Egy Hétvége Utregarban

    „Ó, szerencse… akárcsak a hold, örökké változol,
    Egyszer dagadsz, máskor elfogysz, gyűlöletes élet,
    Először sanyargatsz, utána enyhet adsz, ahogy kívánja szeszélyed…”
   [Carmina Burana]
 
   A barátságos égi király hosszú órákig szelte a levegőt mire végül leszállt a földre. Ahogy alászálltak a fellegek birodalmából, Uriel egy völgyek által szegélyezett várost pillantott meg.
   Remek érzés volt visszatérni Utregarba. Úgy érezte Aüéra örökké elfoglal egy helyet a szíve csücskében, de most, hogy tisztességes kiválasztottnak érezte magát, kétségtelenül itt volt a helye. Az elmúlt hónap büszkeséggel és önbizalommal töltötte el, a város felé tartva szinte végig vidáman énekelt. Puffancs hamar magukra hagyta őket. Ez az erdő más volt, mint amihez Aüérában hozzászokott és azonnal nekilátott, hogy felfedezze. Uriel ráhagyta. Végül is ő egy madár, szabadabbnak született bármely más teremtménynél.

   Napnyugtára járt az idő, mire elérték a város határát. Almeia hatalmas, szűzfehér teliholdja alacsonyan pózolt az égbolton és távozásra bíztatta a napot. Ahogy Utregar fényes csillaga engedelmeskedett, a város megtelt élettel. Az utca közepén egy óriási oszlop helyezkedett el. Állatok, mitológiai teremtmények arcát faragták rá és számtalan égő fáklyával ékesítették. A vonagló árnyékok táncában az arcok élőnek tűntek, s körülötte hagyományos, lenge öltözékű táncosok hódoltak a tűzoszlop szépségének.
   Több száz, talán ezernél is több ember nyüzsgött a széles főutcán. Lassan sétáló öregek, izgága gyerekek, tekintetüket örökké forgató fiatal fiúk és csodálatos ruhákba öltözött lányok. Úgy tűnt valamilyen ünnepség vagy fesztivál kellős közepébe csöppentek, a hangulat felszabadult, emelkedett és ünnepélyes volt. Tündérek is érkeztek százával a vigasságra és csatlakoztak a tánchoz. Dobok és kürtök hangja fogadta őket.

   Uriel örömét lelte az emberforgatagban és az énekszóban, azonban úgy tűnt a városlakók részéről nem volt kölcsönös az öröm. Rendre megbámulták őket, miközben magabiztosan sétáltak végig a széles főúton. Voltak, akik a szemüket takarták el, mások pupillája annál jobban kitágult. Jellemző volt a nevetés és a káromkodás, de általánosságban, az emberek távolságot tartottak tőlük és csak tőlük.

   – Valami nincs rendben… – torpant meg Uriel és gondolkodva állához kapott. Ismét a numen hangulatát kezdte vizsgálgatni, hátha az megadja a választ.
   Shohin egyetértett és alaposan végignézett néhány városlakón, akik szépen lassan körbevették őket, mintha a két férfi valami látványosság lenne. Shohin aztán végignézett magán is és rájött a gond forrására.
   – Uriel – bökte oldalba barátját, majd egy sokatmondó pillantással lefelé nézett, aztán ismét a tömegre. Uriel követte a mozdulatot, de még egyszer meg kellett ismételnie mire rájött, mi a baj.
   – Á! Teljesen pucérok vagyunk! – kiáltott fel hirtelen és reflexből eltakarta az ágyékát.

   Talán még sosem érezte ennyire ostobának magát, hogy feledkezhetett meg ilyesmiről? Miért nem szúrt szemet hamarabb? Kicsivel több, mint egy hónapot töltöttek Aüérában, mely idő alatt úgy megszokta a meztelenséget, hogy észre sem vette mi a baj.
   – Mit tegyünk most, Shohin? – fordult oldalra elpirulve Uriel, de Shohin nem volt ott mellette.
Az oroszlán-ember megközelítette a bámészkodó tömeget és két fiatal, csinos lány előtt állt meg, akik szájtátva figyelték közeledő alakját.
   – Elnézést – szólította meg őket. – Elfelejtettünk felöltözni. Kölcsönkérhetnénk valamilyen ruhát?
   Uriel tátott szájjal figyelte őt. Arra számított, hogy kapásból képen vágják a férfit, de a lányok tekintete csillogott, arcuk kipirosodott és rendkívül szívesen segítettek.

   – A lányok Enna és Varrea – mutatta be őket Shohin, miután tovább indultak.
   – Mikor kérdezted meg egyáltalán a nevüket?
   Shohin csak vállat vont és úgy mozgott a sok bámészkodó között akár egy csodás ragadozó. Magától értetődő, magabiztos könnyedség jellemezte minden mozdulatát.
   – Miért nincs rajtatok ruha? – kérdezte az egyik lány hátra fordulva. Egyenes, fekete haja körbe zárta hosszúkás arcát, kiemelte a gödröcskét álla fölött és kidomborította pisze orrát.
   – Rajtatok miért van? – értetlenkedett mosolyogva Shohin.
   Uriel tudta, hogy Shohin törzsében a napfiak nem viseltek ruhát és az oroszlán le is nézte az emberek mániáját, hogy folyton takargassák magukat, de a lányok számára a kérdés pimaszul kihívónak hatott.
Enna és Varrea egy fába vájt kuckóba vezették őket és ruhát adtak Urielnek. Uriel gyorsan fel is öltözött és máris magabiztosabbnak érezte magát. Shohin azonban nem kapott ruhát és amikor tárt karokkal kérdőre vonta a lányokat, az egyikük így felelt.

   – Van valami abban, amit mondasz – mosolygott és egy széles mozdulattal hellyel kínálta az oroszlán-embert az ágyon. A másik lánynak rövidre vágott, szőkés haja volt, előre ugró állkapcsa, szeplőkkel foltozott arca és sudár, törékeny termete. Azonnal leült Shohin mellé és megérintette a karját.
   Shohin vetett egy pillantást az oldalán ülő lányra, majd visszanézett Urielre és lágyan elmosolyodott. Uriel megértette a célzást és az ajtó felé indult, a lányok még csak nem is törődtek vele. Ahogy az indákból és levelekből álló ajtó elhúzódott előtte, még hallotta barátját.

   Uriel kilépett az ajtón, s csak a fejét csóválta nagy zavarában. Azon tűnődött, hogy vajon mindenki aranyszínű, daliás félisten-e a napfiak közül vagy Shohin közülük is kiemelkedik? Ha így van, akkor kétségkívül rossz fajba született. S vajon, milyenek lehetnek a napleányok? Remélte egy nap megtalálják Shohin elveszett törzsét és választ kaphat erre a kérdésre.
   A tanakodást azonban inkább nélkülözte. Egyedül volt, nem ismert senkit, de könnyen el tudott vegyülni a helyiekkel. Együtt evett, ivott és táncolt velük. Megkóstolta a város: Tűzbölcső specialitását, a Tűzvirág nevű röviditalt, amely kiérdemelte a nevét. Lángra gyújtotta az ember szívét-lelkét és néhány kupica után Uriel felszabadultan táncolt a tűzoszlop körül.

   Remekül érezte magát és tekintélyes asztaltársaságra tett szert, amikor elkezdett mesélni Aüéráról, miközben sorra hívták meg őt egymás után a különféle emberek. Hajnal előtt néhány órával egy Tűzvirággal többet fogyasztott el a kelleténél, így nem élvezhette egészen a legvégéig a mulatságot. Rosszul lett, hányt és eldőlt a földön. Valaki vizet adott neki és lefektette egy fogadói ágyba. Másnap reggel Puffancs ébresztette fel, aki visszatért az ablaktalan szobába. A délelőtt a másnapossággal való harccal telt el, s mire végre embernek érezte magát, Shohin is rátalált. Uriel rámosolygott, Shohin pedig viszonozta.

   – Úgy hallottam jól szórakoztál – mondta az oroszlán-ember.
   Uriel elégedetten bólintott és visszakérdezett.
   – Melyik nyert meg végül? – kérdezett, de Shohin csak szemérmesen oldalra pillantott.
   – Nem kellett választanom.
   Uriel csak nevetett. Örült is neki, irigyelte is kicsit, de egy valamit nem tagadhatott.
   – Te aztán nem vagy semmi – nevetett szórakozottan. – Mesélj el mindent.
   Az oroszlán-ember kelletlenül elmosolyodott. Vívódni látszott. Nagyon szeretett volna mesélni, ilyesmi azért mégsem történik az emberrel minden nap, de végül nem engedett a kísértésnek. Egy úriember tiszteli a hálószoba szentségét. A dicsekvést, kérkedést pedig alapvetően csúnya dolognak tartotta.

   – Nem lehet, de mesélek helyette valami mást. Miközben fel-alá kerestelek a városban, egy csapat kiválasztottal találkoztam. Egy nő vezette őket. Erős volt a jelenléte, kiemelkedett a társai közül. Olyan sokat meséltél róla, hogy úgy éreztem, felismerem. – Uriel szája tátva maradt, szemei tágra nyíltak, másnaposságát mintha elfújta volna a szél. Shohin mindent tudóan mosolygott rá. – Valóban gyönyörű lány.
   Uriel felállt a priccséről, hevesen dobogó szívvel tekintett ki az ablakon. Vágyódást érzett, izgalmat és szorongást, de néhány nagy lélegzet után nyugalmat is felfedezett magában. Időben ideért.
   – Szükségem lesz vízre… – mondta egyenesen a forró, távoli napba bámulva. – Tükörre, pengére és tiszta ruhára.

    Glienni és csapata igazán sikeres hónapot tudott maga mögött. Sokat edzettek, dolgoztak a csapatmunkájukon és ennek gyümölcseként Synvileban és egy héttel később Fehérfűzben is győzelmet arattak. Elégedett volt mindenkivel, önmagát is beleértve, különösen azután, hogy Synvileban mindössze négyen álltak ki, Joachimmal, Hűvös Folyóval és Ritiussal öt ellen, mégis győzelmet arattak.

   Másfél hét fárasztó utazás után a Vino út végre elfogyott a lábuk alól. Megérkeztek Tűzbölcsőbe. Ritius szörnyű bosszúsággal átkozódott, mikor értesült arról, hogy lekéste a fehér hold alkalmából rendezett éjünnepélyt. Glienni is csalódott volt, ráfért volna a lazítás, de nem késlekedhetett tovább, azonnal teljesíteni akarta az itteni próbát is. Ezzel meglett volna a harmadik is, amivel lehetőségük nyílt részt venni Aernon nagytornáján, s bőven maradt volna idő a felkészülésre is. Igazi reménye azonban abban volt, hogy addigra Uriel valahogy előkerül. Ha meglátott egy hasonló termetű férfit barna hajjal, őt kereste benne. Még akkor is, ha érzékelése csalhatatlanul jelezte, hogy hiába.

   Úgy gondolta, a próba legalább eltereli majd a figyelmét, de csalódnia kellett. Tűzbölcső próbáin nem volt ellenfél. Ebben a városban jellemzően olyan próbákat kellett teljesíteni, amik az Utregar világáról megszerzett tudást mérték. Ezúttal egy ritka és különleges virágot kellett megtalálniuk a város körüli erdőben. Az úgynevezett, Uzhenera virágot, ami csak egyetlen faféle törzsén növekedett. Lehetetlen feladatnak tűnt, azonban Amelia pontosan tudta mit is keresnek és hol találhatják meg.    Sőt, még a helyi adminisztrátort is sikerült megvesztegetnie. Ehhez egyszerre vetette be hivatali pozícióját, vagyonát, nemesi befolyását és természetesen a legerősebb eszközt mind közül, a vonzerejét.
   Igazán irigyelte ilyenkor. Amelia rendkívül szép volt, de Glienni nem a testi adottságait irigyelte, hanem azt, ahogy bánni tudott a férfiakkal. Mikor Amelia győzködte az adminisztrátort, lassan, körmönfontan, irányítani kezdte tekintetét a mozdulataival. Nőiessége oly igéző volt, mintha testet öltött bűbáj lenne.

   Ameliával az oldalukon a virág megtalálása egyszerű feladatnak tűnt, de mivel mindezt rövid idő alatt kellett megtenni, kettéosztotta csapatát. Joachim és Ritius a nővel tartott, míg Glienni és Hűvös Folyó másik irányba indultak el.
   Egy virágot megtalálni ebben az erdőben olyan volt, mint tűt keresni a szénakazalban, így hát egyikük sem törte össze magát a kutatásban, inkább Améliában bíztak. Egyébként is úgy érezte, épp itt az ideje, hogy hasznossá tegye magát. Hogy elüssék az időt az unalmas erdőjárás közben, beszélgetni kezdtek. Hűvös Folyóval volt a legnehezebb szót érteni az egész csapatban, mivel sohasem mutatott érzelmeket és nem volt túl érdeklődő.

   – Mondd csak Hüsi, honnan származol? – próbált beszélgetést kezdeményezni.
   – An’maggath vízalatti városából.
   – Nahát! Egy város a víz alatt? – kapta fel a fejét. – Mesélj róla! Milyen?
   – Olyan, mint egy sima város. Csak ez a víz alatt van.
   – Mintha egy téglafallal beszélnék…
   – Hűvös Folyó nem téglafal.
   – Miért mondod ki a neved minden egyes alkalommal, amikor magadra hivatkozol?
   – Egy ember neve meghatározza kilétét. Hűvös Folyó azért mondja ki a saját nevét, hogy még egyszer ne veszítse el önmagát. Ezért nem szereti, amikor máshogy szólítják – válaszolt miközben szüntelen az erdőt pásztázta. Jó pár lépést megtettek mire ismét megszólalt. – A nevek fontos dolgok. Éppen ezért Hűvös Folyó tudni szeretné. Glienni. Mit jelent ez a név?

   Nem az ő szájából hangzott el a válasz. Egy férfi dörmögő, basszus hangja fedte fel magát mögöttük. Azonnal felismerte ezt a hangot. Izzadni kezdett, a száján keresztül vette a levegőt.
   – Gli’enne Ar’is. A déli szél – szólalt meg a hang, mindössze nyolc vagy kilenc lépés távolságra. – A mi világunkban az éjszaka elviselhetetlen hideget és gonosz szellemeket hoz magával. Hajnal hasadtával, a déli szél oson át a hegyeken, hogy kisöpörje őket a világból.

   Glienni végre megfordult. Az, hogy ő egyáltalán tudta ezt, haragot gerjesztett a szívében és felébresztette benne a harci kedvet.
   – Nem siettél – szólította meg és tett egy lépést az irányába.
   A herceg vele együtt lépett egyet hátra és lecsatolta bíbor köpenyét, hagyta, hogy a földre hulljon. Szőke haja katonásra volt vágva, ahogy mindig. Acélkék szemeiben ugyanazon érzelmek rejtőzködtek. Fájdalom, düh, megbánás és a kétségbeesett vasakarat, hogy megszabaduljanak ezektől az érzésektől.
   Glienni azonban valami mást is látott a kék szemekben. Szeráf haldokló arcát.

   – Hüsi – szólt hozzá, anélkül, hogy ránézett volna. – Menj és keresd meg a többieket! Teljesítsétek a próbát, de bármi történjék is, egyikőtök se jöjjön ide! Megértetted?
   – Nem. Hűvös Folyó nem ismeri ezt a férfit, de ha ő az ellenséged, úgy Hűvös Folyó az oldaladon áll és harcolni fog melletted.

   Glienni igyekezett uralkodni a légzésén és azon gondolkozott, hogyan tudná elérni, hogy társa magára hagyja. Biztos volt benne, hogy Antair egyedül van. Mindig egyedül volt, ő egyszerűen ilyen ember. Ennek a harcnak szentsége volt. A küzdelmük tisztasága egyenértékű volt a Szeráf és Raduin iránt táplált érzéseikkel. Semmi szín alatt nem engedhette, hogy bárki beleszóljon.

   – Igazad volt. A nevek valóban fontosak és ez a férfi egyike volt azoknak, akik elvették tőlem a nevemet és minden mást is. Most magamra kell hagynod engem.
   Nem parancsszó volt, csupán tiszteletteljes kérés, s noha Hűvös Folyó nem volt tisztában a küzdelem jelentésével, eleget tett neki. Hátat fordított és útnak indult.
   – Glienni. Erős és szép név a tiéd. Ne hozz rá szégyent.
 Lehunyta szemeit. Miután a palota elesett, elvesztette örökségét, de nem nyerte el szabadságát. Több mint tíz éven át tengődött tovább abban az aranykalitkájában és csak két gondolat segített elviselni azokat a napokat. Az ösvény és a bosszú.

   – Nem fogok – válaszolt, ahogy a levegő hófehér színben kezdett el vibrálni teste körül. Válaszul, Antair napsárga folyama jelent meg, mely nyílegyenes szálakban, sebesen törtetett az ég felé. Vele együtt, képességét is azonnal bevetette. Egy tűzforró nap jelent meg feje fölött. Oly ismerős volt, mintha Glienni csak tegnap látta volna.
   A mesterséges nap izzani kezdett, a numen forrt körülötte, majd hatalmas sugárban izzó fénysugarat lőtt a föld felé. Sebes volt akár a fény maga, de Glienni látta és hallotta amint a nap tüzelni készül. Ő is használta saját képességét. A Zephyr szót suttogta maga elé és elrugaszkodott a magasba. Három apró ugrással újra és újra irányt változtatott, hogy Antair ne tudja pontosan honnan fog lecsapni, majd egy jókora széllökéssel kilőtte magát egyenesen a herceg felé. Öklével célzott a fejére, de Antair pajzsot alkotott az arca előtt és útját állta. Numenből szőtt kupolája nem bírta ki Glienni ütését, megrepedt és széthasadt. Antair elég időt nyert, hogy némi távolságra tegyen szert és mire Glienni felnézett, a mesterséges nap ismét tüzet nyitott. Hátra kellett ugrania.
   Mindketten ismerték a másik képességét és mindketten készültek is ellene. Glienni most már azt is tudta, hogy a napnak tíz másodpercre van szüksége, hogy újra tüzelhessen.

   Ismét megindult felé, ezúttal nem rugaszkodott el a levegőbe. Antair kivárt és nem tüzelt, a levegőben akarta eltalálni. A hercegnő azonban megérezte ezt a szándékot és elrugaszkodott. Látványos, rugózó mozdulatot színlelt, de csak alig hagyta el a felszínt. Antair bedőlt a cselnek, a fénysugár hangosan csapódott a földbe. Glienni egy széllökéssel oldalra taszította magát és hamarosan ismét Antair arca előtt volt, aki megint csak pajzsot emelt maga elé, de Glienni egy látványos mozdulattal átugrott felette és mögé került. Páros lábbal próbálta megrúgni a férfi nyakát de nem volt elég gyors, a pajzs felfogta a rúgást.

   Antair úgy harcolt, mint egy torony. Tapodtad sem mozdult, egyedül a numennel védte magát és mosolya elárulta, hogy újra tüzelni készül. Glienni gyorsan megfordította sarkát a numenből készült kupola felületén és egy széllökéssel a messzeségbe repítette testét, míg a nap pusztító sugarai csak hűlt helyét találták. A hangos becsapódás vakító fényjelenséggel is járt, amely tökéletesen elrejtette. Nem csak vaktában próbált menekülni a kíméletlen tűzerő elől. Egy vékony törzsű fa irányába lőtte ki magát. Megragadta a fatörzset és megfordult a tengelye körül. Kétszer akkora lendülettel repült vissza Antair felé.
   A herceg csak későn vette észre a cselt, Glienni ökle így teljes erőből mellkason találta és ledöntötte lábáról. Nem érte be ennyivel, a hátrafelé tántorgó Antair mögött is széllökést teremtett, saját maga felé repítette a férfit. Egy felütéssel próbálkozott, de a férfi még éppen az álla előtt el tudta kapni az öklét és másik karjával gyomorszájon találta.

   Antair alábecsülte az ütés erejét, fogai fájdalmasan koccantak össze a szájában, de Glienni is elvesztette irányítását a légzése fölött, s vele együtt a folyama is elillant. Annyi ereje azért maradt, hogy egy kis távolságra tegyen szert, de Antair nem hagyta kihasználatlanul a pillanatnyi gyengeséget. A nap újra lesújtott, Glienni csak egy kétségbeesett széllökéssel tudta elkerülni a halált, noha bal kezét súrolta a fénycsóva és vörösre égette bőrét.
   Talpra állt, összeszedte lélegzetét és a következő támadást tervezte. Ám akkor, éles, szúró fájdalmat érzett mindkét lábában. Felkiáltott, lenézett a lábaira és látta, ahogy apró fénycsóvák szúrják át vádliját a jobbján és felső combját a bal lábán. Összerogyott és a fogát szívta fájdalmában. Felnézett az égre és kisebbnek látta a napot, de mellette megjelent két másik fénylő pont. A perzselő nap újra lesújtani készült, Glienni azonban még talpra tudott állni és Zephyr segítségével elég gyorsan mozgott, hogy megússza.

   Mindketten szenvedtek el sérüléseket, de Glienni nehezebb helyzettben volt. Két lyukkal a lábában nem tarthatott ki sokáig. Tudta, a következő mozdulattal el kell döntenie a küzdelmet, különben Antair kifárasztja és kivérezteti őt. Ahogy a levegőben táncolt, egy fénycsóva ütötte át a vállát. Képtelen volt érzékelni ezeket az apró támadásokat.
   Összpontosított. Minden erejét összeszedte és felkészült arra, hogy véget vessen a küzdelemnek. Folyama egyre fényesebbé és erősebbé vált, orra vérezni kezdett. Két óriási széllökést vetett be egyszerre. Egyikkel előre lendítette magát, a másikkal a levegőbe emelte Antairt. Seperc alatt a herceg emelkedő testénél termett és mindkét öklét numennel borítva, csontig hatoló harci sikollyal támadt. Öklei a napsárga kupolának csapódtak, melyen gyorsan terjedtek a repedések. Antair ráeszmélt, hogy ezt a támadást nem fogja tudni kivédeni, gyorsan kellett cselekednie.

   A kupola mögött, egy parányi, forró nap jelent meg, mely egyre nagyobbra növekedett. Glienni nem nézett fel, de érezte, hogy a fenti mesterséges nap mérete egyre csökken, a közöttük lévőé pedig egyre csak nő és felfogja az ő erejét. Rájött, hogy támadása kudarcba fulladt, ütése már nem érheti el Antairt. Kétségbeesetten szánta el magát végső rohamra. Egyik kezét váratlanul felemelte, a kupola fölé, ahol Antairnak már nem volt ereje védekezni és mutatóujját előre nyújtva vékony fénysugarat lőtt egyenest a herceg jobb szemébe.
   Antair felordított fájdalmában és egyúttal teljesen elvesztette az irányítást a kettejük között növekedő mesterséges nap fölött. A numen felrobbant és messzire repítette mindkét kiválasztottat. Glienni oldala egy fának csapódott. Próbált lábra állni, de képtelen volt rá, térde meghajlott saját súlya alatt. Túlságosan kimerült volt és erős fájdalmakkal küszködött. Csak annyi erőt tudott összeszedni, hogy kicsit felüljön és hátát a fának támassza. Nem látta hová zuhant Antair, de úgy gondolta nem élhette túl. Az ujjából eleresztett fénysugárnak egészen az agyáig kellett hatolnia.

   Csalódnia kellett. Legnagyobb meglepetésére… viharverten, vérző sebekkel és fél szemmel ugyan, de megjelent, ráadásul még képes volt használni a nument. A mesterséges nap még ott ragyogott az égbolton, igaz, csak feleakkora lehetett, mint eredeti mérete.
   Glienni pedig fáradtan kérdezgette magát. Hány hónapot, évet kellett volna még edzenie, hogy versenyezni tudjon az állóképességével. Antair közelebb lépett hozzá, mielőtt lesújtott volna.
   – Jobban harcoltál, mint ahogy valaha is gondoltam volna – mondta a jobb szemén nyugtatva kezét. – Mit mondasz az utolsó szó jogán?

   Glienni behunyta a szemeit, majd Szeráfra gondolt. Talán ő is azt érezte akkor, amit most ő. A halál elkerülhetetlen bizonyosságát. Magába nézett és fájdalmasan tapasztalta, hogy szíve tele van megbánással. Szinte nem is élt még.
   – Nem vagy méltó arra, hogy a tanítványának nevezd magad.
    Lehunyta szemeit és várt. Érezte, hogy a nap egyre forróbbá válik. Nem félt a haláltól, mégis könnyek gyűltek a szemében. Csalódott önmagában és végtelenül szomorú volt. Soha nem fog gyönyörködni más világok szépségében, soha nem lel igaz barátra, nem ismeri meg egy férfi szerelmét és nem tér vissza otthonába egy szép napon, a koronával a birtokában. Úgy érezte maga alá temeti a világ igazságtalansága. Türelmetlenül várta, hogy a nap eltörölje a szégyennel és a bánattal együtt.

   – Ne olyan sebesen! – hallott egy hangot nem messze.
    Mindkét kiválasztott meglepetten tekintett a hang irányába. Glienni azt hitte egyik csapattársa lehet az, de ahogy odanézett, két alakot is megpillantott. Az erdő rejtekéből léptek elő, nem is olyan messze tőlük.

   Az egyik megjelenése olyan volt, mint egy lázálom. Egy magas, oroszlánra hasonlító embert pillantott meg hosszú, selymes sörénnyel. Oly magával ragadó volt, hogy észre sem vette a másik férfit mellette. Ő volt az, aki megszólalt, s szeme tágra nyílt a felismeréstől. Megváltozott. Szélfútta haja hosszúra nőtt és sötétebbnek tetszett, a szemeit azonban nem lehetett összetéveszteni. Tágra nyitott, hatalmas barna pupillák tekintettek rá. Egy furcsa madár ücsörgött a vállán. Felemelte kezét és hagyta, hogy a madár átszökdeljen kézfejére majd az aranybőrű férfi kezeiben helyezte biztonságban. Ezután megindult feléjük.

   – Mit keresel te itt? – szólította meg Antair.
   – Megállítalak – nézett rá nyugodtan Uriel. – Nem tudom, miért harcoltok, de vége van. Győztél.  Ennyi elég is lesz, úgyhogy most távozz!
   – Nem! – mondta Antair és Glienni egyszerre.
   – Ezt te nem értheted – folytatta Antair. – Ami itt történik az vérbosszú. Egyikünknek meg kell halnia. Higgy nekem, amikor ezt mondom: Ennél a nőnél én senkit sem gyűlölök jobban a Világfán! Mégis elismerem a bátorságát. Megérdemli a becsületes, tiszta halált.
   – Hű, micsoda jutalom – forgatta a szemeit Uriel.
   – Igaza van, Uriel. Még… nem végeztem – lihegte Glienni még azelőtt, hogy a férfi megszólalhatott volna. – Ne állj az utamba! – újra megpróbált felállni, de a lábai remegtek alatta. A combján sajgó lyukból sebesen csordogált a vér.
   Uriel szánakozó pillantást vetett rá. Semmit sem értett az indokaiból és nem is akarta megérteni.

   – Glienni… – megvárta, míg kinyitja zöld szemeit és teljesen ráfigyel – ha itt és most nem segítek neked, akkor mégis miért szereztem erőt magamnak?
   Hívta a nument az oldalára. Lecsatolta Anatémát az oldaláról, megszúrta ujját a rejtett tüskével és végig húzta a vért a kardhüvelyen, mely éles pengévé változott. A kardot Antairnak szegezte, kihúzta magát és felkészült a csatára. Az első igazi küzdelmére egy másik kiválasztott ellen.
   – Most még elmehetsz – figyelmeztette Uriel, noha Antair fél szemében tisztán látta, hogy nem lesz foganatja.
   – Bolond! – dörrent rá Antair és Uriel reflexből felkapta a fejét. A mesterséges nap egyre jobban izzott, növekedett és tüzelni készült. – Mi ketten már régóta készen állunk a halálra! Miért védelmezed ezt a nőszemélyt? Tudsz róla egyáltalán bármit is?!

   Uriel elengedte a füle mellett szavait. Nem engedte meg magának, hogy eltereljék figyelmét és egy lélegzetvétel után megidézte géniuszát. Sötét, üvegszerű kupola húzódott kettejük köré, ügyelt rá, hogy a mesterséges napot is magába foglalja. Szinte azonnal meghallotta a dallamot, amit Antair szíve játszott. Mély, szomorú dallam csendült fel, ami leginkább hegedűre illett volna és időnként oly erős lüktetés fedte fel magát a dalban, mintha ágyú dörrent volna el rögtön a füle mellett.
   Behunyta szemeit, hogy jobban figyelhessen rá és tökéletesen megérezte mikor tüzel a nap. A dallam ágyúdörgésével együtt érkezett, s Uriel bőven időben kerülte ki pusztító csapását. Ahogy szaladt, érezte ahogy a nap veszít az erejéből. Felnézett és látta, ahogy négy apró fénypont szakad ki belőle és numennel telik meg. Megállt, behunyta szemeit és összpontosított. A középpontba helyezkedett és azt képzelte, hogy Gabriel dobálja kavicsokkal. Gyakorlott mozdulataival minden sugarat elkerült és hamar közel került Antairhoz és lesújtott rá Anatémával. A pengét azonban napsárga kupola fogta fel és hiába vágott oda még egyszer, minden erejét beleadva, meg sem tudta repeszteni.

   Küzdelmük hamar holtponthoz érkezett. Uriel képtelen volt áttörni Antair védelmén, a hercegnek viszont esélye sem volt eltalálni. Antair tudta, hogyha így folytatódik a csata, akkor ő fog kimerülni először, sokat kivett belőle az előző küzdelem. Szemet szúrt neki, hogy Uriel könnyedén elkerüli őt, viszont kardforgatása kifejezetten ügyetlen. Magához hívta a nap erejét. Sárga numen fodrozódott tenyerében és hosszúkás rúddá hajlott. Sűrű füstként gomolygott, aztán aranylóan szilárdult meg Antair kezében, majd mindkét végén megjelent egy-egy apró, ijesztően vibráló nap.
   Uriel eközben egyre tisztábban hallotta a dallamot, kezdte érezni a vágyat, amivel Antair használja a nument. Haragot érzett, békétlenséget, bátorságot és tenni akarást. S valamit, amit csak nehezen, jó pár perc után tudott tisztán kivenni.
A fegyverek összecsaptak. A két kiválasztott vad csörtét vívott egymással, de Uriel nem tudott a herceg fölé kerekedni közelharcban. Egyre tisztábban hallotta Antair szívének kívánságát, amivel az oldalára édesgette a nument.

   Ez a világ… nem lehet ilyen.
   Uriel oldalra lépett, elkerülve az egyik napsugár tüzét. Visszavágott, de útját állta Antair fegyvere. Észrevette, hogy a herceg két kézzel tartja, így szabad kezével szemfülesen gyomorszájon ütötte.

   Egy ilyen gyönyörű világ nem lehet ilyen szomorú és sivár hely.
   Hátrébblépett és becsukta szemeit, hogy jobban hallja a dallamot. Látta maga előtt. Fehérségben úszó világ. Sűrű, magasan szálló felhők. Tiszteletet parancsoló hegyóriások, magas fenyőerdők és szüntelen hóesés. S mindfölött, egy csodás, tündöklő nap magasodott és a hótükörben ezerfelé csillant.

   Nem hagyom, hogy ilyen maradjon… hatalomra van szükségem.
   Uriel túlságosan is beleélte magát a látomásba, későn vette észre, hogy feje felé tart a rúd. Kétségbeesetten emelte fel Anatémát és megkönnyebbült, amikor a kard útját állta. Antair testi ereje azonban nagyobb volt, fegyverével eltolta őt, s miközben Uriel elhajolni próbált, arcon törölte őt.

   Nagy hatalomra, hogy megváltoztassam ezt a világot.
   Kissé kábán emelte fel a fejét, s Antair felé próbált szúrni, de hirtelen égető fájdalmat érzett a kezében. Antair ravasz volt, alattuk hozott létre egy apró kis napot, amiből fénysugarat lőtt ki. Átlyukasztotta Uriel tenyerét, aki elejtette az Anatémát. Túlságosan magával ragadta Antair érzelmi világa, nem vette észre a készülő támadást.

   Császár akarok lenni! Bármi áron!

   A rúd Antair kezében füst képében foszlani kezdett, s formája megváltozott. Kígyóként tekeredett Uriel testére. Összefogta lábait és bal kezét a testéhez szorította, de már késő volt.
   Uriel felnézett. Érezte, hogy feje fölött megjelenik és növekszik a mesterséges nap, de végre megértette ellenfelét. Kinyitotta szemeit és Antair fél pupillájába fúrta tekintetét. Határozottan beszélt és úgy nézett a szemébe, mintha egész életében ismerte volna őt.
   – A géniuszod neve: A Császár; és nem a szebb világról szóló álmaidból fakad, hanem az uralkodás iránt érzett vágyadból.

   Antair ajkai szétnyíltak, arca elsápadt. Zavarát nemcsak az okozta, amit Uriel mondott, hanem ahogy mondta. Mintha egyenesen a lelkébe látna. Uriel másodjára is hívta a nument és egy röpke másodperc alatt, napsárga erő vette őt körbe.
   Kitört béklyói közül, de a mesterséges nap azonnal tüzet nyitott rá. Uriel felemelte a kezét a magasba és Antair saját numenből szőtt pajzsát használta, hogy felfogja a csapást. A nap ereje elsöprő volt, de elég időt nyert, hogy oldalra gördüljön.

   Antair megpróbálta befejezni a harcot egy állra mért ütéssel, de Uriel elkapta az öklét. Minden erejét bevetette és Antair felé ütött. A herceg pajzsot emelt előtte, de az nem élte túl a találkozást Uriel öklével. Darabokra tört, s a kétszínű energia egyenesen Antair testének ütközött. Solsheim hercege fölé görnyedt és vért köhögött egyenesen az arcába. A sötétség gyermeke még elkapott egy vérmes, harcias pillantást Antair fél szemében, de ereje hamar elillant.
   A herceg teste nem bírt már ki többet. Hiába küzdött vitéz módon, elernyedt a földön és elveszítette eszméletét. Uriel zihálva meredt rá. Egy pillanatig azt hitte, hogy Antair felpattant majd, de nem tette. Győzött.

   Uriel büszke volt magára. Sérült ellenféllel harcolt ugyan, de ez nem vette el diadala ízét. Gabrielre gondolt és azon tűnődött, vajon büszke lenne-e rá. A vesztes kiválasztottat Shohin gondjaira bízta és elindult, hogy megkeresse Gliennit, aki elvánszorgott a küzdőtérről győzelme után.
Nem jutott messzire. Apró borókabokroktól tarkított zöld fűben talált rá, hátát egy vékony fának támasztotta. Szórakozott módon leveleket tépkedett. Csak egy lopott pillantással ismerte el Uriel közeledését, s tekintetét azonnal elfordította.

   Zöldeskék ruhája véres volt, teste tele zúzódásokkal és sérülésekkel. Arca koszos volt, vérével itatta az avart, Uriel mégis szépnek találta. Nem tudta mit mondjon most, hogy végre beszélhet vele.
   Leült mellé, tépett magának néhány levelet egy borókaágról és hasonló ütemes mozdulatokkal kezdte el tépkedni, s a földre dobni őket.

   – Jó móka – szólalt meg.
   Glienni arcán fáradt, halovány mosoly futott át, de továbbra sem nézett a szemébe.
   – Végül visszatértél – szólalt meg. – Örülök, hogy jól vagy – pillantott lopva Uriel felé, de szinte azonnal el is fordult és továbbra is elszánt fegyelemmel tépkedte a leveleket.
   Uriel abbahagyta és ültőhelyében teljesen a nő felé fordult. Zavarta, hogy tekintetük nem találkozik és sérülései miatt is aggódott.

   – Jól vagy?
   – Pazarul – Glienni összevont szemöldökkel válaszolt és heves mozdulattal próbált földhöz vágni egy levéldarabot, de az kényelmesen himbálódzott a levegőben mire földet ért. – Megváltoztál.
   – Ugye? – vágta rá azonnal Uriel. Őszinte, szinte gyermeki mosolyt villantott fel. – Sok nehézségen kellett átmennem, hogy megtanuljam használni a nument. Néhány alkalommal majdnem meg is haltam – nevetett a tarkóját vakarva. Szinte azonnal mesélni akart Aüéráról, de Glienni nyúzott és elcsigázott arckifejezését látva úgy érezte, hogy nem ez a megfelelő pillanat. – Most, hogy itt lehetek veled, úgy érzem nem hiába erőlködtem annyit – mondta szemeit lehunyva, majd a váratlan csend után hozzá tette: -Hiányoztál.

   – Nem volt társaságod?
   – Akadt – morfondírozott Uriel. Nem erre a válaszra számított. – Értékes barátságokat kötöttem, de akkor is… hiányoztál – mosolyodott el.
   – Persze, hiszen el vagy veszve nélkülem – válaszolt Glienni a semmibe tekintve.
   – Dehogy vagyok, mikor rád találtam úgy tűnt inkább te vagy elveszve nélkülem.
   – Ezt meg hogy érted?
Hangsúlya kizökkentette Urielt. Baljóslatot sugallt és kellemetlen érzés fogta el. Egy izzadságcsepp szántott végig a nyakán.

   – Csakhogy tisztázzuk, folytattam volna a harcot! Te még nagyon messze vagy attól, hogy a védelmedre szoruljak!
   – Nehogy azt hidd, hogy csak úgy betoppantam az utolsó pillanatban, mint valami hőscincér – felelt határozottan Uriel.    – Követtük Antairt. Végignéztem a küzdelmeteket és láttam, ahogy…
   – Ez az én harcom volt, Uriel! – dörrent élesen a hangja.    Öklével erősen a fára csapott. – Nem a tiéd! Semmi jogod nem volt, hogy bármit is tegyél és…
   – Glienni…
   – Jobb lett volna, ha nem teszel semmit! Mondtam neked, hogy ne avatkozz bele! Megaláztál engem, nem fogod fel? Nyugton kellett volna maradnod és…
   – …Hagynom, hogy meghalj? – fejezte be helyette a mondatot, felemelve hangját. – Meghaltál volna! Fel tudod ezt fogni, Glienni? Halálra égetett volna azzal az óriási nappal! Megszűntél volna létezni, csak így! – csettintett.

   – Nekem. Te. Ne akarj papolni a halálról. Ami köztem és Antair között történt az becsületbeli dolog. Nem várom el, hogy megértsd, de azt igen, hogy ne állj a vérbosszú útjába!
   – Tényleg erről szól az egész? – kérdezte Uriel meglepetten. Óvatlanul még fel is kacagott, abszurdnak találta az indítékot.    – A bosszúról? – Glienni bólintott, Uriel pedig eltakarta a száját, hogy ne látszódjon, amint kínjában nevet. – Ez ostobaság! Ezért akarod eldobni az életed? Valakiért, aki már nincs is közöttünk?

   – IGEN! – kiáltotta vissza Glienni. Könnyek szöktek a szemébe, de egy határozott grimasszal kiszorította őket onnan. – És soha többé ne merészeld ostobaságnak nevezni! Erőt szereztél magadnak. Visszatértél. Jó neked! Most biztosan rohadt büszke vagy magadra, de mégis kinek képzeled magad, hogy kioktatsz engem és őrültségnek hívod az egyetlen dolgot, ami tartotta bennem a lelket egy évtizednyi rabságon keresztül!
   Uriel egy pillanat alatt lehiggadt. Látta Glienni kipirult arcát és a dagadó ereket a nyakán.

   – Én nem úgy gondoltam – mondta. Közelebb lépett és a kezét nyújtotta felé – Hadd…
   – Nem. Hagyj most magamra, kérlek.
   – Figyelj, én csak…
   – Uriel… – nézett rá egyszerre szigorú és furcsán esdeklő kifejezéssel. – Ha egy kicsit is törődsz velem, akkor most magamra hagysz engem.
   Nem várt válaszra. Azonnal elillant a maga suta módján. Húzta a lábát maga után, sajgó vállát szorongatta, de nem kért segítséget és Uriel biztos volt benne, hogy hiába ajánlaná fel, visszautasítás fogadná.

   Nem tehetett semmit. Győzött és mégis vesztesnek érezte magát. Borzasztó indulat fűtötte és ahogy figyelte Glienni távolodó alakját, pillanatról pillanatra kisebb vágyat érzett magában, hogy kövesse. Elmormogott néhány káromkodást bajusza alatt és visszaindult.

szimbol

szimbol bugos :/

    A súlyosan sérült Antairt Arany Tavasz fogságában találta. Shohin türelmesen ücsörgött mellette, Puffancs ugrált unalmában az egyik térdéről a másikra. Antair groteszk látványt nyújtott a numen fogságában. Furcsa volt ezt a marcona, véres arcot ilyen ártatlan mosollyal látni.

   – Magához tért? – találgatott Uriel.
   Shohin bólintott.
   – Örülünk? – kérdezte az oroszlán reménykedve.
   – Nem örülünk – rázta a fejét. – Nem az a viszontlátás volt, mint amiben reménykedtem.
   – És vele mi legyen? – tette fel Shohin a legfontosabb kérdést.
   Uriel sóhajtott egyet és széles mozdulattal dobta fel kezeit a magasba.
   – Kettőt, könnyebbet – rázta módszeresen fejét. – Mint kiderült, ezek ketten a bűntudattól vezérelve meg akarják ölni egymást valami rém becsületes vendetta miatt, aminek a jutalma egy egyirányú jegy a másvilágra! – fejezte be, majd nagyot fújt.

   – Eléggé zaklatottnak hangzol emiatt.
   – Persze, hogy az vagyok! Gyűlölöm az ilyesmit! – emelte fel hangját. – A megérzésem azt súgja, hogy Glienni is, Antair is szívesebben halnának meg, minthogy szembe nézzenek a saját érzelmeikkel.
   Shohin nem válaszolt azonnal. Észrevette, hogy Uriel továbbra is csak fújtat és rázza a fejét.
   – Attól még ki kell találnunk, mit tegyünk vele. Bár, akár itt is hagyhatjuk – vont vállat. – Csúnya a sebe, de van még benne életerő és tekintélyes a kitartása. Nagyobb baja nem lesz.

   Uriel megdörzsölte a szemeit és tanakodni kezdett. Ez lett volna az egyszerű és logikus döntés. Uriel döntéseit azonban sohasem befolyásolta annyira a logika, mint saját érzelmei. S noha alig ismerte Antairt, nem volt idegen a számára.
Szimfónia felfedte előtte a herceg természetét. Hatalmát az uralkodás iránti vágy fűtötte, de érződött, hogy a hatalom nem a célja volt, csupán egy eszköz. Egy eszköz arra, hogy szebb világot teremtsen és amikor felvette színét a numenben, érezte a mély-mély fájdalmat és szeretetet az otthona iránt, ami vágyait fakasztotta. Egy kicsit még irigyelte is érte és kíváncsi is volt rá. Hogyan képes valaki ilyen féltő szeretet érezni egy hely iránt?
   Tudta, hogy senki más nem értené meg mi alapján cselekszik. Tudta, hogy Glienni sem fogja megérteni miért gondolkozik így, s ezzel egyidőben ráébredt, hogy már meghozta döntését.

   – Hadd beszéljek vele – mondta aztán Shohinnak, aki eltűntette az aranyszínű levelekkel borított indákat.
   Antair kinyitotta ép szemét és próbálta megtalálni helyét a valóságban. Serényen pislogott, kereste azt a gyönyörű fantomképet, amelyet nem akart elengedni. Hirtelen sérült szeméhez kapott a kezével és a fájdalom visszarántotta a valóságba. Felnézett és megpillantotta a két kiválasztott fölé magasodó alakját. Amint tudatába került, hogy nincs egyedül, reakciói lelassultak. Nyugalmat és fegyelmet erőltetett magára.
   Uriel lehajolt hozzá.

   – Az erdőben, mikor először találkoztunk, azt mondtad két kérdésed van hozzám, de végül csak az egyiket tetted fel. Emlékszel? – Antair csendben maradt – Tedd fel most!
   Antair elfordította egy szemét, miközben a másikkal fájdalmasan fintorgott. Válla csalódottan süllyedt le és visszafogott hangon válaszolt.
   – Ha úgy gondolkodtál volna ahogy én, talán megkértelek volna, hogy tarts velem a királyok ösvényén – nem nézett Uriel szemébe, miközben válaszolt. Mintha szégyellte volna a kérdését.
   – Jól sejtettem – mosolyodott el Uriel zavarát látva. – Akkor megkérlek itt és most. Mászd meg velem a Világfát!

   Antair meghűlten vette tudomásul az ajánlatot. Kétkedő pillantásokkal méregette Uriel arcának valamennyi rezdülését és még abban sem volt biztos, hogy amit hall az parancs, kérés vagy esetleg ajánlat.
   – Van viszont egy kikötésem – folytatta. – Szerintem ki tudod találni mi az.

   A herceg nagyot sóhajtott.
   – Azért nem kértelek meg arra, hogy legyél… a társam, mert tudatlan vagy. Bár erősebb lettél, ez azóta sem változott – sóhajtott nagyot. – Adjatok valami rongyot, hogy kitöröljem a vért a szememből. Borzasztóan csíp.
   Uriel letépte amúgy is félig leszakadt ingujját és odaadta neki, miközben megkérte Antairt, hogy világosítsa fel, ha már egyszer tudatlannak nevezte. A herceg reménytelenül rázta a fejét.
   – A vérbosszú köztem és Glienni között elkerülhetetlen. Ha egyszer Solsheimban jársz, akkor megérted. Ott a holtak szellemei ugyanolyan valóságosak mint te vagy én, s emiatt vastörvények uralkodnak.
   – Ezzel nem sokat segítettél, de akárhogy is, örülnék, ha együtt másznánk a Világfát. Viszont fel kell hagynod azzal a szándékoddal, hogy megölöd Gliennit. Ha ezt nem tudod megtenni… – próbálta fenyegetően levinni a hangsúlyt és megszorította Anatéma markolatát. – Úgy nem hagysz nekem más választást.

Antair nevetni kezdett. Halk, önelégült nevetése volt, amit ritkán hallatott, de cserébe hosszú ideig. Mintha a nevetés benn ragadt volna rekeszizmainak titkos béléseiben.
   – Remeg a kezed a markolaton – jegyezte meg egyre halványodó nevetés közepette, melynek végén hozzátette. – Nem értelek téged.

   – Én sem – jegyezte meg Shohin ölbe tett kezekkel. – Azt hittem a lány csapatához akarunk csatlakozni. Nem szólok bele mit tegyél, de ez nem tűnik okos döntésnek.
   – Elég csúnyán összevesztem vele – válaszolt megadóan Uriel. – Meglehet, hogy már nem lát szívesen, de ami még fontosabb, nem akarom hagyni, hogy ők ketten megint egymás torkának essenek és ezt csak úgy tehetem meg, ha Antairt a szemem előtt tartom. Jó ember ő, Shohin. Csak mély fájdalomban van. Mindkettejüknek nagyon fáj.

   Lesütötte szemeit. Ahogy végignézte Glienni és Antair küzdelmét, végig érezte. Érezte, hogy mennyire kétségbeesetten akarnak szabadulni tőle és tudta azt is, hogy a győztes idővel magára fogja venni áldozata fájdalmát is, majd összeroppan a súlya alatt.
   Azt is tudta, hogy Gliennit nem állíthatja meg. Túlságosan szabad és önfejű ahhoz. Antairt viszont talán igen.

   – Miért akarsz megakadályozni ily elszántan? – csodálkozott Antair.
   – Mert megértelek téged, Antair… és mert tudom, hogy mi várna titeket az út végén, ha így folytatjátok. Én már végigjártam. A harcotoknak soha nem lesz győztese és a gondolat, hogy egy újabb gyilkosság segít rajtatok vagy a halottjaitokon, nevetséges. Nem szabad üldöznötök ezt az ostobaságot. Törődök veletek, ezért nem hagyom.

   Antair csendben maradt és magába nézett. Sosem gondolkozott el a vérbosszú természetén. Ez kötelesség volt és szokástól fogva tökéletesen természetes.
   – Te miért tartasz vele? – fordult Shohinhoz.
   – Őt küldte nekem a sors – vont vállat egykedvűen, de azért hamar elmosolyodott és bizalmasabban folytatta. – Uriel távolról sem hibátlan, de igaz barát és jót akar másoknak. Megbízhatsz benne.

   Antair tűnődni látszott, az erdő csendjében szinte hallani lehetett elméjének gondosan zakatoló fogaskerekeit. Nagy erőfeszítések árán felkelt a földről. Shohin és Uriel a segítségére sietett, mert térde nem hajlott rendesen és majdnem hátraesett. Miután fújt néhányat és összeszedte magát, a herceg Urielre vetette szigorú tekintetét.

   – Csak egy kérdésem van. Tudod, mi a célom. Hajlandó vagy velem harcolni érte, vagy nem? – kérdezte komolyan.
Uriel ránézett. Nem volt biztos a válaszban. Azt sem tudta ki ellen kéne harcolni, de azt tudta, hogyha most elengedi, akkor ők ketten újra harcolni fognak, ezért igent mondott.
Ezután két oldalról megragadták és visszaindultak Tűzbölcsőbe, hogy találjanak valakit, aki kezeli a sérüléseit.

   Élénkvörös színű fatörzsek között haladtak, lombkoronájuk ritkás volt és szabálytalan, mintha sáskaraj haladt volna át rajtuk nemrégiben. Nagy-üggyel bajjal keltek át egy mesterségesnek tűnő árkon, melynek alja törött ágakkal volt tele. A napot esőfelhők takarták el a kémlelő szemek elől. Uriel gondtalanul bámulta az eget és ha Shohin nem figyelmezteti, rálépett volna egy pici, tüskés hátával összekuporodó sünire.
   Az eső szemetelni kezdett. A fölényesen lebegő felhők egyre nagyobb bátorsággal szabadultak meg terhüktől, míg valóságos zuhéj zúdult Tűzbölcső városára. A nyüzsgő, széles főutca szinte teljesen kiürült, aki tehette menekült a féktelen zivatartól. Az ázott föld besüppedt lábuk alatt, Antair súlyával a vállukon csak bicegni tudtak előre. Szemüket is csak óvakodva nyitották ki, az esőcseppek kimeríthetetlen hadserege támadást intézett látásuk ellen. Fogadót, vagy valami ahhoz hasonlót kerestek ahová legalább az eső elől behúzódhatnak.
   Miközben bőrig ázva leskelődtek menedék után, Uriel egy szembejövő alakra lett figyelmes. Szoknyát viselt, hosszú lábainak kecses mozgása csúfot űzött a sár visszahúzó hatalmából. Egy apró csuklyával próbálta védeni haját, s oly sebesen menekült az eső elől, ahogy csak lehetett. A nő mindössze egy önkéntelen pillantást vetett a három férfira, ahogy elhaladt mellettük. Reflexszerűen nézett fel, mintha meglátott volna valami szokatlan, oda nem illő dolgot. A férfiak nem törődtek vele, tovább mentek. A nő azonban bizonytalan, kérdő hangon utánuk szólt.

   – Uriel? – kérdezte. – Te vagy az?
   Megálltak. Uriel vetett egy pillantást hátra, a szakadó esőben alig tudta kivenni a nő arcát. Csak akkor ismerte fel, mikor már egészen közel húzódott hozzá. Sötét, magába szippantó, gyönyörű szemek, amiket hosszú szempillák öleltek körül. Uriel nem is nagyon látott mást belőle, csak a szemeit, mégis felismerte.
   – Amelia? – kérdezte nyakát előre döntve, döbbent hangon. – Mit keresel te itt?
   – Ezt én is kérdezhetném! – kiabálta túl az esőt – Kövessetek! – mondta aztán, elejét véve a további kérdezősködésnek.

   Amelia a szállásukra vezette őket, így hamarosan a Holdkő fogadóban találták magukat. Mint a legtöbb épület Utregarban, ez is a tündérek alkotása volt. Levelekből és indákból tekergő ajtók, göcsörtös és instabil falépcsők, bogyó- és mohavilágítás.
A nagyobb bútorok elválaszthatatlanok voltak magától a faháztól, az óriási fogadópult egylényegű volt az épülettel. Még friss rügyeket is hajtott.

   – Kiveszek nektek egy szobát – mondta Amelia.
   Amelia elsősegélyben részesítette Antairt, s miután végzett vele, megszárítkózott és Uriel sebeit is ellátta. Tiszta ruhát és még egy kupa bort is hozott neki.
   Uriel megtudta, hogy Amelia valójában Glienni csapatának a tagja és a férfi is mesélt arról miként került ide, noha csak röviden. Meglehetősen fáradtnak érezte magát.
   – Szóval szereztél egy társat – állapította meg a nő, miközben iszogatták a bort. Ízletes volt. Fahéjjal, szegfűszeggel és háromféle gyümölccsel is ízesítették. – A szőke herceggel mi történt? Ki intézte el ilyen csúnyán?
   – Félig Glienni, félig én.
   – Büszke vagyok rád – Amelia gyengéden megérintette a vállát és örömteli, őszinte mosollyal jutalmazta. – Jó kiválasztott lett belőled. Látszik rajtad, hogy összhangban vagy önmagaddal – folytatta és gondos pillantásokkal nézett végig a testén.

   Urielnek nagyon jól esett a dicséret.
   – Köszönöm – mondta ártatlan mosollyal.
   – Csak azt nem értem miért kegyelmeztél meg neki. Miért hoztad őt ide?
   – Tudja a fene. Miért kell mindig mindent tudni? – rázta a fejét Uriel, majd nagyot húzott a boros kupából és jólesően sóhajtott. – Miután meghallod valaki legbelsőbb érzelmeit, már nem tudsz közömbösen gondolni rá. Egyébként is, egy élet többet ér annál, hogy egy olyan kicsinyes dolog miatt érjen véget, mint a bosszú.
   – Ó, Uriel… – nógatott Amelia – még mindig olyan tüneményesen ártatlan vagy.
   – Sose hidd… – nevette el magát Uriel, majd elterelte a témát. – Nem hittem volna, hogy újra elkezded mászni a Világfát. Miért döntöttél így? – kérdezte Uriel.

   – Nehéz megmondani – vont vállat Amelia. – Úgy éreztem vagy most teszem meg vagy soha. Nem tudom jobban megindokolni, ahogy te sem tudtad megmondani miért is hagytad életben Antairt. Úgy tűnik, mi ilyen emberek vagyunk. Úgy teszünk, ahogy helyesnek érezzük, akkor is ha ezt senki sem érti.

   – De miért pont Glienni?  – nézett rá gyanakvóan Uriel.
   Amelia egy szuszra kiitta a poharat és mélyen a szemébe nézett.
   – Ezt én is kérdezhetném – mondta szomorkás mosollyal. – Miért pont ő?
   – Hogy érted?
   – Tudod, hogy értem.

   Természetesen tudta. Amelia szókimondó volt és sohasem beszélt mellé. Ezt kedvelte benne. Úgy döntött követni fogja a példáját.
   – Vonzódom hozzá. Azért szereztem erőt magamnak, hogy újra lássam.
   – Értem. Mindenesetre, bátran tetted, hogy küzdöttél érte.
   – Csúnyán összevesztem vele miatta – rázta a fejét Uriel. – Ha nem teszem…
   – Akkor meghalt volna – Amelia súlyos csendbe burkolódzott miután kimondta, amire Uriel is gondolt és megvárta, míg a férfi megtalálja tekintetét. – Küzdöttél azért, aki fontos neked. Ezt jelenti férfinak lenni. Nem szabad kételkedned emiatt.

   Uriel hálás volt ezekért a szavakért. Megivott még egy bort Améliával, de kölcsönösen kerülték a komoly témákat. Kimerült volt és feszült. Fogalma sem volt, hogy a ma meghozott döntései helyesek voltak-e avagy sem és kínozta a tudat, hogy másnap szembe kell néznie a következményekkel. Miután megitta a bort, elbúcsúzott tőle. Biztosította afelől, hogy beszélnek még és nyugovóra tért. Több órán keresztül hánykolódott az ágyban a legkülönbözőbb gondolatok között vergődve, mire sikerült belépnie az álmok országába.

   Egy szűk, kétágyas, ablaktalan szobában ébredt. Egyre sokasodó, apró neszek rángatták vissza barangoló elméjét a valóságba. Kimerültnek érezte magát és szeretett volna még tovább aludni, de Shohin koránkelő volt. Ő már gondosan bevetette ágyát, majd nyújtózott néhányat mind ember, mind oroszlán alakjában. Miután nadrágot és mellényt vett fel, útnak indult.

   – Hova-hova? – kérdezte félálomban Uriel.
   – Kisétálok az erdőbe és vadászni fogok. Utána talán meglátogatom az egyik lányt a fesztiválról.
   – Szép az élet, nem igaz? – válaszolt leplezetlen irigységgel, majd fáradtan átfordult a másik oldalra.
   – És mindaddig szép is marad, amíg nem gondolod túl – mosolygott, majd kisétált az ajtón és magára hagyta.

   Megpróbált visszaaludni, de nem sikerült. Gondolatai egyre csak Glienni körül forogtak és hirtelen szörnyen hiányozni kezdett neki Aüéra. Ott sosem gyötrődött, nem érezte magát tanácstalannak. Eszébe jutott milyen volt azonosulni a madarak és tündérek érzelmi világával. Ők nem gyötrődtek soha. Ha szomorúak voltak vagy féltek, az csak rövid ideig tartott, aztán nyomtalanul eltűnt és zavartalanul haladtak tovább.
   Egy szűk óráig tartott mire összegyűjtötte bátorságát és felkereste Gliennit. Még a fogadót sem kellett elhagynia, a teljes csapatuk itt szállt meg. A fogadóslány volt olyan kedves és útba igazította. Az ajtó előtt úgy érezte magát, mintha a Mérleg Kapu előtt állna, de ezúttal többet hezitált. Csak egy-két perc elteltével szólalt meg. Az indákból készült ajtókon nem lehetett kopogni.

   – Én vagyok az – mondta, miután megköszörülte a torkát. – Itt vagy?
   – Gyere be – szólalt meg Glienni némi hezitálás után.
   Feszülten, izgatottan és egy kicsit félve érintette meg az ajtót, majd belépett a szobába.

   A lányt az ágyon ücsörögve találta. Szobája szakasztott olyan volt, mint a sajátja, azzal a különbséggel, hogy itt csak egyetlen ágy volt. Tisztaság és kellemes virágillat fogadta. Szeretett volna helyet foglalni mellette az ágyon, hogy nyugodtan beszélhessenek, de nem mert odamenni. Úgy érezte magát, mint abban a vég nélküli barlangban, mintha sötétben tapogatódzna, de keze még falakat sem talált.

   – Hogy érzed magad? – kérdezte Uriel, miután feltűnt neki, hogy Glienni mindkét lábát kötések fedik.
   – Mit gondolsz? – kérdezte támadólag. Tekintete elidőzött Uriel arcán, s legyőzötten fújt egyet. – Borzalmasan.
   Uriel tudta, hogyha bocsánatot kérne, akkor valószínűleg meg is kapná. Azonban nem érezte úgy, hogy bármi olyat tett volna, amiért sajnálkoznia kellene.

   – Azt mondtad, hogyha visszatérek, együtt mászhatjuk a Világfát.
   – Persze. A barátodat is szívesen látjuk – mondta nyájas kézmozdulat kíséretében, ami hamar megfeszült, s keze ökölbe záródott. – De egy percig se hidd, hogy Antairt is magaddal hozhatod. Amelia elmondta, hogy miről beszéltetek. Hogy tehetted?
   Uriel széttárta a karjait és hátra vetette a fejét.
   – Mit kellett volna tennem? – kérdezte. – Ez volt az egyetlen módom, hogy elejét vegyem annak, hogy megöljétek egymást.
   – Mert tudod, hogyha közénk állnál, nem bántanálak. Igaz?
   Uriel kicsit könnyebbnek érezte magát. Jól esett ezt hallani, de össze is zavarta. Érzékelését használta, hogy jobban megértse a nőt. A numen Glienni körül feszült és…
   – Ezt azonnal hagyd abba! – szólt rá határozottan. – Ne próbálj olvasni engem, nem vagyok könyv. Bunkóság – tette hozzá kisvártatva.

   Uriel szája tátva maradt, nem tudta, hogy lehetséges észrevenni az ilyesmit. Bocsánatot kért, kissé elszégyellte magát.
   – Nem értelek téged. Miért próbálsz szövetkezni vele? Tényleg hajlandó lennél vele folytatni az utat helyettem? Azt hittem jelentek valamit a számodra.

   Uriel tett néhány lépést előre és megenyhült, szinte már sértődött módon válaszolt.
   – Glienni… amikor egyedül maradtam az erdőben, amikor elértem a határaimat és fel akartam adni az edzést, mindig te jutottál az eszembe. Miattad volt erőm végigcsinálni ezt az egészet.
   – Akkor miért? – nem kapott választ – Miért, Uriel? – kérdezte ismét, vehemensebben.
   – Mert amit csináltok, az ostobaság! – robbant ki erősebben a férfiból, mint arra számított. – Mert ugyanaz az önpusztító bűntudat hajt téged is, mint őt! Megértettem őt Glienni Átéltem minden egyes érzését. Én… – zihálni kezdett és szüksége volt néhány gyors lélegzetvételre, hogy összeszedje magát – lehet, hogy én is ugyanolyan buta vagyok, de akkor is így érzem helyesnek!
   – Ó, a francba is Uriel! Ne játszd nekem a nemes lovagot! Nem tudsz semmit arról, ami köztünk történt. Nem tudsz semmit a bosszúról!
   – De igen, tudok! – szakította félbe a férfi, miközben felemelte kezét és lesújtott a levegőbe. – Én tudom milyen érzés bosszút állni és azt is tudom, mi marad a bosszú beteljesülése után! Üresség! Szenvedés! Tíz világon keresztül üldözheted Antairt, de egyre emlékezz Glienni, soha ne felejtsd el! Hiába ölöd meg, gondolatban újra és újra harcolni fogsz vele és mindannyiszor veszíteni fogsz!

   Glienni csendben maradt. Szeretett volna vitatkozni, de erre nem volt válasza.
   – Megértelek, Uriel – válaszolt, de szemei hidegek voltak. – És neked is meg kell értened valamit. Ez az én döntésem. Egyedül az enyém. Megértettem a következményeket és ezt választottam. Ez a döntés formált engem. Azt mondtad, hogy miattam tartottál ki annyi viszontagságon át. Én emiatt tartottam ki. Másom nem maradt… de te nem tisztelted a döntésemet.

   Némán figyelték egymást. Uriel valamit valóban megértett, súlyosan alábecsülte a vérbosszú fontosságát. Viszont amit igazán tudni akart, az továbbra is a levegőben lógott.
   – Miután elmenekültem… gondoltál rám?
   – Jaj, Uriel. Hát persze, hogy gondoltam rád – válaszolt teljes természetességgel. Melegség volt a hangjában, de nem mosolyodott el. – Aggódtam miattad.
   – Én is sokat gondoltam rád – mondta és közelebb lépett hozzá.

   Oly régóta várt erre. Olyan hevesen dobogott a szíve. Fojtogató feszültség lett úrra rajta. Páni félelem amit újra és újra, minden lélegzettel le kell ráznia a válláról. Kétségbeesetten mondani akart valami szépet, de képtelen volt rá. Odalépett a nőhöz, megérintette a derekát és kicsit közel húzta magához, de még mielőtt előre hajolhatott volna, már két kéz tapadt a mellkasára és taszítani kezdte.

   – Sajnálom, Uriel… – mondta, miután tett egy apró lépést hátra. Tekintetében őszinte sajnálat ült, de Uriel viszont összekeverte a szánalommal. Nem is igazán fogta fel mit hall, túlságosan lefoglalta a csalódottság. – Most őrülten haragszok rád! Kedvellek is, de… egyszerűen nem tudom hova tenni, amit tettél és te meg pont most… – nyögött fel idegesen és összeráncolt homlokához kapta egyik kezét, úgy folytatta mondandóját. – Sajnálom. Most szükségem van némi időre.
   Uriel nem válaszolt. Némán bólogatott, képtelen volt a szemeibe nézni. Glienni még intézett hozzá néhány szót, próbálta megnyugtatni de hasztalan volt. Uriel végül megfordult és fáradt, súlytalan léptekkel az ajtó felé somfordált.

   – Várj! – szólt utána. – Azt mindenképp szeretném, ha együtt másznánk a Világfát.
   Uriel csak a fejét csóválta legyőzöttségében. Megnézte magánk a zöld szemeket, mintha utoljára tenné.
   – Sajnálom, de én ennél többre vágyom.
   Ahogy az ágak és levelek összezártak mögötte és Glienni magára maradt, már csak önmagára is legalább annyira haragudott, mint Urielre. Fehér numen szállt az ökle köré és erőteljesen belevágott egyet a fába.

   Sebes léptek dübörögtek a meredek lépcsőn, majd a fogadós lépett be az ajtaján.
   – Kisasszony, kérem! – szólt neki. – Azt akarja, hogy egy fehér tölgy idejöjjön és letarolja az üzletemet?
   Kelletlenül ült vissza az ágyára. Nem hagyta el a fogadót, még a saját társaival sem óhajtott beszélni. Nem ő volt az egyetlen, aki félelmek és megbánások között vergődött.

   Uriel a szobájába indult, de ott nem találta Shohint, pedig nagy szüksége lett volna rá, hogy beszéljen vele. Kettő percet sem töltött el egymagában, máris elege lett belőle. Nem értette miért ilyen veszettül bonyolult minden? Miért nem lehet minden olyan egyszerű, mint Aüérában? Nem akart egyedül maradni ezért – más nem lévén – Antairt kereste fel, de nem egyedül találta. Amelia volt vele, épp kenőcsöt készített a számára. A kenőcs hígítóhoz hasonló, fojtó szaga összekeveredett a nő virágzó levendulaillatával. Urielre pillantott, szeme akár a sötétségben parázsló tűz. Testhezálló, mély kivágással rendelkező vörös ruhát viselt, mely kiemelte alakját. Arca valósággal felvirágzott, ahogy meglátta a férfit. Amint elkészült a kenőcs, Amelia bekente a sérült területeket, majd megígérte, hogy visszatér bekötözni a sebeket. Uriel végül követte őt, nem is igazán tudta milyen felindulásból. Fejben még mindig Glienni szobájában járt és csak szellemként mozgott a világban.

   – Borzalmasan festesz – jegyezte meg Amelia, amint kiléptek.
   Uriel csak vállat vont.
   – Rendbe jön a szeme? – kérdezte az ajtóra pillantva.
   – Attól tartok nem, de egyébként szépen gyógyul. – Uriel egy félszeg bólintással ismerte el a hallottakat. – Úgy sejtem beszéltél vele. Szeretnél beszélni róla?
   – Nem.
   – Megértem a fájdalmadat – felelte Amelia és együttérzően megérintette a vállát. – De tudod, mi segít ilyenkor?

   Szűk negyed óra múlva már két üveg bor és egy unciányi Tűzvirág társaságában ültek Uriel szobájában. Megbontották a bort és kényelmesen elhelyezkedtek egymás mellett Uriel ágyán a fának dőlve.
   A nő szépen elringatta őt dicsérő szavainak puha, meleg fészkében. Döbbenten és elismerően figyelte a férfit és kiemelte, hogy válla szélesebb lett, mellkasa keményebb, s jelenléte is mennyit változott. Mindent elmondott, amit egy másik nőtől szeretett volna hallani.

   – És mi történt veled, miután elmenekültél? – kérdezte Amelia érdeklődő, finom mosoly kíséretében. Egyik lábát lassú mozdulattal vetette át a másikon.
   Uriel mesélni kezdett. Hosszan és részletesen. Az ital és az emlékek kellemesen elterelték figyelmét és már nagyon vágyott rá, hogy mindezekről mesélhessen, még ha nem is neki akarta elmondani mindezt. Amelia hálás hallgatóság volt. Rengeteg apró kérdést tett fel és szabályosan csüngött minden szaván. Amikor Aüéráról kezdett beszélni, a nőnek tátva marad a szája.

   – Te… tényleg jártál ott? – izgalmában felkönyökölt Uriel térdére és megszorította a kezét– És találkoztál a Napszültével? Hát tényleg létezik? – kérdezte hüledezve.
   – Igen – felelte Uriel. – Elképesztő jelenléte van. Úgy csűri-csavarja maga körül a világot, ahogyan csak kedve tartja. A város pedig elképesztő. Mindenképp látnod kell.
   Amelia keserűen kuncogott és álmodozó tekintettel pillantott ki a távolba.
   – Vannak emberek Utregarban akik egész életükben keresik azt a helyet, te pedig egyszerűen… besétáltál, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – nevetett.
   – Szerencsém volt – legyintett álszerényen. – Irigyelsz?
   – Végtelenül – ismerte be Amelia. – Senkinek sincs ennyi szerencséje. Én is el akartam menni oda. Hosszú hónapokon át barangoltam az erdőket. Könyveket olvastam, vándorokat és királyokat kerestem fel, mégsem tudott senki semmit.

   Megittak még egy Tűzvirágot, immár a másodikat, ami az egy üveg elfogyasztott bor mellé több, mint mámorító hatást kölcsönzött. – Tudod aggódtam miattad – mondta Amelia egészen közel hajolva Urielhez. Holdfehér arca csillogott az ablak beszűrődő fényében. Ajkai hívogatóan piroslottak, tekintete akár a mágnes.

   – Hogyhogy?
   – Mert hacsak egy éjszakára is, de a tanítványom voltál – felelt Amelia kuncogva.
   Uriel hirtelen szerette volna megkérdezni, hogy volt-e ennek más oka, de nem találta helyénvalónak a kérdést. Aztán, rövid csend után meggondolta magát. Végül is… miért ne tehetné fel a kérdést. Mi rossz történhetne a mai napon, amin nem ment keresztül Glienni szobájában.

   – Csak erről van szó?
   Amelia nem habozott a válasszal.
   – Nem… nem csak erről – mondta. Testhezálló ruháján keresztül látni lehetett, ahogy vállai megemelkednek, keblei pedig pihegve mozdulnak meg. Egyre sűrűbben vette a levegőt.
Eszébe jutott Glienni, eszébe jutott sok minden, de a gondolatmenet, mintha elvágták volna. Elvesztek egymás tekintetében.    Amelia hívta őt és nem állhatott ellen tovább. Szabadnak akarta érezni magát, mint Aüérában, természettől született férfinak, mint Shohin. Meg akart szabadulni a gondoktól és a rossz érzésektől.
   Letette a borosüveget az ágy elé, megérintette Amelia rózsás orcáját, ujja hegyén érezte bőrének jóleső puhaságát és megcsókolta őt.

   A nő nem tiltakozott, sőt, izgatottan tapasztotta száját ajkaira. Édes íze és gyengéd puhasága elcsitította a szívében dúló vihart. Lassú, óvatos mozdulatokkal csókolta a nőt, akinek nyelve már a sajátját simogatta. Amelia egy pillanatra elhúzódott, hogy a szemébe nézhessen, sötét szemei szentjánosbogarakként ragyogtak. Jóval nagyobb szenvedéllyel folytatták, Amelia megharapta az ajkát, miközben átölelte őt. Egyik karjával a vállát markolta, másikkal a hátát simogatta. Teste egészen a férfi mellkasának simult.
   Urielt felizgatta, ahogy hozzányomódnak a nő feszes keblei, megragadta a derekát és még inkább magához kezdte szorítani. Szenvedélyes mozdulatokkal falták egymás ajkait. A férfi lejjebb engedte kezét és megérintette Amelia combját. Érintése forró volt és feszes. Finoman futtatta ujjbegyeit a selymes bőrön, de Amelia még közelebb akarta érezni magához. Megfogta Uriel bal kezét és a lába közé húzta azt, a szoknya alá.

   Uriel keze a vékony szövetre tapadt, és ahogy megérezte a nő forró nedvességét, minden gátlása elpárolgott. Ujjaival fel és alá simogatta Amelia ágyékát, aki oldalra vetette fejét az ujjak hirtelen melegségétől. Uriel a nyakát kezdte csókolni finoman. Elvesztette eszét a hangjától és a hajában játszó illatfelhőtől. Másik kezével megérintette kerek, formás keblét. Inkább a ruha finom anyagát érezte, de oly tökéletesen illett a markába, hogy már akkor mozdulatlanná dermedt a gyönyörtől.
   Amelia kezei közé fogta orcáját, forró csókot adott neki, nyelvével átölelte az övét, majd eltávolodott. Uriel hiába nyúlt utána vágyakozva szájával, Amelia felkelt az ágyról, hátralépett és két lassú, finom mozdulatot tett a háta mögött. Megérintette vörös ruháját a vállpántján és egyetlen határozott, pompás mozdulattal ledobta azt magáról. Egy közönséges, fehér bugyi maradt rajta, semmi több.

   Urielt nem is meztelen teste nyűgözte le először, hanem a mozdulat. Micsoda felszabadult, szégyentelen vágy volt benne. Keze egyetlen vonásával elpusztított minden bizonytalanságot és gátlást. Csak a vágy igazsága maradt. Úgy érezte magát, mint Aüérában, amikor a fehér telihold mosolygott rá.

   Amelia odalépett hozzá, Uriel keze átfonódott lágy derekán. Tökéletesen átérte, s míg lágyan simogatta meztelen testét, a nő megszabadította nadrágjától. Az ölébe ült, s Uriel szembe találta magát gömbölyű, feszes melleivel. Nem tudta levenni róluk a szemét, a látvány teljesen letaglózta. Szabad nektek ennyire gyönyörűnek lenni? Szinte már félve érintette meg őket, először csak finoman, ujjbeggyel, aztán marokra fogta és felnyögött. Alteste nagyot rándult alatta, a puha keblek formás vonala az ujjában túlságosan felizgatta. Simogatta, majd csókokkal halmozta el a hegyes, rózsaszín mellbimbókat. Amelia felnyögött, teste önkéntelen mozgásba kezdett Uriel ölében, aki egyre jobban megmerevedett. A nő beletúrt hajába, hirtelen vadsággal ragadta meg fejének hátsó részét, s egészen keble mélyébe tolta a férfi fejét.

   A teste már vadul rugózott Amelia csípője alatt, nem tudott parancsolni magának. A nő körmei a vállába fúródtak. Két alsónemű választotta el csupán a szerelmesek táncában összefonódó testüket. Amelia hátrébb tolta a csípőjét, hajlékony mozdulattal lejjebb hajolt. Tenyerét a férfi szálkás mellkasára tette. Úgy tett mintha a száját akarná megcsókolni, de ajka tovább haladt és a fülcimpáját találta meg. Furcsa érzés volt, de jóleső is, még fogaival is megérintette finoman, aztán ajka a nyaka felé vándorolt, miközben benyúlt az alsónadrág alá és megmarkolta őt.

   Az érzés teljesen magával ragadta, hátra vetette fejét és igyekezett úrrá lenni a légzésén, ahogy Amelia fel-le mozgatta rajta a bőrt. Finoman csinálta, apró mozdulatokkal, de érzékien.
   Újabb csók csattant. Hosszú, bujasággal teli, éhes csók, ami mintha szándékosan beintene a szemérmesség minden formájának. Uriel nem bírta tovább, mintha valaki a végsőkig húzott volna testében egy kallantyút. Nem csak a férfiasságát érezte merevnek, hanem minden izmát, minden idegszálát, még az elméjét is. Olyan vadsággal markolta Amelia csípőjét és úgy csókolta őt, mintha máris benne lenne. Benyúlt a bugyi alá és amint megérintette Amelia Vénusz kapuját, érezte, hogy meg kell kapnia, mégpedig azonnal.

   – Vedd le! – követelte.
   Amelia kibontakozott az ölelésből és megállt előtte.
   – Neked kell levenned – válaszolt szirén hangján. Uriel egyáltalán nem habozott, még örült is a felhívásnak. A jellegtelen fehér alsónemű lecsúszott a hosszú, selymes combokon. Két kézzel húzta lefelé, mozgása mégis aláhulló tollpihének tetszett.
   Ezután a nő is levette róla alsónadrágját.
   – Először vagy nővel? – kérdezte.
   Uriel meglepődött a kérdésen. Kissé szégyellte bevallani az igazat.
   – Igen – felelte.
   – Akkor kapsz tőlem egy kis bátorítást – mondta biztató mosollyal és megnyalta az ajkát. Térdre ereszkedett, megcsókolta a makkját, majd lehajolt és lassan, émelyítően lassan végignyalta egész férfiasságát. A szájába vette és kényeztetni kezdte ajkaival.

   Urielnek már ekkor sem volt szüksége bátorításra, de nem állította meg Ameliát. Minden egyes pillanatban a mámor beteljesülésének határán állt és nem is bírta sokáig. Nem akarta, hogy máris vége legyen. Addig nem, amíg igazán meg nem kapja őt. Előrehajolt, a kezeihez nyúlt és emelni kezdte őket.

   Amelia mosolyogva követte mozdulatait. Felállt, majd az ölébe ült. Nyomására, Uriel végig nyújtotta testét az ágyon. Amelia csókokkal halmozta el felsőtestét, majd megfogta a duzzadó péniszt és néhány feszült pillanat után magába vezette. Könnyedén csúszott be, alig kerülhetett helyére a harmada, de az érzés teljesen az ágyhoz szögezte a férfit. Jóleső melegséget érzett és feszes szorítást. Shohin mesélt már neki erről az érzésről, de úgy volt, ahogy mondta, ezt át kell élni.
   Amelia gyakorlott ütemben mozgatta rajta a csípőjét, de ő meg sem mozdult, túlságosan lehengerelte az élvezet. A nő megfogta egyik kezét és a derekára helyezte azt, a másik már magától is megtalálta az utat. Közel hajolt a nőhöz és megcsókolta. Csípőjét szorította és felvette az ütemet. Testük egymásra hangolódott, a nő két kézzel a mellkasának támaszkodott, lovagolni kezdett rajta. A férfi keményen markolt a fenekébe, aminek formája megvadította, egyre mélyebbre próbált hatolni benne. Uriel megragadta a hátát, alkarjaival teljesen magához szorította. Mellkasuk összenyomódott és sebesen, erősen mozgott. Valami éles fájdalom szúródott a vállába. Körmök vagy fogak, nem volt biztos benne. Mindent kitöltött a szemeit eltakaró sötét hajzuhatag, az izzadság és a levendulaillat egyvelege, a bőrök találkozásának édes sóhajokkal fűszerezett hangja és a földöntúli gyönyör, amit olyan hévvel hajszolt, mint ahogy a fuldokoló küzd még egy csepp levegőért.

   Amelia hátrébb tolta a csípőjét és a nyakán futtatta az ajkait, de Uriel nem akart eltávolodni. Ameliával az ölében ő is felült, egyik kezével magához szorította a hátát, a másikkal ismét buja fenekébe markolt. A teste tűzforró volt, mintha lángra gyúlna a kezében.  Minden egyes lökéssel mind mélyebbre akart hatolni, ahogy elhalmozta őt az egyre hangosodó nyögések jutalma.

   A nő felemelte a fejét, Uriel pedig meglátta a gyönyörtől virágzó arcot és az elbűvölt, szikrázó szemeket. Hosszú nyakán izzadságcseppek gördültek végig. Büszke mellei teljes dicsőségükben meredtek előre, Uriel ösztönösen mégis a derekára fogott. Erősen, két kézzel és érezte, hogy ez megmozdít benne valami olyasmit, amit nem lehet visszatartani. Az élvezet elnyelte és túlcsordult. Hamarabb, mint felfoghatta volna, teste megfeszült, pénisze szinte saját magától mozgott és magával ragadta az eksztázis, a tiszta gyönyör. Erőnek erejével, vadul hatolt belé, körmök mélyedtek az oldalába és hangosan felnyögött. Amelia észrevette, összeszorított ajkakkal furcsa hangot hallatott és gyorsan, hevesen mozgatta rajta csípőjét. Hosszú, édes másodpercekig tartott. Izmai ütemesen minden feszültséget kiadtak magukból, s elernyedtek, míg könnyű nem lett akár egy tollpihe.

   Néhány másodpercig tartott csupán, utána fáradtnak és könnyűnek érezte magát. Amelia együtt mozgott vele ameddig tartott, s teste az övével együtt állt meg mikor véget ért. A nő kuncogni kezdett, Uriel követte a példáját. Egy darabig még simogatták a másikat egymás ölében, azután kényelembe helyezték magukat az ágyon. Uriel hanyatt feküdt, Amelia pedig a mellkasára hajtotta fejét és átkarolta a testét.

   – Úgy tűnik a holdistennők meghallgatták az imáimat.
   Hosszú lihegés után, Uriel is megszólalt.
   – Bevallom, nehéz volt elhinnem, hogy így érzel. Nem értem miért pont én.
   Amelia egy szórakozott hümmögés után válaszolt, míg Uriel arcát tanulmányozta.
   – Szép orrod van – mondta, majd puszit is nyomott rá – de nincs elég önbizalmad. Nem ártana még tanulnod egy-két dolgot – koppintott a mellkasára.
   – Hajlandó lennél tanítani ezt-azt? – kérdezte Uriel. Válaszul egy határozott igenként lefordítandó, játékos talánt kapott.
Nem sok ideje maradt pihenni, a tanulás rögtön kezdetét is vette. Ezúttal ő feküdt Amelia buja, elbővülő testére. Átszerették a délutánt, közben a nő nem volt rest segíteni őt abban, hogy több örömöt szerezhessen neki. Gondosan irányította szeretőjét. Uriel jó hasznát vette a tanácsoknak és végtelenül fel is izgatta a dolog.
   Amelia csak naplementekor távozott, akkor is csak azért mert eszébe jutott, hogy elfelejtette bekötözni Antair sebeit. A nap lemenőben járt, Almeia és Géel fogyó holdja szépen tündökölt az éjszakában.
   Uriel a holdakat figyelte a távolban és a maradék bort szürcsölgetve gondolkozott. Elvesztette a szüzességét, ezt próbálta feldolgozni elsőként. Szeretkezni a világ legszebb nőjével… valamikor ezt írták fel Aaronnal arra a listára. Ez megvolna – mosolygott.

   S ezzel a tettével, minden bizonnyal elérhetetlenné tette célját. Elidegenítette magától azt, aki a legfontosabb volt számára a Világfán. Keserű íze volt a bornak most, hogy egyedül itta.
   Az ellentmondásos érzelmek harcát Shohin váratlan megjelenése szakította félbe. Puffancs a vállán ült és hangosan csiripelt, majd azonnal átszállt Uriel csuklójára, aki megsimogatta az állat kis fejét. Shohin levette mellényét és az ágyra dobta, majd a levegőbe szagolt. Hosszasan kutatott az illat forrása után, majd Urielre pillantott.

   – Ez párzás szaga – állapította meg és játékos mosollyal Urielre tekintett. – Csak nem kibékültetek?
   – Nem igazán.
   – Hát akkor?
   – Találkoztál Améliával, igaz? – kérdezte félve.
   – Te szeretkeztél vele? – kérdezte hitetlenül, miközben tett néhány lépést Uriel felé. A sötétség gyermeke bólintott – Miért? – kérdezte kitárt karokkal.
   – Mert gyönyörű és elbűvölő nő. Mi más indokra lenne szükségem? – kérdezte bíráló hangon.
   – Te istentelen idióta… – suttogta Shohin, miközben arcát takarta a tenyerével.
   – Hé! Végig hallgatnál először? – kérte Uriel.

   Shohin sóhajtott egyet, majd leült az ágyra, Uriel pedig elmesélte a nap történéseit elejétől a végéig. Az oroszlán figyelmesen végighallgatta. Uriel látta, hogy sok minden kikívánkozik belőle, de csendben maradt és csak a történet végén szólalt meg.

   – Hadd foglaljam össze – kezdte egymásnak tapasztott ujjakkal, feszült testtartással. – Minden, ami abban az erdőben és Aüérában történt velünk, azért volt, hogy találkozhass a vörös hajú lánnyal, igaz? – megvárta míg Uriel bólint, noszogatnia kellett szigorú tekintetével, hogy végre megtörténjen. – Azt mondtad vele akarod mászni a Világfát, amire egyébként lehetőséged is lett volna. Tudom, hogy te ennél többre vágytál és megértem, hogy rosszul esett, amikor visszautasított – dühösen a térdeire csapott – de akkor is, Uriel, te jóságos szent csillag! Az volt a megoldás, hogy lefekszel Améliával? A lányok néha megharagudnak, ez előfordul! Mi… mégis mi járt az eszedben, amikor…

   – Elbasztam, jól van?! – kelt ki magából Uriel ingerülten. – Túl sokat ittam és… nem tudtam uralkodni magamon! De mondd meg, mégis mi a francot kellett volna tennem miután így kikosaraztak?
   – Hát összebújni a csapattársával lehet nem a legbölcsebb dolog volt, amit tehettél!
   Uriel nem tudott azonnal felelni. Inkább saját magának magyarázkodott, mint Shohinnak.
   – Haragudtam rá… – ismerte be. – Olyan sokáig vágytam rá, küzdöttem, hogy visszatérhessek. Kockáztattam az életem az övéért és ha úgy alakulna, most is megtenném. És mi az eredménye? Nem kaptam érte mást, mint rágalmazást és visszautasítást.
   – Hogy juthat eszedbe ilyen szánalmas gondolat? – nézett rá élesen, szinte már vádlóan Shohin. – Ez a baj, barátom, hát nem érted? Te nem azért jöttél, hogy találkozz vele. Azért jöttél, hogy megszerezd! Mint egy trófeát. És amikor nem sikerült, mi történt? Arrébb szálltál a következő virágra, mint egy poszméh. Elárultad a saját érzéseidet! Tiszteltelek téged, mint egyik férfi a másikat, de amit tettél csak azt bizonyítja, hogy éretlen fiú vagy. Nézz magadra! Ezért szereztél erőt magadnak?

   A sötétség gyermeke képtelen volt hallgatni tovább a vádló szavakat. Túl sok igazság volt bennük az ízlésének. Magára kapott egy inget és ráhelyezte kezét az ajtóra.
   – Menj a fenébe, Shohin! És nagyon jól tudod, hogyha te lettél volna a helyemben, te sem bírtad volna visszautasítani őt! – azzal kiviharzott a szobából.

   Egy dézsa meleg vízre vágyott a leginkább. Le akarta mosni magáról a szégyenérzetet. Egy része töretlenül hajtogatta, hogy nem tett semmi rosszat. Egy másik folyamatosan böködte oldalát egy rozsdás pengével. Puffancs is vele tartott, a vállára szállt és a nyakához dörgölőzött. Ez segített, de biztos ami biztos, magához vett egy újabb üveg bort. Majd még egyet. Valahogy sikerült eljutnia egy kocsmába. A kismadár akkor már nem volt ott, de alkohol az igen. Amennyire meg tudta állapítani, egyedül ivott. Fogalma sem volt, hogyan szerzett pénzt italra. Másnap reggel a saját ágyában ébredt. Szörnyen másnaposan ébredt és ötlete sem volt, hogyan juthatott haza. Nem tudott róla, hogy Shohin – annak ellenére is, hogy korábban úgy megbántotta – éjnek évadján kutatta őt fel és karjaiban cipelte haza. Az élet azonban ma reggel sem kímélte, s hamarosan a másnaposság volt a legkisebb gondja. Viselnie kellett tetteinek következményeit.

  Glienni magányosan töltötte a nap nagy részét és ez így maradt volna naplemente után is, ha Joachim nem lepi meg egy érdekes hírrel. Csak a nap leszállta után vette rá magát, hogy meglátogassa Ameliát a szobájában. A nő köszöntötte őt és barátságosan megkérdezte, hogy van, mintha mi sem történt volna. Glienni nem kedvelte a bájcsevejt, egyből a tárgyra tért.

   – Szeretném, ha többet nem ápolnád Antairt – jelentette ki határozottan.
   Amelia úgy mosolyodott el akár egy gyermek, akit rosszalkodáson kapnak.
   – Joachimtól tudod? – kérdezte. Glienni hallgatása elegendő válasznak bizonyult.
   – Miért foglalkozol egyáltalán vele? A mi csapatunkkal mászod a Világfát, emlékszel?
   – Azért teszem, mert Uriel megkért rá.
   – Uriel nem a csapatod vezetője. Az én vagyok – szögezte le szigorúan. Határozottan megállt és ölbe tette a kezeit.
   – Igaz, de egy barát kívánságát mégiscsak illik teljesíteni, ha módunkban áll – mondta finoman. – És te miért törődsz vele? Uriellel – tette hozzá.
   – Mi közöd hozzá? – összehúzta a szemöldökeit, vállai megfeszültek.

   Amelia oldalra döntötte kecses nyakát, hosszú haja hűségesen követte mozgását. Felkelt a priccséről és tett néhány lépést előre, a plafonon világító bogyók hosszúra nyújtották mögötte árnyékát.
   – Drágám… – mondta, majd olyan tekintetet vetett a hercegnőre, amitől az összerezzent. Nem volt fenyegető, sem ijesztő,    Glienni mégis kicsinek és erőtlennek érezte magát tőle. Amelia pontosan ott támadta meg, ahol a leggyengébbnek érezte magát. A nőiességén. – Több közöm van hozzá, mint neked valaha is lesz.

Hirtelen mindent megértett. Ha lett volna a kezében egy ostor, egyszerre csapkodta volna vele Ameliát és saját magát is, amiért egy morzsányi bizalmat és együttérzést is táplált az irányába.

   – Minden, amit a Világfáról és a szabadságról mondtál nekem hazugság volt. Csak Urielhez akartál eljutni.
   – Nem volt hazugság – jelentette ki határozottan Amelia. – Egyetlenegyszer sem hazudtam sem neked, sem a társaidnak. Urielnek sem. Ti vagytok azok, akik hazudtok magatoknak. Ti hagyjátok, hogy a bizonytalanságotok maga alá gyűrje a vágyaitokat. Gyerekesen viselkedtél és meglett az eredménye. Én viszont tudom, mit akarok. Ennyi az egész.
   – Visszaéltél a bizalmammal, te kurva! – Glienni vadállatként meredt rá, Amelia mégis nyugodt maradt.
   – Én engedtem neki, hogy megcsókoljon. Mindent megengedtem neki – forgatta meg a kést a nála fiatalabb és tapasztalatlanabb nőben. – Ne engem okolj, Glienni. Megvolt az esélyed. Sokkal hamarabb, mint nekem.

   Ezzel a mondattal lépte át a határt. Gondolkodás nélkül hívta a nument. Azonnal Amelia előtt termett és a földre taszította őt. Térdei közé fogta a nő derekát és jobb kezével épp arra készült, hogy tiszta erőből képen törölje őt.
   Amelia azonban nem ellenállt és nem védekezett. Tökéletesen nyugodt volt, a félelem tövises virága nem talált talajt a szívében.
   – Mit fogsz tenni, Glienni? – kérdezte alattomos mosollyal. – Megütsz? – elnevette magát – Rajta, üss meg! Jobban érzed majd magad utána, de ha megütsz, csak még jobban fog szeretni engem és még kevésbé téged. Veszítettél! Ez akkor sem változik meg, ha félholtra versz.

   Igaza volt. Mindennél jobban szerette volna letörölni a képéről azt az átkozott vigyort, de a francba is, igaza volt! Semmit nem tehetett. Ez a legyőzöttség, ez a seb ami a nőiességét érte, még az Antair elleni vereségnél is jobban fájt. Nem ütötte meg Ameliát. Felállt és elfordult tőle. Könnyek gyűltek a szemébe, de nem akarta, hogy Amelia meglássa azokat. Ezt a győzelmet egyszerűen nem adhatta meg neki. Az teljes megsemmisülés lett volna. Hagyta, hogy talpra álljon.
   – De azért nem fogsz sírni, ugye?

 Fehér ragyogás kísérte a hirtelen mozdulatot, ahogy megfordult a sarka körül és tiszta erőből nyakszirten rúgta Ameliát. A nő lepördült a lábáról és nagy lendülettel csapódott neki a fatörzsnek. Vért köhögött fel és fájdalmak közepette huppant le a földre.
   – Igazad volt – mondta Glienni, miközben kitörölte az ott ólálkodó könnycseppet a szeméből – Tényleg jobban érzem magam.

   Ezzel magára hagyta Ameliát. Többet nem tehetett. Amikor kinyitotta az ajtót, a köpcös kis fogadós jelent meg előtte és ismét figyelmeztette, hogy:
   – Kisasszony, hát nem érti?! Ha a tündérek megneszelik, hogy bántjuk a fát, az egész város…
   – Felfogtam! – teremtette le Glienni. Jelenléte elég volt, hogy elhallgattassa az idősödő férfit. – Fizetni szeretnék. Pirkadatkor távozunk.

   A fogadós nem kérdezett semmit, de ha úgy is tett volna, bizonyosan magára hagyja egy szó nélkül. Kilépett Tűzbölcső széles utcájára és a levegőbe röppent. Repült a messzeségbe, de a düh és a fájdalom nem enyhült.

   Borzalmas másnap kísérte az ébredését, talán soha életében nem volt még ilyen rossz. Valaki erősen rázta a vállát és a nevén szólongatta.

   – Uriel… ébredj már! – Shohin volt az. Igazán meg kellett erőltetnie a szemeit, hogy felismerje az alakját. – Jönnöd kell!
   – Mi van? – kérdezte végtelenül fáradtan és úgy érezte akkor sem bírna megmozdulni, ha Utregar világa darabjaira hullana a lába alatt.
   – Glienni csapattársaival ittam az éjszaka. Kicsit túlzásba estünk, úgyhogy ott is aludtam, de ez most nem érdekes… ma reggel a lány azzal keltett minket, hogy azonnal indulnak. Már csomagoltak, mikor eljöttem.
   – Micsoda? – kérdezte Uriel. Felült az ágyán és egyúttal sikeresen visszatartotta az elkerülhetetlen hányingert.
   – Ha akarsz még beszélni vele, alighanem ez az utolsó esélyed.

   Minden mozdulat fájt, de mégis elindult. Ruhában aludt el, fel sem kellett öltöznie. Mire elhagyta a fogadót, már látta a távolodó kiválasztottakat. Négyen voltak, a túlméretezett hátizsákot cipelő magas, vörös hajú lányra könnyű volt ráismerni.
   Uriel kétségbeesetten szaladt utánuk, Shohin nyugodtan sétált a nyomában. Glienni nevét kiáltozta és a nő kétségkívül meg is hallotta, mert mindhárom csapattársa megfordult a hívásra, csak ő nem. Csak akkor volt hajlandó megállni, mikor csak pár lépés választotta el tőle. Gyomra felkavarodott a futástól, de képes volt megőrizni a méltóságát. Ismét a nevén szólította, de mire végre szembe találta magát a nő tekintetével, nem tudta folytatni.
   Gyakran szikrázó szemei most teljesen üresek és árvák voltak.

   – Elmegyek. Nem jöhetsz velem – közölte Glienni halkan.
   – Ne menj! – mondta a férfi kétségbeesetten. – Én… – nem tudta mit mondhatna. Csak egyetlen szó jutott az eszébe. Az, ami egészen idáig elrejtőzött előle. – Sajnálom.

   Glienni szeme a válla fölé kalandozott. A düh testet öltött körülötte a numenben. Uriel hátra fordult és Amelia közeledő alakját látta meg. Ekkor értette meg végérvényesen. Vége van. Talán még el sem kezdődött, talán ez a valami csak a képzeletében létezett, de érezte, hogy valami véget ér a szívében.

   – Meghoztad a döntésed – Glienni felszegte a fejét és kihúzta magát. – Most légy férfi és viseld a következményeit.
   Hangja hideg és érzelemmentes volt. Uriel félelmetesnek találta. Beszédében mindig ott volt egyfajta tűz, valami nehezen körülírható hevesség. Ebből értette meg, hogy mennyire mélyen bántotta meg.

   Amelia eközben csatlakozott Urielhez és Shohinhoz. Glienni rá sem nézett, megfordult és tovább indult. Végre maga mögött hagyhatja ezt az átkozott várost. Azt hitte újabb pofont már nem kaphat, még egy seb már nem fér rá, de az életnek szokása ilyenkor megcáfolni az embert.

   – A hirtelen végbement események tükrében, úgy döntöttem én is itt maradok – Joachim Gutcheld szólalt meg.
   Mindössze egy kézitáska volt nála, semmi más csomaggal nem rendelkezett. Anélkül, hogy elköszönt volna, megfordult és pofátlan természetességgel megállt Amelia mellett.
   – Közös utunk valamennyi perce megtiszteltetés volt a számomra; jó szerencsét és biztonságos utat kívánok önöknek – mosolyogva hajolt meg.
   – Fantasztikus – jegyezte meg Glienni, miközben több káromkodást fojtott el, mint ahány perc van egy órában. – Szeretne még valaki elárulni ezen a hétvégén? – kérdezte széttárt karokkal.

   Hűvös Folyó és Ritius maradtak, de kértek tőle néhány másodpercet, mégpedig azért, hogy elbúcsúzzanak Shohintól, akivel a tegnapi nap folyamán ismerkedtek meg. Viszonyuk közelibbnek tűnt egyszerű ivócimboráknál, de nem nyújtották el a búcsúzkodást. A sámán kezet fogott vele, a harcos meg is ölelte, de utána ismét hátukra kapták csomagjukat és útnak indultak anélkül, hogy visszanéztek volna. Glienninek fogalma sem volt róla hol ér véget a Rózsa út és nem is érdekelte. Csak menjenek.

   – Hiányozni fog, ugye? – kérdezte Amelia mikor ők hárman távolodni kezdtek.
   – Igen – felelte Uriel. Akkor sem tudta volna elrejteni érzelmeit, ha megpróbálja.
   – Nem baj – szorította meg kezét a tőle alig alacsonyabb nő, s éjsötét szemeivel vágyakozón tekintett rá. – Én itt vagyok neked, bármi történjék is.
   Igen – gondolta Uriel. – Te itt vagy… – de csak ürességet érzett, semmi mást.

   A nap hátralévő része lassított felvételként zajlott le. Amelia javasolta, hogy maradjanak még egy napot amíg Antair rendbejön. Senkinek nem volt ellenvetése. Shohin szeretett volna elköszönni a lányoktól, Urielnek pedig szüksége volt arra, hogy összeszedje magát. Bocsánatot kért Shohintól és ezt Shohin el is fogadta. Joachim Gutcheld úgy állt be közéjük mintha mindig is odatartozott volna, de Uriel kicsit sem törődött vele.
   Néhány napig vártak, míg Antair felépült. Ennek az időnek a nagy részét Ameliával töltötte. A jelenléte néha feledtette, néha éreztette vele gondjait.

   Ő lett a csapat vezetője, arra mentek amerre ő mondta, de fogalma sem volt hova mehetne és mit kellene tennie. Egyedül a kiválasztottak ősi igazságát tudta: A válasz odafent van. A tetőn, ahol valóra válnak a kívánságok, ahol minden vágy beteljesíthető. Amikor minden remény veszni látszik, a kiválasztottak számára csak ez marad. Amikor az ösvény nem látható, nem lehet mást tenni, mint vakon követve, bízni a legjobban, tenni egy újabb lépést előre.