Az Igaz Szerelem Tükre

   „Mindenki hős a saját könyvében.” [Wiese Draco]

   Lars Ahlgrim lassan nyitotta ki tengerkék szemeit. Az első hang, amit ébredés után hallott, fülbemászó, kellemes dúdolás volt. Magas, néha sípolóan tovaszálló dallam. Látása homályos volt. A szemére ereszkedett köpönyeg tétován eltűnt és rájött, hogy nem a küzdőtéren van. Xano Axellel vívott párbajt a templomban, valamennyi kiválasztott szeme láttára és veszített. A gondolat oly hirtelen támadta meg, hogy fel akart pattanni, de nem bírt. A teste nem engedelmeskedett parancsának, egyedül a nyakát tudta mozgatni valamelyest. Nehéz fejével karjaira pillantott, előre hajolva még lábát is látta. Kényelmes fotelbe ültették, de nem kötözték vagy láncolták meg és nem is a vég nélküli kérdések hada bénította mozdulatlanná. Mi történt? Hol van? És ki dúdol a háttérben ilyen irdatlan orrhangon?! Ahogy mozgásba hozta agytekervényeit, fájdalom nyilallt a fejébe és feljajdult.

   – Ni-ni! Felébredt! – hallott egy ismerős, dallamos hangot. Egyedi hanglejtése könnyen felismerhetővé tette a férfit, kinek cipője hangtalanul suhant keresztül a padlón. – Éppen időben! – a dúdoló férfi leguggolt előtte és csukott szemű mosolyát tolta az arcába, bárgyún integetve.
   – Crassus… – ejtette ki fáradtan a nevét. Hangja furcsamód nem volt gyengébb az átlagosnál.
   – Nagyon jó, megismersz! – Maximillian felpattant a helyéről és erőteljesen összecsapta tenyereit. – A baziliszkusz mérgéről azt mondják az elme károsodását is okozhatja, de ne aggódj. Ismerője vagyok sok titoknak – tette kezét az őrző vállára, aki nem érezte érintését. A porondmester apró pontszemeire tekintett, kinek baljóslatú, kacagó mosolya mindent megértetett vele egy pillanat alatt.
   – Te adtad a mérget Axelnek – mondta csalódottan.

   Lars nem csak azért jött a templomba, hogy felügyelje a rendet. Személyes küldetéssel érkezett ide. Egy küldetéssel, amit egész életében üldözött. Lars Ahlgrimnak tudomása volt egy titokról, amit igencsak kevesen ismernek még a királyok között is.
   A numen segítségével fegyvert lehet kovácsolni emberi lényekből. Ezt onnan tudta, hogy ő maga is egy élő fegyver volt és minden követ megmozgatott, hogy kiderítse, kik állnak e fegyverek létrehozása mögött. Nehéz dolga volt, ugyanis a víz fölött nyert uralmáért cserébe az emlékeivel fizetett meg. Hosszú évek nyomozása végül Maximillian Crassushoz vezette, de tisztánlátását befolyásolták az érzelmei. Minden ellentétes bizonyíték ellenére hinni akarta, hogy ártatlan.

   Maximillian Crassus roppant hatalmú ember volt, egyike a tíz legbefolyásosabb és legerősebb királynak az egész Világfán, kiket a Basileus[1] megtisztelő titulusával tüntettek ki. Shin Valderan egyik első társa volt. Számtalan szolgálatot tett a Panteonnak, ő hozta tető alá az istenek szövetségét Utregar őslakosaival. Befolyása védelmezte ezt a világot a háború lángjaitól. Tetteiért, Shin Valderan felajánlotta neki a halhatatlanságot, az isten titulusát és egész Utregart, hogy fölötte uralkodjon. Maximillian pedig tiszteletteljesen visszautasította. Felvette a Pantheon vallását, elismerte Mei Altera istennőt önmaga helyett és a mai napig segítette őt az uralkodásban. Nem kért cserébe semmit sem és Lars roppantul tisztelte ezért. Nemesnek tartotta viselkedését, felnézett rá. Mi több, izgatott is volt, hogy végre találkozhat vele.

   – Én bizony – ismerte be Crassus szemernyi bűntudat nélkül.
   – Nem is tagadod?
   – Hogy tehetném? – kérdezte olyan ártatlanul, hogy ha Lars feje egy kicsivel is kábább lett volna, még elnézést is kér. – Ebben a szobában most nincs hazugság. Azért vagyunk itt, hogy kielégítsük a kíváncsiságunkat. – lépett ismét Lars elé, hátratett kezekkel – Tudod, Lars, nekem is lenne hozzád néhány kérdésem és válaszokat ajánlok értük cserébe. Ezt akartad elérni Axeltől, nemde bár?

   Lars nem tudta mire vélni viselkedését. Tőrbe csalta, mérget készített ellene majd fogságba ejtette és most valóban el akarja mondani amit tud, eldobva minden eddigi erőfeszítését?
Maximillian csettintett egyet, mire az ágakból összefűzött ajtó megnyílt és Lars egy hatalmas, ezüst keretű tükörre lett figyelmes, melyet díszes ékkövek és trófeák ékesítettek. A tükör a saját pici kis falábain sétált be a szobába, óvatosan igyekezett elkerülni saját pusztulását. Roppant érdekes tükör volt, érezte, ahogy a numen különösen vibrál körülötte.    Maximillian teljesen kiengedte színpadias hangját, hogy bejelentse a különös sétáló tárgyat.

   – Íme, az Igaz Szerelem Tükre! – tárta szét karjait a porondmester, majd az őrző háta mögé somfordált.
   – Szerelmet akarsz vallani nekem? – vigyorgott rá Lars a tükrön keresztül.
   – Túlságosan ártatlan. Nem az esetem – szólt egy hang. Maximillianhoz tartozott, de nem a háta mögött hallotta, hanem a tükörből. Lars értetlenül tekintett a tükör közepén ragyogó lila gyöngyszemre, miközben Crassus levette kezeit a válláról.

   – Hadd meséljem el a történetét. Réges-régen, a szüntelenül hömpölygő tengeren is túl, ahol a három hold is csak fakón ragyog, élt egy hercegnő, akit az apja egy királyhoz akart hozzáadni. Volt azonban egy ifjú alattvalója a hercegnőnek, hogy pontos legyek, az apjának. Nyeszlett kis szakácsinasnak írja le a történet. Csúnya arccal, rossz családdal, akinek egyetlen erénye az volt, hogy tudta mi a helyes. Ez a fiú szerette a hercegnőt. Kedves és igaz szívével el is nyerte a lány szeretetét. Románcuk titokban virágzott. Éjszakánként a landrafa alá jártak csókot lopni, leveleiket madarak kézbesítették egymásnak. Románcuk minden percében ott ólálkodott a veszély, de épp ez tette oly mámorítóvá.

   Az ilyen boldogságot meg kell becsülni, tudod… mindenki szerencséje elfogy egyszer – szeme a tükrön keresztül villogott az őrzőre, majd tovább folytatta a történetet, mintha több ezer embernek mesélne éppen. Hevesen gesztikulált, ütemes mozdulatokkal sétált körbe-körbe.  – Egy baljóslatú napon árulás áldozatai lettek. A hercegnő apja lovasokat küldött, hogy végezzenek a szakácsinassal. A nevére nem emlékszem, de nevezzük most Larsnak. Úgy gondolom, hogy ez egy szép név. Súlyos sérülései ellenére is elmenekült, s azt beszélik, hogy Larst egy Napszülte mentette meg, aki a Világfa szemein keresztül mutatta meg szerelme sorsát. S amikor meglátta… – Maximillian hangja elcsuklott – sírva fakadt. – Crassus szemei is könnybe lábadtak és a cseppek végigfutottak elgyötört arcán, miközben mesélt –  A leány otthon volt, biztonságban… de jaj! Nem, nem és nem! Hogy lehetett az élet ily kegyetlen Larssal! Nevetett a hercegnő, kéz a kézben sétált egy jóképű, fiatal férfival. Vonásai, alakja, a szava járása, ahogyan bánt vele, a tökéletes férfi volt. Ahogy látta őket csókolózni, Larsnak könnybe lábadt a szeme.

   Maximillian énekelni kezdett miközben mesélte a történetet, de nem hangszálait használna. A numen éteri, gyengéd melódiával borította be a szobát a porondmester dallamos tenorján és a mese közben végig ott csilingelt mellettük.

   Elmúlik a tavasz, eljövend a nyár,
   de mi sosem hervadunk, éljen Utregar!

   – Lars fájdalma mérhetetlen volt, mégis így válaszolt az őslakosnak: A hercegnő most boldog, s ez a legfontosabb. Nincs jogom arra, hogy elvegyem a boldogságát. Mégsem volt szíve otthagyni a látomást.

   Virágzanak a rétek, meleg nap süt ránk,
   a zöld világban örök, szép szerelem vár.

   – A szemünk kevés ahhoz, hogy megítélje az igazságot – válaszolt a Napszülte, s Lars legnagyobb meglepetésére, Maximillian saját hangja a legkisebb jel nélkül átváltozott egy nő bűbájos, lágy hangjává. – Tudhatod, hogy nem bűbáj vagy kényszer nyomására cselekszik? Van rá mód, hogy biztosan tudhasd. Készíts egy tükröt. Olyat, ami megmutatja az igazságot. Megtudod, hogy szereti-e azt a férfit, de óvakodj az igazságtól, mert kendőzetlenül éppoly ártalmas, akár a hazugság. Ha megteszed, azt is megtudod, hogy valóban szeretett-e téged – Maximillian visszaváltott saját hangjára, s lehajolt Lars elé, személyesebb hangnemet ütve meg. – Tudta, hogy a hercegnő nem lehet az övé. Ha tényleg szerette őt és csakis őt, akkor sincs kiút! A lány apja úgysem fogadná el őt soha! Egy álló napig csak tombolt… gyenge, reményvesztett kis Lars. Ám következő nap rátalált a válaszra. Vigasz a szívének. Ezért tett mindent.

   Az őrző elméjébe késként hatoltak a szavak. Kétségkívül rá célzott. Azt hiszi, hogy csak vigaszból nyomoz utánuk?!

   – Szembeszállt Aüéra fehér tölgyeivel és kivágta egyikük kérgét. Égi királyok bizalmát nyerte el és ülte meg őket, párviadalban győzte le a Yain’ueh leghatalmasabbikát és kitépte egyetlen vértől izzó szemét. Megjárta az Ausphall csúcsát, hogy a három telihold tüzével készítse el a tükröt, mindezt egyetlenegy fűzfaággal és három szál soha el nem hervadó virággal vitte véghez – könnyed sóhajt eresztett ki, mint akit megérintett saját története. – Ó, valóban. Ez az egyik kedvenc mesém. Akarod hallani a végét? – kérdezte gyermeki mosollyal.

   Látszott rajta, hogy nagyon szeretné folytatni a mesét, de helyzetét tekintve, Lars nem akarta megadni neki ezt az örömöt.

   – Mi köze ennek hozzánk? Csak egy buta mese, semmi több.
   Maximillian úgy nézett rá, mint egy bolondra.
   – Tudod Lars, az élet minden nagy talánya el van rejtve a mesékben. A tükör itt áll előttünk, több bizonyíték nem is kell. Kérdezz csak bátran, rajta! Most választ kaphatsz bármilyen kérdésedre, amit módomban áll megválaszolni.
   Crassus rátámaszkodott a vállaira, de súlyát még mindig nem érezte, csak a tükörben látta kettejük alakját. Nem nagyon hitt a dologban, de adott neki egy próbát.

   – Kicsoda valójában Xano Axel?
   – Férfi nem született ezen a néven – válaszolt Crassus, a tükör pedig hallgatott. – Axel a névtelen királyok egyike, egy olyan közösség tagja, amivel én remek kapcsolatot ápolok. Most én kérdezek. – Hogyan nyerted vissza az emlékeidet? – kérdezte Maximillian.

   – Tudtál róla, te fattyú! – hiába próbált megfordulni, nyaka továbbra sem mozdult, csak a tükörből vicsoríthatott rá szánalmasan. Maximillian arckifejezése nem változott.
   – A válaszod?  – kérdezte tárgyilagosan a porondmester – Nem háborgósat vagy harcolósat játszunk. Az már megvolt. A játék neve most igazmondás. Mondj hát igazat, Lars Ahlgrim! – parancsolta Crassus, minden egyes szót megnyomva az utolsó mondatban.

   Lars gyűlölte ezt a helyzetet, de nem tehetett semmit ellene. Egyetlen reménye az volt, hogyha követi a játék mesterének szabályait és legyőzi őt a saját játékában.

   – Véletlenül történt. Nerniben, a Traen félszigeten. Ott találkoztam valakivel, de alig pár emlékem tért vissza.
   – Odafutott hozzám, megölelt, megcsókolt és a fiának hívott – hallotta Lars döbbenten saját hangját a tükörből. Látta, ahogy szája elárulja őt – Akkor megrohantak az emlékek és elájultam. Másnap az anyám nem volt sehol, csak napok múlva jött vissza minden emlék.
   – Azóta nem láttad őt? – kérdezte Maximillian Crassus.
   – Most én kérdezek – vágta közbe Lars.
   – Hazudtál. Ilyenkor újra kérdezhetek, ez a játék lényege! – Crassus gyámolító, szinte már kedves pillantást vetett rá, de nem tudta elrejteni mennyire jól szórakozik.

   – Nem. Többé nem láttam őt – felelte Lars lemondóan. A tükör csendben maradt. – Tudod mi történt vele? – kérdezte reményteljes arckifejezéssel.
   – Nem. Mindenről én sem tudhatok. Azért kezdtél nyomozni a fegyvereink után, hogy megtaláld?
   – Igen – ismerte el szemlesütve Lars hosszú tétovázás után. Bármennyire is próbálta elszakítani Crassus meséjét a valóságtól, az áthallások utolérték. – Mi a célod velünk?

   Maximillian csak lenézően legyintett.
   – Ó, drága Lars. Kinek van szüksége célra? – kezét a szívére tette és elvékonyította hangját. – Én személy szerint nem hiszek a célokban. Ha elhivatottan, tiszta szívből üldözöl egy célt, akkor előbb-utóbb látni fogod a Világfát a dogmatikus vallásod nevében égni vagy valami hasonló. Ez a Világfa végső vicce, Lars. Te nem érezted, mikor jártál a tetőn? Kiválasztottként a céljainkét harcolunk. A vágyaink teremtenek kapcsolatot a numennel, de odafent… mikor lenézünk, rájövünk, hogy más emberek lettünk, mint akik kijelölték a célokat számunkra.

   – De miért? Elraboltattál minket még gyermekként, kitörölted az emlékeinket, erőt adtál nekünk… de mi végből? Tudni akarom a választ! Ennyivel tartozol nekem! – nézett egyenesen a tükörbe, onnan várva a választ.
   Maximillian egyszerűen vállat vont.
   – Mit is mondjak? Kíváncsiságból? Szórakozásból? Azért, hogy növeljem a hatalmam? Hogy nagy kérdésekre kapjak választ? Azt hiszem mindegyik egyszerre – morfondírozott. – És ha tudni akarod, egyetlen gyermeket sem raboltunk el. Megvásároltuk őket. Már érted miért nem volt melletted édesanyád, amikor felébredtél? – Lars végtelenül lesújtott, döbbent szemekkel meredt rá a tükrön keresztül – Ejnye, no… – csitította – erős démon a bűntudat, nagy királyokat is nyomorba döntött már, nemhogy egy törékeny asszonyt. Inkább játszunk tovább! – fülig érő szájjal, izgatottan mosolygott. – Ki tanított meg az erőd használatára?

   Szinte örült, hogy a játék folytatódik, de tudta, hogy ezt nem árulhatja el.
   – Nem mondhatom meg – hunyta le szemeit, tudva, hogy a tükör el fogja őt árulni.
   – A Sólyom erdei Gabriel – szólalt meg a tükörképe, s Lars roppant elégedetlen volt a játék menetével.
   Ezidáig nem tudott meg semmi lényegeset. Ha az ellenfele kihúz belőle minden egyes információt, akkor nem lesz szükség még egy körre és ő semmit nem tud meg, holott mindent felad! Ez nem történhet meg. Mindössze egyetlen jó kérdésre van szüksége.

   – Mi a neve annak, aki megalkotta az első fegyvert? – a kérdést ügyesen fogalmazva tette fel. Nincs több kétértelmű válasz.
   Maximillian kelletlenül elmosolyodott.

   – A játéknak vége – felelte. Kezét Lars Ahlgrim szájára és orrára tapasztotta, de Lars füle még szabad volt.
Hallotta, amint a tükör elárulta mesterét és ez még levegő nélkül is jó érzéssel töltötte el. Viszont az, amit hallott, az már sokkal kevésbé. Az a név… tudta, hogy ismerni fogja, de erre sosem számított. Mennyi titok lakozhat még mögötte? – gondolta, ahogy sötétedni kezdett a világ. – Ez csak a jéghegy csúcsa… az igazság! Az igazság! – hajtogatta a kéz alatt.
   Crassus a történetben szereplő dal utolsó versszakát énekelte saját hangján miközben elorozta utolsó lélegzetét.

   Viharként ér véget, törötten a nyár,
   Kelekótya szerelem, búcsútáncot jár.

   Az utolsó kép, amit lehunyt szemei előtt látott, az édesanyja arca volt.


[1] görög eredetű szó. Jelentése: A királyok királya. Női megfelelője a basilissa.

   Az egyetlen tanács amit Lyndar Elmure apjától kapott úgy hangzott, hogy ne tűnjön meglepettnek, készüljön fel mindenre. Egyszerű volt mondani, de Lyndar még sosem járt az istennő gyűlésén korábban, ez a tisztesség általában bátyját illette meg. Bátyja magát a főistent szolgálta Plea világában. Távollétében egyre több feladatot kapott. Először Maximillian Crassushoz kellett csatlakoznia a Fogyó Hold Templomában, mint tanár, most pedig az istennő saját szigetére hozták. Mei Altera plafon nélküli palotája Middas szigetén volt megtalálható, az egyetlen földcsomón, aminek megkegyelmezett az Utregart kettéválasztó, tomboló folyó.

   Különleges sziget volt ez már azelőtt is, hogy az istennő székhelyéül választotta volna. A palota előtt terült el a landrafák kertje, az egyetlen hely ahol ezek az égimeszelők többedmagukkal is előfordultak, noha csemeték voltak csupán a Fogyó Hold Templomához képest.
   Ezen a rejtélyes szigeten sohasem esett az eső és nem tombolt a szél, ezért Mei Altera palotájának nem volt sem ablaka, sem mennyezete. Maga az épület azúrkék és zöld színekben játszott, de a berendezés a Panteon vörös-ezüstjét követte. A függönyök és szőnyegek a Panteon címerét tolták Lyndar arcába, a Világfát tűztől óvó kezeket, s habár az istennő otthonát a rangjához méltóan palotának hívták, egyáltalán nem volt nagy vagy csicsás. Az Elmure család kúriája felülmúlta mind méretben, mind csillogásban. Lyndar apja, Eslor Elmure és a gyűlés többi résztvevője a tágas tanácsteremben foglalt helyet egy hatalmas üvegasztal körül. A kísérőknek állniuk kellett.

   Baljukon, az óraműváros, Aernon örököse, ifjabb Jasr Bolvar foglalt helyet, ki beteg és öreg édesapját helyettesítette. Jobbjukon a világ harmadik nagyvárosának ura, a gyermektelen Treis Metz ült. Őt Walter von Utregar követte a sorban, a felemeltek kusza és pusztán névleges családjának feje. A címer lángoktól övezett déli oldalán az isteni béke őrzőinek Utregari mestere, a nagyszakállú Xavier von Caledonia fészkelődött és le sem tudta venni szemeit a mellette helyet foglaló gyönyörű nőről. Szemei a terem legékesebb gyémántjai voltak, alakja útra hívta Lyndar fantáziáját, noha a nőn látszott, hogy roppant kényelmetlenül érzi magát, egyfolytában csak ruháját igazgatta. Lilestrának hívták és ő volt az egyetlen a teremben, akinek nem volt kísérője, de nem is volt rá szüksége. Az őslakosok képviselője volt, akiknek rejtélyes vezetői soha nem léptek kapcsolatba az emberekkel, egyedül Lilestrával és Maximillian Crassussal álltak szóba. A porondmester természetesen jelen volt a gyűlésen. Egy szeplős, szőke hajú, szemüveges, középkorú nőt hozott magával kísérőként.

   A nyolcadik helyet elfoglaló illető is megérkezett. Mei Altera istennő, Utregar ura, a családi tűzhely istennője, a gyermekek és az anyák védelmezője elegáns léptekkel érkezett a székéhez. Fogadta az illedelmes meghajlásokat mielőtt helyet foglalt volna, s a többiek csak ezután ülhettek vissza. Mei testhezálló ezüst ruhát viselt ma, mely egy bálhoz vagy esküvőhöz is túl elegáns lett volna, finom láncszemek alkottak pántot vállai fölött.
   Ami Lyndart és feltehetően mindenkit a teremben kíváncsivá tett, az Mei ismeretlen kísérője volt. Vörös-ezüstöt viselő hosszú, ezüstszőke hajú férfi jelent meg az oldalán. Szépsége féltékennyé tette Lyndart. Sárga szemei kellemetlenül világítottak és habár a vörös nem igazán volt az ő színe, öltözéke mégis jól feszített szálkás, magas testén.

   – Üdvözlöm mindannyiótokat. Köszönöm, hogy megtettétek a hosszú utat idáig – köszöntötte Mei az egybegyűlteket. Úgy nézett ki, mint aki harmincas éveinek közepét tapossa, de a királynők korát ránézésre nem lehetett megállapítani. Kékesfekete haja hullámokban omlott rózsaszín arcára, eltakarva bíborszín ékkőként csillogó jobb szemét. – Nyilván csodálkoztok ki csatlakozott hozzánk ezúttal kísérőmként. Hadd mutassam be nektek a főisten nagykövetét, Martin Von Pleát.

   Nem volt szükség további magyarázatra. Felemeltek összességében sokan voltak a Világfán. Számos von Meridia, vagy von Caledonia kószált a tíz világban, de a von Plea nevet viselők a Mennyei Birodalom legfőbb vezetői voltak. Mindenki tudta mit jelent egyikük személyes jelenléte. Egy üzenet volt felülről, miszerint valami baj van. Valami nagyon nem úgy sikerült, ahogy annak kellett volna, ezért Plea most beavatkozik és rendet rak.
   Martin von Plea monoton, de vészjósló hangjával elkezdte hosszú mondandóját.

   – Én is szeretnélek üdvözölni titeket. Az istennő már beszélt rólatok, így a további bemutatkozástól eltekinthetünk – hanglejtése és szavai lekicsinlyőek voltak, Lyndar észrevette ahogy apja keze ökölbe szorul és jelenléte felerősödik. – Azért jöttem ide, hogy Plea álláspontjáról tájékoztassalak titeket néhány igen kényes és szokatlan esemény tekintetében. Először is, az idei kiválasztottakról kell beszélnünk, illetve a Fogyó Hold Templomában történt eseményekről. A templom az isteni béke védelmét élvezte, mégis orgyilkosok egy csapata támadt két kiválasztottra. Név szerint Uriel és Glienni Anastasia Belyaev-Elin volt a célpontjuk. Mint azt tudják, nagy istenünk számára kiemelten fontos, hogy azok a kiválasztottak, akik nem rendelkeznek a numen irányításának képességével, lehetőséget kapjanak a békés tanulásra. Így, hogy ez meghiúsult, az első kérdést hozzád intézem, Maximillian Crassus. Te vagy a templom vezetője, a felelősség téged illet. Hogyan történhetett ez meg?

   A porondmester vállat vont és pimasz hangon így válaszolt.
   – Az isteni béke fenntartása tudomásom szerint az isteni béke őrzőjének feladata volt.
   – Aki halott! – üvöltötte közbe von Caledonia mester. Az alárendeltje elvesztése láthatólag megviselte, s hatalmasat csapott az üvegasztalra, ami anyagát meghazudtoló módon kibírta öklének erejét. Az istennőnek elég volt egy rosszalló pillantás is ahhoz, hogy jobb modorra késztesse. Xavier visszaült a helyére.
   – Akkor még nem volt az – jegyezte meg orra alatt Maximillian.
   – Akkor válaszolj erre, Crassus! Hogyan veszíthette életét a kirendelt őrző?
   – Párbajra hívta ki az egyik oktatót és tisztességes küzdelemben alulmaradt – felelt Maximillian kezeit az asztalon nyugtatva, kényelmesen ücsörögve. Mutatóujjával a tanácskozás teljes időtartama alatt szabályos ütemben kopogott az asztal szélén.

   – A tisztességes párbajok első vérig tartanak – szúrta közben Martin.
   – Királyok voltak, Martin. Tudod, hogy megy ez – kicsinyes fintort vágott és átmozgatta a vállait. – Mi nem hagyjuk abba a harcot egy sérülés után. Túl erősek és túl büszkék vagyunk mi ahhoz, valamint minden királyra igaz, hogyha elbuknak a feladatukkal, akkor egyébként sem voltak méltóak arra, hogy megbízzák őket vele.
   – Ahogy az is igaz, hogy egy királynak mindig tekintettel kell lennie a körülményekre. S úgy tudom te látványosságot csináltál a küzdelmükből, anélkül, hogy bárki is felügyelte volna a párbajt.
   – Természetesen én magam felügyeltem a párbajt, s meg is állítottam a küzdelmet, miután az őrző méreg áldozata lett. Sajnos a legnagyobb erőfeszítéseink árán sem tudtuk megmenteni az életét. A látványosságról pedig… nos, úgy gondoltam jobb, ha a kiválasztottak testközelből látják azt, hogy mi is vár rájuk.

   Martin csípőre tette fél kezét és látszott rajta, hogy a felét sem hiszi el az okfejtésnek.
   – Viszont ha jól tudom, az őrzőn és a főpapnőn kívül te magad választottad a többi oktatót. Ki volt hát a gyilkosa, ez a Xano Axel?
   – Axel egy, az alkalmazásomban álló… – kezdte volna Maximillian, de a von Plea egy karmesteri, határozott kézmozdulattal félbeszakította őt.

   – Ne te válaszolj. Előbb hinnék egy kígyónak, mint neked – szakította félbe Martin. – Mei, ki volt Xano Axel? – vetette oda a kérdést óvatlanul az istennőnek.
   – Neked istennő, te taknyos! – teremtette le őt Mei kimért és visszafogott hangnemben, káprázatosan fagyos jelenléttel. – Ha csak ilyen hangnemben tudsz beszélni velem, akkor azt javaslom, maradj csendben! – Úgy tűnt Martin jobban beleélte magát a helyzetébe, mint ahogyan szabad lett volna. Az istennő szidalma kizökkentette helyzetéből. Hiába volt félelmetes neve, az istenek bizony istenek. Mindenki fölött álltak.

   A vér meghűlt a felülről küldött ereiben, s csend ült a teremre. A többi résztvevő is neheztelően, fagyosan meredt Martinra, egyedül Maximillian hahotázott. Úgy tett, mint aki el akarja rejteni nevetését, de nagyon is szándékosan mutatta azt Martinnak.

   – Ahogy mondtam, Xano Axel az én alárendeltem volt. Követként és közvetítőként használtam őt. Igazán képzett király volt.
Martin egy papírost húzott elő elegáns vörös-ezüst talárjának belső zsebéből.
   – Xano Axel. Vandumi születésű, tizenkilenc éve lett kiválasztva, huszonhatos számot kapott a mérleg kaputól, tizenegy év alatt érte el a koronát, de a gyűrűm szerint már régóta nem aktív. Hol van most ez a férfi?
   Lyndar akkor sem lepődött volna meg, ha Crassus azt mondja: a hátad mögött, viszont a porondmester válasza kissé sokkolta őt.
   – A föld alatt. Meghalt – döntötte előre a fejét Maximillian, s behunyta szemeit, mintha tiszteletet nyilvánítana az elhunyt felé.
   – Az hogy lehetséges?
   – Nos, úgy, hogy megöltem őt.
   – Mégis miért? – emelte fel a hangját Martin. Látszott rajta, hogy Crassus minden mondatával kicsit mélyebbre férkőzik a bőre alá és kihozza őt a béketűrésből, noha Lyndar képtelen volt felfogni, hogy felidegesíteni egy von Pleát miképpen válhatna előnyére.

   – Nem hagyhattam a féltve őrzött békénk egyik kiváló védelmezőjének halálát megbosszulatlanul. Hívőként ez volt a kötelességem. Gyalázatos viselkedése beszennyezte makulátlan hírnevemet, s én a tiszteletlenséget nem tűröm soraim között – mutatott előre szigorúan. – Elvégre megölte Lars Ahlgrimot egy első vérig tartó párbajban.
   – Xano Axel nem volt rajta a feketelistán, így nem volt jogod végezni vele! – intette meg Martin. – Amit tettél, az közönséges gyilkosság!
   – Jaj nekem! – kapott a szívéhez Maximillian, eltátotta száját mint akit sokkolt saját tette és erősen a karfájába kapaszkodott. A porondmester néhány másodperc után elunta a színjátékot és kényelmesen hátradőlt a székében. – Egy király megöl egy másikat, az ilyesmi megesik. Velünk együtt ebben a teremben nyolc király és királynő ül – körbe hordozta tekintetét. Lyndarra, Eslor Elmure-ra, Lilestrára, Xavier von Caledoniára, ifjabb Jasr Bolvarra majd az istennőre nézett. – Melyiktek keze tiszta? – tette fel a költői kérdést, majd a kielégítő csend után Martinhoz fordult. – Ez aligha lehet vád ellenem. A mai napon úgyis halálra ítéltük volna Xano Axelt. Inkább légy boldog, hogy nem rabolja ez is az idődet. Módfelett gondterheltnek tűnsz így is, Martin.

   – A gyilkost a rend körein belül kellett volna nyilvánosan kivégezni, vallatás után!  – csattant fel Xavier von Caledonia ismét. – Az, hogy az isteni béke őrzőjét megölték hallatlan és példa nélküli! – állt fel a székéből – Jól ismertem Larst. Elhivatott, tiszta szívű férfi volt! Nem olyan, akivel egy ilyen nevenincs Xano Axel egykönnyen meg tud mérkőzni! Tudni akarom, hogy halt meg! Tudni akarom mi történt azzal az emberrel, aki az oldalamon harcolt Utópiáért!
   – Maximilliantól egyenes választ hiába is vársz – nézett rá megértően Martin. Láthatóan örült, hogy egy szövetségesre talált a vitában. – Azonban más is akad közöttünk, aki jelen volt. –  Lyndarra nézett és hamarosan mindenki más is.

   Crassus fenyegetően villantotta rá szemeit, de nem volt mitől félnie. Lyndar ugyanis a párbaj alatt nagyon közelről ismerkedett egy nem túl tehetséges, de annál bájosabb diákjával. Szoknyavadász magatartásáról hírhedté vált Utregarban és apja számtalanszor megbüntette érte, ezért nem engedhette meg magának, hogy ez kiderüljön. Hazudni viszont nem mert. Martin túl sok kérdést tett fel Maximilliannak is és Lyndar aligha tudott volna olyan jól manőverezni közöttük, mint a porondmester.

   – Attól tartok nem voltam jelen.
   Apja vérszomjas lassúsággal fordult meg a székén és úgy nézett rá, mint aki most ölte meg egy szerettét. Maximillian a túloldalt alig bírta ki, hogy ne röhögje el magát.
   – Hol volt? – kérdezte Martin rezzenéstelen arccal.
   Nagyszerű… – gondolta magában Lyndar. Nem volt kötelessége ott lenni a párbaj alatt. Látott ő már elég királyt küzdeni egymással, a hosszú lábú lány az ágyában sokkal érdekesebb volt. Megvonhatná a vállát és mondhatná ezt is, de egy von Plea előtt? Mei Altera előtt? S mindfölött, az apja előtt?

   – Lyndar nem lehetett jelen. Azzal bíztam meg, hogy lássa el az őrző kötelességeit, ameddig visszatér. Őszintén szólva, el sem tudtam képzelni, hogy veszíthet – szólalt meg Crassus, váratlan mentőövet dobva a fiatal király számára és egyúttal Xavier von Caledonia nagymester önérzetét is megsimogatta.
   Ez egyszerűen hazugság volt, de Lyndar megértette, hogy jobb, ha nem szólal meg. Azt viszont nem tudta, hogy miért hazudik? Miért hozza magát készakarva még rosszabb helyzetbe?

   – Ez kezd több lenne a gyanúsnál, Crassus.
   Maximillian látványosan nagyot ásított és majd egy fél percig legyezett a kezével nyitott szája előtt, miközben baljának mutatóujjával továbbra is ütemesen kopogott az asztal szélén.
   – Úgy gondolod? És mesélj kérlek, drága Martin, mit fogsz tenni ezügyben?
   – Azt még ráérek eldönteni – mondta, majd többször is körbe hordozta a tekintetét a jelenlévőkön, hogy őket is bevonja a beszélgetésbe. – Az őrző halála és az orgyilkosok támadása nem az egyetlen dolog, ami aggasztja Pleát. Az idei kiválasztottak közül többen vannak a feketelistán, mint bármikor korábban. Összesen tizenhatan vannak, s ami igazán példátlan, hogy hárman is benne vannak az első százban. Bizonyos Malik a kilencvenhetedik, illetve Yue Tien, az ötvenhatodik. Róla már hallhattatok.

   Lyndar elámult. A feketelista első ötven helyét szinte kizárólag renegát királyok töltötték meg. Mégis mi a fenét tehetett egy kiválasztott, hogy majdnem bekerült közéjük?
   – Kishalak – mondta ifjabb Jasr Bolvar hátra dőlve, ölbe tett kezekkel. – Az Inkvizíció majd gondoskodik róluk, ha elég magasra jutnak. Addig is, a gyengébbek kirostálódnak.
   – Nyilvánvaló. Minket inkább; sőt, személyesen Shin Valderant, az első két kiválasztott aggasztja. Először is, negyvenhetes számot kapott a mérleg kaputól, a feketelista hatodik helyén áll. Egyenesen a fehér pokolból lett kiválasztva. A neve As’ta’rot. A háború előtt az Uzenim ellenállás vezetőjeként ismerték. Nem éppen „kishal”. – Lyndar megdöbbent. A templomban minden információt eltitkoltak a hiányzó kiválasztottról. – A holléte jelenleg ismeretlen. Borítékolható, hogy nem fogja mászni a Világfát. Az Inkvizíciónak nincs jelenléte Utregarban. Megvan rá az esély, hogy itt talált menedéket. Az álláspontunk az Uzenim fajjal kapcsolatban továbbra is érvényes. Azoknak, akik nem hódolnak be a Panteonnak, írmagja se maradjon! – emelte fel szigorúan hangját, ökölbe szorítva a kezét. Majd némi hatásszünet után mással folytatta mondandóját. – Azonban, a főistent még inkább érdekli az első kiválasztott, holléte. A merénylet óta eltűnt és nem akadtunk a nyomára. Van ötleted hol lehet, Crassus?

   – Nincs – felelte kurtán, s úgy tűnt ez a tény valóban zavarja. Lopva vetett egy fürkésző pillantást Lilestra felé, de a nő rá sem bagózott.
   – Urielt védelmezni és figyelni kellett volna! A főisten tisztán meghagyta, hogy tartsuk be a legfőbb törvényt és ne avatkozzunk a sorsába. Azt parancsolta, hogy kísérjük figyelemmel a fejlődését és akadályozzuk meg mindazokat, akik befolyásolni próbálják. Mindannyian elbuktunk ebben a feladatban, ezért a legfontosabb teendőnk most az, hogy előkerítsük és biztonságát szavatoljuk.
   – Igazán nem nagy veszteség – Crassusnak természetesen akadt hozzáfűzni valója. – A fiú a numen alapjait sem volt képes elsajátítani. Én megértem, hogy a főisten magához hasonlatosnak látja, de…
   – Ez a mi urunk és parancsolónk szent rendelkezése! – Martin világító tekintete lándzsaként döfte át Crassust. – Velem talán parolázhatsz, de komolyan megtagadnád őt is? – kérdezte komolyan és Maximillian most először meghátrálni kényszerült. Sziszegő hangot adott ki fogai közül, majd ölbe tette a kezeit.
   – Nem érdekes. Van esetleg valami más gaztett a számlámon?  – kérdezte, miközben fáradtan húzta fel szemöldökét.

   – Ha már megkérdezted… hol van a sólyom erdei Gabriel?
   – Gondolom a sólyom erdőben.
   –  Akkor azt kérdezem… hol rejtőzködik Émanuel Éli…
   Maximillian zöld pontszeme egyszer csak megvillant. Martin nem tudta befejezni a mondatot. Remegés lett úrrá a nyelvén és nem mert még egy hangot kiadni, mert úgy érezte csakis nevetni tudna, olyannyira maga alá temette Maximillian jelenléte. Treis Metz és ifjabb Jasr Bolvar halandó kísérői nem is bírták ki és mániákusan nevetni kezdtek, mintha megszállta volna őket az ördög, de Maximillian kísérője, a szemüveges szőke nő mosolyogva figyelte, amint a porondmester lassan kelt fel a székéből.

   – Maximillian – csendült fel Mei Altera istennő hangja nyugodtan és visszafogottan. A porondmester jelenléte azonnal enyhülni kezdett – Ülj vissza a székedbe.

   Maximillian megengedett magának néhány feszült lélegzetet, utána engedelmeskedett.

   – A bocsánatodért esedezem, istennőm – hajtott fejet tiszteletteljesen, de utána rögtön Martin von Pleára pillantott – Azt azonban szeretném megkérdezni, Martin, hogy milyen jogon vádolsz és mocskolod be a makulátlan hírnevemet ilyen alávaló gazemberek említésével? Figyelj ide, drága, becses Martin… én nem tudom kinek képzeled magad, de te nem vagy se a vallatóm, se a bírám, se senki, aki nekem parancsol! Hadd legyek vulgáris, mivel attól tartok képtelen vagy felfogni az illő beszédet. Én egy istenverte Basileus vagyok, te nyámnyila pöcs! Egész nemzeteket törtem össze anélkül, hogy akár a fülem botját mozdítottam volna, mikor te még Tarneo bácsi cipőjét fényezted! – Von Plea szóra nyitotta száját, de Maximillian tiltakozóan felemelte a kezét. – Az istened társa voltam egykor. Egyike azoknak, akikben megbízott, akiknek megnyílt, úgyhogy szerintem egy kicsit jobban megértem őt nálad. Szóval Martin, mikor legközelebb kinyitod a szádat, ajánlom, hogy olyan hangnemet üss meg, ami jobban tetszik a fülemnek, különben az összes istenünkre esküszöm, hogy folyékonnyá változtatom az izmokat a nyakadban!

   A fenyegetés és Maximillian jelenléte nyomot hagyott Martinon. Ujjai remegtek és száját is csak hosszú idő után tudta kinyitni.
   – Ez… – hebegte, – Én…
   Mei Alterának elege lett abból, amivé ez a gyűlés fajult, ő azonban nem használta a hatalmát. Egyszerűen és elegánsan felállt a székéből, s pusztán ez a mozdulat is elég volt ahhoz, hogy mindenki ráfigyeljen a teremben és elhallgasson.

   – Elég legyen – mondta leomló lánc hangján. Martinra tekintett, majd Maximillianra. – Gyermekek módjára viselkedtek egy olyan helyen, ahol felnőttek sorsa fölött döntünk. Maximillian, nem a színpadon vagy, hanem az otthonomban. Ehhez méltóan viselkedj! – rázta meg finoman a fejét Mei, személyesebb, engedékenyebb hangot megütve. – Te pedig Martin, egy olyan könyv alapján akarsz megítélni minket, aminek írásában mi is részt vettünk. Az otthonom minden látogatójától elvárom, hogy tisztelettel viseltessen irántam és a vendégeim iránt. Térj vissza az otthonodba és üzend meg, hogy gondoskodni fogok a Sharleih felkutatásáról. Csakis a személyes jelenlétemben hagyhatja el Utregart. Lars Ahlgrim gyilkosát előállítottuk és elnyerte a büntetését. Az Utregarban elkövetett bűnöket, mi magunk büntetjük meg itt, Utregarban. Nem szükséges efelől Pleának aggódnia. Ami As’ta’rot hollétét illeti, mi nem sokat tehetünk a kézre kerítése érdekében. Javaslom, hogy ezügyben Gabriel Riihei ajtaján kopogtass. Valamint légy oly kedves és üzend meg istenednek, hogyha tőlem akar valamit, akkor személyesen jöjjön. Vagy legalább, rátermettebb helyettest válasszon – miután rendelkezett, tekintetét a többiek felé fordította. – Köszönöm, hogy itt voltatok – mondta Mei, mire a jelenlévők szertartásosan felálltak és várták, hogy az istennő feloszlassa a gyűlést. – A következő találkozásunkat mához két hétre tartjuk majd. Áldásom kísérje családjaitokat és szeretteiteket. Jó egészséget és bőséget kívánok mindannyiótoknak – mondta majd elegánsan távozott a helyszínről. Ifjabb Jasr Bolvar a nyomába sietett és ketten együtt haladtak át a palota egy másik részébe.

   Lyndar nem tudta mi lesz ennek a következménye. Azt hitte az istenek viszonya harmonikus és bizalmas, valamint azt, hogy Utregar mindenben aláveti magát Pleának, ám ez a beszélgetés korántsem ezt tükrözte.
   – Fiú… azt akarom, hogy küldd ide Crassust. Most! – hallotta apját, s kérdőjel nélkül elindult végrehajtani az akaratát.
 Lyndar észrevette, hogy Maximillian Martin nyomába szegődve távozik az egyik folyosón befordulva, ezért utánuk ment. A folyosón mindössze négy szoba volt, ajtók nélkül, de Lyndar nem jutott be a folyosóra. Maximillian kísérője, a szemüveges, szőke nő útját állta.

   – Segíthetek valamiben? – kérdezte mosolyogva.
   – Igen. Beszélnem kell Maximilliannal. Azonnal! – fölényesen beszélt, ahogy a királyok a halandókkal szoktak, ám ez a nő egy bátran útját állta.
   – Attól tartok várnia kell, tiszteletreméltó király – hajolt meg.
   Lyndar már szólni készült, mikor kiabálást hallott a folyosóra kiszűrődni.

   – Hogy képzeled, hogy így semmibe vehetsz? – emelte fel hangját von Plea a falakon túlról.
   – Nyugodj már meg kérlek, egy percig sem tart az egész.
   – Továbbra is fenyegetsz? – kérdezte Martin felszívva magát, majd egy fojtott sikoly távozott a szobából. – Ők honnan…? Várj! Crassus, van fogalmad róla mit teszel?
   – Mindig van – felelte fojtott kacajjal Maximillian, majd egy pillanatnyi kiáltás után a hangok elhallgattak.

   Lyndar meg akarta nézni mi történik, de túlságosan félt. Meglepetésére Martin von Plea kilépett a folyosóra. Ránézett Lyndarra, majd szó nélkül elment, mintha odabent mi sem történt volna. Nem sokkal később Maximillian jött.

   – Gondolom Eslor nagyúr már vár engem – mondta mosolyogva. – Apád számos erénye közé nem tartozik a türelem, bölcs lenne nem megvárakoztatnom őt. Te elmehetsz. – Lyndar mást sem akart jobban, mint sietősen eliszkolni, s már meg is tette az első lépést. – Ó, még valami – fordult meg és nézett örökké mosolygó szemeivel a férfira. – Tudok arról a kiválasztott lányról, aki majdnem bajba kevert téged, ahogy a többiről is. Hadd gratuláljak! Igazán sikeres két hetet tudhatsz magad mögött – a magasba emelte tenyerét és arra buzdította Lyndart, hogy belecsapjon. Még a vállát is megveregette és elismerően mosolygott – A következő holdtalan ég eljövetelével is visszavárlak a templomba. Egész jó mester lehet még belőled, elégedett voltam a kiválasztottakkal, akiket tanítottál, de ugye tudod, hogy óvatosnak kell lenned? Apád borzasztó dühös tud lenni ilyen csip-csup ügyek miatt – ütött meg egy fenyegetőbb hangnemet. – Ne aggódj, nincs okom elrontani a szórakozásodat. Ha te sem rontod el az enyémet. Megegyeztünk? – kérdezte.

   – Persze – rebegte Lyndar. Bármit mondott volna Crassus, ő elfogadta volna.
   – Nagyszerű! Akkor az üzlet megköttetett! – csapta össze szórakozottan tenyerét a magasban, s amint Lyndar megpróbálta elhagyni a helyszínt, Maximillian utána szólt. – Ó, még valami! – mondta ismét.
   Te mindig akarsz még valamit, nem igaz? 
   – Mi lenne az?
   – Yue Tien. Tartsd szemmel a kedvemért.