Vízcseppek osontak keresztül a korhadt plafon repedésein. Egyhangú kopogásuk ütemesen törte meg a hajnal csendjét. A rozsdás rácsokon keresztül néha bepillantott a holdfény, de ma még ő sem látogatott. Egy vaskos faajtó nyílt a távolban, hangját súlyos csizma csattanása követte, mely visszhangot vert a falak között. Csak egy pár, nem több, de a fogoly már megtanulta félni ezt a hangot. A kopogás egyre csak közeledett, ő pedig lopva fölnézett. Elsöpörte zsíros haját a szeme elől és egy tagbaszakadt férfit pillantott meg. Vastag, barna, esőmosta köpenye bokájáig takarta alakját, arcvonásait bő csuklya rejtette el. Csillogó fémből kovácsolt botot tartott kezében, mely akkora volt, mint ő maga. Tetején két ezüstös kígyó ölelkezett össze.
– Mi a legfőbb vágyad, ifjú? – kérdezte az idegen bemutatkozás nélkül. – Ha szabadságot nyernél a vas és a végzet fogságából; más helyen és más időben, mire áhítozna szíved a legjobban? A vízcseppek ütemes kopogása volt egyetlen válasza. Nem ez a férfi volt az első halandó, akinek feltette e kérdést, ezért ismerte az emberi szív vágyait. Találgatni kezdett. – Hatalom, amivel változást hozhatsz? Igazság, ami meggyógyítja a sebeidet? Szerelem, ami kitölti a szívedben tátongó űrt? Vagyon, ami lebontja előtted a korlátokat? Tudás, amivel a markodban tarthatod a világot? – az idegen továbbra sem kapott választ. – Vagy valami, ami mindezeket felülmúlja? A fogoly összezavarodott. Biztos volt benne, hogy ez csak egy agyafúrt trükk az ő kínzására. A remény felvillantása, melynek pusztulásával kétszer olyan erővel támad vissza a kétségbeesés. Mégis, ahogy a bogarak is képtelenek ellenállni a fény hívószavának, úgy eredt meg nyelve a kérdés nyomán, melyre titkon áhítozott.
– Más helyen és más időben? – szólalt meg rövid hallgatás után. Az idegen jól láthatóan bólintott és szabad kezét szélesen kitárva válaszolt. – Ha olyan világot ajánlanék kezedbe, ahol minden lehetséges; ahol bármi, amit el tudsz képzelni, elérhető; milyen választ adnál neki? Mire áhítozik szíved a legjobban? A fogoly felemelte sötét szemeit és habozás nélkül válaszolt. Vad, éhes és megalkuvást nem ismerő tekintet vetült az idegenre. Egy tekintet, ami az igazságtalanságból kovácsolt erőt és a kétségbeesésből merített céltudatosságot. – Egy emberhez méltó életre – válaszolt határozottan. A titokzatos idegen megemésztette szavait, majd botjával nagyot koppantott a földre. A vas dobbanása csilingelő hanggal szólalt meg, mely eltorzította a teret. Megremegett tőle a börtön, mintha megzavart tó vizében tükröződne vissza. Hullámzani kezdett, akár a dühöngő tenger. – Jó válasz – dörmögte az idegen csuklyája mögül, majd meleg, hívogató fény gyulladt a sötétben, s a tömlöc semmivé foszlott, az egész világgal együtt.
A Világfa Térképe:
Vízcseppek osontak keresztül a korhadt plafon repedésein. Egyhangú kopogásuk ütemesen törte meg a hajnal csendjét. A rozsdás rácsokon keresztül néha bepillantott a holdfény, de ma még ő sem látogatott. Egy vaskos faajtó nyílt a távolban, hangját súlyos csizma csattanása követte, mely visszhangot vert a falak között. Csak egy pár, nem több, de a fogoly már megtanulta félni ezt a hangot. A kopogás egyre csak közeledett, ő pedig lopva fölnézett. Elsöpörte zsíros haját a szeme elől és egy tagbaszakadt férfit pillantott meg. Vastag, barna, esőmosta köpenye bokájáig takarta alakját, arcvonásait bő csuklya rejtette el. Csillogó fémből kovácsolt botot tartott kezében, mely akkora volt, mint ő maga. Tetején két ezüstös kígyó ölelkezett össze.
– Mi a legfőbb vágyad, ifjú? – kérdezte az idegen bemutatkozás nélkül. – Ha szabadságot nyernél a vas és a végzet fogságából; más helyen és más időben, mire áhítozna szíved a legjobban? A vízcseppek ütemes kopogása volt egyetlen válasza. Nem ez a férfi volt az első halandó, akinek feltette e kérdést, ezért ismerte az emberi szív vágyait. Találgatni kezdett. – Hatalom, amivel változást hozhatsz? Igazság, ami meggyógyítja a sebeidet? Szerelem, ami kitölti a szívedben tátongó űrt? Vagyon, ami lebontja előtted a korlátokat? Tudás, amivel a markodban tarthatod a világot? – az idegen továbbra sem kapott választ. – Vagy valami, ami mindezeket felülmúlja? A fogoly összezavarodott. Biztos volt benne, hogy ez csak egy agyafúrt trükk az ő kínzására. A remény felvillantása, melynek pusztulásával kétszer olyan erővel támad vissza a kétségbeesés. Mégis, ahogy a bogarak is képtelenek ellenállni a fény hívószavának, úgy eredt meg nyelve a kérdés nyomán, melyre titkon áhítozott.
– Más helyen és más időben? – szólalt meg rövid hallgatás után. Az idegen jól láthatóan bólintott és szabad kezét szélesen kitárva válaszolt. – Ha olyan világot ajánlanék kezedbe, ahol minden lehetséges; ahol bármi, amit el tudsz képzelni, elérhető; milyen választ adnál neki? Mire áhítozik szíved a legjobban? A fogoly felemelte sötét szemeit és habozás nélkül válaszolt. Vad, éhes és megalkuvást nem ismerő tekintet vetült az idegenre. Egy tekintet, ami az igazságtalanságból kovácsolt erőt és a kétségbeesésből merített céltudatosságot. – Egy emberhez méltó életre – válaszolt határozottan. A titokzatos idegen megemésztette szavait, majd nagyot koppantott a földre botjával. A vas dobbanása csilingelő hanggal szólalt meg, mely eltorzította a teret. Megremegett tőle a börtön, mintha megzavart tó vizében tükröződne vissza. Hullámzani kezdett, akár a dühöngő tenger. – Jó válasz – dörmögte az idegen csuklyája mögül, majd meleg, hívogató fény gyulladt a sötétben, s a tömlöc semmivé foszlott, az egész világgal együtt.
