hátra Glienni. – Ne haragudj. Nemsokára jövök – bíztató mosolyt próbált küldeni neki, de igencsak erőtlenre sikerült. Visszafordult Amelia felé és biccentett felé.
   Amelia testvéries, elismerő pillantással mosolygott vissza rá és a kezét nyújtotta felé. Úgy léptek be együtt, kézen fogva az óriási csontváz halálos kezei közé.
   – Azonnal engedd el őt! – harsant Ritius hangja, aki rohanva indult meg a csontváz felé, de Weher Atmund ezzel egyidőben túlharsogta őt.
   – Eugene! – kiáltotta Weher, majd a fekete csontváz valamennyiüket a kezébe vette, s tüstént kirepült Synvile virágos madárkalitkájából egyenest a hűs, tavaszi erdőbe.

   Az óriási csontváz összezárt kezeiben első ránézésre hatan utaztak. Weher és Kierliegh Atmund, a Eugene nevű férfi, aki a csontváz gazdája volt és negyedik társuk, egy középkorú nő. Glienni hiába is nézett körül alaposan, ötödik társukat nem találta. Úgy tűnt egész egyszerűen hátra hagyták.
   Pillanatok alatt megérkeztek az Atmund fivérek táborába, s már rögtön hívta volna a nument, mikor vesztére, körülnézett. Megalvadt vér festette vörösre lába alatt a füvet. Nem csak úgy véletlenszerűen, foltokban és pacákban szennyezte be a tisztást.
   Gondosan felrajzolt, aprólékos minta volt. A Panteon jelképét, a Világfát tűztől védő kezeket ábrázolták vérrel, de a munka még félkész volt. A jobb kéz és az alatta táncoló lángok még hiányoztak. Mikor Glienni felemelte fejét azt is láthatta, hogy a vér kiktől származott. Öt darab fának szegezett holttest vette őt körül félkör alakban, egyik szörnyűbb állapotban mint az előző. Hárman közülük valamikor férfiak voltak, egyikük nő, az ötödikről képtelen lett volna megmondani mi volt egykoron. Megnyúzták őt. Glienni sohasem látott még ilyen szörnyűséget. A látvány mélyen megrázta, az ajkába harapott és kezeit védekezően maga elé emelte, csak azért nem ragadta meg velük remegő vállát, mert Weher észrevette mit figyel a tekintetével és így szólt hozzá:

   – A bűnbánó szertartás addig fog tartani, amíg a lelked olyan tiszta lesz akár a patyolat. Szenvedsz majd és küzdesz, gyűlölsz majd és átkozódsz, de ne félj! A fájdalom evilági. A túlvilági üdvösséged örök. Minden érzés el fog tűnni belőled. Kiüresedsz, és megtelsz az istenek iránti szeretettel. – mire Glienni tekintete végre el tudott szakadni a megnyúzott emberről és Weher szemébe nézett, rémülete csak fokozódott. Olyan őszinte kék szeme, s ártatlan mosolya volt, akár egy kisfiúnak. – Te valóban nagy bűnös vagy, de ne félj. A megváltás mindenki számára létezik. A te bőrödet meg fogom tartani és éjszakánként betakarózom majd vele, amikor Solsheimban járok, mert tudom, hogy kedves vagy a tudás istenének.
   Glienni körül hirtelen villant fel a fehér numen. Nem a harag idézte az oldalára és nem is a félelem. A túlélési ösztön volt az. Már ugrott volna, hogy ösztönösen lecsapjon Weherre és még azelőtt ártalmatlanítsa, hogy bármit tehetne, de Amelia mellette termett és határozottan elkapta a csuklóját.

   – Akármit is teszel, ne támadd meg! Egyetlen apró támadást se kísérelj meg ellene, csak magadnak ártasz vele!
   – Akkor hogyan harcoljak vele? – kérdezte magas hangon, zihálva.
   – Nyugodj meg! – nézett rá szigorúan Amelia – Összpontosíts a légzésedre! Jól figyelj rám… látod, kik vannak Kierliegh lábánál? – kérdezte, mire Glienni odapillantott és rögtön felocsúdott. Saját életéért érzett aggodalmát mintha egy csettintéssel elragadták volna. Vexina és Ayala feküdtek ott öntudatlanul.
   – Rohadék… – préselte ki a fogai között.
   – Hát nem érted, mit kínálok? – nyújtotta kezét Weher Atmund – A halhatatlan lelked épségéről van szó, amit egyedül én menthetek meg! Senki más nem vállalná ezt az áldozatot!
   – Ne törődj vele – suttogta neki Amelia a bal oldaláról. Nyugodt, lassú beszéde segített megőriznie a nyugalmát – Azért hergel téged, hogy megtámadd. Ha elkerülöd őt, többnyire ártalmatlan. A testvére buta és lomha, de kemény, mint egy szikla. Tereld el a figyelmét és mentsd a lányokat. Bárhogy is provokáljanak, ne akard legyőzni őket! Belehalsz!

   – Felfogtam… suttogta Glienni visszanyerje önuralma jelentős részét. – És a másik kettő? El tudsz bánni velük?
   Amelia nyugodt, határozott pillantásába kétség vegyült. A helyzethez nem illő lazasággal vállat vont, de előhúzott egy tőrt ruhája alól és támadóállást vett fel. Teste köré mindenféle irányban táncoló, szeszélyes, rózsavörös numen szegődött.
   Glienni visszafogta sebességét, s így egyszerre lendültek támadásba. Weher Atmund rögtön előresietett, hogy felfogja a jobb szélen közeledő Gliennit, míg a másik oldalt Amelia az ellenséges csapat nőtagjával vette föl a harcot. Glienni négy-öt méter magasan átugrott Weher feje fölött, aki tehetetlenül nézte végig a manővert.
   Egyenesen Kierliegh felé tartott, aki nevetve várta, hogy kettéhasíthassa ásójával, de Glienni könnyedén elbukfencezett előle, egy erős széllökést teremtett Kierliegh álla alatt, hogy elterelje a figyelmét és már meg is ragadta volna a lányokat, de Eugene fekete csontváza gyorsabb volt nála és markába ragadta őket.

   – Ne félj megtámadni! – kiáltotta neki Amelia, aki nagy üggyel-bajjal tartotta magát a viadalban. – Az egy fegyvertár, nem harcra való!
   Több se kellett Glienninek, könnyedén ellibbent Kierliegh Atmund vaskos karjától, de nem vette észre, hogy pontosan Weher Atmund fölött repül el. A férfi kinyújtotta kezét, s Glienni vádliján keskeny repedés kezdett végig húzódni. Rögtön megijedt, mert emlékezett mi történt Ayalával a küzdőtéren, de az ő repedéséből nem dőlt sugárban a vér, csupán csendesen folydogált. Cserébe pokolian fájt és alig tudta megtartani maga körül a nument. Miközben erejének irányításával küszködött, a csontváz is rácáfolt. Jobb markában ott rejtegette Ayalát és Vexinát, de bal kezét ökölbe zárta és egyenesen Glienni arca felé ütött.
   Nem volt túl gyors támadás, Glienni mégsem kerülte el. Ökle köré gyűjtötte a nument és összecsapott a csontvázzal. Erősebbnek bizonyult nála, a csontváz ökle visszahúzódott és két ujja fekete füstként szertefoszlott a numenben. Azonnal tudta mit kell tennie. Két sebes ugrással egyenest a csontváz jobb keze felett termett és egy erőteljes széllökés segítségével jobb lábát kinyújtva, dárdaként csapódott a jobb csuklóba, mely teljes egészében szétesett. A csontváz marka erőtlenül hullott alá a föld felé, miközben ujjai lila füstként kígyóztak át a levegőn.
   Mielőtt a két nő földet érhetett volna, megragadta őket a ruhájuknál fogva, aztán már cikázott is át a levegőn és kiáltott Ameliának.
   A sötét hajú nő addigra fölénybe került ellenfelével szemben a ruhájában ügyesen elbújtatott tőrnek köszönhetően, mellyel egy óvatlan pillanatban elvágta ellenfele ütőerét a combjában. Egy erős rúgással némi távolsághoz jutott, a vérveszteséggel küzdő ellenfél aligha tudott már a nyomába szegődni, s sebesen Glienni után iramodott, aki erejét nem kímélve lökte magát előre a levegőben, olyan távol akart lenni ettől az erdőtől amennyire csak lehetséges.

   Az Atmund testvérek és a fekete, repülő csontváz természetesen üldözőbe vették őket.
   Glienni sietett, ahogy tudott, de két felnőtt emberrel a vállán már kezdte érezni a határait. Nagy megkönnyebbülés érte, mikor megérzett egy ismerős jelenlétet a numenben. Feltűnően gyorsan közeledett. Zöld fényjelenség cikázott át a fák között, s Enrico Caruso alakja jelent meg előtte. Olyan gyorsan mozgott, majd oly hirtelen állt meg, hogy még Glienni is megirigyelte sebességét és irányítását. A bajszos, kék öltönyös úriember nem hezitált segítségét felajánlani.
   – Gyorsan! Add az egyiket! – mondta.
   Glienni közelebb lépett hozzá és várta, hogy Enrico lesegítse a továbbra is eszméletlen Vexinát a válláról, de hirtelen elakadt a lélegzete.
   Enrico zöld numennel átitatott keze teljes erőből gyomorszájon találta őt. Az ütés erejétől elvesztette irányítását a numen fölött. A két kiválasztott hirtelen súlyos kövekké változott a vállain, s féltérdre ereszkedve próbálta megőrizni egyensúlyát, miközben levegőért kapkodott.
   Amelia a segítségére sietett és megpróbálta ártalmatlanítani Enricot, de a férfi eszeveszett gyorsan mozgott, kicsavarta a tőrt Amelia kezéből és fojtófogásban ejtette őt csapdába.

   Glienni először fel sem fogta mi történt, csak azt tudta, hogy mozdulnia kell de rögtön. Tántorogva hagyta, hogy a két kiválasztott leguruljon vállairól, aztán zihálva felállt. Kellemetlen meglepetéssel találta magát szemben. A fekete csontváz úszott keresztül a levegőn Kierliegh és Weher Atmunddal a kezében. A nagydarab, ásós fiatalember már ugrott is, hogy bezúzza Glienni koponyáját, de gyerekes izgalma és ügyetlen természete miatt nem vette észre a fejének tartó, zöld numennel körülvett, súlyos kalapácsot.
   Ritius bukkant fel az erdőből Joachim és Hűvös Folyó kíséretében. A harcos jól irányzott csapása megtörte Kierliegh lendületét, aki erőtlenül zuhant a földre de csodák csodájára felkelt. A harcos már húzta is vissza kalapácsát és tüstént a fiatalabbik Atmund testvér felé lódította azt, de támadása ezúttal nem sikerült olyan pontosra, csak groteszkül nagy pocakját találta el és abban nem sok kárt tudott tenni.
   Hűvös Folyó eközben úgy döntött némi empátiára tanítja az Ameliát fojtogató Enrico Carusot és vízgömböt tekert a fejére.
   Enrico hiába is kapkodott levegőért, a szabadulni próbáló Amelia könyökével még a maradék lélegzetet is kiszorította a férfiból, majd végül kiszabadult.
   – Hölgyem! Azonnal jöjjenek ide! – kiáltotta el magát Joachim. Krétával a kezében rajzolni kezdett a talajra. Glienni nem késlekedett. A nument továbbra sem tudta hívni, csak az izmai erejére hagyatkozhatott, ezért csak Vexinát vette a vállára. Már épp segítségért kiáltott volna, mikor Amelia jelent meg az oldalán és hasonlóan cselekedett. Ő még tudta használni a nument és Ayalával a kezében követni kezdte Gliennit.

   – Ritius, Hüsi! Gyertek azonnal!
   – Te minek merészelted nevezni Hűvös Folyót? – kérdezte a sámán.
   – Siess már, Hüsi! – kiáltotta el magát Ritius is. Adott egy jó nagyot Kierlieghnek, majd futásnak eredt ő is.
   – Maradjanak a körön belül! – utasította őket Joachim és ahogy a harcos is megérkezett utolsónak, két szót énekelt a felhőnyelven, s a krétával rajzolt mágikus kör éles, zöld fénnyel villant meg alattuk. A fekete csontváz közeledett feléjük, de ellentámadásra már nem volt szükség. A talaj hirtelen megsüllyedt alattuk és ők eltűntek a felrajzolt pecsétben.
   Miután a vakító fény eltűnt, már ismét Synvile arénájában találták magukat egy épp ugyanolyan, krétával felrajzolt kör területén.
   – Ez hihetetlen… – suttogta Glienni. Újra biztonságban érezte magát és nevetni kezdett. Fénylő, elámult pillantással tekintett a mágusra. – Te tudsz teleportálni?
   Joachim egy kicsit sem tűnt elragadtatottnak. Megigazította gallérját és modorosan oldalvást fordult.
   – Nem ez az egyetlen dolog, ami hihetetlen… – rázta a fejét elégedetlenül és elhagyta az arénát. Senki sem próbálta őt megállítani.
   – Istennők segítsetek… – hallották Amelia hangját. Épp Ayala sebeit vizsgálgatta, aztán hármójukra nézett. – Segítsetek nekem! Egyikőtök azonnal induljon orvosért az ispotályba! Itt van nem messze a főtér túloldalán! A másik hozza ide a táskámat az emeleti páholyból!
   Glienni, a leggyorsabb lévén már talpra is állt, de Amelia rákiáltott.
   – Te maradj! Segíts nekem!

   Igyekezett a legjobb tudása szerint követni a nő parancsait, még akkor is, ha csak annyi volt a feladata, hogy a megfelelő testhelyzetbe fordítsa a sérültet, vagy elszorítsa valamelyik végtagját. Elsőként Ritius érkezett meg a táskával, aztán Hűvös Folyó egy orvossal. Rosszul osztották meg a feladatot. Hűvös Folyó hiába ecsetelte kőarcával és fahangjával, hogy vészhelyzet van. Igen sokat kellett erősködnie és fenyegetőznie, hogy valaki végül egyáltalán megnézze mi a helyzet.
   Az orvos rögtön rohant is vissza, hogy erősítést hozzon, de ezalatt Amelia már nagy szakértelemmel megkezdte az azonnali ellátást. Hűvös Folyó segítségével kimosta a sebeket, egy krém segítségével elállította a vérzést és gondosan bekötözte a sebeket. Gyógynövényeket morzsolt össze és Ayala ínyéhez dörzsölte őket. Idegességében már a sebek összevarrásának is neki akart látni, mikor az orvosok megérkeztek, s mivel a helyszínen más teendőjük már nem maradt, tüstént hordágyra fektették a két sebesültet és elvitték őket.
   Glienni mindvégig elismerően figyelte a munkáját és arra gondolt milyen hasznos lett volna Amelia tudása a vörös hold idején amikor Ritius megsérült. S vajon hányszor lehet rá még szükség az ösvényen?
   Miközben ezen gondolkozott, Hűvös Folyó érintette meg a vállát és holdsápadt szemeit kifejezéstelenül szegezte rá.
   – Ilyet soha többé ne csinálj – közölte.
   – Sajnálom… nem akartam ismét felelőtlen lenni, de mégsem hagyhattam, hogy az az őrült azt csináljon velük amit akar.
   – Nem az a baj, hogy segítettél, hanem az a baj, hogy nélkülünk mentél! – világosította fel Ritius, majd jobb kezével erősen rávágott egyet Glienni vállára. – Mihez kezdtél volna, ha Hüsi és én nem érünk oda időben?
   – Nevezd így Hűvös Folyót még egyszer és…
   – És végre kicsikar magából egy emberi érzelmet? Na azt megnézem! Mindegy lenne, ha kővé dermesztenélek, az se tűnne fel senkinek!

   Még szerencse, hogy ilyen könnyen elterelődik a figyelmük… – gondolta Glienni és inkább rájuk hagyt. Csak a szeme sarkából kapta el, ahogy Ritius valamin megsértődik és útnak indul, majd Hűvös Folyó lépteit szaporázva követni kezdi őt.
   Nagyot sóhajtott, ahogy elvonuló alakjukat figyelte és örült, hogy végre egyedül maradhat a gondolataival. Azon töprengett, vajon miért támadt rá Enrico, de hamar rájött a válaszra. El akarta intézni, hogy másnap könnyedén megnyerhesse a próbát. Sokkolva, szinte már lesújtva bámult maga elé, ahogy a tények tudatosultak a fejében. Képes lett volna megölni egy próbáért. Rosszabb… a kezére adott volna engem és Vexinát is… mind a négyünket. Kínhalálra ítélt volna minket egy próbáért. Egyetlen nyavajás próbáért.
   – Öhm… elnézést – hallott egy női hangot maga mellett. Csak most ébredt rá, hogy igazából nincs is egyedül. Amelia von Utregar nézett vele szembe, s úgy tűnt, mint aki egy ideje már próbálja megszerezni a figyelmét. – Nagyon bátran viselkedtél.
   Glienni oldalra sandított. Nem érezte magát különösen bátornak. Nem félt harcba szállni senkivel sem, de Weher Atmundtól leírhatatlan undor futkosott a hátán.

   – Te sokkal bátrabb voltál – biccentett még mindig eltűnődve. – Köszönöm.
   – Ó, nem, kérlek! Ne köszönd meg – szabadkozott a nő és még el is kuncogta magát zavarában. – Nekem kellene megköszönnöm a segítséget, eleve én okoztam ezt az egészet és sajnálom, amiért belerángattalak. Nem akartam, hogy te és a csapatod emiatt…
   – Nem úgy értem – szakította félbe Glienni komolyan és visszaemlékezett Amelia szavaira. Sohasem hunyászkodhatsz meg egy kihívód előtt. – Amit mondtál… – zavarában bal kezét átfonta mellkasa alatt és simogatni kezdte jobb felkarját – az jelentett sokat.
   – Igen… – mosolygott maga elé Amelia, aztán valamiért megharapta az ajkát és zavartan forgatta a tekintetét.
   Glienni sem igen tudta mit tegyen. Vágyott egy kis egyedüllétre, hogy rendbe szedhesse gondolatait, de nem tűnt szép dolognak csak úgy otthagyni ezt a nőt, akivel tíz perce még vállt vállnak vetve harcoltak. Más mondandója viszont nem igazán volt neki és dolga sem igen lehetett vele, ezért hát kisvártatva megunta a kényelmetlen csendet és bárgyún felemelte a kezét.
   – Hát akkor… öhm… remélem még látjuk egymást.
   – Várj! – kiáltott rá Amelia váratlan hangerővel. Határozottan előrelépett egyet és még Glienni után is nyúlt, majd szemérmesen húzta vissza kezeit a mellkasa elé. – Én… – hangja megakadt, de aztán nagyolt nyelt és láthatólag megacélozta magát. – Kérlek, hadd utazzak veletek!

   Glienni szemei tágra nyíltak és teljes megdöbbenéssel nézett végig a nőn. A kérése tökéletesen értelmetlennek tűnt.
   – Hiszen te idősebb kiválasztott vagy. Hány világot hódítottál meg?
   – Hármat. Caledoniánál nem mentem tovább – mentegetőzött, tudván tudva, hogy nem áll jól a szénája.
   A tény, hogy Amelia több világot is meghódított már, számos problémát hordozott magával. Legfőbb ezek közül az volt, hogy nem vehetett részt Utregar próbáin, hiszen egyszer már teljesítette őket. Másfelől, az újoncok általában bizalmatlanok voltak az idősebbekkel szemben. Tartottak a tapasztalataik közötti különbségtől, nagyobb tudásuktól és erejüktől. Továbbá, Glienni élt a gyanúperrel, hogy Amelia egyszer már feladta és tartott tőle, hogy esetleg most az ő hátukon szeretne újra próbálkozni.
   – Tudom mire gondolsz, de a hasznotokra lehetnék! Tudok annyit a gyógyításról, mint bármelyik orvos ebben a világban. Kívül-belül ismerem Utregart, nem esik bántódásotok az út során, amíg veletek vagyok. Ezenfelül, adminisztrátor is vagyok, a kapcsolataimmal is segíthetlek titeket Egyébként is szükségetek van valakire a látással és én már tökéletesítettem az enyémet!
   Glienni ölbe tett kezekkel töprengett. Mestere annak idején a lelkére kötötte, hogyha csapatot szervez, mindenképpen találjon valakit a látás képességével és jól tudta, hogy ez nem egyszerű feladat.
   Összességében, Amelia rendkívül jó benyomást tett rá és a felsorolt előnyöknek is mind látta az értékét. Gondolkodás nélkül igent mondott volna, ha bárki másról lett volna szó és nem Amelia von Utregarról. A von Utregar nevet az istenekért tett szolgálataiért kapta. Egyszerűen nem tudta száműzni szívéből a felé táplált gyanakvást és volt még valami, amit egyáltalán nem értett.

   – Miért döntöttél úgy, hogy újra mászni kezdesz? S miért pont mi? Elutazhatnál Caledoniába és ott is folytathatnád, jó látásra ott is szükség van. Nem értelek téged.
   Amelia bús hallgatásba temetkezett és a cipőjét bámulva szólalt meg.
    – A kiválasztott éveim nem voltak a legszebbek – válaszolt lesütött szemekkel. – Azt kellett tennem, amit mondtak nekem. Nem volt szabadságom vagy lehetőségem, hogy meghozzam a saját döntéseimet. Felhasználtak, kihasználtak aztán eldobtak – rázta meg fejét és személyesebb hangot ütött meg, mikor ismét Glienni szemébe nézett. – Amikor visszanyertem a szabadságomat, elhatároztam, hogy soha nem próbálkozom újra, de valami megváltozott bennem mióta itt vagyok a templomban – mondta csalfa mosollyal és vágyakozó arckifejezéssel. – Tudod Glienni, irigységet érzek. Mindannyiótokat mélyen irigyellek és egyszerűen nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy milyen lett volna megmászni a Világfát azzal a szabadsággal, ami most a birtokomban van és… mindazok után, ami történt, úgy érzem benned meg tudnék bízni.
   Glienni szomorú szemekkel pillantott Ameliára. A bukott kiválasztott érzéseit több szempontból is a sajátjának érezte. Szüksége volt néhány percre, hogy átrágja magában a problémát, de a tény, hogy azonosulni tudott Amelia nehézségeivel és vágyával, eldöntötte a kérdést.
   – Rendben – sóhajtott nehézkesen. – Velünk tarthatsz, amíg megmásszuk Utregart. Tekintsd próbaidőnek, azután meglátjuk hogyan tovább. Ez elfogadható a számodra? – kérdezte egyenesen, Amelia pedig hálásan elfogadta az ajánlatot. Mélyen meghajolt, rögtön felkerekedett, hogy összepakoljon. Igazán boldognak, sőt, izgatottnak tűnt, mikor Glienni félbeszakította. – Várj! – kiáltott utána. – Egy kérdésre még válaszolj! Hogyan szerezted a nevedet?

Amelia hirtelen megtorpant. Töprengeni látszott, s kezeit tördelve fordult vissza. Látszott, hogy nem örül a kérdésnek és nem szeretne válaszolni, de azt is megértette, hogy nem titkolózhat, ha Glienni bizalmába akar férkőzni.
   – Talán tudsz róla… a Panteon ügyel rá, hogy a tehetségesebb kiválasztottak őket szolgálják majd, ha egyszer megmásszák a Világfát. A feladatom az volt, hogy a kijelölt kiválasztott csapatához csatlakozzak, a látásommal vezessem az úton, a bizalmába férkőzzek és meghatározott irányba befolyásoljam… amennyire tőlem telt – válaszolt szégyenkezve. – És te? – kérdezett vissza váratlanul. – Hogyan szerezted a nevedet? Hogyan lett a Belyaev-Elin hercegnőből von Solsheim?
   Glienni arca önkéntelen fintort vágott és csak nehezen tudott megszólalni.
   – Mert egyszer meghunyászkodtam az ellenségeim előtt… – suttogta úgy, hogy Amelia nem is igazán hallotta rendesen a mondatot, s azzal sarkon fordult.