A Lusiard Aréna

   „Moltke tanított a harcra, de az arénában tanultam meg élni. Minden nap az utolsó volt. Minden lélegzet tömör kéj és minden megtett lépés büszke diadal. Megszűntem gondolni a holnapokra és felemelkedtem a jelenben. Nem álmodtam és nem kételkedtem. Minden alkalommal, mikor kiléptem az aréna kapuján, páratlan összhangot éreztem legbelsőbb valómmal. Őrülten, büszkén és szabadon éltem. A halál kísértésével szereztem értéket az életemnek, de az arénában, mint mindenki más, csak egy darab hús voltam.” [Lusiard]
 
   A megnyitó ünnepség után, az Administratium kisorsolta az első kör párosításait. Minden napra egy küzdelmet időzítettek, pontosan hét óra magasságában. Az első csapat, aki bizonyíthatott a Lusiard Arénában, a Meggybor nevezetű társulat volt, Rhanar vezetésével. Őket érte a megtiszteltetés, hogy megadják a nagytorna alaphangját.
   A kiválasztottakat pontban hat órára várták az arénába. Harminchét percig tartott mire odaértek, a kalauz mértani pontossággal győzte le az óraműváros akadályait. Még a küzdelem előtt találkozhattak ellenfeleikkel, mikor egy adminisztrátor elmagyarázta a küzdelem alapszabályait. Könnyű volt őket megjegyezni.

   A harc addig tart, ameddig a csapat vezetője fel nem adja a küzdelmet, vagy minden tagja elhalálozik. Fegyverek tekintetében nincs tabu. Az összecsapás minden alkalommal különleges szabályok keretében történik meg, amit az Arénában, pontban hat óra, ötvenöt perckor ismertetnek. Ekkor derül ki a küzdelem módja és a győzelem feltétele.
   Miután ez elhangzott, egy öltözőbe vezették őket, ahol találtak vizet, édes ízű pezsgő italt, bort, gyümölcsöket és különféle könnyű ételeket is. A plafonról egy kisebb freskó nézett le rájuk, mely kiválasztottak harcát ábrázolta az óraműváros fölött, míg a szoba előtere telis-tele volt különféle páncélokkal, ruhákkal és fegyverekkel, amiket szabadon használhattak. Yue egykedvűen nézett végig a fegyvereken, amíg szeme meg nem akadt egy különös dárdán.

   Odasétált és a kezébe fogta. Súlyát nehezebbnek érezte, mint ahogy arra emlékezett, de a dárda hegyén és élén fénylő skarlátvörös fémet megismerte. Bal kezével oldalra suhintott, s a fény haloványan követte a fegyver mozgását. Átforgatta két kezébe, majd szúrt, visszahúzott és végül nyelével a levegőbe ütött. Még azzal a lendülettel megfordult és egy elegáns mozdulattal átvágott egy plafonról lógó díszszalagot. A mozdulat végén a dárda bal kezébe érkezett. Ahogy a fegyver közepébe ékelt Askelani skarlátra nézett, egy ezerszer elismételt katonavers jutott eszébe.
   A dárdám és én a nemzetem védelmezői vagyunk.
   Haszontalan vagyok nélküle, ahogy a dárdám is haszontalan nélkülem.
   Szemöldöke egyenes vonallá húzódott. Képtelen volt tagadni a szavak igazságtartalmát. Arra gondolt, hogy visszateszi a fegyvert. Miközben ezen morfondírozott, a megannyiszor elismételt vers tovább folytatódott elméjében, míg egy másik sornál újra megakadt.
   Uralnom kell a dárdámat, ahogy uralnom kell önmagamat is…

   Nagy levegőt vett és végül hátára csatolta a fegyverhez tartozó bőrtokot.
Rhanar éppen egy vállvértet próbálgatott, de túl szűk volt rá, ezért földhöz vágta. Hangos csörömpöléssel forgolódott egy darabig, majd Cayleigh türelmetlenül a helyére rakta. Ő is feszültnek tűnt.
   Jaq ellenben egy hang nélkül üldögélt mellettük, kiszakadva a világból. Nem öltözött át, nem választott egyetlen fegyvert vagy páncélt sem. Minden lélegzetvétele érezhető volt, mintha az ember hiányozna mögüle, s csak teste maradt volna. Így készítette magát a küzdelemre.

   – Ti is olyan izgatottak vagytok, mint én? – kérdezte Rhanar, noha kérdése költőire sikeredett. Lehetetlen volt annyira felpörögni, mint amennyire neki sikerült. – Végre itt vagyunk. Eljött az esélyünk, hogy bizonyíthassunk a Világfának! – mondta ökölbe szorított kézzel és fülig érő szájjal.
   – Ez minden, amire gondolni tudsz? – kérdezte Yue, miközben közelebb lépett.
   – Yue – lépett mellé Cayleigh, aki testhezálló, fekete ruhájával fedte el az alatta lévő könnyed láncinget. – Most akarsz erről beszélni? – kérdezte, Yue pedig egy sóhajjal elengedte a dolgot.
   – Semmi baj. Hallani akarom, mire gondol – nyugtatta a nőt, majd Yue felé fordult. – Fel nem foghatom miért aggódsz annyira. Még csak nem is láttuk a nőcit azóta – csípőre tette kezét és a fejét csóválta. – Nézd, minket is megviselt az út, de túl kell lépned rajta! Három hete lóg az orrod, legfőbb ideje összekapnod magad!
   Yue kék szemei felvillantak és Rhanar nem is állta a pillantását. Yue a vezetőjére mutatott dárdájával és kissé felemelte a hangját.
    – Te nem mentél végig! Ne mondd meg, hogy érezzem magam!
   Rhanarnak nem volt válasza, sosem hallotta még így beszélni korábban. Helyette, Jaq szólította meg.
   – Ide hallgass. Bármi is nyomja a lelked, te döntöttél úgy, hogy nem osztod meg velünk, holott biztosan tudod, hogy meghallgatnánk. Fejezzétek be ezt a viselkedést, mert tíz perc múlva, harcba indulunk.

   Egy adminisztrátor az öltöző kijáratánál várakozott és minden perc elteltével kakukkolt egyet befelé. Még az órájára sem nézett, Aernon legtöbb szülöttjéhez hasonlóan, időérzéke elég kifinomult volt ahhoz, hogy pontossága inkább gépre emlékeztessen, mintsem emberre. Tizenöt perccel hét óra előtt határozottan utasította a kiválasztottakat, hogy kövessék őt. Feszülten várakoztak a küzdőtérre vezető rácsos kapu előtt, ahol hallhatták a rájuk várakozó embertömeg zúgását. Rejtekükből a közönség olyannak tűnt akár egy kiszámíthatatlan áramlat, mint egy hatalmas és ősi erő, ami sosem látott messzeségbe repítheti az embert, vagy maga alá temetheti.
   Egy erélyes, szenvedélyes férfi hangja korbácsolta egyre vadabbá ezt a hullámot, egy konferanszié hangja, aki biztos rejtekéből játszott a közönség érzelmeivel. Egyszerű kérdéseket tett fel. Várják-e a nagytorna kezdetét? Izgatottak-e? A hullám bármennyire is bizonygatta, hogy készen áll, a konferanszié egyszerűen sehogy sem akart hinni nekik. Mind nagyobb hangerőre buzdította őket, s tíz perccel hét óra előtt közösen számoltak vissza. Egy harang fémes, hangos búgásával együtt, a rácsos kapuk felemelkedtek. Yue és csapata belépett az arénába.
   Üdvrivalgás és tapsvihar követte lépteiket, s néhány lépés után megtapasztalhatták azt a földöntúli élményt, ami itt fogad egy kiválasztottat.

   A Lusiard Aréna természetes akusztikája eltörölte az ember valóságérzetét. Százhúszezer torok hangja zúgott le és folyt tovább a magas falakról, valósággal rengette a földet alattuk.
Yue tátott szájjal nézett körül a közönségen. Hangot adott gondolatainak, de a közönség moraja tökéletesen elnyomta azt.
   – Mennyi ember… – forgott körbe. – Ti mind azért jöttetek… – torka összeszorult – hogy erőszakot lássatok? – látta őket, ahogy kiabálnak, karjukat a magasba emelik, tapsolnak és fröcsögő nyállal üvöltenek. – Ti ezt… élvezitek? – undor ült ki arcára, mely félig döbbenetbe csapott át, mikor meghallotta, hogy Rhanar visszakiabál a tömegnek, felemelt kézzel üdvözli őket, majd a füléhez emelt kezekkel még jobban hergeli őket. Lehunyt szemekkel nagy levegőt vett, majd a kabátzsebébe nyúlt és bár most nem volt ott a dobozka, eszébe jutottak az ismerős szavak. Isten kegyelmes. Aztán kinyitotta szemeit, körbenézett magán és kételkedni kezdett.

   Az aréna közepére egy jókora kört festettek, melynek vörös részében sorakozott Yue és négy társa, a kék oldalról ellenfeleik méregették őket. A konferanszié bejelentette őket; színpadias hangneme előtt talán még Maximillian Crassus is fejet hajtott volna.
   – Hölgyeim és uraim! Ímhol érkeznek a bátrak, akik kockára teszik életüket az álmaikért! Tíz kiválasztott érkezett ma drága arénákba, de ki tudja hányan részesülnek abban a dicsőségben, hogy újra megmérettessenek! Üdvözöljétek őket a Lusiard Aréna közönségéhez méltó módon! A vörös oldalon, a Meggybor csapata! Yue Tien; Jaq, gaul törzsbéől; Malik, Cayleigh és a vezetőjük: Rhanar Elhyung! A kék oldalon hölgyeim és uraim: A Kámfor! Mersenis Mihail Dimitrios, Raqsharq Vrarhtank, Basteth Sehlim, Halenna von Krastelan és vezetőjük: Arezzi Grünn!

   Míg a konferanszié bejelentette őket, két adminisztrátor közelítette meg a kiválasztottakat és arra kérte a vezetőket, hogy jelöljenek ki egy embert a csapatukból, akik különleges szerepet fognak betölteni. Mindkét vezető magára vállalta a feladatot. Társaikat gondosan megjelölt helyekre vezették, szinte egészen az ovális aréna végére, ahol egymástól négy-öt méter távolságra sorakoztak fel.
   Rhanar szembenézett Arezzivel, kinek groteszk sebhely csúfította el arcát. Kék szemében éles, ravasz fény lakozott, markáns állkapcsát sűrű, barna szakáll takarta el. Könnyű bőrpáncélt viselt, de fegyvert nem vett magához. A két vezető helyet cserélt egymással az adminisztrátor kérésére.
   – A mai játék neve: Szabadulóművész! – jelentette be a konferanszié.

   Yue kattanást hallott a lába alatt. Mielőtt reagálhatott volna, egy visszafoghatatlan erő hirtelen magával ragadta őt és felfelé szállította. Acél bilincsek rögzítették valamihez bokáját, combjait, törzsét és csuklóját, kezéből kiesett a dárda. Háta teljesen hozzányomódott egy alkatánál valamivel nagyobb oszlophoz, mely a föld alól tornyosult fölfelé. Addig nyújtózkodott, míg Yue szintbe nem került az aréna tetejével. Csuklóit sem tudta mozgatni, kétségbeesetten és zavartan próbálta feldolgozni a történteket. Előre szegezte a tekintetét, ahol négy ellenlábasát látta meg a magas oszlopok fogságában és éppen csak oldalra tudott fordulni, hogy lássa Jaq, Cayleigh és Malik alakját sorakozni tőle balra. Rhanar és Arezzi Grünn hasonló zavarral figyelték az eseményeket, egyedül ők mozoghattak szabadon.

   – Jaj ne! – színlelt aggodalmat a konferanszié. – Úgy tűnik vezetőjükön kívül minden kiválasztott fogságba esett! Nagy veszély fenyegeti őket, hölgyeim és uraim, ugyanis az oszlopok alá hamarosan maró savat öntünk, amitől elolvadnak az egyre süllyedő börtönök! A játszmát körökre osztjuk. Minden körben egy-egy oszlop kezd el süllyedni. A vezetők feladata lesz, hogy kiszabadítsák társaikat! A túlélők csatlakoznak a küzdelemhez. Az a csapat arat győzelmet, aki több harcképes kiválasztottat tud az utolsó kör után az oldalán!
   Yue nem hitt a fülének. A közönség tombolt, úgy viselkedtek mint akik életükben először tesznek szert hatalomra.
   – A szabályok ismertté lettek, úgyhogy nagyra becsült közönség… – leheletnyi szünetet tartott, melyet a Saturn Negyed óratornya töltött ki a hét órát jelző jellegzetes kattanással – Kezdetét veheti az első kör! Olvadjanak az oszlopok!

   Yue ereszkedni kezdett, ütemesen süllyedt alatta az oszlop. Nem látta milyen szörnyű végzet várja őt a föld alatt, de szemtanúja volt a két vezető között lejátszódó jelenetnek. Rhanar késlekedés nélkül magára öltötte géniuszát, a Hódító Karját. Végtagja tömör acéllá változott és már indult is, hogy áttörjön Arezzin, de az ellenfél vezetője megadóan felemelte kezeit és rákiáltott, még a nument sem hívta az oldalára.
   – Várj! – lépett egyet hátra – Nem gondolod, hogy ez kicsit túlzás? – mondta aggódó tekintettel.
   – Mi a baj? – gúnyolódott vele Rhanar. – Félsz, hogy veszítenél? – mondta, de nem tudta megőrizni nyugalmát, szeme folyton az előtte olvadó oszlopot figyelte.
   – Te talán nem félsz? Nem ijeszt meg, hogy elveszíted azokat, akikkel idáig jutottál? – biccentett az oszlopok felé. – Nekem ennyit nem ér – csóválta fejét valami morbid, megrettent rosszallással. – Engedj át. Hadd mentsem őket és én sem állok az utadba.
   – Nincs okom megbízni benned – csikorgatta a fogát Rhanar, de tudta, hogy a beszélgetéssel már így is túl sok időt pazarolt el. Ráadásul Yue volt az, aki veszélyben volt, így hajlott Arezzi ajánlatára.
   – Akkor állíts meg, ha a büszkeséged többet ér, mint a társad élete – mondta, majd félelem nélkül elhaladt Rhanar mellett, aki nem állt az útjába. Egy pillanattal később már rohant Yue felé.
   Arezzi Grünn pokolian gyors volt, szélsebesen ért az oszlophoz és megállította annak süllyedését, mialatt Rhanar még a távolság harmadát sem tette meg.

   – Lenyűgöző fejlemények, hölgyeim és uraim! Úgy tűnik a két vezető valamiféle egyességre jutott! Meg sem próbáltak egymás útjába állni! Arezzi Grünn szinte már el is érte az oszlopot és ott is van! Sebes akár a villám és… kiszabadítja társát! Basteth Sehlim csatlakozik hozzá a következő körben! Rhanar még féltávnál sem jár, de sietnie kell! Ugyanis ha az egyik oszlop megáll, a másik gyorsabban kezd süllyedni.
   S valóban, Yue gyorsabban ereszkedett, s látta is a lábai alatt fortyogó savat. Rhanar nem volt elég gyors, hogy odaérjen, de acéltenyerében vörös nument gyűjtött össze. Visítva izzott fel, aztán tüzet nyitott az oszlop aljára mely eltörött, s noha Yue nem szabadult meg láncaitól, biztonságban ért földet és elkerülte a veszélyt.
   – És sikerrel járt! Rhanar Elhyung megmenti társát az utolsó pillanatban! Yue Tien csatlakozik hozzá a következő körben! – mondta emelkedett hangon.
   A tömeg visszafogottan ünnepelte őket. Az adminisztrátorok kiszabadították a bilincsek fogságából és három percet adtak a kiválasztottaknak.

   – Sajnálom… – mondta Yue, miközben felvette dárdáját. – Nem kellett volna azt mondanom. Pláne nem ilyenkor.
   – Ne törődj vele – legyintett Rhanar.  – Mi legyen? Megvárjuk Jaqot vagy a kölyköt?
   Yue szemügyre vette Arezzi csapattársát. Egy alacsony nő volt, kinek testét kékesen csillogó pikkelyek borították, nyakán apró úszók foglaltak helyet és minden levegővételnél furcsa mozdulatot tett nyakával. Kezében egy szövetből készített babát tartott.
   – Támadni fog. Ha jelt adok, bukj le és támadj mélyre.

   Rhanar bólintott, majd a konferanszié parancsára beléptek az aréna közepén lévő vörös-kék körbe, majd helyet cseréltek egymással.
   A második kör kezdetét jelző harang megszólalt, Cayleigh kezdett el ereszkedni előttük. Arezzi meghökkentő gyorsasággal termett előtte és elzúgatta öklét arca előtt, amit csak épphogy tudott elkerülni. Rhanar számított erre és megvédte őt a második csapástól. Hiába támadott ellen, Arezzi túl gyors volt neki, noha úgy tűnt az ellenséges vezetőnek nincs elég ereje ahhoz, hogy elbánjon Rhanarral. Hiába ütötte meg az óriást kétszer egymás után, Rhanar le sem lassult.
   Yue másik ellenfelét kereste, aki próbált minél messzebbre szaladni előlük. Nem látta rendesen, de tudta, hogy a kezében lévő babával törődik.
   – Ki tudod lőni az oszlopot? – kiáltotta Yue.
   – Nem tudok tisztán célozni, amíg ez itt zümmög! Ha mellélövök, Cayleighnek vége!
   – Akkor most! – kiáltotta Yue, majd kék numennel vette körbe testét, dárdájának végét jobb kezébe fogta és egy nagy svunggal teljes kört írt le mellkastájékon.

   Arezzinek nem volt más választása, mint lehajolni, Rhanar viszont résen volt és eltalálta térdét egy jól irányzott rúgással.
   Yue nem támadott. Még mindig előlük futó pikkelyes nőt figyelte.
   – Dobj utána! – kiáltott.
   – Mi?
   – Nem tudom lefutni! Hajíts utána!
   Rhanar egy pillanatot késlekedett. Megérezte hova fog lecsapni Arezzi és gyengébb karjával mellkason ütötte, megszakítva lendületét. Ugyanazzal a mozdulattal, acélkarjával megragadta Yue gallérját, könnyedén felemelte őt, megpördült tengelye körül akár egy diszkoszvető, majd teljes erőből elhajította őt. Dobása szépre sikerült, Yue alig néhány lépéssel a nő mögé érkezett és egy bukfenccel tompítani tudta a becsapódás erejét. Arezzi azonnal megérezte, hogy baj van és utánaeredt, de Yue is használta a nument. Időben elérte a menekülő kiválasztottat, aki meg sem próbált ellene harcolni. Yue a torkának szegezte fegyverét, de a nő nem ellenállt, továbbra is a baba körül mozgatta kezeit, zöld numennel itatta át az olcsó gyerekjátékot.

   Yue hátrafordult és Arezzit látta meg a háta mögött. Tett egy lépést előre, megragadta a nő csuklóját és élő pajzsként maga elé fordította őt. A dárda hegyét torka előtt tartotta és elérte a célját. Arezzi fogát csikorgatva, kétségbeesett arckifejezéssel megállt előtte.
   – Megkímélem az életét, ha engedelmeskedsz – mondta és vetett egy pillantást Rhanar felé. Már rohant, hogy megmentse Cayleight, de Yue úgy ítélte meg, hogy túl messze van és féltette társa életét. Hidegen nézett Arezzi szemébe. – Mentsd meg a társamat! Ha késlekedsz, vagy megtámadod Rhanart, megölöm ezt a lányt.
   – Rohadék! – kiáltott rá Arezzi – Azt hiszed okos vagy, mi? Ha egyikük úgyis meghal, inkább megöllek téged is!
   – Három – pengéjét a nő nyakához nyomta. A kék pikkelyek alól melaszos, azúr árnyalatú vér serkedt ki. – Kettő.
   – Ne hallgass rá! Öld meg ezt a mocsadékot és szabadítsd ki Hallenát!
   – Egy – amikor az utolsó másodperc is letelt, karjában megfeszültek az izmok és tekintete ijesztően villant.
   Arezzi hátat fordított neki és megiramodott, de még előtte közölt vele egy üzenetet a tekintetével. Bármi is történjék, meg fogja ölni őt. Sebesen futni kezdett Cayleigh felé, miközben Yue próbálta kizárni elméjéből a háta mögött megszólaló sírást.

   – Ha élni akarsz, gyorsítsd fel őt, amennyire csak tudod – mondta a nőnek, aki könnyekkel a szemében engedelmeskedett neki.
   Arezzi elzúgott Rhanar mellett, aki éppen kitámasztotta lábát és tüzelni készült. Épp időben ért oda és megállította az oszlop süllyedését. Cayleigh bokája már a föld alatt volt, centik választották el a savtól.
   – Hihetetlen! – bődült el a konferanszié. – Micsoda összjáték a Meggybor csapatától! A leleményes Yue Tien túszul ejtette Basteth Sehlimet és Arezzi Grünnt használta, hogy kiszabadítsa társát. Micsoda megoldás! Ki számított erre?! Cayleigh csatlakozik a harmadik körhöz.
   Yue fellélegzett és leengedte dárdáját. Amint csukott szemmel vett egy mély levegőt, túsza ütlegelni kezdte őt, de nem sokáig. Mögöttük, a kiválasztott testét elnyelte a sav. Borzalmas sikolyokat hallatott, Yue közvetlen közelről nézhette végig micsoda kíméletlen halálnemet szántak az adminisztrátorok ’drága vendégeiknek, a bátor kiválasztottaknak’. A szerencsétlen nőnek, aki nem lehetett idősebb Yuénél, végig kellett szenvednie, ahogy a sav lemarja a bőrt lábairól, lebontja róla az izmokat, megsemmisíti az idegeket és felemészti a csontokat. Még csak maradványai sem maradtak amit el lehetett volna földelni a kopjafás temetőben.

   A közönségre pillantott. Zúgásokból nem tudta megállapítani mit gondolhatnak és az érzékeléshez sem volt tehetsége.
   Arezzi haladt el mellette, de egy pillantást sem vetett arcára. Cayleight megviselt állapotban találta. Rhanar próbálta őt nyugtatni és felkészíteni a következő körre, de nem volt egyszerű dolga, a nő remegett, izzadt és hevesen zihált. Yue jelenléte és érintése megnyugtatta kissé és talpra tudott állni, de ahogy összenézett Rhanarral, tudta, hogy ugyanarra gondolnak. Nem biztos, hogy számíthatnak Cayleigh segítségére a következő körben.
   A konferanszié felszólította őket, hogy helyezkedjenek el a körben, de Arezzinek úgy kellett odavonszolnia csapattársát, aki halott barátnőjét siratta. Tíz másodperc lehetett hátra a következő körig. Arezzi körülnézett a Lusiard Arénán, majd irgalmat nem ismerő haraggal tekintett Yuéra és csak az utolsó másodpercben tudta legyőzni gyűlöletét.
   – Elég! – kiáltott olyan hangosan, ahogy csak tudott. Kezeit a magasba tartotta. Megviselt, eltorzult arccal mondta ki a szavakat. – Feladom a harcot – mondta, majd térdre ereszkedett.

   A próba ezzel véget ért. A konferanszié kihirdette a Meggybor csapatának győzelmét. A vesztesek elvonultak, hogy sebeiket nyalogassák. A közönség csalódott volt, hogy nem kerül sor következő körre és szabályosan kifújolták Arezzit, amiért társai életét többre tartotta az ő szórakoztatásuknál.
   Jaq és Malik biztonságban lekerültek az oszlopokról. Jaq kezet szorított velük és gratulált, míg Malik rögtön Cayleigh felé futott és átölelte.
   Ahogy Yue kifelé tartott az arénából, szinte látta maga előtt, ahogy ez az egész hely lángokban úszik és mikor találkozott odakint az őt ünnepelő rajongókkal, hamu bűze facsarta az orrát.
Rhanar, Jaq, Malik de még Cayleigh is a közönséggel tartott. Nem akart velük menni, nem akart ennek az egésznek a részese lenni. Nem volt büszke a győzelemre. Utoljára a hadseregben érezte így magát. Mintha a közönség lehámozta volna róla az emberségét. És most, nem győzték vállon veregetni, kezet fogni vele, elkérni az aláírását.
   Egy ember lépett ki a tömegből. Egy kis kék korongot tartott, mely felhangosította minden szavát.

   – Damian Rutherford a Tizenkettes Hírmondótól! Gratulálok a győzelmükhöz és önnek uram, külön gratulálok a leleményes megoldásához! Árulja el, ha Arezzi Grünn nem dől be a cselnek, akkor…
   Az újságíróba szorult a szó, amint ráemelte fenyegető tekintetét.
   – Gratulál? Mihez? Ahhoz, hogy túszul ejtettem egy fiatal lányt? Vagy ahhoz, hogy rákényszerítettem egy vezetőt arra, hogy válasszon két számára kedves emberélet között?
   Az újságíró csendben maradt.

   – Ugyan már, Yue! Ne csináld! – karolta át Rhanar. – Engedd el végre magad és lazíts egy picit! Nem mondhatod, hogy ezúttal nem érdemelted ki.
   – Így igaz – bólintott Jaq. – Ami történt megtörtént. Ne felejtsd el élvezni néha az életet, mert ma is könnyen véget érhetett volna.
   – Menjetek csak. Én…
   – De ha te nem jössz, akkor nem lesz ugyanolyan… – ragadta meg a kezét Malik, akit így Cayleigh is megtámogatott egy kérlelő pillantással.
   Yue végül nagyot sóhajtott és próbált addig vedelni, ameddig a tömeg ajnározása már nem ért el hozzá. Ameddig megszűnt gondolkodni arról, hogy miért is van ez az ünneplés tulajdonképpen. Végül az ital és a barátok ellazították kissé. A Fényes Udvar valamennyi talponállójában vendégül látták őket és az ünneplés hajnalig folytatódott még három fogaskereken keresztül egészen a Thyriss Plázáig.
   A Yuével készített rövid beszélgetés nem került be az újságba.

   Kétség nem férhetett hozzá, Aernon a nagytorna második küzdelme miatt égett leginkább lázban. Nem csoda, hiszen alkalmuk nyílt látni valakit, aki visszatért a halálból. Ilyesmi mégsem történik minden nap. A Nihaviel Vordysjuk és a Galatea Unvald nevével fémjelzett küzdelemre az üzérek három-öt fogaskeréknyi tömegen át sürögtek-forogtak, de a többség megelégedett az óratornyok távbeszélő közvetítésével.
   A Tizenkettes Hírmondó címlapján is ők álltak, csak a második oldal foglalkozott a tegnap lezajlott nyitóküzdelem eredményével.
   Glienni és csapata természetesen szeretett volna jelen lenni a Lusiard Arénában, hogy felmérjék riválisaik erejét, de egyedül Ayalának sikerült szerezni tiszteletbeli jegyet.

   Lassan a negyedik hete tartózkodtak Aernonban és annak ellenére, hogy Glienni alig tudott eljutni valahová idegenvezető nélkül, nagyon megszerette az óraművárost. Sohasem látott hasonló metropoliszt, ennyi sürgő-forgó embert egy helyen. Itt annyi mindent lehetett csinálni, hogy lelke már az első napokban egészen felüdült. Járt színházban és számos hangversenyen is. Koncerten, ahogy itt nevezték őket. A városban minden este lehetett találni zenészeket. A Visszhang Kikötő, a Fényes Udvar és a Campus fogaskerekeket volt érdemes látogatni. Minden alkalom olyan volt, mintha egy ajtó nyílna ki előtte. Ő a Sárkány Palotájának klasszikus, báli muzsikájához szokott hozzá. Az első néhány koncerten nagyon meg volt szeppenve, de kíváncsisága mindig visszacsábította a zene világába.

   Látott sötét szemüveges, kalapos alakokat, akik gúnyt űztek a zenélés minden nehézségéből, minden előzetes felkészülés nélkül alkottak pompás dallamot. Máskor lüktető, gyors zene szólt, ami vad mozgásra késztette az embert és vágyat ébresztett a testében. Mindig zárt helyen szólt, jobbára egy sötétebb helyiségben. Megint más zenészek ambivalens módon muzsikáltak. Csupa visszhangból, üveghangokból és suttogásból álló zenét játszottak, jellemzően gitárokon, ami utazásra hívta az embert, de Glienni kedvence egy hattagú zenekar volt. Ők egy másik világból jöttek, nagy szerencséje volt, hogy Vexina tudott szerezni belépőket. Egy zongora, egy dob, egy hegedű és három gitár által szólaltatták meg azt a szívszorító dallamot, ami könnyeket csalt a szemébe és egy életre beleégett a fülébe. Három csengő, erősen visszhangzó zongoraakkord vezette; a lágy és lassú dob monoton mélységgel töltötte meg, elringatta az embert akár a tenger hullámai. A gitárok hullámvasútra ültették a szívet, elszomorították, ürességbe taszították, majd ökölbe szorult haraggá formálták át a zongora örök lüktetésére. Tam, tam, tam. Mintha azt mondta volna, hogy fáj, fáj, fáj. A szöveg a magára hagyottság sötét börtönéről festett képet és mégis, depresszív hangulata ellenére volt benne egyfajta csodás béke. Valami nehezen megfogható sötétség ami jótékonyan elrejti az embert és átöleli feltétel nélkül. Azon a koncerten sírt. Ott valahogy, több ezer ember rejtekében, egy apró ponként a tömegben ahol a zene kiszorított elméjéből minden mást, úgy sírt akár egy kisgyerek. Teljesen őszintén és szabadon.    Sok-sok év felgyülemlett bánatát adta ki magából aznap éjjel a koncert alatt és után is. A szobájában is folytatódott. Néha azt sem tudta pontosan miért sír, de jól esett. Elvarázsolta saját felfedezése, hogy ez egyébként nem is rossz dolog. Olyan érzés volt, mintha tisztára mosná a szívét és másnap reggel jobban érezte magát. Ma reggel is azon kapta magát, hogy a szövegét dúdolja.

   De te… felcsendülsz a csendben,
   Igazol a seb, amit tőled kaptam.
   Felerősödsz a csendben,
   Így bizonyítod,
   Hogy már nincs szükséged rám…

   A zongora még mindig csengett fülében. Fáj, fáj, fáj. Szerette ezt a dalt, mert valóban fájt a szíve, de életében először nem érezte úgy, hogy ez gyengeség volna. Nem szégyellte magát a könnyek és a fájdalom miatt. Nem keresett kifogást azért, hogy felkeljen reggel és tevékenyen élje az életét. Korábban a bosszú és a szabadság űzte ki az ágyból. Most azért kelt fel, mert örömét lelte benne. Az Arló Piknik fogaskeréken akadt futópálya és akadálypálya is. Minden reggel találkozott ott hasonló korú fiatalokkal, néha beszélgetett velük, néha csak visszamosolygott rájuk, általában nagyon élvezte, hogy itt csak egy a sok közül. Senki sem tudja, hogy hercegnő, az emberek nagy része nem vette észre, hogy kiválasztott. Jól esett elveszni ebben az örökké sürgő-forgó városban és néha útbaigazítást kérni, váltani néhány szót egy-egy hasonló korú lánnyal, aki mellette nyújtott vagy a városi fiúkkal, akik időnként megszólították. Az ehhez hasonló apró, mindennapi történések tették számára oly izgalmassá a várost. Sosem tudhatta előre mi fog történni, tudatosan próbált minél többet felfedezni. Már valamennyi fogaskereket bejárt ittléte alatt és még mindig izgatottan várta a reggelt.
   Otthonuk, az alacsonyan forgó Wilhelmina fogaskerék téglaházaival és csatornáival együtt otthont adott egy termálfürdőnek is, amit minden edzés után rendszeresen meglátogatott, képes volt órákig áztatni magát. Azt tett amit akart, amikor akarta. Nem kellett utazni a nap nagyrészében, mint Utregarban és úgy érezte a világ minden ideje az övé. Arra lett figyelmes, hogy az óraműváros forgatagos és gazdag világa ráragad, több időt fordít saját magára, jobban törődik az érzéseivel és ahogy teltek-múltak a napok, az őt ért sérelmek egyre távolibbnak tűntek és kevésbé fontosnak.

   Épp ezért, életében talán először önként döntött úgy, hogy kihagyja a reggeli edzést, ugyanis ma meg akart tenni valamit, ami már azóta motoszkált elméjében, hogy megérkezett ide. Amikor megjelent egy-egy koncerten, oda nem illőnek érezte magát, jellemzően öltözködése miatt. Aernon leányai egészen máshogy öltözködtek, mint amit eddig Utregarban látott. Kirívóak voltak, fiatalosak és csábítóak. Régimódinak és prűdnek érezte magát mellettük. Barátnőjével, Vexinával mostanában sok időt töltött, koncertekre is mindig együtt mentek.
   Éppen ezért ma otthon maradt és megvárta, míg Vexina kényelmesen felkelt fél tizenegy magasságában és a segítségét kérte.
   – Mondd csak, ráérsz ma délután? – tapogatózott, miközben Vexina a tükör előtt csinosította magát.
   – Nincs különösebb tervem – vonta meg a vállát. – Képzeld, a Fényes Udvarban tegnap este én és Ayala összefutottunk a holnapi ellenfelekkel.
   – Milyennek tűntek? – kérdezte kíváncsian, miközben azon töprengett, hogy lehetséges-e csak úgy összefutni valakivel ebben a képtelen városban.
   – Elég furcsa társaság – nevetett Vexina, ibolyaszínű rúzzsal a kezében. – Képzeld, még meg is hívtak minket a szállásukra ma éjjel.
   – Fölöttébb gyanúsnak hangzik – húzta össze a szemeit komolyan. – Még az is lehet, hogy foglyul akarnak ejteni titeket, vagy legalább leitatni.
   Vexina csíntalanul kuncogott a megjegyzésen.

   – Téged is meghívtak. Csak minket, lányokat – mosolygott rá, félig kirúzsozott szájjal. – Öt fiú van a csapatban. Tudod, hogy nevezték el magukat? – Glienni kissé megemelte állát és kíváncsian várta a választ. – Altera Csodás Keblei – nevetett fel és Glienni sem bírta ki, hogy ne mosolyodjon el, még ha fájdalmasan is dobta hátra a fejét, mint aki egy rossz szóviccet hallott.
   – Nem akartok elmenni, ugye?
   – Ma este biztosan nem, de ha legyőzzük őket, nem mondanék nemet egy békeitalra. Lazának tűntek. Te mivel töltöd a napot?
   – Igazából… szerettelek volna megkérni valamire – fonta át a vállát bizonytalanul. – Szeretnék venni néhány új ruhát és hát… neked jó szemed van az ilyesmihez, nem tartanál velem?

   Vexina szemei egyszersmind felcsillantak, ajkai széles mosolyra húzódtak és kezébe vette Glienni kezeit. Határozottan izgatottnak tűnt és gondolkodás nélkül igent mondott. A szállásuk mellett közvetlenül ott tartózkodott öt idegenvezető, a csapat minden tagjára egy, s miután magukhoz vették egyiküket, el is indultak. Természetesen egy nőt választottak, aki pontosan tudta hova vezesse őket, de Vexina rászólt, hogy először egy jó fodrászszalonba vigye őket.
   – Fodrászhoz akarsz menni? – kérdezte Glienni feszélyezve. Nem volt kedve a hosszú várakozáshoz.
   – Te akarsz fodrászhoz menni.
   – Mi a baj a hajammal? – kérdezett vissza ijedten, pánikszerűen végigsimítva derékig érő vörös haján. Elhúzta, mintha védeni próbálná.
   – Nincs vele baj, de ha változást akarsz, akkor csináld rendesen.
Megkérték az idegenvezetőt, hogy vigye őket a város legjobb fodrászdájába, mire az visszakérdezett, hogy meg tudják-e fizetni. Glienni biztosította róla, hogy a pénzzel nem lesz gond.

   Amikor a Világfa elragad egy kiválasztottat, kék fény jelenik meg és szépen lassan körül zárja egész világát. Hacsak nem alszik, az embernek van rá lehetősége, hogy néhány perc alatt magához vegye amit szeretne. Glienni összegyűjtött annyi ajándékba kapott, sosem hordott ékszert, amennyit e rövid idő leforgása alatt csak tudott. Eddig minden felszerelését ki tudta fizetni egyetlen gyűrű árából, bátran ki lehet jelenteni, hogy nem akadt nála vagyonosabb kiválasztott.
   A Gyöngy Kilátóra vezető úton megállni kényszerültek, hatalmas sor tolódott fel a Saturn Negyed felé. Összenéztek Vexinával és átrepültek az egy méterrel magasabb fogaskerékre, majd visszatért idegenvezetőjükért és átvitte őt is, hiába ellenkezett az ötlet ellen. Utasa elsápadt a földet érés után és fulladozva parancsolt rá, hogy soha többé ne próbálkozzon hasonlóval.
   A fodrászda igen zsúfolt volt, a helyi méhkirálynő még ki is nevette Gliennit amiért időpont nélkül próbált bejutni, de amint kinyitotta erszényét, mely súlyos Pleai aranyforintokkal telve csilingelt, a méhkirálynő gúnyos mosolya boldoggá változott és egy perc múlva már a székben ült. Határozottan ellene volt annak, hogy hosszú haját megcsonkítsák, de Vexina és a fodrász végül csak meggyőzték.
   Derékig érő haja majd húsz centit rövidült. A tükrön keresztül engedelmesen mosolygott a fodrászra, aki valamilyen érdektelen történetet mesélt, de belül sikított.    Miután megmosták haját, megnyugodott. Volt rá ideje, majd egy óráig dolgoztak rajta, de meg volt elégedve az eredménnyel. Jobb oldalon megritkították, majd átfésülték a másik oldalra, a fodrász belecsempészett néhány hullámot, mely így kényelmesen és elegánsan húzódott át vállán. Kétségbeesése egyre inkább eloszlott és izgalomba fordult. Végül több mint elégedett volt az eredménnyel, még borravalót is fizetett.

   Ezután a Kövér Udvart vették célba, Aernon legnépszerűbb piactérét, ami kezdte kinőni a fogaskereket. Úticéljuk a Saturn negyed túloldalán volt megtalálható, így kénytelenek voltak elsétálni a zsúfolt óratoronyig. Ott, körülbelül négy perc sorban állás után bejutottak egy felvonóba, ami elvitte őket a magas hídhoz, a Saturn negyed ugyanis jó tíz méterrel tornyosult bármely más fogaskerék fölé. Miután átjutottak, Glienni kérésére tettek egy kis kitérőt a Lusiard Aréna felé. Nap közben bárki nyugodtan látogathatta, de a küzdőtérre és a lelátóra tilos volt a belépés. Szerette volna látni hol is fognak küzdeni holnap, de elsősorban a rózsaablakok érdekelték, melyek Aernon korábbi bajnokainak emlékét őrizték.
   Az aréna belső körfolyosóiról szebben látszottak az üvegek, mint kívülről, a kora délutáni napsütés teljes pompájukba öltöztette őket. A legtöbb üveg mellett egyszerűen elment, s már a folyosó végén jártak, mire rábukkant arra, akit keresett. Egy nő figurája nézett vele szembe az ablakról. Régies ruhába öltözött, sas orral és kecses alkattal ábrázolták, hosszan lobogó szőke haja ragadta meg a figyelmét. Minden rózsaablak alján egy név állt és egy évszám.

   Daria Belyaev-Elin (E3)4191
   Glienni alaposan szemügyre vette az ablaküveget, s mivel megálltak, Vexina is vetett rá egy pillantást és feltűnt neki az ismerős név.
   – Ő az egyik ősöd? Ezért jöttünk ide?
   – Igen. Kíváncsi voltam őriz-e róluk az aréna valamilyen emléket – mondta és büszkeséggel figyelte a régmúlt alakját. – Daria nagy császárnő volt, egy egész kontinenst hódított meg Caledoniában.
   Kuncogást hallott a háta mögül.  Először azt hitte idegenvezetőjük az, de ez egy férfi hangja volt. Szeme egy idős bácsit talált felmosóval a kezében. Egyszerű takarító volt. Pödört bajuszt viselt, ráncos arcát sűrű, ősz haj vette körül. A szeme egészen különleges volt. Belseje aranyszínben csillogott, melyet zöld külső hártya övezett.
   – Az is tudott, hogy rengeteg szeretője volt – mondta mosolyogva és közelebb merészkedett a három nőhöz. – Királyok harcoltak életre-halálra a szerelméért, nemzetek indultak hadba csupán a kérésére. Legádázabb háborúit éppen volt szeretői ellen vívta. Ha ebben a városban élne, ő lenne itt a legfényesebb csillag. Az újságok tele lennének a nevével.
   – Honnan tudod mindezt? – kérdezte a hercegnő meglepődve.
   – Harminc éve pucolom ezeket az ablakokat – vont vállat. – Szívesebben végzem a munkámat, ha tudok róluk egyet s mást – aztán ravasz vigyort mutatott fel. – Meg aztán, akad néha egy-két betévedő, akik meghálálják a tudásomat.
   Glienni egyből megértette a dolgot, nem is volt ellenére.
   Kivett egy aranyforintot az erszényéből. Azt hitte a takarítónak azonnal felcsillan a szeme, de az csak intett, hogy pakoljon még.

   Végigsétáltak az ovális földszinten, egészen a túloldalon álltak meg. Az alak sokban hasonlított az előzőre, de sokkal igényesebb munka volt. Az ablak alján ez a felirat állt:
   Alyona Belyaev-Elin (E3)4306
   Ő volt az egyetlen, akiről Glienni biztosan tudta, hogy itt lesz. Alyonát tartották a legerősebb királynak az alapító óta. Sajnálatos módon, az utókor nem roppant erejére emlékezett, hanem pusztító és fékezhetetlen dühkitöréseire, melynek során egyik lányával is végzett.
   – Mik ezek a furcsa évszámok? – kérdezte Vexina, megszakítva a takarító magyarázatát. A fiatal nő a feliratra mutatott. Glienni eddig észre sem vette, de valóban furcsa volt. Ő sem találkozott még ilyesmivel. A Világfa nagy részén a megígért naptól számolták az éveket. Attól a naptól, hogy az első királyok megmászták a világfát. Eszerint a népszerű naptár szerint jelenleg az 1011. év érte el második felét. Aernonban azonban (E3)4993-at írtak.
   – A harmadik érát jelöli. A mi korunkat – magyarázta a takarító, majd folytatta, miután észrevette értetlenségüket. – A Világfa nagy része elfelejtette, hogy más korok is léteztek a miénk előtt, de Aernon emlékszik. Az óraműváros nem engedi, hogy ezek a korok, vagy akár a királyok előtti évezredek feledésbe merüljenek.
   – Hogy érti? – kérdezte Vexina szemöldökeit ráncolva.
   – Azt hiszem én értem. – szólt közbe Glienni – Az elveszett országra gondol, nem igaz? Amit az Ezüst Király épített és a Ya’lane mesélt nekünk róla.
   A takarító bólintott.

   Vexina felsóhajtott és a szemeit forgatta.
   – Ami persze nyom nélkül eltűnt a leszámolás alatt és persze arról sem lehet tudni semmit – mondta lekicsinylően, csípőre tett kézzel. – Ne mondd, hogy te hiszel ezekben.
   – Nem tűnt el nyom nélkül – javította ki a takarító. – Való igaz, nem tudni mi történt a leszámolás során, de három nyomot is hagytak hátra. Az Üvegvárost, az Égi Várost és azt a várost, ahol most is tartózkodunk, kisasszony – hajolt meg álszerényen. -Gondolja, hogy a mai kor embere képes lett volna létrehozni ilyesmit? – kérdezte és kifelé mutatott Aylona rózsaablakán. – Képtelenség volna. Az építőmesterek eltűntek a leszámoláskor, tudásuk elveszett. Még azok az emberek sem értik teljesen a város működését, akik egész életüket a javításával töltik. A karbantartók odalent csak úgy szokták mondani, hogy ez az egész város imádságon és olajon fut. Szó szerint.
   – Ez akkor is sületlenség – ellenkezett Vexina, de útikalauzuk rácáfolt.
   – Igazat mond. Ezt minden gyermeknek megtanítják Aernonban. A harmadik éra a mi korunk. A második érát az emberek építették az Ezüst Királlyal, majd jött a leszámolás. Senki sem tudja, hogy az első éra milyen volt.

   Glienni érdekesnek találta a hallottakat, de saját családjának története jobban érdekelte a Világfáénál. Részben azért, mert arról lehetett is tudni bizonyosat, míg nagyon úgy tűnt, hogy a letűnt korokból csak legendák és mesék maradtak.
   Még két ősének emlékével találkozott az arénában. Reyna Belyaev-Elin négyszáz éve aratott diadalt Aernonban, de sem neki, sem a művelt takarítónak nem volt fogalma róla, hogy ki is ő. Rendkívül furcsa volt, hisz az összes őse nevét ismerte. Solsheimban még a legkevésbé művelt, legegyszerűbb ember is gond nélkül felmondja felmenőit legalább tíz generációra.
   A következő, Masha Belyaev-Elin ismertebb volt. Nagy hírnevet szerzett kiválasztottként azzal, hogy az elesetteket és a gyengéket védelmezte, mégpedig úgy, hogy kegyetlen módszerekkel bánt el bárkivel, aki ki merte zsákmányolni a nála szerencsétlenebbeket. Kedvenc célpontjai a hatalmaskodó kiválasztottak és királyok közül kerültek ki. Törvényen kívüliként élte le az életét és soha nem térhetett vissza Solsheimba, hogy megkoronázzák. Vele és társaival hasonlóan kegyetlenül bántak el, mint ahogy ők intézték el ellenlábasaikat. Csak halála után lett igazán híres, amikor egy híres zeneszerző balladába foglalta történetét, mely a mai napig népszerű volt szerte a Világfán.
   Nem gondolta, hogy más ősét is megformázták az arénában, a harmadik emeleten azonban volt még valaki. A látványtól tátva maradt a szája és letaglózta a felismerés.

   Leena Belyaev-Elin (E3)4973
   Szája tátva marad. A rózsaablakon keresztül a fény úgy áramlott be akár egy meleg takaró. A megörökített nőalak magas volt, karcsú és fiatal. Fiatalabb, mint Glienni maga. Magabiztos, győzedelmes kiállással, csípőre tett kezekkel nézett szembe vele. Hosszú, szőke haja nagyítóként szolgált a napsugarainak.
   Vexina észrevette, hogy barátnője milyen arcot vág.
   – Glienni… csak nem…
   – De – bólintott szipogva és egy ujjával megtörölte szemének sarkát. Mosolyogva válaszolt. – Ő az édesanyám.
   Rengeteg érzelem tört rá hirtelen mikor szembesült édesanyja képmásával. Szomorúság, hiányérzet, büszkeség. Kisgyermek volt még mikor a Világfa kiválasztotta őt, arca homályos volt az emlékeiben. Ahogy megérintette az ablakot, melegség öntötte el a szívét. Nem szerezte meg a koronát, nem lett belőle császárnő, soha nem látta viszont a lányát, de nem tűnt el nyomtalanul. Valahol, a Világfa egy távoli pontján emlékeztek rá és az emlékét nem törölheti el senki. Sem a Panteon, sem családjának haragosai, sem Wiese. Ez a rózsaablak mindig itt fog maradni. Büszke volt rá és megnyugtatta a tudat, hogy a szellemük itt is vele van. Nagy magabiztosságot merített belőle.

   Megkérte Vexinát és kalauzukat, hogy várakozzanak az aréna előtt, ugyanis szeretett volna őseihez imádkozni. Erejükért fohászkodott, hálát adott és otthagyta az egyik nála lévő értékes ékszert áldozatként. Nehéz volt otthagyni az ablakot, de néhány nagy levegővel megacélozta magát és kisétált az arénából.
   – Jól vagy? – kérdezte aggodalmasan Vexina, de Glienni mosolyogva bólintott. Nem érezte magát szomorúnak. – Veszünk neked néhány szép ruhát és jobb kedved lesz, meglásd! – bíztatta.
   – Nincs semmi baj, tényleg… de ha az őseim előtt kell megjelennem, muszáj lesz jól kinéznem – mosolygott csibészesen.
   Két butikot és három nagyobb üzletházat is meglátogattak a Kövér Udvarban. Számos ruhát felpróbáltak, noha Vexina egyiknél-másiknál majd elsírta magát, mert pontosan annyira mutattak csodásan rajta, mint amennyit kóstáltak. Idegenvezetőjüket is bátorították, hogy csatlakozzon, de ő még ruhát próbálni is hezitált, nem akarta a szívét fájdítani olyan dolgokkal, melyeket úgysem kaphat meg.

   Glienni azonban nem sajnálta a pénzt, ezért megajándékozta idegenvezetőjüket és Vexinát is egy-egy ruhával, csapattársának még egy cipőt is vásárolt, mert mindhárman egyetértettek abban, hogy súlyos bűn lett volna otthagyni. Egy teljes ruhatárat vitt haza, rendkívül önző dolog lett volna nem osztozni a jószerencséjén másokkal.
   Egy lehengerlő, mályvaszínű dresszben távozott, testhezálló szoknyarésze még éppen szabadon hagyta a térdét. Felső részének szabása elegáns mintákban villantotta fel bőrét a karjain és a hátán. Ez a ruha sokkal többet mutatott, mint bármi amit valaha is viselt ezért eleinte nagyon furcsa élmény volt ilyen öltözékben járni-kelni, sosem tudta magát elképzelni ilyesmiben, de mint kiderült, az égvilágon semmi sem változott. Minden ugyanolyan maradt, az ég sem szakadt rá, csupán egy picit szabadabbnak érezte magát. Ahogy közeledtek szállásuk felé, egyre kényelmesebben mozgott.
   Jókedvvel tértek vissza, viccelődtek az úton. Úgy érezte már csak ezért a kellemes sétáért megérte ez a nap. Kellemesen elfáradva, vacsoraidő körül tértek haza. Ritius egy darab húst szeletelt fel éppen, Hűvös Folyó pedig a kanapén feküdt hasra fektetett kezekkel és a plafont bámulta. Ritius figyelmes lett a hangra és megfordult.

   – Üdv itthon! – köszöntötte őket, majd ismét lesújtott volna késével, de keze megállt a levegőben    – Veled meg mi történt? Gyere csak közelebb! – mondta nevetve, de közben elismerően bólogatott. – Forogj csak! – mondta és Glienni sután körbe lépkedett kicsit. – De jól nézel ki! A mindenit! – mondta egy erőteljes, elismerő grimasszal.
   Mosolygott, de Ritiusnak nem tudott maradéktalanul hinni. Hűvös Folyó véleményére sokkal inkább kíváncsi volt, mert ő sohasem köntörfalazott. Ha megdicsér valakit, az egész biztos, hogy szíve mélyéről jön.
   A férfi felemelte hüvelykujját, mosolytalan kőarca egy határozott, elismerő bólintással tüntette ki és miután ez megtörtént tekintetét sem fordította el róla egyhamar. Ennél nagyobb bókot nem is kaphatott volna.
   Bemutatkozásuk előestéjén korábban lefeküdtek, igyekeztek minél jobban kipihenni magukat. Izgatottnak érezte magát, sokáig forgolódott ágyában, alig pár órát tudott aludni. A várakozás gátat húzott közte és az álmok országa között, nem bánta volna, ha most azonnal kerülne sor a megmérettetésre.

   Ez az este azonban Nihaviel Vordysjuk és Galatea Unvald párharca volt, aminek utóhatása akkora volt, hogy a másnapi küzdelemre szinte senki nem figyelt oda. Aernon újjászületett kedvence két dolgot bizonyított be aznap. Hihetetlen, de igaz: valóban él és ugyanakkor, a lány akit az egész város egyként éltetett: meghalt.

   Zuhatag negyedik napján került sor az első kör leginkább várt viadalára, mely a várakozásoknak megfelelően minden kíváncsiságot kielégített és még jobban felkavarta a torna körül zajló felhajtást. Nihaviel Vordysjuk valóban élt és képes volt arra, amire rajta kívül talán az évezred alatt senki más. Elcsendesítette a Lusiard Aréna közönségét.
   Minél vérre menőbb, minél kíméletlenebb és izgalmasabb volt a harc, a közönség általában annál jobban tombolt. Ha az ember ilyen küzdelmet várva foglalt helyet a lelátón, nem csalódott. Galatea Unvald és csapata megcáfolt minden esélytelenségükről szóló pletykát. Úgy működtek együtt akár egy olajozott gépezet, meglátszott rajtuk az elmúlt év minden edzése.    Harcképtelenné tettek három kiválasztottat és végig sarokba szorították a negyediket is. Pedig másfél éve ez a kiválasztott nyerte a torna fődíjat, amit Nihaviel kivégzése miatt visszautasított. Úgy nevezték Madrea, a megtörhetetlen. Nerni harcosa.

   Vele ellentétben, Nihaviel Vordysjuk soha nem tűnt ki harci virtusával. Övé volt a látás, amivel jól támogatta a társait, de szerepe ennyiben kimerült. Sikereit inkább köszönhette tehetséges társainak, mint saját magának. A tegnapi napon azonban bebizonyosodott, hogy nem ugyanaz a Nihaviel tért vissza Aernonba.
   Szakadt rongyokba öltözve érkezett, jelenléte viszolygást keltő, taszító volt. Még azok is érezték, akik nem tudták használni a nument. Bemászott az ember bőre alá, kapargatni kezdte izmait. A Tizenkettes Hírmondó a szentségtelen szóval jellemezte kisugárzását és viselkedését.
   A jellemzően fegyvertelen Nihaviel egy óriási holdpengével, Utregar tradicionális fegyverével érkezett az arénába, mely akkora volt mint a nő maga. E fegyver két félhold alakú élben végződik, s úgy forgatta szélvészként, mintha nem lenne súlya. Velőtrázó sikolyokkal tette mozdulatlanná ellenségeit, majd elpusztította őket. Két halottat és három életveszélyes sérültet hagyott maga után, egyikük deréktól lefelé lebénult. Nem volt kegyelem. Nem volt kímélet.

   A Lusiard Aréna közönsége félelemmel vegyes elképedéssel, tökéletes csendben figyelte a győzelmet és ami igazán különös volt, hogy Nihaviel nem volt perdöntően erősebb ellenfeleinél. Viszont testét átütötte kilenc nyílvessző, öt helyen szúrta át dárda és kétszer találta el olyan ökölcsapás, ami után rendes ember a földön marad. Ezenfelül, Galatea Unvald nem kevesebb, mint hét alkalommal találta el géniuszával. Drehys Unvald unokája egy szellemhez hasonló alakot idézett meg, ami vele együtt – s kis rosszindulattal: helyette – harcolt. Géniuszának egyetlen csapása elég volt ahhoz, hogy harcképtelenné tegyen egy kiválasztottat, de Nihavielt nem tudta még csak lelassítani sem. Halálos sérülései után a nő láthatólag nem érzett fájdalmat. Bármilyen kárt is szenvedett, testéből fekete rózsák virágoztak és helyreállították azt. Még egy pillanatra sem torpant meg, nem lett se gyengébb, se lassabb. Nem ismert fáradtságot és kétségessé vált, hogy egyáltalán lehetséges-e végezni vele.
   Aznap, a százhúszezer torok, amit ilyenkor még a környező fogaskereken is hallani lehetett, elnémult. A Tizenkettes Hírmondó és Aernon lakossága latolgatni kezdte, hogy ha lehetséges őt egyáltalán megölni, akkor talán meg is kellene. Meggyalázta azt a Nihavielt, aki kedves volt a szívüknek. Olyan volt akár egy bosszúszomjas szellem, valami aminek a föld alatt kellett volna maradnia, mert létezésével is meggyalázza az élet szépségét. Mások nem törődtek a drasztikus változással, nekik továbbra is csak az volt a lényeg, hogy végre valahára, Aernon egy szülöttje legyen a tornagyőztes. A küzdelem hatalmas vitát kavart a városban és nem ez volt közülük az utolsó.

   A műsornak azonban folytatódnia kell és a tegnap történtek ellenére, a Lusiard Aréna ma is megtelt az utolsó helyig, ahol a Holdfalók és Altera Csodás Keblei csaptak össze. Érdekes módon, ismeretlenségük ellenére mindkét csapat számottevő hírnévnek és népszerűségnek örvendett.
   Aernonban népszerűségnek örvendett mindaz, ami kigúnyolta vagy kifigurázta a Panteont. Lehetett hallani őket ócsároló dalokat és az alsóbb fogaskerekeken gyakorta lehetett találkozni az istenek pajzán karikatúráival. Legnépszerűbb célpontjuk Mei Altera volt, ezért a kebleiről elkeresztelt csapat azonnali kedvenc lett. A Holdfalók puszta neve is sok szurkolót vonzott, mivel Aernonban nem tisztelték a holdistennőket és lenézték Utregar többi lakóját. Fasimogatóknak gúnyolták őket. Noha nem ő volt a vezető, Glienni lett a csapat arca, pusztán azért, mert róla írt az újság. Társait nem igazán ismerték. Háttere révén tökéletes ellentéte volt a Panteonnak. A régi világból képviselt valamit, amikor nem létezett még a mindenkit kissé túl szorosan összefogó birodalom és az istennek kikiáltott emberek.
   Minden küzdelemnek megvolt a maga külön kérdése, de összességében, Aernon nagytornáján mindenki ugyanarra a kérdésre kereste a választ. Létezik-e olyan kiválasztott, aki elég rátermett ahhoz, hogy idővel felérjen a Panteon győzhetetlen isteneihez.

   Hét órakor kezdődött, mint mindegyik. A közönség alighanem orvoshoz fordult tegnap óta, hiánytalanul visszanyerte hangját és meleg szívvel üdvözölte a konferanszié által bejelentett kiválasztottakat.
   Ahogy megközelítették az aréna közepét, szemügyre vette ellenfeleit. Öt férfi érkezett, ahogy Vexina is mondta, egyikük törpenövésű volt, nagyjából a köldökéig érhetett. Ketten vezették a sort egy magas, hosszúlábú férfival, aki szőrös, vastag kucsmát viselt. Arca simára volt borotválva, szemében ellenállhatatlan magabiztosság ült. Határozottan jóképű volt és ennek láthatólag tudatában is volt. Mögöttük hárman jöttek, leginkább a középső alak hívta fel magára a figyelmet. Derékig érő szürke szakállát egy nagy fonatba fogták, hosszú haja ritkás volt. Arca telis-tele volt sebhelyekkel, a szemében őrült láng égett. A férfi érthetetlen szavakat üvöltözött, nyáladzott és harci üvöltéseket hallatott. Zavarba ejtő látvány volt, legfőképpen azért mert vastag láncok kötötték karjait a testéhez és két csapattársának úgy kellett erőnek erejével visszafogni őt, nehogy azonnal nekik rontson. Az aréna közepéhez értek, az egyik férfi próbált mondani valamit, de a mellette lévő leláncolt martalóc kiáltásai minden szavát elnyomták. Fröcsögő nyálából egy-egy csepp Glienni arcán landolt, amit rosszallóan törölt le. A mellette álló, kopasz, kecskeszakállt viselő férfi végül befogta a száját, hogy elmondhassa, amit akar.

   – Elnézést kérünk Subutai miatt – laza mosollyal beszélt, viselkedésében nyoma sem volt feszültségnek. Hozzáállása alapján az ember azt hihette volna, hogy játszani jött ide, nem pedig élet-halál harcot vívni. – A próbák előtt mindig eszi azt a bolondgombát és ez az eredménye – nem tudta folytatni, ugyanis Subutai ráharapott egyik ujjára, kiszabadítva ezzel nyelvét és azonnal harci üvöltésbe kezdett.
   Altera Csodás Keblei pont annyira furcsa csapat benyomását keltették, mint amire a név alapján számított. Egy őrjöngő őrült, egy veszélyesen jóképű férfi, egy kopasz, aki annyira lazának tűnt, hogy mindjárt szétesik, és egy törpe. Vezetőjük félpucéron jelent meg az arénában, teste tetőtől talpig tele volt tetoválásokkal, melyek egzotikus festményként rajzolódtak ki aranybarna bőrén. Súlyos nyakláncot és hosszú fülbevalókat viselt, haját szinte teljesen leborotválta. A leláncolt őrültet a jóképű férfi gondjaira bízta, míg ő előlépett és lehajolt, hogy Glienni szemébe nézzen. A hercegnő számára szokatlan volt felnézni valakire, s valamiért kellemetlenül érezte magát az idegen közelségében. Az állát simogatva figyelte őt, majd Vexinára nézett.

   – Ejnye, ejnye, Vexina – csóválta a fejét. – Nem is mondtad, milyen csinos barátnőd van – mondta és Glienni felé nyújtotta a kezét.
   Először nem értette mit szeretne de nem is várta meg, elkapta csuklóját, megszorította kissé, majd elengedte azt. A férfi csak mosolygott. Mondott valamit, de az őrjöngő akkora ordítást zúgatott el mellettük, hogy elveszett mondandója.
   Nem volt esélye újra megszólalni. Két adminisztrátor tartott feléjük, kezükben egy-egy kosárral, melyben gyümölcsök voltak. Méretük valamivel kisebb volt egy mandarinnál, az egyik kosárban tíz zöld, a másikban tíz vörös gyümölcs várta, hogy elfogyasszák.
   – Hölgyeim és uraim! Ma úgy döntöttünk, hogy kedveskedünk egy kis uzsonnával drága kiválasztottjaink számára. Vegyétek, egyétek!
   Hűvös Folyót kínálták meg először, aki gondolkodás nélkül elfogyasztotta az uzsonnát, de Glienni hezitált, amint kezébe vette a furcsa gyümölcsöt. Tele volt numennel, biztos volt benne, hogy házigazdáik nem kedvességből ajánlották fel. A túloldalt a kucsmát viselő férfi szétfeszítette Subutai száját és lenyomta torkán a gyümölcsöket.

   – Köszönöm, de nem kérem – mondta és visszatette a gyümölcsöt a kosárba.
   – Biztos benne? – kérdezte az adminisztrátor. – Ha nem fogyasztja el a gyümölcsöket, az egyenlő a nagytorna feladásával és az azonnali vereséggel.
   Glienni sóhajtott. Rossz érzése volt, de nem volt mit tenni, társaival és ellenfeleivel együtt elfogyasztott egyet-egyet a zöld és vörös gyümölcsök közül.
   – Egészségetekre! – mondta a konferanszié fölöttük, majd rosszalló kuncogással folytatta. – Csak nehogy megfeküdje a gyomrotokat! – sokat kellett próbálkoznia, de végül megcsinálta! Subutai még a porondmestert is túl tudta üvölteni, akinek meg kellett ismételnie a mondandóját.    – A mai játék neve: A bolondok eledele! A játék célja egyszerű! Kiválasztottjainknak nem kell mást tenniük, mint legyőzni az ellenséges csapatot! A gyümölcsök csak szórakoztatóbbá teszik a dolgokat! A zöld gyümölcs kizárja a küzdelemből a csapatok egy-egy tagját. Teljesen harcképtelenné teszi őket, ugyanakkor, hatása alatt az ellenük intézett támadások is haszontalanok. A vörös gyümölcs… érdekesebb! Eluralkodik a csapatok egy-egy tagján és képtelenek lesznek megkülönböztetni a barátot az ellenségtől. A gyümölcsök célpontja két percenkét megváltozik – jelentette be a konferanszié, majd lehetőséget adott a csapatoknak, hogy néhány perc alatt megvitathassák a tervüket.

   Egy ilyen próbán azonban nem sok értelme volt terveknek. Bármelyikük elvesztheti az eszét és barátaira támadhat. Csak azért imádkozott, hogy ne ő legyen az. A csapatok felálltak egymással szemben a belső körben és hét órakkor megszólalt a harang. Abban a pillanatban, Hűvös Folyó szája szélesen kitárult, zöld fény ömlött ki belőle és körül fonta alakját, teljesen megbénítva őt. Vexina hirtelen képen törölte Ritiust, arcizmai vadul rángatóztak, szakasztott olyan volt, mint Subutai.
   Glienni úgy érezte szerencséjük volt. Ha ő, vagy Ritius kezd el őrjöngeni, jóval nehezebb dolguk lett volna. Ritius könnyen ártalmatlanította a nőt. Elkapta csuklóját, földhöz vágta őt, majd hozzányomta kalapácsát a melléhez, így a numennel mozdulatlanná bénította.
   Glienni belevetette volna magát a küzdelembe, de Subutai óriási harci üvöltést hallatott. A beton megváltozott lába alatt, apró csontokkal terített úttá alakult. A repedezett, kiszáradt föld vékony ösvényben folytatódott egészen az aréna széléig. Oldalait hajlított bordacsontok szegélyeztek, Subutai pedig rohamra indult. Glienni oldalra mozgott, el akarta hagyni az utat, de Ayala hangja megállította.
   – Ne csináld! – kiáltott pontosan a háta mögül, ő is az út közepén álldogált.
Megértette, hogy veszélyes lenne elhagynia az utat, de sokkal jobban nyomasztotta, hogy Ayala mögötte van. Így nem tudta elkerülni a nekirontó őrültet, puszta kézzel kellett útját állnia egykezes fejszéjének. A férfinél volt egy másik fejsze is és már zúgott is felé. Felrobbantotta a levegőt pontosan a könyöke alatt, így a férfi célt tévesztett. Egyensúlyát is elvesztette kissé, ami kapóra jött, mert nem volt esélye megfékezni nyers, testi erejét.

   Subutai körül szürke numen jelent meg és vérmesebb rohamra indult.
   – Ugorj fel! – utasította a nő.
   Hezitált, de aztán engedelmeskedett és a levegőbe röppent. Az ujja tövében nument gyűjtött össze és térdhajlaton lőtte Subutait, de a dühöngő nem lassult le.
   Ayala nem idézte meg a nument és nem hajolt el a nyaka felé tartó fejszétől. Egy hirtelen mozdulattal előrelépett és tenyerét hozzányomta a közeledő férfi mellkasához.
   – Nemesis.

   A fejsze nekiütközött a nyakának, de nem vágta át a húst. Helyette, Ayala keze nyomán, mély vágás hasította fel Subutai mellkasát. Az őrjöngő harcos tudomást sem vett a fájdalomról, fel sem fogta mi történik. Csak üvöltözött és a fejszéjét lóbálta, de akárhányszor találta el a nőt, fejszéje megállt, mintha gumiból lenne és csak saját magát tudta megsebezni. Glienni megdöbbenve figyelte az eseményeket. Ez Weher Atmund képessége volt, de nem bámészkodott tétlenül. Subutai egyáltalán nem fordított figyelmet rá ezért magasra röppent a levegőben, villámként cikázott lefelé, majd tiszta erőből fejbe rúgta az őrültet, aki habzó szájjal dőlt el. A Hadak Útja eltűnt alattuk. Fújt egyet majd megdöbbenve nézett szemben Ayalával.
   – Ayala, ez…
   – Tudom – bólintott a nő. – A vereségünk után ébredt fel bennem ez a géniusz. A saját erejével fogok bosszút állni rajta – ráncolta össze szemöldökeit.

   Glienni körülnézett a csatatéren. Ritius a törpenövésű kiválasztottat próbálta lecsapni kalapácsával, mint valami vakondot. Nem volt könnyű dolga, az alacsony férfi csillogó, türkisz páncélt öltött magára a numenből, éteri pajzs jelent meg a kezében és azzal fogta fel a Nerni harcos támadását. A magas, jóképű férfi is ott volt nem messze, de alig látszódott. Szájából sűrű, fehér füst dőlt, azzal rejtegette magát. A füst szabályos köddé változott, eltakarta ellenfelét, aki alighanem a saját csapattársa volt. A vörös gyümölcs hatalmába kerítette.
   Glienni a harcos segítségére indult, de fájdalmas rángás vágtatott végig idegein. Szája önkéntelenül kitárult és zöldes fény zárta őt fogságába. Mintha megállt volna számára az idő, még öntudata is odalett. Nem érezte, hogy Ayala éppen tiszta erőből üti-veri a bordáit.
   Egy idő után aztán más célpontot választott és a kiszabadult Hűvös Folyó felé tartott. Ayala gyilkos szándékkal próbált végezni vele, de a sámán nem finomkodott. Egy hatalmas vízsugárral elmosta őt egészen az aréna szélére.
   Nem sokáig maradt biztonságban. Fehér köd kígyózott felé a levegőben, megvadulva emelkedett ki belőle ellenfele, egy acélbottal próbálta bezúzni a koponyáját. Hűvös Folyó elkerülte, majd kezei között gömbbé formálta a vizet és rácsavarta azt ellenfele fejére. A férfi rá sem hederített arra, hogy nem kap levegőt, ugyanúgy támadott tovább, ameddig fulladozni nem kezdett és térdre rogyott.

   A másik oldalt Ritius feladta a harcot a törpe ellen, nem tudott áttörni páncélján. Másik ellenfelet szemelt ki magának, aki fehér numennel vette körbe magát és kétségbeesetten próbált távolsághoz jutni. Fehér fénygömbök jelentek meg dereka körül, olyan volt akár egy gyöngysor. A fények Ritiusnak csapódtak, de a harcos ügyesen manőverezett közöttük. Gyorsabb volt a hosszúlábú férfinál, aki magát fedezve lövöldözött hátrafelé. Váratlanul elhajította kalapácsát, ami nem messze a férfi lábától fúródott a földbe. A kalapácsból zöld numen kúszott végig a földön és mozdulatlanná dermesztette ellenfelét. Ritius mosolyogva sétált oda hozzá és ökleivel addig püfölte szerencsétlen férfit, míg elvesztette az eszméletét.
   A negyedik ellenféllel Vexina kergetőzött. Esélye sem lehetett elkapni, a nő képes volt visszaugrani néhány másodpercet az időben, könnyedén változtatta a helyét. Ezzel egyidőben Hűvös Folyó tomboló hullámot szabadított a páncélos törpére, aki nem tudott szabadulni a víznyomás fogságából, nekiszögezte az aréna szélének. Elveszítette irányítását a numen fölött, páncélja lehullott róla, Ritius pedig nagy elégtéllel törölte képen kalapácsával.

   A harcnak vége volt mielőtt Glienni kiszabadulhatott volna, nem volt szükség a következő körre. Amikor kihirdették a győzelmet, börtöne megszűnt létezni, Ayala pedig észhez tért. Pokolian fájt az oldala, de fogalma sem volt miért, a győzelemnek viszont örült még akkor is, ha ez a küzdelem a szerencsén múlott. Ha máshogy forog a kocka, az ellenfél is arathatott volna ilyen egyoldalú győzelmet. Ha belegondolt, ő semmit nem tett hozzá a győzelemhez, de jól esett, hogy megbízható csapatban küzdhet. Tudta jól, hogy az elődöntőben lesz lehetősége bizonyítani és afelől sem volt kétsége, hogy ki lesz az ellenfél. Az első elődöntő párosítása már megszületett. Az ő ellenfelük pedig Weher Atmund vagy Uriel gárdája lesz. Nem volt kétsége afelől, hogy győzni fognak. Győzniük kell, mert ellenük akart igazán bizonyítani. Olyannyira, hogy izgatottabban hagyta el a Lusiard Arénát, mint ahogy belépett. Számolta a visszatéréséig hátralévő napokat.

   Uriel és csapata a Gyöngy Kilátón kaptak szállást. Remek érzés volt oly sok sátorban töltött éjszaka után végre tisztes ágyban aludni, csak az a fránya kattogás ne lett volna. Egy tágas, kétemeletes házban tanyáztak. Hat szobája is volt, de ők csak ötöt használtak. Uriel szobájából még egy vastag erkély is nyílt a város felé, ahol Antairral és Shohinnal együtt közösen meditáltak minden reggel. Puffancs is szívesen csatlakozott reggeli, csendes rituáléjukhoz. Nem szegődött numen az oldalára, de ő is együtt lélegzett a világgal.
   Uriel érzékelését igyekezett még tovább pallérozni, ami kihívás volt egy ilyen sűrűn lakott városban. A reggeli gyakorlat kellemesen ellazította, utána nyugodtan és magabiztosan vágott neki a napnak. Nyugalmukat suttogás zavarta meg. Gazdája már egy ideje már ott volt mögöttük és hezitált megszólítani a három férfit, noha ők tisztán érezték jelenlétét.

   – Nem akarlak megzavarni titeket – szólalt meg Amelia. Uriel visszafordult és a szemébe nézett. – Kihirdették az első kör párosításait. Az Atmund testvérek ellen fogtok harcolni.
   – Mit tudsz róluk? – fordult meg Uriel. Izgalom kerítette hatalmába. Várta már, hogy csapatát vezetve küzdhessen az arénában.
   – Volt szerencsém találkozni velük. Roppant kellemetlen ellenfelek. Weher akkora vérontást rendezett, hogy az Isteni Béke Őrzőinek kellett őt börtönbe zárni.
   Uriel elvágta kapcsolatát a numennel és az állát simogatva tanakodott.
   – Ültem bár börtönben – morfondírozott némi hümmögés után. – Ha kiszabadulnék, egész biztos, hogy nem jönnék ide, ahol biztosan megtalálnak. Miért jönne ide egy mániákus sorozatgyilkos?
   – Valószínűleg azért, hogy gyilkoljon – állapította meg bölcsen Antair, aki felállt és egykedvűen figyelte az alattuk ébredező Gyöngy Kilátó egyik főutcáját.
   – Tudnátok kicsit komolyabban hozzáállni? – teremtette le őket Amelia, csípőjére téve a kezét. – A képessége gyakorlatilag sebezhetetlenné teszi őt és a testvére…
   – Nem kell jajveszékelni… – szólt oda kissé lekezelően Shohin – Joachim már beszámolt nekünk róluk.
   – Figyelj… – lépett közel hozzá engesztelően Uriel. – Tudom, hogy ijesztőek, de már itt vagyunk – mondta és akaratlanul is megvonta a vállát. – Győzni jöttük. Nem választhatjuk meg kivel kell megküzdenünk, ezért fontosabb, hogy saját magunkkal törődjünk.

   Amelia sóhajtott egyet és megpróbálta némi óvatosságra inteni a fiúkat, de nem sok foganatja volt. Miután ráébredt erőfeszítésének hiábavalóságára, duzzogását magába fojtva távozott. Uriel a keze után kapott és megpróbálta megcsókolni, de a nő nem hagyta. Fújtatott egyet, megrázta a fejét majd visszaült két barátja közé.
   – Nem kedvelem – Shohin ismét hangot adott a véleményének. – Azóta sem hajlandó szóba állni Seyával. Nem hajlandó elfogadni a döntésed.
   – Tudom, hogy nem a szíved csücske, de azért megpróbálhatnál kevésbé bunkó lenni vele – szólt oda komolyan. – Tudom, hogy nem tetszik, de ő mégiscsak a párom, törődj bele!
   – Valóban az volna? – húzta fel a szemöldökét Shohin
   – Persze, hogy az. Miért nézel rám így?
   – Ne sértődj meg, de biztosan ez az, ami köztetek van? Nekem inkább csak szeretőknek tűntök. Látszik, hogy te próbálkozol, de te sem teljes szívből csinálod. Ő meg… – rántotta meg vállait. – Látni a tekintetében, a mozdulataiban, amikor veled van. Távolságtartó.
   – Biztosan csak képzelődsz – ütötte el aggályait Uriel. – Amikor ketten vagyunk, egészen máshogy viselkedik.
   – Igen, ez a szeretők sajátja – nézett rá kioktatóan. – Komolyan, látnod kellett volna magadat a megnyitón. Olyan voltál ott mellette, mint a kistáskája.

   Uriel sértődötten nézett rá, de nem volt válasza. Annyit elismert, hogy valóban kifejezetten kényelmetlenül érezte magát aznap este.
   – Szerintem Amelia remek nő – mondott ellen Antair, miközben nekilátott néhány fekvőtámasznak.
   – Csak azért mondod, mert őt nem akarod megölni – mondott ellen Shohin.
   – Pontosan. Nem nagyszerű? – ironizált a herceg, s miután végzett a gyakorlattal, talpra állt és megropogtatta ujjait. – Sétálni megyek a városba. Be kell szereznem néhány dolgot. Velem jöhettek, ha akartok.
   Csak a negyedik napon kerültek sorra, idejük bőven volt, ráadásul még alig ismerték a várost. Amelia nem tartott velük, Joachim pedig anélkül is követte őket, hogy hívták volna. Rajta kívül Seya volt még otthon. Uriel felkeltette és magával hívta. Míg készülődött, kezébe vette az aznapi újságot. A címlapon Glienni és egy másik nő képe fogadta őt. A tegnapi győzelmükről írtak.    Remekül indul a reggel… – sóhajtott és kilépett a konyhába, hogy megmossa az arcát. Ahogy szemét dörzsölgette, halántékon vágta a gondolat. Ha holnap győzelmet aratnak, akkor az elődöntőben vele kell megküzdenie. A harc nem ijesztette meg, de a hideg rázta, mikor belegondolt, hogy a színe elé kell járulnia és ismét a szemébe néznie. Minek jöttünk egyáltalán ebbe az átkozott városba? – kérdezte magától és a mosdókagylóra ütött, miközben tűrte a város folyamatosan ismétlődő hangját. Tikk. Takk. Tikk. Takk.

   Shohin és Antair már indulásra készen várta őket az ajtóban és már a goromba útikalauzukat, Mads-t is előkerítették. Nem sokkal később, végre Seya is lemászott az emeletről.
   – Szia-mia cica! – üdvözölte Shohint szívderítő mosollyal, majd átölelte az oroszlán-embert.
   Seya szinte elválaszthatatlanul hozzánőtt Utregar szülöttjéhez és folyton körülötte sürgött-forgott, ha együtt voltak. Shohin illedelmesen visszaköszönt, ám Seya túlzott csodálata zavarba hozta és nem díjazta azt sem, hogy folyamatosan lecicázza. A kislány megragadta Shohin csuklóját és reményteli őzikeszemekkel meredt rá.
   – L-lovagolhatok a nyakadban? – kérdezte olyan ártatlansággal, amitől Urielnek ellágyult a szíve, de azért szokás szerint összemosolyogtak Antairral.
   – Nem bánom… de meg kell ígérned, hogy nem hívsz többé cicának – adta be a derekát Shohin egy kövér sóhajtás után.
   – De hát, ha egyszer cica vagy! – mondta a kislány duzzogva, erősen megvetve lábát a földön. Megérintette kezét és hangja megváltozott, transzba esve folytatta mondandóját. – Te vagy az állatok királya, aki ezer hullámon ragyog keresztül.
   A három férfi értetlenül állt mondandója előtt, de Shohin nem lágyult meg. Kinyújtotta tenyerét, majd összedörzsölte hüvelyk- és mutatóujját. Seya végül beadta a derekát és boldogan foglalt helyet Shohin nyakában. Kényelmesen dőlt rá fejére és elmélyülten simogatta aranyhaját.

   Közölték Madssal, hogy sétálni szeretnének, mire ő szokásos, feszes tempóját elhagyva vezetni kezdte őket egyenesen a Gyöngy Kilátó szélére. Szépen táncoltak alattuk a fogaskerekek, különösen a szomszédos Agóra. Három-négy méterrel alacsonyabban feküdt a Gyöngy Kilátónál, de még így is lehetett látni, ahogy szélein át izzó láng kandikál ki és nehéz füstjeleket ereget a levegőbe. A fogaskerék oldalában felvonók sorakoztak, amik az apró fogaskerekekkel egyetemben egyetlen célt láttak el. Az óraműváros folyamatos karbantartását és javítását tették lehetővé. A városnak rengeteg karbantartója volt, mind azon dolgoztak, hogy működésben tartsák a várost.    Ahogy a Gyöngy Kilátó forgott alattuk, Uriel még látott is közülük hármat. Egy férfi szerszámokkal babrált a fogaskerék oldalán, egy másik elmélyülten tanulmányozott egy papírlapot. Volt velük egy nő is, de ő papi ruhába öltözött. Olajjal kente be a fogaskerék oldalát és imádkozott a gépezethez.
   Egy darabig élvezték, ahogy a fogaskerék elringatja őket, aztán Uriel elunta a tétlenséget. Megkérdezte merre mennek tovább.
   – Honnan tudjam – vonta meg a vállát Mads, mintha nem értené a kérdést. – Azt mondtátok sétálni akartok.
   – Pontosan – válaszolt Antair. – Szóval minek állunk itt?

   – Uram, a nagy városokban sétálni a szabadság egy apró szelete – világosította fel Joachim. – Nem lennék meglepődve, ha itt épp ennek az ellenkezőjét jelentené. Megállni, nézelődni, kiszakadni kicsit az idő folyamából. Tévednék, kalauz uram? – pillantott Madsra, aki elismerően bólogatott.
   – Jó móka – mosolygott Seya, elmélyülten figyelve a szeme elő táruló fogaskerekek ritmikus mozgását. – Így tisztábban hallom.– folytatta lehunyt szemekkel.
   – Micsodát? – kérdezte Uriel kíváncsian.
   – Te nem hallod? A kattogásban van valami visszhang… – mondta sejtelmesen.
   Uriel ráhangolta érzékeit a numenre és igyekezett elmélyülni a város hangjaiban, de ő csak azt az átkozott kattogást hallotta.
   – Ianus akaratát hallod – szólalt meg Mads. Hangjában először mutatkozott meg a tisztelet jele. Hátrafordult és egy sokemeletes épület falára mutatott, melynek oldalán kirajzolódott Ianus, Aernon emberszerű, kétarcú istensége. – A várost nem csak a gépek és a karbantartók tartják mozgásban. Az ő akarata nélkül, a mi létezésünk céltalan – önkéntelen mozdulattal érintette meg értékes ezüst óráját, mint valami totemet. Aernon minden lakója nagy becsben tartotta óráját, ennek az ékszernek az értéke és minősége képviselte egy városlakó státuszát és tehetősségét.

   Útjukat a Vaskapu negyed felé folytatták, ahol egy szerény kis bódéban ebédet vásároltak. Mads persze nem véletlenül sétált velük fél órát egészen odáig, ez a büfé a feleségéé volt. Az asszonynak is groteszkül hosszú végtagjai és görnyedt tartása volt, akárcsak kalauzuknak, de remekül főzött. Jobbára halászok és rakodómunkások látogatták őt, a széles, alacsonyan forgó Vaskapu negyed ugyanis Aernon legnagyobb kikötőjének adott otthont. Az étlap telis-tele volt hússal és hallal, ami egyébként hiánycikk volt Utregarban, ezért korántsem érezték hiábavalónak a hosszú utat.
   Miután jóllaktak és megpihentek, meglátogatták a Vaskapu szélét, ahonnan először pillantották meg az Utregar kontinensét tökéletesen kettévágó Hasadékot. Noha folyónak nevezték, valójában sebesen haladó sós tengervíz folyt benne.
   Öt méter magasság választotta el őket a dokktól, ahol gigászi hajók sorakoztak, vasból épített nehéz gályák, amik kibírták ennek a kegyetlen folyónak a hullámzását. Nappal sem volt kifejezetten biztonságos, de éjszaka, a három hold vonzása hullámsírrá változtatta a széles folyót. Át lehetett kelni, ha a holdak állása kedvező volt, de tengerre már évszázadok óta nem szállt senki. Egy sem tért vissza azok közül, akik új kontinensek felfedezésére indultak, az égi királyok pedig nem voltak elég merészek ahhoz, hogy elhagyják hazájukat.

Hazafelé úton, Seya immár többedszerre kérte Shohint, hogy változzon át cicává, de erre ő nem volt hajlandó.
   – Miért vagy úgy oda azokért a kis tejfelesszájúakért, egyébként is? – kérdezte Shohin. – Vadászni sem tudnak.
   – Ez nem igaz! – koppintott rá szelíden a fejére Seya, még mindig a nyakában ülve. – Nagyon is jól vadásznak! Egeret, patkányt, madarat…
   Puffancs rosszallóan felkárogott Uriel vállán, aki megnyugtatta egy kis simogatással.
   – Húha… remélem nem ólálkodik egy a nyakamban – játszotta meg magát Shohin, miközben megcsiklandozta Seya lábait.
   – Pedig már be is cserkészett! – kacagott a kislány és játékosan kezdte harapdálni Shohin aranyhaját és eltakarta a szemeit a kezével.
   Shohin kacagott, aztán hirtelen megragadta Seyát a gallérjánál fogva, a numen segítségével egy kézzel leemelte őt válláról és teljesen kinyújtott bal kezével egészen úgy tartotta őt, ahogyan a kiscicát fogja szájába a mamája.
   – Hát, ennek a kiscicának még igen bizony, sokat kell gyakorolnia – mosolygott, mire Seya játékosan odakarmolt felé a levegőben.
   Uriel jót nevetett az egész jeleneten és már inteni akart fejével, hogy folytassák az utat, de Antair egészen sértett hangnemen megszólalt és véget vetett a játéknak.

   – A kutyák sokkal hasznosabbak – közölte ölbe tett kezekkel, büszkén felszegett állal, az óratorony felé tekintve fél szemével.
   – Parancsolsz? – kérdezte a kislány olyan hangon, hogy Puffancs veszélyt érezve károgni kezdett és Uriel osztotta az aggodalmát. Tenyerébe vette inkább és simogatni kezdte.
   – Bocsásson meg uram, de nem értek egyet! – állt elő Joachim – A házimacska lényegesen kényelmesebben idomul a kulturált háztartásba. Tisztább, nyugodtabb és csendesebb társa az embernek, de ami még fontosabb: önálló. A kutya feltétel nélkül szolgálja az embert – ejtette ki a szót hallható undorral – de a macska szeretetét el kell nyerni.
   – A kutyák a legjobb barátaink! – vetette oda keményen Antair kihúzva magát. – Solsheimban a civilizáció fel sem épült volna nélkülük, sőt, máshol sem! Megnéznélek én titeket a macskáitokkal a rideg télben! A kutyák vigyáznak ránk és az állatainkra, vadásznak velünk és a szánjainkat húzzák. Az én apám kutyái hatvan mérföldet is meg tudtak tenni, pihenés nélkül! Hűséges és szorgalmas állatok, méltóak a tiszteletre, míg azok a macskalények amiket ti úgy szerettek, tunyák és haszontalanok!
   – Hát ha arra használnátok őket, hogy vonszolják a lusta feneketeket, akkor jobb ha nincsenek is ott! – háborodott fel Seya.
   – Úgy – bólintott Joachim.
   Ezzel a veszekedés teljes hőfokára váltott, míg Shohin és Uriel csendesen összenéztek.

   – Elkísérsz virágot venni? – kérdezte Uriel
   – Bárhová, csak innen el – bólintott Shohin és letette Seyát, aki nehezményezte, hogy többé nincs szemmagasságban veszekedőpartnerével, de a cicákat megvédeni fontosabb volt neki, mint Shohint pesztrálni.
   Uriel virágot vásárolt Ameliának. Egy csokor fehér rózsát választott. Mire visszatértek, még mindig ott veszekedtek a Gyöngy Kilátó közepén, mikor aztán Uriel közéjük csapott, rájuk parancsolt, hogy hagyják már abba végre, de azért a legvégén közölte, hogy amúgy is tévednek mind a ketten, mert a madarak a legjobb állatok. Így aztán a veszekedés háromirányúvá vált.    Urielt nagy károgással támogatta a vitában saját madara, mire Seya is megidézett egy kiscicát, aki cserébe viszontnyávogott neki. Úgy vágtattak át a fogaskeréken, mint egy kis állatkert és csak nagy nehezen tudták lebeszélni Antairt arról, hogy elinduljon és vegyen egy kutyát magának csak azért is. Helyette inkább az eredeti célként kitűzött barkácsboltba kísérték el őt, ahol a herceg döbbenetes összeget költött szerszámokra és faanyagra. Különb izgalommal válogatott az áruk között, mint Seya az édességboltban és olyan boldogan sétált haza egész úton, hogy az egész veszekedést elfelejtette. Annyi faanyagot vásárolt, hogy Urielnek és Shohinnak is kellett cipelni belőle egy jókora adagot. A boltban felajánlották a hercegnek, hogy szívesen házhoz viszik estére egy szekéren, de Antair úgy érezte, ez is jó edzés lesz számukra.

   Szállásukon Amelia és egy ismeretlen, vörös taláros férfi várta őket, mint később kiderült, az Administratium egy alkalmazottja. Jó híreket hozhatott, Amelia ugyanis majd kicsattant az örömtől. Amint megpillantotta Urielt átölelte őt és izgatottan mesélni kezdett.
   – Jó híreim vannak! – mondta fülig érő szájjal. – Úgy tűnik, nem kell aggódnunk a holnapi próba miatt. Tegnap éjjel baleset történt az egyik alsó fogaskeréken, Weher Atmundot és a testvérét kivéve a teljes csapata belehalt a tűzesetbe – mondta boldogan. Amelia mosolygott, de Uriel nem értette miért. Ez inkább borzasztóan hangzott, nem olyasminek ami miatt örülni kellett volna.
   – Balesetben? – kérdezte szkeptikusan Shohin, felhúzva a szemöldökét.
   Valamennyien ugyanarra gondoltak. Tudták, hogy a balesetek itt mindennapos dolognak számítanak, különösen az alsó fogaskerekeken. Azonban Weher Atmund egy kiválasztott volt.  A hallottak szerint, elég veszélyes is. A hír meglehetősen hihetetlennek hangzott. Amelia nem foglalkozott az aggályokkal, fesztelenül tárta szét karjait.
   – A legjobb az, hogy Weher hírhedt kiválasztott! Nem fogja tudni pótolni a társait! Szinte már az elődöntőben vagyunk! Hát nem nagyszerű? – kérdezte izgatottan.
   – Ez az! Megcsináltuk! – ujjongott Seya és a magasba emelte tenyerét.– Szép volt fiúk! Csak így tovább! – folytatta a kislány, majd Antairhoz lépett, aki belecsapott tenyerébe.
   A herceg még szabadkozni is kezdett, hogy milyen kemény volt az elmaradt küzdelem. Megdicsérték egymást és képzelt jelenetekről beszéltek, amiben legyőzték az ellenséget. Mikor Seya elunta a játékot, Shohinnal is pacsizott, majd Urielnek is gratulálni akart, de ő nem foglalkozott vele.
   – Nem tűnsz boldognak – mondta Amelia valamivel halkabban. – Nem érted micsoda előny ez?
Uriel csak vállat vont. Ajkába harapott és megrázta fejét.
   – A többi csapat megküzdött azért, hogy ott legyen, ahol most van. Így túl olcsónak érződik.
   – Semminek nem tudsz örülni – sóhajtott fel Amelia és odébb állt.

   Mintha észre sem vette volna a csokor virágot a kezében, így Uriel végül oda sem adta neki, csak keresett egy vázát, megtöltötte vízzel és bevitte szobájukba. Kettesben töltötték az estét, de hiányzott valami, ami Tűzbölcsőben még megvolt. Nem érezte a nőn, hogy úgy vonzódna hozzá, mint akkor. Szeretkeztek ugyan, de ez csupán testi öröm volt és semmi több. Mikor vége lett, a szobán eluralkodó csend nehéz volt, egyenesen kellemetlen. Az idő vontatottan telt. Tikk. Takk. Tikk. Takk. Beszélgettek persze, de ezek a beszélgetések valahogy nem voltak sem olyan érdekesek, sem olyan élvezetesek, mint korábban. Kínos volt a csend, a folyamatos kattogás pedig őrjítő. Amelia karja átfonta mellkasát és a semmiből eszébe jutott egy mondat.
   – Egy színésznő egyszer azt mondta nekem, hogy onnan tudom majd ha valaki különlegeset találok, ha igazán élvezni tudom vele a csendet – ezt mondta Glienninek a templomban.
   Tikk. Takk. Tikk. Takk. Jár az óra, de az idő nem telik. Egyre kellemetlenebbül érezte magát. Kielégülve, egy gyönyörű nővel az oldalán. Nyugodtnak kellett volna lennie, de csak rohanni akart. Azon járt az esze, hogy mennyivel szívesebben lenne most Shohinnal, Puffanccsal, akár Antairral, vagy vele… – A rohadt életbe! – morgott magában. – Tényleg valaki különlegeset találtam… aztán elrontottam mindent.
   Amelia mintha megérezte volna gondolatait, kicsit felült az ágyon és mélyen a szemébe nézett.

   – Minden rendben? – kérdezte gondterhelt arccal.
   Uriel próbálta elrejteni gondolatait. Nem tudta, hogy lehetetlen. Amikor két ember ilyen közeli kapcsolatba kerül, ösztönösen megérzik a bajt.
   – Persze – megnyugtatóan próbált mosolyogni, de rossz színész volt.
   Amelia még hosszú ideig bámulta a szemeit, mint aki ki akarja olvasni belőle az érzelmeit. Nem mondott semmit.
   Hiába próbált nyugovóra térni, rosszul aludt Aernonban, az az átkozott óra sosem hagyta nyugodni. Több mint három óráig próbált elaludni hiába, mikor nem bírta tovább. Meggyőződött arról, hogy Amelia alszik, majd kiosont az ágyból. Halkan ragadta meg a kilincset, de ahogy az megmozdult a kezében, lába földbe gyökerezett.
   – Hová mész? – kérdezte Amelia álmoskás hangja.
   – Nem tudok aludni – válaszolt egyszerűen.
   – Gyere vissza. Ha elmész, magaddal viszed az én álmomat is – felült az ágyból, a takaró lecsúszott vállairól, felfedve gyönyörű alakját.
   – Csak szükségem van egy kis friss levegőre. Nemsokára visszajövök – azzal átlépett a küszöbön, de Amelia hangja ismét megállította.
   – Most is rá gondolsz, igaz? – kérdezte.
   Uriel lehunyta szemeit és nem tudott mit válaszolni. Elcsigázottan fordította körbe a nyakát. Az istenek verjék meg, minek kell nekem folyton magam alatt vágnom a fát?
   – Mit tegyek még, hogy elfelejtsd, mondd? – kérdezte Amelia. – Csak mondd meg és én megteszem – folytatta kétségbeeséssel a hangjában.

Uriel hosszasan hallgatott, a csend nehézsége végül maga alá nyomta. Mégis kit akar becsapni? Ameliát vagy önmagát? És mégis kinek használ vele?
   – Nem tudom elfelejteni – felelt szemlesütve. – Sajnálom – becsukta maga mögött az ajtót és hosszú sétára indult a városban.
   Magához hívta Puffancsot és csendes társaságában jódarabig bandukolt az éjszakában, míg a lába elnehezedtek. Piszkosul eltévedt, de a nument hallgatva végül csak hazatalált. Átgondolta a dolgokat és készen állt arra, hogy elbeszélgessen Améliával a történtekről. Csakhogy mire visszaért, a nő már nem volt ott. A fehér rózsákat azért magával vitte.

   Hajnali fél négy volt. Hosszú-hosszú idő volt még pirkadatig egy zavart szív számára. Uriel hangtalanul ült az ágyon. Elhagyatottan érezte magát, de különösebben nem viselte meg a dolog. Ismerős érzés volt ez a számára. Egy kis része örült annak, hogy Amelia megkímélte őt egy nehéz beszélgetéstől, de bűntudata csak tovább növekedett. Úgy érezte két nő szívét is sikerült összetörnie egyetlen cselekedettel, a sajátjáról nem is beszélve.
   A nument hívta az oldalára. Jólesően vette körül a fekete energia halk duruzsolása. Csupa-csupa elhagyott, csalódott és lemondó érzés keringett körülötte. Megnyugvást talált benne. Megpróbálta megérezni Amelia jelenlétét, de mindhiába. Négymillió ember élt ebben a városban, olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban.

   Reggel megkérdezte társait, hogy nem látták-e vagy beszéltek Ameliával, de egyikük sem tudott róla semmit. Nem kérdezősködtek különösebben felőle, Uriel pedig nem akart beszélni a dologról. Aznap még Shohinnal sem tárgyalta meg a történteket. Az egész csapat csendesen úgy tett, mintha semmi nem történt volna és Urielen kívül a többiek szemszögéből a változás valóban nem volt jelentős. A lényeg, sokkal inkább az előttük álló próbán volt.
   Reggel végrehajtották a szokásos edzést és meditálást, reggeliztek és ebédeltek, közben ki-ki a maga módján készült a harcra. Minden küzdelem pontban hét órakor kezdődött, a résztvevőknek pedig már öt órára ott kellett lenniük, de Uriel és csapata korábban érkezett. Mielőtt bevezették őket a kiválasztottaknak felkészített várakozóhelyiségbe, az egyik adminisztrátor megkérdezte Urieltől a csapat nevét.
   Kissé megdöbbent ezen, pedig nem kellett volna, hogy váratlanul érje a dolog. Amikor megérkeztek Aernonba, akkor is kértek tőle egy nevet, de ő azt válaszolta, hogy majd később megmondja. Azt hitte majd lesz ideje kitalálni valami frappánsat, de csak áltatta magát. Most viszont csapata ajánlkozott helyette.

   – Legyünk Kandúrbandik! – kiáltott Seya
   – Nem leszünk cicák! – förmedt rá Antair.
   – Ajánlhatok az urak és a kisasszony figyelmébe egy nevet? – kérdezte Joachim. Mivel mindenki hallgatott, bátorkodott folytatni. – Csillagos ötös. Mit szólnak?
   – Az enyém jobb – húzta ki magát büszkén Antair. – A császári ötök!
   – Borzalmas – kacagott fennhangon Shohin. – Legyünk inkább…
   – Már késő. Megoldottam – sétált el köztük Uriel.
   – Mit választottál? – kérdezte Antair vészjósló hangnemen.
   – Majd meglátjátok – mosolygott Uriel. – Most beszéljünk meg inkább valami fontosabbat. Amelia szerint csak ketten fognak harcolni ellenünk.
   – Ha Amelia értesülése megbízható… – húzta el a száját Shohin.
   – Annak tűnik – bólogatott a semmibe révedve Seya.

   Shohin, Antair és Uriel meglepődve nézett a kislányra, akinek ez fel sem tűnt. Úgy mozgatta szemét a padlón, mintha mozgóképet nézne odalent.
   – Megkértem a kisasszonyt, hogy tartsa szemmel ellenfeleinket az egyik kis kedvence segítségével – mosolygott előrelátását fitogtatva, csukott szemekkel Joachim.
   – Szóval… – vette vissza a szót Uriel, most, hogy az aggályokat elűzték. – Azon gondolkozom, hogy valóban tisztességes dolog volna öten harcolni kettejük ellen?
   Antair és Shohin megfontolni látszott a dolgot.
   – Miért ne? – kérdezte Seya – Ha mi volnánk ketten és ők öten, nem hezitálnának.
   – Ők biztosan nem – helyeselt Antair. – De mi mi vagyunk és a tisztesség kötelez minket. Egyetértek veled.
   – Ha az egész falka együtt vadászik, nagyobb eséllyel ejtik el a zsákmányt – mondott ellen Shohin. A hallottak alapján, ezek nem olyan emberek, akiket sajnálni kellene.
   Uriel a padon ücsörögve, összekulcsolt kezekkel pillantott fel reá, de túl sokáig töprengett, így a szólás jogát Joachim ragadta el tőle.
   – Uraim, mind tudjuk, hogy önök az igazi harcosai kis társaságunknak, de kérem vegyék fontolóra az én mondanivalómat is. A legtöbb esetben, oroszlán urammal értenék egyet és a túlerő könyörtelen kihasználása mellett kardoskodnék. Ugyanakkor, nekünk nem csak a mai küzdelmet kell szem előtt tartanunk, hanem a másik kettőt is.

   – Mire célzol? – emelte fel a szemöldökét zavartan Antair. Shohin osztotta óvatos hozzáállását, de Uriel már megsejtette mire akar kilyukadni.
   – Arra célzok, hogy a kiválasztottak világában az egymásról szerzett tudás kritikus tényező a küzdelemben. A tény, hogy ismerjük Weher Atmund képességét, hatalmas fegyvertény a kezünkben. Gondoljon csak bele, herceg uram: ha ön teljes erejéből lesújtana rá a numennel, anélkül, hogy tudatában van a géniuszának, belehalna. – Antair szóra nyitotta a száját, de ajkai egyhelyben megálltak. – Mi értelme volna hát a képességeink teljes tárházát napvilágra tárni, ha a helyzet ezt nem indokolja? – hatásszünetet tartott, majd kisvártatva folytatta. – Úgy vélem, ezt a harcot előnyös lenne önöknek megvívnia – pillantott Antairra majd Shohinra.
   – Nekünk? – nézett egymásra Shohin és Antair. – Én szívesen harcolok, de a mi képességeinket nem volna ugyanúgy jó titokban tartani? – kérdezte Shohin.
   – Az enyémet nem. Híre ment a háborúban – mondta többnyire büszkén Antair.
   – Az ön erősségeire pedig oroszlán uram, szintén könnyű következtetni a vérvonalából. Továbbá, az ön géniusza tökéletes a jelenlegi ellenfél ártalmatlanítására. Ezért önök a logikus választás.

   – Joachimnak többnyire igaza van – jegyezte meg Uriel – Antair, téged csak azért tudtalak legyőzni, mert a képességem meglepett téged.
   – Pontosítanék, uram! – vágott a szavába hirtelen Joachim. – Félek, hogy ön félreérti önmagát. Az ön képessége valóban kivételes, de jelenleg még ennél is nagyobb erővel rendelkezik. Az ön legnagyobb erőssége jelenleg, a titokzatossága. Az védi önt a legeslegjobban.
   – Azért anélkül sem vagyok sokkal gyengébb a legtöbb kiválasztottnál – mosolygott vissza Uriel.
   – Én nem a kiválasztottakról beszélek – szögezte le Joachim és furcsa súly szállta meg a szobát. – Uram, kérem fontolja meg alaposan amit most mondok és vésse az eszébe. A legjobb az lenne, ha a képességét sohasem fedné nyilvános helyen, s addig rejtegetné ameddig csak lehetséges. Higgye el nekem, nem tudnak értékesebb fődíjat adni önnek annál a titoknál.
   A szobára komor csend ült, melyet néhány pillanat múlva Antair tört meg.
   – Akkor hát, megbeszéltük – nézett Shohinra, majd bólintottak egymásnak.
   – Ha szükségetek volna rá, közbelépünk – állt fel a helyéről Uriel és megszorította Shohin vállát.
Shohin elkapta másik kezét, megszorította azt és közel húzta magához, míg Antair a másik oldalról vállon erősen ütötte.
   – Ne viccelj… – kacagott a herceg.
   Uriel is elkacagta magát. Shohin magabiztosan vállat vont, s másfél óra múlva hetet ütött az óra.

   A Lusiard Aréna természetesen ezúttal is tele volt, a kiválasztottak pedig bevonultak. A konferanszié kivételesen hosszú felvezetést biztosított mindkét félnek. A vékony, nebántsvirág kinézetű Weher és bátyja, a groteszkül hatalmas termetű, nagypocakú, szélesvállú Kierliegh vonultak be először a küzdőtérre. Csak ketten. A porondmester teljes egészében ismertette szörnyű bűnlajstromukat, melynek sarkalatos pontjait valamennyi ember ismerte egész Utregarban, de az utolsó pontra mindenki felkapta a fejét, s egyben megmagyarázta „Az Igazak” névre keresztelt csapatuk hiányos létszámát is.
   – …s a tetejébe… – folytatta fogait szívva a felbőszült konferanszié. – Ez a két mészáros képtelen volt türtőztetni tovább vérszomját, s saját csapattársaikat is hidegvérrel meggyilkolták tegnap. Élve elégették őket!

   A közönség egy pillanatra hangját vesztette, de szépen, fokozatosan magukhoz tértek és indulatuk teljes ereje zúdult a kiválasztottakra. Egyesek ételmaradékokat, poharakat és cipőket hajigáltak a küzdőtérre, de egyikük sem érhette el a kiválasztottakat. Egy vastag, numenből szőtt védőkupola védte a közönséget az odabent elszabaduló erőktől, mely a tárgyaknak is útját állta.
   Weher Atmund a fogait szívva tűrte az általános nemtetszést és a megalázó bekiabálásokat, s magában mormolta csendesen, hogy ha hatalmában állna, ezt az egész bűnös várost porig égetné a hamis istenével együtt. Bátyja, Kierligh hangosabb volt és fennhangon kiabált vissza a tömegnek.
   A konferanszié nem törődött vele, hosszas felvezetés után bejelentette Urielt és csapatát. A tömeg hangulata a felvezetés alatt fokozatosan megváltozott, nagy izgalommal várták már a híres kiválasztottat, ki Shin Valderanhoz hasonlóan teljesen kinyitotta a Mérleg Kaput. Történelmi pillanat volt ez, s mikor a rácsok felhúzódtak és az öt kiválasztott besétált a küzdőtérre, ki lélegzetvisszafojtva, ki pedig reményteljes üdvrivalgással fogadta őket.

   – Hölgyeim és uraim, nem is szaporítom tovább a szót. Itt jönnek a… – hallható szünetet tartott, mint aki még egyszer a biztonság kedvéért megnézi mi áll jegyzeteiben, mert nem akarja elhinni az odaírtakat. – „A kisállatkedvelők”.
   Miközben a konferanszié a neveiket sorolta, Uriel jóízűen elkacagta magát a csapatnév hallatán és társai arcát kezdte fürkészni. Antair és Shohin között vonult be, egészen úgy festett a két széptermetű, szőke férfi között, mintha csak a kísérőjük lenne. A jobb oldalán Shohin kuncogni kezdett, s kezével rejtette el mosolyát. A bal oldalán Antair egy elfogadó fintort tett ajkával.
   – Bravo – szólalt meg hangosan Joachim.
    A kezdővonalra egyedül Shohin és Antair állt fel. Mint mindig, a harc pontban hét órakor kezdődött. Hét óra egy percre pedig már véget is ért.

   Antair von Solsheim Kierligh Atmunddal állt szemben, aki azonnal meg is rohamozta őt súlyos ásójával. Antair tudta, hogy az óriás híres arról, hogy szinte lehetetlen kárt tenni benne, de Antair mégis megpróbálta. Megidézte géniuszát, a feje fölött koronaként lebegő mesterséges napot, s növelni kezdte. Nem volt elég gyors, ugyanis Kierligh odaért hozzá és ásójával akarta bezúzni a herceg oldalát, de Antair numenből szőtt pajzsa könnyedén kiállta a csapást, még csak meg sem repedt.
   – Ennyi? – kérdezte csalódottan a herceg. Aztán megragadta Kierligh csuklóját, feje fölött felizzott a mesterséges nap és vakító fényjelenség közepette teljes erőből lesújtott a kiválasztottra.
   A hírhedt Kierligh Atmund, akiben állítólag egy király sem tudna kárt tenni, véres, vörös bőrrel feküdt a herceg lába előtt. Ruhája és haja teljes egészében leégett róla, de még élt.
    – Tudok róla, hogy mit tettetek Synvileban – mondta hangosan a herceg. A háttérből Uriel is felfigyelt a szavaira. – Az a nő az enyém! – parancsolta határozottan, majd újra lesújtott a mesterséges nappal.
   Kierligh Atmund bőre mostmár szenes feketére változott, s elvesztette életét.
   A testvére fájdalmasan felkiáltott, de nem sokáig maradt eszméleténél. Shohin aranyszínű indái és levelei lassan bekerítették és édes, gondtalan álomba szenderítették a másik Atmund fivért.

   Egyetlen percre volt csupán szükségük, hogy legyőzzék a félelmetes Atmund testvérpárt, s a tömeg hüledezve figyelte teljesítményüket. A nézők döbbenten ismerték el a két férfi erejét, de a legtöbben csalódottak maradtak, Uriel ugyanis semmit sem mutatott magából. Csak a győzelmük kihirdetése után lépett elő, mégpedig igen paprikás hangulatban. Megállt Antair mellett és pillantásával majdnem megsütötte őt. Még a herceg is meglepődött tekintete láttán. Sosem látta még őt ilyen dühösnek.
   – Mit tettek Synvileban? – kérdezte Antairtól.
   – Amelia nem mesélte neked? – kérdezett vissza a herceg. – Megpróbálták megölni őt és Gliennit.
   Uriel egy pillanatig elégtétellel figyelte az idősebb Atmund testvér elszenesedett holttestét.
    – Értem – dünnyögte, majd visszavetette kemény, barna tekintetét a hercegre – ami téged illet Antair… a barátságomat adtam neked a békéért cserébe, de te még mindig a bosszúra szomjazol. Gondolkozz el rajta, hogy melyik az értékesebb – fedte meg, majd továbbment Weher Atmundhoz.

   Shohin kiszabadította Arany Tavasz fogságából, amint kihirdették őket győztesnek. Weher egyre csak halott testvérét figyelte, mást nem is tudott feldolgozni a világból, amíg Uriel hirtelen meg nem jelent előtte.
   Uriel kérdőre akarta őt vonni, de beléfagyott a szó azután, ahogy Weher őt köszöntötte. Weher Atmund tüstént térdre borult elé, megérintette a földet a homlokával, tenyereit felemelve nyújtotta el karjait a betonon, majd azt mondta:
   – Kérlek bocsáss meg nekem, amiért bűnt követtem el ellened, istenem. Kínozz meg vagy parancsold meg nekem, hogy végezzek magammal és én megteszem. Neked adom az életem. Csak kérlek, könyörülj bűneimen… bocsáss meg nekem – zokogott.
   Térdepelve, porba sújtva remegett és fohászkodott előtte.
   Uriel nem tudta mitévő legyen. Ez a jelenet annyira felkavarta, hogy tüstént sarkon fordult és társai kíséretében elhagyta a Lusiard Arénát. Weher Atmund pedig magára maradva hallgathatta a közönség ócsárlását és a halott testvére feletti gúnyolódást. Csak remélni merte, hogy istene megbocsát neki, amiért feldühítette, de ugyanakkor, bosszút esküdött Aernon bűnös városa ellen.

   …egy nappal ezelőtt
 
   Weher Atmund mindig lassan járt. Szerette nézni, ahogy a bűnösök megremegnek minden egyes lépténél. Egy lépés a ballal és az előtte lévő nő máris hátrébb csúszik a sarokban. Egy újabb a jobbal és a szemét is behunyja. Rettegve libbenti fel pilláját, hogy egy lopott pillantást vessen közeledő alakjára. Weher sajnálta őt. Akik nem ismerik fel az istenek fényét, nem látják meg sorsuk szépségét. Weher azonban ismerte saját sorsát. Fiatalkorában elmondta neki egy pap, aki megfejtette az istenek nyelvét. Vég nélkül, fáradhatatlanul fog vadászni a bűnösökre és sohasem talál boldogságra. Ez volt Weher Atmund küldetése melyben mostmár a csapatával is osztozott. Az igazak. Így nevezték magukat. Testvére Kierligh, hűséges szolgája, Eugene és két tanítványa, Lamaeus és Arnaut.

   – Engedj szabadon! Kérem! – kiabálta a nő, aki reménytelenül próbált beépülni a mögötte lévő falba. – Oldozz el és kényeztetni foglak ahogy csak kívánod, úgy bánok majd veled mintha…
   – CSEND! – üvöltött teljes erejéből Weher, ahogy eléje lépett. Teljesen elborzasztotta micsoda romlott nőszemély. – Imádkozzunk – folytatta halkan. Két tanítványa hűségesen kántálta utána szavait. Eugene csendesen, tisztelettudóan állt mögötte, míg Kierligh, imára kulcsolt kézzel ugyan, de rugózó lábbal, izgatottan várta a szertartás izgalmasabb részét.
   Az imádság után el is kezdődött. Weher őszintén, feltétel nélkül hitt abban, hogy azzal, amit tesz, megmenti mások halhatatlan lelkét. Persze fájdalmat is okoz nekik, de a fájdalom evilági. A túlvilág örök. Azt sem titkolta, hogy élvezi feladatát, hisz ezért volt olyan jó benne. Az imádság. A tömjén illata, a sikolyok hangja és középen ő: a kiválasztott. Az erő birtokosa.
   A nő arcán patakokban folytak a könnyek, borzasztó fájdalomban vergődött, de Wehert nem érdekelte mennyire fáj. Őt a lelke érdekelte. A megalázottsága és az erőtlensége. A megbánása és elsősorban a meghunyászkodása.

   – Shh! Nincs semmi baj – lágy, barátságos hangon beszélt. – Hát nem érted? Csodálatos átalakuláson mész keresztül. Épp most gyógyulsz meg. Csendben kell maradnod és elviselned, hogy megtisztulj, érted? – mondta és a nő bólintott egyet, már közel volt a megtöréshez, s mikor a tortúra újrakezdődött, Weher a fülébe suttogta: – A fájdalom jó.
   Javában folytatta, mikor csengők hangjára lett figyelmes. Azok az apró szélcsengők voltak, amit a ház előző tulaja helyezett az ajtó felé. Weher kedvelte őt, mire végzett vele, lelke tiszta volt akár a patyolat. Könyörgött neki, hogy ölje meg, míg lelke oly makulátlan.
   A csengőszó azonban nyugtalanító volt. Valaki jött.
   Kierligh azonnal elbújt az ajtó mögött és megragadta a szekrény mellett heverő ásóját, hogy lecsapjon a belépőre. Weher és tanítványai szintén elbújtak. Egyedül Eugene, a jól kiképzett komornyik maradt a nappaliban a vendég fogadására.
   A váratlan vendég egyedül érkezett. Egy fehér-fekete páncélos nő, arany lángokkal mellvértje közepén. Haja szőkéből már fehérbe fordult, éles sasorra és vékonyan kiszedett szemöldöke volt. Jelenléte elképesztően fenyegető volt, azonnal elárulta, hogy egy királynő lépett a lakásba. Wehernek le kellett fognia a tanítványait nehogy ostobaságot csináljanak, de Eugene fesztelenül köszöntötte a belépőt, tanári meghajlással, mintha a háta mögött ott sem volna a szerencsétlen, megkínzott nő.

   – Üdvözlöm madame, Weher Atmund nagyúr ideiglenes otthonában, az igazak rezidenciáján. Kérem, foglaljon helyet – húzott ki egy széket, de a nő nem foglalt helyet. – Megkínálhatom önt borral, teával vagy…
   – Hol van Weher Atmund? – kérdezte a nő éles, szigorú akcentussal.
   – Szörnyen röstellem madam, de csak akkor árulhatom el a hollétét, ha… – nem tudta befejezni a mondatot.
   A királynő a pillanat törtrésze alatt benyúlt a szájába, megragadta a nyelvét, majd kitépte onnan.
   Érdekes módon, a királynő nem érezte meg a háta mögött, a sarokban rejtőző Kierligh Atmundot, aki azonnal egy óriási ütést mért a nő fejére. A királynő megfordult, mintha mi sem történt volna, kitépte Kierligh kezéből az ásót és ágyékon ütötte vele. A férfi viszont jól bírta az ütést, nemhogy összerogyott, hanem még visszatámadt volna. A királynő erre megszorította a torkát és ott tartotta a nálánál két fejjel magasabb férfit, még fel is emelte őt a padlóról. A férfi tovább püfölte a nőt, véresre törte öklét vastag páncélján, de a királynő még arra sem tett erőfeszítést, hogy megállítsa.
   – Tudom, hogy ott vagy a fal mögött – címezte most szavait egyenesen Weherhez, miközben Eugene elborzadva vette kezébe saját nyelvét a padlóról. – Ne kelljen odamennem.

   Nem is volt rá szükség. Weher Atmund, két tanítványával a sarkában a királynő elé járult.
   – A részvételed a tornán nem kívánatos, Atmund. Jasr Bolvar elrendelte a halálod – közölte vele a királynő.
   – Ő nem veheti el az életem, mert nem az övé – válaszolta magabiztosan Weher.
   – Hmm… – morfondírozott a nő a fulladozó Kierligh-vel a kezében, aki tovább ütlegelte őt hasztalan – Akkor hát kihez tartozik az életed?
   – Ugyanahhoz, akihez az öné. Akihez mindenkié. A lelkem az istenek istenéé. Az ön urának atyjáé – mosolyodott el. Felismerte a Tisztító Tűz jelképét a nő páncélján, Shin Valderan szent légiójának legnemesebb testvériségét.
   – Nem csalódtam… – mosolygott a nő. – A Kerberosz ismeri a múltad és feladata van a számodra.
   Weher Atmund egy szó nélkül, tüstént térdre borult, homlokával megérintette a padlót, tanítványai rögtön a nyomában és így szólt:
   – Állok szolgálatára, rendelkezzen velem!
   – Holnap el fogod veszíteni a küzdelmet az arénában!
   – Ahogy azt isten jónak látja! – felelte gépiesen. – Ez minden?
   A nő meglepődött. Egy kiválasztottól nem várta volna, hogy ilyen készségesen, minden fenntartás nélkül feladná Aernon nagytornáját. Tetszett neki ez a fiú és tetszett neki a megkínzott nő is a háttérben.

   – Igen. Ez minden. Elveszted a küzdelmet, s utána csatlakozol a Tisztító Tűzhöz. Ezentúl a Kerberoszt fogod szolgálni. Lemondasz a Királyok Ösvényéről és a nagytorna után velünk jössz Askelanba.
   Weher izgatottan lihegni kezdett. Nem tudta hogyan kellene jobban megalázni magát, hogy kimutathassa mennyire megtisztelték, legszívesebben össze-vissza csókolta volna a királynőt. Csak hebegni és habogni tudott örömében, mire végre nagy nehezen kinyögte:
   – Én és a társaim mindhalálig szolgálni fogjuk őt.
   – A Kerberosz téged hívott! – nyomatékosította. – Azért, hogy egyike lehess az istenek legjobbjainak! Gondolod, hogyha vágyott volna a kegyenceid szolgálatára, nem hívta volna őket is? – nézett körbe a szánalmas társaságon, majd a kezében fuldokló Kierlighre pillantott. – Ennek itt hasznát vesszem. Egy átlagos kiválasztott már rég nyakát törte vagy megfulladt volna. Húspajzsnak jó lesz. A többi meghal.
   – Tessék? – kérdezte az egyik tanítvány. – Weher mester, ugye nem hagyja? Mi örökké követhetjük önt, megígérte!
   – Hadd menjenek szabadon! – kérte a királynőt Weher, de az csak a fejét rázta. – Ők tiszták, bűntelenek! Mi szükség erre? – kérdezte magából kikelve.

   – Semmi – mondta változatlan arckifejezéssel a nő. –  Azért csinálom, mert élvezem. Jól esik uralkodni rajtad. Jól esik nézni az arcod, ahogy vívódsz odabent a kis fejedben – kocogtatta meg a nő Weher fejét, majd a mögötte lévő, reszkető, megkínzott nőre pillantott. – Te érted miről beszélek, nem igaz? – megsimogatta az arcát, pontosan ugyanúgy, ahogy Weher tette azt azzal a szerencsétlen nővel öt perccel korábban. – Elorozni valakitől az erejét, összetörni és elnyelni mindazt, ami egykor emberré tette. A magadévá tenni… – suttogta a fülébe. – Gyere velem és nem csak az isteneket szolgálhatod, hanem azt is megtanulod mit jelent igazán élni. Bármit is tettél idáig, eltörpül amellett amit a Kerberosz nyomában tapasztalhatsz. Ő az, amit olyannyira keresel. A végzeted. Csak annyit kell tenned, hogy kisétálsz ezen az ajtón és holnap elveszíted a próbát.
   – Weher mester… kérem! – rimánkodtak a tanítványok, de ez csak olaj volt a tűzre. Weher soha senki ember fiának vagy lányának nem könyörült még meg. Gyűlölte azokat, akik odáig süllyedtek, hogy egy ember könyörületéért fohászkodjanak, isten szent irgalma helyett. Hátat fordított, és elsőként ment ki az ajtón. A királynő követte őt, Kierligh-vel a kezében. Őt pedig Eugene követte szolgálatkészen, amíg Weher rá nem parancsolt.

   – Eugene, te itt maradsz és meghalsz. Gondoskodj arról a kettőről is.
   A szolga készségesen bólintott, majd lefogta a két tanítványt, míg Weher bezárta az ajtót.
   – Ma te is meghaltál a tűzben, Weher Atmund. Új nevet kapsz tőlünk. – mondta a királynő, akinek nem derült fény a nevére.
   Milyen tűzben? – kérdezte volna, de akkor a nő összefonta karjait, s félelmetes energiát szabadított el. Teste köré szegődött a numen, felkapta őt a levegőbe, s a formátlan energia szépen lassan egy szárnyas lidérc alakját öltötte fel, ami fehér lángokat tartott a kezében. A lidérc beborította kezeivel a házat és a fehér lángok megállíthatatlanul kezdték falni az épületet. Azonnal roskadozni kezdett a piciny fogaskerék felszínén. Odabentről pokoli sikolyok és kiáltások hallatszottak.

   – Mennünk kell – mondta a nő. – A karbantartók és a tűzoltók hamarosan itt lesznek – sarkon fordult és határozottan elindult, de Weher továbbra is földbe gyökerezett lábbal állt a ház elől és megbabonázva gyönyörködött a lángokban. – Azt mondtam gyere! – parancsolt rá.
   – Ha igazak lettek volna, a tűz megkímélte volna őket… – motyogta Weher, majd a nő szemébe nézett. – Tudom – úgy mondta, mintha csalhatatlan bizonyítéka lenne rá, majd egy újabb pillanat múlva visszafordult a lángok felé és hozzátette. – Gyönyörű.
   Weher most először látta mosolyogni új felettesét. Kísérteties, de egyben szenvedélyes mosoly volt. Megfordította Wehert és maga előtt hajtotta, akár egy legyőzött rabszolgát.
   – Remek légionáriust faragunk belőled – mondta.
   Weher tudta, hogy így lesz és búcsút mondott a királyok ösvényének.