A Gondviselés Ígérete

  „A szív azért olyan nyugtalan, mert minden választ ismer, amit tudnod kell. Figyelj rá. Értsd meg. Viseld gondját. A fontos dolgok a jelenben történnek, a pillanat varázsában. A múlt odavan,  jövő talán nem is lesz. Merülj el hát ebben a pillanatban, ahelyett, hogy a bizonytalannal és a megváltoztathatatlannal kínzod magad. Egyedül a jelenben válhatsz erősebbé, csakis a pillanatban formázhatod magad. Éld át ezt a pillanatot, érezd a súlyát. Minden válasz amit keresel, itt van.”  [Üntera időtlen leckéi]
 
   Utregarban minden erdőnek van egy szíve, ahol a legkülönösebb jelenségek és a legveszedelmesebb lények lakoznak. Nem tanácsos e szív közelébe merészkedni, de Uriel persze ezt nem tudta. A véletlen vagy a sors keze által vezérelve pontosan e szív felé tartott. Három éjszaka telt el, mióta elszaladt a templomból és mindegyik váratlan viszontagságokkal volt telített.    Legfőbb gondja törött karja volt, mely borzalmas kínokat okozott minden apró mozdulat közben. Lábai is több helyen megsérültek a zuhanást követően és nem volt alkalma, hogy rendesen megpihenjen. Tempója egyre lassult és űzött vadként rótta a végtelen erdőt, mely számos arcot öltött útja során. Emitt magas fák, kúszónövényekkel tarkítva, színes levelekkel. Máshol, bokrokkal sűrűn szegélyezett avar, vagy violaszínben tündöklő, burjánzó tölgyerdő. Jelenleg éppen egy olyan részén bandukolt az erdőnek, ahol kizárólag apró facsemeték sokasodtak, lelógó ágaikkal alacsony vadvirágokat, gyümölcsbokrokat és csalánosokat simogattak.

   Sosem érezte még magát ennyire elveszettnek, még szülővilágában sem járt erdőben soha.  Élelemből nem volt hiány, de az erdő egyik termése kellemetlenebb meglepetést tartogatott számára, mint a másik. Az első nap sárgás színű, szív alakú gyümölcsökkel töltötte meg gyomrát, melyek legalább olyan gyorsan távoztak belőle két irányban, mint ahogy befalta őket. A roppant kellemetlen élmény hatására egy egész napig nem evett, majd mikor nem bírta tovább, gombákkal próbált szerencsét. Az élményt ő maga sem tudta volna tökéletesen leírni. A valóság néhány órára megváltozott. A felhők vad ménesként vágtattak át az égbolton, a tér meghasadt előtte, hallotta a színeket és látta a hangokat. A színek egymásba folytak és meghasadtak a végüknél, gondolatai oly sebesen forogtak, hogy alig tudta követni őket és lelkiállapota szinte percről percre változott. Rengeteget sírt az élmény alatt, hol teljes kétségbeesésében, hol mámoros eufóriában, de a legfurcsább mégis az volt, hogy olykor csalhatatlanul érezte bőrén a nument és magához vette minden lélegzettel.

A harmadik napra már jobban érezte magát, s nagy félelemmel támadta meg egy facsemete körte alakú termését, aminek tüskés héját eltávolítva összefüggő, fürtös bogyókat talált. Semmi baja nem lett tőle. Olyan boldog volt, hogy sírni tudott volna, s szüksége volt egy kiadós pihenésre mielőtt folytathatta volna céltalan útját.
   Az erdő nappal igen békés is tudott lenni. Száz pár madár csapdosó szárnya töltötte meg különös hanggal, s nagy ritkán egy-egy repülő bálna takarta el a napot roppant méretével. Sokat nem adott volna azért, ha megülhetett volna most egyet. Elegáns, báli cipője már egy napi járás után is feltört, fess zakója ágakon akadt fent, s kishíján meztelenül, mezítláb rótta az erdőt. Az éjszakák veszélyesebbek voltak, ragadozók elől kellett bujkálnia vagy menekülnie és mivel nem tudta használni a nument, az egyetlen esélye az volt, ha időben észreveszi őket. Érzékei élesebbé váltak az idő múlásával, lassan de biztosan tanulta az észlelés fortélyát a túlélés érdekében.

   Úgy érezte a mai nappal megfordul a szerencséje miután valamelyest jóllakva és kipihenve folytatta útját, sejtése beigazolódott. Végre emberi kéz nyomára bukkant, s örömében oda is szaladt a fák lombkoronája mögül kikandikáló oszlopokhoz, de csalódására csak romokat talált. Elhagyott, ősi romokat, amik enyhe kékes fénnyel átitatott láncokkal voltak díszítve, mely évezredek alatt sem vesztette el csillogását. Hatalmas, három-négy emelet nagyságú épület lehetett egykor, romjaik néhol még mindig megmaradtak. A leomlott falakra szinte kivétel nélkül hatalmas méretű rajzokat véstek, mintha egy történetet akarnának elmesélni. A rajzok köré rúnaírást vetettek melyet nem tudott elolvasni. Lehet csak képzelte, de a hely mintha még ki tudja mennyi év után is fojtogató, de egyszerre kellemes, bódító illatot árasztott volna. Gyanúsan békés és kellemes hangulata volt, elnyomta a veszélyérzetét.

   Leült egy kőre és mély levegőt vett. Nehéz napok sorakoztak előtte, mögötte, csak annyi jót talált helyzetében, hogy végre senki nem keltette benne a haszontalanság érzését. Ezt végig gondolva, ezen a békés helyen, úgy döntött, hogy ismét megpróbálkozik a numen megérzésével, úgy ahogy azt a gombák elfogyasztása után próbálta. Furcsa érzés kerítette hatalmába itt, hasonló volt ahhoz, mint amit a mérleg kapu előtt érzett. Mély levegőket vett, igyekezett minden gondolatát száműzni, s kiürített elmével próbált a világra figyelni. Ahogy egyre jobban eltűnődött az oszlopokat elfoglaló rajzok jelentésén, megérzett bennük egy különös erőt. Igyekezett figyelni rá, követni azt, s hamarosan érezte, ahogy az erő minden egyes lélegzetvételével megtölti a tüdejét, s vérré válik az ereiben. Gazdátlan hatalom volt, arra várt, hogy valaki formát adjon neki. Újabb levegőt vett és hirtelen egy hatalmas hullám sodort rajta keresztül. A szél fúvásának, a napsugár melegének és a víz sodrásának furcsa egyvelege. Egy adott irányba próbálta őt taszítani, mintha célja lett volna vele, de Uriel túlságosan is elmerült ebben a csodás, új érzésben és a siker buzdító örömében. Olyan volt, mintha először látna egy szemmel ami nem igazán nyílt még ki idáig, de a hullám egyre erősödött, s ez zavarta az összpontosításban.

   Morgó, mély, fenyegető hangot hallott a numenben, olyan volt akár egy gyomor korgása. Teljesen kizökkentette az élményből és sajgó lábaival talpra állt. A tovaszálló hullámot továbbra is érezte, erőtlenül próbálta elsodorni őt. A föld hirtelen megremegett lába alatt és az ösztönei által vezérelve rohanni kezdett abba az irányba, amerre a numen vezetni próbálta. Szaladt és szaladt, s a föld rengése kibillentette egyensúlyából. Az ősi rom mögötte elsüllyedt, beomlott alatta a föld. Hátranézett, s néhány méterrel mögötte egy óriási, sár és föld rejtekéből előbukkanó hatalmas fogsort látott meg, mely felfalta mindazt, amit betakart óriási pofájával. Már erőn felül, fájdalmaival nem foglalkozva iszkolt tovább, mikor egy az előzőhöz hasonló, újabb hatalmas fogsor jelent meg, egyenest a sarka mögött. Minden egyes fog fele akkora volt, mint Uriel, akinek esze ágában sem volt ott lenni amikor a földalatti rém felfedi magát.

   Azt hitte vége van, megmenekült, de csak egy pillanatra. A numen vad és zavaros cikázásából megértette, hogy még nincs kint a mély vízből, s kétségbeesett mikor egy harmadik fogsor megjelent jóval előtte. Hatalmasabb volt az eddigieknél, s a föld alatt tanyázó szörnyeteg összezárni készült ovális alakban kitátott, robosztus száját. A föld már omlani kezdett alatta, így majdnem elvesztette az egyensúlyát, pedig már egészen közel ért a fogakhoz. Volt annyi hely közöttük, hogy át tudjon ugrani a réseiken. Lába megcsúszott, de meg tudott kapaszkodni egy erős gyökérben és talpra állt, folytatva vesszőfutását.    Az utolsó pillanatok egyikében ért oda a fogakhoz. Kettő között megakadt egy facsemete és Uriel ezt a kis pórul járt növényt tudta használni arra, hogy megkapaszkodjon, s átmásszon rajta. Majd a legutolsó épségben maradt földterületről elrugaszkodott és ugrott, remélve, hogy nem vár rá egy újabb halálos fogsor. Maga elé nézett és megbizonyosodott róla, hogy megmenekült a rémtől, noha rémülete nem tűnt el. Egy vízeséshez ért, s hatalmas mélységből zuhant alá egy hömpölygő folyó felé. Egyetlen hangos szitokszó hagyta el a száját a lehető legnagyobb hangerőn, mielőtt a víz elnyelte őt és elvesztette az eszméletét.

    Arra a roppant kellemetlen érzésre tért magához, ahogy valaki éppen a vizet préseli ki tüdejéből. Fuldokolva köhögött és köpte fel azt, majd kisvártatva oldalra fordult és megszabadult a kiköpte a maradékot is. Köhögött és prüszkölt, a hozzá beszélő hangot is alig hallotta meg.

   – Abbahagyod végre a haldokolást? – kérdezte egy lomha, nemtörődöm hang.
   Uriel az irányába fordult és egy férfit látott meg, kinek bő, koszos, szürke ruházat takarta a testét. Fejét kopaszra borotválta, de gondosan nyírt vékony, fekete szakáll borította arcát. Vállán átvetve vadászbatyu függött, barna szemei nem tekintettek Urielre, s úgy tűnt gondolatban Utregartól nagyon távol jár. Oldalán furcsa fényben tündöklő, ébenfekete kard csüngött.
   – Az… azt hiszem – mondta a borostáját törölgetve, s rájött hogyan került az a sok víz a testébe. – Te mentettél ki, ugye? – kérdezte egy újabb, váratlan köhögőroham előtt.
   – Nem – válaszolt az idegen, lassú és kimért hanglejtésével. – Azt hittem az áramlat sodort partra – az idegen leguggolt, ráncos arca mögött visszafogott, komor bölcsesség ólálkodott.
   – Lehet… – morfondírozott Uriel. Különösnek találta megmenekülését.

   Az idegen nem törődött túlzottan a kérdéssel. Két megnyúzott nyúltetemet húzott elő szütyőjéből, majd egy fémből készült korongot. Földre dobta a korongot, majd egy hosszú, vékony, rézvörös, érdes pálcát húzott elő. Kettétörte a gyúlpálcát, ami narancsos fényben foszforeszkált, majd lángra kapott. A koronghoz érintette, amiből meleg lángoszlop csapott fel, majd elfújta az égő pálca tetejét. Nyársra húzta a nyulakat, mire Uriel szájában összefolyt a nyál, elrabolta figyelmét a piruló hús látványa és illata. Nagy örömére az idegen fel is ajánlotta neki az egyiket. A kiválasztott felé nyújtotta a nyárson ropogósra sült ételt, de amikor Uriel el akarta venni, kicsit visszahúzta azt.

   – Előtte mutatkozz be. Kinek adom ezt az ételt? Kinek az életét mentettem meg? – húzta össze szigorúan szemöldökét, s fürkészően tekintett a sötétség gyermekére sötétbarna szemeivel.
   – A nevem Uriel – mutatkozott be törött karját szorongatva. Az idegen szemei tágra nyíltak. Valami mágikus, magába szippantó mélység lakozott bennük.
   – A bemutatkozáshoz illik hozzátenni honnan származunk, hogy akivel beszélünk, tudja honnan jövünk és mit képviselünk, vagy képviseltünk egykoron – mondta az idegen és leszakította a sült nyúl egyik combját, majd vérmes, kiéhezett harapással kezdte fogyasztani azt, mint aki napok óta nem evett.

   – Én nem a Világfáról származom – válaszolt Uriel félszegen.
   – Tudom. Azért mondom.
   – Honnan tudta? – kérdezte meglepetten és egyre jobban érdekelte ki is ez az ember.
   – Sok mindent észrevesz, aki megtanul figyelni.
   Most, hogy Uriel bemutatkozott, odaadta a másik állatot és a kiválasztott hasonló elánnal látott hozzá az evéshez, a csontokat is majd lenyelte.
   – Fejedelmi volt. Mióta kiválasztottak nem ettem ilyen finomat – mondta hasát fogva, roppant elégedetten. – Köszönöm szépen… és azt is, hogy megmentettél. Még a nevedet sem tudom.

   – Gabriel vagyok a Sólyom Erdőből. A Világfa egy királya. Hosszú életem során sok minden voltam, de leginkább tanító szerettem lenni. Mondd csak, most, hogy jóllaktál, mit keresel itt?
   Uriel nem látta bölcsnek, ha elárulja, hogy meg akarták gyilkolni. Nem akarta magától elidegeníteni a rejtélyes vadászt.
   – Nem voltam elég erős ahhoz, hogy ott maradjak, ahol szerettem volna.
   – A landrafára gondolsz, ugye? – kérdezte Gabriel, Uriel pedig bólintott. – Megvetem azt a helyet – mondta lebiggyesztett ajkakkal és ráncolt homlokkal. – A kiválasztottak azelőtt is rátaláltak a tudásra. Hagyták, hogy a numen vezesse őket a mesterük felé. S mivel más út nem volt, a királyok is szívesebben osztották meg a tudásukat.

   Uriel még az orgyilkosok ellenére is kedvesen emlékezett vissza a templomra. Hiányzott neki a landrafa abszurd szépsége és Glienni társasága, de hamar kiszakadt a nosztalgiából és szeme felcsillant.

   – Azt mondtad tanító voltál. Kiválasztottakat is tanítottál? – kérdezte reményteljesen – Engem is tanítanál?
   – Királyokat nem illik tegezni – adott újabb leckét, majd kisvártatva megkérdezte. – Miért mászol?
   – Hát, én… – elgondolkozott. Miért akarja megmászni valójában? Azért mert kiválasztott, ez a küldetése, mint mindenki másnak, akinek gyűrű van az ujján de azt már megértette, hogy ez önmagában kevés. Gliennin kívül semmi más nem jutott eszébe amire vágyott volna ezért nem tudott válaszolni a kérdésre.

   – Nem vagy túl magabiztos férfi, igaz? – kérdezte a vadász ismét, sűrű fejcsóválás közben.
   Hosszan hallgatott, közben elővett egy pipát és ráérős mozdulatokkal megtömte azt. Egy gyúlpálcát megtörve tüzet csiholt. Kövéret fújt a füstből, majd alig hallhatóan megszólalt.
   – Hosszú ideje nem jutottam el vadászni és sosem választom ugyanazt az erdőt kétszer – szünetet tartott, kiélvezte a füst selymes, forró simogatását. Eltöprengett kissé. – Talán valóban a numen vezetett téged. Bármerre mehettél volna, de te pontosan ide jöttél, pontosan akkor, amikor én is itt voltam – mondta, majd két hosszú szippantást engedélyezett magának a pipájából. – Taníthatlak. A visszavonulásom után örömet tudtam lelni ebben, de már így is az adósom vagy. A királyok pedig soha nem tesznek szívességet ingyen. Hogyan akarod hát megfizetni a segítségemet?

Uriel hiába gondolkozott, pontosan tudta, hogy semmit sem ajánlhat fel Gabrielnek, aki szintén tisztában volt ezzel.
   – Nincs pénzem… sőt, semmi másom sincs, de megígérem, hogy visszafizetem neked valahogy egy napon. Ha megmászom a Világfát és király leszek a segítségeddel, akkor biztosan találok módot arra, hogy megháláljam ezt neked! – fogadkozott elhamarkodottan.
   Gabriel befejezte a pipáját, ennyi időt adott magának, hogy megfontolja a dolgot.
   – Legyen meg a gondviselés akarata – húzta ki magát. – Leszek a mestered, de adok neked két figyelmeztetést, jobb ha észben tartod. Egyáltalán nem bánok kesztyűs kézzel a tanítványaimmal és szokásom behajtani a szívességeket.

   A boldog fiú szintén felállt és úgy érezte végre minden a helyére került. Megérkezett oda, ahová igazán el kellett jutnia. Gabriel elindult, Uriel pedig a nyomába szegődött.
   -Köszönöm. Végtelenül hálás vagyok – hajtott fejet megkönnyebbült, felszabadult mosollyal. – Merre megyünk?
   – Majd meglátod – válaszolt újdonsült mestere kifürkészhetetlen arccal. – Először is, kívül-belül tele vagy sebekkel. Ezzel valamit kezdenünk kell.

   Egy darabig csak rótták a sűrű erdőt, melynek kúszónövényei nyughatatlanul mozgolódtak. Madarak rikácsoltak, mintha gigászi küzdelemre hívnák egymást, s felettük lomhán húzott el egy fiatal égi király. Árnyéka elsötétítette fölöttük a napot és szürkéskék testének barázdái gyengéd lankáknak tűntek. Uriel érezte a nument maga körül, a hangulata fokozatosan megváltozott. Nem tudta miképp, csak magát a változást érzékelte, mintha sokkal tisztább, szinte látható lett volna. Három óráig sétáltak, s csak egyszer álltak meg pihenni, hogy Gabriel nyugodtan pipázhasson egyet. Nem beszélgettek, ha Uriel kérdezett vagy szólt is, mestere figyelmen kívül hagyta. Csak akkor szólalt meg, mikor újból megálltak egy tisztáson, miközben a nap visszavonulót fújt, s Vorien fogyó holdja már felbukkant a sárgás, felhős égbolton, még éppen eltakarva Géel vörösen pulzáló alakját.

   – Ma itt fogunk aludni – közölte Gabriel. – Holnap este Géel holdja lesz, ezért jobban tesszük, ha bőségesen kipihenjük magunkat még ma éjszaka.
   Uriel emlékezett mit mondott neki Amelia, hogy a természet kifordul önmagából mikor a vörös hold egyedül uralkodik az égen, s olyankor az embernek tanácsos erős menedéket keresnie. Arra gondolt mi történt volna vele egyedül az erdőben, ha nem találkozik Gabriellel és holnap estére is magára marad, de úgy érezte jobb, ha ez a válasz rejtély marad előtte. Hálát adott a gondviselésnek és igazodott hallgatag mesteréhez. Csendben lefeküdt tőle nem messze a tisztásra, s megpróbált elaludni. Néhány perc múlva, mielőtt álomba szenderült volna, ismét hallotta a hangját.

   – Uriel! – szólította meg, a kiválasztott pedig átfordult a másik oldalára, hogy jobban hallja őt. – Amikor felkelsz, ügyelj rá, hogy ne szólalj meg!
   Zavartan tudakolta a furcsa kérés okát, de Gabriel ezúttal sem válaszolt, csak átfordult a másik oldalára. Másodpercekkel később már a lóbőrt húzta.

    A nap újult erővel virradt. Fénylő izzása vörösre festette a keleti felhőket. Bosszús sietséggel zavarta el a hűvös, hajnali levegőt, de a gyenge harmatot egy darabig még megtűrte a fűszálak rengetegén.
   Miképp a szundikáló tulipánok ismét kinyitják szirmaikat a napsugarak láttán, úgy nyitotta ki szemét Uriel is. Teste meghálálta a nagy alvást, tagjai kevésbé fájtak, mint lefekvés előtt, kivéve törött karját, mert azon ugyan a világ összes pihenése sem segített volna. Megpróbált még szundikálni picit, de az erdő bogarai nem hagytak neki nyugalmat, hiába is hessegette őket. Mikor kinyitotta szemeit, ráébredt, hogy nem is bogarak nyüzsögnek körülötte, hanem tündérek. Két pár szárnyuk jellegzetes kattogással kísérte örökös csacsogásukat. Csupa magánhangzókból álló nyelvük érthetetlen volt számára, de azt látta, hogy mindenáron közel akartak férkőzni hozzá, hiába is próbálta hessegetni őket. Két kézzel sem lett volna esélye az izgága, komisz kis teremtések ellen.

   Gabrielt kereste, hátha ő magyarázattal szolgál majd, de a férfi nem volt sehol. Mikor az egyik tündér a törött könyökének repült, a fájdalomtól bosszúsan felszisszent, majd elkiáltotta magát.
   – Hagyjatok békén! – dörrent hangja határozottan. Fenyegetése hatásos volt. A tündérek örökös tánca kollektívan torpant meg egy döbbent pillanat elejéig, majd mindahányan voltak, nagy jajveszékeléssel elmenekültek. Apró szárnyaik sűrű mozgása vibráló, kattogó hangot hagyott maga után.

   Nagy levegőt vett és Gabrielt várta, gondolta biztosan élelemért indult. A vörös pirkadat verőfényes reggellé változott, de újdonsült mesterének híre-hamva sem volt. Helyette a lila tündérek tömkelege tért vissza, s magukkal hoztak egy furcsa, lehengerlő jelenléttel rendelkező alakot. Emberszerű volt és a földön járt, hiába voltak neki is apró szárnyai. Kezében hosszú, csillagfénnyel világító fabotot tartott, mellyel segítette járását. Ahogy közelebb ért, Uriel önkéntelenül is felpattant és tett egy lépést felé. A lény nem viselt ruhákat és egészen biztosan nem volt ember. Bőre lilás, rózsaszínes árnyalatú volt, de alakja egybe volt szőve a numennel. Bőréből sűrű füstként szökött az energia, teljesen egybefolyt a testével. Világító, viola szembogarai olyan ütemben villogtak, mintha lélegeznének. Úgy tűnt, hogy látomásszerű sziluettje bármelyik pillanatban eltűnhetne a testéből áradó erővel együtt. Akarattal láncolta magát a valósághoz. Ahogy közelebb jött, karcsú, kecses alakja egészen nőiesnek tetszett.

   – Ki vagy? – kérdezte tátott szájjal Uriel. Sütkérezett az idegen teremtmény jelenlétében. Mintha a megtestesült tavasz, az életerő legszebb költeménye öltött volna testet előtte. Ismét szólni kívánt, de nyelve megfagyott, ahogy az idegen hozzányomta botját a mellkasához. A szíve megszűnt dobogni, egész teste mozdulatlanná dermedt. Még pislogni vagy nyelni sem tudott, noha remekül látott és hallott. A teremtmény nyomást helyezett a botra, hátra döntötte őt, majd egész egyszerűen felemelte, mint egy bot aljára ragadt tollpihét. A talaj fölött lebegett, s csak a kék eget látta. A rejtélyes őslakos könnyedén cipelte, miközben a tündérek csúfolódva repkedtek a szeme előtt. Nyelvüket öltötték, grimaszoltak, fityiszt mutattak és kárörvendően nevettek rajta.
   Próbálta figyelmen kívül hagyni a tündéreket és a lombkoronák sűrű, látszólag mindent átszövő hálójára szegezte a tekintetét. Később fák belsejében utaztak, de ezek kicsit sem hasonlítottak a Fogyó Hold Templomához. A fényes mohaszőnyeg és a világító bogyók hiányoztak, az utak pedig szűkösek és nyirkosak voltak.
   Mikor kiértek a sötétből, égi királyok tucatjait látta alacsony magasságban repkedni. A repülő bálnák burjánzó, ametiszt lombkoronák fölött játszottak egymással. Hullámzottak egymás mellett és alatt a levegőben, akár a hangjegyek a kottán.

Ismét ereszkedni kezdtek a föld alá, egy sötét folyosón jártak. Egy ismerős hangra lett figyelmes, levelek és ágak mozgására. A lila idegen bevitte egy teljesen fénytelen barlangba, majd levette róla botját, s ő enyhén a puha földre zuhant. Mire ismét képes lett a mozgásra, már senki sem volt körülötte. Egyedül volt, teljes sötétségben, az orráig sem látott.

   Ijedtében felpattant és döbbenten tapasztalta, hogy lábai nem fájnak többé.  A karja még mindig sajgott, de csodák csodájára tudta mozgatni, s közel sem érzett oly pokoli fájdalmat, amikor hozzáért a könyökéhez. Azonban hiába is tapogatózott falak után, egyet sem talált. Üvöltözni kezdett, de nem volt visszhangja. Ahogy céltalanul bandukolt, az az érzése támadt, mintha nem is járna, hanem lebegne. Mintha a végtelen űr semmiségében bolyongana. Kétségbeesetten kereste a kiutat, mindhiába.

    Idővel átengedte magát a rettegésnek, bár fogalma sem volt mennyi ideje van odabent. Hány óra telt el… hány nap? Az ébrenlétet és az álom határa teljesen elmosódott. Az üresség vált egész világává. Éhes volt és szomjas. A tökéletes magára hagyottság állapotában, miután végleg behódolt a kétségbeesésnek és megszabadult büszkeségétől, hangosan imádkozni kezdett.

   Jól esett hallani a saját hangját. Imádkozott a holdistennőkhöz, Shin Valderanhoz és egy-két istentársához, akiknek a nevét megjegyezte, de ennek sem volt semmi haszna. Hosszú ideig beszélhetett így, magában. Ébrenlétében, álmában mindig ugyanoda tért vissza.
   A szülővilágába, egy viharos éjszakához, Aaron emlékéhez. Itt a sötét magára hagyatottságban, többé nem volt lehetősége elterelnie a figyelmét. Felszínre töltek a szorongása által elnyomott érzelmek, melyek közül valamennyi Aaronhoz kapcsolódott. Átkozódni kezdett, aztán mentegetőzni, majd sírni. Keservesen zokogott odabent a sötétben, mikor legnagyobb meglepetésére Aaron hangját hallotta meg.

   – Mit keresel itt barátom? Nem ígérted meg nekem?

    Uriel egy falakkal elválasztott helyen született, ahová egy óriási város dobja a szemetét. Nincstelenként, kitaszítottként jutott át a falakon. A túlélés érdekében lopott, rabolt és csalt, de gyilkosságra sosem vetemedett.
   Mikor letartóztatták, többen is tanúskodtak ellene azok közül, akiket kirabolt, becsapott vagy meglopott. Áldozatai mind emlékeztek rá, ám ő csupán egyikükre emlékezett. Az utolsóra, aki erényének és jóakaratának köszönhetően nemhogy értékeivel szegényebben, de egy baráttal gazdagabban tért haza késő esti mulatozásából. Ő volt Aaron Jonathan Silver.

   Arcizma sem rendült, mikor Uriel váratlanul előugrott egy sikátorból és kést szorított a torkához. Mi több, felajánlotta, hogy minden pénzét, amije csak van, arra fogja használni, hogy ma éjszaka megvendégelje tolvaját.
   Uriel éhes volt és fázott. Embertársai irányába egy morzsányi bizalom nem sok, annyit sem táplált, így eleinte hallani sem akart a dologról. Ám akárhogyan fenyegetőzött, Aaron kötélnek állt és nem mutatott félelmet. Váltig győzködte Urielt, hogy dorbézolják el inkább azt a pénzt közösen. Aaron rendkívül tehetséges színész volt. Úgy csűrte-csavarta a szavakat, hogy Uriel a végén már azt sem tudta, mit csinál azzal a késsel a kezében. Bíztató, barátságos szavai termékeny talajra találtak a szívében, mely gyomránál is jobban kongott az ürességtől. Eltette a kést és hagyta, hogy áldozata megvendégelje őt.

   Aznap este, világra szóló lakomát csaptak. Alaposan jóllaktak és lerészegedtek. Hajnal hasadtáig tartott a mulatság. Aznap, Uriel addigi élete legjobb estéjét töltötte a fiatal színész társaságában és úgy elvetette a sulykot, hogy másnap egy idegen helyen, a városi színház egyik öltözőszobájában tért magához élete első barátjának társaságában.
   Mikor a társulat megérkezett és érdeklődni kezdtek felőle, Aaron a társulat legújabb tagjaként mutatta őt be.
   Urielnek nem volt tehetsége a színészethez, de megengedték neki, hogy csatlakozzon a háttérben meghúzódó segédekhez. Naponta háromszor enni kapott és egy meleg helyet, ahol aludhatott. Számára ez bőven elég indok volt a maradásra. Új életet kezdett és attól a naptól fogva nem követett el újabb bűntényt. Aaron segítségével kivételes szorgalommal művelte magát. Megtanult írni és olvasni, még a művészetekben is gyakorolni kezdte magát, hogy a társulata elfogadja őt és megszolgálja az ételt.

   Három évet töltött félig-meddig bujkálva a társulatban és annak ellenére, hogy az ott töltött ideje végére jóképességű és szép külsejű ifjú férfivá ért, tudatosan kerülte a figyelmet és beérte Aaron barátságával, ami napról napra jobban elmélyült és bensőségesebbé vált.
   Aaronnak rengeteg barátja volt, de egyedül vele osztotta meg álmait és egyedül Urielt bátorította arra, hogy tartson vele és élje meg azokat vele együtt. Álmaikról külön listát is készítettek, melyet közös szobájuk falára szegeltek és gyakran elábrándoztak róluk. A hosszú lista ezzel a három ponttal kezdődött:

  1. Elhajózni az új világba.
  2. Felégetni a falakon túli lápot.
  3. Szeretkezni a világ leggyönyörűbb nőjével.
 
    Listájuk az évek alatt egyre hosszabbra és hosszabbra nyúlt, s mivel még igen fiatalok voltak, lehetőségeik pedig szűkösek, kevés valósult meg belőlük. Ám mindvégig telve voltak a reménnyel, hogy egy napon – egy távoli, napsütéses pillanatban elkezdik nagy utazásukat és szépen sorban megvalósítják közös vágyaikat.

    A sors azonban elorozta tőlük ezt a csodálatos napot. Járvány ütötte fel a fejét a városban. Szörnyű, halálos kór pusztított az utcákon, a kisdedeket anyjuk öléből, a szeretőket egymás karjaiból, a barátokat egymás mellől ragadta el. Így történt ez velük is. Aaron az elsők között esett áldozatul a szörnyű ragálynak.
   A betegeket – mivelhogy fertőzőek voltak – egy külön ispotályba vitték és senkit sem engedtek be hozzájuk, hogy gátat vessenek a ragály terjedését. Tudvalevő volt, hogy akit oda elvisznek, az többé nem látja meg a napvilágot.

   Uriel minden nap ott volt a gyászba borult, dühös tömeg első soraiban, akik bebocsátásért könyörögtek, rimánkodtak, vesztegettek és fenyegetődztek, de mindhiába. A városőrök hajthatatlanok maradtak és Uriel kétségbeesése pillanatról pillanatra növekedett, mert látta, hogy sok beteget visznek hordágyakon a kórházba, de csak fekete lepellel hozzák ki őket.

   Ezért aztán, egy viharos éjjelen bátor döntésre szánta el magát és nyakába vette az elnéptelenedett utcákat. A pusztító vihar fákat csavart ki és leverte a házak tetejéről a cserepeket, de Uriel szerencsésnek mondta magát, mert még a városőrök is az ispotályba futottak az ítéletidő elől.
   Sokszor-foltozott köpönyegében egy üveg italt tartott. Minden pénzét elköltötte rá. Egy távoli ország méltán híres nektára volt ez. Ő maga utálta, de ez volt Aaron kedvenc itala, s ennél kiválóbb nem létezett belőle a földkerekségen. Aaron egy italokról folytatott veszekedés után saját kezével véste rá listájukra, hogy meg fogják kóstolni egyszer és ha Uriel mást nem is, legalább ezt megtehette érte.
   Az sűrű esőfüggönytől semmit sem látott, de sem szeme világának hiánya, sem isten dörömbölése, sem a város fölött cikázó villámok nem tántoríthatták el céljától.
   Összecsatolt köpönyegén belül biztonságba helyezte az üveget és kötelet font az ispotály csatornája köré, úgy mászott fel a magasba és besurrant az egyik ablakon.

   Odabent, a legszomorúbb látvány fogadta. A maszatos, fehér falakról sok helyen leszakadt a vakolat. A levegőt panaszos nyöszörgés és emberi ürülék szaga töltötte meg. A betegek már annyian voltak, hogy kivitték az ágyakat és oly szorosan fektették őket egymás mellé, hogy járni alig lehetett közöttük. A halál háza volt ez és szívét láncokba verte a kétség, mert nem lehetett biztos afelől, hogy Aaront élve találja.
   Nagy gyakorlattal, síri csendben osont el a betegek között és a falhoz lapulva, az árnyékok rejtekében pásztázta a szobákat. Hamarosan, eljutott egy tiszta, rendezett betegszobába, ahol voltak még ágyak. Aaron híres és közkedvelt volt ebben a városban ezért gyanította, hogy ha él, még itt lehet.
   Nem is csalódott, de lázálomban talált reá. Teste remegett a takaró alatt, a paplan nem győzte magába szívni izzadtságát. Csendesen próbálta őt felkelteni. Mikor sikerült, vízzel itatta meg és sokáig kellett győzködnie Aaront, hogy nem álmodik, tényleg eljött hozzá.

   – Tényleg te vagy az… – nevetett fel Aaron könnybe lábadt szemekkel. – Uriel…
   – Shh! – csitította Uriel ujját a szája elé téve. – Csak csendesen. Minden erődre szükséged van, hogy meggyógyulj.
   Uriel őszintén mosolygott. Amikor életben találta barátját, a remény erősen lángolt fel szívében. A félhomály, s a takaró rejtekében elkerülte figyelmét az Aaron testét elborító fekete kelések sora.
   – Amikor meggyógyulsz, menjünk el innen! Ne késlekedjünk tovább! Menjünk amerre csak szeretnél és éljünk úgy, ahogy mindig is szerettünk volna!

   Aaron az ajkába harapott, hogy útját állja a torkából feltörő nevetésnek, majd fájdalmasan felsóhajtott.
   – Uriel… én már csak egyetlen útra vagyok hivatalos.
   – Ne mondj ilyet! – feszült meg Uriel hangja a kelleténél hangosabban.  – Még annyi mindent meg kell tennünk! Emlékezz! Emlékezz, hogy…
   – Emlékszem… – rebegte Aaron. – Azt kívánom bár ne emlékeznék. Úgy talán kevésbé fájna. – Urielnek erre nem volt válasza. Látta barátján. Olyannyira mély fájdalomban van, úgy facsarja szívét le nem élt élete, hogy semmilyen bátorító szó nem nyújthat rá vigaszt. – Nem a testem fáj… – motyogta. Folytatni szerette volna, de ami igazán fájdalmat okozott neki, az oly vasmarokkal marcangolta, hogy nem volt képes kimondani sem, majd nagy csend után még hozzátette – Még nem akarok meghalni.

   Uriel tüstént lehántotta róla a takarót és megragadta a kezét.
   – Nem fogsz meghalni! Nem hallhatsz meg! Erősnek kell lenned!
   – T…takarj be! – zihálta –Fázok…
   Uriel nem habozott engedelmeskedni. Tüstént elengedte a kezét és betakarta őt. Csendben maradt. Érezte milyen gyenge Aaron szorítása. Ki tudta tapintani minden csontját az ujjaiban. Sok-sok halált látott már ott, ahol született. Nem maradt mi táplálja reménységének tüzét.

   – Még nem akarok meghalni… – nyögte aztán Aaron, ám ezúttal nem a keserv tükröződött vissza hangjából – de azt kívánom bárcsak vége lenne már. Ez a hely… ezek a falak… az arctalan nővérek. Orvos minket nem is látogat. Jobban tudják. Minden nap elvisznek valakit. Hoznak mást. Visznek és hoznak, más nem is történik az én világomban, s a töprengés… az a legrosszabb. Hogy engem vajon mikor visznek el. Nem bírom tovább, Uriel. Nem bírom… nem akarok így meghalni.
   Uriel félreértette mondandóját. Teljesen eltöltötte a bánat, hogy Aaron semmit sem valósíthat meg szép vágyai közül, lelke színültig eltelt vele, képtelen volt mást befogadni. Utolsó reményeként, hogy lelket önthet belé, kigombolta köpenyét és előhúzta az üveg keserű italt.

   – Aaron… – vonta magára figyelmét a fehér falakról – Nézd mit hoztam neked!
   A lágy gyertyafényben szinte ragyogott a világosbarna folyadék. Csodásan tükröződött át az üvegen és Uriel úgy fordította, hogy megvilágítsa a rajta lévő feliratot.
   – Az ott… – hüledezett Aaron és halványkék szemeibe egy pillanatra visszaköltözött a fény. – Őrült vagy… – nevetett fel, mely rögtön köhögésbe fordult. – Mégis mennyibe…
   – Ne foglalkozz te azzal – legyintett Uriel mosolyogva. – Segítek felülni.

   Aaron mosolygott, miközben Uriel feltámogatta őt és gondosan megigazította mögötte párnáját. Teljesen megbabonázva figyelte az üveget mintha valóságos csodaszer lett volna, gyógyír minden fájdalmára és betegségére.
   – Megbonthatom? – kérdezte Uriel fülig érő szájjal. A kétségbeesés, a fájdalom, a gyász rövid időre távozott a szívéből. Mindent kitöltött ez a diadalittas pillanat. Ez az apró győzelem a kegyetlen sors fölött, ez a kicsi kis megváltás. Aaron felszabadult, mámoros mosollyal nézett rá vissza. Szeme valósággal csillogott.

   – Mire vársz még?
   Uriel bólintott és lecsavarta az üveg tetejét. Ujjai finoman, szándékosan lassan mozogtak, hogy ezzel is emelje a pillanat fényét, aztán egy színpadias hatásszünet után, egy határozott mozdulattal kihúzta a dugót. Pukkanása úgy visszhangzott a fehér falak között, akár az újjászületés himnusza. Diadalittasan emelte az égbe az üveget, majd egy bő mozdulattal Aaron felé nyújtotta.

   – Az első korty téged illet – mondta boldogan és Aaron mosolyogva nyúlt érte remegő kezével.
   Keze megragadta az üveg száját, Uriel pedig óvatosan alátartott, úgy támogatta vissza az üveget a beteg szájához. Aaron azonban mohó mozdulattal rögtön emelni kezdte az üveget a szájához és ahogy Uriel kezéből hirtelenjében kiemelte azt, az üveg súlya megálljt parancsolt könyökének. Mosolya lehervadt, arcára nagy erőfeszítés grimasza ült ahogy tovább próbálta emelni az üveget. Az üveg egyre jobban remegett a kezében. Ide-oda billegett a levegőben, drága cseppek hullottak a padlóra és Uriel hiába nyúlt két kézzel az üveg után, már késő volt.
   Aaron testén a legrosszabb pillanatban vágtatott át a görcsös fájdalom és az üveg kiesett a kezéből. Egy elveszett pillanat után az üveg ripityára tört a kőpadlón. Csörömpölését még az égbolt döreje sem tudta kiszakítani fülükből. A hőn áhított nedű, a csodás orvosság és vele együtt Aaron reményei is szertefolytak a padlón. A beteg arca megmerevedett. Szája egyenes vonallá, szeme szárazzá és halottá változott. Reménytelensége végleg betetőzött.

   Mindketten csendben bámulták az üvegszilánkok közt kígyózó italt. Uriel úgy hibáztatta magát, hogy szégyenében meg sem mert szólalni. Mardosta magát, hogy ezt előre kellett volna látnia, meg kellett volna itatnia. Hosszú ideig ostorozta magát, mikor Aaron megszólalt. Olyan fagyos hangon beszélt, ahogy még soha senki nem hallotta, s ahogy kevesen hallanak embert megszólalni.

   – Szeretném ha megtennéd – mondta.
   Uriel csak nagy nehezen szakadt el összetört reményeik ábrázolásától.
   – Miről beszélsz?
   – Szeretném, ha véget vetnél az életemnek.
   Uriel megszólalni sem tudott. Ajkai, szemei tágan meredtek barátjára, de torkában egy hang sem született meg.
   – Nem akarok tovább itt lenni – mondta. – Nem akarok itt, közöttük meghalni, várva az órát, a percet… számtalanszor látni mi vár rám – szipogott egyet. – Nem bírom el.
   – Ne kérj tőlem ilyet… – hebegte Uriel. – Képtelen vagyok…
   – Soha semmit nem kértem tőled. Csak most… ezt az egyet.
   – Nem.
   – Kérlek!
   – Nem megy!
   – Könyörgök!
   – Ne, Aaron… ne add fel!
   – Tedd meg! – emelte fel hangját amennyire tudta. Hosszasak könyörgött még, de Uriel kötélnek állt és nem volt rá hajlandó.    – Akkor menj el! Rajta! Távozz! Menj úgy, ahogy jöttél! Mire vársz még?

   Uriel hevesen zihálni kezdett, szeme könnybe lábadt. Lelke mélyén most érezte meg milyen szörnyű választás előtt áll.
   – Az sem megy.
   – Akkor meg kell tenned.
   Uriel a tenyerei mögé rejtőzött és beléjük fojtott egy zokogó üvöltést.
   – Ha elmész… ha megtalálnak itt és elvisznek mellőlem – szipogott Aaron is – az rosszabb lesz ezer halálnál is. Neked meg kell értened! Te tudod milyen az… igazán egyedül lenni. Képzeld el milyen lehet a halál markában egyedül maradni!

   Uriel elemelte kezeit, de csak az üvegszilánkokat bámulta. Ujjaival emelt szeme elé barikádot, nehogy egy pillantást is lásson barátjából. Lelkében félelmetes harc dúlt. Nem tudta melyik a könnyű út és melyik a helyes.
   Nem értette miért ilyen kegyetlen a sors. Ha létezik isten, vajon van fogalma arról, hogy mennyire tökéletesen egyedül fog maradni? – gondolta. Miért veszi el tőle az egyetlent, aki van neki. Akit e világon mindenkinél jobban szeretett. Aki barátja lett annak ellenére, hogy ő ki akarta rabolni, aki tanította őt, aki szerette őt, aki új életet adott neki…
   S így, ahogy ezt végig gondolta, döntése lassacskán megszületett. Képtelen volt megtagadni Aaron utolsó kívánságát. Mikor döntését elfogadta, már nem habozott sokat. Felállt és kisírt szemekkel nézett le Aaronra.

   – Tényleg ezt akarod?
   – Igen – felelt habozás nélkül a haldokló.
   Uriel arcán megannyi érzelem futott át, vállai nehezen süllyedtek fel és alá, majd gyengéden visszafektette Aaront az ágyába és kihúzta alóla a párnáját.
   – De előtte ígérd meg! – szólt rá határozottan Aaron. – Ígérd meg nekem, hogy megteszed mindazt amiről álmodtunk! Hogy helyettem is élni fogsz!

   Uriel nagyot nyelt és a sírással küszködve végül kimondta a szót.
   – Esküszöm! – szólt, s tiszta erővel szorította a párna sarkait.
   – Jó… – mosolygott rá megkönnyebbülve Aaron. – Tudom, hogy így lesz. Te bármire képes vagy – mondta és becsukta szemeit. – Isten veled!

   Uriel szeretett volna elköszönni és elmondani, hogy szereti, de akárhogy is próbálta, egy szót sem tudott kiejteni. Fájdalma oly méllyé változott, döntése oly súlyosan nehezedett rá, hogy meg kellett szabadulnia a tehertől. Egy hirtelen mozdulattal rászorította a párnát Aaron arcára, akinek a teste rögtön megrándult, majd nyugton maradt. Az utolsó pillanatokban, az élni akarás kiirthatatlan ösztöne miatt teste még tett egy-két erőtlen mozdulatot, de nem nyúlt Urielhez. Nem próbálta megakadályozni őt. Egyre hevesebben mozgott az utolsó pillanatokban, de aztán éteri kecsességgel elernyedt és Aaron Jonathan Silver csendesen elhunyt. Elindult arra a rejtélyes útra, amiről egy embernek sem adatik meg, hogy mesélhessen.

   Uriel még hosszú percekig szorította a párnát, majd könnyek közepette hátralépett, bele egy üvegszilánkba, elhajította a párnát messzire és hangosan sírva fakadt a kórterem közepén, kiömlött álmaik tengerében, majd csakhamar, ahogy a vihar lassacskán csendesedni kezdett, a nővérek rátaláltak és hívták a városőröket.
   Öt nappal később, többszöri lopás, betörés, zsarolás és bántalmazás vádjai mellett Aaron Jonathan Silver meggyilkolásáért halálra ítélték. Egyetlen éjszaka választotta el az ítélet végrehajtásától, mikor egy rejtélyes ismeretlen felbukkant a tömlöce előtt és ezt kérdezte tőle: – Mi a legfőbb vágyad, ifjú?

   Fény gyulladt a sötétségben. A búgó hanggal együtt egy apró, de erőteljes fehér csillag jelent meg és betöltötte a sötétséget. Egyszerre, szívében valami felülmúlhatatlan, ősi örömöt érzett. Úgy kacagott fel akár egy gyermek és kicsordultak a könnyei. Kapkodva, ügyetlen botorkált a fényhez, a karját nyújtotta felé. Kacagott és sírt, végtelen hálával rohant, mint gyermek az anyja felé, ám hirtelen megtorpant, amikor újra hallotta a búgó hangot. Egy férfi szólt a fényes csillagból. A nevén szólította és Uriel jól ismert a hangját.

   – Mit keresel itt, barátom? Nem ígérted meg nekem?
   Uriel izmai elernyedtek. Tátott szájjal bámult a csillagra. Ez az ő hangja volt. Semmi kétség nem fűződött hozzá. Csalhatatlanul érezte, hogy Aaron az, de nem akarta elhinni. Nem hihette el, elvégre saját kezével oltotta ki az életét. Mégis, csupán elméje kételkedett, a szíve mélyén meg volt győződve arról, hogy ki szól hozzá, mert oly marcangoló szégyenérzet és bűntudat kerítette hatalmába, amitől az űr végtelen sötétjén, a csillagok felmérhetetlen távolságán keresztül sem tudott megszabadulni.

   – Aaron? – kérdezte hitetlenül, remegő hangon. – Tényleg te vagy az?
   – Hát nem is Sába királynő – a fény nem öltött alakot, de a hangja, a szava járása kétségkívül barátjáé volt. – Mit keresel itt, tökfej? Ígéretet tettél nekem. Elfelejtetted?
   Uriel még jobban elszégyellte magát, mikor ezt a kérdést hallotta, holott nagyon is jól emlékezett Aaron utolsó szavaira.
   – De előbb ígérd! Ígérd nekem, hogy megteszed mindazt, amiről álmodtunk! Hogy élni fogsz! Helyettem is.
   – Nem… – hebegte Uriel és szíve minden bizonyossága ellenére is a tagadásba menekült, csakhogy ne kelljen szembenéznie szégyenérzetével és bűntudatával. – Te nem lehetsz Aaron. A saját kezemmel tettem meg… – hadarta.
   – Képzeld, én is ott voltam – válaszolt fesztelenül a csillag. – Megöltél. Hát aztán? – közölte flegmán és ha a kis csillag meg tudta volna vonni a vállát, alighanem megtette volna. – Beszélgessünk inkább rólad. Mi a fenét keresel itt? Ha jól emlékszem nem írtunk olyat a listánkra, hogy: feneketlen barlangban eszünket veszteni”. Mi nem erről álmodtunk.

   Uriel elfordult. A sötétségbe fúrta tekintetét és hallgatott. Aaron tehetséges és okos volt. Ő biztosan nem keveredett volna ennyire kilátástalan helyzetbe. Alighanem vígan mászná a Világfát a többiekkel és felérne mindenki elvárásához – Látni Khem tornyait, felégetni a falakon túli mocsarat, tengerre szállni, szeretkezni a leggyönyörűbb nővel a világon… ezeket együtt írtuk, emlékszel? – kérdezte, s Uriel valóban emlékezett. A boldog emlék megnyugtatta szívét, s mosolyt csalt az arcára – Ismerem ám ezt a mosolyt. Akkor mosolyogsz így, mikor arra gondolsz, hogy: de szép is volna, vajon tényleg sikerülhet? – Uriel ideges fintort vágott. Rajtakapták a gondolaton. – A válasz: nem! Te barom! Így biztosan nem! Nézz magadra! Itt bujkálsz a sötétben! Ugyanazt csinálod, mint a színpadon! Te vagy a legjobb táncos, erre rejtőzködsz a háttérben, meghúzod magad a sarokban, pedig te tudod a legjobban, hogy valójában mennyire kitűnsz közülük!

   Nem az első alkalom volt, hogy a barátja leteremtette őt és Uriel sosem viselte jól, ha ez megtörténik. Aaron mindig a nagyság felé próbálta őt terelni, de Uriel sosem bízott magában eléggé ahhoz, hogy komolyan vegye a szavait és nem is akart soha nagyobb lenni bárki másnál. Ő nagyon jól érezte magát a háttérben is. Gyerekkorában megtanulta, hogy aki kitűnik, az pórul jár és aki különbözik, az egyedül marad.

   – Még a halálban is akkora seggfej vagy! – kiáltott rá teli torokból a kis csillagra – Neked könnyű a magas lóról beszélni! Te tehetséges voltál, karizmatikus, rátermett, én egyik sem! Miből gondolod, hogy egyáltalán szabad akaratomból jöttem ide? Vagy azt, hogy hatalmamban áll kijutni innen? – kérdezte egyre emelkedő hangszínen – Neked kéne itt lenned és másznod ezt a rohadt fát, nem nekem! Ezt te is ugyanolyan jól tudod!

   Jól esett végre kimondani ezeket a szavakat. Ugyanez járt a fejében a kapu előtt is és még többször megfogalmazódott benne a templomban. A cipő amit maga után hagyott, túl nagy volt az ő lábának. Ám akkor, barátja olyasmit mondott neki, ami jobban meglepte mint bármi, ami még életében elhagyta a száját.

   – Sosem gondoltál még arra, hogyha egyszer megmutatnád magadat úgy istenigazából, védtelenül, a teljes valódban, az emberek lehet, hogy szeretnének érte? Ha az emberek láttak volna táncolni úgy, ahogy én láttalak, virágokat szórtak volna a lábad elé. Tiszteltek és szerettek volna téged, úgy ahogy én is szerettelek. Mert nekem megmutattad magad.

   Uriel előtt a landrafa bálterme sejlett fel. Megmosolyogtatta, hogy Glienni mennyire el volt ragadtatva tőle és arra is emlékezett, hogyan nézett rá utána. Még Maximillian Crassus is megtapsolta őt és vállon veregette. Ismét arcára húzódott a tanakodó, kétkedő mosoly: vajon sikerülne-e?

   – Kételynek nincs helye – szólt a kis csillag, felismerve a mosolyát – és akkor, sikerül. Emlékszel, amikor először találkoztunk? Kést rántottál rám! Meg akartál ölni a gyűrűmért, emlékszel? Akkor nem kételkedtél. Valóban megtetted volna. – kacagás töltötte meg a sötétséget – Rögtön tudtam, hogy mi ketten barátok leszünk. Oly erős, kiolthatatlan fény lakozott a szemedben. Azt mondta nekem: Én túl fogok élni. Én élni fogok, mégpedig úgy, ahogy én akarok! Bármi áron – erősödött fel a hang. – Úgy cselekedj, ahogy akkor tetted! Bizalommal nézz szembe a világgal, s mikor az visszanéz rád, látja majd, hogy nincs benned kétség és az oldaladra áll.

   Uriel szélesen elmosolyodott. Aaronnak igaza volt, de nem a bizalom vezette arra, hogy késsel raboljon és nem az nyitotta ki előtte a Mérleg kaput. A kétségbeesés volt az. A tudat, hogy sikerülnie kell. Amikor igazán számít, mikor élet és halál a tét, ott nincs helye még a kudarc gondolatának sem. Akkor sem, ha lehetetlent kell cselekedni. Ezt gyerekként is tudta a szemétdombon és szégyellte magát, amiért ígéretével együtt elfelejtette.

   – Ez most a valóság vagy álmodok? – mosolygott. Egyszersmind könnyűnek érezte magát. Mintha megtalált volna valami fontosat, amit a kapu másik oldalán hagyott.
   – Számít?
   – Nem – sóhajával együtt egy zavart kuncogás is kiszaladt. – Én már nem lepődök meg semmin sem – körülnézett a végtelen sötétségen. Újabb ránézésre már nem volt olyan ijesztő. Arra gondolt mi várja majd őt, ha kikerül innen. Valószínűleg, csak egy újabb nehézség. Egy újabb legyőzendő akadály. – Ez az ösvény egyre csak nehezebb lesz, igaz?
   – Bizony – kerülte meg őt a kis csillag – és imádni fogod! Mert minél nagyobb a kihívás, te annál erősebbé válsz! Ilyen ember az én barátom! S most eredj és tartsd be az ígéreted! Ne feledd! Nem ok nélkül választottalak – a csillag azzal tovasuhant háta mögött és a messzi sötétbe veszve hamar elhalványult.

   Uriel nagyot sóhajtott. Nem tudta mire vélni a történteket, de remélte, hogy Aaron meghallja a köszönetét. Nem félt többé, szorongása feloldódott. Nyugalmat és izgatott boldogságot érzett szívében, mert végre kristálytisztán tudta miért akarja megmászni a Világfát. Az ígéret fontossága tettvággyal és határozottsággal töltötte meg. Ebben a pillanatban épp olyan fontos volt, mint kinyitni a kaput, vagy a landrafa tetejéről zuhanva elkerülni a biztos halált.
   Mindent ugyanúgy csinált, mint eddig. Ahogy Glienni és Maximillian is csinálta. Szem becsuk, egyenes hát, laza vállak. Mély, szabályozott légzés. Még Crassus bölcs szavai is eszébe jutottak: „Amikor a vágyaink szerint cselekszünk és a szívünkre hallgatunk, a numen mindig az oldalunkra áll.” Megértette miről beszélt.

   Nemrég még rettegett a sötétségtől. Most hálát adott neki, mert nélküle nem beszélhetett volna legjobb barátjával és elfeledte volna ígéretét. Erőlködés nélkül lelassította légzését. Numen volt a levegőben. Az dobogott a szívében. Keresztüláradt egész lényén egy őszinte, tiszta és boldog érzésben. A szem nem látja micsoda tűz lobog az őszinte vággyal teli szívben. Csak az ember érezheti miként tölti ki lénye egészét, s lüktet olyan erővel, hogy szinte már túlárad rajta és nem fér el a testében. Egyre csak nőtt és nőtt, s mikor már nem bírta magában tartani, hirtelen kinyitotta szemét és egy új lélegzettel kieresztette azt.
   Úgy érezte, mintha egy robbanás rázta volna meg a testét. Könnyűnek érezte magát és valósággal duzzadt benne az életerő. Nem látott maga körül színes energiát, de csalhatatlanul tudta, hogy ott van az oldalán. Nem lehetett összetéveszteni semmi mással. Kinyújtotta a kezét és kétség nélkül, ellentmondást nem tűrve rákényszerítette az akaratát a világra. S a világ meghajlott előtte.

     Odakint, az örök tavasz világában vakító napsütés fogadta. Majd egy percre szüksége volt, hogy szeme hozzászokjon a fényhez, s mikor ez megtörtént, egy ragyogó és varázslatos kristályerdő tárult szemei elé. Lábát combközépig érő, violaszín fű cirógatta, s előtte a kék árnyalataiban pompázó fák sorakoztak. Kérgük fénylő, tükröződő kristály volt. Néhol a kristálykéreg lehámlott a fákról és felfedte, hogy belsejükben tiszta energia folyik sűrű hajszálcsíkokban. E különleges fáknak levelei sem voltak és inkább tűntek ékszereknek, mint élőlényeknek.

   Ám hiába találta környezetét ámulatba ejtőnek, önmagát még nagyobb csodálkozással szemlélte. A numen vad és sebes patakként kanyargott a teste körül. Színe fekete volt, ezért nem látta a sötétben. Ahogy körülvette a numen sötét folyama, mérhetetlen erőt érzett magában, mintha a puszta akaratával bármire képes lenne. Rendkívül felszabadító érzés volt, mintha a szíve együtt verne az egész világgal. Egy furcsaság is szemet szúrt neki. Gyűrűjének színe megváltozott. Elvesztette opálos, színtelen jellegét és ébenfeketén tetszelgett az ujján.

   Nem tudta, merre induljon tovább, de hiszen akkor sem volt ötlete, miután elhagyta a templomot és mégis megtalálta a megfelelő utat, ezért ösztöneit követve napkeletnek vette az irányt. A hosszú sötétség után csak arra vágyott, hogy gyönyörködhessen a napsütésben és esetleg egyen valamit. Nem kellett sokat haladnia, mikor egy folyóhoz ért, melynek tiszta vize hívogató és üde volt, ragyogó víztükrén makulátlanul verődött vissza a felhős égbolt. A folyó túlpartján a táj megváltozott. A kristályfák helyét napsárga fűzfák vették át, s derékig érő fű, mely laza tánccal hódolt a sorai közt osonó szellőnek. Megpihent a folyóparton és csillapította szomját, majd a parton ücsörögve rájött, hogy utoljára még a templomban volt alkalma mosakodni, ezért most élt a lehetőséggel és kellemes fürdőt vett a folyó hűs, hideg vízében. Teste teljesen ellazult, lelke felvidult. Nyugodtan lebegett a víz felszínén, az eget bámulta és ráérősen úszkálni kezdett. Vidáman lubickolt, törött karja csodás mód már cseppet sem fájt.

   Ahogy az arany fű partjához közel lubickolt, az a nyugtalanító érzése támadt, hogy valami figyeli őt. Átfordult a vízben és megbújva kémlelte, hogy leselkedik-e rá valami. Ahogy a fű mozgását pásztázta, észrevette, hogy egy ponton nem mozgatja a szél, s ahogy közelebb úszott és feszültebben figyelt, egy vadállat alakja rajzolódott ki a fű rejtekében, épp felé osont. Nem is akármilyen vadállat volt, hanem egy oroszlán. Aranyló bundája szinte eggyé olvadt a fűvel, hosszúra nyúló sörénye magasztos, büszke bestiává formálta. Azonnal megfordult a vízben és kimért, de egyre gyorsuló mozdulatokkal a másik part felé úszott. Az oroszlán sebesen utána iramodott, de nem gázolt utána a folyóba. A parton megállt és Uriel legnagyobb meglepetésére megszólalt.

   – Várj! – elég volt ennyit mondania és veszélyérzete rögtön tovaszállt. Bársonyos hangja azonnal tiszteletet ébresztett benne, fenséges kiállásáról az ember nem tudta levenni a szemét egykönnyen. Kivételes teremtmény volt és Uriel legnagyobb meglepetésére tisztán érezte a jelenlétét a numenben. Légiesen könnyed volt és természetesen magabiztos. – Ebben az erdőben még nem találkoztam emberrel. Ki vagy te és miképp jutottál ide? – kérdezte az oroszlán.

   – Hát… – vakarta a fejét Uriel, miközben lábaival hajtotta maga alatt a vizet, hogy a felszínén maradhasson. Nem beszélt még korábban oroszlánnal, nem is tudta miképp kellene megszólalnia. – Tudod az hosszú történet. Nem fogsz megenni, ugye? – kérdezte reménykedve.
   –  Vézna vagy – tiprott büszkeségébe az állatok királya, majd nevetésre emlékeztető hangot adott. – Egyébként sem vagyok kannibál. A válaszodra éhezem – mondta és lekuporodott a parton. Keresztbe vetette mellső lábait, majd éles fogsorát felvillantva, hatalmasra tátott pofával ásított.
   – Vagy úgy – mondta Uriel zavartan. – Hát, nem mintha lenne más dolgom, de kiúsznék a partra, mivelhogy fáradnak a lábaim.
   – Senki sem állít meg – bíztatta az oroszlán, Uriel pedig csatlakozott hozzá, de azért jó pár méter távolságot tartott a fekvő vadállattól.
   – Az egész a cellámban kezdődött… – elregélte történetét, miközben testét jólesően szárították a nap sugarai.

   – Érdekes história… – morfondírozott az oroszlán, miután türelmesen végighallgatta történetét. Felkelt a helyéről, megrázta izmos testét és lassú, portyázó léptekkel a kiválasztott felé indult. Igazi csúcsragadozóként mozgott, lehetetlen volt nyugodtan ücsörögni a közelében. – Azt mondod egy másik világból jössz, ami a Világfán túl van? – kérdezte mindössze egy kartávolságra a férfi arcától. Az oroszlán még ennél is közelebb tolta pofáját és megszaglászta őt. – A szagod hasonlít a legtöbb emberre. Nem tűnsz különlegesnek.
   – Nem is mondtam, hogy az lennék – tárta szét a kezeit védekezően.
   – Mesélj nekem arról a világról – kérése nem volt követelés, vagy parancs és mégis visszautasíthatatlannak tetszett. Uriel szeretett volna ilyen mélyen szántó hanggal rendelkezni. – Milyenek ott a vadászmezők? Szebb-e a nap a mienknél? S miféle préda jár-kel arra?
   – A napunk nem különbözik a tiétektől. A prédákról attól tartok nem tudok sokat, mivelhogy nem vagyok vadász – szabadkozott.

   – Nem-e? – húzta ki magát felszegett fejjel. – Nem tiéd volna az a jelenlét, ami idevonzott engem?
   Uriel elgondolkozva hallgatta, majd nagy levegőt vett, felidézte azt az érzést, ami a barlangban megszállta és hívta a nument az oldalára, mely vadul táncolt körülötte.
   – Erre gondolsz? – kérdezte.
   Az oroszlán ismét megkerülte, megállt néhány lépéssel az arca előtt, majd megrázta testét. Uriel szája tátva maradt, ahogy alakja fokozatosan megváltozott. Sörénye meghosszabbodott, s természetellenes mozdulatsorral két lábra egyenesedett. Pofája emberi arccá változott, sörénye hosszú, aranyló hajjá, bundája pedig sárgás bőrre alakult. Az oroszlán nemsokára egy mezítelen, izmos férfivá változott át, de büszke és fenséges kiállása mit sem változott. Még így, emberi alakjában is erősen vadmacskára emlékeztett. Magasabb volt Urielnél, szemei ragyogóan fényesek voltak akár a nap.

   – A nevem Shohin, a napfiak törzséből. – mutatkozott be gesztusok nélkül. Hangja volt az egyetlen, mely nem változott.
Uriel ámulattal figyelte átváltozását és irigyelni kezdte ezt a férfit megnyerő külseje és képessége miatt.
  – Erre meg kell tanítanod – mondta, majd felkelt és megállt vele szemben. Shohin markáns, szőrtelen arcán mosoly futott végig, mely elárulta Urielnek, hogy belőle bizony sosem lesz oroszlán. – Mondd, te miért követtél engem? – kérdezte kisvártatva, de a mondat végén gyomra nagyot korgott.
   – Éhes vagy? – kérdezte Shohin, Uriel pedig vehemensen bólogatni kezdett. – Akkor együnk valamit.

   Elindultak a folyó napsütötte oldalán és derékig gázoltak a lengő fűben, mely kellemetlenül csiklandozta a kiválasztott alsótestét. Az arany mező egyhangú látványt nyújtott, s hiába taposták le a fűszálakat útközben, azok keljfeljancsi módjára egyenesedtek fel amint megszabadultak súlyuktól. Minél távolabb kerültek a folyótól, a nap annál jobban erőre kapott. A kellemes meleg hamarosan tikkasztó hőséggé változott. Shohin lassított léptein, s úgy tűnt mintha a lábával próbálna kitapogatni valamit. Hamarosan megállt, lehajolt és a lengő fű közül egy hosszúkás, göcsörtös gyökeret tépett ki, ami vonaglott a kezében.

   – Ez lesz az ebédünk – mondta, majd átnyújtotta az ételt Urielnek, aki hezitált hozzáérni a bizalmatlanul vonagló gyökérhez.
   Shohin kitépett még kettőt majd jó étvággyal elfogyasztotta azokat, s Urielnek sem volt más választása mint leküzdeni undorát és megkóstolni a fogást. Majdnem kiköpte a falatot, mert az szökni próbált fogai kerítésén, de miután sebtében összerágta, ropogós, sós ízt érzett a szájában és rögtön kutatni kezdett a fűben repeta után.
   – Nagyon ízletes. Mi ez? – kérdezte csámcsogva.
   – Er’nien. Egyfajta gyomnövény. – válaszolt Shohin, miközben falatozott – A mi kultúránkban ez csemege. Ízletesebb vele a hús, de attól tartok túlságosan elszaporodott ezen a mezőn.
    – Jól ismered ezt a helyet – jegyezte meg Uriel. – Ez az otthonod?

   Az oroszlán-ember a távolba tekintett, át a szélfútta fűszálak tengerén, egy meghajlott fűzfára szegezve tekintetét. Tekintetében vágyódás és bánat lakozott, hangján pedig könnyű volt észrevenni, hogy mély szomorúságot érez.
    – Igen. Itt nőttem fel – mutatott a fűzfára erőtlen, hanyag mozdulattal. – Nem is olyan régen, itt még egy egész törzs élt. A családom és a barátaim… a népem. – mondta, majd hallgatásba merült.
   – És mi történt velük?
   – Hát ez az – mondta Shohin, majd reményvesztetten széttárta a karjait. – Napok óta a nyomaik után kutatok, de nem találtam semmit. Mintha a föld elnyelte volna a törzsemet és a falumat – szünetet tartott és nagyot sóhajtott. – Valami szörnyű dolog történhetett velük… érzem – rázta meg a fejét gondterhelten, s kiállása egyszersmind teljesen erőtlennek hatott.

   – Nem tudhatod biztosan – vetette ellen Uriel, hogy megnyugtassa. – Lehet, hogy egyszerűen elköltöztek – mondta lebiggyesztett ajkakkal, de Shohin gyorsan rácáfolt.
   – Az lehetetlen – nyújtotta nyakát kétségbeesetten az ég felé. – A vének mindig arról papoltak, hogy ez szent hely a számunkra. Be sem lehetett fogni a szájukat. Még engem sem akartak elengedni innen, úgy kellett megszökjek.
   – Merre mentél?
   – Vándorútra – mondta keserédes mosollyal és mély sóhajtásban tört ki. – Látni akartam a világot – magától nem mesélt többet, csak miután Uriel arra kérte. S furcsamód, ahogy hozzáfogott, hamar megeredt a nyelve. – Másfél évig utaztam Utregarban. Varázslatos élmény volt. Gyakran nehéz és fáradtságos is, de csodás dolgokat tapasztaltam. Sokat tanultam a világ dolgairól és önmagamról is. Barátokra, szeretőkre leltem. Sokat nevettem, új erdőkben vadásztam. Utam során pedig hallottam egy legendáról, amit aztán hosszú ideig kutattam – mondta a messzeségbe tekintve, végre ellazítva testtartását és megacélozva hangját. – Egy kiválasztott, aki az ivócimborám lett Synvileban, mesélte nekem, hogy találkozott már olyan emberekkel, mint én. Egy másik törzsben. Gyerekként én úgy tanultam, hogy a miénk az egyetlen, ezért útnak indultam, hogy felkutassam őket.

   – És megtaláltad őket? – kérdezte Uriel, s magáénak érezte Shohin boldog mosolyát. Abból a mosolyból értette meg, hogy hasonlítanak. Shohin élvezettel mesélt utazásairól, még akkor is, ha szíve most súlyosan gondterhelt volt. Lenyűgözte őt a világ és szerette volna jobban megismerni, még inkább megérteni az élet misztériumait, akárcsak Aaron.
   – Igen – válaszolt. – Azért tértem vissza, hogy a barátaimnak és a törzsemnek mesélhessek róluk – mondta ismét a fűzfára meredve.
   – És mihez kezdesz most? – kérdezte Uriel, de Shohin hallgatásba merült. Lemondó mozdulatot tett vállaival és egyre csak azt a meghajolt fűzfát pásztázta tekintetével, reménytelenül. Nem tudott válaszolni. – Én szeretnék kijutni ebből az erdőből, van kedved velem tartani? – kérdezte Shohin nagy értetlenségére. Hirtelen jött kérdése és közvetlensége meglepte az oroszlánt.
   – Tudod te egyáltalán, hogy hol vagy?

   Uriel kinevette.
   – Nem nagyon szokásom nekem tudni, hogy hol és miért vagyok – már egészen hozzászokott ahhoz, hogy nem tudja hol van és mi folyik körülötte. Szinte nem is zavarta.
   – Egy olyan helyen vagyunk, ami nincs rajta a térképeken. Ez az erdő felbukkanhat bárhol Utregarban, s el is tűnhet onnan akarata szerint. Ha úgy tetszik, ez a hely egyszerre létezik Utregarban és valahol egészen máshol. Nehezebb innen kijutni, mint gondolnád.
   – Neked egyszer már sikerült – mutatott rá Uriel.
   Shohin rövid megfontolás után ölbe tett kezekkel válaszolt.
   – Mint azt láthattad, a folyó kettéosztja ezt az erdőt. Az én törzsem ezen a félteken élt, a másik oldalt pedig az őslakosok Aüéra nevű városa található. Abból a városból nyílik egy kiút Utregarba, de az őslakosok segítsége nélkül nem tudsz végigmenni rajta.

   Uriel felismerte esélytelenségét, nem élvezte túlságosan az őslakosokkal való találkozását. Úgy érezte, hogy ugyanaz a szituáció ismétlődik meg újra és újra. Egy lehetetlen feladat, a siker esélye nélkül. Mint a numen megszelídítése, vagy a barlangból való kijutás. Nem számít hány akadályt küzd le, azonnal megjelenik egy újabb, nagyobb és félelmetesebb. Eszébe jutott mit kérdezett Aarontól, hogy mitől tartott mielőtt elhatározása testet öltött. Ez egyre csak nehezebb lesz, nem igaz?
Határozottan Shohin elé lépett és mélyen a szemébe nézett. Meglátta benne, hogy pontosan ugyanannyira el van veszve, mint ő volt alig két órája.

   – Nos, nekem akkor sincs rá okom, hogy itt maradjak – mondta határozottan. – Én ki fogok jutni és szerintem neked sincs rá okod, hogy itt maradj. Örömmel venném, ha velem tartanál és megmásznád velem a Világfát.
   – Én? – kérdezte hitetlenkedve Shohin. Ilyen egyszerűen nem tudta meggyőzni, de Uriel észrevette, hogy elgondolkozott az ajánlaton. – Nem vagyok kiválasztott. Még ha ki is jutnék innen, hova mennék? Mihez kezdenék? – tárta szét reményvesztetten karjait, majd erőtlenül engedte őket vissza. – Hogyan mehetnék bárhová is, ha még azt sem tudom mi történt a családommal?
   A kérdése valóban jogos volt. Uriel megértette az érzéseit, azonban úgy gondolta, hogy az oroszlán azzal sem tesz jobbat senkinek, ha itt marad tétlenül és egyedül.

   – Odafent van – mondta halk, de jelentőségteljes módon.  – A válasz minden kérdésre. Minden tudás és minden, amire csak vágyhatsz, megtalálható odafent. – válaszolta, s a hangjában csengő szenvedéllyel önmagát is meglepte. – Nézd, itt is maradhatsz, de az mitől lesz jobb? Nem azt mondtad, hogy világot akarsz látni? Hogy igazán boldog voltál, amikor utaztál?
   – Dehogynem, de így…
   – És nem akarod látni, hogy mi van Utregaron túl? Más világokban? – jól döntött, amikor Shohin kalandvágyára próbált építeni. – Itt nem fogod megtalálni a törzsedet, de a tetőn talán választ kaphatsz. Ha igazán fontosak neked, akkor nem hezitálsz keresztülmenni tíz világon, hogy megtaláld őket. Segítségre lesz szükségem, hogy eljussak a tetőre és ha ott leszek, biztos vagyok benne, hogy én is segíthetek majd neked.
   Shohin ajkai kissé szétnyíltak, tekintete jobbra-balra járt a lengő fű sorai között, ahogy átgondolta helyzetét.

   – Komolyan mondod? – nézett fel rá hitetlenül. – Tényleg segítenél?
   – Hát persze! – Uriel őszintén, fülig érő szájjal mosolygott rá, aztán játékosan elkomorodott – De meg kell ígérned, hogy nem eszel meg! Akkor sem, ha nagyon éhes vagy! – vágta rá Uriel, majd halkabb, bensőségesebb hangon folytatta. – Tudod, valaki azt mondta nekem, hogy odafent minden kívánság beteljesülhet. Úgyhogy…

   – Abbahagyhatod – mosolygott rá Shohin, majd egy bizonytalan pillanat után megragadta a kezét. – Már a nagy utazás ígéretével is meggyőztél – erősen megszorította a kiválasztott jobbját, majd megkeményítve az arcizmait hozzáfűzött valamit. – De mindenáron segítened kell. A szeretteim élete múlhat rajta.
    – Segíteni fogok – ígérte meg lehunyt szemekkel, mosolyogva.
   Azzal elindultak, hogy megmásszák a Világfát, de ehhez először rá kellett lelniük a kiútra. Útjuk az őslakosok szent városába vitte őket, melyet a felhőnyelven úgy neveznek: Aüéra.

   Shohin viselkedése ékes bizonyítékát adta annak, hogy nem érzi jól magát a kristályerdő éjszakájában. Szinte tapintható volt rajta a változás, amint átkeltek a folyó túloldalára. Az erdő nyugati oldala titokzatos arcát vette fel aznap, egyedül Vorien holdsarlója figyelte lépteiket. A sűrű éjszakában a holdfény és a világító fák mutattak utat, de csak kóvályogtak az erdőben, fogalmuk sem volt merre is kellene tartaniuk.

   – Pihenjünk meg. Majd reggel folytatjuk a keresést – javasolta az oroszlán-ember, immár sokadszorra mióta leszállt az est.
   – Nem jó ötlet – felelte Uriel. – Mikor utoljára pihentem meg, bedobtak egy feneketlen barlangba. Egyébiránt úgy tapasztaltam, hogy az őslakosok éjszaka élénkebbek – tette hozzá, s a szeme sarkából néha látta is a lila tündéreket, kik az erdő rejtekéből leskelődtek utánuk. Csattogó szárnycsapásaik és sípoló hangjuk mindannyiszor elárulta őket. – Miért követnek minket?

   – A tündérek már csak ilyenek. A gyermeknél is kíváncsibbak – vont vállat. – Főleg azok, akik Aüérában élnek. Ők talán nem is láttak hozzánk hasonlót korábban.
   – Pontosan milyen ez a város ahová tartunk? Ha itt is ugyanúgy tündérek vannak és égi királyok meg landrafák, akkor igazából mitől különbözik bármelyik másik helytől Utregarban?
   Shohin tekintetével folyamatosan az erdőt fürkészte, mintha veszély ólálkodna minden sarkon, rá sem nézett Urielre ahogy válaszolt.

   – Aüéra szent város – mondta, miközben kibogarászott egy hajába akadt, kristályfénnyel csillogó, üvegszerű indát. – Az őslakosok nem mindig látták olyan szívesen az én fajtámat, vagy a tiédet, mint a mi korunkban. Vannak olyanok, akik szívesen és örömmel barátkoznak velünk, de ők a kisebbség. A többségük nem közösködik más fajokkal. – Az égre emelte tekintetét, fürkészően kutatva a csillagok halovány fénye után. – Aüéra azokat az időket idézi számukra, amikor ember még nem járt e világban. Ezért nem engednek be oda magunkfajtát – nagyot sóhajtott. – Látnod kell, hogy megértsd.
   – De miért zárkóznak el előlünk? Valami rosszat tettünk?
   Shohin szelíden megrázta a fejét.
   – Nem erről van szó – mondta kedvesen. – Mi, napfiak, harmóniában élünk a természettel, de ti, emberek… – a földre tekintett és nagyot sóhajtott. – A puszta létezésetek is sértés az őslakosok számára.
   Uriel továbbra sem értette. Kérlelte Shohint, hogy magyarázza el miért is lenne ő annyira sértő. Rövid gondolkodás után az oroszlán megdörzsölte állát és kérdést intézett a sötétség gyermekéhez.

   – Gondolj bele. Mi teszi boldoggá az embereket? Mikor érzik úgy, hogy jelentőségük van az életben?
   – Hát… – Uriel zavarba jött. Elég nehéz kérdés volt ez csak úgy a semmiből. – Ha tesznek valamit, gondolom –tárta szét karjait és a kristályfák rengetegében kutatott válasz után. – Ha barátra, szerelemre találnak… vagy ha építenek, létrehoznak valamit – mondta bizonytalanul, majd Shohinra tekintett, aki alig észrevehetően nyomott el egy ásítást. – Igazam van? – kérdezte. Shohin meglepett és elismerő elégedettséggel bólogatott. – És mi ezzel a baj?
   – A mi szemszögünkből? Semmi. De az őslakosok ezt képtelenek megérteni. Ők nem értik, hogy mi értelme van a próbálkozásnak, hogy jelentőséget adjunk az életünknek. Nem fogják fel miért olyan fontos az embereknek, hogy építsenek, hogy létrehozzanak valamit – tekintetét egy tündérre fordította, aki azonnal a magasba röppent, amint elkapta a pillantását.    – Máshogy gondolkodnak. Szerintük az élet értékes, jelentőségteljes és önmagában tökéletes úgy, ahogy van. Ha tökéletes, minek változtatni rajta? Minek törekedni bármire is? – tárta szét kezeit – Bennük nincs ambíció, nincs ego. Lenéznek minket, amiért tönkre tesszük magunkat az álmainkat kergetve. Bolondnak tartanak, amiért az élet szépsége nem elég a boldogságunkhoz. Megvetnek minket, mert erőszakosak vagyunk és undorodnak a beszédünktől, mert méregnek tartják a szavakat.

   – Akkor mégis miért hagyják, hogy ezen a világon legyünk? – kérdezte és arra gondolt mit szólnának a nyomukban ólálkodó tündérek, ha meglátnák a szemétdombot ahol felnőtt.
   – Kegyelemből – szólalt meg Shohin teljes komolysággal. Aztán tett egy határozott lépést előre és vállait felvonva folytatta. – Élni és élni hagyni, Uriel. Megérted, ha sikerül bejutnunk.

   A feltételes mód helyén való volt, egy óra múlva sem akadtak a legkisebb nyomra sem. Legalább az bizonyossá vált, hogy nem körbe-körbe járkálnak, mikor az erdő egy igencsak lepusztult részére értek. Temérdek tőből kicsavart, kidőlt kristályfa akadályozta útjukat. A kidőlt fák repedéseiből élénk, kékes, miazmaszerű folyadék szivárgott. Uriel hangosan latolgatta, hogy mi történhetett itt. Shohin emlékeztette rá, hogy tegnap volt Géel holdja, mely csatatérré változtatta az Utregari erdőket.
A kicsavart fák között állatok tetemei sorakoztak. Prédák, ragadozók, madarak, Géel nem volt tekintettel a közöttük lévő különbségre. A lila tündérek nem követték őket erre a helyre, nem viselték el a dögök szagát és a halál látványát. A két férfi szótlan folytatta útját, talpuk alatt ágak törtek ketté.

   Ahogy távolabb értek, egy madár hangja ütötte meg fülüket. Gyenge, éles hangjából arra gondoltak, hogy alighanem fióka, de nem egy fáról hallották meg. A segélykérő hang a földről szólt. Uriel a hang irányába indult, Shohin pedig szorosan a nyomában haladt. Nem sokkal később, ráleltek a forrására. Egy gömbölyded, kék fióka ólálkodott az egyik összetört fatörzs takarásában, elpusztult fészkének romjai között.
   Uriel megsajnálta ezt a kicsiny, védtelen madarat, aki láthatólan még repülni sem tudott. Gyengéden a kezébe vette a csipogó kismadarat és megmutatta Shohinnak.

   – Milyen kis pufók! – kacagott Shohin és egyik ujjával megsimogatta a kismadár fejét.
   – Az, kis puffancs – nevetett vele Uriel. – Szerinted vannak még szülei?
   – Ha vannak is, elhagyták.
   – Akkor nekünk kell gondját viselni szegény kis puffancsnak – cirógatta meg a madár tollait Uriel. – Észrevetted a mintát a szárnyain?
   Shohin kíváncsian hajolt oda. Különleges tollazata volt, oly sűrű, hogy inkább tűnt bőrnek. Sötétkék színe volt keskeny lábaitól egészen fekete csőréig. A kék egy világosabb, fényesebb árnyalatában sűrű cikk-cakk minták borították a testét, amik villámokra emlékeztettek.

   – Mit esznek a madarak? – kérdezte Uriel.
   – Nem tudod? – kérdezte Shohin, majd kinevette barátját, miután az a fejét rázta. – Férgeket és bogarakat. És azt tudod, hogyan esznek a fiókák? – kérdezte cinkos mosollyal, majd elmagyarázta, miután Uriel ismét megrázta a fejét. – Nos, a szüleik először megeszik a táplálékot és utána a szájukba köpik.
   – Mi?
   – Így esznek a fiókák – emelte meg vállait Shohin. – Ne nézz így rám, nem én találtam ki!
   – Kizárt dolog, hogy én ezt megcsináljam.
   – Túl kicsi ahhoz, hogy másképp egyen, Uriel. Meg kell tenned.
   – Edd meg te, ha olyan nagy harmóniában élsz a természettel!
   – Harmóniában lenni a természettel egy dolog. Férget enni meg egy másik. Menjünk, keressünk először egyet neki.  – mondta, majd el is indult.

   Egy közeli fán hamar találtak is egy kis, sárga hernyót. Shohin finoman hüvelyk- és mutatóujja közé fogta a hernyót, majd Uriel felé nyújtotta.
   – Gyerünk, na! Nem olyan nagy dolog.
   – Ha nem olyan nagy dolog, edd meg te!
   – Én biztos nem fogom.
   – És nem szomorít el, hogy meghal?
   – Dehogynem, nagyon is – mentegetőzött Shohin. – De ez a természet törvénye. Ha egy fióka elveszíti a szüleit, tehetetlen marad és meghal. Ezen nem lehet segíteni.

   Uriel szemei körül sűrűsödtek a ráncok, ahogy haragos tekintetébe elszántság költözött.
   – Add ide! – nyújtotta ki kezét a sárga féreg alá, míg a másikban a kis, pufók madár izgatottan csiripelt.
   A hernyó Uriel kezébe hullott. A férfi nagyot nyelt, a szájához emelte a tenyerét és undorodó arccal felkészült, hogy a szájába hajítsa, mikor Shohin nevetve elkapta a csuklóját.
   – Meg ne edd már, te fajankó! – kacagott fennhangon. Kivette a kis hernyót Uriel kezéből, összemorzsolta azt tenyerében, majd kis darabokban odaadta a kismadárnak.
   Uriel meg sem tudott szólalni, csak megütötte Shohin vállát. Az oroszlán erre gyorsan bocsánatot kért és némi idő után Uriel is megbékélt.

   Hajnal hasadtáig sétáltak, mikor végre úgy döntöttek ideje megpihenni. A nap sugarai már sárgára festették a keleten szunnyadó felhőket, miközben Uriel lekapott egy kis bogarat egy levélről és odaadta az örökké éhes, pufók kismadárnak. Shohin oroszlánná változott és vadászni indult az éjszakában. Kisvártatva azonban visszatért, olyan hírt hozva, mely Uriel éhségét is eloszlatta. Rátalált. Megérkeztek Aüéra városának határához. Shohin vezetni kezdte a kiválasztottat, aki nem látott se bejáratot, se határt, se várost, amíg az oroszlán fel nem hívta figyelmét a jobbára ovális alakban sorakozó robosztus fákra. Törzsük fehér volt akár a mész, terebélyes lombozatuk szellősen szegélyezték egymást.

   – Itt vagyunk – mondta komolyan Shohin. Még hangját is elhalkította, Urielnek közelebb kellett hajolnia, hogy megértse. – A fehér tölgyek. Aüéra védelmezői.
   – A fák? – kérdezett vissza hitetlenkedve. A vaskos tölgyekre nézett, amik valóban fenyegető jelenléttel rendelkeztek. – Nem számít – mondta, elűzve a szívében felbukkanó aggodalmat. – Hogy jutunk át rajtuk? – kérdezte.
   – Fogalmam sincs – érkezett a kimerítő válasz.
Abban egyetértettek, hogy a tölgyek elé kell járulniuk, elvégre nem juthatnak be a városba, ha a közelébe sem mernek menni. Mielőtt elindultak volna, Shohin figyelmeztette a sötétség gyermekét.
   – Uriel! – ragadta meg a vállát és nézett szigorúan a szemébe – Az őslakosok nem fognak bántani minket, ha nem ártunk nekik és tiszteljük az erdőt, de nagyon kérlek, a nap szerelmére, ne szólalj meg!

   Uriel egy hosszú sóhaj után némán bólintott. Bosszantotta a némaság gondolata és egyáltalán nem értette mi lehet sértő a beszédben. Mégsem lehetett mit tenni, csendben maradt és némi bátorsággyűjtés után a hatalmas tölgyek felé indultak. Lassan mozogtak és minden lépés, ami közelebb vitte őket Aüérához, egyre nehezebb lett. A fák élettől sugároztak. Ágaik útvesztőiben, lombjaik lugasaiban számtalan élőlény talált otthonra. Madarak, mókusok és olyan állatok zöme, melyeket Uriel még sosem látott korábban. Furcsamód, a tölgyek tövében tucatjával fészkeltek kígyók és nyújtogatták nyakukat az ég felé. Egy újabb lépés után aztán különös, vérfagyasztó hangot hallott.
   Földbe gyökerezett a lába, mikor recsegő, roppanó hangok kíséretében a fehér tölgyek törzse természetellenes módon kiemelkedett a földből, s masszív, göcsörtös gyökereik felfedték magukat. Az elefántcsontfehér fák tökéletes összhangban, egy másodperc késlekedés nélkül fordultak szembe a két férfival és szárnyas társukkal. Uriel ekkor jött rá, hogy eddig a védelmezők hátat fordítottak nekik, s ha az élete múlt volna rajta, akkor sem tudott volna még egy lépést tenni előre, mikor megpillantotta kérges orcájukat.
   Minden állat azonnal menekülőre fogta és elhagyta a fák rejtekét, mintha az életük múlna rajta. Egyedül a kígyók maradtak. A fák törzsén kúsztak felfelé, majd összegyűltek és folyamatos, lassú mozgásukat összehangolva, egymás hegyén-hátán csúszva tágra nyílt szemeket formáztak meg elmosódó bőrük sziluettjével.

   A kiválasztott nagyot nyelt. Miközben tanácstalanul tűnődött, Shohin hajolt oda hozzá és halkan a fülébe súgott két szót.
   – És most? – kérdezte tanácstalanul.
   A fák hiába fordultak meg fenyegetően, nem határozták el magukat a támadásra. Fellépésük azonban igen látványos és hangos volt.
   – Nem fognak visszafordulni, amíg itt vagyunk, ugye? – súgta oda Shohinnak, aki csendesen bólintott. – Az jó! Gondolkodj! A városban már biztosan tudják, hogy valaki itt van. Ha itt maradunk és a tölgyek nem fordulnak vissza, akkor vajon mi történik? – kérdezte Uriel.
   – Előbb-utóbb valaki csak megnézi mi folyik itt – mosolyodott el Shohin. – Ha itt maradunk és nem próbálkozunk mással, azzal alázatot mutatunk. Jelezzük, hogy tiszteljük az otthonuk szentségét.

   A kis fióka izgatott csicsergéssel kísérte a hirtelen ötletet.
   Új céljuk kevésbé volt izgalmas, mint a korábbi, ugyanis mindössze annyit tettek, hogy kényelembe helyezték magukat a violaszín fűben és üldögélve várakoztak a fehér tölgyek kígyószemeinek örökös kereszttüzében.
   Időnként, egyikük elhagyta a tisztást. Uriel általában vízért ment, Shohin pedig vadászni. Felváltva jártak tisztálkodni és könnyíteni magukon. Ügyeltek arra, hogy egyikük mindig ott legyen a fákkal szemben. Így teltek el fölöttük a napszakok, majd később, egész napok is. Uriel mégsem érezte magát türelmetlennek, hiszen más tennivalója egyáltalán nem volt és minden ezen a városon vezetett keresztül.

   Ezekben az eseménytelen napokban Shohin társasága több volt, mint áldásos. S ha ő nem volt ott, gyakran kapta magát azon, hogy a puffancs kismadárhoz beszél, akin rajta is maradt ez a név. Útitársa általában vidám csicsergéssel vagy rosszalló károgással fűszerezte monológjait.
   Shohinnal jóval érdekesebb volt beszélgetni. Általában a vándorútjairól szóló történetekkel szórakoztatta Urielt, aki cserébe a társulatával töltött időről mesélt neki. Egész napokat beszélgettek át, mást nem is igazán tudtak tenni, hogy elűzzék az unalmat. Mindketten érezték, hogy rokon lelkek. A felfedezés iránti vágyuk és az élet szeretete összekötötte őket. Shohin éppen azokról a kiválasztottakról beszélt, akikkel útja során találkozott. Pontosabban arról, hogy vágyaik miért voltak értelmetlenek. Mint kiderült, az oroszlán nem volt jó véleménnyel a kiválasztottakról. Ekkor tette fel a nagy kérdést.

   – És te miért mászod a Világfát? – kérdezte várakozásuk harmadik éjszakáján.
   – Megígértem Aaronnak, hogy helyette is élni fogok. Szeretnék kalandos, boldog életet élni. Megvalósítani mindazt, amit ő már nem tehet meg. Csodákat látni, barátokat szerezni… – hagyta befejezetlenül a felsorolást.
   – Nőket szeretni… – folytatta Shohin, hívogató természetességgel hangjában.
   – Nos, igen – vetette oldalra a fejét Uriel. – Tudod, megismertem egy lányt. Ő is kiválasztott. Nagyon tetszik nekem, csak…
   Shohin felemelve a kezét félbe szakította. Bátorítóan mosolygott rá.
   – Szót se többet. – bizalmasan közelebb hajolt. – Szereted őt vagy csak vágyódsz utána?
   – Én… – jó pár másodpercig hallgatott, miután folytatta – nem tudom. Eléggé elvarázsolt. Sokat gondolok rá és úgy érzem belehalok, ha nem kapom meg!
   Shohin felnevetett őszinte kijelentésén.

   – Nos, barátom, ha az ember szeret valakit, akkor az nyilvánvalóvá válik, amint a tekintetek találkoznak. Így ha legközelebb meglátod, szerintem tudni fogod a választ.
   – Igen, azt hiszem tudni fogom – mondta Uriel kissé megnyugodva. – Mondd csak, az én vágyamat nem tartod hamisnak, vagy sekélyesnek?
   – Miért tartanám?
   – Hát mert… nem is tudom, olyan kicsi. A kiválasztottak királyok lesznek, meg istenek miután megmásszák a Világfát. Én meg csak utazni akarok és… talán egy csinos, vörös hajú lányt is.
   – Uriel, amire te vágysz, az a legértékesebb dolog a Világfán. Ha ezt szeretnéd, akkor erre törekedj. Ne hagyd, hogy mások gondolkodása vezérelje a szíved vágyát.

   A hatodik éjszaka leszálltakor, tervük kezdett hiábavalónak tűnni. Nem beszéltek róla, de már mindketten kezdték feladni reményeiket, mikor végre megtörtént az, amire annyit várakoztak. Először a fehér tölgyek fordultak vissza hangos ropogással, hogy ismét a várost kémleljék. A férfiak ijedten figyelték a látványt; elöntötte őket a félelem, hogy hiába várakoztak türelmesen mindeddig, fáradozásuk eredménytelen volt. Közelebb is mentek, de hiába. Az eddig kitartóan strázsáló fák rájuk sem bagóztak. Bizonytalanul lopták a távolságot egészen addig, míg Uriel egy ismerős alakra lett figyelmes, kinek a puszta jelenléte is megállította a mozgásban.
   Ugyanaz a valóságból kiszakadni látszó, lila-rózsaszín, másvilági nőalak tartott feléjük aki a barlangba száműzte őt. A numen egybe forrt világító bőrével, ametiszt pupillájában egy saját, elérhetetlen világ lakozott. Hatalmas botja ezúttal hiányzott a kezéből. Jelenléte oly lebilincselő volt, hogy csak később vette észre: nem egyedül jött.

   Kísérője ember volt. Középmagas nő, földig érő rózsaszín hajjal. Arca kecses és rózsás, szépsége pedig egészen magával ragadó, többek között azért is, mert teljesen meztelen volt. Uriel önkéntelenül azon kapta magát, hogy szemérmesen elfordul az irányából, Shohin azonban tiszteletteljes mosollyal pillantott reá, majd könnyed meghajlással köszöntötte.
Megálltak a két férfi előtt és egy szó nélkül végig mérték őket. Urielnek minden bátorságára szüksége volt, hogy ne rohanjon el, főleg mikor az őslakos felé nyújtotta kezét. Nem a testét érintette meg, hanem a kismadárt vette a kezébe. Megsimogatta a kis állat szárnyát, melyet az rögtön szétnyitott és repülni kezdett, egészen a magasba, fel-fel a végtelen égig, de miután kiélvezte újdonsült képességét, visszatért Uriel vállára és boldogan csiripelni kezdett.

   A rejtélyes őslakos ezután sarkon fordult és a város felé indult. A mögötte sétáló, meztelen nő némán biccentett feléjük, majd ő is megfordult. Rózsaszín hajának finom, illatos fuvallata önmagában is elég hívogató volt, izgatottan követték hát őket. Bizonytalan, félszeg léptekkel vonultak át két robosztus, mozdulatlan fehér tölgy között. A fehér fatörzsek mögött sűrű, zöldellő bokrokon vágtak keresztül és miután átevickéltek annak tövises és sűrű ágain, végre megpillantották az őslakosok szent városát, Utregar szívét.

   A város puszta mérete Uriel minden várakozását felülmúlta. A dombról ahol álltak a város csak egy kis részét lehetett belátni. A táj megcáfolt minden logikát és fizikai törvényt. A talaj képtelen magasságokba gyűrődött fel a város szegélyein, egy óriási völgyet alkotott. Uriel lenézett és beleszédült a váratlan mélységbe, ami a szeme elé tárult. A völgy alján hatalmas, dimbes-dombos terület alkotta a város alapját. Aljából csigalépcsők és széles földutak emelkedtek a magasba. Keresztbe-kasul, rendszer nélkül kötötték össze a város különböző szintjeit. Az őslakosok a völgy minden egyes szegletét kihasználták. Éltek a földön, a levegőben, a felgyűrődött föld biztonságos és meleg járataiban, a fákon, valamint a számtalan fennsíkon, szirten és lebegő szigeten amik véletlenszerűen jelen voltak Aüérában. Némelyikük oly nagy volt, hogy egész falkák, kolóniák honoltak rajta. Száma sem volt az állatfajtáknak, amikkel itt találkozni lehetett.

   A dombról melyen álltak, két széles út vezetett a város közepe felé, egy a magasba, egy pedig a mélységbe. Az őslakos és a meztelen nő a felfelé vezető úton indultak el, mely széles volt ugyan, de igen vékony. A távolból inkább tűnt szalagnak, mintsem útnak. Ahogy felfelé tartottak, Urielnek alkalma nyílt megcsodálni az életet, ami az itteni égbolt alatt virágzott. A legfeltűnőbbek az égi királyok voltak, akik tucatjával gyülekeztek a városban. A repülő bálnák gyermekek módjára játszottak. Óriási földgyűrűk tarkították az eget, lassú tempóban emelkedtek, majd süllyedtek ütemes mozgásban, az égi királyok pedig ezeken igyekeztek átúszni minél látványosabb módokon. Ahogy Uriel az égboltra tekintett, megszámlálhatatlan csillag látványa taglózta le. Oly tiszta volt az ég, hogy a felkelő nap sem tudta teljesen elrejteni őket.

   Egy tőlük nem túl messze lévő úton nagytestű, négylábú, kecses állatok nyargaltak alá a völgybe. Tarka bundájuk hosszú, vizes csomókban lobogott mögöttük.  Uriel az úti céljukat kutatta, mikor szeme virágokból készült szobrokon akadt meg, melyek különböző állatokat és furcsábbnál furcsább kreatúrákat formáztak. Lila tündérek százai zsongták körül a virágszobrokat, s ha úgy tartotta kedvük, új formát adtak az illatos virágoknak, vagy bármi másnak a városban.
   A város vízben is gazdag volt, a felgyűrődött földről vízesés zúgott alá, táplálva a völgy aljában kanyargó széles folyót. A lebegő szigeteken gyakran foglaltak helyet tavak, s akadt olyan is melyen több víz volt, mint amennyit elbírt volna, így a völgy alját itatta szüntelen.

   Aüéra szüntelen káoszban létezett, messze felülmúlta bármely emberlakta város zaját. Mégis, oly egyedi szabadság uralkodott a levegőben, hogy azt Uriel már inkább varázslatnak élte meg. Miriád élet volt megtalálható és valamennyi ezek közül intelligens volt. Mégsem dolgozott senki, nem voltak kötelezettségek. A szabadság és a gondtalanság tökéletes megtestesülése volt ez a hely, ahol bárki nyugodtan azt tehetett, amihez csak kedve szottyant. Ahogy a hosszú út alatt megfigyelte ennek a helynek a furcsa lakóit, rájött mi is a valódi különbség közöttük. Az itt élők teljesen szabadok lehettek. Szabadságukat nem korlátozta társaik épsége és jóléte, mert nem voltak olyan vágyaik, ami miatt bárki más sérülhetett volna. Egészen idilli hangulat kerítette hatalmába és úgy érezte, hogy nem akar menni innen sehova. Ahogy egyre mélyebb hatoltak a városba, az izgő-mozgó lila tündérek mind bátrabban gyűltek köréjük. Rejtélyes, két lábon járó vezetőjük jelenléte felbátorította őket és izgatottan vették észre a két szokatlan látogatót. Uriel madara nehezményezte a jelenlétüket, fenyegetően károgott rájuk egész út alatt. Egyik másiknak még neki is iramodott, de a tündérek túl fürgék voltak, nem tudta elkapni őket.

   Egy vékony, mohafödte ösvényen folytatták útjukat, s annak meredek vonalát követve egy fennsíkra értek, mely természetellenesen kandikált ki a város magasba vesző oldalából. A fennsík tetején egy ismerős, Utregari faház fogadta őket. Egy öreg szilvafából énekelték ki. Miután elérték úti céljuk végét, lila vezetőjük nem fordított további figyelmet rájuk és zavartalanul folytatja az útját. Komótos léptekkel a fennsík égbenyúló széléhez sétált, majd ugyanolyan tempóban a semmibe lépett. Süllyedő lábát biztosítva, azonnal talpa alatt termett egy pontosan elégséges méretű földdarab. Nyílvessző sebességével érkezett meg talpához. Így épített magának hidat a levegőben, minden egyes darab pontosan akkor érkezett, ahogy a következő lépést befejezte és amint leemelte lábát egyről, az azonnal visszasüllyedt a völgy aljába. Uriel a távolodó alakot figyelte, amint az felsőbbrendű eleganciával távozott. Figyelmét szinte el is kerülte, hogy magukra maradtak a meztelen nővel, aki mindkettőjüket meglepve megszólalt.

   – Van bennetek kurázsi – jegyezte meg csípőre tett kezekkel, dallamos, szoprán hangján. Uriel azonnal elpirult ahogy ránézett, de a nő tökéletesen fesztelen és elegáns maradt, egyáltalán nem zavartatta magát. Keresztbe tett lábakkal leült a fűbe, törzse mögé helyezett tenyereivel támasztotta meg magát, úgy mutatkozott be. – Én Lilestra vagyok. Az őslakosok elfogadnak engem a hangjukként. Ez a fennsík az én területem, ezért itt szabadon beszélhetünk – mondta lazán, majd utasította a két férfit, hogy foglaljanak helyet.

   – Nos… az én nevem Uriel. Azért jöttünk ide, hogy kijussunk az erdőből. Vissza kell térnem, hogy…
   – Persze, persze – legyintett lemondóan Lilestra. – Kiválasztott vagy, nyilván megvan az okod rá – mondta, majd látványosan Shohinra emelte a tekintetét és elmosolyodott. – Üdvözöllek, Shohin. Ismét csak átutazóban?
   – Örülök, hogy újra találkozunk – hajolt meg ismét, majd azonnal a lényegre tért. – Tudja mi történt a törzsemmel?
   Lilestra csalódottan rázta a fejét, s rezzenéstelen arccal válaszolt.
   – Attól tartok nem és az eltűnésük minket is aggaszt. Sőt, nem csak a te törzsed tűnt el, hanem az összes többi is.
   – Micsoda? – kiáltotta Shohin – Az hogy lehet? Nem maradt semmilyen nyom utánuk?
   – Semmilyen – rázta a fejét Lilestra. – Nem találtuk nyomát harcnak, mintha a föld nyelte volna el őket. Megpróbáltuk kideríteni mi történt, de mindhiába. Mei Altera istennőt is értesítettem és a Panteont is segítségül hívtuk, de ha a Napszülte nem talált semmit, akkor attól tartok ők sem fognak.

   Shohin lesújtottan bámulta a földet, reményvesztett tekintettel. Uriel már a megnyugtatására sietett volna, mikor Lilestra is észrevette a vállán ücsörgő madarat és megszólította őt.
   – Őt meg hol találtad? – nyújtotta ki az ujját, mire a kismadár rögtön oda is szállt. Olyan elmélyülten vizsgálgatta, hogy meg sem hallotta a választ. – Ez a tollazat és a numen, ami körülveszi… – szünetet tartott és még egyszer alaposan szemügyre vette, mielőtt visszaadta volna Urielnek. – Ez egy viharmadár – mondta ámult arckifejezéssel, majd visszaült a fűbe. A madár Uriel fülébe csicsergett amint visszakerült a vállára.
   – Az mit jelent?
   – A viharmadarakkal az ember gyakrabban találkozik a mesékben, mintsem az erdőkben – mondta fanyar, kioktató mosollyal a nő. – Kivételesen okos és hűséges állatok. Egy nomád törzs társaiként ismerik őket, kikkel együtt vándorolnak keresztül a tíz világon.
   – Nahát – simogatta meg Uriel kedvesen a madár feje búbját. – Azt hittem egy egyszerű kis énekesmadár.
   – Ez a kis madár néhány éven belül nagyobb lesz, mint te magad. Adtál már neki nevet?

   – Öhmm… hát… – vakarta a tarkóját Uriel.
   – Puffancsnak nevezte el – válaszolt ölbe tett kezekkel Shohin.
   – Te… találtál egy legendás viharmadarat, amit királyok százai próbáltak már vagy megszelídíteni vagy megölni, mind sikertelenül… és elnevezted Puffancsnak – morfondírozott felvont szemöldökkel. – Már értem miért engedett be ide a Napszülte. Milyen kár, hogy a viharmadarak egész életre választanak társat, különben elédesgetném tőled. Annyira aranyos…

   – Ha ti sem tudtok semmit a törzsemről, úgy sajnálom, de nincs miért itt maradnom. – közölte Shohin komoran. Nyomatékot adva elhatározásának, felállt az alacsonyra nőtt fűről – Ismét a segítséged szeretném kérni, hogy vezess át minket a káprázatok ösvényén.
   Lilestra Urielre szegezte a tekintetét mielőtt válaszolt volna. Megérezte a kiválasztott habozását.
   – Biztosak vagytok benne? – kérdezte. Shohin bólintott, de Uriel mozdulatlan maradt és nem szólt semmit. – A Napszülte maga vezetett titeket a városba, majd magatokra hagyott. Ez azt jelenti, hogy elfogadott titeket a vendégeiként és itt maradhattok. Biztosak vagytok abban, hogy vissza akarjátok utasítani ama vendégszeretetét, melyet mindössze maroknyi embernek ajánlott fel az évezredek során? – Most, hogy így tette fel a kérdést, a válasz egyértelműnek tűnt. Még Shohin is meghátrált elhatározásában és fontolóra vette a dolgot. – Ez egy különleges hely, ahol sokat tanulhattok és Shohin, ha mi nem találtuk meg a törszedet, akkor a jelenlegi tudásoddal mit gondolsz, te megtalálhatod?

   Shohin szégyenkezve lehunyta szemeit, majd csendes bólogatás után megszólalt.
   – Köszönjük, királynő – hajolt meg mélyen. – Mégiscsak elfogadnánk a vendégszeretet és maradnánk – közölte a döntést.
   – Nagyszerű! – ragyogott fel Lilestra arca – Érezzétek otthol magatokat az én kis menedékemben, de neked még tenned    kell valamit, ha itt akarsz maradni – mutatott Urielre, csíntalan mosollyal.
   – Micsodát?
   – Vetkőzz!