A Déli Szél

    „Midőn világunkat elárasztotta a kiválasztottak martalóc és véreskezű hada, nem volt erő, mi szembeszállhatott volna velük. A numen hatalmával és a szefirák tudásával zsarnokként uralkodtak a mi terebélyes, de védtelen otthonunkban.

   Amikor minden halandó a jóságos szellemekhez fohászkodott megmentőért, egy ifjú királynő válaszolt. A tél egy erős és gyönyörű gyermeke tért vissza a Világfa tetejéről és halállal fizetett meg mindazoknak, akik feldúlták és meggyalázták szülőföldje szépségét. Solsheim fiait és lányait bátorságra, kitartásra és összefogásra tanította.

   Az ő nagy tetteinek elismeréséül kovácsolták világunk első koronáját és a tél minden gyermeke felsorakozott a hegyekkel szegélyezett nap zászlaja mögé. Éljen soká, a legtiszteletreméltóbb Aer Belyaev-Elin és minden utódja, aki a nyomdokaiba lép!”
 [A Sárkány Palotájának márvány kapuja]
 
   A sárkány palotája; Solsheim világa – A megígért naptól számolt 987. esztendő – Tizenöt évvel ezelőtt.
 
   A sárkány palotájából az égbolt csupán karnyújtásnyira volt. Fényes csillagok úsztak az üresség fekete vizein, meglovagolva az északi fény zöldeskék hullámait. Glienni gyakran figyelte hálóterméből ezt a csodás égi káprázatot. Izgalom és vágyakozás kerítette hatalmába akárhányszor megpillantotta. Kinyújtotta karját, hátha eléri, de persze reménytelen volt. Szeretett volna szárnyra kelni és együtt táncolni azzal a mámorító jelenséggel. Az ablak előtt, kezében a függöny sarkát szorongatva aludt el.

   Glienni a Világfa legnagyobb kiterjedésű nemzetébe született, Solsheim birodalmába, hol a kemény télnek soha nem volt vége és a túlélés mindennapos kihívás volt. Solsheim vadregényes tundrája és hegyvilága jól elkülöníthető részekre osztotta a birodalmat, melyek fölött befolyásos családok gyakoroltak uralmat, de mind letérdeltek egyetlen família, egyetlen név előtt.
   A Belyaev-Elin dinasztia nagy hírnévnek örvendett szerte a Világfán. Elsősorban a vérvonalukban jelenlévő furcsaság miatt. Az alapító minden leszármazottja kivétel nélkül nő volt. A Világfa szeretetét élvezték, a dinasztia minden tagja kiválasztott lett és sokan közülük meg is szerezték a koronát.

   Hogy megőrizzék kiváltságos helyzetüket, a dinasztia tagjai ősi, kőbe vésett hagyományokat követtek. A hercegnőket születésüktől fogva kiválasztottnak nevelték. Miután megmászták a Világfát, visszatértek és császárnővé koronázták őket. Korán férjhez adták őket, amint kivirágoztak, hogy utódot szüljenek még az előtt, hogy a Világfa elragadná őket, biztosítva a vérvonal folytonosságát. Férjeik Solsheim bojárjai közül kerültek ki, akik helyettük uralkodtak, míg ők a koronát hajszolták és aztán segítettek megtartani a békét.
   Ez volt Glienni sorsa is, akárcsak az anyjáé és a nagyanyjáé. Nagyon büszke volt őseire, mégis sokszor fantáziált arról, hogy egész egyszerűen elrepüljön innen A gondolat ma reggel a szokásosnál is jóval erősebben támadta meg. Ma jött el a napja annak, hogy apja, a császár, kastélyába hívja a bojárok fiait.

Glienni a maga néma beletörődésével fogadta ezt a napot. Ismerte a sorsát. Ismerte egész életét, jövőjének minden meghatározó pillanatát. Hercegnőként két kötelessége volt. Az egyik az volt, hogy mássza meg a Világfát és királynőként térjen vissza uralkodni. Ez a gondolat nem rémítette meg. Mi több, azt kívánta, hogy még ma ragadja el őt. Nem félt. Még úgy sem, hogy tudta, a Világfa édesanyját is elragadta, aki meghalt mielőtt felérhetett volna a tetőre.
   A házasság gondolata viszont kibogozhatatlan csomót kötött a gyomrába és még csak el sem akarta hagyni a szobáját. Maga akart maradni, minden szolgálóját elküldte. Haragra gerjedt mikor újra kopogtak az ajtaján, de megadóan adott engedélyt, mikor tanítómestere kért bebocsátást. Neki nem lehetett nemet mondani. Feltétlen tiszteletet parancsolt, mint minden király, de mestere még soraik közül is kiemelkedett.

   Egy birodalom sorsa nyugodott Glienni vállain, ezért apja biztosra ment és a lehető legkiválóbb tanárt szerezte meg a lányának. Egyike volt a legerősebb királyoknak, tagja volt a bölcs mesterek rendjének, kik a Világfa békéjét vigyázták. Idős volt, már a kétszázadik életévét is betöltötte. Ritkuló ősz haja adta jelét annak, hogy hosszú fiatalsága már véget ért. Hosszú élete során mestere volt számos kiválasztottnak, kik azóta elismert és hírneves királyokká lettek. Remek hírneve miatt az emberek királycsinálónak is hívták, de azok körében, akik megszerezték a koronát, más néven volt ismert. Úgy nevezték Raduin, az érintetlen.
   Glienni vigyázz állásban fogadta mesterét. A férfi lassú, finom mozdulattal zárta be maga mögött az ajtót. Mélyen ülő türkiz szemei tiszták és őszinték voltak. Arca tökéletesen simára borotvált, kihangsúlyozta markáns, előre ugró állát. Megjelenése mindig tökéletes és pedáns volt, teste pedig olyan erős és oly szépen kimunkált, hogy bármelyik fiatalsága és ereje teljében lévő férfi megirigyelte volna. Csuklójára egy gyönyörű ruha volt fektetve, amit tiszteletteljes főbiccentés után átadott Glienninek.

   – Tessék, hercegnő – mondta selymes hangján. Glienni szerette hallgatni, ahogy beszél. Hangja annyira tiszta volt és kellemes. Kedvesség és jóakarat lakozott minden szavában. – Ez a császár ajándéka. A legkiválóbb selyem az egész Világfán, egyenesen a Rubint Toronyból.
   Átadta a ruhát, melynek tapintása finom és légies volt. Vajszíne szépen kiemelte fehér bőrét és vörös haját, szabása pedig nőiesebbnek mutatta, mint amilyennek érezte magát.
   – Raduin mester… – szólította meg félénken a hercegnő. – Nem maradnál még egy kicsit?
   A király szívébe fájdalom nyilallt, mert érezte a remegő hangban lakozó magány súlyát. Nem tehetett eleget a kérésnek, hiába szerette volna.
   – Nem lehet, hercegnő – mondta kimért, kedves hangján. – Szólít a kötelesség.
   Mielőtt kisurrant volna az ajtón, Glienni feltett még egy kérdést.
   – Igazából nem az apám küldte ezt, ugye? – mondta a ruhát bámulva, fanyar mosollyal. Kérdése kijelentésnek hangzott, biztos volt megérzésében.
   A király nem válaszolt. Szánalom fészkelte magát tekintetébe. Hallgatása mindent elárult. Raduin rendkívül önérzetes és gerinces férfi volt. Borzasztó hazug volt, nem is próbálkozott az igazság tagadásával. Távozott.

   Szolgálók jöttek és felkészítették a nagy napra. Megfürdették, kifésülték a haját, bepúderezték az arcát, kicsinosították körmeit és felöltöztették. Glienni csöndesen, egy szó nélkül hagyta, hogy mindez megtörténjen. A cselédek mosolyogtak és úgy izgultak, mintha ez az ő nagy napjuk volna. Utána udvarhölgyei érkeztek és valósággal körüldongták. Szüntelenül csacsogtak az érkező hercegekről, hogy ki milyen jóképű, ügyes vagy erős és családjuk éppen hányadán áll hírnév és vagyon dolgával.
   Nem tudta volna megfelelően kifejezni mennyire nem érdekli őt mindez. Nem szerette udvarhölgyeit, pedig kedvére válogathatta őket. Az ő szemében mindet egy tőről metszették. Az ő kedvenc hősnőik Anna, Katyerina és Holdasszony voltak, romantikus történetek szereplői. Glienni hősei Üntera és Aer voltak, a Világfa történelmének nagy királynői. Az etikettet és az udvari finomságokat ugyan együtt tanulták, de míg azok ráadásképp táncolni és zongorázni tanultak, addig ő azt gyakorolta hogyan kell egy mozdulattal úgy nyakszirten rúgni valakit, hogy az többé ne kelljen fel a földről.

   Hála a nagy szellemeknek, gotrinok vontatta hintójában egyedül utazhatott. Ezek az állatok egy jókora hímszarvas méreteivel, valamint egy kos szarvaival, és szívósságával rendelkeztek. A lovak nem élték túl az itteni telet, de a gotrinok igen és ők a hegyvidékkel is elbántak.
   Beszállt a túldíszített hintóba, ahol nem volt társasága. Nem indult hosszú útra, csak a palotán kellett átkelnie, de a koronahercegnőnek nem illett gyalogolnia. Lekaparta az ablaküvegre tapadt jégvirágokat és csendesen szemlélte a világot. A szolgálók lakrésze mellett haladtak el. Hozzá hasonló korú gyerekek hógolyóztak az udvaron. Obszcén kiáltásokkal, erőből hajigálták egymást. Glienni egyszer kérte, hogy játszhasson velük, de egyedül ő gondolta, hogy kér. Szava mindenki más számára parancs volt. Szándékosan próbálták őt nem eltalálni, viselkedésük megváltozott. Mintha a puszta jelenléte megölte volna a szórakozást.
   A hintó közeledett a palota grandiózus kapuja felé. A Felhők Lépcsője nyúlt messze a mélységbe alatta. A hóesésben gyönyörű és fojtogató látvány is volt egyszerre.
   Tényleg megér ennyi mindent? – merült gondolataiba a hercegnő. – Szebbnek kell lennem, mint bárki más. Okosabbnak kell lennem, mint bárki más. Erősebbnek kell lennem, mint bárki más. Tökéletesnek kell lennem – sütötte le a szemeit s megborzongott a küszöbön álló alkalomtól. – Mit kapok érte cserébe?
   Nem értékelte sokra azt, hogy saját hintóban utazott, a saját különbejáratú palotájából, ahol anyagi javakban még soha életében nem szenvedett hiányt. Nem ismert nélkülözést.

   A gotrinok megálltak a bástyákkal szegélyezett fehér kapu előtt. Glienni a ködbe vesző lépcsőkre nézett. Oly szélesek voltak, hogy három tucat ember is végig masírozhatott volna rajtuk egy sorban. Kiszállt a hintóból és elfoglalta helyét apja mellett. A császár díszes bundába öltözött, fején Aer kupolás, aranyláncokkal díszített koronája nyugodott. Nyakában képtelenül vastag lánc függött, középen a Belyaev-Elin dinasztia jelképe függött talizmánként. A hegyek által szegélyezett nap elegánsan villant elő hosszú, vörös szakálla alól.

   – Gyönyörű vagy ebben a ruhában – dicsérte meg lányát császárhoz méltatlan, nyers beszédjével. Tényszerű volt, sosem mondott többet a kelleténél. Távolinak tűnt.
   – Köszönöm, őfelsége – felelte Glienni szemlesütve.
   Trombita harsant, szólt a fanfár és egy vastag bundába öltözött szolgáló bejelentette az első érkezőt.
   – A Garheimi Arnstür családból, a nyugat őrzőjének, Svennek fia, Erik Arnstür!
   Erik alig húsz fős kísérete gyalog érkezett. Maga Erik jól megtermett fiú volt. Magas és vállas, igazi dalia. Azt mondták ő sem több tizenkét évesnél, de ezt képtelen volt elhinni. Érett férfinak tűnt. Butácska baltaarca volt, melyet sűrű, zsíros, szembelógó haj takart el.

   – A Shafenhauli Gutcheld családból, a dél őrzőjének, Michailnak fia, Szeráf Gutcheld!
Shafenhaulból már picivel többen jöttek, legalább harmincan. Fegyveres kísérők érkeztek díszes zászlókat lengetve. Gotrinok hátán utaztak, amik könnyedén meneteltek végig a lépcsőkön. Nyomukban kisdobosok loholtak, fulladozva követték őket gyalog, de feszesen tartották az ütemet. Szeráf fiatalabbnak tűnt Eriknél. Hosszú palástja a földet súrolta és csukott szemmel jött végig a lépcsőn. Egyetlen pillanat elejéig nyitotta ki szemeit. Egyenesen Gliennire tekintett, pupillái kék gyémántként ragyogtak még a távolból is jól lehetett látni. Egy pillantással végigmérte a hercegnőt, aztán ismét lehunyta szemeit és kifürkészhetetlen mosollyal sétált tovább. Akkor sem tekintett senkire mikor felért, még a császárra sem.

   – A Wolengrádi Garmeer családból, a kelet őrzőjének, Wesnek fia, Ulrich Garmeer.
   Legalább hatvan főt számlált a kíséret. Középütt egyedül a Garmeer család tagjai érkeztek hátasokon. Előttük lobogókat tartó kíséret haladt, mögöttük csicsás kavalkád érkezett harsonákkal, dobokkal és trombitákkal. Ulrich Garmeer rövid, katonásra nyírt szőkésbarna hajával, mogyoróbarna, hatalmas szemeivel gyönyörű fiú volt. Széles mosollyal, integetve közelítette meg a lépcsőt. Többeknek biccentett is. Hármójuk közül ő tűnt a legközelebb ahhoz, aminek egy hercegnek lennie kellett. Glienni le sem tudta venni róla a szemét, még sosem látott ennyire aranyos fiút és mikor közelebb ért, elpirulva kapkodta tekintetét. Nagy barna szeme és gyönyörű mosolya teljesen magával ragadta fantáziáját. Ezelőtt még nem látott olyan fiút, aki ennyire tetszett volna neki.

   A három herceg megérkezett és kevesen számítottak újabb jelentkezőre. Sokan már a kapu felé indultak, de váratlanul, a köd rejtekéből egy negyedik herceg is felbukkant. Mindenki döbbenten pusmogott és figyelt, vajon ki merészeli kihívni Solsheim leghatalmasabb családjait.
   Mindössze két ember jött. Gyalog. Nem szólt dicsőséges zene, nem hoztak magukkal címeres zászlót, nem éljeneztek és tapsoltak nekik. A negyedik herceget nem dicsőítették, csak lenézték. Így vonult be Antair a Sárkány Palotájába. Egy parasztfiú ezerszer foltozott, szakadt kabátjában, amit talán még nagyapja is viselt. Egyetlen indok miatt nem fordították őt vissza. Oldalán volt Raduin, a királycsináló, Solsheim büszkesége. Őt senki nem merte megkérdőjelezni, vagy rossz névvel illetni.
   Antair ápolatlan volt, megjelenése minden magasztosságot nélkülözött. Koszbajsza volt és sűrű szemöldöke, szőke haja zsíros és koszos. Kék szemeiben azonban ült valami elidegeníthetetlen tűz, ami erős kontrasztban állt a közönnyel mely öltözékét és mozgását jellemezte. A legtöbben meg sem várták, míg feljön a felhők lépcsőjén, diszkréten otthagyták az eseményt.

   Miután Antair felért a lépcsőre, s kimerülten fújtatott annak tetején, a császár utasította a hercegeket és kíséretüket, hogy kövessék őt a palotába. A palota előcsarnokába már előkészítettek két hordozható, alkalmi trónt, melyen Glienni és a császár helyet foglaltak. A hatalmas előcsarnok fehér volt, mint maga Solsheim, színezüsttel dekorálva. Tömjén fojtogató illata tartotta markában az egész termet. A masszív ablakokon keresztül beáramló fény megtört az előcsarnok közepére akasztott gigantikus üvegcsilláron. Hatalmas asztal volt előkészítve a lakomához, de a császárnak először beszéde volt vendégeivel.
   Daniil Belyaev-Elin császártól senki sem várt költői, vagy hosszú beszédet, de azért magához mérten jól megoldotta a feladatot.
   – Köszöntelek titeket a csarnokomban! Érezzétek magatokat otthon, élvezzétek vendégszeretetem – üdvözölte őket, majd a négy herceghez intézte szavait. – Ettől a pillanattól fogva mindannyian az én fiaim vagytok. Elvárom, hogy testvéri szeretettel és tisztelettel viseltessetek egymás iránt, ahogy az nemesemberhez méltó. Azonban, csak egyikőtök válhat császárra, ezért nemességet, bölcsességet és kitartást kell tanulnotok. Közületek csak a legrátermettebb nyerheti el azt a megtiszteltetést, hogy feleségül veheti a lányomat – ezzel be is fejezte a beszédét és intett a pohármesternek.
   Miközben az asztalt színültig töltötték étellel és sörrel, Glienni még egyszer végignézett a négy hercegen és megijesztette a gondolat, hogy közülük egy valaki majd a férje lesz.

 

   Esténként, lefekvés előtt, gyakran ellátogatott a személyes oltárához, hogy imádkozzon. Solsheimban nem imádtak istent. A természet nagy szellemeit és saját őseiket tisztelték. Személyes oltárában több jóságos szellem jelképe is megtalálható volt, mint a sólyom vagy a sárkány, de a helyiséget az alapító, Aer Belyaev-Elin jégből készült, felszentelt szobra dominálta. A hercegnő ide járt elmélkedni, elvonulni a világtól és gyakran könnyített lelkén a szoborka előtt, amiben óhatatlanul is önmagát látta. Hosszú elmélkedés után egyetlen kérdést intézett hozzá.

   – Te mit tennél az én helyemben, Aer? – kérdezte, de a szobor nem válaszolt.
   – Milyen csinos oltár.
   Glienni hirtelen mozdulattal, ijedten fordult meg. Nem ismerte ezt a hangot és egyáltalán nem érezte a közeledő alakot. Borzasztó mérges volt, amiért meg merték itt zavarni. Egy pillanatra mégis hezitált, hogy hangot adjon érzelmeinek, amikor az egyik herceget látta meg. A villogó, gyémántszemű Szeráf Gutcheld jelent meg mögötte. Arca sápadt és jellegtelen volt, de ajkán titkos mosoly ült, ami olyan tréfán vigyorgott, amit más nem érthetett.
   – A numen itt bizonytalanságról beszél. Nem te vagy első, akinek kételyei vannak az alapító előtt.
   – Hogy merészelsz megzavarni engem? – szegezte neki a kérdést és igyekezett uralkodni az indulatain. – Mit keresel te itt?
   – Bemutatkozni jöttem – válaszolt Szeráf és egy laza kézmozdulattal a csípője mögé rejtette karjait. – Illetve, szerettem volna megismerni a menyasszonyomat.
   – A… bocsáss meg, a midet? – tette fel a kérdést halk, de vészjósló hangon. Igyekezett elrejteni, hogy ez az egyetlen szó tökéletesen kizökkentette és hányingert keltett a gyomrában.
   – Nos… egyikünk feleségül vesz majd téged, de ezt tudtad. Ezért érzed magad ilyen erőtlennek.
   – Te… te most olvasol bennem? – tette csípőre a kezeit.
   – Persze – olyan természetességgel válaszolt, hogy a szó megakadt a hercegnőben. – Azt kell mondjam jóval érdekesebb vagy, mint azt előzetesen gondoltam – mosolygott.
   – Te átkozott! Kinek képzeled magad, hogy csak így kihallgatsz? Te szégyentelen! Tudod te…
   – Pontosan tudom – mosolygott Szeráf. – Akarod tudni én mit gondolok? – kérdezte Szeráf, majd az alapító jégszobrára mutatott – Ő nem fog válaszolni. Nem számít mennyi megnyugvást ad számodra.
   Már a nyelvén volt, hogy elküldje, de valamiért úgy érezte javára válna meghallgatnia a választ. Túl sokat hezitált, így Szeráf magától is elkezdte.

   – Úgy gondolom, hogy a szíved mélyén nem annak érzed magad, aminek lenned kell. Nem csoda. Az egész életed a felelősségről szól. Elgondolkoztál már rajta, mihez kezdenél nélküle?
Glienni szeme fennakadt. Elképesztően megsértődött Szeráfra, ha nem lett volna egy befolyásos bojár fia itt helyben földhöz is teremtette volna.
   – Mégis kinek képzeled magad? Tüstént hord el magad innét! Meg ne lássalak még egyszer!
   Akárhányszor is szólt rá Szeráfra, akárhogy is sértegette, a fiú fel sem vette. Sőt, mosolygott.
   – Tetszik a hozzáállásod! Sajnálom, ha megsértettelek. Pusztán beszélgetni akartam.
   – Te így képzelsz el egy beszélgetést? – meredt Glienni szkeptikusan a hercegre. – Illik megkérdezni, hogy van a másik, milyen volt a napja, talán azt, hogy mi jár a fejében, nem pedig kiolvasni belőle, mint egy könyvből!
Szeráf csak legyintett és csukott szemekkel válaszolt.
   – Nem szeretek semmitmondó dolgokról beszélgetni – szavaiban mogorva komolyság és erős rosszindulat ült. – Pontosan tudom, hogy érzik magukat mások. Nincs szükség rá, hogy megkérdezzem Nem… engem nem érdekel milyen napod volt vagy, hogy mi a kedvenc virágod vagy balladád, meg a többi jelentéktelen szócséplés – mondta, majd Glienni mellkasának szegezte az ujját és kényelmetlenül közel hajolt. – Engem az érdekel, mi van idebent. Mélyen a szívedben. Ahová még a látásom sem enged betekintést. A többi csupán felszínes dolog.

   Az, hogy a férfi hozzáért mégiscsak sok volt. Elkapta a csuklóját és egy hibátlan mozdulattal kitekerte azt, utána elviharzott. Elkönyvelte magában, hogy Szeráf egy bunkó. Mondogatta is neki minden alkalommal amikor összetalálkoztak, általában többször is. Mégsem rúgta nyakszirten soha és hiába szólt rá többször is, hogy tűnjön el, szinte soha nem gondolta komolyan. Sokáig nem ismerte be magának, de egyébként kedvelte a társaságát.
   Az emberek hercegnőként kezelték őt. Felnéztek rá, dicsértek, csodálták, mindenben igyekeztek a kedvére tenni. Mindenki mással ellentétben, Szeráfot legalább érdekelte, hogy milyen az a lány, aki a hercegnő szerepe mögött lakozik.
   Erik Arnstürrel még csak nem is találkozott, s egy hétig Ulrichhal sem volt alkalma beszélni, noha gyakran látta a jóképű, aranyos fiút. Beszélni ugyan nem tudott vele, de mégsem maradt teljesen ismeretlen a számára. Érkezésük másnapján ugyanis, rögtön azután, hogy visszatért a szentélyéből lefeküdni, egy sűrű tollazatú, fekete madár kopogtatott az ablakán, mintha be akarna jönni. Glienni meglepődött a dolgon, de beengedte a madárt. Egyrészt, mert az nagyon kitartó volt, másrészt észrevette, hogy egy apró papírfecni van kötözve a lábára. A következő üzenet volt ráírva.

   Udvaromban azt beszélik, hogy a koronahercegnő megjelenésében olyan akár az acél és viselkedésében akár a jég. Én mégis csodálkozom. Hogyan lehetne annak a finom bőrnek olyan durva tapintása, mint a fémnek és ugyan hogyan szorulhatott volna jeges szív olyan leányba, akinek a szeme csupa szikra és a hajkoronája olyan, mint az eleven tűz.

   Még soha nem mondtak neki ilyen szépeket és különösen jól esett, hogy olyan pletykákat támadott, amiket már ő maga is visszahallott. Valósággal ujjongott izgalmában és teljes órákat töltött azzal, hogy megfogalmazza háromsoros válaszát, amiben abbéli vágyát fejezte ki, hogy találkozhasson a levél feladójával. A madár lábára erősítette a levelet, kieresztette az ablakon és bakfis, félénk izgalmában a takarói közé vetette magát, összehúzta testét és mosolyogva, kipirult arccal szorongatott egy párnát, úgy aludt el. Lehet, hogy a hercegek érkezése, mégsem olyan rossz dolog – gondolta.
   Ám másnap találkozott a muzsikherceggel. Antairból minden hiányzott, amire egy császárnak szüksége lehet. Vézna volt, elgyötört és nem különb akármelyik parasztfiúnál. Az etikett legalapvetőbb fogásait sem ismerte, s ha tehette, még a hercegnőhöz sem szólt. Pedig minden egyes nap találkoztak. Mivel ő volt Raduin protezsáltja, együtt kellett edzeniük. Ezt mindkét gyermek nehezményezte, ő és Antair már első ránézésre gyűlölték egymást, de persze ezt egyikük sem merte elmondani közös mentoruknak.

   – Ő lesz a mércéd – Raduin így mutatta be a hercegnőt Antairnak. – Glienni tehetséges és sokkal többet tanult már nálad.    Ha nem tudsz felérni hozzá, akkor ne is reménykedj abban, hogy császár lehetsz!
   Glienni úgy tapasztalta, hogy Raduin mérföldkövekkel szigorúbban bánik Antairral és ez bosszantotta. Úgy érezte, hogy tanára sokkal nagyobb figyelmet szentel a fiúnak és elhanyagolja őt. Ez mélyen sértette a büszkeségét, ugyanis Antair minden téren csak inasa lehetett. Mégis irigykedett a fiúra, a figyelem miatt, amit mesterétől kapott. Nem értette mit lát benne Raduin. Az elkövetkezendő fél év alatt szinte napi szinten összemérte tudását Antairral. Egyetlenegyszer sem maradt alul, még csak erőlködnie sem kellett, de a győzelem soha nem töltötte el elégedettséggel.
   Nem egyszer duzzogva, haragosan tért vissza az edzések után szobájába és csak ütni-rúgni volt kedve. A szolgálói bölcsen észrevették viselkedésének megváltozását és a fürdővizet is úgy forralták neki, hogy legyen ideje kidühöngeni magát. Egy alkalommal azonban mégis felvidult, mert a fekete tollú kismadarat az ablakpárkányán találta. Az üzenet ezúttal egysoros volt. Nem volt rajta más, csak egy helyszín és egy időpont. Soha életében nem volt olyan izgatott, mint abban az öt-hat órában, ami a találkát megelőzte.

   Saját palotájának nyitott udvarán került rá sor. Az összes palotaépület közül itt volt megtalálható a legszebb szoborkert. A jégszobrászatnak Solsheimban nagy hagyománya volt. A palota több ezer méteres magasságában ezek a csodálatos alkotások sohasem olvadtak el. Százával sorakoztak a szebbnél-szebb műalkotások.
   Az egész napot készülődéssel töltötte, csodálatos ruhakölteményt választott magának, a szolgálói órákig készítették frizuráját és sminkjét. Ulrichot a kert legnagyobb és leggrandiózusabb szobra előtt találta, ami egyidős volt magával a palotával. Egy színarany sárkány és egy éjsötét farkas ádáz harcát ábrázolta.
   Ulrich Garmeer e szobor előtt álldogált hátra tett karokkal. Hosszú, elegáns, fekete szövetkabátjának alja a hófödte talajt simogatta. A sál, amit nyaka körül viselt a vállain átdobva csapdosta hátát. Nem figyelt fel Glienni jelenlétére, a hercegnő a vállain kopogott, mire Ulrich megfordult. Szinte elveszett hatalmas, barna szemeinek mélységében. A szíve hevesen vert, gyomrában csomó feszült. Ulrich mosolyra fakadt, és kellemes, andalító hangon szólt hozzá.

   – Öröm tölti el a szívemet, hogy végre találkozhatunk, hercegnő! – szavait tökéletes udvari meghajlás kísérte, hangneme egyszerre volt formális és személyes. Szeráffal ellentétben, Ulrich tökéletes első benyomást keltett a hercegnőben. – Megengeded, hogy a neveden szólíthassalak? – kérdezte tiszteletteljes hangnemben, Glienni pedig boldogan igent mondott. – Köszönöm – derült ennivaló mosolyra. – Hogy őszinte legyek, nem kedvelem a folyamatos verbális pukedlizést.
   Igazán élvezte az Ulrichhal töltött időt, hamarosan egymásba karolva vándoroltak a jégszobrok között és sok mindenről beszélgettek. Ulrich humoros volt, kedves és mindfölött, igazi úriemberként viselkedett. Tudta mikor és hogyan kell megszólalni, tudta mit kell mondani. Okos volt, ellenálhatatlan és kivételesen érettnek tűnt fiatalkora ellenére.
   – Tudod… – kezdte a herceg szende és félszeg mosollyal. – Félelmet éreztem, amikor a családom engem választott ki arra, hogy idejöjjek. Nem vagyok elsőszülött fiú, de soha nem voltam szomorú emiatt. Úgy gondoltam, legalább a szerelem és a szabadság megmarad nekem. Be kell valljam, félelemmel érkeztem ide – sóhajtott a fiú, majd megragadta a lány kezeit és a szemébe nézett, lebilincselte őt a pillantásával. – De már nyugodt vagyok. A legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy a hercegnő akinek a kezéért küzdenem kell, olyan gyönyörű és szabad lesz mint te. Megkönnyebbülés, hogy olyasvalaki vagy, akiért megéri küzdeni.

   Furcsa dobbanás rázta meg Glienni szívét, egész testében visszhangzott. Zöld szemében azonnal látszott a meghatódottság, ajkai ici-picit szétnyíltak. Mielőtt felocsúdott volna, Ulrich picit közelebb hajolt és különös egyszerűséggel figyelte zöld szemének árnyalatait. Mielőtt észbe kaphatott volna, az ujjai finoman az állához értek, lassan és gyengéden futottak fel az orcáján. Látta, ahogy Ulrich közel hajol hozzá. Lassú volt, kicsit sem türelmetlen vagy tolakodó és mégis kíméletlenül határozott és természetesen csábító.
   Nem volt ereje, hogy megállítsa és amikor szája az övéhez ért, nem érzett mást csak egy kellemes, ellazító megnyugvást mely végigvágtatott a nyakán, át a vállain, elöntve a mellkasát és egy pillanattal később, a szája már a fiúéval együtt mozgott. Ügyetlenül ízlelte édes ajkait. Olyan érzés volt, mintha valami, amit eddig csak homályosan érzett, megerősítést nyerne benne. Nagyon boldog volt. Felnőtt nőnek érezte magát ettől a csóktól. Érettnek és magabiztosnak. Szabadnak.

A hercegek ittléte már határozottan áldás volt. Egyre inkább élvezni kezdte a mindennapokat. Az élete szinte kizárólag a tanulásból és az edzésből állt. A szórakozásra nem volt lehetősége, de pusztán napok leforgása alatt, a világa megváltozott.
Hetente párszor találkozott Ulrichhal, ami számára mindig izgalmas és bensőséges élmény volt. Gyerekszerelem volt csupán, de a világot jelentette és úgy érezte sosem volt még boldogabb. Antairral továbbra is fújtak egymásra, de csak a távolból, szavak nélkül, mert Raduin mestertől tartottak, egyébként meg messziről elkerülték egymást.
   A legtöbb időt mégiscsak Szeráffal töltötte, akivel szépen-lassan barátságot formált. A hercegek rengeteget tanultak és folyamatosan képezték magukat, hogy rájuk essen a császár választása. Antair leginkább a harcművészetben merült el, Ulrich diplomáciáról és a gazdaságról tanult. Szeráf Gutcheld azonban nem tanult semmit. Órái nagyrészén meg sem jelent. Öntörvényű volt és mindig azt csinált, amit akart. Ezt kedvelte benne.
   Továbbá, a fiú különös képességgel rendelkezett. A Világfa látásával bírt. Senki nem tudta megtalálni, ha ő nem akarta. A hercegnőnek az volt a megérzése, hogy egy ilyen tehetséget ki fog választani a Világfa. Ha ő levonta ezt a következtetést, akkor ezt Raduin mester is bizonyosan megtette és a császárnak is szólt róla, ezért nem is gondolt arra, hogy esetleg ő lehet a férje. Hiába kereste őt, amikor társaságra vágyott. Ha Szeráf időt akart tölteni vele, megtalálta az alkalmas időpontban.    Három hónappal azután, hogy a hercegek megérkeztek, már ahhoz is elég mersze volt, hogy Glienni saját hálótermében várakozzon rá. Mikor belépett, izzadt volt, haja szanaszét állt és Raduin mestertől is beszerzett egy apró duzzanatot a füle alatt. Nem szerette, ha az emberek így látják, ő mindig tökéletesnek akart látszani, de már ismerte annyira az öntörvényű Gutcheld herceget, hogy tudja, nincs értelme a szemére vetni. Úgysem jut el a tudatához.

   – Ezt hogy csinálod? – kérdezte Glienni miután magához vett egy törülközőt. Szeráf kérdően pillantott rá, nem értette a kérdést.
   – Titok.
   A hercegnő nem volt elégedett a válasszal, úgyhogy mégis leteremtette és kizavarta a szobájából, hogy zavartalanul átöltözhessen. Mikor végzett és kinyitotta az ajtót, Szeráfot a falnak dőlve találta.
   – Ma különösen szótlan és hideg vagy – jegyezte meg bizonytalanul. Szeráfról nehéz volt megmondani ha nyomasztja valami, de intuíciója helyesnek bizonyult.
   – Szökjünk el ma este. Fullasztó itt – hunyta le szemeit.
   – Mintha kiengednének engem a palotából – kacagott fel keserűen.
   – Ha velem jössz, nem lesz baj.
   – Apám királyai azonnal utánunk erednének – rázta a fejét. – Különben is, nemsokára Ulrichhal találkozok – jegyezte meg elvékonyodó hangon és már a gondolattól is táncra perdült a szíve.
   Szeráf látványosan elfordította tekintetét és ölbe tette kezeit. Glienni nem értette mi végre duzzog és amikor faggatni kezdte a fiút, az nem válaszolt. Kétszer is megpróbálta szóra bírni, de Szeráf makacs volt, csak akkor szólt hozzá, mikor már hátat fordított neki.

   – Mit látsz abban a pojácában? – kérdezte. A hercegnő nem hezitált válaszolni, ahhoz már túl sok személyes és elgondolkodtató kérdést hallott a fiútól.
   – Kezdetnek, tiszteli a hálószobám szentségét és nem beszél gorombán velem – fedte meg Szeráfot, szokás szerint hiába. – Nagyon kedves és figyelmes. Elbűvölően beszél, imádom hallgatni a hangját. Veled ellentétben, ő úriember – mosolygott és felderült az arca, ahogy felidézte a fiú vonásait – Leginkább az érzést szeretem, amikor vele vagyok.
   – Néha azt kívánom, hogy bárcsak mindenkinek olyan szeme lenne, mint nekem – jegyezte meg, ködbe fojtva mondanivalóját. Csendben haladt el a lány mellett.
   A hercegnő megharagudott rá. Szeráf mindig olyan könnyen ütötte bele az orrát dolgaiba, de sohasem beszélt a saját érzelmeiről.
   – Mondd csak Szeráf – állta el az útját. – Hogy van az, hogyha engem nyomaszt valami, az mindig érdekel, de te sosem mondasz nekem semmit? Mindig mindent magadba fojtasz, úgy adod elő minden gondolatodat, mintha akkora rejtély lenne, mint a Ya’lane utolsó meséje! – lehalkította a hangját és úgy folytatta. –  Barátok vagyunk, nem?
   – Nem kedvelem Ulrichot. Ne bízz abban a piperkőc senkiháziban!
   – Ő is csak egy semmirekellő? – kérdezte évődően, szemöldökét felrántva.
   – Ő az összes közül a legrosszabb – fordította el a fejét. Harag és rosszindulat torzította el az arcát, kék szemei valósággal lángra gyúltak. – Nem mintha. Hamarosan úgyis útra kelünk.
   – Miről beszélsz?
   – Raduin mester nem szólt még neked? – húzta fel szemöldökét Szeráf. – Én már három napja tudom. A császár elküld minket, hogy járjuk be a birodalmat. Fagyhullás után indulunk.

   Glienni kifakadt a hirtelen jött értesülés hallatán. Képtelen volt elhinni, hogy Raduin mester elhallgatna előle ilyesmit, ezért a másnapi edzésen első dolga volt megkérdezni mi ez az egész. Természetesen Antair is jelen volt, ritkán lehetett kettejüket külön megtalálni, s ami még szörnyűbb volt, félelme beigazolódott.

   – Tényleg igaz? – kérdezte. Raduin mester nem válaszolt, inkább csendben maradt, minthogy szavaival megsértse a hercegnőt. Hallgatása mindent elárult – Miért nem mondtad el?
   – Mert… – elharapta a mondatot. – El akartam mondani… de tudtam, hogy nehezen viseled majd. Nem akartam fájdalmat okozni neked.
   – Könnyebb lett volna, ha tőled tudom meg! Ha Szeráf nem mondja el nekem, akkor mikor tudtam volna meg? – nézett segélykérő tekintettel Raduinra. – Raduin mester, szeretnék kérni valamit.
   – Akármit, hercegnő – hajtott fejet a király, bűntudatról árulkodó arckifejezéssel.
   – Azt akarom, hogy ne kezelj többé kislányként! – emelte fel a hangját – És ha a hercegek elmennek, úgy taníts, mielőtt Antair idejött! Én vagyok a tanítványod, vagy nem?!
   – Nem érted – guggolt le vele szemben Raduin és a vállára helyezte a kezét. – Antairnak egyedül én vagyok. Vele kell tartanom, különben nincs esélye arra, hogy császár legyen.
   – De te az én mesterem vagy! – kiáltott rá és könnyek szöktek a szemébe. – Miért akarod ennyire, hogy Antair győzzön?! Az boldoggá tenne, ha ő lenne a férjem?! – szipogott és kicsordultak könnyei. – Miért választod őt helyettem? Mit csináltam rosszul?
   Raduin nem tudott mit válaszolni. Szája tátva maradt és minden tudása ellenére is tanácstalannak látszott. Bűntudatot érzett, de képmutatásnak tartotta volna, ha bármi megnyugtatót vagy kedveset próbál mondani.
   – Tíz nap múlva indulunk – közölte csukott szemmel, acélos hanggal. – Két év múlva térünk majd vissza.
   A szavak letaglózták Gliennit, Raduin pedig képtelen volt szembenézni vele. A király egyszerűen nem bírta ki, hogy így lássa őt, ezért magára is hagyta.

   – Elvesztek tőlem mindent… – suttogta utána, miközben további könnycseppek gyűltek a szemébe, de a mester már nem hallotta őt. Kisétált a gyakorlóteremből.
   – Ne játszd már az áldozatot! – szólalt meg mögötte Antair és tett felé egy lépést. – Te vagy a hercegnő. Mindent megkapsz, amit csak akarsz! Minden finomságot, minden játékot. Azt sem tudod, mi az, hogy éhség!
   Lehunyt szemekkel próbálta visszafogni a könnyeket, de nem ment. Még Raduin is elmegy… Szegényebb lesz, mint valaha volt. Teljesen egyedül. Keze ökölbe szorult és nyugalomra próbálta inteni haragos szívét.
   Igen… – gondolta. – Mindent megkapok, de mindemmel fizetek érte.
   Úgy érezte vissza tud térni a lakosztályába anélkül, hogy sírni látnák, de akkor Antair ismét megszólalt és elszakadt a cérna.
   – Fejezd be a hisztit, te elkényeztetett síróbaba! – emelte fel hangját a koldusherceg. – Ha a nép meglátná micsoda reménység vagy, elpártolnának tőled!
   Újra szóra nyitotta a száját, de hang már nem jött ki rajta. Glienni testét körülvette a numen. Egy szökkenéssel Antair mögött termett és nyakszirten rúgta. A fiú azonnal padlót fogott. Eltorzult arckifejezéssel, fogait csikorgatva hajolt le hozzá. Megragadta a gallérjánál fogva és ütlegelni kezdte.
   – Te nem beszélhetsz így velem! – üvöltött rá és minden egyes mondat végeztével megütötte – Te paraszt! Annyival kevesebb vagy nálam! Én mindent feláldozok, hogy az legyek, akinek lennem kell! Mindent! MINDENT! Te mégis mi vagy?! – fröcsögő nyála a herceg arcára csapódott. – Válaszolj!
   A pofonok után Antair mindkét szemöldöke felrepedt, ki sem tudta nyitni őket. Vérző, feldagadt szájjal válaszolt.
   – Én… szabad vagyok – nyögte Antair.

   Tágra nyitotta zöld szemeit és kezében egyszer csak elernyedtek az izmok. Ez az egy mondat nagyobb sebet ejtett rajta, mint bármi, amit a fiún hagyott. Ajkaiba harapott, magasba emelte öklét, nument gyűjtött köré és tiszta erőből ütötte meg a fiút, aki eszméletlenül terült el a padlón.
   Remegő arcizmokkal, fejét rázva figyelte a földön fekvő alakot. Robbanásként dördült el mögötte mestere hangja.
   – Glienni Anastasia! – mindkét nevén hívta. Tudta, hogy nem kicsi bajban van. Hevesen vette a levegőt, ahogy felismerte mit tett és mentegetőzni próbált.
   – Én… én csak… – szája sírásra fakadt. Nem szégyellte magát azért amit Antairral tett, de borzalmasan fájt, hogy csalódást okozott mesterének. – Ő kezdte! Ő…
   – Hallgass! – dörrent rá szigorúan Raduin. – Szégyelld magad! Eredj a szobádba és gondolkozz el azon, amit tettél! Ne merészeld elhagyni azt, míg nem szólok! – utasította és felemelte a fiú összetört testét.

   Rohant a szobája felé. Elsötétítette azt, takarója melegében sírdogált és dühöngött. Amikor igazán szüksége lett volna rá, Szeráf persze nem volt sehol. Raduin úgy egy óra múlva érkezhetett és alaposan megfedte, de szavai nem jutottak el a hercegnőhöz. Távoli volt. A hercegnő úgy érezte nem a saját mestere szidalmazza őt, hanem Antairé. Mikor azonban a király befejezte mondandóját, leült mellé és megenyhülni látszott.
   – Bocsánatkéréssel tartozom. Elhanyagoltalak Antair miatt – rázta a fejét, majd hirtelen átölelte a kislányt. – Szeretlek téged, Glienni. Számomra fontosabb vagy, mint ez az egész világ. Ebben sohase kételkedj – szorította őt erősen Raduin.
   – Akkor miért mész el? – kérdezte elcsigázottan a hercegnő.
Raduin nagyot sóhajtott és kibontakozott az ölelésből.
   –  Meg kell értened. Annak a fiúnak az égvilágon senkije sincs. Egyedül én vagyok a számára – megérintette a lány kezét.
   – Ha elmentek… nekem sem lesz senkim – mondta szomorúan, de segélykérése süket fülekre talált.
   Raduin átölelte őt, újra elmondta, hogy szereti, de nem maradt ott a kedvéért.

   Egy teljes napot töltött jobbára bezárkózva a szobájába és jó darabig sajnálta magát. Mikor aztán elege lett az önsajnálatból, úgy döntött, hogy életében először, kezébe veszi a sorsát. Nem volt más választása, mint édesapja elé járulni. Egy egész órát sétált mire a tanácsterem bejáratához ért. Két király állt őrt a kapu előtt és először még be sem akarták engedni a hercegnőt. Közölte, hogy nem tágít és ha meg akarják állítani, akkor azt erővel kell megtenniük, amire persze nem vállalkoztak. Mégsem emelhettek kezet a birodalmi hercegnőre.
   Bejutott a nyolcszögletű tanácsterembe, ahol édesapja két furcsa alakkal tárgyalt. A vörösszakállú császár mellett egy szivárvány színeiben játszó, lenge ruhát viselő férfi lebegett a numen szárnyain. Olyan volt, mintha egy láthatatlan heverőn pihenne. Extravagáns, tarajos frizurát viselt. Glienni egyszer-kétszer találkozott már ezzel a furcsa alakkal. Ő volt Helion mester. Amennyire tudta, neki éppen nem volt tanítványa, viszont szabad bejárása volt a trónterembe, ami különben egyedül Raduinról volt elmondható. Mellette hasonló, bár egyszerűbb köpenyben egy fiatal, szőke, jóképű férfi állt. Ő is mellén viselte a bölcs mesterek jelképét, akárcsak Helion.

   – Apa, beszélnem kell veled! – lépett oda gondviselőjéhez ökölbe szorított kezekkel.
   – Jókor jöttél – szólalt meg a császár. – Beszélnem kell rólad Raduinról. Mint azt már valószínűleg elmondta, a hercegekkel együtt ő is elhagyja a palotát egy időre.
   – Tudom! Velük akarok menni! – jelentette ki határozottan.
   – Miért? – tette fel apja az egyszerű kérdést.
   Szóra nyitotta a száját, de megtorpant. Úgy érezte, hogyha nem képes időt szakítani rá, akkor nem is érdemeli meg, hogy tudja, mi zajlik az életében.
   – Nem értem miért küldöd el őket – mondta szemrehányóan.
   Apja letérdepelt elé és közelről a szemébe nézett.
   – Mert az egyikük kormányozni fogja ezt a világot és csak akkor lehetnek jó uralkodók, ha találkoznak az alattvalókkal. Ha közöttük járnak-kelnek és megismerik a vágyaikat, gondjaikat. Máskülönben nem megy.
   – De én is uralkodni fogok felettük!  Nekem is ugyanúgy meg kell ismernem őket, szóval miért maradok?
   Apja olyan szomorúan nézett rá, hogy Glienni furcsamód megenyhült irányába és nyitott szívvel hallgatta őt.
   – Kedvesem, ez a férfiak szerepe a családunkban. Te sokkal fontosabb dolgokra vagy hivatott, tudod jól.
   – Tudom, de… – sóhajtott. – Néha elgondolkozok rajta, hogy vajon tényleg jól van-e ez így?
   – Akár jól-van, akár nem, ez már csak így van, kincsem. Nem érdemes gondolkodni rajta. Solsheimban sok különböző nép él. Más elveik vannak, más szokásaik. Ezeket az embereket nem köti össze semmi más, csak egy mítosz. Ők mind a Belyaev császárnők büszke alattvalóinak tartják magukat. Egyedül hozzájuk hűséges a szívük igazán, mert ők voltak az egyetlenek, akik elég fényesen ragyogtak ahhoz, hogy a világunk minden sarkában észrevegyék őket.Te sokkal több vagy holmi uralkodónál, érted? Te a szimbólum vagy amin a nemzetünk nyugszik, az egész birodalom alappillére. Szükség van rád, mert nélküled a népeink széthúznak és akik nem tartanak össze, azok nem élik túl a telet. Neked itt kell maradnod, hogy egy napon megmászhasd a Világfát és összekösd ezeket az embereket, mert erre rajtad kívül senki más nem képes.

   Ekkora felelősséggel nem lehetett szembemenni és megértette, hogy mindaz, amit a császár mondott, logikus. Csak azt kívánta, hogy bár ne ő lenne ez a különleges valaki.
   – Megértem – hajtott fejet apja akarata előtt. – Viszont… a hercegek és Raduin nélkül nagyon magányos lesz itt. – mondta segélykérő hanggal. Szerette volna ha helyettük eltölthet vele egy kis időt. Csak egy újabb délutánt. Csak annyit, hogy egyszer, ő legyen az, aki keresi a társaságát, de életadója nem értette a célzást.
   – Ne aggódj! – biztosította apja felemelt kézzel – Már megtaláltam Raduin helyettesét.
   A császár felkelt és a két királyra nézett, akiket vendégül látott. Az extravagáns megjelenésű Helion mester kényelmesen oda is lebegett mellé és lágy hangján a hercegnőhöz szólt.
   – Ő egy igazi unikornis. Nincs hozzá fogható a királyok között – mondta és a mögötte lévő nyalka, szőke férfira meredt, akit nem ismert. – Még nem mester, de mindannyian nagyon sokat várunk tőle.
   – Magam is be tudok mutatkozni – A nyalka, szőke férfi közelebb lépett. Természetesen beszélt. Nem volt sem kimért, sem közvetlen. Kék szemei Szeráfra emlékeztették a lányt. A király kezet nyújtott Glienninek, aki felfigyelt a kézfején lévő furcsa tetoválásra. Két kéz ölelte át a Világfát és védelmezte azt a körülötte lévő lángoktól – Wiese Draco vagyok. Nagyon örülök a találkozásnak, hercegnő. Remélem jól kijövünk.

 

   Lehangoltság, harag és unalom jellemezte napjait miután a hercegek Raduin vezetésével elhagyták a palotát. Magányosan érezte magát és erőtlenebbnek, mint korábban bármikor. Új tanáráról, Wiese Dracóról hallani sem akart. Megmondta neki, hogy nem tart igényt a szolgálataira, a király reakciója azonban mégis felkeltette a kíváncsiságát.
   – Igazán? – Wiese arckifejezését igazán örömtelinek, szinte megkönnyebbültnek találta, amikor ezt tudtára adta. – Akkor végre lesz időm elolvasni a könyveimet… – morfondírozott az állát vakarva. – Tudod, rengeteg van belőlük és én nagyon szeretek olvasni. Biztosan nem fogok unatkozni. És te?

   Teljesen igaza volt. Napok alatt belehalt az unalomba, így végül felkereste őt az olvasótermében. Kiderült, hogy Wiese nem viccelt, szobájának nagy részét roskadozó könyvespolcok tették ki, hatalmas faasztalán pedig legalább félszáz darab hevert szanaszét. A hercegnő még soha nem látott senkit így olvasni. Egyik kezében meleg teát tartott, amit néha szürcsölgetett, a másikkal lapozott, de egy oldalt nagyjából öt másodperc alatt elpusztított. Annyira belemerült az olvasásba, hogy őt észre sem vette.
   A tanítást azonban komolyan vette, noha stílusa szöges ellentéte volt Raduinénak. Solsheim büszkesége azonnali tiszteletet és engedelmességet követelt. Szigorú volt, de következetes és sohasem alacsonyította le magát azzal, hogy elmagyarázza, mit miért csinál. Wiese azonban közvetlen volt, szétszórt és nem ragaszkodott egy előre kigondolt menetrendhez, sokkal inkább intuitív volt.
   Wiese nem kezelte sem kislányként, sem hercegnőként. Kapcsolatuk hamar személyes lett. Sokkal többet beszélgettek, mint Raduinnal valaha.
   Szeretett vele beszélni, ámulatba ejtette a puszta tudása. Nem volt olyan műveltségi terület amiben Wiese Draco ne lett volna jártas. Jobban ismerte Solsheim mitológiáját, mint a papok és többet tudott a történelemről, mint a legjobb krónikások. Mestere volt a felhőnyelvnek és olyan mély tudása volt a numenről, mint senki másnak a Világfán. Glienni érezte, hogy Raduin a szíve mélyén ízig-vérig tanár volt, de Wiese inkább tudós. Egyszerűen nem lehetett olyan kérdést feltenni, amire ne lett volna kielégítő válasza, egy idő után játékot csinált abból, hogy a leglehetetlenebb kérdéseket tette fel neki.

   – Mi az élet értelme? – kérdezte egyszer a hercegnő.
   – Az élet értelmét mind máshol találjuk meg, de szerintem egyik válasz sem igazabb a másiknál. A nővéreim azt mondanák, hogy a szeretet az. Hogy szeress és szeressenek. A kiválasztottaknak azt tanítják, hogy mi magunk adunk értelmet az életünknek és nemes dolog a próbálkozás, hogy ennek tükrében megvalósítsuk önmagunkat. Helion mester szerint az élet valójában egy bújócska, de én szerintem az életnek az égvilágon nincs semmi értelme.

   – A sors vajon létezik?
   – A sors: abban az értelemben, hogy minden előre meg van írva, nem létezik. Mégis, az események kivétel nélkül úgy történnek, ahogy történniük kell. Nem lehet másképp, mivel sorsszerűség létezik. Sorsszerű a születésünk, hogy ki milyen családban, világban sír fel. Következésképpen, sorsszerű, hogy mik a lehetőségeink, milyen irányba mehetünk, kikkel találkozhatunk. Velünk született természetünktől és neveltetésünktől függ, hogy mihez vonzódunk és mihez nem. Láthatod hát és magadon is tapasztalhatod, hogy ezekben a dolgokban, nincs valami sok befolyásunk. Más szavakkal, mind a szabad akaratunk szerint cselekszünk. A lehetőségünk a változásra minden egyes pillanatban adott és egyetlen döntésünk sincs előre megírva. Mégis, a sors korlátokat szab nekünk és minden, amit valaha tehetünk, magától értetődő, sorsszerű és épp ezért, kifürkészhető.

   Azokra a kérdésekre is válaszolt, amikre Raduin sosem merészelt volna. Személyes kérdésekre.
   – Miért olvasol annyit? – kérdezte egyszer, mikor Wiese úgy belemerült az olvasásba, hogy elfelejtett megjelenni a gyakorlóteremben.
   – Mert az én vágyam az, hogy mindent megértsek. A tanulás szeretetéért és mert… mert megnyugtat.
   – Hogyan érjem el, hogy egy fiú belém szeressen?
   – Ó, Glienni! Mi sem egyszerűbb! – nevetett fel, majd megérintette a hercegnő vállát. – Figyelj rá oda. Mosolyogj. Nevess a viccein. Diszkréten érintsd meg, de ha igazán vágysz valakinek a szívére, akkor bensőséges viszonyt kell vele kialakítanod.
   – És azt hogyan kell?
   Wiese csak sóhajtott.
   – Te még olyan fiatal vagy. Ezekre a dolgokra úgyis rájössz magadtól, ne erőltesd.  Nem teszel jót vele magadnak – Glienni azonban addig kérlelte, míg végül megenyhült. Wiesétől sok mindent el lehetett érni, ha az ember tudatosan keresztbe tett olvasási hóbortjainak. – El kell érned az érzéseit. Minden férfi érzelmesebb, mint amilyennek mutatja magát. Tudod, minden férfi fenntart egy látszatot. Egy képet, ahogy prezentálja magát a világ felé, de ez távol áll az igazi valójuktól. Túl büszkék vagyunk és túl sokat gondolunk magunkról ahhoz, hogy felvállaljuk a gyengeségeinket. Azt csak akkor mutatjuk meg, ha egy olyan nővel vagyunk, aki mellett biztonságban érezzük magunk. Aki kiérdemelte a bizalmunk.

   Wiese máris elnyerte bizalmát, leginkább az ilyen kérdések megválaszolásával. Inkább barátnak tartotta mintsem mesternek.
   A hercegek két évig voltak távol, ezalatt ifjú nővé cseperedett. Ezúttal is a felhők lépcsőjéhez ment és annak alabástrom citadelláján várta a hercegek visszatértét, Wiesével az oldalán. Más érzelmek dolgoztak benne, mint az első alkalommal. Várakozás és izgalom kerítette hatalmába.
   A lépcső alsó részét borító örökös köd oszlani kezdett és a palota népe elé tárta az érkező alakokat. Két és fél éve külön-külön jöttek, hátasokkal, fanfárral, családi jelképekkel. Most, ők négyen együtt mászták meg a lépcsőket, egyedül tanáraik kísérték őket.

   Ulrich és Szeráf jöttek középen. Szeráf gyémánt szemei nyitva voltak, furcsa komorságot hordoztak magukban. Haját megnövesztette és copfban hordta. Ulrich Garmeer nem változott sokat. Picit megvállasodott, de kisfiús sármja továbbra is megmaradt. Glienni még mindig emlékezett selymes hangjára, igéző pillantására és ajkainak ízére.
   Ulrich herceg oldalán alig vette észre Eriket, akinek fizikuma még tovább erősödött. Arcát sűrű szakáll borította, pedig ő sem volt több tizenhatnál. A legtöbbet azonban egyértelműen a másik szélen lévő Antair változott. A vékony, csapzott fiúból magas, erős férfi lett, akárcsak Erik. Határozott, férfias megjelenését csak parancsoló, domináns aurája múlta felül. Arcát simára borotválta, haját oldalt kopaszra, középen katonásan rövidre vágatta. Tekintete tüzesebb és céltudatosabb volt, mint valaha.

   – Izgulsz? – hajolt hozzá közel Wiese. Évődő vigyora zavarba hozta. Viszonya a mentorával olyan közeli volt, hogy az Ulrichhal kapcsolatos gondolatait és élményeit is megosztotta vele.
   – Dehogy – tagadta le kipirult arccal. –  Csak… egy picit aggódom, hogy megváltozott-e, vagy hogy találkozott-e más lánnyal. Egyáltalán, szépnek talál majd?
   – Hát… – dörzsölgette az állát Wiese – Ezzel a szénakazal frizurával, meg ezzel a derékkal, nem is tudom… – sziszegte játékos iróniával. Glienni tudta, hogy viccel, de egy kicsit mégis a szívére vette. A szigorú edzés eredménye miatt férfiasnak tartotta saját alakját és emiatt bizonytalan volt külsőjét illetően.
   – Komolyan? – kérdezett vissza elvékonyodó hangon.
   – Dehogy. Csak ugratlak – nevetett Wiese, majd megnyugtatóan vállára helyezte a kezét. – Ne csak a szemeddel figyeld őket.
   Glienni értette mire gondol. Wiesétől sokat tanult az érzékelésről. Összpontosított és a hercegek körüli numenre figyelt.

   Először Ulrichot vette szemügyre, de semmilyen változást nem tapasztalt a numenben. A Szeráf körül színt változtató numen feszültségről és szorongásról mesélt. Többnyire negatív érzelmek uralták. Mégis Antairra volt a legkíváncsibb. Látni akarta mennyit fejlődött hozzá képest, de amit érzett az egyenesen megdöbbentő volt. El sem tudta képzelni milyen edzésen mehetett keresztül, ereje sokkolóan megnőtt. Jelenléte dominás volt. Egy uralkodóé.
   – Hogyan tett szert ilyen erőre?
   – Alighanem megtalálta a géniuszát. Az az élmény megváltoztatja az embert.
   Glienni a földre sütötte szemeit. Már jó ideje próbálkozott vele, de ő még nem talált rá egyedi képességére.
   – Mit gondolsz, apám kit fog választani? – kérdezte Wiesétől.
   – Kétlem, hogy a nagydarabokat. Az egyik túl sekély, a másik túl mély ahhoz, hogy Belyaev császárnő oldalán uralkodjon. A másik kettő között fog eldőlni – mondta teljes bizonyossággal, majd személyesebb hangot ütött meg. – Ugye tudod, hogy neked is befolyásod van ebben a döntésben? Az apád szeret téged és azt akarja, hogy boldog légy. Tudtára kell adnod, ha már választottál.
   – Igen, mert arról híres, hogy kikéri a véleményem. Miért hallgatna rám?
   Wiese sóhajtott.
   – Mindenki hős a saját könyvében. Még a császár is és minden apa elgyengül, ha a lányáról van szó. Ha nem törődne a boldogságoddal, akkor miért szánna ennyi időt és energiát arra, hogy jó férjet válasszon neked?

   Miután a császár hivatalosan is fogadta a visszatérőket, Glienninek végre valahára ismét alkalma volt találkozni velük.    Elsőnek Raduin találta meg őt. A visszatérő király első dolga volt, hogy megkereste és nem is tettek mást, csak beszélgettek, majd egész nap kártyajátékkal mulatták az időt. Régi mestere helytelenítette azt, ahogy Wiese tanította őt, de nem tehetett semmit. Felajánlotta, hogy újra tanítja a hercegnőt Antairral együtt, de Glienni inkább Wiesét választotta. Raduin megértette a döntését és minden nap meglátogatta, sokkal több időt töltött a hercegnővel mint korábban.
   Másnap először Szeráfot szerette volna felkeresni, de őt nem lehetett csak úgy megtalálni. Egy egész hetet kellett várnia mire a fiú megjelent előtte. Alig beszélt, a közelében lenni is nyomasztó volt. Gondterheltnek tűnt, sőt, egyenesen rémültnek. Többször beszélt a rejtélyes kiválasztottról, aki teljesen kinyitotta a Mérleg Kaput. Glienni persze tudott a létezéséről, de arról már nem, hogy éppen Caledoniában, a fölöttük lévő világban vív háborút a bölcs mesterek és az általuk támogatott országok ellen. Glienni nem sokat törődött ezzel a hírrel. Távoli esemény volt, jelentéktelen. Raduin, Wiese és édesapja sosem említették neki, a palota népe sem törődött vele. Egyedül a palota királyait hallotta beszélni róla. Csak egy-egy szót kapott el mondandójukból. Megérezték a jelenlétét, majd elhallgattak.

   Szeráf társaságának hiányában egyre gyakrabban találkozott Ulrichhal. Továbbra is jómodorú, megnyerő, szép és vicces volt. Barna szemei ugyanúgy megbabonázták, mint korábban. Azonban, már nem keltette a tökéletes úriember benyomását. Úgy tetszett nem is nagyon akar beszélgetni, mikor csókolózni is lehet, s egyre gyakrabban próbálta simogatni olyan helyeken, amitől a hercegnő határozottan elzárkózott. Olyan volt, mintha Ulrich határok után tapogatódzna, kellemetlen érzés volt.
   Ennek ellenére, az élet összességében jó volt. Felhőtlen. Itt volt Raduin, Wiese, Szeráf és Ulrich. Izgalommal várta a napfelkeltét és nem volt magányos. Az ilyen boldogságot meg kell becsülni, mert a sors sohasem adja ingyen.

 

      A nap már leszállófélben volt és csendes éjszaka közeledett. Nem tűnt különbnek vagy fontosabbnak egy korábbinál sem. A szentélyéhez indult, hogy lefekvés előtt imádkozhasson, mikor egy hangot hallott a távolból. A nevén szólította. Fel is ismerte Szeráf személyében, de tőle idegen hevesség volt a hangjában, arcán a semmitmondó mosolynak nyoma sem volt. Egy ideje rohanhatott, mert mikor megtalálta a hercegnőt, térdeire tette a kezét és lihegett egy sort, hogy egyáltalán el tudjon mondani egy mondatot.

   – Mi történt? – Idegessége azonnal átragadt a hercegnőre. Valami rendkívüli következhetett be, hogyha ő hozta a hírt, ráadásul rohanva.
   – Jönnek! – mondta szaggatottan, még mindig kapkodva a levegőt.
   – Kik jönnek? – kérdezte mosolyogva Glienni.
   – A fanatikusok! Velem kell jönnöd! Azonnal!

   Szeráf már futni is kezdett, Glienni pedig követte. Nem érezte a veszélyt, de bízott benne és futott utána. Tényleg lehetséges, hogy Solsheim támadás alatt álljon? Mégis miért? És ha ez valóan igaz, akkor miért Szeráf az egyetlen aki tesz bármit is ellene? S ami még fontosabb, futnak, szaladnak, de mégis merre? Hol lennének biztonságban, ha nem itt, a palotában? Szerette volna megkérdezni, de egy ismerős alak útjukat állta.
   Wiese Draco volt az. Szőkés haja rendezetlen hullámokban pihent fején. Bölcseket megillető fehér lepeljében szépen beolvadt a kinti hóesésbe és Glienni megkönnyebbült amint meglátta biztonságot nyújtó alakját.

   – Milyen szerencse, hogy együtt talállak kettőtöket. Velem kell jönnötök! A császár megidézett titeket.
   – Nem lehet… – szögezte le Szeráf határozottan, de mielőtt befejezhette volna a mondatot, Wiese egy szempillantás alatt előttük termett, megragadta Szeráf csuklóját és Glienni kezét. A következő pillanatban már a Császár tróntermében voltak, a legjobban védett helyen az egész palotában.
   Fátyolos sötétséget hozott az éjszaka. Az ezüstös falakat borító lobogók sorfalán a Belyaev-Elin család kék-fehér hegyek által szegélyezett napja most is tekintélyt parancsolóan ragyogott.
   A császár trónjához két íves, hosszú lépcső vezetett. Glienni és Wiese felsétáltak és megálltak az ezüsttel kikövezett trón előtt. A császár súlyos jogarára támaszkodva várta, hogy beálljanak a sorba. Wiese a jobb oldalán foglalt helyet. Balján Raduin volt.
   A császár őrei és királyai felfegyverkezve, feszülten strázsáltak. Glienni tudta, hogy most is a nument pásztázzák ellenség után. A királyokon roppant jelenlétük miatt érződött az ilyesmi.  Különösen Helion mester tűnt feszültnek.

   A császár felhívta leányát maga mellé a kisebb trónra, Szeráf pedig a hercegekhez csatlakozott. Ulrich mellett állt meg. Szeráf láthatóan majd szétrobbant a feszültségtől. Antair higgadtan, de ugrásra készen figyelte az eseményeket. Egyedül Ulrich tűnt normálisnak. Most is Gliennire mosolygott, mintha semmi sem lenne körülöttük a világon, de a lány képtelen volt viszonozni vigyorát. Nem értette hogyan képes ilyen fesztelenül mosolyogni, miképp azt sem, hogy mit keresnek itt, mikor az ellenség bármelyik pillanatban megérkezhet. Segíteniük kellene a palota védelmében, megtenni mindent, amit csak tudnak. Apának parancsolnia kellene, neki meg segédkezni ahol csak tud. Szurkot forralni, sebesülteket ellátni vagy harcolni. Megtenni mindent, amire futja az erejéből, hogy megvédje az otthonát!
   – Ezennel kihirdetem örökösömet, ki birodalmammal együtt a lányom kezét is megkapja – szólalt meg minden bevezetőt nélkülözve, sietősen a császár.

   Glienni szíve kihagyott egy ütemet és úgy érezte magát, mint aki elhalványodik a létezésből. Tiltakozni akart, de csak állt ott megfagyva, akár egy jégszobor. Miért épp most kell ennek megtörténnie? Miközben az ellenség a kapuknál van.
   – A vejem Ulrich Garmeer lesz, aki ezentúl az Ulrich Belyaev-Elin nevet viselje.
Ulrich úgy sétált a trónhoz, mintha ismerte volna a forgatókönyvet. Megragadta jobb kezét és szendén megcsókolta azt, mintha nem csókolóztak volna már megannyiszor korábban. Ulrich felhőtlenül boldognak tűnt, de Glienni félt.    Kétségbeesett. Ha nem lennének veszélyben, akkor boldog lett volna? Annak kellett volna lennie. Felkészülhetett volna, Raduin biztosan segített volna megfelelő ruhát választani. Utálta volna az egészet, de a hercegnő kedvéért megtette volna.
   – Nem vagyok hajlandó elfogadni ezt a döntést! – szólalt fel Szeráf Gutcheld.
   A császár szeme fennakadt.
   – Hogy érted azt, hogy nem? – az őrök közül valamennyien előléptek egyet.
   – A császár döntött – szólalt meg Ulrich fölényesen. – Esküt tettünk, hogy elfogadjuk a döntését, akármelyikünket is választja. Ne akarj belviszályokat szítani, mikor van ellenség, akivel harcoljunk. Egyébként is – fordult Glienni felé örökké csábító tekintetével és megérintette a kezét. – A mi szerelmünk nem is végződhetne máshogy.

   Egy pillanatra elhitte, hogy minden rendben. Ott volt Ulrich a nagy barna szemeivel és a megnyugtató hangjával. Nagyon, de nagyon szeretett volna hinni neki. Férjhez megy Ulrichhoz és varázsütésre minden meg fog oldódni, de Szeráf visszahúzta a rideg valóságba.
   – Hallgass! Hol volt a nagy szerelem, amikor a vidéket jártuk? Hogy nézhetsz így a szemébe, miután annyi leánnyal bujálkodtál? Hogy vagy képes a tükörbe nézni? A legkevésbé sem érdekel téged Glienni! Hallgass ide! Előbb enyésszen lelkem a sivárban, minthogy őt melletted lássam!
   Glienni reményei tükörként törtek ezer darabra és amikor Ulrich szemeibe nézett, egyszerűen tudta, hogy Szeráf igazat beszél.
   – Szemenszedett hazugság – győzködte Gliennit a fiú. Egy része még szurkolt is neki, hogy sikerüljön. – Ő egy Gutcheld! Csak ócsárló szavai és hazugságai vannak! Esküszöm neked, én soha…
   – Ne hazudj – mondta messze szálló, mély hangján Antair. – Egy császárhoz nem méltó – tette hozzá, aztán sarkon fordult és elhagyta a termet. Senki nem állta útját, senki nem törődött vele.
   – Elég ebből! – vetett véget Daniil császár a hercegek viszályának. – Szeráf, távozz innen! A jelenléted nem kívánatos. Raduin, Wiese, készítsétek elő az esküvőt, sort kerítünk rá Aer szentélyénél amint készen álltok.
   – Máris? – kérdezte Glienni.
   – Máris – felelte apja, azzal elviharzott Helion mester és testőrsége társaságában.

   Mélyen belül az fájt a legjobban, hogy még arra sem méltatta, hogy előzetesen beszéljen vele. Csak állt ott, mint egy szobor, mikor Raduin megérintette a hátát, s elindultak a lakosztályába, ahol már két szolgálólány várta őt egy ezüstös csillogású menyasszonyi ruhával.
   – Raduin, én… – könnybe lábadt a szeme, folytatni sem tudta a mondatot.
   – Tudom – szólalt meg a férfi. Lehajolt és erősen átölelte a hercegnőt. – Tudom, hogy ez az egész hirtelen és zavaros, de ennek most meg kell lennie. Apád nem véletlenül teszi azt, amit.
   – De miért? Bármikor itt lehetnek!
   – Emiatt most ne aggódj. Bízz apádban! Tudja, mit csinál.
   – Te bízol benne? – kérdezte, de Raduin mester nem válaszolt. – Amit Szeráf mondott… te ott voltál velük mindvégig. Igaz? – kérdezte. A szívében már érezte, hogy igaz, de nem akarta elhinni. Csalódottan temette kezeibe az arcát. – Hogy szerethettem bele? – kérdezte jégcsap hangján.
   – Még fiatal. Csinál hülyeségeket, de ez most…
   – Hát ne csináljon! Ő nem csak egy átlagos fiatal, hanem egy herceg! Én minden egyes napomat a kötelességemnek szenteltem és sohasem tettem olyat, ami nem méltó egy Belyaev hercegnőhöz! Akkor őt mégis mi jogosítja fel erre? – kérdezte és zokogni kezdett. – A rohadt életbe! – suttogta, ahogy ismét kezébe temette az arcát.

   Az járt a fejében, hogy ennek a férfinak kell majd gyereket szülnie. Mi több, ha ma sor kerül az esküvőre, akkor sor kerül a nászéjszakára is és ez a gondolat minden másnál jobban megijesztette, még egy idegen hadseregtől is félelmetesebbnek tűnt.
   – Glienni, figyelj rám! Most erősnek kell lenned! – rázta meg kissé Raduin – Minden rendben lesz, nézz rám! Csak tedd, amit mondunk és megígérem, hogy holnap reggelre minden rendben lesz. Már mindent kitaláltam. Nem hagyom, hogy bajod essen, hallod? Csak nagyon kérlek, bízz apádban és bennem. Rendben? – tette kezét a fejére Raduin, s azzal elment, de Glienni túl volt már azon a koron, mikor Raduin mosolygott és utána minden rendben volt.
   Szolgálók jöttek. Sietve megfürdették őt, kifésülték és befonták derékig érő vörös haját. Ráadták az elegáns menyasszonyi ruhát, de ő csak testben volt jelen. A tükörbe nézett és mikor meglátta önmagát abban a ruhában, úgy érezte tökéletesen megérti, hogy miért fulladt hanyatlásba nagyhírű dinasztiája.
   Ahogy tizenhárom éves hajadonként ott állt a fehér ruhában, ráeszmélt, hogy ezen minden őse keresztülment. Mind úgy születtek, hogy az egész életük előre ki volt kövezve. Megszabták milyennek kell lenniük és mit kell tenniük. Noha nagy gonddal és körültekintéssel nevelték őket és mindent megkaptak amire csak vágyták, a sorsuk felől soha nem dönthettek. Ezért nem érte el a koronát édesanyja sem.
   Teljesen gondolataiba merült, szinte tudatában sem volt annak, hogy indulnak. Nem kellett sokat sétálniuk mire a szolgálók távoztak. Megértette, hogy miért. Itt vannak. Apja várta a szentély előtt, melynek folyosóján egy függönyt húztak fel, hogy megfelelő legyen a hercegnő belépője.

   A császár még csak át sem öltözött, de szemében a meghatottság nyomát vélte felfedezni, ahogy meglátta őt a menyasszonyi öltözékében.
   – Sajnálom, kislányom – mondta és legnagyobb meglepetésére elérzékenyült, a szemeit dörzsölte. – Tudom, hogy most ezt nehéz megérteni, de ez az egyetlen módja annak, hogy megvédjelek.
   – De… de én erre még nem állok készen!
   Egyikük sem tudott mit mondani. Apja arckifejezése mély sajnálatról és megbánásról árulkodott, olyan érzelmek futottak keresztül rajta amiket Glienni fel sem tudott fogni. Szinte ugyanabban a pillanatban egymásért nyúltak és szoros, meleg ölelésben fonódtak össze.
   – Sajnálom… – szipogott a császár. Glienni nem is értette mit sajnál igazán, de mindent megbocsátott neki egy pillanat leforgása alatt. – Sajnálom – néhány édes és megnyugtató másodpercig még erős karjai között tartotta, de az idő sürgette őket. Kibontakozott és lánya szemeibe nézve folytatta. – Azért választottam végül Ulrichot, mert tudom, hogy ő tetszett neked.
   – De apa, én már nem akarom őt! Teljesen kiábrándultam és…
   – Most jól figyelj rám! – szólt hozzá komolyabb hangon. – Már túl késő ezen változtatni. Nem kell elhálnotok a nászéjszakát, ha nem akarod, de nagyon fontos, hogy úgy tegyetek mintha megtörtént volna.
   – De… de ha nem tesszük meg az emberek tudni fogják. Megtudják…
   – A külsőségekkel te ne törődj! Atyád majd elintéz mindent. Az a dolga. Minden rendben lesz, meglásd – apja szemébe nézett és ismét megölelte. Mérhetetlenül hálás volt azért, hogy itt van és vigyáz rá. Amiért azt mondta minden rendben lesz.    – A hálótermetek előtt két király áll majd – fűzte hozzá a császár. – Ha bármi történik, csak kiáltanod kell értük és ha valaha bántani merészel téged, vagy megcsal, szólj! Apa megy és összetöri a nyeszlett kis testét!

   Ezt kénytelen volt megmosolyogni a varázs azonban hamar megtört. Képzeletében odakint tartották az esküvőt, a szoborkertben, mikor a nap a legmagasabb jár, ahogy a családjuk címere is mutatja. Jégszobrok vették volna körül őket, hóvirágok, és örökfűzek. Rengeteg ember lett volna jelen, de mindnek állnia kellett volna. Mikor pedig megcsókolja a férjét, madarak szállnak a magasba, s hatalmas lakodalmat ülnek utána. Elvárásait a helyszín, a hangulat, de legfőképpen a megjelentek törték össze.
   Tizenhat testőr, Raduin mester, Wiese és Helion mester alkották a vendégsereg gerincét. Rajtuk kívül még huszonegynéhány nemes úr és asszony volt jelen, akik a palota udvartartásához tartoztak. Mindnek félelem volt a szemében, sokan még rá sem néztek a menyasszonyra. Kivéve persze Ulrich Garmeert.
Roppant fess volt elegáns, fekete talárjában. Arca és szeme ragyogott.
   A szertartás rövid idő alatt lezajlott. Megcsúfolása volt Solsheim gazdag hagyományainak, minden rituális elemet kivágtak, Helion mester még hangosan meg is jegyezte a papnak, hogy siessen. Elhangzottak a házassági eskük, a végén a férj megcsókolta az arát, de senki sem ünnepelt. Azonnal egy rejtett, könnyen védelmezhető szoba felé vezették az ifjú párt. Lakoma helyett bujkálás várt rá, násznép helyett testőrök és királyok kísérték az útján.

   Torkán akadt a levegő, ahogy egy ott várakozó király kinyitotta az ajtót és bevezette az ifjú párt. A szobában egy gazdagon párnázott, hatalmas ágy volt, hófehér lepedővel. Sűrű gyertyafény világította be a szobát, amiben az ágyon kívül szinte semmi más nem is volt.
   Ulrich becsukta maga mögött az ajtót. Mosolygott. Feleségéhez lépett és rögtön megragadta a derekát. Meg akarta csókolni, de Glienni nem értékelte a gesztust. Kiszabadította magát a férfi karjaiból és mikor újra próbálkozott, nagy csattanással képen törölte.
   – Te hazug patkány! Tartsd tőlem távol a kezedet! Ki tudja merre járt korábban…
   Ulrich megtorpant.
   – A szolgálólányok miatt vagy dühös, akikkel együtt háltam? – találgatta Ulrich. – Azok muzsikok. Nem rendes emberek, mint te vagy én – mondta és rendületlenül közeledett Glienni felé, a bűntudat legkisebb jele nélkül.
   – Mi a fene bajod van neked? – lépett hátra kettőt, lábaival az ágy szélének ütközött – Az otthonomat bármikor megtámadhatják! Te pedig most akarsz szeretkezni velem? Eszednél vagy?! Mindenki, akit szeretek meghalhat ma este! Erre a legfontosabb most ez? – mutatott körbe kínjában röhögve, mint aki megőrült. Fehér ruhájában, frissen kötött házasságával egy hitvesi ágy mellett. El sem tudta hinni.

   Ulrich arckifejezése nem változott, tekintetébe azonban valami idegen ragyogás költözött. A nagy, barna szemek, amik oly végzetesen megigézték, hideggé váltak akár a legfagyosabb téli éjszaka.
   – Te vagy az, aki nem érti, mi folyik itt. A lázadók nem a palotáért jönnek, hanem érted. Te vagy a kulcs az emberek szívéhez és hűségéhez. Ha elfognak téged mielőtt elhálnánk a nászéjszakát, akkor ők fognak férjhez adni egy maguk közül valóhoz és megszabadulnak tőlem. – Ulrich eltorzult mosolyra fakadt, ami elárulta, hogy pontosan annyira retteg, mint a hercegnő. – Az a nagy helyzet kedves feleségem, hogy a birodalom és a túlélésem kulcsa a lábad között van és ide is fogod adni nekem akár akarod, akár nem.
   Ulrich egészen közel lépett hozzá, Glienni pedig nem tudott hátrálni tovább. Megbotlott az ágy szélében és hanyatt vágódott a puha paplanok között. Mire feleszmélt, Ulrich már rajta feküdt és súlyával kényszerítette mozdulatlanságra. Szabadulni próbált, közben üvöltözött Ulrichhal, hogy azonnal hagyja abba, de a férfinak arcizma sem rendült.
   – Tudtad, hogy az egész csupán egy verseny volt! – erőlködött Ulrich, miközben megszabadult ingétől. A leányt megbénította a vadság, amivel lehámozta ruháját. Borzasztóan félt, erőtlen volt és egy olyan undorító érzés költözött a szívébe, amitől soha nem is tudott megszabadulni. – Megnyertelek! – mondta Ulrich és kezével már bimbózó melleit fogdosta. – Az enyém vagy!

   Glienni látta a szemeit. Ez nem csak a férfi életéről szólt. Élvezte, amit csinált. Érezte a combjának dörzsölődő vad és lüktető férfiasságot. Megpróbálta hívni a nument, de az nem válaszolt. Érzelmei túlságosan letaglózták és erőtlen volt Ulrich ellen, aki combjai közé csúsztatta egyik kezét és a másikkal befogta a száját.
   A félelem uralmat nyert rajta, úgy érezte nincs menekvés. Ulrich letépte vékony, elegáns menyasszonyi ruháját, szabadon hagyva félszeg melleit és amikor ajkaival a mellbimbókhoz ért, feldolgozhatatlan undor és kétségbeesés temette maga alá a hercegnőt. Kiáltott és sikított, de mindhiába. Nem jönnek az őrök, nem jönnek. Hol vannak már?!
   Rúgkapált, ahogy csak bírt. Minden erejével próbálta akadályozni, de csak késleltetni tudta az elkerülhetetlent. Ulrich kioldotta övét és felfedte duzzadó hímvesszőjét, mely lándzsaként meredt a levegőbe. Először látott ilyesmit és soha életében nem volt még ilyen rémült. A kétségbeesés szélén azonban különös gondolat jutott eszébe. Rögtön azelőtt, hogy először látta Ulrich arcát, arra gondolt, mit kap az áldozatért cserébe? A válasz a szeme előtt volt.

   Ezt. Egy állatot. Szenvedést és erőszakot. Valami eltört a szívében. Végérvényesen és helyreállíthatatlanul. Feladott mindent. Nullára írta mindazt, ami korábban bármilyen jelentést is hordozott. Tökéletes bizonyossággal látta helyzetét. Ezt jelenti Belyaev-Elin hercegnőnek lenni. Ő olyasvalaki, akinek parancsolni lehet. Akinek eldöntik előre az egész életét, aki arra jó, hogy egy világot irányítsanak általa, akit megerőszakolhatnak. Aki egyszer szül egy kislányt, ki talán keresztülmegy ugyanezen. Ez az utolsó gondolat minden másnál jobban elborzasztotta és a harag színeivel festette át kétségbeesett szívét. Olyan hatalmat hozott magával, amit korábban még nem érzett soha.

   – TAKARODJ INNÉT! – hallatott velőtrázó sikolyt, a levegő pedig felrobbant közöttük. A robbanás ereje őt is az ágy végébe taszította és megsebezte, de Ulrich lefordult a hitvesi ágyról, teste a falnak csapódott, ahová beverte a fejét és kábán, szédelegve forgatta diszorientált tekintetét.
   A robbanás olyannyira erős volt, hogy még az ajtót is kidöntötte. Királyok persze sehol sem voltak. Ulrich végül nagy nehezen talpra állt, de Glienni továbbra sem mozdult. Figyelmét egy közeledő alak vonta magára. Megkönnyebbülten ismerte fel Szeráf gyémántszemeit. Ruhája véres volt, homlokán vágott sebet ejtettek melyből vér csöpögött, kezében éles tőrt tartott. Ulrich még észrevette őt. Szeráf arca volt az utolsó, amit életében látott. Shafenhaul hercege jóleső kegyetlenséggel, egy szó nélkül hasította fel a torkát. Ulrich keze megragdta a csuklóját, mire Szeráf a csuklóját is megszúrta. Azután Ulrich Garmeer holtan csuklott össze a padlón. Glienni fújtatott s még mindig nem tudta levenni a szemét Ulrich testéről. Arra számított, hogy bármelyik másodpercben magához tér és folytatja.

   – Jól vagy? – kérdezte Szeráf. Közelebb lépett a hercegnőhöz, aki ösztönösen hátrált az ágytámla felé.
   Szeráf félt újabb lépést tenni az irányába, aztán meglátta Glienni meztelen felsőtestét és széttépett ruháját. A szobában lévő függönyt tépte le és azt adta oda neki hogy eltakarhassa magát, mely után visszanyert egy kicsit emberségéből és megértette, hogy Szeráftól nem kell tartania.
   – Nem foglak bántani. Hallasz? – merészkedett oda óvatos, lassú léptekkel. – Vége van. Halott.
   Glienni bólogatott, de továbbra sem bírt megmozdulni.
   – Figyelj a hangomra, rendben? Meg kell nyugodnod. Mély levegő be – mondta és Glienni utána csinálta. – Lassan kifúj. Még egyszer. Úgy. Már nem bánthat, de azonnal menekülnünk kell! A lázadók már itt vannak!
   – Akkor… mennünk kell… – motyogta magának, majd egy hirtelen gondolattól visszatért belé az élet. – Segítenünk kell a csatában!
   – Glienni… a csatának már vége van. Ami most történik, az tisztogatás.
   Glienni nagyot nyelt.
   – Hová megyünk? – kérdezte alig hallható hangon, kiüresedett arccal.
   – Az Üvegváros felé. Élnek ott rokonaim, segítenek nekünk.
   – Induljunk! – bólintott és eltakarta testét a függönnyel.

   Kifelé indultak a szobából, elhaladtak Ulrich teste mellett. Glienni nem tudta csak úgy otthagyni, önkéntelenül is oldalba rúgta a holttestet. Aztán még egyszer és még egyszer, újra és újra, amíg Szeráf meg nem ragadta a vállait, s elvonszolta onnan.
   – Valamit meg kell ígérned nekem! – fordult hozzá komolyan a fiú – A látásommal ki tudlak vinni innen, de nem lesz egyszerű. A lázadók már keresnek téged. Úgy kell mozognod, ahogy én mozgok. Nem állhatsz meg egy pillanatra sem és úgy kell tenned, ahogy mondom!
   Egy bólintással reagált, majd megérintette a fiú kezét.
   – Szeráf… köszönöm.
   A fiú szélesen elmosolyodott.
   – Még nem vagyunk kint a vízből. Majd akkor hálálkodj, ha magunk mögött hagytuk ezt a világot – mondta Szeráf és kihúzott egy tőrt az öve rejtekéből. Odaadta a hercegnőnek. – Ha elbuknék. Rejtsd el jól – utasította.
   A függöny rejtekébe dugta a fegyvert. Az acél kellemetlen, hideg érintésétől kísérve indult el.

   Szeráf lassan, lopakodva lépte át a küszöböt. Glienni követte volna, de azonnal elakadt a szava. A két őr saját vérébe fojtva feküdt a padlón. Szeráf rájuk sem nézett. Lassan, feszülten haladtak előre. Gyakran megálltak a folyosókon, hogy megvárják, míg valaki elhalad, vagy elbújtak egy helyiségben. Szeráf remekül vezette, de aztán hirtelen megállt. Mikor Glienni körülnézett, látta, hogy előttük egy ismeretlen alak sétál. Alacsony, tejfehér bőrű férfi volt, egykezes fejszét szorongatott.
   Szeráf egy macska sebességével ugrott előre, testét koszoszöld numen vette körül és teljesen elrejtette őt. Alakja elmosódott, szinte láthatatlan volt. Elképesztően gyors mozgással, a padlón csúszva kerülte meg a férfit. Mire az észrevette a herceget, már késő volt. Szeráf egy tőrt tolt fel az álla alá, s a férfi holtan rogyott össze.
   – Tovább! – mondta Szeráf, s a hercegnő követte miközben ámulva nézte a pillanatokkal ezelőtt még lélegző alakot.
Szeráf látásának hála sikerült elkerülniük a lazadók csapatait és nagy üggyel-bajjal kijutottak a szoborkertbe, melynek nagyrészét lerombolták a csatában. Szeráf vissza sem nézve vezette de megérezte, hogy a lány megállt, ezért visszafordult.
   Glienni csak még egyszer, utoljára látni akarta az otthonát, de amit látott, csak még tovább tetőzte fájdalmát. A palota lángokban állt, a falakról ezüst-vörös zászló lobogott, rajta a Világfát tűztől védő kézekkel. A palota legtetején pedig erőtlenül, kiszögelve lógott egy holttest kiszolgáltatva az üvöltő szélnek. Őfelsége, Daniil Belyaev-Elin császár volt az.

   – Glienni… – suttogta Szeráf, de a hercegnő nem hallotta.
   Szótlanul bámulta apja holttestét és semmi mást nem érzett, csak kínzó ürességet és azon gondolkozott, miért történik mindez. Hogyan történhetett ez meg? Hol van Wiese? Hol van Raduin?
   Szeráf zökkentette ki kissé, a vállára tette a kezét.
   Szeráf a távolból lázadók egy csapatát érezte, ezért berángatta az egyik vörös-ezüst zászló által eltakart sötét folyosóra. Már egy másik kertben jártak, Glienni mégis apja holttestét látta maga előtt. Szeráf gyakorlatilag csak vonszolta magával, majd tartott egy pillanatnyi szünetet, hogy látásával kémlelje a nument. Nem érezte meg az alakot, aki végül megtalálta őket. Ez a különbség egy egyszerű ember és egy király között. Raduin mester állt velük szemben.

   – Hová viszed a hercegnőt, Szeráf? – kérdezte kifürkészhetetlen hangon.
   – Maga mit keres itt? A császár… – kék szemében düh és értetlenség lángja csillant. – Maga is velük van.
   Gliennit letaglózta a feltételezés, ellenkezett a gondolat ellen. De ha hűséges maradt, akkor mit csinált itt a palota legerősebb harcosa miközben az urát nyilvánosan kivégezték és megszégyenítették. Ki lett volna képes a templom királyaival és Helion mesterrel végezni, ha nem ő? Egyértelművé vált minden.
   – Hogy voltál képes elárulni a saját uradat, te hűtlen kutya? – kiáltott rá Szeráf. – Te és Wiese örökké a sivárban fogtok aszalódni!
   – Meg is érdemlem – hajtott fejet búskomoran Raduin. – Én elfogadtam ezt az árat.
   – Raduin… – szólalt meg Glienni. Lassú, fakó lépésekkel közeledett szeretett tanárához, akár egy marionettbábú. Hangja élettelen volt. – Ez a te műved? És Wieséé?
   Ez volt a töréspont. Mindennél jobban fájt. Képes volt átölelni. Együtt sírt vele. Azt mondta, hogy szereti. Jobban szereti, mint az egész világot és ő elhitte. Mindig őszinte. Végtelenül gerinces. Példakép. Apa helyett apa. Áruló. Hazug.
   – Annyira sajnálom! Személyesen ölöm meg azt, aki meggyalázta apád holttestét, esküszöm! – fogadkozott. – Ez mindannyiunknál nagyobbra nő – mondta és átölelte a leányt, aki csak állt ott üveges szemekkel és mozdulatlan testtel. Nem ellenállt, de nem is viszonozta az ölelést. – Úgy szeretlek, mintha a saját lányom lennél és nem bírom elviselni, ahogy tönkretesz téged a sorsod, éppúgy mint édesanyádat. Őt is ugyanúgy szerettem és… tennem kellett valamit, meg kell értened! – mondta elcsukló hangon. Raduin pityergett, de Glienni nem hallotta egyetlen szavát sem, csak valami tompa, távoli zúgást a fülében.
   Szeráf szeretett volna cselekedni, de túlságosan félt a királytól. Aztán hirtelen, ólomláncok estek le a válláról. Raduin megszólalni próbált, de helyette vér futott ki szájából. Szemei szánni valóan elárultak voltak, pont olyanok, mint a gyilkosáé.
   Glienni észrevétlenül elővette a tőrt és hátulról szíven szúrta Raduint. Üveges szemekkel, érzelem nélküli arccal ölte meg tanítóját, akit tisztelt és szeretett. Hátralépett, hogy Raduin elnyúljon. Erőtlen jobb karját levette a válláról, s hallotta, ahogy könyökpáncélja csattan a kövön. A lány fel sem fogta igazán mit tesz. Azok után, ami eddig történt, minden valóságérzete megszűnt.

   Zöld szemeit Szeráfra emelte, majd visszacsúsztatta a véres tőrt a testére terített függöny rejtekébe. Meg sem törölte. A fiú bólintott, s ezúttal sokkal lassabban haladtak. Ám a megpróbáltatásoknak még messze nem volt vége. Csodával határos módon átnavigáltak a már ünneplő, himnuszokat éneklő győzteseken és eljutottak arra a hegyszirtre, ahol Szeráf egy rokonának várnia kellett volna őket. Valóban volt ott egy alak két griffmadár pórázát szorongatva. Fehér köpenyt viselt. Jelenlétéből hihetetlen, ismeretlen erő sugárzott, pedig mindketten jól ismerték ezt az embert. Wiese Draco volt az. Lábainál egy halott, szőke hajú fiú hevert, aki nem sokkal lehetett idősebb tőlük. Wiese mellől hamarosan előbukkant egy másik alak, aki elijesztette a repülő állatokat. Antair sziklaarcát világították meg a lángok.

   – A hercegnő is megvan végre – szólalt meg Antair. – Teljes a győzelmünk.
   – Valóban – Wiese hangjában is megbánás bujkált, de Raduinnal ellentétben, ő nem hagyta, hogy ez az érzés elvakítsa. – Biztonságba viszem.
   – Várj! – emelte fel a kezét Antair. – Ez az én felelősségem.
   – Mi szükség volt megölni… – motyogta halkan, érthetetlenül Szeráf, ahogy halott rokonára nézett. – Ti démonok, mit akartok tenni vele?
   – Nem fogjuk bántani – felelt őszintén Wiese.
   – Ennél jobban nehéz is lenne! Nézzétek meg jól! – kiáltott rájuk és a hercegnőre mutatott – Tönkretették! Egy ártatlan, kedves, fiatal lány volt és ti tönkretettétek! Csak a legjobbját akarta nyújtani mindenkinek, csak egy kis szabadságra vágyott! Mit akartok tenni vele ezután? Mi ért meg ennyit?! Válaszolj, Antair!
   – Solsheim – felelte habozás nélkül. – Milliónyi hasonló kislány és kisfiú élete és boldogsága. – Egy tucat lépésre állt meg Szeráf előtt. Numen vette körbe alakját. – Túl magasra építettétek kastélyaitokat. Nem látjátok onnan a titeket körülvevő világot. Nem ismertek nélkülözést. Éheztél már valaha, Szeráf? Úgy igazán? Ismered az érzést, mikor a gyomrod felemészti önmagát és üressége a pusztulásoddal fenyeget? Tudod, te milyen keservesen tud sírni egy csecsemő, akinek nincs mit ennie? Persze, hogy nem – vont vállat groteszk mosollyal az arcán – Azt sem tudod, hány falu, város égett porig pontosan úgy, mint ez a palota. Elégtek és ti semmit sem tettetek. Még csak újjá sem építettétek. Nem vagytok érdemesek a hatalomra és megérdemelitek a sorsotokat. Képmutatók vagytok és a szászszorosát is megfizetném ennek az árnak, csakhogy változtassak ezen.

   Ahogy Wiese hallgatta őt, úgy döntött, hogy rábízhatja a dolgot Antairra. Egy szempillantás alatt a herceg mellett termett. Világosan, ellentmondást nem tűrően fogalmazott.
   – Figyelni foglak és Glienninek haja szála se görbüljön!
   Miután befejezte mondandóját, kék köddé vált és elillant a messzeségbe. Szeráf felkészült a küzdelemre és felöltötte homályos folyamát, amikor ijesztő és zavaros energiát érzett Glienni irányából. A hercegnő teste körül vad, fehér numen jelent meg, sokkal több, mint amekkorát el tudna viselni. Nem hagyhatta, hogy haragjában Gyomorszájon ütötte a lányt és a légzésével együtt a folyamát is megtörte.

   Mire visszafordult Antair felé, a muzsikherceg már megidézte géniuszát. Jóval a feje fölött, a magasban, egy óriási, mesterséges nap ragyogott. A nap közepéből sárga fénycsóva zúgott el az égből eleresztve, amit Szeráf még időben ki tudott kerülni. Alakja elmosódott, ahogy elrugaszkodott, s tőröket hajított Antair felé, de ő pajzsot emelve a numenből megállította mindet. Szeráf próbálta lopni a távolságot, mikor a mesterséges nap borzalmas erővel sújtott le rá. Jó pár másodperccel előre látta a támadást és csak ezért élhette túl. A mesterséges nap öt méteres sugárban mindent elpusztított.
   Hosszú percek feszült küzdelme után, Szeráf meglátta az esélyt és átgaloppozott a lesújtó fénysugarak halálos áramlatán. Közel került és felkészült, hogy leszúrja Antairt, de a muzsikherceg sárga nument villantott fel a kezében és abból egy kalapács alakját formázta meg. Azzal állította meg a torkának szegeződő acélt. Szeráf elejtette a tőrt, de másik kezével el is kapta a fegyvert és megvágta Antair hasát. Újra támadott volna, de nem számított arra, hogy a herceg kezéből eltűnik a kalapács, s alakja megváltozva, kötélként szorítja össze testét. A sárga numen a testéhez szorította karjait, megláncolta őt. Antair tett két lépést hátra, Szeráf pedig akárhogy is próbált szabadulni, minden hasztalan volt. A mesterséges nap lesújtott rá és elszenesítette fiatal testét.

   – Szeráf! – üvöltötte Glienni és levegő után kapkodva, útközben orra bukva odasietett.
   A fiú teste a felismerhetetlenségig szétroncsolódott, csak a csontváza maradt meg.
   Glienni érthetetlen félszavakat suttogott összetörten a levegőbe. Egész testében remegett és zokogott. Még el sem tudott búcsúzni Szeráf maradványaitól. Wiese teleportált mellé és egy szempillantás alatt elragadta őt egy fényes, súlyos ajtó által bezárt szobába. Utána azonnal eltűnt.
   Glienni ott sírta álomba magát. Innentől kezdve fogolyként élt saját otthonában és tizenhárom év telt el, mire a Világfa kiválasztotta őt.