Aüéra

   „Vezetőjükkel együtt negyvennégy kiválasztott nyert bebocsátást Aüéra szent városába, ahol megismerték a numen misztériumát és felkészültek az előttük álló harcra. A Napszülték kegyelméből tudomást szereztek a szefirák létezéséről és megismerték a kiválasztottak küldetését. Az Ezüst Királynak pedig még ennél is többet tanítottak. Elsajátította a megfigyelés csendes művészetét és megismerte a Sharleih igazi jelentését.” [A Ya’lane százegy meséje.]
 
   Uriel rövid idő alatt megkedvelte ezt az Utregarba hajnal módjára beosonó és tovatűnő várost, amit rögvest el is kezdett felfedezni. Elsőként azt tanulta meg, hogy a szent város sohasem alszik. Madárdal, károgás, bömbölés és patadobogás együttese kísérte az útját bármerre is járt. Vendéglátójukon kívül itt senkinek nem volt háza. A város területe egyszerre volt mindenkié és senkié, ahogy azt a természet megadta. Az őslakosok a szabadban ettek, futkároztak, játszottak és válaszoltak a természet hívásának. Egyszerre érezte kaotikus, zabolátlan képtelenségnek és mégis hívogatóan, végtelenül szabadnak. Az itt létnek megvoltak a nehézségei is. Borzasztóan könnyű volt eltévedni. A levegőben lévő összes sziget, valamint az égi királyok játékszerei is folyamatos mozgásban voltak. Olykor úgy tűnt még az erdők is változtatják helyüket, mintha szándékosan arra menne ki a játék, hogy az irányok és az úti célok elveszítsék jelentőségüket. Szokatlan volt a meztelenség is, ami Lilestra szerint hozzátartozott a hely szellemiségéhez, bár Uriel saját fedetlenségét még mindig lazábban kezelte, mint a nőét.

   A reggelt, mint általában, sétával kezdték. Lassan, de biztosan, minden nap egy kicsit tovább haladva fedezték fel a várost. Ma nagy kincsre bukkantak. Egy rozoga téglafalra emlékeztető domb oldalában gondosan elrejtett barlangokat találtak. A fejüket lehúzva be tudtak jutni, ahol fakó, szilvakék fényekkel bevilágított tágas teret találtak. Tele volt állatokkal, de mindegyikük pihent. Itt nem volt játék, hangoskodás és a város zaja is csak alig hallatszott be. Hamar távoztak, nem akarták megzavarni az itt lévők nyugalmát, de Uriel elhatározta, hogy később visszatér ide és végre tisztességesen kialussza magát.

   A fennsíkra vezető meredek, mohafödte út felé tartottak. Uriel figyelmét egy égi király vonta magára. A bálna egész egyszerűen megállt a levegőben és a legkisebb erőfeszítés jele nélkül egy fa mellett lebegett. A lombok közül hosszúcsőrű, tarka madarak rajzottak ki, s lakmároztak az óriási teremtmény testét ellepő bogarakból és élősködőkből. Olyannyira elmélyülten figyelte a látványt, hogy csak Shohin keze tartotta vissza őt attól, hogy elüsse egy hatalmas, elhaladó csorda. Leginkább őzhöz hasonlítottak, de lábaik groteszk módon izmosak és hosszúkásak voltak. Patájuk alatt porzott a talaj, fejük nyak nélkül kapcsolódott törzsükhöz. Jódarabig eltartott mire feszes vágtájuk végre tovatűnt és folytathatták az útjukat, de csak Uriel lépett előre, Shohin hátra maradt és kifürkészhetetlen tekintettel bámult utánuk.

   –  Vágyat érzek csatlakozni hozzájuk – mondta.
   Uriel megértette őt. Tudta, hogy barátja négy lábon jobban szeret mozogni, de mióta a városba értek, nem változott át. Leginkább azért, mert Lilestra megtiltotta neki, hogy vadásszon és oroszlán alakjában nem tudta volna legyőzni a természetes késztetést. Sőt, ami azt illeti, azt ették, amit a királynőtől kaptak és hús eddig még nem került eléjük. Shohin számára ez valóságos tortúra volt, de túlságosan jól nevelt volt ahhoz, hogy ezt vendéglátójuknak is szóvá tegye.
   – Kíváncsi vagyok, hogy utol érnéd-e őket – morfondírozott Uriel.
   – Igen – mosolygott rá azonnal az oroszlán-ember éhesen. – Utolérném őket, bizony. Akkor beleharaphatnék… – folytatta mély hangon, miközben a nyál összefolyt a szájában. – Érezni akarom, ahogy a fogam utat tör a bőrön át és belemélyed az alatta lévő húsba… a friss vér ízét a nyelvem hegyén. A hús meleg és porhanyós lesz egy jó hajsza után.
   Uriel már attól tartott, hogy tüstént oroszlánná változik és a nyomukba ered ezért szólongatni kezdte barátját. Megrázta a vállát és elindultak, de Shohin szeme gyakran az üres útra pillantott és vágtázó prédáról álmodott.
   – Jól vagy? – kérdezte Uriel, miután megbizonyosodott róla, hogy megszerezte a barátja figyelmét.
   – Igen, persze – mondta nagyot sóhajtva. – Csak az ösztönök. Se préda, se nők… nem való ez nekem, Uriel – sopánkodott.

   Miután visszaértek a fennsíkra, Lilestra tálalta a reggelit. Ahogy a királynő letette az ételt, Puffancs már meg is érkezett és közösen elfogyasztották a magokból, bogyókból és gyümölcsökből készült reggelit, majd Uriel és Shohin követte a királynőt a fennsík szélén lévő tisztásra, ahol a folyam művészetét gyakorolták.

   Csak azért mert az oldalára tudta idézni a nument, még nem lett annak mestere. Lilestra arra tanította őket, hogyan irányítsák megfelelően az energia folyamát. A gyakorlás során Uriel arra összpontosított, hogy minél lassabb tempóban folyjon rajta keresztül az energia, hiszen már az első alkalommal tapasztalta, hogy a numen percek alatt elhagyja őt és ő kimerült kábulatban marad utána.
   Kényelmetlen lótuszülésben ültek, meztelenül, csukott szemmel. Puffancs a kiválasztott vállán mozdulatlan és tétlen módon vett részt az edzésben, mintha ő is saját erejét igyekezne felfedezni. Talán három perc sem telt el, de Uriel máris izzadni kezdett, izmai megfeszültek és érezte, hogy nem bírja már sokáig. Lilestra ekkor utasította őket, hogy nyissák ki a szemüket. A kiválasztott először Shohinra nézett, s a kettejük közti különbség jól látható volt. Shohin folyama aranyszín volt és ritkás. Nyugodt és lassú ütemben ölelte őt körül. Tökéletes ellentéte volt Uriel erejének. A körülötte folyó fekete energia jóval sűrűbb volt és vad, fenyegető jelenlétet hordozott magával.

   Lilestra intett, hogy elég lesz, de saját folyamát továbbra is fenntartotta. Makulátlan volt. Rózsaszín árnyalatban játszott, akárcsak a haja. A numen hajszálcsíkjai oly lassan folytak rajta keresztül, mintha esőcseppek lennének az üvegen. Földöntúli nyugalmat és békét árasztott. Tökéletes összhangban élt az egész várossal. Gyakran még a madarak, mókusok és menyétfélék is köré gyűltek, helyet foglaltak testén, de Lilestra sosem zavartatta magát emiatt.

   – Továbbra is óriási feszültség van benned – nézett kék szemeivel Urielre. – Mintha meg akarnál tagadni valamit, vagy valakit.
   – Tudom – sóhajtott Uriel lehajtott fejjel, miközben lihegett egy sort. A folyam használata ugyanúgy kimerítette mintha mérföldeket futott volna. – Nehéz és megterhelő napok vannak mögöttem. Azt hiszem, szükségem van egy kis nyugalomra, hogy helyre rázódjak.
   Lilestra válaszolni készült, de végül csendben maradt. A fennsík túloldalán egy embert pillantott meg és hirtelen felderült.
   – A nyugalom nem nevel jó kiválasztottat – hallotta Uriel egy férfi halk, marcona hangját a háta mögül, s hitetlenül fordult irányába.

   A döbbenettől felpattant és tett két lépést hátra, ugyanis ráismert Gabrielre. Ezúttal a férfi nem viselt ruhát, a helyi szokásoknak megfelelően ő is meztelen volt. Teste erős és kimunkált volt, de meglátszott rajta az idő. Szőrös mellkasa és hasa számtalan sebhelynek biztosított rejtekhelyet. Simára borotvált feje és sűrű fekete szakálla csak még jobban megerősítette megjelenésének marcona és erélyes jellegét.
   Urielt hirtelen a harag és a zavartság érzése támadta meg.

   – Te rohadék… – szólt gondolkodás nélkül és önkéntelenül is tett egy lépést Gabriel felé.
   – Látom épségben megérkeztél és jobban vagy – felelte fanyar, kárörvendő mosollyal, ami feldühítette Urielt. Nem ébredt rá, de minden dühöt, amit az erdőben, a templomban és legfőképp abban a sötét barlangban érzett, Gabrielre vetített ki. Fekete folyama hamarabb megjelent körülötte, minthogy ráeszmélt volna. – Nocsak, már folyamod is van. Mondjuk elég pocsék.

   Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A kezét ökölbe szorítva, fogait csikorgatva támadt Gabrielnek, de a király olyan gyorsan lefegyverezte őt, hogy Uriel észre sem vette mi történt. Az egyik pillanatban még előtte volt, a következőben pedig már nem és erőtlenül, a numentől és az őt vezető haragtól megfosztva zuhant a föld felé, ahonnan jó pár percig nem is tudott felállni. Gabriel nem tulajdonított neki további jelentőséget, rögtön Lilestra felé vette az irányt.

   – Remélem nem okozott sok gondot. Nem egy jól nevelt gyerek.
   – Dehogy – válaszolt a királynő csukott szemekkel és megfedte Gabrielt. – Ne bánj vele ilyen keményen. Túl kedves ahhoz, hogy rosszakaratú legyen, gyereknek pedig már idős.
   – Én az ő korában már király voltam.
   Lilestra kicsit sem tűnt meglepettnek, helyette az orrára koppintott, ahogy odaért hozzá.
   – Akkor szerencsénk, hogy ő nem te vagy. Elég nekem belőled egy is, bőven – mondta játékosan. A királynő és a király összeölelkezett, majd Gabriel hosszú csókot lehelt Lilestra szájára, aki erősen megragadta a vállait. Csak miután szétváltak fordított a frissen megérkezett király bármilyen figyelmet is Shohinra.

   – Lássuk csak – pödörte meg szakállát. – Te biztosan Shohin vagy.
   Shohin azonnal haptákba vágta magát és illedelmesen fejet hajtott. Meglepte, hogy Gabriel ismeri a nevét. Azért illedelmesen bemutatkozott, Gabriel pedig viszonozta a gesztust.
   – Azért van itt, hogy tanítsa Urielt? – kérdezte aztán.
   – Részben, de ez a hely a menedékem és az otthonom, mert ide húz vissza a szívem – felelte, Lilestra pedig szemét forgatva elmosolyodott mellette.
   – E… engem is tanítana? – kérdezte Shohin, remegéssel a hangjában.
   – Persze – vont vállat Gabriel nemtörődöm módon. – De most szeretnék kettesben maradni Lilestrával, ha megbocsátasz.

Shohin csak biccentett és odébb állt, a két király pedig kézen fogva távozott a fennsíkról kivezető egyetlen ösvényen, otthagyva a két kiválasztottat.
   Shohin ezért Uriel mellé szegődött, aki még mindig a földön feküdt. Eszméletlen volt, Puffancs hiába csipkedte a fülét, a sötétség gyermeke csak hosszú percekkel később reagált és mikor végre magához tért, arra sem emlékezett, hogy pontosan mi történt vele. Erős viszketést érzett nyakszirtjén és amikor vakarni kezdte, áramütéshez hasonló, erős bizsergés futott végig a testén ami majdnem ismét ájulásba taszította. Kábán, a valóságból kiesve érdeklődött arról, hogy mi történt.

   – Megtámadtál egy királyt – tárta szét karjait értetlenül Shohin. – Mégis mire számítottál?
   – Tényleg! – csapott a homlokára, majd egy nyögés kíséretében végighúzta tenyerét arcán.
   – Miért csináltad? Ugye tudod mi történt aznap éjszaka, amikor abban a barlangban voltál? – kérdezte, Uriel pedig bólintott. Géel tébolyának még hátrahagyott nyomait is rossz volt látni. – Akkor gondolkozz egy picit – guggolt le vele szemben az oroszlán-ember és szigorúan tekintett Urielre aranyló pupilláival. – Szerintem nem véletlenül hagyott ott téged, hanem nagyon is tudta mit csinál és a Napszülte sem rosszindulatból vitt oda. Nem tudom észrevetted-e, de másnap reggel, amikor találkoztunk, én nem voltam éhes. Akár velem is találkozhattál volna aznap éjjel. Erőtlenül, sérülten.

   Uriel egy pillanatra megremegett. Sóhajtott és fáradt, nehéz hangon szólalt meg.
   – De akkor is… nem lehetett volna annyit mondani, hogy: „Hé! Be fogunk dobni éjszakára egy feneketlen barlangba, össze ne szard magad!”  – rázta meg a fejét – Értem én. Gabriel megmentett, de a fenébe is! Tényleg olyan kicsi és jelentéktelen vagyok, hogy nekem ezeket még el sem kell mondani? Mióta a Világfán vagyok, a dolgok csak úgy megtörténnek velem a semmiből. Figyelmeztetés nélkül, magyarázat nélkül és nekem nincs semmilyen befolyásom felettük. Nem érzem úgy, hogy ura lennék a végzetemnek – hajtott fejet.

   Shohin egy darabig töprengett, majd így szólt:
   – Hiszel a sorsban?
   Uriel felnevetett.
   – Sosem volt hozzám kegyes, úgyhogy nem szeretnék. És te? – kérdezte.
   – Én személy szerint hiszek a sorsban és úgy gondolom, hogy gyakran sodor minket oda, ahol nem szeretnénk lenni. Olyan kihívásokat akaszt a nyakunkba, amikkel látszólag nem tudunk megbirkózni. Viszont hiszek abban is, hogy a sors nem csak a nehézségeket adja nekünk, hanem azt is, amivel le tudjuk azokat győzni. Szerintem a mi találkozásunk is sorsszerű volt.    Ahogy az is, hogy a törzsem nyom nélkül eltűnt. Tudod én akkor… tényleg nagyon féltem, de amikor találkoztunk, úgy gondoltam a sors végül segítséget küldött nekem és ez megnyugtatta a szívemet – mosolygott kedvesen Urielre. – Te úgy gondolod, hogy neked nem küldött semmilyen segítséget?

   Uriel nem mondott semmit. Barátjára nézett, majd a mellette helyeslően csipogó Puffancsra, végül a gyűrűjére. Nagyot sóhajtott és meghajlott bölcsessége előtt. Aznap este már nem találkoztak Gabriellel, sem Lilestrával és Uriel nem is mozdult ki a fennsíkról. Helyette igyekezett megpihenni és helyre rakni az érzelmeit, hogy másnap reggel neheztelés nélkül, nyugodtabb szívvel kezdhesse újra az edzést.

  Másnap reggel Shohin ébresztette föl egy kiadós alvásból. Nem érezte magát fáradtnak, hamar talpra szökkent és megcsodálta, ahogy az erős nap sugarai fényözönnel és jóleső tavaszi melegséggel borítják el a várost.

   – Hogy érzed magad? – kérdezte Shohin.
   – Jól – felelte határozottan és úgy érezte, hogy testileg-lelkileg teljesen készen áll a mai edzésre.
   Lilestra későn kelő volt, még akadt némi szabadidejük. Szokás szerint elindultak sétálni, de amint rátértek az ösvényre, Gabriel jött velük szembe, egyedül. A király megkérdezte őket, hogy készen állnak-e és elégedett volt a határozott válaszokkal. Uriel bocsánatot kért tőle amiért tegnap megtámadta, de Gabriel még csak tudomásul sem vette a bocsánatkérést. Helyette tíz perc légzőgyakorlat következett, majd alaposan bemelegítették valamennyi izmukat.

   – Mivel fogunk kezdeni? – kérdezte Uriel. Izgatottan várta, hogy a mai napon vajon a numen mely rejtélyével ismerkedik meg.
   – Futás.
   – Ne… – szaladt ki a száján, de hiába.
   Nem tudta meddig futhattak, de a tüdejét kiköpte mire végeztek. A pihenj vezényszóra erőtlenül esett össze a földön. Shohin hasonlóan kimerült volt, Gabriel nem engedte neki, hogy négy lábon fusson, és mint kiderült, az oroszlán két lábon kifejezetten ügyetlenül mozgott. Miután Uriel visszanyerte uralmát légzése fölött, reménykedve tett fel egy kérdést.

   – És most? – kérdezte.
   – Fekvőtámasz.
   Addig kellett folytassák a gyakorlatot, ameddig a karjukkal meg sem bírták tartani súlyukat. Mikor végeztek és fújtak egyet, Uriel már sokkal óvatosabban kérdezett.
   – Most mi jön? – kérdezte ijedt hangon.
   – Látod azt a faágat? – mutatott a tanár egy szemmagasságban lévő, tömzsi kis fa ágára. Uriel igennel válaszolt. – Húzd fel magad rajta tízszer – utasította őt a király. Egyszer sem sikerült.
Csináltak még néhány gyakorlatot. Felülés, guggolás, lábemelés következett, majd a vállukon cipeltek súlyos köveket egy meredek ösvényen, felfelé. A végére úgy érezte mintha izmait betonból öntötték volna ki. Ismét Gabrielre nézett és kérdezni szeretett volna, de a szintén kimerült Shohin erősen a térdére ütött.

   – Meg ne merd kérdezni még egyszer! – mondta szemfogait kivillantva, de túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy vérszomjának súlyt tudjon adni.
   – Most ebédelünk – közölte mesterük a jó hírt, így hát visszatértek Lilestrához.
   Az ebéd finom volt, de Uriel egyszerűen húsra éhezett, a gyomra kívánta a kemény terhelés után.

   – Most nincs nálad hús? – kérdezte Gabrieltől könnyedén és olyasmit látott, amit korábban el sem tudott volna képzelni. A kopasz férfi teljesen elsápadt és valamennyi arcizma rémülten megfeszült. Úgy nézett tanítványára, mintha ezzel az egy mondattal halálra ítélte volna őt. Mellette, Shohin egyáltalán nem volt rémült, a hús szó hallátára összefolyt a nyál a szájában és képtelen volt bármi másra gondolni.
   – Most? – hallották Lilestra kedvesen csengő hangját, de amikor megfordult, látták, hogy eltorzult arcvonásai a gyűlölet és megvetés összes szólamán énekelnek. – Gabriel, te vadásztál nem igaz? – gyanúsította meg párját.
   – Dehogyis – mondta a király fapofával. – A fiú félholtra edzette magát, azt sem tudja mit beszél.
   – Ne hazudj nekem, te barbár! Tudom, mikor hazudsz! – üvöltötte le őt Lilestra, majd jó pár percig folytatta.
Shohin és Uriel sikeresen megmenekültek haragjától és óvatosan kiosontak. Gabriel nem volt ilyen szerencsés, s dühe kétszer olyan erővel csattant rajtuk. A délután folyamán úgy meghajtotta mindkettőjüket, hogy Urielnek még olyan izmai is fájtak, amikről azt sem tudta, hogy léteznek.

   Három napon keresztül edzették a testüket, csak a negyedik nap pihenhettek meg, akkor is csak azért, hogy Lilestra is tudjon foglalkozni velük.
   Uriel döbbenten tapasztalta, hogy kimerültsége ellenére sokkal jobban tudja irányítani a folyamát, noha nem is gyakorolta és legalább kétszer annyi ideig bírta fenntartani. Igazi jutalma az üres és kipihent elme volt. Az elmúlt három napban az evésen, alváson, edzésen és még több edzésen kívül még csak nem is gondolt másra. Ez jótékony hatással volt a numennel való kapcsolatára. Az ötödik napon viszont folytatódott a kemény kiképzés.

   Gabrielnek megvolt az a szokása, hogy látásra megítéli őket és ennek gyakran hangot is adott. Shohint például jól nevelt, tisztességes fiúnak tartotta, akinek egyetlen hibája, hogy folyamatosan alábecsüli önmagát és nem ismeri fel lehetőségeit. Urielnek általában csak a kvalitásokat sorolta, ami hiányzik belőle, mint például a körültekintés, fegyelem, önuralom és a kitartás, de azt többször kiemelte, hogy a legidegesítőbb tulajdonsága az, hogy túl sokat kérdez. Gabriel megengedte neki, hogy kérdezzen, de ha rossz kérdést tett fel, akkor fekvőtámaszra ítélte őt.
   Egy alkalommal, ebéd után kivételesen nem folytatták azonnal az edzést, helyette pihentek egy kicsit a fennsíkon. Gabriel pipázgatott, Shohin odabent beszélgetett Lilestrával, Uriel pedig élvezte ezt az édes kis semmittevést. Mégsem bírta ki, hogy ne kérdezze meg mikor fogja már végre Gabriel a numenről is tanítani őket.

   – Hogyhogy csak a testünket eddzük? Nem kellene a numennel is foglalkoznunk?
   – Húsz – jött a válasz egy kövér pöfékelés után, Uriel pedig kelletlenül lehajolt és végrehajtott húsz fekvőtámaszt. Gabriel, mint mindig, szigorúan felügyelte a gyakorlatot és ha csak egyszer is slendriánul hajtotta azt végre, előlről kellett kezdenie. Ezúttal ez a tizenharmadik fekvőtámasznál következett be, de a második próbálkozással már elégedett volt. – Tudod egyáltalán mi az edzésetek célja?
   – Hogy megtanuljuk használni a nument – vágta rá azonnal.
   – Tévedés – fordult szembe vele Gabriel. – A cél az, hogy képes légy megmászni a Világfát. Soha ne veszítsd szem elől.
   – De harcolni is meg kellene tanulnom. A testedzés nem elég – akadékoskodott.
   Gabriel különösen szigorúan vetette rá tekintetét és hosszú, fülledt pillanatokig csak lesújtóan bámulta őt.
   – Ötven – jelentette be aztán a szigorú büntetést.

   Uriel hezitált végrehajtani a gyakorlatot, ötven az még rengeteg volt a számára, de a nagy butaság nagy ismétlésszámot vont maga után és nem mert ellenkezni.
   – Mi különbözteti meg a sikeres embert a sikertelentől? A bukott kiválasztottat a királytól? Elsősorban az akarat és a hit. Az akarat is egy izom. A legfontosabb izom. Ahhoz méltóan kell edzeni.

   A következő szabadnapjukon nagy kirándulást tettek a völgy legaljába, Aüéra földszintjére, ami úgy tűnt egy vég nélküli ünnepség főtereként szolgál. Meleg vízű forrásokban pihentették elnyűtt tagjaikat, pocokszerű állatok társaságában. A vízparton mulatták az időt, süttették magukat a nappal és beszélgettek.
Másnap, Gabriel ébresztette Urielt legédesebb álmából. A szokásos edzés után, Lilestra házikója előtt ücsörögtek.

   – Ha az ember el akarja érni a céljait, nagyon fontos, hogy jó szokásokat alakítson ki. Hadd hallom. Milyen szokásaitok vannak?
   – Én minden reggel megnézem a napfelkeltét – mondta Shohin.
   – Korán kelni jó szokás. Segít harmóniában maradni a természettel – biccentett Gabriel, aztán Urielre pillantott, aki bizonytalanul vakargatta vállát.
   – Én… nos, én… éjszakánként, lefekvés előtt pár percig táncolni szoktam – mondta teljesen elpirulva. Biztos volt benne, hogy Gabriel kigúnyolja, de nem ez történt.
   –  Az is a javadra válik. Akárcsak a harcművészet, a tánc is segít összehangolni a testet és a szellemet. Milyen más szokásaitok vannak még?

   Gondolkoztak, de nem igen tudtak válaszolni. Kiderült, hogy igen rendszertelen módon élik az életüket, de ezt soha nem is érezték bajnak.
   – Most két napon át Lilestra foglalkozik veletek. Folytassátok a testedzést nélkülem. Váljon a szokásotokká. Az ösvényen már nem lesz, aki kényszerítsen titeket. Ha nem gyakoroltok lelkiismeretesen, legyőznek titeket mások, akik megtették.
Miután ezt elmondta, távozott is. Nem merték megkérdezni mi dolga van. Lilestra forró levessel várta őket, majd edzeni kezdtek. A folyam gyakorlását ma nem meditálva folytatták. Felálltak és Lilestra mozdulatait kellett utánozniuk. Uriel igazán élvezte. Lassú, kimért mozdulatok voltak, amik teljesen kinyújtották az embert. Shohin kifejezetten ügyetlen volt ebben a feladatban, de a sötétség gyermekének pofonegyszerű volt. A mozgás egyre kevésbé tette nehézzé az irányítást, sőt, még segített is benne. Két nap alatt szinte mesterévé vált ennek a mozgásnak. Sok táncot megtanult már, ez valamiféle szakrális, harci táncra hasonlított, amit kifejezetten illett jelenlegi hangulatához.

   Miután Gabriel visszatért, változtatott módszerein. Elvárta tőlük, hogy mostantól önállóan edzenek. Nagyon meglepte Urielt, ugyanis hozott neki egy fakardot. A saját fegyverét is elhozta, egy mesterien megmunkált, elegánsan ívelt kardot, fekete markolatban. A pengéjét nem volt alkalma látni.
   – Ez minek? – kérdezte Uriel, ahogy Gabriel kezébe nyomta a fakardot.
   – Borotválkozni – csóválta a fejét megbotránkozva a tanár – Mégis mire használnánk egy fakardot, te fajankó? Harminc! – hangja szigorúan csattant, mire Uriel csalódottan kötött közelebbi barátságot a talajjal – Egy kiválasztottnak tudnia kell küzdenie közelharcban. Mivel én kardforgató vagyok, ezért erre foglak tanítani téged.
   – És Shohinnak miért nem hoztál kar…? – kérdezett ismét, de a mondat végét vissza is nyelte, nem tudott uralkodni magán.    Gabriel a földre nézett, Uriel pedig sajgó karokkal kezdett hozzá a harminc fekvőtámaszhoz. A mester helyett Shohin válaszolt.
   – Én négy lábon harcolok, a fogaim és a karmaim elegek – mondta büszke mosollyal.

   Gabriel saját feladatot adott az oroszlánnak és a délután hátralévő részében inkább Uriellel foglalkozott.
   Az első lecke az volt, hogyan kell rendesen megtartani egy kardot. Nem hangzott túl nehéz feladatnak, de az idő előre haladtával egyre inkább az lett. Következőnek vágni tanult meg, ami szintén egyszerűnek tűnt, de majdnem egy óráig tartott, mire Gabriel megfelelőnek tartotta az alapállását és a mozdulatát. Aztán egy hatalmas állat szarvas koponyáját hozta elé a vállán cipelve és Urielnek egész délután azt kellett ütögetnie a fakardjával. Újra és újra, ameddig csak bírta és a folyamat során kezdte megérteni a feladat lényegét. A hetedik ütés után a fakard kipördült a kezéből. Minden csapás után érezte a rázkódó fájdalmat egészen a válláig és az edzés végére már az ujjait sem volt képes behajlítani. Finom, puha keze csupa vízhólyaggá vált. Gabriel az edzés végén egy forró vizes forráshoz vezette őt, majd meleg-hideg vizes borogatással ápolta ujjait, hogy izmai végre elernyedjenek.

   – Egy kardforgató védtelen a pengéje nélkül, ezért semmiképp sem szabad hagynod, hogy lefegyverezzenek. Az erős fogás elengedhetetlen egy kardforgató számára.
   Ez volt annak a napnak a leckéje. Ezután majd egy héten keresztül a kardforgatás tudományát tanulta és minden alkalomra jutott egy lecke, annak szentelték a teljes napot. Sok mindent kellett elsajátítania rövid idő alatt. A vágások, szúrások, hárítások csak a felszínét képezték annak a tudásnak, amit mestere bemutatott. Meg kellett tanulnia felmérnie a környezetet és az előnyére fordítani azt. Kihasználnia fürgeségét és begyakorolni a megfelelő lábmunkát. Lilestra harci tánca nagy segítségére volt ebben. A lassú, kinyújtott mozdulatok kitűnően egészítettek ki a kardforgatást. Ritmusérzéke és mozgása Gabriel megelégedésére szolgált, de maga a vívás nehézkesen ment és időnként mind a ketten megkérdőjelezték, hogy érdemes volt-e egyáltalán belevágni.

   Kaptak egy nap szünetet, amit pihenéssel és felfedezéssel töltöttek, majd Gabriel új edzéssel rukkolt elő a számukra. A reggeli futás, edzés és ebéd után két ronggyal tért vissza a kezében, amiket mind Shohin mind Uriel gyanúsan méregetett a távolból.

   – Ma valami érdekesebbel fogjuk folytatni – kezdte Gabriel, majd három kavicsot kapott fel a földről és játszani kezdett velük a markában, miközben kopasz fején fényesen csillant meg a nap. – Megtanuljuk, hogyan érzékeljük a minket körülvevő világot – tett néhány lépést hátra és szigorú tekintetét Urielre vetette. – Uriel! Amikor Shohin nument használ melletted, mit érzel?
   – Nos… – vakarta meg Uriel az állát és gondolkozott kicsit. – Nehéz megfogalmazni, de azt hiszem a jelenlétét érzem. A természetét, a személyiségének a kisugárzását.

   – Pontosan – bólintott Gabriel. – A numen minden élőt összeköt, ezért azon keresztül érezhető valakinek a természete, a lelke. A helyes érzékeléshez összpontosítás és figyelem szükséges. Aki ezt a képességet elsajátítja, az betekintést nyer abba, hogy az ellenfél miképp használja a nument és egy lépéssel előtte járhat. A kivételesen jó érzékelők pedig képesek megérezni mások legmélyebb érzéseit és szándékait is. Hogy erősítsétek ezt a képességet, egy kis játékot fogunk játszani – mondta baljóslatú mosollyal, s ujjai közül kivillantotta a három kavicsot, majd bekötötte szemüket a rongyokkal.  – Kavicsokat fogok dobálni felétek. Mindhármat numennel veszem körbe, szóval könnyű lesz őket megérezni. Nagyon tud fájni, úgyhogy figyeljetek – mondta és hiába nem láttak semmit, mindkét tanítvány látta maga előtt szórakozott, baljóslatú és kegyetlen vigyorát.
   – Nem lehetne szemkötő nélkül? – kérdezte ezúttal Shohin ijedten.

   – Az olyan lenne, mint kéz nélkül szeretni önmagad – lepte meg őket a tanár válaszával, majd harminc fekvőtámaszra ítélte az oroszlánt. Miután végzett, bekötötte a szemüket – Ne használjatok nument, még csak ne is figyeljetek magatokra. Bízzatok az ösztöneitekben és hallgassátok figyelmesen a nument. Ugye milyen nyugodt és rezzenéstelen? – kérdezte, de nem kapott választ.  – Figyeljetek a benne lévő változásokra.
   – Ez a hang… ami folyamatosan megjelenik, és eltűnik – szólalt meg Uriel hirtelen. – Ez te vagy? – emelte fel a hangját, bizonytalanul kérdezve.
   – Nem rossz – hallotta Gabriel meglepett hangját. – Igen, egy ideje felveszem, majd eltűntetem a folyamom, kíváncsi voltam egyikőtök megérzi-e. Meglátjuk, a kavicsokkal is ilyen jól boldogulsz-e. Felkészültetek?

   Mindketten bólintottak, miután kezeikkel védték a férfiasságukat. Nem látták, de Gabriel jót mulatott a reakciójukon, mivel ő is végig csinálta ezt az edzést kiválasztottként és hasonlóan reagált, mikor először próbálta. Uriel már érezte is, hogy valami közeledik. Mintha a körülötte lévő numen víz lett volna és ő hallotta a kő becsapódását. Az első kavics messze jobbra tartott tőle, ezért elhajolt, de Shohin felszisszenéséből rájött, hogy nem ő volt a célpont. Egy pillanatra megkönnyebbült, de figyelme elterelődött és a következő kavics gyomron találta. A fájdalom miatt a harmadikat sem vette észre, ez a vállát találta el.

   – Újra! – mondta Gabriel és ezúttal mindhárom kavicsot Shohin felé dobta. Mindhárom talált, de Uriel figyelme nem lankadt; készen állt volna, ha ő a célpont. – Újra! – Ezúttal felé jött az első kavics. Nem tudta megmondani milyen magasan jár, csak az irányát és a sebességét érezte, s már hajolt is oldalra, de a kavics súrolta övtájékon. A második is felé tartott gyors ütemben, ugyanoda, de ezúttal sikeresen kikerülte! Annyira örült, hogy a harmadikra nem is figyelt, ami Shohin felé tartott. Telitalálat. – Gyerünk fiatalok, ez így még kevés! Maradjatok a középpontban. Figyeljetek és felejtsétek el, hogy ott vagytok.

   Jó pár kör eltelt, mire Shohin kikerülte az első kavicsot nagy üggyel-bajjal, Uriel viszont egészen belejött. Az utóbbi hat támadást zsinórban elkerülte, bár ehhez legalább húsz kört kellett játszani. A következő körben csak egy kavics repült felé és már el sem kerülte. Pontosan tudta, hogy mikor jön, a körülötte lévő numenből valamennyit jobb keze köré gyűjtött és röptében elkapta a felé tartó kavicsot, mosolyogva. Gabriel nem szólalt meg csak irányába dobott még kettőt, sokkal gyorsabban. Ezeket meg sem tudta érezni, mindkettő olyan erővel találta halántékon, hogy hanyatt esett.

   – Megmondtam, hogy nem használhatod a folyamot! Újra!
Ezek után már nem csak gyomorra célzott, hanem fejre, vállra, mellkasra és lábra is. Uriel számára nagyon nehéz volt, hogy megállapítsa melyik támadás hová irányul, de két rövid pihenés után, mely alatt bort ittak és a sebeket kezelték, már egész jól elboldogult azokkal is.
   – Elég – szólalt meg Gabriel. Már megkönnyebbülten vették volna le a rongyot a szemükről, de a mester megállította őket. – Mit csináltok? Ez még csak a puhány kör volt. Ezúttal én sem használok nument.
   – Akkor hogyan fogjuk érzékelni őket? – kérdezte Shohin ijedten.
   – Ugyanúgy.

   Gabriel sorozni kezdte őket a kavicsokkal, de ők szalmazsák módjára kapták a csapásokat, de idővel azért erre is ráérzett. Megtanulta, hogy ne állóvízként gondoljon a numenre, amit a kavics megzavar, hanem folyóként. Megfigyelte, hogyha az irányával együtt mozog, akkor a kavics soha nem találja el. Csak ösztönösen követnie kell az energia mozgását, mintha csak a dallamot követné tánc közben. Az edzés végén már el tudott kerülni egy teljes sorozatot. Ezután Gabriel egyre kevésbé támadta őt és egyre többet Shohint, az edzés végére még unatkozott is.

   – Elég lesz – kímélte meg őket Gabriel. – Vegyétek le a rongyokat. – Mire kinyitották szemeiket, már a három nővér mosolygott le rájuk az égboltról. Vorien óriási teliholdja mellett az ember szinte észre sem vette Géelt és Almeiát.
   – Meddig csináltuk ezt? – kérdezte Shohin jogosan, hiszen ebéd múlt mikor elkezdték.
   – Sokáig. Hogy repül az idő, ha az ember jól szórakozik, nem igaz? – kérdezte nevetve Gabriel, de Shohin szemében Uriel felfedezte az ingerültséget. – Szépen haladtatok, holnap folytatjuk. Uriel – fordult felé.
   – Igen?
   – Ügyes voltál. Van tehetséged az érzékeléshez.
   – Ugye? – ugrott fel örömében. – Végre valamiben nem vagyok teljesen reménytelen.
   – Harminc – törte le a lelkesedését Gabriel.
   – Mi? – harsant fel Uriel – Miért?
   – Ilyet nem szabad mondani. Mindenkinek megvan a maga istenadta tehetsége. Önpusztító dolog magad olyan mércével mérni, amit nem terád szabtak.

   Uriel kénytelen-kelletlen nekilátott a feladatnak, s bár Gabriel jó pihenést kívánva hátat fordított és nem ellenőrzte Urielt, azért ő becsülettel végrehajtotta mind a harminc fekvőtámaszt.

    Uriel és Shohin közel egy hónapot töltött Aüérában, noha ők ezzel nem voltak tisztában. A Világfa naptárában mindössze hat hónap szerepelt, mindegyik hatvanegy napot számolt, Alkonyat kivételével, mely hatvanadik napjával zárta az évet.
   Ez idő alatt Uriel sokat erősödött. Észre sem vette magán a változást, amíg Shohin nem hívta fel a figyelmét. Inkább annak örült, hogy az edzések már nem okoztak kínzó izomlázat. Kardforgatása elég gyatra volt, de már eljutott arra a szintre, hogy legalább nap nap után alulmaradhasson Gabriellel szemben. Folyama nyugodtabb lett, állóképessége sokat javult, érzékelése viszont egészen kimagaslónak bizonyult. A kavicsos edzést már a harmadik alkalommal hiba nélkül megcsinálta, pedig Gabriel mindent beleadott. Ezután, az érzékelés művészetére külön tanította őt.

   Egyik éjszaka elvitte őt a legnagyobb lebegő szigetre, amit az égi királyok pihenőhelynek használtak. Uriel azt hitte majd egy égi király felviszi őket, de természetesen már az oda út is az edzés része volt. Először fel kellett mászniuk a völgy belső falára. Utak is voltak, de Gabriel úgy gondolkozott, hogy ugyan, az a puhányoknak való. Inkább megmászták. Miután egy megfelelően magas pontra jutottak, Gabriel rámutatott a nagyjából negyed bálnányi távolságra lévő szigetre. Urielt megijesztette az alatta lévő mélység, mestere észre is vette rajta az aggodalmat.

   – Hé – vetette oda hetykén. – Nem lesz baj – mondta magabiztosan. Uriel bólintott és kilehelte magából a félsz nagy részét, felöltötte fekete folyamát.
   Arra számított, hogy a tanára is nument használ majd, de nem volt rá szüksége. Három lépés távolságból nekifutott, felhúzott térdekkel szelte át a levegőt és mielőtt földet ért volna, egy laza bukfenccel elegánsan és hibátlanul földet ért. A mozdulat befejezéseként felegyenesedett és leporolta magát. Uriel is hátralépett amennyit tudott, majd elrugaszkodott, azonban elmérte a távolságot, túlugrotta a szigetet, de Gabriel felpattant és a bokájánál fogva lehalászta őt a levegőből. Miután földet értek és Uriel kifújta magát, Gabriel jelzett neki, hogy üljön le.

   – Ilyenkor el kell engedni a nument. Zuhansz majd, mint az ólom, ne félj.
   Egy darabig csak az éjszakát figyelték. Gabriel csendben volt és Uriel nem akarta megszólítani. Ma éjszaka valami kivételes mulatság lehetett, a lila tündérek mindahányan voltak odarajzottak Almeia sütkérező teliholdja alá és különféle absztrakt ábrákat vettek fel mozgásukkal. Alattuk az élővilág miriád forgataga vad és sűrű hajszával ünnepelte és hirdette az életet.

   – Ötszáz – szólalt meg Uriel, miután úgy érezte mindent látott. Gabriel először kérdően nézett rá, de egy földre vetett játékos bólintásból rájött mire gondol.
   – Csak? Vénségemre kezdek elpuhulni – meredt a távolba Gabriel, majd mással folytatta. – Mielőtt Üntera és társai először megmászták a Világfát, az emberek nem használták küzdelemre a nument. Az érzékelés művészetét gyakorolták, hogy jobban megértsék embertársaikat és a saját érzéseiket. Tisztában lenni önmagaddal, megérteni mindazt, ami a szívedben van és mindazt, ami körülvesz téged, s közben oly könnyűnek maradni, akár a lélegzet… páratlan hatalom. A legtöbb király sajnos nem pallérozza érzékeit. Idejüket arra fordítják, hogy minél halálosabbak legyenek a csatában. Csak az erőre törekednek, de annak az életben ritkán van haszna. Megérteni mások érzéseit és vágyait, pontosan észlelni a körülöttünk lévő világot és ezért tudni mit és hogyan cselekedjünk, sokkal alapvetőbb képesség, mint tűzlabdákat dobálni vagy hegyeket törni össze. Mit gondolsz erről? – kérdezte kisvártatva.

   – Nos, látok benne igazságot, de ha ismét megtámadna egy orgyilkos, akkor hasznosabbnak találnám, ha a képébe tudnék hajítani egy tűzlabdát.
   – Sejtettem, hogy nem fogsz megérteni – mondta és szabályozta légzésének tempóját. – Érzékelni annyit jelent, mint alaposan figyelni. Ehhez szükséges egy sajátos elmeállapot.
   Uriel nehézkesen nyögött fel.
   – Már egyszer próbálkoztam vele – sóhajtott csalódottan. – Ürítsem ki az elmémet és ne gondoljak semmire…
   – Arra sohasem leszel képes. Inkább így gondolj rá: hagyd, hogy a szemed lássa, amit látni akar. Hagyd, hogy a füled meghallja, amit meg akar hallani. Engedd a gondolatoknak, hogy szabadon járjanak-keljenek, amerre szeretnének. Ne ellenállj, ne, ne ítélkezz fölöttük. Maradj mindig a középpontban.
   – De hogyan maradjak a középpontban, ha a gondolataim szüntelenül járnak-kelnek? – kérdezte hirtelen és már sóhajtott is, mert fekvőtámaszokra számított, ám ezúttal okosat kérdezett.

   – Talán te a gondolataid vagy? – Uriel tétovázott, de aztán megrázta a fejét – Akkor az érzéseid vagy? – ismét megrázta a fejét – Ugye, hogy nem. Vannak gondolataid és vannak érzéseid, de te egyik sem vagy. Látsz ugyan, de nem az vagy, amit látsz. Mégis, minden, amit látsz, ugyanúgy a részeddé válik, mint a saját gondolataid. Ez az egyén elválaszthatatlan kapcsolata a világgal. Az egyik nem létezhet a másik nélkül.
   Uriel megpróbált ellazulni. Ismételgette magában Gabriel szavait és közben a légzésére figyelt.
   – Meg kell értened, hogy nincs különbség gondolat és gondolkodó között. Érzések és érző lélek között. Ember és világ között. Ezek elválaszthatatlan dolgok, együtt jönnek létre. – Uriel bólintott és tovább folytatta a gyakorlatot. Igyekezett a legjobb tudása szerint átszellemülni, mégis azon találta magát, hogy folyton Gabriel szavain töpreng – Ne feledd! Nem a gondolataid vagy és nem is az érzéseid.
   – De én gondolkozok és érzek. Szóval ha nem én vagyok, akkor… ki gondolkodik helyettem?
   – Hát ez itt – mondta Gabriel és megkopogtatta a fiú homlokát mutatóujjával. – Ez az ügyes kis szerkezet a fejedben. Ugyanúgy folytatja szüntelen a gondolkodást, ahogy a szíved állandóan dobog, vagy, ahogy a hajad lassan növekszik. Csak arról van szó, hogy mint minden ember, hajlamos vagy elveszni a saját fejedben. Folytasd inkább a meditálást.

Uriel némiképp dacosan és görcsösen, de azért hozzáfogott és hosszú idő múlva végre el tudta csitítani az érzéseit.
   – Most szeretném, ha megpróbálnál választ adni a kérdésre. Ez a titok nyitja. Nem kell sietned. Ráérünk. Ki vagy te?
   Micsoda kérdés – futott át elméjében a gondolat. Hát ki volna? Nem is gondolat, nem is gondolkodó, mégis gondolkodik éppen ebben a pillanatban is, ráadásul még tudatában is van ennek az egésznek, tehát igazából…
   – Öntudat – villantotta fel barna szemeit és Gabrielre nézett. – A tudat vagyok. Az, aki tisztában van vele, hogy gondolkozok… vagyis, hogy ez itt – bökött a fejére – gondolkozik. Az vagyok?
   – Haladunk, de nem az öntudatod vagy.
   Uriel grimaszolt és idegesen hanyatt vágta magát a fűben.
   – Mára befejezzük.
   – Még ne! – kiáltotta Uriel – Én tényleg szeretném megtanulni!
   – Hát jó. Akkor maradj itt és gyakorolj. Holnap jövök.

   A kiválasztott grimaszolt, de végül ott marad. Meditált, gyakorolta az érzékelést és töprengett azon, hogy ő egyébként mi is. Ott is aludt a lebegő szigeten és ott maradt egészen másnap délutánig. Még azért sem távozott, hogy egyen. Gabriel csak a naplemente után látogatta meg. Törökülésben foglalt helyet mellette és próbára tette Uriel türelmét azzal, hogy hosszú percekig csak együtt meditált vele.

   – Először, mondd el nekem, hogy mi nem vagy.
   – Nem vagyok gondolat, sem gondolkodó. Nem vagyok érzelem, sem az érző és öntudat sem vagyok.
   – Így igaz. Nos hát akkor, mi lehetsz?
   – Én egyszerűen csak én vagyok – jelentette ki határozottan és büszkén.
   – Nem. Az sem te vagy.
   – Már hogyne lennék az? – emelte fel hangját szigorúan, mire a madarak ijedtükben elrepültek a lebegő szigetről – Hogy a fenébe ne lennék már én, én?
   – Azt hiszem, megint csak holnap találkozunk – vont vállat elégedetlenül Gabriel.
   – Most minden alkalommal, amikor felemelem a hangom, te elmész?
   – Igen. Ilyen lelkiállapotban használhatatlan vagy a számomra – jelentette ki, miközben Uriel ölbe tett kezekkel káromkodott és látványosan dúlt-fúlt mellette. – Látod? Ezért nem lehetsz te, te. Mert amire te gondolsz és ami most beszél belőled, az nem te vagy, hanem az ego.

   – Vagyis az öntudat? – emelte fel szemöldökét összezavarodva.
   – Nem. Az öntudat az a részed, ami tisztában van vele, hogy élsz, gondolkozol, ember vagy és a többi. Pártatlan dolog. Az ego az a részed, ami tudja, hogy tehetséges vagy az érzékelésben és végtelenül büszke is rá. Ő minden körülmények között a te pártodat fogja és mindig jobbnak lát téged, mint amilyen valójában vagy. Az ego pontosan az a részed, amely meggátol téged abban, hogy találkozz valódi önmagaddal. Kellemes gyakorlást. Holnap találkozunk – bólintott és egy elegáns szökkenéssel távozott.

   Ezúttal azonban, Uriel nem érezte magát dühösnek. Ebben a válaszban ugyanis tényleg nagyon biztos volt, Gabriel azonban játszi könnyedséggel megingatta benne. Nem is tudta pontosan hogy érzi magát éppen ebben a pillanatban, hát vizsgálgatni kezdte érzelmeit, mikor eszébe jutott, hogyha ő eleve nem is ő, akkor mégis, kinek az érzéseit próbálja éppen megérezni? És akkor, ráeszmélt valamire.

   Ha ő nem ő, akkor igazából nem különbözik a körülötte repkedő madaraktól vagy tündérektől. Figyelni kezdte a mozgásukat, a hangjukat és annak ellenére, hogy gondolatai és érzései továbbra sem szűntek meg varázsütésre, valahogy mégis a háttérbe szorultak. Egyszerűen nem foglalkozott velük és így, igazán pontosan meg tudta figyelni őket, s a numen barázdáin át, megtapasztalta az érzéseiket is. Ráadásul úgy tapasztalta meg őket, mintha a sajátjai volnának. Izgalom. Öröm. Csalódottság. Az állatokban is felfedezte mindezeket az érzelmeket és különös felfedezésre jutott. Ők mind röpke pillanatokig érezték ezeket, s utána már haladtak is tovább. Nem álltak meg töprengeni. Nem gyötrődtek. Tudatosan soha többé nem törődtek azzal, ami elmúlt. Vége volt, akár egy mozdulat, s utána jött a következő. Egész éjszaka játszott ezzel a képességgel, hol több, hol kevesebb sikerrel, egyedül Puffancs tartotta társasággal.

   Észrevette azt is, hogy amikor sikeresen próbálkozik és ismét büszke lesz magára, érzékelése gyengül és nem tudja átélni az állatok érzelmeit. Az ego tökéletesen vak a külvilágra – idézte fel Gabriel szavait. Tovább gyakorolt és néha már félre tudta tenni önmagát. El tudott mélyedni a tündérek érzelmei között és ha egyikük érzéseit megérezte, úgy mintha azok a sajátjai lennének, többször el nem tévesztette száz társa közül nem.
   Egész éjszaka gyakorolt és a végére teljesen kimerült. Másnap délelőtt is ott maradt, szerencsére Shohin hozott neki ebédet. Mikor Gabriel éjszaka megérkezett, Uriel újra elaludt de ezúttal, mestere legalább hozott számára néhány gyümölcsöt. Olyan keményen gyakorolt és összpontosított, hogy csak most, az ételt látva ébredt rá mennyire megéhezett. Csendesen elfogyasztották, majd meditálni kezdtek. Gabriel ezúttal is hosszú időt szánt arra, hogy csak csendben üljenek és lélegezzenek.

   – Mondd el, mi nem vagy!
   – Nem vagyok gondolat, sem a gondolkodó. Nem az öntudatom vagyok és nem is az ego.
   – Így igaz. Akkor ki vagy?
   Uriel lazán felemelte bal karját és egy közeli lombkoronára mutatott, aminek a tündérek éppen valami más formát készültek adni.

   – Az a tündér vagyok.
   Gabriel kinevette őt.
   Uriel nehezen bírta ki, hogy ne guruljon dühbe. Érezte, hogy az ego benne megsértődik és érzelmei vad fodrozódásba kezdenek, de Gabriel kérdése megtörte a folyamatot, mielőtt elveszthette volna türelmét.
   – Miért pont az a tündér? Miért nem egy másik?
   – Mert annak az érzelmeit tapasztaltam meg. Pontosan ugyanúgy, mintha a sajátjaim volnának – válaszolta kissé idegesen.
   A mester szája elégedett mosolyra húzódott.

   – Tehát megtapasztaltad az érzéseit. Ez már félsiker. Bár még nem érted meg, úgy látom, már kezded érezni. Ez a fontosabb.
   – Miért nem az a tündér vagyok? – kérdezte teljes komolysággal. Egy fejéből kipattanó gondolat viccesnek találta a kérdést, de nem ért el hozzá olyan erővel, hogy mosolyt csaljon az arcára.
   – Ugyanazért, amiért nem egy érzés vagy. A tündér érzései is csak érzések. Nem különböznek a sajátodtól.
   – Értem – sóhajtott Uriel és lesütötte a szemeit. – Akkor azt hiszem, nem tudom a választ.
   Gabriel mosolygott.
   – Nos, akkor holnap találkozunk.

   – Ezt nem hiszem el! – pattant fel a helyéről idegesen Uriel.
   Gabriel ismét kinevette és szeme sarkából elkapta, hogy már hívja is a nument és megpróbál leugrani a szikláról. Megenyhülve kiáltott rá.
   – Menj és aludd ki magad rendesen… és fürödj meg! Holdkeltekor folytatjuk.
   Úgy is lett. Másnap éjszaka Almeia egyedül birtokolta az eget és nyugodt, felszabadultabb hangulatban kezdték el a szokásos meditálást, mely legalább egy óráig tartott, mielőtt Gabriel megszólalt volna.

   – Már sikerült megérezned a valódi éned, mikor kapcsolatba léptél a tündér érzéseivel. Arról van szó csupán, hogy még nem tudatosult benned miképp is csináltad. Most lélegezz velem és maradj a középpontban – mondta és tovább folytatták a csendes meditációt. – Már rájöttél hogyan érezz meg egy élőlényt. Most, meg fogod próbálni megérezni a környezetet – mondta és tovább lélegzett. Innentől kezdve, minden egyes mondata után hosszú szünetet tartott, mely alatt két-három nagy levegőt vettek – Összpontosíts a hangokra. Érezd a fűt a lábad alatt. A szél simogatását. A hold fényét. Minden egyes lélegzetet – sorolta lassan, lélegzetvételnyi szüneteket tartva. Oldalra sandított és érezte, hogy tanítványa nyugodt és kellően átszellemült. –  Milyennek érzed a város hangulatát?

   – Izgatott – válaszolt gondolkodás nélkül. – Ünnepélyes, magasztos és… arra vágyik, hogy új életet teremtsen. – Almeia fénye úgy simogatta testét akár egy szerető. Gyengéden és vágyakozóan.
   – Nagyon jó. Már sokat látsz, de még nem mindent. A város hangulatát a benne élők festik ilyenre. Maradj a középpontban.    Hagyd, hogy ez a hangulat keresztülfolyjon rajtad, akárcsak a gondolataid. Gondolj minden egyes teremtményre úgy, mint önmagadra és megtapasztalod a mögöttük rejtőző érzelmeket is.

   S valóban, hamarosan érzelmek töltötték meg őt, mintha egy üres pohár lenne. Belé áradtak, átfolytak rajta és hangja volt nekik. Érdekes, tüzes dallamot játszottak. Ahogy egyre jobban élvezte, egyéni hangokra lett figyelmes a dallam mögött. Egy óriási kórus énekelt neki tökéletes összhangban. Nagy igyekezettel figyelt rájuk és hamarosan egy émelyítő örvény közepén érezte magán. Százezernyi élő érzelmei, ösztönei és kollektív akarata tornyosult köré és ott, egyetlen pillanatig elejéig, valóban, tökéletesen elveszítette önmagát. Csupán valami fakó kampó rántotta vissza a valóságba és levegőt kapkodva borult hátra, mint aki majd megfullad. Éles fájdalmat érzett a fejében és hebegve, megrettenve káromkodott egyet. Hihetetlen érzés volt. Nem csupán megtapasztalta ezeket az érzelmeket. Ő volt az! Ő volt minden egyes érzés, ösztön és vágy! Mindegyik egyszerre! Az egész világ volt abban a néhány pillanatban. Csalhatatlanul tudta. Az, a valódi éne.

   Ott feküdt sokáig és csak hosszú idő után tudta visszanyerni rendesen öntudatát. Sírni kezdett. Hihetetlen, túláradó boldogságot érzett és folytak a könnyei. Csodálatos érzés volt. Mire felocsúdott, Gabriel már mellette ült és barna szemeivel meredt rá.
   – Nos? Ki vagy te? – mosolygott rá.
   Uriel hangosan lihegett. Tudta a választ. A csontjaiban érezte, de képtelen lett volna tökéletesen szavakba önteni.
   – A világ… – suttogta csendesen – Az egész világ. Minden… és mégsem. Élet – nagyot fújt, mellyel temérdek szorongás távozott el a testéből. – Élet vagyok – felelte végül nyugodtan, miközben kinyújta kezét a csillagfényes égbolt felé.
   Gabriel lehunyta szemeit és őszinte elismeréssel bólogatott. Egészen lenyűgözve érezte magát.

   – Így van, Uriel. Jól mondod.
   Gabriel helyénvalónak találta megünnepelni ezt a sikert, aminek két nap múlva jött el az ideje. Lilestra aznap Mei Altera istennő tanácsához csatlakozott, ez pedig azt jelentette, hogy végre elmehettek vadászni.

   Kifejezetten jól esett kimozdulni a városból és élvezni a kristályerdő csöndjét. Shohin négy lábon, szüntelenül a levegőt szaglászva lopakodott mellettük, portyázó mozgással szemlélte az avart, pedig még a vadászmezőre sem értek el. Egyszer csak, minden jel nélkül, mancsa elereszkedett a fűről és megiramodott, át a fák sűrűjén. Pillanatok alatt elnyargalt szemük elől.

   – Megállj! – kiáltott utána Gabriel, de hasztalan volt.
   – Meg kell keresnünk! – Uriel kissé kétségbeesett hangon szólalt meg. Ez még az őslakosok területe volt, bajba kerülhettek, ha itt vért ontottak.
   – Nem – rázta meg a fejét a mester. – Neked kell megkeresned – sokatmondó biccentése elárulta Urielnek, hogy ez is egy edzés. Meg kellett próbálnia megéreznie őt a távolban.

   A numen hangulata itt pontosan olyan volt akár egy csendes éjszaka. Homályos és végtelen, az élők csillagokként ragyogtak rajta. Egyikük fényesebb volt a többinél, aranyló fényben tündökölt. Melegség áradt belőle, valósággal szétvetette az életerő. Ahogy újabb mély levegőt vett és erre a csillagra koncentrált, űzött vad húsát érezte a szájában, s tekintetét ösztönösen balra fordította. Arra indult el, lassú, óvatos léptékkel követte azt a csillagot.
   Mikor rátalált, Shohin egy hatlábú, hosszúnyakú állat testéből lakmározott. Ahogy megkerülte a tetemet és megpillantotta Shohin véres pofáját, átértékelte Lilestra étkezési szokásait. Az oroszlán egyáltalán nem zavartatta magát. Élvezettel lakmározott, de mikor észrevette Urielt, kissé mintha észbe kapott volna. Felegyenesedett, emberré változott és megtörölte száját.
   Gabriel rendesen leteremtette, de úgy döntött, hogy ezt a kivételes napot nem rontja el azzal, hogy most bünteti meg. Folytatták útjukat, egészen addig, míg el nem hagyták a kristályerdőt és hirtelen az ismerős Utregari erdőség vette körül őket.

   – E… ez volt a kiút? – kérdezte meglepetten Uriel. – Ennyi az egész? – kérdezte döbbenten.
   – Természetesen nem ilyen egyszerű. Aüéra vándorként járja ezt a világot, ezért kétszer egymásután sosem jelenik meg ugyanott. Igazából… – vont vállat Gabriel váratlanul – fogalmam sincs, merre vagyunk.
   – Még azt sem láttam mikor változott meg az erdő, egyszer csak megtörtént – fűzte hozzá Uriel miután felkelt és csípőre tette kezeit.
   – Pontosan olyan volt, mint amikor a Napszültével távoztam – nézett Shohin csodálkozva a tanárára.
   – Amit a Napszülte csinál, az megtanulható – mondta Gabriel és hosszúíjjával matatott. – Jegyezzétek meg fiúk: Minden, ami a világon létezik, az megtanulható.

   Miután végre céljukhoz értek, hozzáláttak a közös vadászathoz. Shohin persze oroszlánrészt vállalt, Gabriel jobbára apró termetű, nagyobb kihívást jelentő állatok felé settenkedett íjával, de Uriel nem igazán élvezte a vadászat élményét.
Fakarddal nem lehetett vadászni, mindössze arra volt jó, hogy Shohin felé terelje a zsákmányt. Nem csinálta túl ügyesen, jelenlétét korán megérezték az állatok, nem tudott rendesen lopakodni. Shohin bíztatta, hogy ne csüggedjen és vadásszanak együtt, ahogy az a törzsében szokás, de Uriel hamar elunta a próbálkozást és egy fa tövébe leülve gyakorolta az érzékelést. Az erdőben sokkal kellemesebb volt próbálkozni, nem kínozta a több millió tudat, ami körülvette őt. Egészen más hangulat uralkodott itt, a világban. A numen tele volt vággyal és tenni akarással.

   Eltűnődött azon vajon milyen régen lehet Aüérában és, hogy távollétében mit csinálhat a többi kiválasztott. Glienni már alighanem csapatra talált és hozzálátott a próbák teljesítéséhez. Ahogy ott ücsörgött a fa alatt, egy vadászat közepén amiben nem vett részt, eltűnődött rajta, vajon valóban itt van-e a helye. Hiszen megszerezte a tudást, úgy érezte készen áll arra, hogy kihívja a Világfát. El kellett jutnia a tetőre. Megígérte Shohinnak.
   Gabriel és Shohin még vadásztak egy darabig. Az oroszlán helyben befalta zsákmányát, de Gabriel tisztességes lakomát ült, tábortűzzel és fűszerekkel, ahogy azt illik. Urielnek nem adott a jóízű falatokból, lusta vadásznak nem jár a zsákmányból. Mikor visszatértek a kristályerdőbe, a kiválasztott azon kapta magát, hogy már nem vágyik vissza a városba.

   Shohin átnyargalt az erdő napos oldalára, talán kutatni, talán csak szülőföldje hangulatát élvezni. Gabriel jóllakottan tért vissza Aüérába, de Uriel a kristály erdőben töltötte az éjszakát, Puffancs társaságában. Ott töprengett azon, hogy mikor és ami még fontosabb, hogyan kellene elindulni a királyok ösvényén.

  A szél törtető moraja és a közeli vízesés csobogása kísérte a reggeli edzést. A két tanonc Lilestra elnyújtott, lassú és elegáns harci táncát járta. Testüket szelíden vette körbe a numen, amikor egy ismerős jelenlét megzavarta gondolatait.
Rögtön felismerték a forrását. Ilyen ősi, szinte már léptében életet fakasztó jelenléttel csak egy valaki rendelkezett Aüérában, talán az egész Világfán. A fennsíkra vezető apró ösvényen az őslakosok vezetője közeledett. A Napszülte elsétált mellettük és Lilestrával szemben állt meg. Némán kommunikáltak, miután az ember tiszteletteljesen fejet hajtott, mintha parancsot kapott volna. Közel lépett Urielhez és halkan a fülébe suttogott.

   – A Napszülte igényt tart a társaságodra – suttogta óvatosan.
   – Az enyémre? – kérdezte Uriel döbbenten, jóval hangosabban a kelleténél. – De ma pihenőnapunk van. Shohinnal a meleg vízű forráshoz akarunk menni.
   – Uriel! – dörrent rá Lilestra furcsa, visszafogott robajjal – Amikor a Napszülte idéz meg, te fenemód hálás vagy és megtisztelve érzed magad! Értve vagyok? – kérdezte, Uriel pedig zavarodottan bólintott.

   A Napszülte nem reagált különösebben a jelenetre. Több mint valószínű volt, hogy még csak nem is értette miről beszéltek. Uriel észrevette, hogy kellemetlenül ráncolja arcizmait, mintha fizikai fájdalmat okozott volna neki az, hogy hallgatja őket. Ha így is volt, nem adott hangot ennek, csak elindult az ösvényen lefelé, Uriel pedig követte őt.
   Az élet szentsége volt minden mozdulatában és gyors egymásutánban nyíló virágok minden lélegzetvételében. Számtalan kérdése volt hozzá, de nem tehette fel őket. Zavartan folytatta útját, de hamarosan megértette mit akart neki mutatni a Napszülte. Egészen a völgyig sétáltak, s leültek egy barna levelek alatt roskadozó fa elé, amit madarak hatalmas serege rajzott körül. A Napszülte lótuszülésben ült mellette, csukott szemekkel, pontosan úgy ahogy Gabriel tette, amikor az érzékelést gyakorolták. Mozdulataival pontosan erre bíztatta Urielt, aki figyelni kezdte a lombkoronában nyüzsgő élet pezsgését és közöttük, szinte ösztönösen megérzett egy ismerős jelenlétet. Puffancsot látta meg, ahogy a többi madarat üldözte, de nem tudta utolérni őket apró szárnyaival, akárhogy is próbálkozott. A csicsergésére figyelt, ami megtöltötte a nument. Túl nehéz érzések voltak ezek ahhoz, hogy egy ilyen kis madárhoz tartozzanak.

   Magányt és keserűséget érzett benne. Társakra vágyott. Képtelen volt elviselni, hogy százezernyi madár között sem talál egyre sem. Örökösen üldözte őket, Uriel pedig a többi madarat vette szemügyre. Féltek tőle. Puffancs jelenléte valóságos viharfelhő volt, ösztönösen menekültek előle.
   Arra gondolt, vajon mindig ezt csinálja-e, amikor nincs vele és sajnálni kezdte a szegény kis teremtményt. A Napszültére nézett, kinek ajka mosolyra húzódott. Felállt a helyéről, mint aki dolgával végzett, majd a kismadár irányába mutatott. Uriel megértette mit várnak tőle. Megidézte a nument, mire Puffancs észrevette őt és sietve az oldalára szegődött. Leszállt a férfi kinyújtott tenyereibe és befészkelte magát.

   A Napszülte felállt és egy mozdulat nélkül meghajlította az előtte lévő földet. Elegáns lassúsággal csigalépcsőt épített egy magasan lebegő sziget felé, amit Uriel nagy fáradtsággal megmászott. A Napszülte kegyes oldalát mutatta és hagyta, hogy összeszedje magát. Csak azután szólította meg, miután Uriel visszanyerte nyugodt és egyenletes légzését.
   A mód azonban, ahogy hozzászólt, teljesen kizökkentette. Puffancs hirtelen röppent jobb vállára. Uriel félve pillantott rá, jelenléte egészen szokatlannak érződött. A kismadár fekete pontszemei egyszersmind kitágultak és émelyítően szikrázó, fényes árnyalatra váltottak. Ahogy ezekbe a szemekbe nézett, Uriel meghallotta a Napszülte gondolatait. Nem beszédet hallott, sokkal inkább éneket. A mondatoknak saját dallama volt és minden szónak több szólama is egyszerre. Kellemes volt, csodálatos és mégis túlságosan erős, a szavak hatalmas nyomást helyeztek vállára.

   – Megmutatom az utat, ha távozni vágysz. Érzem, a szíved máshová hív.
   Szavaival párhuzamosan képek villantak fel Uriel szemei előtt. Glienni mosolya jelent meg előtte. Egyszersmind kínzó hiányérzet támadta meg egész lényét.
Egy óriási égi király lebegett egyenesen a sziklához és hátát készségesen leengedte a föld szintjére, hogy a kiválasztott nyugodtan szálljon fel rá, ha szeretne. Uriel valóban szerette volna újra látni, nagyon is. Mégis hezitált. Shohin nélkül nem mehetett el innen. Ránézett a Napszültére és nemlegesen intett neki a fejével.

   – Mély szenvedéssel teli sors vár rád, ha itt maradsz! – figyelmeztette őt. Dallamos hangját éteri, mély dob kísérte. – Miért helyezel másokat a saját vágyaid elé, Sharleih?
   Urielt meglepte a kérdés, de ahogy elgondolkodva maga elé nézett, hamar megtalálta a választ.
   – Mert mások vágyai nem kevésbé fontosak vagy értékesek, mint a sajátom.
   Roppant elégedett volt válaszával, igaznak érezte a szívében. Miután megtanulta, hogyan váljon eggyé százezernyi élő érzéseivel és vágyaival, nem volt képes máshogy gondolkodni. Azt remélte a Napszülte is elismeri bölcsességét, de a dallam helytelenítővé, lenézővé változott.
   – Emberek… – Urielnek nem esett jól a szó hanghordozása. – Ti folyton csak gondolkodtok. A gondolat méreg a szívnek. Féltek az igazi szabadságtól.

   A Napszülte érezte elhatározásának erős talaját és elküldte az égi királyt. Távozni készült, de Urielnek még volt alkalma megkérdezni valamit. Bármilyen kérdést feltehetett volna, de egy valamit továbbra sem értett.
   –  Ha ennyire különbözünk tőletek, akkor miért tűrtök meg minket mégis?
   Még utoljára, felvillant az élénk fény Puffancs szemeiben, de a mondat elhalkulásával, szikrája hamarosan kialudt.

   –  Mert ti is élet vagytok. Az, hogy nem értjük meg egymást, nem ok arra, hogy ne tudjunk békességben élni. Hisz minden értelmes életnek egyetlen vágya van: a boldogság vágya.
   Uriel még egy darabig a lebegő szigeten maradt. Leginkább azért, mert fogalma sem volt, hogyan tud innen lejutni, de a Napszülte mondandóját is át kellett rágnia magában. Igaza volt. Nem maradhat itt sokkal tovább.

   A másnapi edzésen csak testben volt jelen. Gondolatai már a visszatérés körül kavarogtak. Még csak azt sem tudta milyen hónap van és a legjobban attól félt, hogy mire távozik innen, Glienni már messze jár majd és ő nem fog a nyomára akadni. Gabriel könnyedén felmosta vele a padlót, s miután harmadjára is kiütötte, letette markolatjából soha elő nem húzott fekete kardját. Uriel azért becsületből ismét felpattant. Átitatta numennel a fakardot és felvette az alapállást, de Gabriel megállította.

   – Elég lesz – felelte hetykén, csalódott utózöngével. Szokatlan volt ez az alkalom, általában egy tucat csörte alatt nem engedélyezett neki szünetet. – Semmi értelme folytatnunk. Egyáltalán nem figyelsz se rám, se magadra. Mi zavar ennyire?
   – Beszélnünk kellene – sóhajtott Uriel. Shohinnak már tegnap este megvallotta gondolatait és az oroszlán-ember is egyetértett abban, hogy nem érdemes tovább vesztegetni az időt. – Azt hiszem, hamarosan ideje lenne elhagynunk Aüérát.
   – Bocsáss meg? – vonta fel kérdően a szemöldökét Gabriel. Szája tátva maradt a szavak képtelenségétől. – Itt én döntöm el mikor álltok készen arra, hogy távozzatok. Mégis mi ütött beléd?

   Uriel megvakarta a nyakát, majd a hajába túrt és bizonytalan, kapkodó magyarázattal szolgált.
   – Nézd, sokat fejlődtem, nem igaz? – kérdezte és ezt Gabriel sem tudta vitatni. – Az erőnlétem és a folyamom is egyre jobb és te magad mondtad, hogy remekül megtanultam az érzékelést. A kardforgatásom is…
   – Gyatra – hajolt le kissé Gabriel és szinte sziszegte a szavakat, hogy Uriel érezze a súlyát. – De ez a kisebb gond. Valami sokkal fontosabb dolog még hiányzik. Nem ér véget a tanulásod, amíg nem fedezed fel a géniuszt.
   – Azt megtanulhatom később is – vetette el az ötletet, anélkül, hogy tudta volna miről is van szó pontosan. – Meg kell értened…

   – Neked kell megértened! – dörrent rá Gabriel, sötét szemeivel megsütötte őt. Prüszkölt egyet, majd egy sóhajjal elengedte rossz érzéseit. – A géniusz alapvető dolog. Gyökeresen megváltoztatja a harcmodorod. Nélküle… – morfondírozott fejcsóválva – egyszerűen félkész vagy.
   – Akkor taníts meg erre a géniuszra! – követelte.
   – Nem lehet. A géniusz egészen egyedi képesség, nincs belőle kettő egyforma. Egy különleges hatalom, ami a személyiséged erejéből táplálkozik. Felszínre hozza a legbelső, legkedvesebb vágyadat.
   – De akkor… mégis hogyan használjam?
   – Amikor táncolsz, a mozdulataidban megjelenik a személyiséged. Meg kell tanulnod, hogy a numenben is megjelenítsd a személyiséged.

   Gabriel ködös fogalmazása nem nyújtott segítséget, Uriel magabiztosságát pedig megrengette az elé gördülő akadály ismeretlensége.
   – Egy tippel szolgálhatok. Az érzékelésre jellemző, hogy valamelyik fizikai érzékünk fogékonyabb a numenre, mint mások.
   – Ezt már én is megfigyeltem – kapott az állához Shohin. – A szagok és az illatok néha beszélnek hozzám. Biztosan neked is van ilyen erősséged – nézett Urielre.
   – Igen – bólintott határozottan. – Az enyém a hallás lesz. Amikor igazán ráhangolódok valakinek a lelkére, mindig dallamokat hallok.
   Gabriel ölbe tette kezeit és elégedetten elmosolyodott.
   – Jobb tanácsot nem adhatok, de adok helyette egy ígéretet – emelte fel mestere a mutatóujját – Ha a géniuszodat használva egyszer is meg tudsz ütni engem, akkor végeztünk. Elismerlek téged és szabadon távozhatsz, amikor csak szeretnél.

   – Komolyan? – kérdezte nagy örömmel.
   – Ötven! Tapsolva! – mondta és folytatta mondadóját míg Uriel dolgozott – Úgy emlékszem eddig még egyszer sem hazudtam neked. Nem értem mi okod van feltételezni, hogy becsapnálak – világított rá. – Nappal továbbra is együtt edzünk. Az estéket használhatod saját belátásod szerint.

   Már rögtön aznap este időt kapott arra, hogy felfedezze képességét. Gabriel jó kedvében lehetett, mert még Shohinnak is megengedte, hogy megszakadjon, így Uriel kihasználta az alkalmat és a barátjához fordult segítségért. Mint kiderült, Shohinnak volt saját géniusza. Uriel arra kérte, hogy mutassa meg neki, de az oroszlán inkább azt javasolta, hogy mérjék össze tudásukat egy küzdelemben.
   Az összecsapás Uriel legjobb igyekezete ellenére is egészen egyoldalúra sikeredett. Jól állta a sarat, numennel körülvett fakardjával kétszer is megvágta Shohint, azonban párharcuk döntő fordulatot vett, amint négy lábra ereszkedett és felvette állati alakját. Onnantól kezdve Uriel még támadásra sem tudott gondolni. Minden figyelmét lekötötte, hogy elkerülje az éles karmokat és azokat az ijesztő, borotvaéles fogakat. Ebben a néhány röpke percben tökéletesen átérezte milyen lehet a prédának, akire vadásznak és nem volt kétsége afelől, hogyha életre-halálra küzdenének, fűbe harapott volna.

   Miután kissé már megszokta az oroszlán mozgását, aranyszín levelekre és indákra lett figyelmes, amik lassú esőként hulltak alá az égből. Mindenütt ott voltak a levegőben, az arany indák rátekeredtek a testére ő pedig erejét vesztve dőlt előre.
   Nem érzett fájdalmat, sőt! Egy fűzfa árnyékában találta magát. Gyönyörű naplemente táncolt szemei előtt, aranyszín lombkorona és gyengéden lengedező kalász a végtelen alföldön. Szívszorítóan szép és letaglózó látvány volt, ami olyannyira magával ragadta, hogy elfeledkezett a harcról és minden másról is. Nem volt más kívánsága, mint abban a pillanatban ragadni és mikor elillant, kábán és kínzóan elhagyatottan érezte magát. Nem is igazán értette mi történt, amíg Shohin le nem térdelt vele szemben és el nem magyarázta mi történt.

   – Hogy érzed magad? – kérdezte Shohin.
   – Borzalmasan – válaszolt sírásra álló szemekkel és lebiggyesztett ajkakkal Uriel. – Nem csinálnád még egyszer? Látni akarom… – suttogta ijesztő vágyakozással, amit barátja figyelmen kívül hagyott.
   – Ez az én géniuszom. Arany Tavasz.
   – Hogy találtál rá? – kérdezte Uriel, miután teljesen felocsúdott. – Mikor használtad először? – faggatta az oroszlánt, szemeit dörzsölgetve.

   – Nos… – kezdte Shohin, de habozott. Kipirult arccal folytatta. – Tudod, amikor férfivá serdültem… egyszer megpillantottam egy egészen lélegzetelállító naplementét. Annak voltál szemtanúja. Gyönyörű, nem igaz? – kérdezte az oroszlán, Urielnek pedig nem volt választása, mint elismerően bólogatni. – Ott gondoltam először arra, hogy vajon mennyi hasonló csodálatos látvány lehet szerte a Világfán és vágyat éreztem arra, hogy felfedezzem őket. Mégis, nekem… nagyon nehéz volt hátrahagyni a törzsemet. Ezért úgy gondoltam, hogy akármerre is visz majd a sors, ezt a pillanatot a szívembe zárom. Amikor utazgattam és honvágyam volt, gyakran használtam magamon és megnyugtattam magam, hogy bármikor visszatérhetek. Hogy hazavárnak…

   Uriel elszomorodott és megölelte Shohint, aki ezt hálásan el is fogadta.
   – Biztosan megtaláljuk őket! – nézett céltudatosan az oroszlán szemébe.
   – Igen, de először a géniuszodat kell megtalálnunk – érintette meg öklével gyengéden Uriel mellkasát.
   – Azt hiszem értem. Glienni azt mondta nekem, hogy gyerekkora óta szeretett volna repülni és a géniusza lehetővé teszi. Te magaddal akartad vinni valamit az otthonodból és a géniuszod lehetővé teszi… – morfondírozott és eszébe jutott mit mondott Glienni miután bemutatta a képességét és a levegőben táncolt előtte. – Tehát a géniuszom az lesz, ami megadja nekem, amire a legjobban vágyok – morfondírozott tovább Uriel, de nem volt olyan könnyű megtalálni a választ. – De mire vágyok igazán? Mi az, amit különlegesnek érzek magamban? – tette fel magának a kérdéseket töprengően.
Shohin talpra állt mellette, leporolta magát és így szólt hozzá.
   – Azt hiszem, most magadra hagylak – hajtott fejet. – Ezek igazán nehéz kérdésnek tűnnek – mondta, de Uriel hangja megállította mielőtt még sarkon fordulhatott volna.

   – Várj! – kiáltott rá. – A név. Arany Tavasz. Miért nevezted el és miért pont így? –kérdezte kíváncsian. Glienni géniuszának is volt saját neve, emlékezett rá, hogy amikor használta, elmormolta a nevét, de sosem hallotta mi volt az.
   – Magától jött. Egyszerűen, csak tudtam.
   Azzal elillant oldaláról. Uriel szeretett volna vele tartani, de nem tehette. Meg akarta válaszolni a nagy kérdéseket. Meditálni kezdett és szíve lassacskán megnyugodott. Alig telt el néhány perc, megérezte Puffancs közelségét és elég volt felöltenie folyamát ahhoz, hogy az oldalára tudja idézni. A madár a térdén foglalt helyet, onnan nézett fel rá. Urielnek jól esett a jelenléte, most hogy nem volt teljesen egyedül, ki merte mondani gondolatait.

   – Szinte már el is felejtettem… – ecsetelte a madárkának, aki elvétett csicsergéssel válaszolt neki – Tudom, hogy nem érted amit mondok, de segít gondolkodni. Mielőtt kiválasztottak, valaki megkérdezte tőlem mire vágyok és akkor, én azonnal tudtam a választ – mondta és eltöprengett saját szavainak jelentésén. – Akkor csak egy lehetőségre vágytam. Arra, hogy szabad lehessek, hogy a saját utamat járhassam. Egy emberhez méltó életre… – megsimogatta Puffancs kicsi fejét. Hosszasan tűnődött mennyi mindenre vágyott most. Fel akarta fedezni a Világfát, be akarta tartani az Aaronnak tett ígéretét, rá akart találni a boldogságra, segíteni akart Shohinnak, el akart jutni a tetőre, de még ezeknél is jobban szerette volna újra táncba vinni Gliennit. Újra hallani azt a különleges dallamot, amit akkor hallott. Az utóbbi hetek rávilágítottak, hogy akkor a nument hallotta valójában. – Egész kapzsi lettem, nem igaz? – kérdezte kuncogva.

   Sok minden történt mióta a Világfára érkezett, mégis a landrafa báltermében lejátszódó emlék kísértette a legjobban. Olyannyira vágyott felidézni, hogy felegyenesedett, néhány lélegzet után a középpontba helyezkedett és hallgatni kezdte a numen dallamát. Ahogy jobban elmélyült benne, kedve támadt táncolni rá és eszébe jutottak Maximillian Crassus szavai, miután oly otrombán megjelent a táncparketten.
   Numen volt a mozdulataidban… a zenében, amit hallottál. Amikor a szívünk vágya szerint cselekszünk, a numen mindig az oldalunkra áll.

   Lehunyt szemekkel táncolni kezdett. Könnyedén, fesztelenül mozgott. Gyönyörre lelt a világ zenéjében. A numenről is érdekes volt tanulni, de az érzékelés művészetét egyenesen varázslatosnak találta. Hallani a világ dallamát kivételes élmény volt és ahogy mind jobban elmélyült benne, arra lett figyelmes, hogy Puffancs is vele együtt mozog. Táncot imitálva járt-kelt a levegőben. Uriel azonnal megérezte az érzelmeit. Most boldog és szabad volt, minden világosnak tűnt. Tökéletes összhangban mozgott a numen hangulatával. Most ő volt az, aki megfestette, szíve dallamként csendült fel a térben. Búgó, rengő hangokból állt, mély, dobhoz hasonló pergés szólt benne és vízcseppekként lehulló, üveghangok díszítették. Ez a dal az ő lelkéből származott, semmi kétség, de hamarosan meghallott egy másik dallamot.

   Ez pattogó volt, játékos és kissé ügyetlen, de oly mély, búgó basszus szólam kísérte, mintha maga a haragos égbolt dobolna fölötte. Alig akarta elhinni, de nem volt kétséges. Ez a dallam Puffancshoz tartozott. Oly tisztán hallotta, mint a sajátját és azon tűnődött, hogy vajon ugyanígy hallhatná-e Shohin, Gabriel vagy akár Glienni dallamát?
   Hiszen Glienniét már meg is hallotta, ott a bálteremben! Mindenkinek dallama van és minden dallam összecsendül. Tökéletesen ráhangolódott Puffancs dallamára és érezte, a csontjaiban tudta, hogy valaminek történnie kellene, de valami még hiányzott. Izgalmában az érzékelését használva megkereste Shohint és éjnek évadján felébresztette, hogy a segítségét kérje.

   Az oroszlán segítségével három napon keresztül dolgoztak azon, hogy felfedezzék mire is lehetne képes ezekkel a dallamokkal és tökéletesítsék ezt a képességét. Olyannyira elmerültek benne, hogy még Gabriel sem szakította félbe kísérletezésüket és eltekintett az edzéstől. Számos kísérlet és kudarc árán, de végre sikerült. Uriel kifejlesztette saját géniuszát és pontosan úgy volt, ahogy Shohin is mondta. Amint először sikeresen használta, rögtön tudta a nevét.

   Uriel többször is felriadt az éjszaka során. Nem reggelizett, gyomra elutasította az ételt. Lilestra kérdőre is vonta. Uriel elárulta, mire készül. A nő sok szerencsét kívánt neki, de nem úgy tűnt, mint aki szemernyi esélyt is adna neki.
Körülbelül egy órával később, Uriel megérezte mestere közeledő jelenlétét. Teste izzadt és úgy érezte, hogy mennie kell könnyíteni magán, mikor Shohin megragadta vállát és bíztatóan rávetette aranylóan ragyogó szemeit.

   – Barátom! – hívta fel magára a figyelmet – Ne kételkedj magadban! Képes vagy rá. Biztosan tudom. – Kezet nyújtott Uriel felé, aki megragadta azt. Az oroszlán közel húzta magához és megveregette a hátát.
   – Köszönöm – mondta halkan, majd elengedte barátját, egymás kezébe csaptak és egy kicsit könnyedebbnek érezte magát.
Gabriel tanúja volt az egész jelenetnek, megértette miről van szó.

   – Hát készen állsz? Ily hamar? – kérdezte kihívó és magabiztos mosollyal. Hozzáállása fennhéjázó volt és Uriel biztos volt benne, hogy nem fogja könnyedén adni magát.
   – Igen. Készen állok – válaszolt határozott hangon. Megfeszítette arcizmait és megacélozta tekintetét. Lélekben már felkészült a harcra, fülét a numenre tapasztotta.
   – Akkor hadd látom mivel készültél a számomra – mondta Gabriel, egy pillanatig sem hezitálva, leemelte az oldalán csüngő fekete kardot, de szokás szerint nem húzta ki a hüvelyből.

   Uriel felöltötte fekete folyamát. Hagyta, hogy az körülvegye testét és fakardját. Felvette az alapállást, amit Gabriel tanított neki, a középpontba helyezkedett és egy nagy levegő után segítségére hívta a géniuszát.
   – Szimfónia.
   Először az ismerős dallam jelent meg. Nyugodt, letisztult melódia, mely kedvesen csilingelt magára hagyatott lebegésében. A dal formát öltött, a numen megszilárdult kettejük körül. Egy kupola formáját vette fel, mely fekete és bronz színekben tündökölt. Sötét felületén ugyan keresztül lehetett látni és védelemként sem volt hatékony, ellenben tökéletesen hangszigetelt volt.
   Gabriel észrevette, hogy már nem ér el hozzá Aüéra hangzavara. Két melódiát hallott helyette. Olyan volt, mintha az egyiket egy tehetséges amatőr, a másikat pedig egy tapasztalt és átszellemült zenész játszaná.

   A tanár kíváncsian figyelte milyen belső erőt is talált magában a fiú. A mindig tágra nyílt barna szemekben céltudatosság és hideg tűz lakozott. Gabriel elégedett volt vele. Ezt az eredményt már megéri megnézni. Az idős király több tanítványt is készített már fel arra, hogy megmásszák a Világfát és voltak olyanok, akikben több lehetőséget látott. Azonban el kellett ismernie, hogy Urielt élvezte tanítani a legjobban. Hasonlítottak egymásra, ezért a nument is hasonló módon használták.

   Uriel támadásra indult, fakardjával sújtott felé, de Gabriel könnyedén hárított és visszaszúrt. Uriel széles ívben, oldalirányban hárította a csapást és öklével a tanár gyomrára célzott, aki egy gondos lépéssel elkerülte őt. Gabriel szúrásai és vágásai jócskán célt tévesztettek, Uriel ügyesen olvasott mozdulataiban. Mestere alaposan megfigyelte őt és döbbenten vette észre, hogy csukva van a szeme. Emiatt elveszítette nyugalmát, nem fogta vissza erejét és egyetlen mozdulattal a földre taszította tanítványát.

   – Nem fogod fel, Uriel?! – dörrent rá – Ez most nem edzés! – villámgyorsan szökkent a kiválasztott mellé és könyökével sebesen arcon akarta ütni, de Uriel elkerülte őt.
   Nem válaszolt. Megpróbálta tudomásul sem venni amit mond. A középpontban maradni és tökéletesen összhangban lenni a dallammal, mással nem is törődött. Öklével Gabriel bordái felé csapott, de tanára előrelátóbb volt és kisöpörte alóla a bokáját. Uriel elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant. Gabriel kegyesen megvárta míg feláll. Adott neki még egy esélyt.

   Uriel kizökkent a dallamból és Gabrielre szegezte tekintetét. A király belenézett a tágra nyílt szemekbe és felfedezte azt, amit annyira szeretett volna már látni. A félelem halálát a tekintetében és egy harcra kész férfi akaratát. Uriel ismét behunyta a szemeit és habár nem tudott eredményesen támadni, mesterien kerülte el Gabriel változatos fogásait és szúrásait.

   – Ez a géniusz… – vonta össze szemöldökét szigorúan a király – elismerem, illik hozzád, de szörnyű kétélű kard.
Uriel nem válaszolt. Nem akarta, hogy a szavak megzavarják, de Gabriel tökéletesen illusztrálta miről beszélt. Letette kardját a földre és a háta mögött összekulcsolta kezeit. Mikor Uriel ismét rátámadt, ő is becsukta szemeit és pontosan ugyanúgy mozogva kerülte el a kiválasztott támadásait. Uriel döbbenten tapasztalta, hogy Gabriel is képes arra, amire ő. Egy pillanatra kinyitotta a szemét, ez elég is volt ahhoz, hogy Gabriel gyomorszájon rúgja.

   – Én legalább ugyanolyan jól hallak téged, mint te engem – nógatott a király. – Ez így kevés. Ilyen géniusszal nem engedhetlek utadra.
   Uriel a fogát csikorgatta. Tervet készített a harcra, de képtelen volt kivitelezni azt. Szerencsére, nem csak egy tervvel érkezett. Oldalra nézett és Shohin felé integetett. Az oroszlán bólintott és két öles lépéssel a kupola mellett termett. Felöltötte aranyszínű folyamát, egy erős ütéssel lyukat ütött a kupolába és belépett a küzdőtérre, miközben a hangszigetelt burok összeforrt mögötte. Shohin jelenlétével egy újabb, harmadik dallam is megszólalt.

   – Uriel, Shohin… – eresztette ki jelenlétét Gabriel és nyomában, rémület uralkodott el tanítványain. – Ha meg meritek becsteleníteni a küzdelmünk szentségét… – vette fel kardját a földről – én kihúzom ezt a kardot és felszecskázlak titeket! – még a numen is szikrázott körülötte, mattfeketévé változott.

   – T…Te csak fi…fi…figyelj! – mondta remegve és a harmadik dallamra koncentrált, amit Shohin szíve játszott neki.
Ismerte már ezt a dallamot, könnyű volt ráhangolódni. Gabriel melódiáját hiába hallotta, nem értette meg. Ellenben, Shohin minden érzelmét és vágyát érezte a zenén keresztül. Csupa olyan érzelem és vágy volt, amit át tudott érezni, amiket megértett. Teljesen azonosult vele, a magáévá tette őket. Ezeket a vágyakat használva, újra hívta a nument és az válaszolt a hívására.

   Gabriel nem hitt a szemének. Csak most ébredt rá mennyire rosszul ítélte meg a helyzetet. Uriel fekete folyama mellett egy másik is megjelent. Aranyszínű volt. Nyugodt és fenséges. Shohin ereje tökéletesen összeolvadt a sajátjával. Az energia immár két színben, fekete-arany hullámokban fodrozódott teste körül.
   Nem pazarolta az időt, támadásba lendült. Gyorsabban, ösztönösebben mozgott mint korábban. Némely mozdulata az oroszlánt imitálta. Állatias lett, sebes és vérszomjas.

   Az arca felé vágott. Gabriel elhajolt és felé szúrt. A kiválasztott a földre huppant majd úgy pattant talpra akár egy vadmacska. Szúrása súrolta Gabriel karját. Magabiztosságában azonban óvatlanná vált. Gabriel megszorította és kitekerte a csuklóját, Uriel pedig elejtette fegyverét. Nem hagyta, hogy ez megtörje a lendületét. Másik kezét a magasba emelte és minden erejét tenyerébe összpontosította. Az arany és fekete numen vad táncot járt egymással a kezében. Kinyújtotta kezét, majd a zenében felcsendült egy tiszta, erőteljes akkord és az energia pusztító sugárként zúdult mesterére.

   Gabriel nem kerülte el a támadást. Testét robbanás rázta meg, a numen füstöt és égett szagot hagyott távozása után. Uriel egy pillanatra megijedt. Nem akart kárt tenni tanárában, de mestere egyszer csak megjelent mögötte és jelzés értékűen harcképtelenné tette a kiválasztottat egyetlen jól irányzott ütéssel. Pontosan úgy, mint mikor Uriel először nekirontott.
Gabriel testén itt-ott jelen volt egy-egy horzsolás, de nem vérzett. Ölbe tette kezét és csendesen figyelte a tanítványát. Gondolatait megtartotta magának.

   – Gratulálok – sóhajtott. – Győztél.
   – Komolyan? – kérdezett vissza örömittasan a kiválasztott.
   Gabriel fejcsóválva hallatta sajátos, rosszindulatú kacagását, mely a végén gyakran sóhajba fordult.
   – Te sosem tanulsz, igaz? – kérdezte és a földre nézett – Tíz – adta ki az utasítást, de Uriel ezúttal nem hajtotta végre.

   Shohin segített neki feltápászkodni, majd gratulált neki, a keblére ölelte és felemelte. Ezt követően Lilestrához rohantak, aki büszkeségében megbontotta az egyik legjobban megbecsült pálinkáját. Gabriel nem tartott velük, de ők hárman nagy ünneplést csaptak. Puffancs is rátalált társaságukra, de vesztére, a részeg Lilestra szünet nélkül babusgatta és nem eresztette. Énekeltek, táncoltak, bolondoztak. A nap még nyugovóra sem járt mire rosszul lettek az italtól. Uriel fel sem fogta igazán, hogy holnap mögött hagyja Aüérát és soha többé nem látja viszont ezt a csodás helyet, melyet örökre a szívébe zárt.

    A reggel felkészületlenül érte a két férfit és Lilestrát. Puffancs türelmetlen csipkedésére ébredtek, aki igencsak hiányolta a megszokott kis reggelijét. Uriel feje kegyetlenül fájt, legszívesebben a völgyben lévő folyóhoz vette volna az irányt, hogy belevesse magát, aztán kiigya annak teljes tartalmát, csak hát éppen megmozdulni is alig tudott.
   Miközben víz után kutatott a fennsíkon, Gabriel jött vele szemben, aki borzasztó rosszallással konstatálta mennyire másnapos két tanítványa és a kedvese. Az együttérzés legkisebb jele nélkül felverte őket álmukból. Arra azért adott némi időt, hogy összeszedjék magukat, de türelmének szűk volt a határa és hamarosan helyet foglaltak a tisztáson. A három nagyivó borzasztóan festett, de nem ellenkeztek. A mester számára fontos volt ez a pillanat. Eljött az idő, hogy útjára bocsássa tanítványait.

   – Büszke vagyok rátok. Mindketten sokat fejlődtetek és tanultatok. Nyugodt szívvel engedlek titeket utatokra. Bármerre is jártok, bő szerencsét és jó egészséget kívánok nektek – mondta Gabriel, majd Lilestrára nézett.
   A királynő képtelen volt magát átadni a pillanat szertartásos jellegének. Ásítozott, szeme le-lecsukódott és láthatóan hányingerrel küzdött.
   – Én is – nehézkesen formálta a szavakat, a gondolatai pedig szakaszosan keringtek elméjében. – Örülök, hogy itt voltatok. Remélem olyannyira a szívetekbe zártátok ezt a helyet, ahogy én tettem.
   – Mi köszönjük, hogy itt lehettünk és, hogy időt szakítottak ránk. – Shohin erényére legyen mondva, hogy még másnaposan, teljesen száraz torokkal is sikerült megfelelő tiszteletet mutatnia.
   – Én is nagyon hálás vagyok mindenért – követte példáját Uriel. – Úgy érzem sok mindent megértettem magamról.

   – Hallani szeretném, hogy mit – nézett rá kíváncsian Gabriel. – Még sohasem hallottam olyanról, hogy egy kiválasztott valaki más folyamát is magára öltse. Puszta kíváncsiságból, szeretném hallani, hogy milyen vágyat, milyen kívánságot találtál magadban, ami ilyen erőt adott neked.
   – Nos… nehéz erről beszélni – vakarta szakállát Uriel. – Rájöttem, hogy ezzel a gyűrűvel – mutatta fel a kezét – pontosan azt kaptam, amit szerettem volna, de egyedül jelentéktelen volna az út. Szeretnék sok olyan emberrel találkozni, mint Shohin és ti és szeretném megérteni őket, úgy ahogyan csak a numenen keresztül tudom. Szimfónia ereje ebből a vágyból fakad és ha sikerül megértenem valakinek a lényegét, ami azzá teszi őt, aki… ha ezt teljesen átérzem, úgy, mintha a sajátom lenne, az általa használt numen szinte magától mellém szegődik – elmosolyodott, majd Gabriel szemébe nézett. – Először a te folyamodat akartam felölteni, de képtelen voltam átérezni mindazt, ami a lelkedben kavarog.

   Gabriel semmit nem reagált, arcizma sem rendült, de jó darabig emésztette magában a hallottakat. Lilestra oldalra döntötte a fejét és aranyosan elmosolyodott. Kissé meghatottnak tűnt.
   – Értem – közölte Gabriel. – Azt kell mondjam az elképzelésed a Királyok Ösvényéről téves.
   – Miért? – szólalt meg fakó hangon.

   Gabriel hosszú időre lesütötte a szemét és súlyos lassúsággal neveket kezdett sorolni. Minden egyes szavának mérhetetlen súlya volt, tömérdek eltemetett érzelem lakozott mögöttük.
   – Stratos, Umchak, Li Xinia, Li Weng, Seimi Chatour, Ari Tan, Timur Lexees, A’Vonga – miután befejezte, Gabriel ráemelte tekintetét Urielre. Fájdalom emelt fátylat sötét szemei elé. – Én ezeket a társaimat veszítettem el a Pleára vezető úton – mondta, majd gyászszünetet tartott. Néhány másodperc csenddel tisztelte meg a halottakat –Tudnotok kell, hogy nem kalandra indultok. Élet-halál harcot vívtok majd a többi kiválasztottal és nem tudjátok elkerülni az ezzel járó fájdalmat. Tiétek lesz, ha veszítetek vagy az ellenfeleteké, ha győztök, de a fájdalom állandó társ a Királyok Ösvényén. Olyan érzelem ez, ami csak halmozódik. Mind több fájdalmat szül és sokakat maga alá temet. Voltak olyan társaim is, akik nem bírták elviselni és feladták, hiába volt meg a tehetségük és az akaratuk. Az erős test és a numen nem elég annak, aki király akar lenni. A szíved is meg kell acéloznod, mert az ember legkönnyebben ott törik meg. Erre azonban senki fel nem készíthet, csakis a legnagyobb tanítómester: az élet képes rá.

   Uriel döbbenten hallgatta őt. Hiába vette tudomásul Gabriel szavait, nem értette meg őket. Nem is volt ideje elgondolkozni rajtuk, a király máris folytatta.
   – Van valami, amit tudnod kell a géniuszról. A legtöbb kiválasztottnak van saját képessége, de közöttük is vannak olyanok, akik különlegesek. Akiket a Világfa a látás ajándékával áldott meg. Jól jegyezd meg, Uriel! Amikor eljön az idő, hogy csapatot kell alkotnod, feltétlenül keress valakit, aki birtokolja ezt a látást. Olyasvalakit, akiben feltétel nélkül megbízol! Ez aranyszabály. Minden dologban adnod kell a szavára és amíg nem találsz ilyen társat, ne indulj útnak!

   – Értem… – hazudta Uriel – de miért ilyen fontosak?
   – Nehéz megfogalmazni – töprengett Gabriel. – A látással rendelkezők általában remek érzékelők, de többre is képesek, mint te vagy én. Vannak bizonyos megérzéseik, amik pontosak és jelentőségteljesek – folytatni akarta, de nem találta a megfelelő szavakat. Lilestra szerencsére gyorsan a segítségére sietett.

   – Képzeld el, hogy az ösvényen válaszúthoz érkezel. Nem tudod merre visznek, de az egyik úton bizton meghalsz. Ha magad próbálsz dönteni, sorsod a szerencsére bízod. Egy látás viszont ismeri a biztonságos utat és elkerüli a veszedelmet. Viszont én inkább úgy gondolom, hogy a legfontosabb feladatuk az, hogy vigyázzanak a társaik szívére.
   – A szívükre? – kérdezte Uriel szemöldökét ráncolva, zavartan.
   – Igen – bólintott Lilestra. – Az ösvény hosszú. Még senki sem ment végig rajta úgy, hogy ne változott volna meg gyökeresen, mire a végére ért. Megesik, hogy az ember rossz irányba változik és elveszíti önmagát. Ilyenkor jó, ha van egy megbízható barát az oldalán, aki ismeri a különbséget helyes út és helytelen között. Aki bír a Világfa látásával, az soha nem téveszti el.

   Uriel állához kapva bólogatott és Lilestra segítségével megértette a tanulságot. Megfogadta, hogy különös figyelmet szentel a látás megtalálására.
   – Köszönöm a jó tanácsot – mondta Uriel és már arra készült, hogy felálljon, de Gabriel egy kézmozdulattal megállította és váratlan kérdést intézett hozzá.
   – Amikor először találkoztunk, azt ígérted meghálálod a segítségem, igaz?
   – Igen – bólintott Uriel készségesen.
   – Én pedig figyelmeztettelek rá, hogy szokásom hasznát venni a szívességeknek. Igaz?

   – Igen? – válaszolt kérdő hangon, immáron sokkal zavartabban és ijedtebben.
   Egy segélykérő pillantást vetett Lilestra felé, de a nő riadt tekintettel a földet bámulta.
   – Úgy elmondom mit kell tenned, hogy megháláld a segítségemet – mondta Gabriel, majd felkapta a mellette lévő fekete kardot, amivel Uriel már oly sokszor szembenézett. – Tessék – nyújtotta felé a fegyvert. – Ezt neked adom.

   – Hogy? – Uriel meglepettségében majdnem felpattant a helyéről. – De… de ez a te kardod, én… – nem tudta folytatni. Óriási megtiszteltetésnek érezte a gesztust.
   – Mégsem gondoltad, hogy egy fakarddal akarlak elküldeni, ugye? – kérdezte fanyar mosollyal Gabriel, Uriel pedig átvette a kardot. – Ez egy ritka és félelmetes fegyver. Értéke felbecsülhetetlen. Valamennyi király büszkén viselné az oldalán. A neve: Anatéma. Pengéjét nem ok nélkül tartom rejtve. Félelmetes ereje van, neked sem szabad használnod. Felemésztene téged és higgy nekem Uriel, ha kihúzod, a halálnál is szörnyűbb végzetet idézel a fejedre!
   – Ha nem húzhatom ki soha, akkor mégis mit csináljak vele?
 Gabriel arra kérte, hogy álljon fel és maga is felkelt a földről. Kényelmetlenül közel lépett Urielhez, aki még a tanár leheletét is érezte, de nem hátrált meg.

   – Jól figyelj rám! Csak egyszer fogom elmondani. – harcedzett, bosszúszomjas tekintetével szinte lyukat fúrt Uriel elméjébe. – A Világfa hatodik világában, Vandumban él egy Émanuel Éli Baloorzoi nevű férfi. Jegyezd meg a nevét. Mondd utánam! – utasította Gabriel, majd folytatta miután parancsa teljesült. – Meg kell őt találnod és a színe előtt kell kihúznod a pengét. Úgy képes leszel megölni őt. Meg kell ígérned nekem, hogy megteszed és ami még fontosabb, azt is, hogy semmilyen körülmények között nem húzod ki a pengét, csak és kizárólag Baloorzoi előtt, különben…
   – Szörnyű végzetet idézek a fejemre – fejezte be helyette a mondatot. – Tudom, figyeltem – motyogta. Üres tekintettel bámulta a kardot.

   – Meg kell ígérned nekem! – kötötte az ebet a karóhoz Gabriel.
   Uriel csalódott volt. Semmi baj sem volt azzal, hogy megszolgálja a tanítása árát, de… egy gyilkosság? Megölni egy teljesen idegen embert, akihez nincs semmi köze? Elsősorban csalódást érzett mestere felé, akit ez idáig mélyen tisztelt.
   – Megígérem – felelte szemlesütve.
   – Még egyszer!
   – Megígérem.
   – Még egyszer! Utoljára ígérd, hogy szó szerint megfogadod mindazt, amit mondtam!
   – Ígérem, nyugo… – kezdte Uriel de nem volt lehetősége befejezni a mondatot. Még sohasem látta a királyt ilyen aggodalmasnak és komolynak. Félbe is szakította őt.
   – Háromszor ígérted meg, a három holdistennőre! – szegezte neki az ujját Gabriel, mintha ezzel valami megsérthetetlen, szent köteléket alkottak volna.

   Ezután leültette Urielt és elmagyarázta, hogy az Anatémának mindig csak egy tulajdonosa lehet. Rajta kívül senki más nem képes kihúzni a pengét a kardhüvelyből, s ha valaki ellopná tőle, akkor is visszakerülne az oldalára. A király szertartásos módon, a felhőnyelv szavain kántálni kezdett.
   – Men’Sis, Tu’Prie R’eliq – mondta a tanár. Szavai nyomán az apró keresztvason egy vérvörös pecsét villant fel, majd elpárolgott onnan. – Tessék – adta át a kardot gondosan két kezére fektetve. – Most vedd az öledbe. Látod a pici keresztvasat a markolat tövében? – kérdezte, Uriel pedig bólintott. – A felső részén, a kard lapja mögött van egy éles kis tüske. Szúrd meg vele az ujjad, hogy kisarjadjon a véred.
   Miután ez megtörtént, arra utasította Urielt, hogy vérző ujját tegye pontosan ugyanoda, ahonnan a pecsét eltűnt és ismételje utána a felhőnyelven a következő szavakat.
   – R’eliq Tup’rie.
   Majd egy tucatszor kellett elmondania a szöveget, mire végül eltalálta a hangsúlyt. A misztikus fegyver reagált és Uriel véréből vörös pecsét vésődött a keresztvas közepére. Ezután Gabriel arra utasította, hogy simítsa végig a kardhüvely elülső részét az ujjával, mely keze nyomán csodálatos módon éles pengévé alakult. Ugyanezzel a mozdulattal, fordított irányban a hüvelyt ismét tompává tudta változtatni.

   – Noha nincs különleges ereje, mint a benne lévő pengének, azért így is jól fog szolgálni – bíztatta Gabriel. A tanár még többet is szeretett volna mutatni. Eszébe jutott, hogy azt nem is tanította meg miképp kell élezni és gondozni egy pengét, de későn fogott hozzá. Lilestra mellélépett és a vállára tette a kezét.
   – Itt az idő – mondta. Óvatos pillantásában furcsa szomorúság, szinte már gyász ült.
   – Igen… – konstatálta Gabriel és keserédes mosolyt villantott fel. – Szinte már azt kívánom, hogy maradjatok még egy kicsit.

   Uriel nem értette miről beszélnek, de hamarosan megérezte az összetéveszthetetlen jelenlétet. A Napszülte közeledett feléjük. Egy zöld színű égi király hátán érkezett, akinek a teste olyan volt, mintha egy hegyből keltették volna életre. Rögös volt és csúcsos, néhol meredek, néhol lankás. A Napszülte leszállt a repülő bálna hátáról és szótlanul megállt a fennsík egy félreeső pontján. Mind megértették, hogy itt a végső búcsú ideje. Rivai izgatottan csapdosott a szárnyaival, de azért megállt    Uriel vállán. Shohin kezet rázott Gabriellel és megállt Uriel mellett.
   – Ne feledd az ígéreted! – mondta még egyszer Gabriel, majd az oroszlán-emberhez fordult – Shohin, tiszta szívből remélem, hogy egy napon a Világfa téged is kiválaszt.
Az oroszlán tiszteletteljesen bólintott és még egyszer megköszönte a segítséget, majd Lilestra lépett elő, hogy búcsút vegyen tőlük.

   – Hiányozni fogtok, fiúk – mondta elérzékenyülve, kipirult arccal. Még egy könnycsepp is felfedte magát jobb szeme sarkában. – Ne feledjétek! Minden nap kell edzeni! Folyam, érzékelés, testedzés! – intette őket szigorúan, de nem tudta elrejteni mosolyát. Először Urielhez lépett és gyengéd ujjaival megérintette az orcáját. – Uriel, te kedves fiú vagy, de annyira öntörvényű és meggondolatlan is – rázta fejét, elhúzva keskeny, rózsaszín ajkait. – Biztos, hogy sokszor fogod bajba keverni magad. Nagyon vigyázz magadra – magához ölelte és csókot adott a homlokára.
   – Úgy lesz – felelte Uriel hetyke magabiztossággal, majd tanára Shohin elé lépett.

   – Shohin, te olyan jól nevelt és megbízható fiú vagy… – érintette meg az ő arcát is és csillogó szemekkel tekintett az aranyló bőrű, izmos oroszlán-férfira. Majd ismét Urielre tekintett és aggodalmas sóhajt eresztett ki – Vigyázz Urielre! – mondta halkan, Shohin pedig tiszteletteljesen, mosolyogva bólintott. Ő is kapott egy nagy, meleg ölelést, majd miután Lilestra jelzett neki, hogy hajoljon le, megpuszilta az ő homlokát is. Már éppen megfordultak volna, mikor Puffancs csicsergett. Lilestra róla sem feledkezett meg, már úton is volt hozzá és tenyerébe vette a madarat. Hozzádörgölte orcáját az állat apró testéhez – Te fogsz a legjobban hiányozni, kis drágaságom! – mondta elérzékenyülve a nő és ha a madarak tudnának dorombolni, ez most bizonyosan megtette volna. – Biztosan nem akarsz inkább itt maradni velem? – kérdezte reménykedő mosollyal, de a madár visszarepült Uriel vállára miután hozzádörgölte kis fejét a nő kezéhez – Összetöröd a szívem – sajnálkozott lehunyt szemekkel a királynő.

   Miután búcsút mondtak, ők hárman felszálltak az égi király hátára, ahol kényelmesen, bőséggel elfértek. Onnan integettek tanáraiknak, Uriel pedig a Napszülte felé is meghajolt és remélte, hogy megérzi háláját a numenen keresztül. A Napszülte a kezében lévő fegyverre pillantott és Uriel döbbenten figyelte, ahogy a tekintetében lévő fény összetörik és elveszti a ragyogását. Hirtelen maradni szeretett volna, úgy érezte még egyszer beszélnie kell a Napszültével, de a repülő bálna emelkedni kezdett. Csapott néhányat apró kis uszonyaival és a levegőn keresztül úszva elindult hosszú útjára.

   – Várjatok! – kiáltott Uriel – Nem is tudom, mi az úti célunk! – kétségbeesett kiáltását a fennsíkon már nem hallották meg. A roppant termetű égi király elhagyta Aüérát, amit utoljára, madártávlatból csodálhattak meg. Nehéz szívvel hagyták el ezt a földi paradicsomot. Ám az emberi természetnek még ez is kevésnek bizonyult. Tovább mentek hát, az ismeretlen felé. Útra keltek, hogy meghódítsanak tíz világot.