Az Üzlet Szabályai

   „…És reszketve kaparták, hideg csontváz kezeikkel, a gyenge hamut, és gyenge leheletük egy kis életért fújt…”

   Az elmúlt hét alatt kifejezetten könnyű útjuk volt, elsősorban Segadh vezetésének köszönhetően. A tapasztalt férfi csak utasításokat és figyelmeztetést adott, egyébként minden beszélgetést került, még éjszaka is. Vezette őket, mert büszke volt a hivatására és legyen szó bárkiről, biztonságban átviszi őket, de még Seyával sem volt hajlandó szóba állni.   
   Segadh úgy ismerte az utat, mint a tenyerét. Sokkal magabiztosabb volt, mint Antair és éppen ezért, kevésbé szigorú. Gyakrabban engedélyezett pihenőket és mértani precizitással mindig naplementekor érkezett meg velük a következő tábortűzhöz. Amíg az oldalukon van, nem fognak éhezni, ez már nappal nyilvánvalóvá vált. Megbízható íjával halálpontos volt, fehér bundájával és nesztelen mozgásával közelebb tudott lopakodni a prédához és ami a legfontosabb volt, tudta merre találja azt. Csendessége és pontossága miatt Uriel és Joachim is tartott is tőle, ezért mindig ügyeltek rá, hogy egyikük figyelje őt.

   Késő éjszakára járt az idő és Uriel éppen őrséget ült a tábortűz mellett. Ritiust figyelte, aki szokásos éber álmában jajveszékelt. A harcos egyre kevesebbet aludt és egyre kimerültebbé vált, de legalább hallása kezdett visszatérni. Igaz, egyelőre csak az üvöltésből értett. Aggódott miatta, de még jobban aggódott Glienni és Antair miatt. Antairt kevésbé féltette, mert nem tudta elképzelni, hogy bármi is komolyan kárt tudna tenni benne, de Glienni ellensége ennek a világnak az istene volt.
   A legrosszabbra még csak nem is mert gondolni. Mélyenszántó félelem kerítette hatalmába egész lényét. Gyűlölte az őrséget. Minden éjjel marcangolták a különböző gondolatok, hogy vajon mi történhetett velük.
Egyetlen forrása volt nyugalmának. A hang, ami a Labirintusban beszélt hozzá. Mikor magára maradt, éjszakánként néha megszólalt. Mióta találkozott a farkasokkal az éjszakai égbolt alatt, már nem félt tőle.
   A hangból és megmaradt társaiból merített erőt. Ők vele vannak, ők a legfontosabbak és ahogy elnézegette őket, el tudta képzelni, hogy Glienni és Antair is jól vannak és éppen ők is alszanak valahol. Szeme Ritiusról oldalra vándorolt, Joachim fekhelyére, de ő nem volt ott. A mágus komor arckifejezéssel állt a háta mögött és hirtelen felbukkanásával rendesen meg is ijesztette.

   – Kérem, kövessen! – mondta gondterhelt arckifejezéssel.
   – Mi a baj? – szorongása azonnal ráragadt, de Joachim csak komoran elindult a barlang végébe, Uriel pedig kíváncsian követte őt.
   Egészen a barlang végében állt meg és halkan szólalt meg.
   – Tudja, én világ életemben kerültem az adósságokat – sóhajtott. – Ám fájdalom, ez az ember olyasmit ajánlott, amit nem tudtam visszautasítani. Sajnálom.
   – Áruld már el miről van szó! – követelte Uriel hangosabban a kelleténél, de mikor hátrafordult, úgy látta senki nem ébredt fel a hangjára.
   – Példátlan óvatossággal járjon el. A saját érdekében – térdre ereszkedett és ujja nyomán zöld fénnyel rajzolt az érdes kőre. Uriel hiába is kérte, hogy magyarázza már el miről van szó, csak akkor szólalt meg, mikor végzett a rajzzal. – Bármit is ajánl, ne maradjon adósa. Sosem szabadul… és amennyit ér, őszintén sajnálom – mondta komolyan, majd összekulcsolta kezeit és a felhőnyelven ráolvasott a mágikus pecsétre.

   Zölden izzott fel és szép lassan, a kör közepéből egy közönséges faajtó emelkedett fel. Nem tartozott hozzá otthon, egyik oldala sem vezetett sehová. S mégis, az ajtó magától kinyílt, s a túloldalt egy pompás nappalit pillantott meg. Bársonyfotelt látott és egy óriási könyvespolcot, melynek tartalma talán beterítette volna a barlang egészét. Különös, halványsárga fény világította meg, de nem volt ideje alaposabban megvizsgálni a szobát. Egy vele egy magas férfi keze húzta el az ajtót és könnyű szabású, zöld csizmájával úgy lépett át a küszöbön, mintha nappalijának ajtaja mindig is Solsheimba vezetett volna.
   Uriel szava elakadt és egyszersmind megértette miért figyelmeztette Joachim. Maximillian Crassussal találta magát szemben. Finom mozdulattal csukta be maga mögött az ajtót és elfordított benne egy kulcsot, melyet mellényzsebébe tett, majd gondosan megtapogatta azt kívülről. Világosbarna haját zöld keménykalap fedte. Kiállása magabiztos és közvetlen volt, akár egy házigazdáé. Ajkai a végtelenségig emelkedtek mosolyra és a numen úgy vibrált körülötte akár egy viharfelhő. Urielnek nevetni támadt kedve, mikor megérezte.
   Uriel sokat tanult és erősödött mióta utoljára találkoztak, de a király apró pontszemeitől ugyanúgy frászt kapott, mint amikor először látta őket.

   Joachim felé pillantott, de a mágus már eltűnt. A porondmester levette kalapját és széles kézmozdulattal köszöntötte a kiválasztottat.
   – Üdvözletem! – mondta harsány baritonján, ügyelve arra, hogy a szűk falak ne csapjanak visszhangot. – Hogy szolgál az egészséged? Élvezed az ösvényt?
   – Maga mit keres itt? – kérdezte tátott szájjal Uriel. Tarkójáról és homlokáról izzadtságcseppek gördültek alá. – Mit akar tőlem?
   Maximillian játékosan vállat vont és még szélesebbre vonta mosolyát.
   – Hol szükség, ott segítség, de ezzel még ráérünk – legyintett.
   Körülnézett és talált magának egy megfelelő méretű sziklát. Kinyújtotta kezét és olyan mozdulatot tett, mintha a távolból akarná megmarkolni. Elhúzta kezét és a szikla pontosan a háta mögé suhant. Túl hegyes volt, hogy ráüljön ezért kezének élével elvágta azt. Helyet foglalt, széles mozdulattal keresztbe vetette lábait és alaposan végigmérte magának Urielt. Tekintete elidőzött az oldalán lévő kardon, amit csak akkor nem tartott magánál, ha aludt.

   – Gabriel jól tanított – jegyezte meg hallható irigységgel a hangjában – de ezt a kardot nem kellett volna rád bíznia.
   – Miről… – kapkodta a levegőt Uriel, de hamar összeszedte magát. – Értékelném ha elmondaná mit akar tőlem.
   – Talán sietsz valahová? – kérdezte Maximillian, kitekintve a barlang száján, a sötét éjszakába. Kinevette Uriel sértődött arckifejezését. – Tudod én is tanultam Aüérában sok-sok évvel ezelőtt. Milyen bölcsességgel látott el a Napszülte?
   Uriel behunyta szemeit és látványosan nagyot sóhajtott.
   – Mondja el miért jött ide – arcizmai idegesen rángtak. – Kérem! – tette hozzá nyomatékosan.
   Maximillian csípőre tette kezeit a sziklán ülve és sebesen rázta fejét ide-oda.
   – Nem vagy valami szórakoztató karakter, mondták már neked? – tartotta ki kezét. Uriel arckifejezése semmit sem változott. – Legyen. Ha nem vagy kíváncsi a bölcsességemre, megtartom magamnak. Beszéljünk üzletről!
   – Nem áll szándékomban üzletet kötni magával – jelentette ki vakon.
   Maximillian elengedte a füle mögött a megjegyzést.
   – Joachim a tudomásomra hozta, hogy együtt vagy a Belyaev hercegnővel, mi több, bele is szerettél. Igazi kis szívtipró lettél, nem igaz? – mosolygott szélesen és meg akarta csípni Uriel orcáját, de a kiválasztott elhajolt előle.

   – Várjon… Joachim, jelent rólam magának?
   – Persze – rándult meg a porondmester válla. – Mit gondolsz, jókedvéből keveredik veletek? Ne légy nevetséges! – nevetett fel.
   – Úgy tudtam! – szorult ökölbe a kiválasztott keze. Joachimot kereste tekintetével, de persze nem találta sehol.
   – Ne vedd a szívedre, nem volt beleszólása – villantotta ki nyelvét. – Tisztában vagy vele, ugye? Wiese nem fogja elengedni őt.
   – Ezt nem tudhatja.
   – Fogalmad sincs, miket tudok – villant meg zöld pupillája. Elfordult és Seya felé mutatott. – Az a kislány a Rubint Toronyból mesés vagyon örököse, persze csak ha túléli a szüleit. Halott barátod törzse sem vált levegővé. Még életben vannak…
   – Hol? – kiáltott rá Uriel hevesen. – Merre vannak? És Seya, lehetséges…
   – Igen – kacagta el magát Maximillian. – Lehetséges.
   – Mondja el azonnal! Hogyan gyógyíthatom meg és…
   – Lassan a testtel! – emelte fel kezét. – Ez nem így megy. Én csupán a kínálatot ismertetem. Döntsd el, mit szeretnél megvásárolni! – előrehajolt és fölényes képet vágott. – A kislány gyógyulását? A halott barátod kívánságát? Vagy a szerelmed szabadságát?

   Uriel meghűlten állt vele szemben. Sokáig hallgatott, s Maximillian türelmesen várakozott döntésére, bal bokáját a jobb térdén nyugtatva. Ilyen kérdésre… – töprengett – mégis hogy lehet választ adni?
   – Nem bízok magában – szökkent ki a száján.
   – Senki sem szokott – mosolygott szomorkásan Maximillian.
   – Miért olyan biztos benne, hogy Wiese be fogja zárni?
   – Miért kímélted meg Antair von Solsheim életét? – vágott vissza váratlan keresztkérdéssel. – Ahogy azt korábban szerettem volna kifejteni, én is megtanultam a megfigyelés és az empátia művészetét Aüérában, ezért megértem az embereket – dőlt hátra és összekulcsolta kezeit. – Emiatt tudom, mit fogsz vásárolni, ahogyan te is tudod. Mert te, egy elhagyatott ember vagy. Ezért érzed úgy, hogy az élet igazságtalanul bánik veled, s emiatt haragszol a világra. Ezért öltesz feketét a numenben. Elvesztetted a barátod és most félsz, hogy elveszíted a szerelmedet is. Ez utóbbi félelem borotvaéles fogakkal tép a szívedbe, mégpedig azért, mert még őelőttük is elhagyott valaki, akit még náluk is jobban szerettél. Ha tippelnem kéne, azt mondanám… – pontszemei még tovább szűkültek és megtalálta válaszát, amikor Uriel nagyot nyelt. – Az anyád volt az – közölte mosolyogva.
   Uriel köpni nyelni nem tudott. Nyitott könyvnek érezte magát és szeretett volna visszavágni, de nem tudott megszólalni. A seb túl mély volt.

   – És most, válaszolok a kérdésedre. Jól ismerem Wiesét. Magányos alkat, szeret elvonulni a világ elől, de nem állítanám, hogy zárkózott lenne. Mindig nyugodt és rendkívül számitó, de pontosan megtervezett maszkja mögött egy igen szenvedélyes férfi lakozik. Nehéz észrevenni, mert nem kedveli a mulatságot, nem csábítja a szoknya susogása úgy, mint minket, de megvan a saját szenvedélye. A tanulás és a megismerés szépsége. Szerinte a világ minden dolgát meg lehet és meg is kell magyarázni. Az érzéseket nem mindig lehet megmagyarázni, ezért nincs velük jó kapcsolatban. Logikába temeti a szívét. – lenézően prüszkölt és megcserélte keresztbe vetett lábait – Wiese egyenletként fogja fel a világ dolgait, amiben a többi ember csupán változó. Úgy gondol a kedvesedre akár egy számra. Egy problémás számra, aminek nincs helye az ő tökéletes egyenletében, ezért eltávolítja onnan. Az a része, aki emlékszik rá ki volt tíz évvel ezelőtt, nem engedi, hogy megölje, ezért egyszerűen kiemeli az egyenletből. Az ő nézőpontjából nincs más választása. Mi több, szerintem ő ezt kegyelmes cselekedetnek tartja.
   Mintha áramütés futott volna végig a kiválasztott testén. Megjelent szeme előtt a kép, ahogy Glienni a Vaskapu egy háztetőjén mesélt neki és tudta, bezárva lenni abba az aranykalitkába számára a megtestesült pokol.

   – Azt mondta… választanom kell – nyelt nagyot Uriel és összetört tekintettel figyelte a távolban alvó kislányt. – Mit kell tennem, hogy mindhárom választ megkapjam?
   – Meg kell vásárolnod őket! Üzletember vagyok, nem jótündér – arcán ideges fintor haladt át. – Jelenleg egyáltalán nem vagy fizetőképes, de én, jóságomban, hitelbe bocsátom neked az egyiket – hajolt meg kedvesen.    – Ha a jövőben fizetőképessé válsz, boldogan eladok neked más válaszokat is.
   – Mit kell fizetnem?
   – Egy válasz ára huszonhétezer Pleai aranyforint.
   Uriel a nyelvébe harapott. Tudta, hogy az aranyforint értékes, de egy darab nem sok annyit sem tartott még a markában.
   – Vagy… – állt fel a szikláról Maximillian – egy szívesség.
   – Miféle szívesség?
   – Az bármi lehet – vont vállat a király és sétálni kezdett. – Öt éved van kifizetni az összeget. Ha erre nem vagy képes vagy hajlandó, úgy segítesz nekem valamiben. Lehet arra kérlek majd, hogy masszírozd meg a hátamat, vagy arra, hogy táncolj velem – nevetett fel hangosan a hasához kapva. – Egyszer tényleg szeretnék táncolni veled. Akár most is, ha nincs ellenedre – mondta sunyi mosollyal.

   Uriel lehunyta szemeit és nyugalma alá próbálta gyűrni a porondmester messze szálló nevetését. Úgy érezte magát mintha épp a lelkét adná el, de ez elfogadható árnak tűnt a szerelme és a saját boldogságáért.
   – Ha elfogadom, mit fog tenni? Megküzd Wiesével, míg én kimenekítem?
   – Mit nem merészelsz feltételezni rólam? – emelte maga elé a kezeit védekezően. – Én rendes, istenfélő ember vagyok, sosem tennék hasonlót. Ugyanakkor… van egy üzlettársam, akinek komoly nézeteltérése akad vele. Ő a segítség, amit kínálok.
   – Kicsoda?
   – Áh, valóban – vakarta meg a tarkóját. Egyszersmind, a játékos porondmester eltűnt. Tárgyilagossá, egyenesen hivatásossá vált. – Elnézést kérek. Kiválasztott vagy, még nem ismerheted az üzlet szabályait. Engedd meg, hogy elmagyarázzam – sétálni kezdett és felemelte bal kezét, az ég felé tartva mutatóujját. – Csakis akkor fedhetem fel az üzlettársam kilétét, ha elfogadod a segítségem. Hasonlóképp, jelenleg még ő sincs tisztában a kiléteddel – középső ujját is felemelte. – Én a közvetítő szerepét töltöm be. Megszervezem, hogy találkozzatok. A közreműködésem itt véget is ér. A részleteket nektek kell megtárgyalnotok magatok között – újabb ujj került a magasba, amit kényelmetlenül tartott a többi mellett. – A tárgyalás menetétől függően szabadságodban áll nemet mondani. Ezesetben a mi egyezségünk is érvényét veszíti. Sértetlenül távozhatsz. Tekintettel léve arra, hogy még csak kiválasztott vagy, ezt biztosítom, de figyelmeztetlek: ezesetben teljesen magadra maradsz a Sárkány Palotájában. Ott sem én, sem más nem fog kapcsolatba lépni veled – a térdére tette kezét és egyenest a szemébe nézett. Szinte megsütötte pillantásával. – És a legfontosabb. Ha megállapodtok, feltétlenül teljesítened kell az általad vállalt kötelezettségeket. Ellenkező esetben, megölünk téged. A részletekről bővebben érdeklődhetsz Joachimnál, de ez minden amit feltétlen tudnod kell. Megértetted a szabályokat?

   Uriel végigmérte a királyt. Nyelvén volt egy gondolat, de inkább nem szólalt meg. Végül bólintott.
   – Az üzlettársa képes megölni Wiese Dracót? – egyenest Maximillian szemébe nézett. Pupillájában vérszomjas, idegen vadság ült.
   – Ezt senki sem tudhatja biztosan, mindenesetre kétlem. Arra viszont jó esélyt látok, hogy megfelelő ideig lefoglalja őt – mondta komolyan Crassus, majd hozzátette. – A korrektség kedvéért, elárulom, hogy más választásod is van. Wiese okvetlenül meg akarja majd előzni, hogy királynő legyen a lányból, de téged nem tarthat vissza. Ahhoz túl sokan akarnak téged a tetőn látni és ha egyszer felértél oda, visszatérhetsz érte. Esélyed van rá, hogy királyként előbb-utóbb felébe nősz.
   Uriel már gondolt erre korábban.
   – Meddig tart megmászni a Világfát? – kérdezte keserű mosollyal.
   – Változó. Avek Ryun négy év alatt megjárta. Nekem több mint negyvenig tartott.
   Uriel meglepődött és eltűnődött hány éves lehet a…
   – Százkilencvenhárom. Fiatalságom titka a kiváló boraimban és a minőségi szórakozásban rejlik – válaszolt Crassus széles mosollyal. Negyvennek nézett ki.

   Meglepődött, de aztán hamar visszatért a korábbi kérdésre.
   – Nem hagyom magára. Ő mindig egyedül volt. Azok után amit átéltünk, nem tudná elviselni… és én sem.
   – Ezesetben azt javaslom találkozz a barátommal. Legalább hallgasd meg, a döntés azután is a tiéd lesz.
   – Rendben van – egyezett bele.
   Megrágta magában a döntést mielőtt igent mondott volna. Határozott volt, de amint Maximillian kinyújtotta felé a kezét, hirtelen veszélyben érezte magát és húzódozott megszorítani.
   – Nem lehetne ezt mellőzni?
   – Ne beszélj hülyeségeket! Ha hajlandó vagy találkozni vele szorítsd meg a kezem, ha nem, akkor ne pazarold az időmet! Mással is el tudom foglalni magam.
   Uriel továbbra is hezitált. Lassan nyújtotta a kezét és néha ici-picit vissza is húzta, de végül megszorította Maximillian kezét. A porondmester azonnal rátette balját a kézfejére és vígan szólalt meg.
   – Kitűnő! Az üzlet megköttetett! Közös barátunk három napon belül felkeres majd. Sok szerencsét kívánok vállalkozásodhoz és soha ne feledd el az üzlet szabályait!

   Ahogy ezt elmondta, visszasétált az ajtóhoz. Még csak hátra sem pillantott, elővette mellényzsebéből különös, fekete, csontszerű kulcsát és elfordította a zárat. Kinyitotta az ajtót a könyvespolcos nappalival mögötte, majd átlépte a küszöböt és becsukta maga mögött az ajtót.
   Alatta zöld fény villant és az ajtó hamarosan elsüllyedt a pecsét feneketlen aljában. Ahogy Uriel átnézett alámerülő alakján, Joachimot pillantotta meg. A mágus csalódottan meredt rá és minden erejével a fejét csóválta.
   Nem beszélt vele, megkérte, hogy őrizze a tüzet és szó nélkül elvonult aludni. Nem tartott sokáig, mire Ritius rázta fel álmából. Próbált figyelni rá, megérteni mit mond. Azt hitte baj van, de csak farkasok üvöltését hallotta a fülében.
   – Mi az már? Te is megsüketültél? – taszajtotta kicsit vállon a harcos. Szemei karikásak voltak, arca beesett, de összeszedettebbnek tűnt, mint az elmúlt hetekben bármikor.

   – Mi a baj? – kérdezte álmoskásan Uriel.
   – Mit keresett itt az előbb Maximillian Crassus? – kérdezte a harcos, noha nem hallotta őt.
   Uriel nyögve sóhajtott fel és lehántotta magáról a takarót. Bundát öltöttek és egy kicsit kisétáltak a barlangból, hogy Uriel üvöltözve el tudja mondani neki, amit akart.
   – Kiderült, hogy Joachim jelent neki rólunk!
   Ritius az arcához kapott.
   – Komolyan, miért nem vertük még agyon?
   – Mert ő hozott vissza minket akkor éjszaka! – üvöltötte, majd megismételte szavait, miután a harcos közelebb hajolt – Szükségünk lesz még rá… és lehet, hogy Crassusra is!
   – Miatta csinálod? – tekintetéből könnyű volt kitalálni kiről van szó. Uriel bólintott. – Mesélj el mindent!
   Bizalmas hangon kérte, Uriel nem is hezitált, elkiabált mindent. Aggódott, hogy a többiek miképpen fogadják majd az ötletet. Másodsorban Ritius véleményétől tartott, Antair miatt még ráért aggódni.
   – Nem bízok én benne, hogyha találkozol ezzel az alakkal, olyan sok választásod lesz – gondterhelten nézett szembe vele és hosszú hallgatás után összeszedte a gondolatait. -Nem okos dolog…
   – Nem az – csóválta a fejét Uriel.
   – De bassza meg, az ördöggel is hajlandó vagyok szövetkezni, hogy segítsek rajta!

   Uriel elnevette magát, szinte szóról szóra kimondta gondolatait. Órák múlva pirkadt, Segadh és Hűvös Folyó vadászni mentek, Ritius és Uriel fát vágtak. Joachim nem tartott velük. Nem vállalkozott magától és senki sem akart vele dolgozni.
   A favágással hamar végeztek, sokat csinálták már és jól megtanulták a módját. Mindig csak pici nument kell használni, az ütés pillanatában. Uriel egész jól belejött. Ritius döntötte a fákat, ő gallyakat vágott le és jobbára egyenlő darabokra hasította őket. Felvették táskáikat és megkeresték Hűvös Folyót.
   A tetovált férfi igazán sikeres volt, az elmúlt napokban nagyon belejött a vadászat mesterségébe, oroszlánrészét Segadhtól leste el. Elmesélték ki látogatta meg őket tegnap éjszaka, mit kellene tenniük és mik a veszélyek. A sámán türelmesen végighallgatta őket és csak annyit mondott:
   – Csináljuk.

 

   Számos bátor utazó készített már térképet a Magányos Útról, de erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult. Az Út határait szinte mindig lehetett látni szabad szemmel. Zord, áthatolhatatlan hegyláncok kísérik két oldalt, de a közöttük lévő domborzat lassacskán évről évre változott. A legjobb térkép is elavult egy emberöltő alatt, mégis használták őket, mert a tábortüzek biztos pontot jelentettek.
   Voltak olyan pontok, amiket széles körrel jelöltek, mert csak hozzávetőlegesen lehetett megmondani hol akad rájuk az ember és volt köztük egy egészen különleges hely is, amit mindig a térkép mellé rajzoltak. A Déli Puszta. Mindenki előtt megjelenik egyszer, aki nyakába veszi a Magányos Utat és pontosan akkor érkezik, mikor a nap az ég kellős közepén jár.

   A Déli puszta kellemes hely volt. Ott sosem fúj a szél, s oly édes meleg járja át, hogy az ember akár meztelenre is levetkőzhet. Megesett, hogy a fáradt utazókat mély álom nyomta el a pusztán, de soha nem esett bántódásuk, s aki ott lépett át az álmok országába, az oly frissen ébredt fel, mintha egy teljes napot aludt volna.
   Segadh néhány hete járt utoljára a pusztán. Nagyon örült, hogy viszontláthatja, az út legszebb csodájának tartotta. Ösztöne azonban megállította, szörnyű veszélyt érzett meg ott. Soha életében nem érzett még ehhez hasonló páni félelmet, ezért kikerülte a pusztát. Ötlete sem volt mi költözött oda, de nem is akarta megtudni.
Gondolataiba merülve vezette a kiválasztottakat. Utasította őket, hogy ássanak egy gödröt a sekély hóba.    Lefeküdt és fülét rátapasztotta a földre. Felkelt és egy szó nélkül tovább indult, mintha minden rendben lenne. Ám alig néhány perccel később, a föld kicsit megremegett alattuk. Először nem mindenki érezte, de a remegés folytatódott és egyre erősebbé vált. A lépéseik ütemére erősödött fel, s hamarosan már nem csak a föld remegését érezték, de hallottak is valami nyomasztót és ijesztőt a távolból. Sűrűn tekintettek a hátuk mögé, de csak egy hegyet láttak, mikor Hűvös Folyó megtorpant.

   – Az a hegy… – mutatott maga mögé. – Nem úgy tűnik, mintha mozogna?
   Szkeptikusan álltak meg, de mivel Segadh nem szólt rájuk, tovább bámészkodtak. Mintha valóban közeledett volna. A föld remegése még tovább erősödött, végig szaladt a testükön, átjárta csontjaikat és libabőrbe öltöztette bőrüket.
   – Kövessetek! – parancsolt rájuk Segadh. – Csak lassan! Szorosan mögöttem haladjatok és ne forduljatok hátra.
   Kérését képtelenség volt teljesíteni. Hatalmas dolog tartott egyenesen feléjük és ők oly tempóban sétáltak, ahogy a kiskacsák totyognak az anyjuk után. Uriel tovább bírta, mint a többiek, de megtorpant, ahogy a föld remegése felmászott a lábain és megrázta testét. Vetett egy pillantást hátra.

   A közeledő hegynek egészen emberszerű formája volt, két lábon járt. Testének egésze nehéz, szürke fémből készült, a felületén néha azúrkék drágakövek csillantak meg a nap fényében. Először akkorának tűnt, mint az utat szegélyező hegyek, de csak azért, mert a felszálló köd mögé rejtőzködött. Azok a hegyek csupán a csípőjéig értek, s arcát még közelről sem lehetett látni, mivel elveszett a felhők között.
   – Nyugalom. Nincs semmi baj – fordult hátra Segadh és kézen ragadta Urielt és Seyát is, akik egyre csak a fémóriást bámulták. – Ez csak a kóválygó.
   – Elevenen el fog taposni minket! – mondott ellen Seya és sűrűn kapkodta a levegőt, úgy próbálta visszatartani a pánikot.
   – Nem fog – válaszolt hipnotikusan nyugtató hangon a kalauz – Csak gyertek szépen utánam, ne távolodjatok el!
   Bíztak benne, mást nem igen tehettek, ha életben akartak maradni. Két tucat lépés után Segadh hátranézett és megállt. Mindenkire rászólt, hogy most ne mozduljanak.

   Az utolsó rengések elviselhetetlennek bizonyultak. Az ember ösztönösen késztetést érzett, hogy a földre vesse magát. A legbátrabbnak is inába szállt a bátorsága, mikor a gigantikus talp földet ért mellettük és néma imát mondott, amikor a másik láb elemelkedett. A hótakaró méter magasra ugrott, beterítette őket. Csoda, hogy a föld kibírta óriási léptének nyomát. Újabb borzalmas rengés és még mindig éltek. A titán egyszerűen átlépte őket és folytatta örök időkig tartó útját, anélkül, hogy észrevette volna őket. Árnyéka eltakarta az utat ameddig a szem ellátott, s takarásában egyszerre hidegebb lett.

   – Gyertek! – szólt Segadh. – Maradjunk az árnyékában amíg csak lehet!
   A Kóválygót semmilyen veszedelem nem merte megközelíteni. Se vadállatok, se szellemek, még a Déli Puszta sem.
   Azt már nem! – ellenkezett Seya, de a többiek már mind elindultak és ő sem maradhatott le. Szapora tempóval igyekezték követni az óriást.
   – Ez mégis micsoda? – kérdezte Uriel.
   – Kóválygó – szólalt meg mögötte Hűvös Folyó. – Ő az, aki errefelé kóvályog.
   Segadh félmosolyra húzta ajkát, mert tökéletesen igaza volt, de nem akarta, hogy derűsnek lássák. Nem hagyta őket meghalni, mert becsületes kalauz volt, viszont nem voltak barátok, Urielt pedig egyenesen gyűlölte. Álnok, hidegvérű alaknak tartotta és semmi kétsége nem volt afelől, hogy gondolkodás nélkül átvágná a torkát, ha úgy hozná a szükség. Volt benne valami különös. Ismerte az ő jelenlétét, találkozott már vele az úton, de nem tudta behatárolni.

   – Mindig itt bolyong, ezen az úton. Oda-vissza, oda-vissza, szünet nélkül.
   – Nem volt jelenléte – emelte ki Uriel. – Él egyáltalán?
   – Meg tud mozdulni, ami nem él? – pillantott rá ádázul Segadh.
   – Meglepődnél.
   Megbeszélték Seyával. Ami él, annak van jelenléte és minél nagyobb, annál jobban érezhető. Arra jutottak, hogy a kóválygó nem élhet, legalábbis nem úgy, ahogy ők. Joachim felvetette, hogy esetleg valami ősi gépezet lehet, mint az óraműváros, de hogy akkor ki építhette, azt el sem tudták képzelni.
   Akármi is volt, nem tudták tartani vele a lépést. Gyorsan tovakóválygott szemeik elől, de árnyékában még egy darabig tudtak haladni. Örömmel mondtak búcsút a kóválygónak, távozásával ismét rájuk mosolygott a nap. Ennek örömére megpihentek és fél óra múlva folytatták az útjukat.

   Telt-múlt a délelőtt és Segadh egyre sűrűbben kémlelte a napot. Minden nap ideges volt a dél eljövetele előtt, és ahogy tovább mentek, ez az érzés csak erősödött. Megállt egy picit és alaposan körülnézett a tájon. Szélcsend uralkodott és a hegyláncokat távolibbnak találta, mint szerette volna. Nem volt biztos benne, hogy a puszta a közelben van, de jobb félni, mint megijedni.
   – Erősségetek a lopakodás? – kérdezte hirtelen. Senki sem válaszolt. – Kezdem azt hinni, hogy a Déli Puszta felé tartunk. Ha van olyan képességetek, amivel elrejtőzhetünk vagy gyorsan haladhatunk, itt az idő használni.
   – Mi van a Déli Pusztán? – kérdezte meg Ritius.
   – Nem tudom és nem is érdekel. Ki fogjuk kerülni.
   – Lehetséges ez a számunkra? – nézett körbe Joachim. – Igencsak keskenynek látom az utat.
   – A hegyek között találunk egy csapást – mutatott a távolba.

   Nem volt ellenvetés, nyakukba vették a meredek, rögös hegyi utat. Óvatosan, egymás mögött haladtak. Kötelet fűztek öveikbe a biztonság kedvéért, de a terep nem volt életveszélyes. Az időjárás kicsit sem nehezítette dolgukat, csak arra kellett vigyázniuk, hogy ne csúszanak meg az olvadó jégen. Egy óráig biztosan eltartott, de gond nélkül átjutottak, maguk mögött hagyták a Déli Pusztát és egy sűrű fenyőerdőben találták magukat.
   Uriel rögtön az első fán észrevett egy mókust és nem messze, fehér róka suhant át két domb között.
   – Vadászni kéne – vetette fel Hűvös Folyó.
   Jó ötlet volt, Segadh is látta, hogy itt rövid idő alatt egy egész éjszakára való zsákmányt tudnának ejteni, de nem álltak rosszul élelemmel. Máshol is ismert gazdag erdőt, bölcsebbnek látta továbbmenni. Mikor visszaértek az útra, Segadh megfordult. Még mindig látta maga mögött a levegő jellegzetes hullámzását, olyan volt akár egy délibáb.

   Megkönnyebbülve, jókedvvel haladtak tovább, kivéve Ritiust, aki karikás szemekkel, fáradt mozgással baktatott mögöttük. Kicsit sem hasonlított erős és hétpróbás önmagához. Szemei néha lecsukódtak és néha egyszerűen megállt. Második hete képtelen volt egy-egy óránál többet aludni, borzalmasan nézett ki.
   Seya vette vállára a feladatot, hogy lelket öntsön belé és lemaradt a sor végén kullogó harcoshoz. Addig bökdöste az oldalát, mire a harcos fáradt szeme végre megtalálta az övét.
   – Ezt ismered? – mosolygott vidáman és énekelni kezdett. – Hosszú volt a tél…
   – Kérlek… – száz másnap keservével és fájdalmával szólalt meg. – Ne fárassz még jobban.
   – Na… tudom, hogy ismered! – nézett fel rá a kislány. – Csak egy versszakot, hogy ébren maradj! …éjszakákon át egy régi ááááááá! Segítség!

   Egy pillanat alatt történt. Segadh nem tudta felfogni, hogyan nem érezte meg a közeledő alakokat. A vígan éneklő kislányt egyszer csak felkapta valaki a bundájánál fogva és elhajította, mint egy hógolyót.
   Megfordult, azt hitte valami szörnyeteget fog látni. Azt, amivel annyira nem akart találkozni a déli pusztán, de helyette egy embert pillantott meg. Egész pontosan, egy kiválasztottat. Narancsszín numen vette körül és azonnal hátrálni kezdett. Nem volt benne semmi szokatlan, egyetlen furcsaságot leszámítva. Szeme pupilla nélküli, tömény sötétség volt.
   A sikoltó kislányra pillantott, aki jajveszékelve szelte át a levegőt. Egy másik ismeretlen kiválasztott kapta el őt, de nem csak ketten voltak.
   A távolból figyelt egy harmadik is, akit egyikük sem vett észre. Amint náluk volt Seya, azonnal visszavonulót fújtak. Nagy igyekezettel rohantak el előlük, egyenest a Déli Puszta felé.

   – Seya! – kiáltotta el magát Uriel és gondolkodás nélkül utánuk eredt.
   – Állj! Ne kövessétek! – parancsolt rájuk Segadh.
   Ritius megtorpant és zavartan fordult vissza. Nem volt a helyzet magaslatán, azt se nagyon fogta fel mi történik, csak annyit tudott, hogy Seya kiált, Uriel pedig elindul. Hűvös Folyó rá várakozva, nem sokkal előtte szintén megállt.
   – Oda ne menjetek! – kiáltotta Segadh.
   – És velük mi lesz? – kérdezte nyugodt hangján.
   Segadh összeszorította ajkait és megrázta a fejét.
   – Nekik végük.

   Hűvös Folyó visszafordult. Uriel alakját már nem is látta, csak a téli tájba nem illő, fekete numen izzását, amit maga mögött hagyott. Határozottan rászólt Ritiusra és utánuk indultak.
   Segadh mérgelődve kiabált utánuk.
   – Kímélje a torkát, mester – legyintett mellette Joachim. – Itt várakozunk reájuk.
   A kalauz meglepődött, hogy egyáltalán maradt mellette valaki.
   – Te nem mész utánuk?
   – Felesleges volna – vont vállat és leült a hóban. – Hogy élnek-e vagy halnak… eddig sem én jelentettem a különbséget.
   – Téged ennyire nem érdekelnek a társaid? – kérdezte undorral Segadh. Neki sem jelentettek semmit, de ő nem mászta velük együtt a Világfát.
   – A társaim… nem szeretek így fogalmazni, de rendkívül ostobák – pillantott rá ravaszan a mágus. – Ha én is utánuk iramodok, akkor ki fog gondoskodni arról, hogy ön velünk marad? Úgyhogy mester… kérem, foglaljon helyet mellettem, míg visszatérnek – a kalauz kénytelen-kelletlen engedelmeskedett. – Megijedt tőle, nem igaz? – kérdezte mosolyogva.

   Segadh tudta kiről beszél és arca azonnal elárulta őt.
   – Néha engem is megkörnyékez a félelem – vallotta be. – A kis hölgy kivételével minden társamat láttam már gyilkos szándékkal harcolni. Gyűlölettel, haraggal. Készen arra, hogy embert öljön. Őt még nem – morfondírozott. – Tudja miképp harcol? Csukott szemmel. Nyugodtan. Figyelmesen. Abból merít erőt, hogy megérti az ellenségét. Nincs benne gyilkos szándék, még csak erőszak sem igazán – hangja egyszersmind elkomolyodott. – Én ezt rendkívül természetellenesnek és félelmetesnek találom.
Segadh nem értette a monológot, de nem is akarta érteni. A napra nézett. Egy, legfeljebb két órájuk lehetett várakozni, hogy időben elérjék a tábortüzet.

   Úgy futott, mintha nem lenne holnap. Fogait szívta minden levegővételnél, mert nehéz csizmája nem akarta követni fürge lábainak kapkodó tempóját. Nem nézett hátra, nem érdekelte, hogy követik-e társai. Hideg, eltökélt gyűlölet vezette és páni félelem. Seya biztonságáért imádkozott magában és lénye egy része tudta, hogy valaki hallja az imáit és egyre növekvő erőt kölcsönöz a tagjaiba. Suttogott a fülébe, hangosabban és gyorsabban mint a labirintusban. Oly hévvel duruzsolt, hogy csak kallódó szavakat értett belőle, a mondanivalót nem. Nem is kellett értenie. Érezte. Tomboló haragot és a vágyat, hogy megbüntesse ezeket az embereket, amiért kezet mertek emelni arra, aki számára kedves. Érzései visszhangzottak a numenben, öntudata el-elveszett futás közben. Még egyet nem… még egyet nem fog elveszteni. Csak erre tudott gondolni. Shohin halála, Glienni és Antair eltűnése, minden megpróbáltatás, a folytonos aggodalom és a felelősség. Nem bírta elviselni. Szorongása haraggá változott. Vérre szomjazva üldözte a kiválasztottakat.

   Még látótávolságban voltak, mikor elérte a Déli Pusztát. Valami hatalmas, vérfagyasztó jelenlétet érzett a távolból, de nem torpant meg. Romokat látott. Ha valamire hasonlítani akart volna, egy napkörhöz állhatott volna közel, de ha az is volt, a felismerhetetlenségig roncsolódott. Obszidián törmelék mindenütt. Lyukas, repedezett falak és széttört oszlopok. Egyedül az északi oldalon talált egy omladozó, de még jobbára használható épületet. Obszidiánból készült akárcsak a többi.
   A romok közepén a kiválasztottak egyszer csak megálltak. A horizont néha őrülten remegett előtte és csak ez állította meg abban, hogy gondolkodás nélkül lecsapjon. Nyál tódult a szájába. Szomjazott. Ha egy haja szála is görbült, ő… nem tudta akkor mit tenne, csak azt, hogy nem lenne benne senkinek sem köszönet.

   Mikor látása kitisztult, Seyát pillantotta meg a hóban. Egy harmadik sötétségszemű alak tartotta őt, de amint észrevette Urielt, elengedte a lányt, mintha már nem is lenne fontos és a fegyveréért nyúlt. Nem csak hárman voltak. A lehullott oszlopok mögül, a romok takarásából előbukkant még két ember, ha ugyan azok voltak. A szemük tiszta feketeség volt és a jelenlétük hiányzott. Talán valóban volt itt valami félelmetes, ahogy Segadh mondta, de saját érzelmeinek hevessége teljesen elvakította harmadik szemét.

   – Uriel… – szipogott Seya. Látta, hogy négyen is közelítenek felé és lassan körbe veszik. – Menekülj.
Nem hallotta őt. Dobhártyáját kitöltötte az éteri, harapós hang és a numen egyre erősödő zúgása. Seyát bámulta és észrevette, ahogy a hó vörössé válik bundája alatt. Szemei teljesen kitágultak és remegő kézzel nyúlt a kardjáért. Megszúrta ujját a markolat tüskéjével.
   – Seya! – emelte fel hangját – Most szeretném, ha becsuknád a szemed!
   Nem volt ideje megvárni, hogy megteszi-e, pedig szerette volna. Olyan élmény volt, mintha az érzelmei erősebbek lennének nála, mintha már nem tudná őket irányítani. Mikor az egyik kiválasztott felé tartott buzogányával, ösztönösen húzta végig vérző ujját a markolaton és útját állta a fegyvernek. Egy másik férfi a magasból szállt alá, de elhajolt. Ökle találkozott a hóval és narancs színében robbant fel.

   Egy pillanat sem telt el, lándzsa szúrt el a feje mellett. Megfordult és szabad kezével elkapta a kiválasztott csuklóját. Maga felé húzta, bokáját megrúgva kibillentette az egyensúlyából és átszúrta a gyomrát. Egyetlen határozott mozdulat volt, egy pillanatig sem hezitált.
   Látta, ahogy vércsepp csordogál le a nő ajkáról, de nem bámulta sokáig. Kihúzta Anatémát, mert meg kellett védenie magát a buzogánytól. Elállta a fegyver útját, de fájdalmat érzett a lapockájában. Egy nyílvessző fúrta át a hátát. Még csak arra sem volt ideje, hogy hátra forduljon, a narancs ököl az arca felé tartott. Elhajolt az ütés elől és egy felütéssel állon vágta a kiválasztottat. Az nem volt üvegállú, talpon maradt, de legalább némi távolsághoz jutott, hogy megtalálja az íjászt. Nem volt sok ideje keresgélni, ketten ütöttek rajta. Velük még nem csapott össze, egy fejszés volt és egy kardforgató. Az íjásszal együtt még összesen öten maradtak.

   A fejszét kikerülte és pengéjével felfogta a kardot, de ellenfele ügyesebb kardforgatónak bizonyult nála. Lehántotta fegyverét, oldalra lépett és vékony, tűre hasonlító kardjával megszúrta a gyomrát. Vér gyűlt Uriel szájába. Visszavágott, de csak a levegőt találta el. Bukfencet kellett vetnie, hogy elkerülje a fejszét, de miközben talpra akart állni, nyílvessző fúródott a vádlijába.
   Négyen tartottak felé. Egy ökölharcos, egy kardforgató, egy fejszés és egy buzogányos. Nem érzett fájdalmat, a sebesülései csak még inkább haraggal töltötték el és dühe még több nument vonzott az oldalára.    Torkaszakadtából üvöltött, majd elrugaszkodott. A buzogányosnak támadt, aki elállta Anatéma útját, de Uriel lendülete hátra taszította. Nem tudta bevinni a végzetes csapást, fejsze suhant a nyakának. Még időben észrevette és elkapta a fegyver nyelét. Hátra döntötte fejét és homlokával bezúzta az előtte álló férfi orrát, aki kábán tántorgott hátra, miközben Uriel széltében végig vágta a mellkasát. Anatéma ellenállás nélkül, mélyen hatolt a húsba és vér fröccsent barna bundájára. A színe… oly gyönyörű vörös színe volt. Megigézte mennyire szépséges. Vágyat érzett megkóstolni.

   Túl sokáig bámulta. Ököl csapódott a hátának és robbanás rázta meg a testét. Négy-öt métert repült a hóban, de hiába fájt olyan nagyon, üvöltve pattant fel és kardjával suhintott egyet. A mozdulat nyomában fekete numen jelent meg, penge alakjában szelte át a levegőt és felhasította az ökölharcos oldalát.
   A kardforgató félelem nélkül támadt rá. Nagyon ügyes volt és fenemód gyors, nem bírt el vele egyedül a kardjával. Szabad kezében nument sűrített össze, majd amikor úgy érezte nem bírja tovább tartani, elengedte.    Az energia pusztító sugárként távozott tenyeréből, de nem talált el senkit. Újabb nyílvessző találta el, ezúttal a háta közepén. Testét képtelen fájdalom járta át és megtorpant. Egy pillanatnyi késlekedés is elég volt, az ökölvívó eltalálta az oldalát. Ütése nyomán a numen felrobbant, robbanás rázta meg egész testét és métereket repült. Megpróbált feltápászkodni, de egy újabb nyílvessző találta el. Már azt sem érezte pontosan hol. Vért okádott a hóra.

   Az ellenség pillanatnyi szünetet sem hagyott. A buzogányos, az ökölharcos és a kardforgató egyszerre közeledtek. Minden ér kidülledt az arcán és a nyakán, télen sarjadt szakálla és bundája csupa vér volt. Több bordája is eltört, négy helyen találta el nyílvessző, kétszer vágták meg, de csak a fájdalmat érezte, a fáradtságnak nyoma sem volt.
   Torkaszakadtából vonyított, mintha próbálná maga alá gyűrni a fájdalmat, de ennél többről volt szó. Azt az óriási érzelmi hullámot próbálta meg leküzdeni, ami ily erőt adott. Nem tudott tisztán gondolkodni és érzékelése is cserbenhagyta. Vonyítását hallva, a kiválasztottak megtorpantak. Csak akkor nyerték vissza erejüket, mikor Uriel elhallgatott és feltápászkodott.

   Nagyot suhintott kardjával, hogy elválassza őket, aztán megismételte a mozdulatot. Két repülő, fekete penge suhant át a Déli Pusztán. A buzogányos szakadt el leginkább, ezért felé vette az irányt. Hirtelen megtorpant, megérezte az előtte elzúgó nyílvesszőt, míg a kiválasztott oldalirányból próbálta bezúzni a koponyáját. Torka magától üvöltött, akár a villám döreje, miközben Anatéma útját állta az acélnak. Másik kezét átjárta a numen, karom formájában folyt rajta keresztül a sötétség. Egy csapással felhasította a férfi felsőtestét. Mellkasát pillanatok alatt elborította a vér és gyomrának tartalma láthatóvá vált a mély seben keresztül, ahogy élettelenül haldokolva hullott alá a hóba.
   Ezek a kiválasztottak nem emberekként küzdöttek. Szemük sem rebbent, akármelyik társuk esett el. A kardforgató és az ökölvívó töretlenül nyomultak előre, félelem nélkül. A kardforgatóval nehezen bírt, túl gyors volt és túl precíz. Tiszta, nyugodt folyó volt, míg Uriel tomboló árvíz.

   Inkább az ökölvívót vette célba. Karmával próbálta megsebezni, de az egyenesen a karom felé ütött, de mielőtt ökleik találkoztak volna, felrobbantotta a nument. Mindkettejük keze véres ronccsá zúzódott, törött ujjaik szanaszét álltak és nem mozdultak.
   Uriel pokoli fájdalmat érzett, de semmiségnek tűnt a vérszomjhoz képest. A másik oldalról már érkezett a kardforgató. Némi teret nyert magának, ahogy kardjának éléből sugarat lőtt az alacsony, hosszúhajú férfi felé. Nem találta el és nem is próbálkozhatott újra.
   Az ökölvívó ismét támadásba lendült, de egy kézzel már könnyű volt olvasni a mozgásában. Anatémát olyan szögbe emelte, hogy annak el kelljen húznia a karját és mikor ez megtörtént, előre szökkent és erőnek erejével mellkason rúgta. A férfi tehetetlenül repült hátra, de háta azonnal nekiütközött valaminek. Egy fekete kupola állította meg testét és mire felocsúdott, Anatéma már lesújtott. Uriel velőtrázó harci üvöltéssel, átlósan vágta ketté testét válltól, derékig.

   Ahogy a kiválasztott felsőteste lassan csúszni kezdett az alsóról, már meg is fordult, hogy védje magát a kardforgató ellen, de elkésett. Mire meglátta, a férfi már át is szúrta a csuklóját. Anatéma kiesett a kezéből. Utána rögtön megszúrta a mellkasát is. Uriel éppen csak tudott tenni egy apró mozdulatot, hogy ne a szívét találja el. Irtózatos fájdalomban vonaglott, de ahogy a fogát szívta csak egyre erősebbnek és erősebbnek érezte magát. Vért köpött ellenfele szemébe, aki rögtön hátrálni kezdett, de Uriel még éppen utána tudott kapni és visszahúzta a bundájánál fogva. Magasabb és erősebb volt nála, így le tudta húzni magával a hóba. Csak egyszer ütötte meg, összeroncsolódott kezével.
   A férfi eldőlt a hóban, miközben Uriel fájdalmasan próbálta odakapni a másik kezét, de az is ugyanúgy sajgott a csuklójánál és nem mozdult rendesen.

   A kardforgató csúszni kezdett a hóban, a kardját akarta elérni, de Uriel idejében rálépett a csuklójára, ráült a mellkasára és a könyökével kezdte ütlegelni az arcát újra és újra, numennel átitatva, kímélet nélkül. A kiválasztott szemöldöke felrepedt, orra vérezni kezdett, miközben Uriel rájött, hogy így sosem fog végezni vele, ráadásul…
   A nyílvessző hamarabb érkezett, mint a gondolat. Vért hányt a kardforgató arcára, majd megidézte kupoláját, hogy megvédje magát a nyilaktól. Aztán felkelt a férfiról és halálra rugdosta a hóban. Öt jól eltalált, erős rúgás a numennel elég volt ahhoz, hogy végezzen vele, de összesen tizennégyszer rúgott bele vad üvöltések közepette.
   Folytatta volna, de elvesztette egyensúlyát és leesett a hóba. Csak nagy erőkkel tudott feltápászkodni és azon tűnődött hogyan lehet még életben és miért van az, hogy bármennyire is sérült meg, s bármilyen elviselhetetlen is a fájdalom, a numen egyre erősebb és szerteágazóbb folyamban gyűlik az oldalára.

   Próbált megnyugodni, de nem ment. A hang megsúgta neki, hogy még nem végzett. Eltűntette a kupolát és már szállt is arca felé a nyílvessző. Nagyon közel volt. Kényelmetlenül közel. Újra felgyúlt szívében a harag és rohanni kezdett az íjász felé.
   Az a tegezébe nyúlt és kifeszítette az ideget, de mindhiába. Uriel körbe vette őt fekete-bronz kupolájával és lelassított. Érezte, hogy az íjász nem fog tudni kitörni belőle. Mielőtt a kupolához ért volna, felgyorsult.
Rohant, ahogy csak tudott és eltűntette az akadályt, egy pillanattal később nyílvessző fúródott a mellkasába. Ez sem állította meg, de esetlenül folytatta útját. Mindkét keze használhatatlan volt, egyik lábat vonszolta maga mögött, de vele volt az erő. A farkas szelleme, ami vad vérszomjjal töltötte el.

   Egyenesen a kiválasztott torkának ugrott, miközben az hátrálva bíbelődött a tegezzel. Súlyával taszította a hóba és beleharapott a nyakába. Úgy érezte, mintha agyarai lennének, könnyedén tépte ki bőre alól a húst és mámor futott végig idegein ahogy meleg vér érintette nyelvét. Pont olyan volt, mint álmaiban. Újra ráharapott a nyakára, ezúttal áttörte a férfi nyelőcsövét és végzett vele.
   Megrágta a húst, két nagy rágással feldarabolta és miközben lenyelte az első falatot, tudatosult benne mit is tesz. Kiköpte az emberi húst. Gyomra sajogni kezdett, térdre zuhant, majd véresen hányt a hóba.
Mintha kihányta volna a vérszomjat, kábán ébredt teljes öntudatra.  Bicegve, oldalát fogva botorkált vissza. Minden megtett lépéssel érezte, teste arra kényszeríti, hogy dőljön el akár az űzött vad és vérezzen ki csendesen. S engedett is volna neki, mert jól esett a gondolat, hogy nem kell újabb mozdulatot tennie, de ott volt Seya és ezért, erőtartalékait már régen átlépve, mindig tett egy újabb apró lépést.

   Még mindig őrizte valaki, a távolból látta. Jelenléte iszonyatos félelemmel töltötte el. Mikor átharapta az íjász nyakát, félelmetes és győzhetetlen farkasnak érezte magát, de mikor megpillantotta ezt a férfit, már csak vak kiskutya volt. Mégsem tántorított. Meg fogja védeni Seyát. Bármi áron. Nem tudta, hogy fogja ezt megtenni, de azt igen, hogy Seya mindenáron élni fog. Akárhány sérülést vagy halált kell elszenvednie.
   A férfi szeme pupilla nélküli sötétség volt. Seya mellett álldogált és egy ujjal sem ért hozzá. Érezhetően különbözött a többiektől. Uriel látta, hogy gyűrű van az ujján és amikor ránézett az arcára, rájött, hogy találkozott már ezzel a férfival. Mielőtt átlépett a kapun. Onnan volt ilyen ismerős neki ez a borzasztó félelem. Pontosan úgy érezte magát, mint a kisfiú Joachim meséjében. Egy halhatatlannal nézett szembe, valakivel, aki már azelőtt a numen nagymestere volt, hogy léteztek volna királyok, hogy egyáltalán ember járt volna a tíz világon. Egy uzenim állt előtte.

   Szeme pupilla nélküli sötétség, arcának színe a fehér és a sárga között állt meg félúton. Feltűnően tökéletes bőre volt. Sehol egy ránc, egy seb, egy halovány folt, vagy egy anyajegy. Semmi. Sőt, arca természetellenesen szabályos és szép volt és mégsem találta volna egyetlenegy ember sem vonzónak. Egy érzés vette körül, amit nehéz pontosan meghatározni. Olyan érzés volt ránézni, mintha tükörbe nézne az ember, de nem a megszokott képmása köszönne vissza. Uriel érzékein át olyan lénynek tűnt, akiből eloroztak mindent, ami emberré teszi az embert. Érzéseit, vágyait, múltját és jövőjét, képességét a változásra és azt a homályos körvonalat, amit emberségnek hívunk. Mintha mindezt kitépték volna belőle és az embernek csak a hüvelye maradt volna. S mégis, roppant hatalmában és megjelenésében olyan hatást keltett, mintha pontosan ezen emberi értékek hiányában tudott volna kiteljesedni és a mi szemünkben, tökéletessé válni.

   Férfi volt, de ha öltözködése egy nőére hasonlított volna, az ember könnyedén annak nézhette volna. Nem bundát viselt, hanem fekete, elegáns szövetkabátot. Nyakát sállal tekerte körbe. Sötét bőrkesztyűt hordott és szürke, vastag nadrágot, melyet csizmájába gyűrt. Ébenfekete haja középen volt kettéválasztva, keretbe foglalta tökéletesen sima orcáját. Uriel a szemébe nézett és azonnal tudta. Valójában nem a kiválasztottakkal harcolt az előbb, hanem vele.

   – An? – szólalt meg a férfi. Úgy hangzott, mintha énekhangot adott volna meg egy dalhoz.
   Uriel közelebb sétált hozzá, de rá sem nézett. Minden porcikája remegett a rémülettől, de a vak céltudatosság elég volt ahhoz, hogy legyőzze. Mikor végre valahára Seya elé ért, összeesett. A kislány teljesen kétségbeesetten, sírva figyelte haldokló barátját, de bármennyire is aggódott, egyszerűen képtelen volt megszólalni vagy megmozdulni. Nem bírta elviselni az uzenim jelenlétét, behódolt a páni félelemnek.
   – Jól vagy? – kérdezte fektében Uriel, de Seya még választ sem tudott adni, csak zihált és remegett, nem is hallotta őt.
   Uriel ismét szólt volna, de torkán akadt a szava. Már nem bírta tovább. Annyira jól esett volna, ha teste megszűnne érezni. Elfáradt és minden oly nagyon fájt. Szemei lecsukódtak.
   – Kru’e – szólalt meg a sötétségszemű férfi.

   Urielhez sétált és betakarta fejét hatalmas tenyerével. A kiválasztott szemei fennakadtak és egy pillanatra, sötétség töltötte meg szemének fehérjét. Csak néhány másodpercig tartott, aztán az uzenim keze elemelkedett.
   Egyetlen érintésével elorozta fájdalmát és fáradtságát, mintha soha nem is lett volna. Értetlenül vizsgálgatta testét. Tele volt sebekkel, de nem véreztek. Sőt, határozottan átlagosan érezte magát, csak nagyon melege volt az erős, déli napsütésben. Bambán meredt az uzenimre.
   – Maga… meggyógyított engem? – kérdezte.
   Az idegen összehúzta szemeit.
   – X ’halii – mutatott Uriel mellkasára, s miközben ezt megtette, megakadt a szeme az Uriel oldalán viselt kardon. Szeme elkerekedett. – An’athe’ma? – kérdezte és ijedten lépett hátra.
   Uriel elképedve figyelte és a félelem súlya leomlott a válláról.
   – Maga egy uzenim – szögezte le Uriel. Ki kellett mondania hangosan is, hogy elhiggye.
   – Sa’sa’ri! – kiáltotta ingerülten. – U’ze’nim – énekelte ki a szót helyesen. Hangján egészen máshogyan csengett. Elvesztette rejtélyes és fenyegető élét. Fennkölt volt.

   Nyugat felé mutatott és Uriel hamarosan megérezte Ritius és Hűvös Folyó közeledtét.
   – Tun’n! – rendelkezett és a keze Seya feje felé indult.
   Uriel azonnal talpra állt és megragadta Anatéma markolatát.
   – Úgy érjen hozzá, hogy ő lesz az utolsó, akit valaha megérint! – vicsorgott.
   Az uzenim szeme elidőzött rajta, majd visszahúzta kezét.
   Hűvös Folyó hívószava törte meg a csendet. Uriel kiáltott és a két férfi futni kezdett felé. Hamar lelassultak, ahogy megláttak egy holttestet, s még inkább, amikor észrevettek egy következőt. Egy kettévágott ember undorító maradványai között sétáltak el.

   – Mi a fene… – kérdezte volna Ritius, de hirtelen körbefordult sarka körül és egészen kivirult tekintettel pillantotta meg a Déli Puszta gyönyörű napsütését. Egy darabig ott forgott, mintha valami különleges történne vele, aztán lágyan elmosolyodott és eldőlt a földön. Azon nyomban horkolni kezdett.
   Az uzenim nem foglalkozott vele túlságosan. Figyelme Hűvös Folyóra terelődött, aki szótlanul állt meg Uriel oldalán és a nyárfalevélként remegő Seyát figyelte.
   Uriel jelzett neki, a sámán pedig leült. Szokás szerint arcizma sem rendült.
   – An? – énekelte ismét az uzenim.
   – Ei – válaszolt a sámán.
   – Tut – hajtott fejet elégedetten. – Um’ma! Sji’a ana’te.
   – Azt akarja fordítsak – nézett Urielre.
   – Vara’nava As’ta’rot. Pro’ete i’var’in zul, e’lict’a Maximillian Crassus. Vi’ha – kulcsolta össze kezeit.

   – Szóval ő az – nézett egyenesen a fekete pupillákba Uriel.
   – Igen. A neve Astarot – az uzenim folytatta, Hűvös Folyó pedig fordította a szavait. – Találkozni akar Antairral és Gliennivel.
   – Mondd meg neki, hogy nincsenek itt.
   – Vo? – arckifejezése változatlan volt, de érzéseit mind a bőrükön érezték. Türelmetlen volt és haragos. Hűvös Folyó fordított.
   – Nem tudom – sóhajtott Uriel – de bízok benne, hogy életben vannak.
   – Fa’ti pa’la i’um. D’iv’io es’ta.
   – Azt mondja a sors nem engedi nekik, hogy meghaljanak, mielőtt elvégeznék a feladatukat.
   – Zé’et’na – bólintott Astarot.
   Uriel hinni akart neki. Félt tőle és nem bízott benne, de ez az ígéret némiképp megnyugtatta.

   – Kérlek kérdezd meg, hogy miért támadt ránk.
   – Látni akarta, hogy mire vagy képes – válaszolt neki anélkül, hogy megkérdezte volna.
   Úgy gondolta igaza lehet, de nem ért rá ezen tanakodni. As’ta’rot hosszasan beszélni kezdett, míg a sámán tolmácsolt Urielnek.
   – Van egy Ta’mi’ni nevű hely itt, Solsheimban. Ott tartották fogva őt. Azt hiszem a Fehér Pokol nevű börtön lehet az. Ott van egy… aus’pi. Hűvös Folyó nem ismeri a szót, de a szólamból érzi, hogy ez a valaki fontos neki.    Őt akarja kiszabadítani onnan. Wiese Draco záratta be oda mindkettejüket.
   – Mit kell tennünk?
   – Elmegyünk a börtönbe és kiszabadítjuk a társát helyette. Ő addig megütközik Wiesével. Lesz segítség is. Királyok… azt hiszem. Bevisszük őket a palotába és megtaláljuk a Vas Utat – mély levegőt vett. – Hűvös Folyó nem tudja az mi akar lenni, de az az egyetlen út a börtöne.

   A börtön szó épp elég ahhoz, hogy Uriel távol akarjon maradni tőle. Rabságának emléke hideget csempészett tagjaiba a Déli Pusztán. Ha ez nem lenne elég, az ellenség félelmetesen tornyosult fölébe. Bizonytalanul emelte összekulcsolt kezeit a szája elé. Ha sikerrel is járnak, a Panteon keze mindenütt eléri őket. Talán Aüérában van némi reményük elrejtőzni, de akkor sem mászhatják a Világfát. Nem tudta elképzelni mit tenne akkor.
   – Te mit gondolsz?
   A sámán nem sokáig maradt csendben. Határozott, acélos szemeivel pillantott rá.
   – Hűvös Folyó mindenképp elfogadja, ha jössz, ha nem.
   Uriel felkacagott, miközben gondterhelten kapott homlokához és eltakarta az arcát.
   – Ti… ti miről beszéltek? – szólalt meg végre Seya. Teste rázkódott, térdeit átkarolva beszélt. – Tényleg szövetkezni akartok vele? Glienni miatt? – emelte fel hangját. – Nem biztos, hogy Wiese bezárja őt! Lehet, hogy meg tudjuk győzni! Valamit biztosan tudunk tenni, hogy…
   – És mi van, ha nem? – nézett rá szigorúan Uriel, belé fojtva a szót. – Mi van, ha akárhogy is próbálkozunk, hajthatatlan marad. Akkor mit teszünk?

   Hangosan, felháborodva beszélt. Az ösvény nem olyasmi, amitől bárkinek is joga van megfosztani az embert. Ők szerettek kiválasztottak lenni. Neki és Glienninek az egész világot jelentette. Ez az önkényesség undorral töltötte el. Mégis milyen jogon zárja be egyik ember a másikat egy fal mögé? Ki a fene Wiese Draco, hogy megtagadja tőle az ösvényt? Világ életében gyűlölte azokat akik elvették mások szabadságát, de mindig erőtlen volt. Soha nem tett semmit. Viszont most volt hatalma.
   – Van néhány kérdésem – mondta határozottan. – Hány főt tud küldeni a segítségünkre?
   – Ut – mondta és magasba emelte három ujját.
   – Van menekülőút Utregarba?
   – Ei – bólintott az uzenim.
   – Mi a garancia, hogy képes megölni Wiese Dracót?
   – A csatamezőn nincs garancia – fordította válaszát Hűvös Folyó.

Astaroth mosolygott. Izgatott volt. Semmit nem tudtak erejéről, de legalább az bizonyossá vált, hogy nagyon is szívesen küzd meg a tudás istenével.
   Uriel hányta-vetette a dolgot, de a gondolatsor mindig ugyanoda ért vissza. Megacélozta magát és egy végzetes mozdulattal kezet nyújtott. Csak bal kezét tudta mozgatni, ami máris gyógyulni kezdett, jobb kezének ujjai viszont továbbra is töröttek maradtak.
   Astarot nem rázta meg a kezét, szemlátomást nem értette mit akar.
   – Aq’hiri va’lu tre’a.
   – Azt mondja elvisz minket a Keresztutakhoz.
   A két kiválasztott zavartan nézett egymásra, de Hűvös Folyó megfejtette, hogy As’ta’rot akarata szerint tudja mozgatni a Déli Pusztát. Megkérték, hogy várjon, míg a sámán megkeresi hátramaradt társukat és a vezetőjüket.
   Uriel kézen fogta Seyát és kicsit arrébb vitte, hogy kiszabaduljon a sötétszemű férfi jelenlétéből. A napsütötte pusztát holttestek szegélyezték és Uriel bárhogy is próbálta kerülni őket, áldozatai úgy tűnt megannyiszor lába elé teremnek.

   – Nem csuktad be a szemed, ugye? – kérdezte, mikor kicsit távolabb kerültek. Megérzése megállta helyét, a kislány alig észrevehetően megrázta fejét. – Sajnálom. Nem akartam, hogy ilyennek láss engem – sóhajtott szégyenkezve. – Azt hiszem megszállt valami. A testem szinte magától mozgott.
   – Nem – nézett fel rá szomorú szemeivel Seya. – Emlékszel mit mondtam neked, mikor először találkoztunk? – szünetet hagyott és megfogta a férfi csuklóját. Szeme egy pillanatra fennakadt, de pupillája hamar visszatért szemgödrébe. – Te az éjjeli vihar vagy. Mindig csodálkoztam, hogy milyen kedves vagy és, hogy mennyire törődsz velünk – ajka lehervadt. – Már tudom, hogy csakis velünk törődsz és senki mással – kezeibe temette arcát. – Megöltük azokat a kiválasztottakat, Uriel. Nem tudom, hogy ezek itt mifélék voltak, akarat nélküli bábok mint Aernonban vagy élők, de ott a barlangban… őket mi öltük meg. Halálra ítéltük őket! – ismételte fakón önmagát és nem fedte fel arcát. Sehogyan sem tudott elszámolni a lelkében dúló bűntudattal.

   Olyasmit mondott neki, amivel már tisztába került, de rosszabbul esett hallani, mint azt gondolta volna. Nem szerette ezt a világot. Úgy érezte megváltozott, mióta betette ide a lábát. Elvesztette Shohint és Puffancsot és velük együtt úgy érezte elvesztett valami roppant fontosat, amit Aüérából hozott magával. Akármi is volt az, az ártatlanságát egész biztos abban a barlangban hagyta.

   – Álmaimban négy lábon rohanok és meleg vér ízét érzem a számban. Jó érzés… mert amikor ébren vagyok, csak félek és szorongok – megnyalta száját és nem tudott a kislány szemébe nézni. – A hang arra bíztat, hogy tépjek le minden láncot és erőt vesz rajtam.
   – Nem érted, Uriel – mondta Seya és pici ujjaival megragadta a kezét. – A harag, a gyűlölet és a félelem amivel küzdöttél… az csakis a tiéd – bökött rá a szívére komolyan. – Egyes egyedül a tiéd. Az a férfi akivel Utregarban találkoztam, legalább megpróbált volna beszélni Wiese Dracóval, mielőtt a halálára tör.
   Ajkába harapott. Lehet, hogy igaza van. Glienni és Antair meg akarták ölni egymást, de ő megállította őket. S mégis, elég volt az istenre gondolnia, máris félelmet és haragot érzett.

   – Mit akarsz ezzel mondani? – nézett rá védekezően Uriel.
   – Hogy bízz önmagadban! Nem a szellemben vagy Astarotban! Hinned kell magadban és hinned kell Glienniben is! Felnőtt nő, nem nebántsvirág. Máskülönben ezek az érzések fel fognak emészteni téged és akkor csak abban lelsz majd vigaszt, hogy négy lábon rohansz és vért ontasz – mondta komolyan és ingerülten is egyszerre. Közel lépett Urielhez és kicsi kezével ütlegelni kezdte a hasát – Olyan hülye vagy sokszor! Nem hiszem el, hogy ezt pont te nem tudod még magadtól!
   Uriel hagyta, hadd üsse aztán elkapta a kezét és rámosolygott. Igaza volt. Megnyugtatta Seyát, hogy megértette mit akar.

   – Helyes! – mondta elégedetten, majd bizalmasan pillantott rá. – Tudod, én is hallok egy hangot. Bíztat, hogy gondolkozzak így, érezzek amúgy… – rázta meg a fejét, mint aki jobban tudja. – Minden éjjel azt álmodom, hogy feláldozom a saját életem, azért, hogy ő élhessen. Odaadnám érte azt a kis időmet… – mosolygott a semmibe meredő tekintettel – Tényleg megtenném, de tudom, hogy ez csupán hazugság és a barlang óta sokkal rosszabb…
   Uriel figyelme elkallódott mondandója közepén. Émelyítő álmosság ragadta magával, fájdalmai fokozatosan visszatértek tagjaiba. A napra nézett és ahogy szeme találkozott a gyönyörű fényességgel, elmosolyodott és eldőlt akár egy bábu. Összekuporodott a földön és édesen aludt nem messze a horkoló Ritiustól.
Hűvös Folyó egyedül a mágust hozta magával. Joachim tanácsára Segadhnak inkább búcsút intettek.

   Joachim azonnal munkához látott. Illedelmesen megkérte két ébren lévő társát, hogy ne zavarják, míg As’ta’rot és ő pontosan megtárgyalja a részleteket.
   Hosszú órákon át beszélgettek lehetséges bajokról és megoldásokról, míg Seya és Hűvös Folyó is kipihente magát. Joachim csak az est leszálltakor tért nyugovóra, de nem tudott aludni. Szüntelenül számolt és tervezett, mialatt társai az édes álmok mezején barangoltak. Átaludták a teljes hosszú éjszakát, s a dél már a Keresztutaknál virradt rájuk.
   Uriel ujjai összeforrtak, sebei eltűntek. Ritius visszanyerte hallását és száműzte a szeme alá ragadt karikákat. Kisimult arccal, vidáman ébredt fel. Mosolya azonban hamar lehervadt, mikor megtudta, hogy a Fehér Pokolba mennek. A királyok börtönébe.