Aki Megássa a Sírját

   „Előbb bízz tolvajban, mint orgazdában és előbb bízz orgazdában, mint uzsorásban, de egy mágusban soha, soha ne bízz.” [Vandumi közmondás]

   Mint általában, Yue idejekorán felkelt, de ennek ellenére szokatlanul kipihentnek érezte magát. Csapattársai szokás szerint még aludtak. Gyomra nagyot korgott, ezért a konyhába indult, hogy csillapítsa éhségét. A konyhában azonban már volt valaki. Olaj sercegésének hangjára és dúdolásra figyelt fel. Kíváncsian nézett be a konyhába, hogy vajon melyik társa előzte meg őt. Mint kiderült, egyikük sem. Virág sürgött-forgott a konyhában.

   – Szépjóreggelt! – köszönt, zavartalanul folytatva a tükörtojás készítését. Ezúttal is bőszabású, fekete ruháját viselte, mely lepelként borította testét nyakától a bokájáig. Egyedül bal karját hagyta szabadon, melyet csuklótól vállig színes tetoválások ékesítettek.
   Yue megborzongott.
   – Mit keresel te itt?
   – Győzelmi reggelit készítek a legaranyosabb bábjaimnak. Hogy vagy? – kérdezte felhőtlen mosollyal.
   – Sokkal rosszabbul most, hogy itt vagy – felelt őszintén és kihúzta a bronzdobozkát a zsebéből. Isten kegyelmes.

   Virág hangosan felnevetett, miközben fakanalával megfordította a tojást. Öblös, mély nevetése szaggatottan ügetett ki a torkából, majd mosolyogva Yue felé mutatott a fakanállal.
   – Te tényleg nagyon aranyos vagy, de a megérzésed helyes. Tartoztok nekem és úgy alakult, hogy tehettek értem valamit – mondta a nő mosolyogva. – Ám először, beszélgessünk. Tudod mi a célja ennek a roppant óraműnek?
   – A célja? Azt mondják az idő mérése… – megnyálazta egy hanyagul összetákolt cigaretta papírját. – Bár úgy gondolom, hogy ez elég jelentéktelen rendeltetése egy ilyen bonyolult szerkezetnek – kopogtatta le a gyűrűjén.
   – Akkor élesebb vagy másoknál. Ismered Ianus legendáját? – már rajta is volt, hogy megválaszolja saját kérdését, mire elképedve vette észre, hogy a férfi hátat fordít neki és elindul vissza a lépcsőn. – Mit gondolsz hová mész? – emelte fel hangját. A fakanál tompán csappant a fémasztalon.

   – Hamutálért, de örülnék, ha megkímélnél a meséktől. Mondd el mit kell tennem, edd meg a reggelidet, aztán intsünk könnyes búcsút egymásnak.
Virág felemelte mutatóujját és helytelenítően billentette meg azt jobbra-balra.
   – Nem, nem – tekintete fenyegetően elvékonyodott. –Szükséges, hogy alkalom adtán nélkülem is tudj döntést hozni – mondta, majd kiszedte a kész tojást és feltört még kettőt. Közben mesélni kezdett Aernon ősi istenségéről. – Ianus a kezdet és a vég kétarcú istene…
   – Ha annyi aranyforintom volna, ahány isten van a Világfán, nem fogadjuk el azt a nyamvadt megbízást – rázta a fejét, majd a szájába tette a cigarettát és tett egy lépést előre. A második már nem sikerült. A nyakán felvillant egy zöld pecsét és hátrafelé kezdett sétálni.
   – Na ide hallgass! Most leteszed a csontos kis feneked arra a székre és szépen viselkedsz!
   – A lábadat is megmaszírozom, csak hadd gyújtsak rá végre!
   Virág farkasszemet nézett vele aztán nagyot sóhajtott.
   – Nevetségesen mutat a szádban az a bűzpálca – rázta meg fejét undorral, de végül elengedte Yuét, aki gyorsan felszaladt a lépcsőn. – Na tessék! Most miattad megégett! – mondta ingerülten és levette a serpenyőt a tűz fölül.

   Yue felkapta szobájából a hamutálat és visszatért az ebédlőbe. Csettintett, kövéret szívott a füstből és úgy négy-öt szippantás után meg merte kérdezni.
   – Jól van, mi a dolgunk? – sóhajtott, miközben a füst kijött a száján és felmászott orrába.
   – Meg kell keresnetek Ianust – nézett rá Virág komolyan és levette a serpenyőt a tűz fölül. A tükörtojást egy tányérra tette és asztalhoz ült. – Jártas vagy a természettudományokban? – tett fel újabb kérdést a semmiből.
   – Úgy érzem mindjárt az leszek… – hamuzott enyhén remegő kézzel.
   Virág idegesen rázta a fejét ahogy bámulta őt és nekilátott, hogy kioktassa.
   – Minden szerkezetnek szüksége van erőforrásra. Gondolj csak a testedre. Ha nem eszel, nem működik. A Világfán jelenleg nincs olyan hatalmas erőforrás, ami képes volna mozgásban tartani az óraművárost.
   – Mit akarsz mondani ezzel? – hamuzott Yue. – Azt, hogy Ianus létezik és miatta mozog a gépezet?
   – Nos, ez az én elméletem, de nem volna érdekes utánajárni? – kérdezte csillogó szemekkel.
   – És mégis, hogy akarod megkeresni?
   – Á! – kiáltott fel Virág és integetni kezdett ujjával. Egészen olyan mozdulat volt, mintha egy tanár megfedné a diákját. – A legfontosabb kérdés sohasem a hogy, hanem a miért! – döntötte előre nyakát. – Az óra okkal számol ily fáradhatatlanul. Hallod? – kérdezte az ablakra mutatva.
   – Tikk. Takk. Tikk. Takk – mondta az óraműváros.
   – Tudni akarom miért számol ilyen nagyon – folytatta Virág és megpróbálta elhessegetni a füstöt arca elől.
   – A hogy azért mégiscsak jobban érdekel.
   – Nos, hamarosan azt is meglátod.

   Saturn negyed. A Homályos Palota.
 
   Nihaviel gépies, súlytalan lépteivel közelítette meg a zavart őröket, akik kezükbe vették fegyvereiket és ambivalens érzelmekkel figyelték őt, tanakodva, hogy mit is tegyenek. Kerek arca, pisze orra, fényes kék szeme mit sem változott, de a halál szaga terjengett körülötte. Viszolygó, természetellenes érzést keltett mindenkiben, akihez közel merészkedett. A nyakán körbefutó sebhely nem engedte, hogy bárki elfelejtse hogyan fejezte le őt ifjabb Jasr Bolvar másfél évvel ezelőtt, a döntő éjszakáján.
   Az őrök nem tudták mit tegyenek. Zavartan tekintettek egymásra, míg egy szolgáló rohant ki a palotából és közvetítette az úr parancsát. Megkönnyebbülten tették vissza fegyvereiket és tovább engedték a nőt, kinek kifejezéstelen arca egy pillanatra sem mutatott érzelmet vagy tudatosságot. Reájuk sem tekintett. Lassú, kimért ütemben lépett be a palota tárt kapuján.
   Nem kellett hosszú sétával fárasztania magát. A város ura előzékenyen elébe ment. Ifjabb Jasr Bolvar összeroppant szívvel mérte végig.

   – Boldoggá tesz, hogy ismét láthatlak, Jasr – még a hangja sem változott. Jelenléte olyan volt, mintha megforgatnák benne a kést. Mélyen belül úgy érezte, meg is érdemeli ezt a büntetést.
   – Hogy vagy képes tükörbe nézni?
   – Elnézést? – kérdezte Nihaviel.
   – Te nem ő vagy – mondta teljes bizonyossággal Jasr. – Ne feledd, hogy én király vagyok az emberek között. Mutasd magad, azonnal! – követelte ökölbe szorított kézzel. – Különben újra megszabadítom fejétől ezt a bábot!
   Pillanatnyi csend suhant át a szobán és amikor Nihaviel mosolyra húzta a száját, még Jasr teste is megborzongott a hidegtől.
   – Nem… – suttogta. Hangja változni kezdett, egy másik nő mély, öblös hangjává. – Nem hiszem, hogy megtennéd.

    Nihaviel teste erőtlenül rogyott össze a szőnyegen. Izmai felmondták a szolgálatot, fekete fény gyulladt élettelen szemeiben. A holttest hirtelen rándult egyet, mintha áramütés érte volna, majd hátra vetette fejét és hatalmasra tárta ki száját, arcizmai abnormálisan hosszúra nyújtották állát. Kinyújtott nyelve hegyéből egy fekete rózsa virágzott ki, temérdek szár sarjadt belőle és kúszott a föld felé. Apró levelekké szakadtak szét, amik sötét hamuvá porladtak, rózsák alakját vették fel. Átható ködként rejtették el Nihavielt. Jasrnak várnia kellett, amíg a fekete, egymásutánban elrothadó és újjászülető virágok eltűnnek. Három alakot fedtek fel.
   Az első Nihaviel volt, összegörnyedve ült a padlón, akár egy bábú. Izmai teljesen elernyedtek. Mellette egy alacsony, vékony férfi állt sápadt bőrrel és kellemetlen kék szemekkel. Előttük állt a bábmester. Nem így képzelte el. Nem volt jelenléte, de megjelenése magabiztosságot, erőt és egyfajta perverz kegyetlenséget árasztott. Fiatalabbnak tűnt nála és szemet szúrt neki a többi tetováláson átívelő ouroboros.

   – Nem számítottam rá, hogy álcám rejtve marad, de szokásom a megfelelő időben felfedni magam – keze íves mozdulatot írt le, meghajlott mellkasa előtt. Fejét kissé megdöntötte, szemeit behunyta, tetovált karját kitárta. Egy lélegzet után emelkedett vissza egyenes állásba, lassú kecsességgel. – Engedd meg, hogy bemutatkozzam. Én vagyok a Megújulás Fekete Virága. A nevem Eurydice Amyrtaeus, az Üvegváros mágusa.
   Yue felszisszenve fordította el a fejét. Hát persze… – gondolta.
   – Ki más tenne ilyet… – jegyezte meg fortyogva Jasr. Haragját tapintani lehetett az előcsarnokban. – Kerestem a módját, hogy üzenjek neked. Hogy elmondjam: akárhol is rejtőzködsz… bármely világba is menekülsz, megtalállak. Ha kell, a föld alól kaparlak ki, lerángatlak a mennyekből és a kínok kínjának vetlek alá, amiért meggyaláztad azt, ami számomra a legkedvesebb – üres tekintetében, összpontosított céltudatosság lakozott és semmi más. – Hogy merészelsz ily szenvtelenül a színem elé járulni?
   – Megértem a haragod, király, de nem én vagyok a forrása. Haraggal vagy telve és tehetetlenséggel. Megmérgezte a szíved. Azért jöttem, hogy elmondjam, még létezik számodra megváltás.
   – Azt hiszed mindent látsz, nem igaz, mágus? – az utolsó szó hangzását úgy nyomta meg, mintha átok vagy káromkodás lenne. – Nincs olyan hatalom, ami bűneim alól feloldozna engem és ha mégis volna, én nem fizetném meg a segítség árát.

   – Bízz bennem, király – hajolt meg Eurydice és Yue legnagyobb meglepetésére, most az egyszer igazi empátiát vélt felfedezni szavaiban. – A megváltás még nálad nagyobb bűnösök számára is létezik. Vállaltam a kockázatot, hogy találkozzak veled mert ezt, csalhatatlanul tudom. – Yue a mágus hátára pillantott. Mély magabiztosság lakozott szavaiban és egy pillanatra, szeretett volna hinni neki. – Létezik. Számodra és számára is – oldalra fordította talpát és a földön fekvő nő holttestére nézett. – Azért jöttem, hogy megkérjelek, vezess el engem Ianus csarnokába. Ott, hatalmamban áll őt feltámasztani.
   – Ily üres ígérettel akarsz becsapni engem? – emelte fel a hangját felháborodva. – Nem létezik feltámadás! Ezt még a legegyszerűbb halandó is tudja!
   – Kérlek, hallgass végig! – emelte fel a hangját Eurydice. Bal kezét kinyújtotta felé, jobbját pedig a szíve elé tette, s lépett egyet a király felé. – Igazad van, de Nihaviel és kizárólag Nihaviel számára létezik út az élet felé! Mit tudsz a Genezisről? Mivel indokolta a Háromszor-Hajlított kulcs az előző tornán küldött parancsát?

   A Genezisről még Jasr sem tudott semmit. Arról sem volt fogalma, hogy igazából miért rendelték el Nihaviel halálát. Sohasem értette, hogy Tarneo, Vhyscytek és Igaroth von Plea mégis miért adna ilyen parancsot? Nem hagyta nyugton a kérdés, hogy mégis milyen megfontolásból tették tönkre az életét?
   – Mit számít?
   – Nem gondolkoztál még rajta? Miért pont te kellett legyél hóhérja? Miért pont itt, a szülővárosában, a torna közepén? Mikor az egész Világfa Aernonra figyel. A Lusiard Arénában, százhúszezer ember előtt, a fesztivál idején? Miért nem napokkal később, miután elhagyta a várost?
   – Erőfittogtatás és a személyem ellehetetlenítése – felelte hidegen Jasr. Szemei minduntalan visszatértek a márványpadlón fekvő testre. Ő sem hitt saját állításában és ezt Eurydice is észrevette.
   – A Genezis miatt kellett így történnie. Azt a fegyvert úgy készítették, hogy csapdába ejtették az emberek lelkét és összeolvasztották őket. Minden valaha volt áldozat ereje azé lesz, aki megeszi azt az almát.
   – Ez nevetséges… – horkant fel Jasr. – A lelket nem lehetséges…
   – Küldtek egy tőrt, nem igaz? Matt, üvegszerű, zöld kristályból készült a pengéje? – Jasr döbbenten bámult a mágusra, ki egy szakember mosolyával villantotta ki a fogait. – Egyike vagyok a Genezis alkotóinak. El sem hinnéd a teljes névsort. A penge csapdába ejti a lelket és akkor működik a legjobban, ha a célpontból sugárzik az élet. Mondjuk a dicsősége pillanatában. A döntő előtt a szülővárosában – elégedetten mosolygott. – Nagyon büszkék voltunk rád. A Góliát Műhely legtitkosabb csarnokában pezsgővel koccintottunk az egészségedre. Oly kiváló munkát végeztél. Nihaviel halálával végre be tudtuk fejezni a fegyvert. Egy évtized munkája ért révbe általad.

   Jars hevesebben vette a levegőt és mondandója beszorult a torkába.
   – Csupa képtelenséget beszélsz – tagadott, de mégsem érezte lehetetlennek. A Légió kapitányait maga Shin Valderan emelte fel. Egyszerű halandók voltak, mielőtt ő nem tette őket félistenné. Lehetséges, hogy ugyanígy csinálta? Emberáldozatokkal?
   – Ami nem veszett el, az visszaszerezhető, s Nihaviel lelke most is az Administratium piramisában van! Ráadásul itt van Ianus, akinek ereje elég ahhoz, mozgásban tartsa az egész várost. A kettő segítségével, én visszaadom az életét! – szorította ökölbe kezét Eurydice. – Semmi mást nem kérek cserébe. Egyedül az óra érdekel Ianus csarnokában.
   Jasr elmélyülten gondolkozott és csak a fejét rázta. Kifürkészhetetlen tekintettel meredt Nihaviel holttestére.

   – Egy fegyver miatt… – motyogta maga elé. Nem fakasztott könnyeket, de szája megremegett, miután kínjában elmosolyodott.
   Virág közelebb sétált hozzá és nyájasabb modorát vette elő.
   – Jasr – ejtette ki a nevét halkan és bizalmasan. – Tudom, hogy ez a te vágyad. Az ő boldogsága. A városod boldogsága. Az istenek kegyetlensége megnyomorított titeket, de te még mindig helyrehozhatsz mindent. Te vagy az, aki erre vágysz. Nálad van az összes kulcs. Miért nem cselekszel, hogy megvalósítsd ami boldoggá tesz? Miért nem engeded magadnak, hogy boldog légy, Jasr? – kérdezte Virág.
   Ifjabb Jasr Bolvar kifújta régóta tartogatott levegőjét, vállai mélyre süllyedtek. Yue egy pillanatra egészen kicsinek és védtelennek látta. Elég volt szétnyitnia ajkait, Yue megérezte mit felelne.

   – Ne tegye! – mondta csalódottan.
Ha Virág is képes lett volna a pillantásával felgyújtani valakit, megtette volna, oly csúnyán nézett Yuére. Jasr azonban méregetni kezdte őt. A király néhány feszült másodpercig csendben maradt, majd Virágra nézett. Lecsukta bal szemét és amikor újra kinyitotta, élénk, narancssárga fény jelent meg pupillájában. Gyűrűje hasonló színben villogott és furcsa erő uralkodott el a szobán.
Virág megérezte a veszélyt. Felemelte kezét és ujjaival rajzolni kezdett a levegőbe, de mozgása fokozatosan lelassult, majd néhány másodperc leforgása alatt teljesen megállt. Egész teste körül élénk, narancsszín hullámok fodrozódtak, elválasztva őt a jelentől. Jasr bal szeme fenyegetően villant Yue irányába.

   – Miért jöttél vele? – kérdezte Jasr.
   – Gondoltam segítek megzsarolni egy királyt, jobban csúszik utána a reggeli – olyan ostobának találta a kérdést, hogy ezt muszáj volt kimondania, de Jasr szemeibe nézve hamar észrevette magát. – Nem jó kedvemből vagyok itt, elhiheti. Az egész csapatom a markában tartja. Szó szerint.
   – Miért figyelmeztettél engem?
   – Tudom is én… – kapott az arcához. Oldalra fordult, hogy megbizonyosodjon arról, hogy Virág nem hallja őt, de a mágus teljesen kiszakadt a jelenből. Megszorította dobozkáját. Isten kegyelmes. – Nem akarom, hogy győzzön.
   Jasr megnézte magának ezt a kiválasztottat, elgondolkozott, majd mellényzsebéből előhúzott egy ezüstösen csillogó kulcsot.
   – Tedd el! – parancsolta. – Ez az egyetlen kulcs Ianus Csarnokához. A zár hollétét később árulom el.

   Yue hálásan elvette tőle a kulcsot és elrejtette azt nadrágzsebében. Meg akarta kérdezni a királyt miért teszi ezt, de elég volt a szemébe nézni, hogy megsejtse az indokot. Bólogatott, majd így szólt:
   – Ne fogadja el az ajánlatát. Bármit megígér és bárkit elárul, hogy elérje a célját.
   Jasr sóhajtott egyet. Ismét Nihaviel élettelen testére nézett.
   – Tudom én azt nagyon jól… de ez már nem csak a mi életünkről szól.
   A király lehunyta szemeit és kiszabadította Virágot a hullámok fogságából. A mágus hamar feldolgozta, hogy mi történt vele. Egy szót sem szólt, de arca elárult mindent. Grimasza egy felbőszült fenevadé volt.
   – Döntésre jutottam – közölte vele Jasr. – Együtt működök veled, de vannak feltételeim.

   – Készséggel hallgatom – válaszolta fogcsikorgatva.
   – Az első és legfontosabb: bármi is történjék, a város egyetlen polgárát vagy vendégét sem bánthatod. Bármilyen fordulatot is vesznek az események, a halandókhoz nem nyúlhatsz. – Eurydice beleegyezőleg bólintott, Jasr pedig felemelte mutató és középső ujját – A második: nem bocsáthatom rendelkezésedre a Genezist. Magad kell megszerezd.
   – Ne aggódj miatta – villantotta fel róka mosolyát Eurydice. – Gondoskodni fogok mindezekről. Veszélyes volna még egyszer idejönnöm, ezért a kapcsolattartáshoz ezt a kiválasztottat fogjuk használni. – mondta hetykén Yuéra mutatva hüvelykujjával, mintha egy postagalamb lenne.
   – Nincs ellenvetésem. A csarnok helyét rajta keresztül fogom tolmácsolni – jelentette ki. Virág szeme elkerekedett, egy pillanatra még kétségbeesettnek is tűnt. Az ajkába harapott, de mielőtt szót emelhetett volna, Jasr ráparancsolt. – Most menj! Távozz, míg haragomat elnyomja az ígéreted reménye.

   Virág roppant elégedetlen volt, de nem volt más választása. Nihaviel ismét fekte leveleket és rózsákat okádott fel abnormáisan nagyra tárt szájából és a rózsakert elnyelte a Homályos Palota vendégeit.
   Yue hamarosan a szállásukon találta magát egy holttest és egy igen dühös mágus társaságában. Nem ők voltak az egyetlenek a konyhában. Rhanar és Jaq épp reggeliztek, Malik pedig kakaót szürcsölt és egy félig megevett szendvics maradványait tanulmányozta. A csapat egyetlen hölgytagja nem volt jelen.
   Virág úgy fújtatott Yue mellett akár egy bika. Kezét hirtelen mozdulatra emelte, de egy pillanatra megtorpant, amint észrevette, hogy nincsenek egyedül.
   – Hagyjátok minket magunkra – Rhanar és két társa mozdulatlan maradt. – Ne kelljen nekem csinálnom! Tűnjetek innen! – kiáltott rájuk Eurydice.
   Rhanar felkelt, de úgy tűnt nem szándékozik menni sehová. Sőt, közelebb lépett Virághoz, mire a zöld pecsét rögtön megvillant a nyakán.
   – Rhanar! – szólította meg Yue halkan. – Velem van dolga. Amint elrendeztük, beszélünk. Most légy szíves, menj!
   Rhanar gyanús pillantásokkal méregette a mágust.

   – Jól van, Yue – bólintott. – Megbízom benned.
   Jaq nem mondott semmit, de kifelé menet, tekintete mindent elárult. Pillantásával azt üzente, hogy a baj utolért minket. Valahol mélyen, Yue még egy kicsit boldog is volt, hogy társai végre szembesülnek azzal, amitől félt és elszánják magukat valamiféle lépésre.
   Malik Jaq nyomában loholt kifelé hangtalanul és még akkor is futott, mikor Jaq becsukta az ajtót.

   Eurydice azonnal nekiugrott. Yue nyakán felvillant a zöld pecsét. Szemhéja lecsukódott és lábai elhagyták a földet.
   – Mi történt?! – vicsorgott ingerülten. – Miről beszéltetek?!
   – Semmiről – vágta rá.
   Eurydice csípős pofonnal kínálta meg cserébe. Nem fájt. Sőt, Yue először hallotta, hogy elveszti nyugalmát és nagyon élvezte.
   – Ne merészelj hazudni nekem! – dörrent rá Eurydice. – Valamit akart tőled! Szövetkeztetek ellenem, nem igaz?
   – Mindig azok gyanúsítgatnak árulással, akik a leginkább hajlamosabbak rá – mondta a szemébe.    Virág a férfiasságába térdelt válaszul.
   Mozdulatlansága miatt Yue még csak oda sem tudott kapni pokolian sajgó családi ékszereihez. Ám hiába fájt, mégis nevetett. Látni ahogy Virág teljhatalmú mosolya megtörik és tehetetlen erőszakká alakul, megért minden fájdalmat.

   – Jól van, jól van… randevúra akart hívni téged, de nagyon szégyellős
   Virág újabb rúgást mért rá, pontosan ugyanoda és miközben Yue nevetve nyögdécselt, ismét a fenyegetés eszközéhez nyúlt.
   – Hívjam ide az egyik kis barátodat és nézzük meg ő, hogy bírja a fájdalmat? – kérdezte vészjóslóan.
   – Nem. Inkább nézzük meg, hogy viselkedsz, mikor a fenyegetéseink kiegyenlítődnek – szólalt meg, majd teste körül kék numen jelent meg, ami hamar kék lángokká alakult. – Ha azt hitted, csak a pillantásommal tudok lángokat gyújtani, tévedtél. Perzse a látásom nélkül célozni nagyon nehéz, de saját magamat gond nélkül felgyújtom és ha jól látom, ezt nem tudod megakadályozni. Nekem nem lesz bajom, csak a ruháimnak… és a zsebemben lévő kulcsnak.
   Virág csendben maradt, de Yue továbbra sem látta a reakcióit. Mindenesetre övtájékon apró lángokat gyújtott, hogy a mágus ne nyúlhasson a zsebébe.
   – Nem lennél elég gyors. Az én lángjaimmal elég egyetlen másodperc és az ezüst olvadni kezd. Egy apró kár is elég és te nem jutsz be Ianus Csarnokába. Ha megértetted, nyisd fel a szemem és tegyél le.
   Virág engedelmeskedett.

   – Ne hidd, hogy ennyi elég lesz ahhoz, hogy megmenekülj – nézett szigorúan a szemébe. – Ebben együtt vagyunk. Pontosan azért vittelek oda téged, hogy ne tudj kimászni belőle! – felegyenesedett, vett egy nagy levegőt és hagyta, hogy Yue is talpra álljon. – Az elődöntőben velem fogtok szembenézni. Ezért a következő parancsom főleg a testi épségeteket szolgálja. Adjátok fel a nagytornát.
   Ezek voltak Virág utolsó szavai hozzá. Nihaviellel együtt, fekete rózsák virágzásában tűntek el a konyhából. Amint eltűnt, Yue rögtön a férfiasságához kapott és nagy üggyel-bajjal próbált meg a kanapéhoz botorkálni. Hirtelen árnyékok fodrozódását látta a fal mellett. Cayleigh lépett elő hirtelen és karonfogva odasegítette Yuét a kanapéhoz.

   – Halottál mindent? – sziszegte két fájdalmas sóhajtás között.
   – Láttam is. Hozzak rá egy kis jeget?
   – Nincs akkora jégkockánk… – elnevette magát. Jasr Bolvar mentőövet dobott neki, de még így is teljesen kiszolgáltatottnak érezte magát. – Megpróbáltam, Cayleigh… de őszintén, szerintem nekünk annyi – konstatálta higgadtan.
   – Ne akard, hogy én is beléd rúgjak – húzta össze helytelenítőleg szemöldökét. – Ilyet nem szabad mondani. Elmeséled mi történt? – kérdezte kis hezitálás után.
   – El fogom. Amint mindenki itt lesz – mondta, majd előhúzta a kis ezüstkulcsot a zsebéből és elmélyülten bámulni kezdte.

   Egy szűk percbe tellett, mire a fiúk is visszatértek a szállásra. Az ebédlőasztal köré ültek és most, hogy együtt voltak, Yue nagy levegőt vett és hozzálátott, hogy megossza csapatával, amit tud.
   – Szóval…
   – Szavad ne feledd – szakította félbe Jaq és a konyhaszekrény egyik alsó polcában kutatott egy üveg bor után. – A fenébe veled, Yue! Megittál még egyet nem igaz? – kérdezte feldúltan, de miután kinyitotta az üveget és visszaindult, már csak legyintett a dologra.
   Miután visszaült, nagyot kortyolt a borból és körbe adta az üveget. Yue óvatlanul Maliknak is odaadta, a kisfiú pedig csillogó szemmel, ügyetlen mozdulattal próbálta megízlelni az italt, de Cayleigh észrevette mire készül. Rácsapott a kezére és elvette tőle az üveget.

   – Jól van, Yue – szólította fel Rhanar, miután kezébe vette az üveget. – Mit akar tőlünk?
   – A helyzet bonyolult. Inkább az elején kezdeném. – tárgyilagosan beszélt, mintha csak jelentést tenne. – Először is, tudom, hogy Virág mit keresett az úton. Nihaviel holttestét rejtegette ott. Ő irányítja a háttérből, azért is nem lehet megölni. Virág egy mágus az Üvegvárosból és a képességei versenyre kelhetnek egy királynőével, sőt, sok szempontból túlmutatnak azon is. Képes saját magát és az irányítása alatt álló holttesteket akár halálos sebekből is regenerálni. Nem láttam jelét, hogy ennek a képességének korlátja volna. Továbbá, mindannyiunk nyakán elhelyezett egy pecsétet, amivel szabadon irányíthat minket is. Ti nem voltatok magatoknál az út végén, de Malik és én láttuk, úgy táncoltat minket is, ahogyan csak kedve szottyan. – a kisfiú ijedten bólintott. – Virág célja eljutni egy helyre, amit Ianus Csarnokának hívnak, de erről én sem tudok sokat. Egyedül annyit, hogy nálam van ennek a csarnoknak a kulcsa és szerintem ez az egyetlen oka annak, hogy még életben vagyunk. Azonban, ez sem lesz így sokáig. Az elődöntőben Virág bábjai ellen kell harcolnunk és csak akkor maradhatunk életben, ha feladjuk a nagytornát.

   – Hogy mi? – robbant ki azonnal Rhanarból. – Teljességgel ki van zárva!
   – Nekem sem tetszik, de Virággal nem harcolhatunk.
   – Dehogynem! Meg fogunk küzdeni vele az elődöntőben!
   – Az istenit! – sziszegte Yue. – Találd már meg a józan eszed! – emelte fel hangját, de Rhanar váratlan indulattal szállt vele vitába.
   – Te meg találd meg végre a tökeidet! – pattant fel a helyéről, hatalmas izmai végig feszültek a karján. – Mégis, hogy lehetsz ennyire beszari? Miattad nyertünk tegnapelőtt az arénában! Egyedül te jutottál keresztül azon az úton! Ezt a kulcsot is megszerezted valahogy! Mindezt megtetted, de nincs benned semmilyen elhatározás, nem éhezel semmire! – folytatta a vezető, majd magára mutatott. – Igen, én a dicsőségre és a hírnévre vágyok, de legalább beismerem magamnak! Azért jöttem, hogy győzelmet arassak! Ha valaki ebben meg akar akadályozni, az utolsó dolog amit érdemel tőlem az engedelmesség!
   – Te nem voltál ott… – szólt közbe Cayleigh. – Nem tudod milyen félelmetes volt azon az oszlopon, magatehetetlenül süllyedve a halál felé – a nő ajkai lebiggyedtek, arcizmait egy furcsa remegés mozgatta át. – Fel kell adnunk. Nem ér ennyit.

   Jaq jelzés értékűen felállt helyéről és egy újabb üveg bort bontott, majdnem az egészet megitta egyhúzásra, ami minden tekintetet rá irányított. Erőteljes mozdulata, amivel az üveg alját az asztalhoz csapta, elcsendesítette a szobát. Véresen komoly arckifejezést vett fel.
   – A félelem elvakít titeket – mondta, majd először Rhanarra pillantott. – Téged a kudarc rémít meg – kezdte, majd borosüvegével végigmutatott másik két társán. – Ti pedig az életeteket féltitek, ami még ennél is szánalmasabb dolog – visszatette az asztalra az üveget. – Rhanarral értek egyet.
   – De Jaq… – ellenkezett Yue. – Itt még ha győzünk is vesztünk. Virág képes…
   – Ez nem győzelem és vereség kérdése! – tette egyértelművé. Hátrébb tolta székét és felrakta lábait az asztalra. – Mi a különbség a harcos és a katona között? – pillantott elsápadt társára. Addig szuggerálta tekintetével, míg végül válaszolt.
   – A katona parancsot teljesít. A harcos tudja, mikor harcoljon.

   – Pontosan – hunyta le csillagszemeit Jaq. – Ez, a harc pillanata. Nem bízhatjuk a sorsunkat arra a nőre. Megértem, amit a képességeiről mondtál, Yue. Tisztában vagyok vele milyen kevés esélyünk van ellene. Viszont én úgy látom, hogyha megfutunk előle és segédkezünk a tervében, azzal még komolyabb veszélybe kerülünk. Miután használod azt a kulcsot, többé semmi sem garantálja az életünket. És ha Virág meg is kímél minket, a Panteon számára politikai ellenségek, eretnekek leszünk. A legjobb esetben sem tudnánk tovább mászni a Világfát. – Yue lehunyt szemekkel hallgatta a szavait. Jaq nem mondott semmi újat. De akkor sem tudott egyetérteni vele. – Ez az a pont, ahol sorsunk válaszúthoz ér. Éppen ezért, Rhanar, arra kérlek, hogy ezt csapatként döntsük el. Mindannyian állást foglalunk és a kisebbségnek el kell fogadnia, ahogy határozunk.
   – Azzal mivel volnánk előrébb? Ez így kettő a kettő ellen. – vont vállat értetlenül Rhanar.
   – Egy valaki még nem foglalt állást – mondta Jaq és mindannyian a bal szélső székre néztek.
Malik zavart tekintettel figyelte társait és reménytelenül próbált belesüppedni a székébe. Nagyon nem akart megszólalni.
   Cayleigh hajolt át az asztalon és megnyugtató hangján beszélni kezdett hozzá. Malik boldog volt, örült, hogy megmondják hogyan kell döntenie.
   – Malik, ugye…
   – Ne szólj bele! – utasította Jaq a hangon, aminek nem lehetett ellentmondani. Malikra nézett. –    Te is a csapat tagja vagy. Osztoztál velünk minden veszélyben. Jogod van meghozni a saját döntésedet. Tiszteletben tartom és nem neheztelek majd, bárhogy döntesz is. Csak nézz mélyen a szívedbe.

   A kisfiú nagyot nyelt. Érezte az óriási felelősséget a vállain. Nem akarta elveszteni Cayleigh és Yue szeretetét ezért igazán nem akart ellent mondani nekik, de Jaq ijesztő fellépésétől is tartott. Hosszasan bámulta a harcos alakját, s észrevett benne valami egészen egyszerű dolgot, melyet a szem mégis oly könnyen eltéveszt. Egy férfit látott, aki kimondta azt, amit gondolt. Aki kiállt azért, amit helyesnek érzett. A másik oldalon Yuét látta, kinek tekintete remegett. Fájdalomban volt, kétségek között. Malik végignézett rajtuk és most először nézett igazán magába. Megkérdezte önmagától kire szeretne hasonlítani és akkor, rájött a válaszra. Nagy levegőt vett, felhúzta vállait és megacélozta magát. A szavak harci kiáltásként hagyták el a száját.
   – Rúgjuk seggbe a kurvát! – minden erejét és határozottságát beleadta ezekbe a szavakba és azonnal Cayleigh felé nézett, akinek bíbor szembogarai kikerekedtek. Nem pislogott, nem is akarta elhinni. Malik nagyon elszégyellte magát és szerette volna azonnal megölelni.
   – Ez a beszéd, kölyök! – Rhanar vasmarka landolt a vállán és bajtársiasan megszorította a kisfiú karját.

   Malik rámosolygott. Egy pillanatra ő is nagynak és erősnek érezte magát.
   A vitának vége volt. A döntés megszületett. Jaq tüstént elhagyta a nappalit és felment a lépcsőn, Malik pedig félve kért bocsánatot Cayleightől és sűrűn ígérgette, hogy minden rendben lesz és mindenáron vigyázni fog rá.
   Yue a lépcsőre meredt. Malik hozzá is odament és bocsánatot kért tőle. Közölte, hogy nem haragszik, aztán felment a lépcsőn.
   Jaq az ágyán ült és gondos, ütemes mozdulatokkal tisztogatta pipáját. Megállt az ajtóban és várta, hogy a harcos ráemelje tekintetét, de ez nem történt meg. Jaq a pipájának szentelte minden figyelmét, ezért Yue megszólította.
   – Szóval a harcos, mindig a helyes utat követi? – csóválta fejét – Akkor is, ha a biztos halál várja?
   – Igen. Ez pontosan így van – mondta és az ágya mellől előhúzott egy barna színű borosüveget. – Ülj le mellém – hangja ugyanolyan parancsoló maradt, de Yuéra nem volt akkora hatással. Szabad akaratából döntött úgy, hogy helyet foglalt.
   Jaq továbbra sem nézett rá. Fiókjából vattapálcákat vett elő és azzal próbálta felkaparni a fapipában leragadt dohánymaradékokat.
   – Ismered azt a kifejezést, hogy valaki megássa a sírját? – kérdezte. Yue bólintott és a harcos újabb kérdést intézett hozzá. – Tudod mit jelent?
   – Persze. Valaki a kardjába dől. Saját maga okozza a vesztét.
   – Pontosan, de számomra, ez a kifejezés mélyebb jelentést képvisel – mondta, majd a pipába fújt. Ismét a fiókba nyúlt és egy apró üvegcsét húzott elő, ami olajszerű anyaggal volt megtöltve.

   – Tudod egy harcos számára, a halál pillanata és a halál helye rendkívüli fontossággal bír. Vitézül küzdeni és a dicsőséget hajszolva meghalni egy csatában, meghalni a törzsedért, védelmezni az otthonodat vagy a családod… ezek dicsőséges helyek a halálhoz. Aki így hal meg, az A’turral és Schutem Virivel egyenlő a mi kultúránkban. Az ő temetésük nem gyászmenet, hanem ünnepség, sírhantjuk diadalív.
   – Mire akarsz kilyukadni? – vágott közbe Yue.
   A harcost láthatóan zavarta, hogy félbeszakították. Keze megfagyott és félbehagyta mozdulatát. Mély lélegzetet vett, elengedte a tényt, hogy megzavarták és nemes egyszerűséggel folytatta mondandóját, pontosan ott, ahol abbahagyta.
   – Velük ellentétben, olyanok is léteznek, akik becstelenséget követtek el. Gyáván viselkedtek, cserbenhagyták azokat, akiket védelmezniük kellett volna, ezért megfosztatnak az efféle végtisztességtől. Valaki… elviszi őket messzire. Egy kietlen földre, amit még sosem láttak. Aminek nincs jelentősége és nincs története. Ott, ez a valaki ásót ad a kezükbe és azt parancsolja nekik, hogy ássák meg a saját sírjukat. Miután megtörténik, ez a valaki ott helyben végez velük. A sírban, amit ástak, aztán elföldeli őket. Nincs síremlék, nincs fejfa. Ez a bizonyítéka annak, hogy nem léteztél. Az emberek elfelejtenek és ez így van jól. A halottnak is jobb, ha gyávasága egyszerűen kivész a világból, az emberek tudatából.
   Mikor elhangzott az utolsó mondat, mély hallgatásba merült. Nem kérdezett semmit, nem fűzött hozzá újabb gondolatot. Tovább folytatta pipájának ütemes tisztítását és gondosan megolajozta a fa belsejét. Yue emlékezett a temetésre és nem volt nehéz dolga azzal, hogy összerakja a képet.

   – Ez a valaki te voltál? – kérdésnek hangzott ugyan, de egy kijelentés magabiztossága volt a szavak mögött.
   – Mit gondolsz arról, amit mondtam? Mit gondolsz azokról, akik ilyen halált haltak?
   – Nem értem miért vették a fáradtságot arra, hogy megássák a sírt.
   – Ugye? – vonta fel szemöldökét Jaq és végre ránézett, de csak a szeme sarkából és csupán egyetlen pillanatra. – Furcsa dolog – morfondírozott, majd letette a pipát az éjjeliszekrényre. – Ötvenkilenc embert vittem el. Mindig ugyanoda. Voltak köztük egyszerű emberek és harcosok; kiválasztottak és halandók. Jó és rossz emberek egyaránt. Abban a helyzetben, ez nem jelent különbséget. Amikor a kezemre kerültek, az életük már véget ért és csak egyetlen dolog maradt a számukra. Egy választás. Választásuktól függetlenül mind meghaltak, de ez az utolsó választás az övék volt – hangja fokozatosan kővé dermedt és olyan tökéletesen távoli és érzelemmentes formát öltött, hogy inkább egy géphez tartozott, mintsem emberhez. – A legtöbben fel sem ismerték, hogy van választásuk. Sokan az utolsó szalmaszálba kapaszkodtak és feláldozták a méltóságukat még tíz percnyi életért cserébe. Voltak, akik imádkoztak és hiábavalóan várták isten segedelmét, de olyan furcsa emberrel is találkoztam, aki egyszerűen túl lusta volt ahhoz, hogy megtegye. Mozdulatlanul hagyta, hogy agyonüssem az ásóval. Neki volt igaza – egy szomorkás mosollyal adózott az emlékének. – Egyetértesz?
   – Igen – válaszolt és Jaq végre ránézett. Hosszasan figyelte őt, de csakis a szemeit. Nehéz volt állni a pillantását, de Yue nem fordult el, még ha izzadságcseppek is gördültek le a homlokán.

   – Akkor te miért ásod a sírodat, Yue? – kérdezte ugyanazon az érzelemmentes hangon. Fél perc szünetet is hagyott és csak utána tette hozzá. – Válaszolj.
   – Mert… – szólalt meg, mert nem bírta tovább elviselni a csendet, noha nem találta a választ. – Az ösztön miatt – mondta végül. – Az ember ösztönösen kapaszkodik az életbe. A legvékonyabb szalmaszálat is megragadja a túlélés reményében.
   Jaq vett egy mély levegőt és feszült csendben tanulmányozta az arcát. Vállára tette a kezét és szigorú, ámbár testvéries hangon szólt hozzá.
   – Pontosan ez az ösztön tart vissza téged. Tudom én, hogy minket jobban féltesz, de a félelmed forrása ugyanonnan fakad. A harcosok a haláltól való félelmüket tanulják meg legyőzni először. Mi még életünkben nekiadjuk magunkat a halálnak. Így amikor eljön értünk, nem talál senkit, akit elvihetne. Ha most hirtelen kitekerném a nyakad, az szerinted baj volna? – vonta meg a vállát. Yue meg sem tudott szólalni –Tudod sok ember ásta meg a sírját előttem, de egy harcos soha. Megküzdöttek velem, pedig mind tudták, hogy belehalnak. Felszabadultan küzdöttek és érdekes módon, általam mégis létezett számukra a megváltás. Mindre emlékszem, aki végül szembeszállt velem, mert nem hagyták, hogy megtagadjam utolsó pillanataik méltóságát. Ők megértették, hogy élni és túlélni nem ugyanaz és amikor küzdöttek, mindenükkel küzdöttek – bólogatott fejével és szigorúan nézett Yue felé.

   Yue nem bírta állni a pillantását. Visszatért a szobájába, ahol a falnak támasztva megpillantotta a Lusiard Arénából zsákmányolt dárdát. Leült az ágyra, a kezébe vette és csendes bizonytalanságban reá hajtotta fejét. Szembe kellett néznie a közelgő viharral. A kérdés csak az volt, miként.

   Zuhatag hónap hűen kezdett a nevéhez, esővel áztatta el az óraművárost. Szüntelenül kopogott a betonon, versenyzett a toronyórák folyamatos tikk-takkolásával.
   A Lusiard Aréna persze ma is dugig volt, hangulata mit sem vesztett a rájuk zúduló zivatarban.  A kiválasztottak az aréna ráccsal lezárt kapuján keresztül figyelték a tócsák kígyózó táncát. Hallgatagok voltak, de felkészültek és elszántak. A legidegefeszítőbb pillanat mindig az volt, mikor a rácsok mögül az ember megérezte az ellenfelet. Miután kisétált és szembenézett vele, már könnyebb volt. Onnan már nem volt visszaút.
   Rhanar egy versenyző tapasztalt, izgága mozdulataival igyekezett úrrá lenni a feszültségen. Malik valami sztoikus, neheztelő kifejezéssel kukucskált keresztül a rácsokon, Jaq pedig pontosan olyan volt, mint akkor a nappaliban.
   Az óra hat ötvenötöt ütött, a rácsok felemelkedtek. A közönség üdvrivalgással bátorította őket, hogy jöjjenek csak közelebb és vívjanak halálos küzdelmet. Meglepő módon, a tömeg az ő oldalukon állt.

   – A kék oldalon hölgyeim és uraim, üdvözöljék őket újra, még nagyobb buzdítással: A Meggybor csapata! – Yue egy pillanatra megtorpant. Izgalmát váratlanul mosta el az élmény, amint százhúszezer torok kiabálja, hogy: MEGGY-BOR! MEGGY-BOR! ütemes, harci ritmusként kiabálva.    – Malik, Cayleigh, Jaq, gaul törzséből, a leleményes Yue Tien és vezetőjük: A hódító! Rhanar Elhyung! – hatalmas éljenzést kaptak, Yue és Rhanar nevét kántálni kezdte a közönség. A vezető neve úgy visszhangzott a falak között, akár egy csatakiáltás.
   – Hódító? – húzta fel a szemöldökét rosszallóan Cayleigh.
   – Beszélgettem a sajtóval – kacsintott csibészesen.

   A másik oldal sem részesült sivárabb fogadtatásban, de közel sem volt olyan barátságos. Néhány üveg és egy cipő is megpróbált berepülni az arénába, míg Nihaviel csapata elérte a belső kört. Százhúszezer ember közül csak néhány vetemedett ilyesmire, de a legtöbben fújolni vagy fütyülni kezdtek, voltak akik hangosan követelték, hogy Nihavielt ne engedjék ismét az arénába lépni. A konferanszié hősiesen próbálta menteni a menthetőt, különleges őrületet vitt a hangjába és akadtak olyanok is, nem kevesen, akik kétszer olyan erővel szurkoltak Aernon szülöttjének.
   – A vörös oldalon érkezik városunk történetének legmegosztóbb csapata. Ismeritek őket! Hadd halják ma éjszaka, hogy Aernon sosem felejti el a nevüket! Üdvözöljétek őket: A megtörhetetlen Madrea; Az Elmosott Völgy Ameranja; Salersa Minalomah; Dalt, a virtuóz és vezetőjük: Nihaviel Vordysjuk.
   Ezek a kiválasztottak mindenkitől különböztek. Ők tavaly már jártak itt és dicsőséget arattak az arénában. Jól ismerték őket és az újoncok is megtanulták a leckéjüket. Rhanar kérdezősködött utánuk és felkészítette őket.

   A jobb oldalon a muzsikus, Dalt álldogált laza testtartással. Haja hosszú, összetapadt csomókba volt fogva, egészen olyan volt akár egy pók. Egy szál gitárt hozott magával egy kipingált keménytokban. Problémás alak volt, a hanggal befolyásolta az ellenségeit, az arénának pedig kiváló akusztikája volt. Mellette az újonc, Salersa mutogatott neki kezeivel, lenge, virágmintás ruhájában. Nem mintha sokat használta volna ujjait, csakis távolról harcolt. A csendes folyók Ameranja arrogáns és tudálékos embernek tűnt, rejtőzködő képessége volt akárcsak Cayleighnek.
   A Nihaviel előtt megjelenő barna bőrű nőt jobban ismerték. A neve Madrea volt, Nerni harcosa. Rojtokban végződő, bőrből készült mellényt viselt. Karjait furcsa páncél védte, könnyednek tűnt akár a selyem, de acélosan csillogott. Csuklóira durva, karmokban végződő fegyvert erősített, mely eltakarta kezét, tenyerét azonban szabadon hagyta. Madrea volt a tavalyi torna legjobbja, az akkori fődíj győztese.
   Végül, de nem utolsósorban ott volt Eurydice Amyrtaeus is, valahol a távolban, Nihaviel zsinórjai mögött, kényelmes árnyékai között meghúzódva. A báb ismét a kétvégű holdpengével érkezett, amit ránézésre egy ilyen kislány kezében el sem lehetett képzelni. Egy kézzel tartotta, teljesen előre nyújtva karját. Még Rhanarnak is elég lett volna perceken át, teljesen megfeszített karral megtartani azt a darab acélt. Nihaviel azonban tollpiheként forgatta, izmai nem ismertek határokat, megtagadta a fájdalmat és elfelejtette a félelmet. A sebek le sem lassították őt és az emberi anatómia szerint az előző körben legalább hétszer meg kellett volna halnia. A legrémisztőbb ellenség mindközül.

   Yue nagyot nyelt, ahogy szembenézett velük. Nem tudhatta, hogy Nihaviel éloholt bábokká változtatta-e Nihaviel társait is, de titokban reménykedett benne. Akkor nem fogta volna vissza magát. De így, ahogy végignézett rajtuk, különösen a gitárját mosolyogva hangoló zenészen és az őt nagy érdeklődéssel figyelő magas, szőke nőn, elhatározása megingott.
   A konferanszién volt a sor, hogy bejelentse a torna szabályait és a várakozásoknak megfelelően, meglepett minden kiválasztottat.
   – Hölgyeim és uraim! A mai küzdelemmel visszanyúlunk az ősi időkbe, Lusiard korába, arénánk gyökereihez! Amikor még nem kiválasztottak küzdöttek itt, hanem bátor halandók, akik csak egy szabályt ismertek! Ölj vagy téged ölnek! A mai küzdelemben ezért nem használunk szabályokat! Hölgyeim és uraim, szóljanak azok a harci dobok, üdvözöljék a bátrakat, tisztelegjenek harci kedvük előtt! A küzdelem nem ér véget, amíg az egyik csapat harcképtelenné válik vagy feladja a küzdelmet! Csapatok, két percetek van felkészülni! Közeleg a hét óra és hamarosan, az elődöntő kezdetét veszi!
   A Meggybor csapata visszavonult a belső körből és kupaktanácsot alkottak, az ellenfél viszont mozdulatlan volt. Egy lépést sem tettek. Harcra készen, türelmetlenül várták az óratorony kattanását. Rhanar egy pillanatra megborzongott ahogy ezt meglátta, aztán elmosolyodott. Izgalma elmosta kételyeit. Most kétségtelenül tudta, hogy ezért a pillanatért került ide. Pontosan ott volt ahol lenni akart.

   – Ne feledjétek – mondta és komolyan nézett a csapatára. Yuét oldalba bökte és biccentett egyet felé. – Együtt maradunk. Nincsenek szabályok, de ezzel most ne törődjetek. Fedezzük egymást és amikor esély kínálkozik rá, Jaq és én lecsapunk rájuk!
   – Én is le tudok csapni rájuk! – erősködött Malik immáron sokadszor.
   – Nem! – szólt rá szigorúan Rhanar. Lehajolt hozzá és átfogta tarkóját a tenyerével. – Neked vigyáznod kell a hátunkra, rendben? – férfias kisugárzása felelősségtudatot ébresztett a kisfiúban, aki beletörődve bólogatni kezdett. Levette kezét a fejéről és ökölbe szorította Malik mellkasa előtt. A kisfiú láthatólag nem tudta mit kell csinálni. – Üsd meg! Erősen! – Malik végül megütötte, gyenge izmai ellenére belevitte küzdőszellemét és elszántságát. – Ez a beszéd! – húzta ki magát, körülnézett a különféle arcokon és ragadós szenvedéllyel, feltüzelő hangerővel így fejezte be. – Ez itt a mi pillanatunk! Mutassunk be annak a kurvának!

   Mind készen álltak a csatára, szembenéztek az ellenfelükkel és hetet ütött az óra. Nem hezitáltak cselekedni. Rhanar maradt középen, Yue hátrébb lépett és a bal oldalán helyezkedett el, Malik pedig a jobbon. Jaq Rhanar mögé suhant és hátat fordított neki. Egy-egy kartávolságra álltak meg egymástól és középen elrejtették Cayleight, aki az árnyékoknak és a kedvező időjárásnak köszönhetően könnyedén elrejtőzött a numen fátylai mögött.
   Míg az ő taktikájuk az volt, hogy együtt maradnak, az ellenfelük az ellenkező megoldást választotta, egyesével akarták megtámadni őket. Nihaviel súlyos fegyverével azonnal Rhanarra támadt. Még csak meg sem kellett mozdulnia, hogy elérje a holdpengével, de az acél karon nem ejthetett sebet. Rhanar tett egy lépést előre, de a szeme sarkából észrevette a veszélyt és visszatette talpát. Madrea csapott felé karmaival. Rhanarnak nem volt helye, hogy elkerülje a támadásikat. Az egyik karmot felfogta karjával, hús kezével elkapta a holdpengét is, de a másik karom átszakította bőrét a derekánál.
   Yue hamar átlátta a csatateret és észrevette, hogy két társuk, a zenész és az újonc távolabb vesz fel állást. Gyanús volt neki az a gitár, attól tartott, hogyha elég időt hagynak neki, mindannyiójukat megbéníthatja.

   – Rhanar, feküdj! – hallották Jaq üvöltését.
   A vezető hirtelen leguggolt, ami kapóra jött, mert egy karom épp a nyaka felé tartott. Jaq átugrotta Rhanart és a levegőből arcon rúgta Nihavielt, de hiába billentette ki egyensúlyából, a bábú egy természetellenes rángással helyreugrott, mint egy keljfeljancsi. Jaq földet érés közben elkapta Madrea egyik csuklóját és egy hirtelen mozdulattal megpróbálta kitekerni. Terve nem jött össze tökéletesen, de Madrea óvatlan volt, bal kezét jóval ügyetlenebbül használta ezután.
   – El kell érnünk őket! Mielőtt megbűvöl a zenével! – kiáltotta Yue, miközben kibújt az óriási hát mögül.
   Rhanar éppen felegyenesedett és tudomásul vette az üzenetet. Súlypontemelkedését arra használta, hogy vállával földre vigye Nihavielt, hatalmas testével ledöntötte őt a lábáról, közben parancsokat osztott.

   – Segíts neki, kölyök! – parancsolt Rhanar.
   Együtt vették célba a földön gubbasztó, pókhajú Daltot, aki gyors, pattogós dallamot játszott a gitárján. Salersa feltűnően kényelmesen álldogált mellette, hátratett karokkal. Gyanús volt neki a nyugalma. A zenész elmélyülten játszott és feszült figyelemmel kísérte a frontvonalon történő csatát. Biztosan észrevette, hogy közeledtek, de rájuk sem bagózott.
   – Malik, várj! – kiáltotta és kitartotta kezét a kisfiú elé, aki a levegővétellel küszködve próbálta utolérni. – Ne menj közel hozzájuk! Támadd meg őket innen!
   A fiú magasba emelt kezeivel íves mozdulatot írt le, melynek nyomában a szél megmozdult és éles pengékként kirajzolódó hullámban hatolt keresztül a levegőn. Egy papírvékony, fénylő sárga korong jelent meg Dalt és Salersa előtt, ami pajzsként védelmezte őket. A korong megrepedt a becsapódás helyén, aztán megmozdult és átsuhant a levegőn. Yue megérezte a veszélyt és még időben hasra feküdt, egy durva mozdulattal Malik fejét is lenyomta, akit az ellenfél borotvaéles géniusza spontán hajvágásban részesített.
   Malik még a földön fekve folytatta a támadást, de Salersa egy másik sárga korongot is megidézett maga előtt. Zsonglőrködni kezdett két fegyverével, egyszerre támadta őket és védekezett. Yue felé tartott a sárga korong, közepén repedéssel. Lecsatolta dárdáját a hátáról, majd hegyét beleszúrta a földbe és két kézzel, erősen tartotta a markolatot. A becsapódás ereje majdnem kisodorta erősen megvetett lábait, de fogcsikorgatva, minden izmát megfeszítve végül talpon maradt. A repedés terjedni kezdett, de még nem tört össze.

   – Tűnj onnét, Yue! – kiáltotta Malik vékony hangján.
   Megbízott benne. Halott lett volna, ha nem teszi. A fiú támadásba lendült, amint elkiáltotta magát. Egy hatalmas szélpenge csapódott a korongba mely ripityára tört, s maradványai oszló füstként tűntek el a semmibe. Yue felkapta dárdáját és közelebb merészkedett.
   – Támadd őket tovább! Ne engedd, hogy megmozdítsa a korongot! – kiáltotta Yue és lábaiba összpontosítva a nument felgyorsult.
   Malik jól fedezte őt, szünet nélkül lövöldözött. Salersának esélye sem volt megmozdítania a védelmét. Yue a magasba ugrott és lecsapott a védelmére. Lendülete elég erőt adott neki, hogy egy csapással összetörje a korongot. Ugyanazzal a mozdulattal meg is célozta a nő oldalát, de a dárda éle úgy hatolt át a testén, mintha levegőt vágott volna.
   Egy pillanat leforgása alatt elmosódott előle mind Dalt, mind Salersa alakja és szeme jóval távolabb találta meg őket. Yue káromkodott és kiköpött. Káprázat áldozatai lettek, alighanem az a gitár volt a bűnös. Újabb korong tartott feléjük, de messze volt ahhoz, hogy veszélyes legyen. Malik üldözőbe vette a távolodó kiválasztottakat, de Yue megállította.

   – Várj! – mondta hirtelen. Árnyékok suhanására lett figyelmes ellenfelik háta mögött.
   Cayleigh lépett elő az aréna falának árnyékából. Erőfeszítésük mégsem volt hiábavaló, Salersa elbizakodott lett és mindkét korongját feléjük dobta. Cayleigh ekkor csapott le, tőrrel támadt a nőre, de mielőtt az acél a bőrhöz ért volna, a semmiből, egy újabb korong jelent meg előtte. A tőr átlyukasztotta a pajzsot és elérte Salersa bőrét, de hiába vette vérét, a seb nem volt elég mély, hogy végezzen vele.
   Dalt fordított egyet az egyik hangolókulcson majd egy hullámzó, reszkető akkordot játszott le. Cayleigh izmai elernyedtek, erőtlenül zuhant a földre. Yue kétségbeesett, a korong pontosan fölötte lebegett, esélyük sem volt megmenteni. Összeszorította fogait, szemeiben szikra gyulladt, de Salersa nem vitte be a kegyelemdöfést. Átemelte géniuszát a másik oldalra és ismét pajzsot emelt maguk elé.
   Malik kétségbeesett rohamra indult. Yue lassan követte, de közben már a háta mögé figyelt. Nem alakultak jól a dolgok. Jaq és Rhanar túlerő ellen harcolt.

   – Megállj! – kiáltott Yue. – Vissza kell mennünk!
   – Nem! – kiáltotta sipító hangján! – Meg kell védenem! – eltökélten és fáradtságot nem ismerve rohant előre.
   Yue nehéz döntéssel nézett szembe. A csata két oldalra oszlott és bármelyik elvesztése a véget jelentette volna, de Maliknak egyedül nem sok esélye lehetett. Továbbá, azt sem tartotta kizártnak, hogy Cayleigh még csatlakozhat hozzájuk, ha összetörik azt a gitárt, így végül követte a fiút.
   A korongokat kerülgetve, méterről méterre lopták a távolságot. Nem volt garanciájuk arra, hogy ellenfelük nem fog távolabb menni. Yue viszont észrevette, hogy Dalt ugyanazt az akkordot játssza újra és újra, amivel Cayleight megbénította. Abban bízott, hogy képtelen egyszerre megbénítani és illúziót kelteni.
   Malik rémisztő elánnal támadt. Orra vérezni kezdett, de még mindig nem hagyta abba a támadást és összetörte az összes idegesítő korongot.
   Yue kapott az alkalmon és rohamra indult. Lesújtott, de a penge ismét csak a káprázatot találta el. Ezúttal csak néhány lépésre vétette el őket.

   Cayleigh reszkető lábakkal, zsibbadt tagokkal, de talpra állt mellette. Malik körül már ekkor valóságos forgószél kezdett fodrozódni és Yue is sebesen rohant előre dárdájával, mikor egy émelyítően mély, zsibbasztó hang ütötte meg a fülét, érezte ahogy végighalad az egész testén. Izmai elernyedtek és hátraesett. Csak annyi erő maradt benne, hogy kicsit meg tudjon fordulni és noha tökéletesen látott és halott, képtelen volt megmozdulni. A zenész pontosan előtte üldögélt, Salersa is egy karnyújtásnyira volt tőle, de nem tudta elérni. Malik úgy négy lépéssel feküdt mögötte ugyanolyan mozdulatlanul. Cayleight ugyan kiszabadították, hamar el is rejtőzött az árnyékok közül, de ők estek csapdába helyette.
   Yue csak most figyelt fel a közönség hangorkánjára. A küzdelem hevében minden kiesik, ami nem fontos. Eddig nem hallotta a konferanszié szinte folyamatos hangját, az eső zúgását és Rhanar kiáltását, aki figyelmeztette, hogy ne üldözzék tovább az ellenséget. Rossz döntést hozott és biztos volt benne, hogy megfizetnek érte. Salersa és Dalt mozdulatlan maradt, nem közelítettek társaik felé, a zenész nem is tudott mozogni, míg a dal fogságában tartotta őket.

   A küzdelem kétségbeesett volt a másik oldalon, mindkét barátja több sebtől vérzett, de hősiesen helyt álltak. Alig bírtak kitörni a támadások záporából, de egy döntő pillanatban, Cayleigh váratlanul megjelent Ameran mögött. Tőrével szúrt felé, de a férfi ügyes érzékelő volt, észrevette a nőt. Precíz ütést mért Cayleigh csuklójára, a nő kezéből kiperdült a tőr. Cayleigh azonban nem adta fel ilyen könnyen, elkerülte Ameran ellentámadását és fojtófogásba szorította a férfit.
   Rhanar észrevette a kínálkozó alkalmat, ellibbent az orra előtt lecsapó holdpenge elől és acélöklével tiszta erőből mellkason ütötte a mozgásképtelen ellenséget. Ökölcsapása oly hatalmas volt, hogy még Cayleigh is megérezte a csapást és nehezen vette a levegőt, de nem esett komoly baja. Ameran viszont úgy terült el a földön, mint a Solsheimi hó. Rhanar még ezzel sem érte be, elkerülte a felé repülő holdpenge egyik végét és acélkarjával felfogta a másikat. Lábával hason taszította Nihavielt, ezzel szerzett némi távolságot. A bábú persze egy pillanatra sem hagyott fel gyilkos szándékával, de Rhanar hirtelen felemelte megerősített karját, melyet vörösen töltött meg a numen sebes vibrálása. Vakító fény villant és az energia sebesen csapódott be Nihaviel felsőtestébe. Ezt a támadást sem kísérelte meg kikerülni, ahogy eddig egyiket sem.

   A vakitó fény és a felszálló füst teljesen eltakarta Nihavielt. Rhanar reménykedve próbálta meglátni, hogy megölte-e, amikor váratlanul, a holdpenge belefúródott a combjába. Egy átlagos fegyverrel ez nem jelentett volna fordulópontot, de a félhold alakú pengét elég volt egy picit megcsavarni oldalra és beragadt a lábszárcsont alá. Rhanar dacolt a fájdalommal, acélkarjával elkapta a pengét, de nem tudta kihúzni. A füst elillant és Rhanar nem akart hinni a szemének. Nihaviel felsőteste egészen a gerincéig leolvadt. Testének jobb oldalán nem maradt semmi, csak az a hatalmas csont és a bordái. Fekete rózsák jelentek meg a bordák között és igyekeztek betölteni a zugokat. Izmokká, csonttá, inakká és végül bőrré változtak.
   Jaq egy pillanatra el tudott szabadulni Madrea mellől és egy öblös mozdulattal karhajlatába fogta a bábú vékony derekát, de hiába húzta, a penge megakadt Rhanar lábszárcsontjában és csak további fájdalmat okozott neki. Madrea követte a harcost, végig karmolta Jaq arcát, mire az gyomorszájon ütötte a nőt. Mielőtt Jaqnak vagy Cayleighnek esélye nyílhatott volna arra, hogy segítsen, Nihaviel lebegni kezdett. Fegyverét továbbra is az óriás lábába akasztotta és úgy húzta felfelé. Szája rendellenesen tágra nyílt, s a fekete rózsák megsokasodtak teste körül.

   Erre kellett a legjobban figyelniük. Így végzett Nihaviel Galatea Unvald társaival az előző körben. Lebegni kezdett, a többiek fölé magasodott és egyetlen sikolyt hallatott, mely azonnal végzett két kiválasztottal.
   Jaq elvesztette csendes magabiztosságát. Tapasztalata csalhatatlanul megsúgta neki, hogy nem tudja időben kiszabadítani Rhanart és képtelen sérült lábával magával cipelni a sikoly előtt.
   Rhanar teste megfeszült a félelemtől, szemei véres rémületben forogtak, fogai összeértek, de mikor megtalálta Jaq remegő tekintetét, tüstént rákiáltott.
   – Mire vársz még, te anyaszomorító? Rohanj!

   Jaq leírhatatlan grimasszal hunyta be szemeit és futni kezdett, üldözőbe véve Madreát, de nem bírta ki, hogy ne forduljon meg. Amikor meghallotta a fülsiketítő sikolyt, térdre zuhant. Vakító villanás rázta meg az arénát, a numen robbanása megmozgatta alattuk a földet és felbolygatta a levegőt.
   Rhanar mozdulatlanul feküdt a földön. Gőz szállt fel a testéből, alatta véres tócsa kanyargott, de nem ő volt az egyetlen áldozat. A robbanás nem messze Ameran mozdulatlan teste mellett történt. Nem sok maradt belőle, ha az ember először látja maradványait, nem biztos, hogy megmondja, hogy egy perce az még egy ember volt.
   Jaq egyetlen másodpercet szánt arra, hogy végig nézzen Rhanar testén és ennyi elég is volt ahhoz, hogy képét tudatába égesse és a jelen mögé zárja. Madrea már ugrott is felé, de Jaq oldalba rúgta. Míg a nő a földet éréssel bajlódott, árnyékában megjelent egy másik, aki lila numenben fürösztött tőrével egyenest a nyaki ütőere felé célzott. Cayleigh ismét csak egy hajszállal késett el. Madrea védtelen volt ugyan, Nihaviel pedig messze, de Salersa elhagyta a muzsikus oldalát. A mozdulatlan Malik és Yue hiába kiáltozott felé. Egy korong telibe találta az állkapcsát és egy másik élével felhasította combját. Sérülése és tomboló fájdalma ellenére is megpróbált talpra állni, de Salersa korongjai már egyenesen a nyaka előtt voltak és lassú, kimért mozgással szorították őt a földre. Az éles korongok a legkisebb mozdulat esetén is a halállal fenyegették. Jaq magára maradt.

   Egy pillanatra minden veszni látszott, de Yue csak most tudott egy igazán alapos pillantást vetni a mozdulatlan Madreára. Teste alig vérzett, nem látszottak rajta sebek, de mozgása darabos és esetlen volt. Bokája töredezve hajlott meg súlya alatt, csuklói nem forogtak, válla nem tudta kölcsönözni számára azt az erőt, amire szüksége lett volna. Jaq apró, precíz ütésekkel és mozdulatokkal megbénított egy-egy izmot és görcsbe rántott néhány másikat. Porcot tört, csontot repesztett és az is nyilvánvaló volt, hogy Madrea sokkal sűrűbben veszi a levegőt a kelleténél. Yue hosszú ideig törte a fejét azon, hogy mi lehet Jaq géniusza, de a férfi nem rendelkezett olyasmivel, sőt, a numen irányításához sem konyított. Jaq a puszta kezes harcművészetek mestere volt.
   Nerni harcoshoz méltóan, Madrea még ily esetlen mozgással sem habozott támadni. Jaq megvette a lábait és egy könnyed, tanári mozdulattal félretolta az arca felé tartó karmot. Éles tenyere csattant Madrea bőrpáncélján, aminek fel kellett volna fognia egy ilyen pici ütést, de a nő vért köhögött fel és térdre rogyott. Jaq ott helyben ki is akarta őt végezni, öklével sújtott le, egyenesen a meghajlott Madrea feje búbjára, ám egy hirtelen odarepülő korong útját állta. A pajzs azon nyomban széttört, amint Jaq ökle eltalálta. Madrea talpra állt és sűrű légzések közepette ismét felemelte a csuklóira erősített pengéket. Borzalmasan festett, úgy tűnt akár Malik is elbírna vele közelharcban.

   Egy másik korong repült Jaq felé, de ezt inkább elkerülte. Észrevette a felé tartó Nihavielt és tenyerének lapjával hozzáért a fegyverhez éppen a penge alatt, eltolta azt elforduló arcától és egyazon mozdulattal Nihaviel mögé került, hátra feszítve a karját. Eltörte a könyökét, de a bábú még így sem engedte el a fegyvert. Madrea nem hagyta szó nélkül, de mielőtt közel kerülhetett volna, Jaq egészen a feje búbjáig emelte a lábát. Nehéz, sáros csizmája könnyedén libbent fel és egy alighanem tudatos mozdulattal, egyenesen Madrea szemébe csapta a sarat.
   Nihaviel emelkedni kezdett, hogy ismét sikolthasson, de Jaq nem adta meg neki az esélyt. Két keze közé ragadta a bábú nyakát és egy határozott mozdulattal kitekerte azt. Oly erővel mozdította meg Nihaviel nyakát, hogy feje az ellentétes oldalra fordult. Sötét, élettelen tekintetét Jaq csillagszemeibe fúrta, de nem állt meg. Továbbra is emelkedett és továbbra sem volt igazán halott. Jaq hátrapillantott. Rhanar még mindig ott volt nem túl messze tőlük. Nekiiramodott és vonszolni kezdte társát, remélve, hogy még van benne némi élet és elég messzire tudja vinni a sikoly előtt. A robbanás megrázta a földet és elrepítette a harcost. Rhanar mozdulatlanul pörgött ki kezéből. Jaq hátáról leolvadt a ruha, bőre feketévé változott és görnyedve állt talpra, de végül büszkén kihúzta magát. Egy korong repült a hátának, de Jaq kifordította testét és a könyökének egyetlen, villámgyors mozdulatával szétzúzta, mintha olcsó játékszer lenne. Megfordult és Salersára nézett, aki összerezzent a tekintetétől.

   – Ha még egyszer megpróbálod, téged is megöllek – figyelmeztette Jaq. Nem állt szándékában feladni.
   – Ez a fickó kőből van… – szólt egy hang.
   Yue szinte meg is feledkezett róla, de a zenész még mindig ott ült mellette és olykor-olykor lejátszotta zsibbasztó akkordját. Furcsának találta a helyzetet. Ez Virág csapata volt. Biztos volt benne, hogy nem csak Nihavielt, de ezt az egész csapatot irányítja és mégis, Salersa az adott pillanatban végezhetett volna hármójukkal is. Ha megteszi, Ameran még élne és mégsem ölte meg őket. Most semmit nem tehetett a csapatáért, de beszélni még tudott. Megszólította a zenészt.
   – Hallasz engem? Mondd…
   – A társaink épp a halálig küzdenek – szakította félbe dallamos, ám meglepően vékony, kisfiús hangján. – Ez egy küzdelem Nerni harcosai között. Ilyesmit nem látsz mindennap.

 Madrea már nem lehetett ellenfele Jaqnak, de Nihaviel ismét nekirontott, miután karjainak természetellenes erejével egyszerűen helyére csavarta a saját nyakát. Nihaviel erősebb, gyorsabb és összehasonlíthatatlanul kitartóbb volt Jaqnál, a fegyverforgatáshoz azonban nem értett. A harcos még sérülten is páratlan lábmunkával kerülte el támadásait és ha egyszer-egyszer odaért a holdpenge a közelébe, tenyerével egyszerűen eltolta. Minél tovább folytatódott küzdelmük, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy nem számít Jaq hányszor üti meg Nihavielt, bármit is tesz a testével, hasztalan.  Ameddig Eurydice sértetlen, addig a bábja sem fog megállni soha. A harcost azonban vasakarat vitte előre, hiába sérült meg súlyosan a robbanásban. Bordája eltörött, több sebtől is vérzett, még arca is össze volt karmolva. Mégis megállt Nihaviellel szemben és ha ki tudta volna cselezni a fáradtságot, akár örökre is megállta volna a helyét. Yue Salersára nézett, de a nő nem mert támadni. Csak egy korongot szegezett Cayleigh torkának, a másik kettőt maga előtt tartotta és egész testében remegett. Jaq jelenléte teljesen megrémítette.

   Madrea azonban nem félt. Kockázatos lépésre szánta el magát. Míg Jaq Nihaviellel hadakozott, ő lótuszülésben leült a földre és behunyta szemeit a küzdelem kellős közepén. Még fegyvereit is levette, majd ruhájának rojtos kézellőjét leszakította, a szájába vette és erősen ráharapott. Jó pár nagy levegő után numen jelent meg ujjainak hegye körül. Ujjaival helyére roppantotta jobb vállát, majd a balt. Helyére tekerte csuklóit és két kezének együttes erejével még arra is képes volt, hogy kissé összeforrasza bokáit. A fájdalom patakokat csalt ki a nő bőréből. Belső sérülésein nem tudott segíteni, de így képes volt tovább harcolni. Megragadta egyik fegyverét, felállt, majd Jaq felé hajította azt, a nument is használva. Jaq észrevette a támadást és elhajolt.
   Nihaviel kapott az alkalmon és Jaq combja felé vágott. A férfinak nem volt elég ideje kikerülni, így megvetette lábát. Az ardent mélyen átfúrta lábát, de nem ért csontot. Megragadta Nihaviel bal karját. Átfonta rajta két tenyerét és egy könyörtelen mozdulattal, tőből leszakította azt.
   A lendület messzire vitte a harcos testét, kihúzta a combjába fúródó pengét, de mire talpra állt, Madrea eltalálta őt a másik távolból elhajított karommal. A három éles karom egyenesen hasfalába csapódott. Jaq szájából vér szaladt ki és féltérdre rogyott. Madrea és Nihaviel is felé tartottak. A holdpenge már lendült Jaq felé, aki még térden állva is tanári, precíz mozdulattal taszította el a fegyvert. Mikor Nihaviel a másik végével próbált lesújtani, Madrea váratlanul, röptében elkapta azt.

   – Őt ne! – mondta nyugodt hangján és lenézett Jaqra. Katonás vigyázzállásban állt meg ellenfele előtt. – Elismerem a virtusodat. A nagytorna után, meg kívánok küzdeni veled, egyedül.
   Jaq talpra állt. Lélegzete egy haldoklóhoz tartozott, de még mindig állt. Kihúzta a hasából a karmot, nyomában sebesen folyt vére a sáros talajra. A közönség visszafojtva figyelte mi fog történni, még az eddig folyamatosan hüledező konferanszié is hallgatott. Jaq lehajolt és a másik karmot is felvette a földről. Erőtlen mozdulattal Madrea felé hajította őket.
   – Vedd fel őket! – utasította elborult tekintettel. – Megvárom – mondta, miközben kétszer is megroppantotta nyakát és egy lassú mozdulattal és megszabadult a hajában örökösen ott csüngő hajgumitól. Barna haja eltakarta arcának jobb oldalát.
   – Nézz körül! – szólította fel Madrea, körbe mutatva az arénán, Jaq társait keresve ujjával. –    Látsz még itt bármit is, amiért érdemes harcolni? – kérdezte éles, megvető hangsúllyal.
   Nem volt foganatja. Jaq mindhalálig jött ide küzdeni. Kimért lépésekkel közeledett Madrea felé.
   Yue nem bírta tovább. Értette mit akart mondani mikor utoljára beszéltek. Úgy érezte már kínzóan jól érti, de ezt nem nézhette végig. Anélkül kiáltott rá, hogy végig gondolta volna mit mond, a szavak maguktól jelentek meg a nyelvén. Kétségbeesetten remélte, hogy szavai eljutnak Jaq fülébe az aréna fülledt csendjén át.

   – Add fel! A végsőkig küzdöttél, de vége van! – Jaq komor, marcona fintorral hallotta meg szavait, de nem tágított. Felvette alapállását. – Mi van a lányoddal?! – üvöltötte Yue. – Mi lesz Maeline-nel? – Jaq megtorpant és pusztán a név hallatára, valami megváltozott a tekintetében. – Hagyod, hogy apa nélkül nőjön fel, azért, hogy te büszkén meghalhass? Ezt szeretnéd? Ezt ígérted neki? Most kell hadba szállnia a harcosnak?
   Jaq egész lényében megfagyott. Az eső csendesen mosta bőrét. Yue szavai visszhangoztak az arénában. A tömeg és a konferanszié lélegzetvisszafojtva várta mi fog történni.
   Egy örökkévalóságnak tűnő idő után nagyot sóhajtott, válla szinteket süllyedt és a szüntelenül esőt ontó felhőkre emelte tekintetét. Yue ekkor értette meg igazán. Ahogy végignézte ezt a jelenetet és észrevette, ahogy fátyolos tekintetébe visszatér az emberség. Pontosan olyan volt, mint ő. Más emberré változott, amikor igazán harcolt. Elvesztette önmagát benne. Szívében vadabb küzdelem dúlt mint az arénában, de egy percnyi feszült csata után, az apa legyőzte benne a harcost. Térdre ereszkedett, megadóan fektette maga mellé karjait és az égnek mutatta tenyerét.

   – Feladom – mondta ki halkan, alig érthetően. S amint lelkében feladta a küzdelmet, csendesen eldőlt és eszmélete határán a hasfalán lévő sebet szorongatta.
   Madrea letérdelt a harcossal szemben. Kinyújtotta kezét, ujjainak tövében ismét megjelent a csillagfényes numen. Elhúzta Jaq karját a seb fölül és megérintette azt ujjaival, majd kissé összehúzta a bőrt.
   – Találkozunk még az ösvényen. Izgatottan várom a napot, mikor a hadisten kegyelméből, szemtől szemben megvívunk egymással – mondta Madrea, miközben elállította a vérzést. Aztán felállt, meghajolt a legyőzött harcos előtt és az aréna rácsos kapuja felé indult. Nihaviel egy darabig még nézegette a harcost, de végül követte.
   Aernon közönsége nem fütyülte ki Nihavielt és társait, nem is ünnepelték őket. Megtapsolták a küzdelmet. Kiabáltak ugyan, de ez nem a szokásos üdvrivalgás volt. Úgy tapsoltak, ahogy színházban tapsol az ember. Valami mély átszellemültséggel és tisztelettel.

   – A mindenit… – szólalt meg Dalt, miután szabadon engedte Yuét és Malikot. A kisfiú nekirohant Daltnak és ütlegelni kezdte, de Yue visszafogta őt. Miközben a zenész elindult gitártokjáért, zavartalanul folytatta mondandóját. – Madrea még senkit sem hagyott életben. Ha nem ismerném, azt mondanám, hogy szerelmes.
   Yue nem szalasztotta el az alkalmat, hogy beszéljen vele. Nem köntörfalazott, azonnal a lényegre tért.
   – Ismersz egy Eurydice Amyrtaeus nevű mágust? – kérdezte. Dalt megtorpant és tátott szájjal, megfagyott arckifejezéssel fordult vissza hozzá. – Tudod, hogy ki ő és, hogy mi a célja, igaz? – kérdezte.
   Miután a zenész felocsúdott, végigmérte Yuét és roppant diplomatikusan így felelt.
   – Meglátogatom majd a barátaid az ispotályban. Viszek némi ajándékot.
   – Kérlek… – nézett rá Yue fáradtan. – Ne hozz virágot.

   Az Adminisztrátorok végre berohantak, hogy ellássák a sebesülteket. Az elmosott völgy Ameranja meghalt. Cayleigh nem szenvedett súlyos sérüléseket, Jaq azonban igen. Őt rögtön a közeli ispotályba szállították, az orvosok féltek, hogy a belső vérzés végezni fog vele mire odaérnek. Rhanart még a helyszínen kezelésben részesítették. Még lélegzett, de csak az istenek tudták, hogy meddig. Nehéz volt elhinni. Egész teste egy véres roncs volt, bal karjának cafatjai messze a testétől terültek el.
   Malikkal együtt azonnal csatlakoztak az orvosokhoz és Yue a nument használva segített gyorsabban eljuttatni Rhanart az Arleon Domb-i ispotályba.
   Miután a harcost ellátták, közölték, hogy nincs komoly baj. Sok időre lesz szüksége, de rendbejön. Ami viszont Rhanart illette, az orvosok több mint tizenkét órán keresztül nem adtak semmilyen kézzelfogható információt. Yue és Malik az egész éjszakát átvirrasztották, kétségbeesetten néztek szembe a falról csüngő órával, melynek minden kattanása csak erősítette szívében a bűntudatot.

   A reggeli nap jól ismert vendégként toppant be az ispotály ablakán. A folyosó falai és az okosan elhelyezett tükrök messzire sugározták éltető fényét, mely visszarángatta Yuét az éber világba. Nem emlékezett mikor aludhatott el, de felébredte után Malik nem volt az oldalán. Az ablakhoz sétált és felnézett a tiszta égboltra. Gyönyörű idő volt odakint. Túl szép nap volt ez ahhoz, hogy az ember végig az ispotályban töltse, de az ő helye most itt volt. Keresett egy nővért, aki egy orvoshoz irányította, akit persze lehetetlen volt megtalálni. Kellő járkálás és kérdezősködés után végre megtalálta a rangidős nővért, aki többé-kevésbé felvilágosította. Cayleigh jól volt, csak enyhe sérülést szenvedett. Mikor Yue meglátogatta, gondosan kipárnázott ágyon ült és elmélyülten figyelte miképp forgatja őket körbe az Arleon Domb fogaskereke. Malik az ágya aljában aludt. Örült, hogy épségben találta, de sokkal komolyabban aggódott másik két társa miatt. Különösképp Rhanar ijesztette meg, hozzá ugyanis még nem engedték be. Állapotáról mindössze annyit mondtak, hogy már nincs életveszélyben, de ez önmagában még nem jelentett semmi jót.

   Beszélgetett Cayleighvel, jobbulást kívánt neki, majd hozott neki vizet és némi harapnivalót, de mihamarabb szabadulni akart. Jaq szobája felé indult, akit féltett, de még inkább vágyott arra, hogy beszélhessen vele. Az elődöntőben történtek nyomasztották és érezte, hogy erről alighanem a harcos is hasonlóképp vélekedik. Jaq felsőtestét teljesen bekötözték, még egy nyakmerevítővel is megajándékozták, de egyébként zavartalannak tűnt. Egy könyvet tartott kezében és gyengéd mozdulattal lapozott benne. Yue vetetett egy pillantást a borítóra, Paleadra nemeslelkű királya szerepelt címként. A cím alá egy lovagi páncélban tündöklő alakot ábrázoltak lóháton, magasba tartott, csillogó pengével a kezében. Jaq kinézett a lapok mögül, de csak egy röpke pillanatra.

   – Hogy érzed magad? – kérdezte közelebb lépve az ágyhoz.
   – Ostoba kérdés – válaszolt ködösítés nélkül, aztán összecsukta a könyvet és barátjára nézett. – Hálás vagyok, amiért észhez térítettél. Köszönöm – hajolt meg.
   – Szívesen – nézett rá Yue és élvezte, hogy végre mosolyogni tud, de ez öntelt mosoly volt. Hinni akart benne, hogy saját igazsága is van olyan erős, mint amire Jaq próbálta tanítgatni.
   – Te hogy érzed magad?
   – Borzalmasan… – sóhajtott. – Megmenthettem volna Rhanart…
   – Úgy, ahogy meggyújtottad egyszer a pipámat? Azzal az erővel?
   – Igen – sóhajtott és úgy érezte rögtön térdre rogy a nyomás és a múlt megváltoztathatatlansága alatt. – Harcolnom kellett volna… úgy, mint neked – mondta a fejét fogva. Még nem ismerte Rhanar sorsát de ez rosszabb volt, mintha már tudná mi is fog történni vele. A bizonytalanság őrületbe kergette.
   – Azt kellett volna tenned – mondta szigorúan Jaq. Tekintetét nem lehetett állni. Yue elfordult csillagszemei elől. – Nézz magadra. Senkinek sem teszel szívességet… ezzel – mondta leplezetlen megvetéssel. – A játszmával amit játszol magaddal.
   Yue lehajtotta fejét.
   – De akkor is, Jaq. Azok a kiválasztottak… nem érdemeltek halált. Nem voltak rossz emberek. Az is lehet, sőt, szerintem biztos, hogy Virág ugyanúgy a markában tartja őket, mint minket.
Jaq értetlenül pillantott rá.
   – A háborúkban, ahol harcoltál, mégis mi volt? Sok jó ember meghal itt is, ott is. Én még egy háborút sem láttam, ahol ez ne így történt volna.
   – De, biztos így volt… – sóhajtott Yue. – Csak akkor ezt még nem láttam tisztán.
   – Márpedig ez így van Yue, mióta világ a világ. Emlékszel arra a kiválasztottra Synvileban, akinek a temetésére elmentünk? Az se volt rossz ember. És a kis kopasz, akit Virág megölt, lehet ő sem. De Yue, az istenedet, katona vagy, tudnod kell! Amikor kint vagyunk a csatamezőn, a bajtársunkat meg kell védenünk, bármi áron. Róla legalább tudjuk, hogy jó ember.

   Yue egy pillanatig Jaq arcát figyelte, aztán látványosan csendben maradt. Húzott egy széket az ágy mellé és helyet foglalt. Nem tudott mit mondani, de nem akart egyedül maradni. Jaq visszatért a könyvéhez, de egy oldalt ha el tudott olvasni, mikor újabb látogató zavarta meg a nyugalmát.
   A döntő újdonsült résztvevői jöttek látogatóba. Dalt, a virtuóz érkezett elől. Fegyvertelenül jött, hangszerét nem hozta magával. Gyűrött, rövidujjú fehér inget viselt, mely félig volt tűrve bő nadrágjába. Hosszú öve majdnem a térdéig csüngött. Lezser, hanyag megjelenése olyan embernek festette le, mint akit semmi sem érdekel, de talán épp az ellenkezőjét akarta leplezni hanyagságával. Pókhajának egy elkóborolt tincse simogatta éles orrát. Sötét szemei bizonytalanná váltak, ahogy találkozott Jaq tekintetével és meg is torpant.

   Nyomában Salersa haladt. Fél fejjel a zenész fölé magasodott, derékig érő szőke haját lófarokba fogta és elragadóan ártatlan mosollyal integetett feléjük. Másik kezében egy gondosan becsomagolt kis kosarat tartott, afféle bőségszarut, mely tele volt gyümölcsökkel és az óraműváros különböző finomságaival: csokival, fűszerezett magokkal és süteményekkel.
   Csinos, mintás szoknyát viselt, melyen fémes ezüst, rozsdás narancs és hirtelen sárga kockák szegélyezték egymást. Szürkéskék blúz fedte testét és holdsarló fülbevaló egészítette ki öltözékét. A nő a kisasztal felé indult, hogy letegye a csomagot. Jaq szúrós pillantással követte mozgását, mint egy ragadozó, aki kíváncsiságból megnézi milyen messze merészkedik területére a bolond préda, mielőtt lecsap. A kosárban azonban észrevett egy ismerős megjelenésű üveget és egyszersmind megenyhült. Azonnal kérte a nőt, hogy adja oda a bort. Yue figyelmeztette, hogy ez nem feltétlenül jó ötlet, de Jaq szerint egy üveg bort meginni mindig jó ötlet. Nem volt náluk dugóhúzó, de ez sem okozott problémát, Jaq gyűrűsujjával betolta a dugót az üvegbe és nagyot húzott belőle. Az elégedett nyögés, amivel a kortyot nyugtázta, valahonnan nagyon mélyről törhetett fel belőle és nem habozott kiinni az üveget egészen a feléig.

   – Mielőbbi jobbulást jöttünk kívánni – mondta a zenész, majd bemutatkozott és bemutatta kísérőjét is, noha mindkét férfi tisztában volt kilétükkel.
   Salersa hevesen kezdett mutogatni mellette, Dalt pedig feszülten figyelte mozdulatait.
   – Salersa sajnálja, hogy bajod esett, ő próbált elkövetni mindent, hogy ne haljatok meg – a nő angyali mosoly kíséretében bólintott. Keskeny ajkai szélesen futottak fel az arcán, mogyoróbarna szemei pedig ártatlanul csillogtak.
   Yue nagyon szépnek látta őt. Egy pillanatra a bűntudat elnyugodott a lelkében, s maga is mosolyra fakadt.
   – Hát ez marha rendes tőletek… – nyugtázta Jaq – de az istenek küldtek ide titeket ezzel a borral – sóhajtott engedékenyen és nekilátott, hogy elpusztítsa az üveg másik felét is.
   Mivel nem volt több szék a szobában, Dalt megállt Yuéval szemben és figyelmét egy pillanatra kizárólag neki szentelte.
   – Úgy érzem van miről beszélgetnünk. – Mennyit tudsz?
   – Mindent. Tudok Nihavielről, Eurydiceről, Jasr Bolvarról, Ianus Csarnokáról és a Genezisről. Bár ne tudnám.

   Dalt gondolkodott picit, majd ellentmondásos következtésre jutott.
   – Nem tudhatnád ezeket… csakis akkor, ha Eurydice oldalán álltok – könyvelte el Dalt, Yue pedig igennel és nemmel is bólintott egy furcsa fejmozdulat kíséretében. – Ha így van, nem értem miért nem adtátok fel az elődöntőt korábban. El kellett, hogy mondja mi vár rátok.
   – Elmondta – sóhajtott Yue csukott szemekkel. – Mi döntöttünk úgy, hogy harcolunk. Tenni akartunk valamit ellene – rázta a fejét csalódottan.
   – És mégis itt vagyunk – Dalt megkuncogta szerencsétlenségüket, ajkának keserű rándulása kísérte prüszkölő hangját. – Ne próbáljatok ellenszegülni. Az a nő… – láthatóan kirázta a hideg. – Nincs benne együttérzés és nem ismer kegyelmet.
   – Igazán? Pedig csinált nekem reggelit… – húzta el a száját Yue, majd két kezével beletúrt tüsi hajába. – Ti hogy kerültetek egyáltalán az oldalára?
Dalt vetett egy tanakodó pillantást Salersára, majd kényelmetlenül így szólt.
   – Ameran, az egyik társunk… tegnap meghalt. Eurydice megkímélhette volna, de nem tette – keserűen rázta a fejét. – Ő viselte a legnehezebben Nihaviel halálát. Ő vitte el a holttestét és ő találkozott a mágussal. Ők ketten győztek meg minket, hogy térjünk vissza ide.
   – Így már annyira nem is tűnik jó ötletnek, nem igaz? – kérdezte epésen Jaq, miközben csalódottan emelte el az üres üveget a szájától.

   Dalt nem válaszolt, de Salersa hevesen rázta a fejét.
   – Ameran halála nyilvánvalóvá tette, hogy Eurydice kész feláldozni mindannyiunkat. Tennünk kell valamit, hogy túlélhessük.
   – Hajlandóak vagytok velünk dolgozni? – kérdezte nyíltan és egyenesen Yue.
   – Igen.
   – Akkor részletekre van szükségem – felállt a székéből és kihúzta magát. – Tudnom kell mit akar tenni és miképp próbál majd minket felhasználni. El kell mondanotok!
   – Nem tudjuk – közölte Dalt ajkába harapva. – Volt egy tervünk, de az abban a pillanatban felborult, ahogy a Kerberosz megjelent a városban. Azóta homályos minden, Eurydice csak minimális kapcsolatot tart velünk.
Egymást nézték, mind a négyen azon tanakodtak, hogy mitévők lehetnének. Az óraművárost elhagyni lett volna a legbiztosabb, de Rhanar miatt ez most nem volt lehetséges.
   – Ki kell csikarnotok valamit a mágusból. Én beszélek Jasr Bolvarral.
Dalt bólintott. Salersa jelezte neki, hogy túl régóta vannak itt, indulniuk kell. A Kerberosz emberei folyamatosan figyelték és követték csapatuk minden tagját. Azzal is nagy kockázatot vállaltak, hogy egyáltalán idejöttek. Jobbulást kívántak, megbeszéltek egy találkapontot és egy időt. Este fél tizenegykor a Fényes Udvar óratornya előtt. Itt fognak találkozni két nap múlva, remélhetőleg nagyobb eredménnyel.

   Miután elhagyták a szobát, Yue megnyugodott kissé, de ez az érzés nem tartott sokáig. Kísértette a szoba, hová még nem engedték be. A döntések súlya és a barátja, aki megfizette az árát. Tízpercenként járt ki az ispotály elé dohányozni, de már elfogyott a papírja. Három és fél óra eltelte után engedték be a vezetőhöz.
   Ugyanolyan betegszoba volt, mint amiben Jaq pihent, csak valamivel nagyobb és jóval több felszerelés volt található benne. A függönyt teljesen elhúzták, olyan volt akár egy sötét barlang. Egy kietlen és sivár hely, ahová mégis be kellett lépnie. Rhanar oldalt feküdt az ágyon, neki éppen háttal, Yue pedig óvatos lépésekkel, lassan közelítette meg. A helyzet súlyossága szikeként hatolt elméjébe, amint észrevette, hogy Rhanar karja hiányzik. A csonk egészen a vállánál kezdődött, úgy takarták el a gondosan elhelyezett kötések, mintha semmi baj sem lenne. Nagyot nyelt, majd bűntudattal teli szívvel megállt Rhanar betegágyának szélén.
   Szólongatta Rhanart, de ő nem válaszolt. Megkerülte az ágyat, hogy szembe kerülhessen vele, de ő inkább átfordult másik oldalára. A vállán lévő seb miatt nem járt sikerrel, hanyatt fekve megállt a mozdulatban. Yue megpillantotta összetört tekintetét. Arckifejezése teljesen üres volt. Hozzáért a testéhez, de nem tudott mit mondani. Csendben figyelte Rhanart, aki becsukta a szemeit, mintha el akarna rejtőzni előle és az egész világ elől.

   – A géniuszom felfogta a robbanást – nagyot nyelt mielőtt folytatni tudta volna – és most a karommal együtt oda van… – szemei körül megfeszültek az izmok, szemöldökei összeolvadtak. – Vége van.
   – Életben vagy. Amíg élsz, nincs minden elveszve.
   Rhanar kis idő múlva bólintott, de továbbra is csak a plafont figyelte. Több perc csend után, Yue ismét megszólalt.
   – A barátunk vagy, Rhanar – mondta elcsukló hangon. – Nem hagyunk magadra téged.
Rhanar kissé felé fordult és fájdalmas őszinteséggel közölte vele.
   – Én nem a barátotok akartam lenni, hanem a vezetőtök.
Yue fájdalmasan hunyta be a szemeit. Helyén valónak érezte volna a sírást, de a bűntudat nem vitte rá.
   – Jó vezetőnk voltál. Miután kiválasztottak, nem tudtam mitévő legyek. A te elszántságod adott bátorságot, hogy belevágjak.
   Rhanar egy pillanatra megszorította a vékony, érdes tenyeret, ami a sajátjába fonódott.

   – Yue… – mondta egy szipogás előtt. – Ha tényleg a barátodnak tartasz, akkor most hagyj magamra engem.
   – Nem – ellenkezett és csak még erősebben szorította Rhanar tenyerét, akinek vastag ajka lefelé kezdett görbülni.
   – Kérlek… – mondta elcsukló hangon.
   – Nem. Veled maradok.
   Rhanar szemei könnybe lábadtak, de nem folytak végig az arcán. Megfékezte őket. Egy darabig még szorította Yue kezét, utána alkarjával eltakarta szemeit.
   – Minden rendben lesz – bíztatta Yue és megsimogatta épp vállát. – Találunk módot, hogy segítsünk rajtad. Bízz bennem.

   Rhanar bólogatott, annak ellenére, hogy képtelen volt hinni ebben a későn jött, üres ígéretben. Alig volt hangja, egy-két szipogástól eltekintve. Yue nem figyelte az arcát, hagyta, hogy megőrizze tisztességét. Több mint egy órát töltött Rhanarral, mielőtt megjelent az egyik nővér és minden egyes másodpercben, amit visszhangzott az óramű örökös tikk-takkolása, megbánása egyre nagyobbra nőtt. Rhanar előtt nem volt barátja. Soha senki őelőtte nem adott neki ajándékot. Nem ünnepelte vele a születésnapját… és amikor barátjának szüksége lett volna rá, nem tett semmit. Úgy érezte távolabb áll a megváltástól, mint valaha.
   A nővér kiküldte őt a szobából, s Yue sétálni indult az óraművárosban. Odakint, az Arleon domb éppen nyugat felé fordította őt. A Hanza füstfüggönyén keresztül, a lenyugovó nap tükrében előhúzta dobozkáját. Kinyitotta azt és dohányt húzott ki belőle, mikor meglátta rajta a feliratot. Isten kegyelmes. Majd egy óráig bámulta, míg a nap elbúcsúzott és Vorien gondos kezeire bízta az égboltot. Végül kihúzott belőle egy jókora fürt dohányt, zsebre vágta és mély szomorúsággal hamuvá égette markában a kis fémdobozt.

   – Találkoztál velük? – mozdultak meg az elkékült ajkak.
   Akarva, akaratlanul, úgy tűnt Eurydice minden egyes nappal tesz egy újabb lépést afelé, hogy tovább torzítsa Nihaviel emlékét. A báb most egy széken ült, lábait egy másikra tette fel. Kényelembe helyezkedett, noha izmainak nem lehetett hasznára a pihenés. Nihaviel sosem ült volna le így, ő az illem és a jól neveltség mintája volt még a legapróbb gesztusában, mozdulatában is.

   – Igen – felelt a zenész a maga hetyke, nemtörődöm módján. – A kétszáznyolcas szobát kell keresned.
   Ameran lépett be a szobába. Szemei ugyanolyan élettelenek voltak akár Nihavielé.
   – Miért bajlódsz velük egyáltalán? Azt mondtad egyedül ránk van szükséged – méregette a holttestet kihívó tekintettel.
   – Mert szórakoztat – felelt a mágus, Ameran száján keresztül. – A zavar az én szövetségesem, elnyomja a józan észt. A káoszban lehetőséget találhatsz. Minél nagyobb a zavar… – ejtette ki a szavakat Ameran, majd elhallgatott mondata közepén.
   – …Annál nagyobb a lehetőség – Nihaviel fejezte be a mondatot helyette.
   – Ezt azonnal fejezd be! – parancsolt rá Madrea. – Ők nem a játékszereid!
   Eurydice mákszemnyit sem törődött a harcos szavaival. Nihavielt használva szólalt meg.
   – A dolgok jól alakulnak. Holnap ismét látogatóba mentek.
   – És te mit fogsz tenni? – kérdezte erős nehezteléssel a hangjában és összefonta kezeit a mellkasa alatt.
   – Én egy pohár bort szeretnék, köszönöm és azután, egy forró fürdővel kényeztetem majd a testemet.

   Miközben Nihavielt használva beszélt, Ameran elhagyta a szobát. Nihaviel bőre hámlani kezdett és a leszakadó bőrcafatok fekete rózsákká változtak át. Bőrén vágások és repedések futottak át, izzó miazma sarjadt ki alóla vér helyett. Lassan folyt lába alá, akár az olaj. A formálódó tócsából fekete virágok sarjadtak, elhervadtak, majd újra kivirágoztak. Egyre csak sokasodtak, gömb alakú rózsakerttel takarták el Nihaviel alakját. Mikor végre visszahúzódtak, a bábmester megjelent mögötte és ravasz, kegyetlen mosollyal karolta át vállát.
   Eurydice Amyrtaeus és az ő szentségtelen teremtménye az elmúlás és a halál szagával töltötték meg a szobát. A mágus jelenlétére mindhárom kiválasztott megfeszült. Először Ameran tért vissza az aprócska konyhából. Egyik kezében egy pohár fehérbort tartott, a másikban pedig egy hosszú, éles kést. Zöld fények töltötték meg a szobát. Pecsétek formáját vették fel, legfőképp körökből és háromszögekből rajzolt bonyolult ábrák.
   Eurydice megszólalt a felhőnyelven és hangja erővel töltötte meg a felrajzolt pecséteket. Madrea időben felismerte a veszélyt és nem hezitált támadni, de Nihaviel útját állta.
Salersa ujjai a muzsikus kezébe csúsztak. A fények egyre tisztábban ragyogtak, rájuk ült a halál árnyéka, de Daltnak muszáj volt vetni egy pillantást Salersa arcára. A nő mosolygott. Ajkának széle remegett, de mosolyában és meleg tekintetében óriási hála lakozott és számtalan ki nem mutatott érzelem.

   Dalt végtelenül elszomorodott a pillantását látva. Annyi mindent nem mondott el ő sem. Annyiszor volt önző és nemtörődöm vele. Még nem akart menni… még ezer dallal akarta megörvendeztetni a szívét, még szeretni akarta, csak még egy kicsit.
   Amikor Eurydice befejezte kántálását, a zöld fény teljesen betöltötte a szobát. Testét valami különös megértés járta át és Dalt nem ostorozta önmagát többé. A pecsétek felvillantak, tucatnyi éles fénycsóva töltötte meg a szobát. Egy pillanat alatt vége volt.
   A kiválasztottak ezt tartották a legszomorúbb és legkegyetlenebb halálnemnek az összes közül. Amikor valaki jóval erősebb rájuk kényszeríti akaratát, kénye-kedve szerint játszik vele, majd elveszi az életét. Egy kiválasztott természeténél fogva olyan akár egy versenyző, a kihívások legyőzése által növekszik és válik királlyá. Egy olyan ellenfél keze által elhalni, aki ellen a legapróbb esély sincs a győzelemre, szentségtelen dolog volt.
   Eurydice úgy érezte, hogy kiérdemelte a mai pohár borát. Leült egy székbe, majd feldobta a lábait egy másikra és elküldte Amerant vizet forralni.