A Mérleg Kapu

   Két csapdát kell elkerülnünk az igazsághoz vezető úton. Az egyik, ha nem megyünk végig, a másik, ha el sem indulunk.”  [Gautama Buddha]
 
   A tömlöc eltűnt, mintha sosem lett volna, s a fogoly a sötétség áthatolhatatlan birodalmában találta magát. Karjait előre nyújtva, tapogatózva indult el. Bizonytalan léptekkel haladt előre, de akárhogy is keresgélt karjaival, nem ütközött bele semmibe. A levegő hűs volt és üde, de nem fújt szél és egy parányi távoli csillag vagy gyertya fénye sem pislákolt a mély sötétségben.
   Félelem töltötte be a lelkét, melyet elsősorban azzal a gondolattal nyugtatott, hogy bizonyosan álmodik, de mégsem tudott felébredni hosszas bolyongás után sem.

   – Va… valaki hall engem? – kérdezte bizonytalanul, majd felemelte a hangját. – Van itt valaki?
   – Igen, én hallak! – kiabált vissza egy vékony férfihang. – Merre vagy?
   – N… nem tudom! Gyere a hangom felé!
   – Duguljatok már el idióták, de tüstént! – dörrent el egy harmadik, szigorú hang, majd léptek zaját hallotta a háta mögött.
    Nem mert újra megszólalni. Legalább hárman voltak körülötte, de gyanította, hogy ennél többen is lehetnek. Néhány pillanat múlva fény gyulladt. Egy aprócska parázs pislákolt a tömör sötétségben. Ütemesen járt fel és alá, majd mikor egy jellegzetes mozdulattal csípőmagasságba ért, megremegett. Egy cigaretta fénye volt az.

   – Vadbarom… ez lesz az utolsó bagója – suttogta a szigorú hang.
   Megdermedt léptében. Szörnyű veszélyeket képzelt a sötétbe és hiába nyugtatta magát azzal, hogy bizonyára csak álmodik, szíve egyre hevesebben vert és úgy hegyezte a fülét, mintha farkasok ólálkodnának körülötte.
   – Itt… itt vagy még? – hallotta újra a vékony férfihangot. – Hahó! Merre vagy?
   Kipróbált ösztönei hallgatásra intették. Tökéletesen mozdulatlanná dermedt, még a talpát sem tette le.
   – Valaki… valaki mondja meg hol vagyok, kérem! – folytatta a vékony férfihang.
   A másodpercek kínzóan hosszúra nyúltak, aztán egy ismerős hang törte meg a csöndet. Fém éles csikorgása, melyet térdek porba hullása és egy öklendező hang követett.

   A távolban egy káromkodást, majd egy halk sikolyt hallott két különböző hangon, aztán körülötte néhányan futásnak eredtek. Rögtön szedte a sátorfáját ő is, de valaki szemberohant vele és ledöntötték egymást a lábukról. Hallotta, ahogy az idegen hátrafelé kúszik, mire zihálva talpra állt és tovább futott.
   Karjait előre nyújtva próbált futni. Ahogy haladt előre, karjával kitapintott egy hátat és rögtön másik irányba iszkolt el, de az, akit megérintett szintén megijedt és sebesen futni kezdett.
   Ijedten bolyongott tovább és azt kívánta bárcsak felébredne, mikor ismét emberek hangját hallotta. Legnagyobb meglepetésére ezúttal egy kulturált beszélgetés fültanúja lett. Férfiak és nők kérdezgették egymást, hogy honnan jöttek és mit hoztak magukkal. Olyan helyek nevét emlegették, amikről korábban még sosem hallott, mégis közelebb osont a beszélgetőkhöz, mert nyugodt hangjuktól a biztonság érzete öntötte el.
   Hamarosan ketten is belébotlottak és egyre többen elegyedtek szóba egymással. Annak ellenére, hogy megértette a nyelvüket, számos idegen szót is használtak és akárhogy hallgatózott, semmi érthetőt nem tudott kihámozni a mondandójukból.
   Nem mert megszólalni, csak tovább bandukolt testét összehúzva, tapogatózva. Már meglehetősen eltávolodott a beszélgetőktől, mikor váratlanul valaki megragadta a csuklóját. A félelemtől rögvest görcsbe állt a lába, de a megszólaló hang fékezte veszélyérzetét.

   – Óvatosan – szólt egy nő gyengéd hangja, aztán elengedte a csuklóját és kuncogott. Egy lépés távolságra sem lehetett tőle.
   – Bocsánat – szaladt ki belőle.
   – Ne félj! Nézd csak! – hirtelen előtűnő, fehér fény világította meg kinyújtott mutatóujját. Csak egy pillanatig tartott, néhány úszó hajszálcsíkból állt csupán, aztán tüstént szerte is foszlott, akár egy látomás. – Mindjárt felkel a nap.

   A férfi megfordult és valóban. Alig néhány pillanattal később, a sötétség oszlani kezdett és rájuk köszöntött a pirkadat. Kecses lassúsággal számolta fel a homály takaróját és csendre intette az embereket, akik kíváncsian tekintgettek körbe magukon.
   Először a földre lett figyelmes a lába alatt. Kopár volt, szikes, tele repedésekkel, még egy fűszálat sem tűrt meg magán. A senki földje tökéletes síkságban folytatódott ameddig csak a szem ellátott, egyetlen fa vagy domb sem törte meg a látványt.
   Emberalakok rajzolódtak ki körülötte, száznál is többen lehettek és nem mindegyiknek volt ismerős formája. A távolban egy kék, borotvált fejbőrt vett észre és nem messze tőle egy legalább három méteres alak magasodott, kinek gerince groteszkmód megnyúlt és szinte már a földet súrolta hosszú karjaival.

   Végül balra nézett, a mellette álló nőre. Az ő arckifejezése egy pillanatra teljesen kitörölte szívéből a félelmet. Magas termetű lányt pillantott meg, csípőig érő hosszú, vörös hajjal és tejfehér bőrrel, de a férfi szeme mindezeken átsiklott. Figyelmét a tekintete ragadta meg.
   A leány üvegzöld szemei könnybe lábadtak. Megbabonázva figyelte a napfelkeltét. Egyik kezét a szája elé emelte, mintha rejtegetni próbálná érzéseit, de hiába. Meghitt és felhőtlenül boldog mosoly villant elő az ujjak rejtekéből. Szíve izgatottan kalapált a mellkasában. Aki ránézett, el sem tudta képzelni, hogy micsoda katarzis tetőzik be a lelkében. Élete álma vált ma valóra. A Világfa kiválasztottja lett.

   A férfi nem értette mindezt, de ahogy azokat a szemeket figyelte, csalhatatlanul érezte, hogy ez nem álom. Végignézte, ahogy a nő elemeli jobb kezét a szája elől és az ujjait kezdi vizsgálgatni, majd bal kezének ujjaival gyengéden simogatni kezdett egy vékony, hófehér gyűrűt.
   Ösztönösen a saját ujjára tekintett. Megdöbbenve látta, hogy az ő ujján is ugyanaz a gyűrű van, noha sajátja opálos, színtelen volt.
   – Ez meg hogy került ide? – kérdezte.
   Ám döbbenete csak tovább fokozódott, mikor a gyűrű válaszolt neki. Egy zavaróan magas női hangot hallott meg, mellyel karöltve gyűrűje halovány kék fényben felvillant. Szavait az elméjében hallotta, mintha csak a saját gondolatai lennének.

   – Világfa választottjai! Üdvözöllek titeket a Mérleg Kapu előtt. Ahhoz, hogy beléphessetek Utregar világába, ki kell nyitnotok a kaput. Azok, akik képtelenek erre, visszakerülnek oda, ahonnan jöttek. Akik viszont sikerrel járnak, megszerzik a jogot, hogy rálépjenek a királyok ösvényére! A kapu megítéli a bennetek rejlő lehetőséget. Ötven méter széles és úgy tartják, hogy minél szélesebbre nyílik előttetek, annál magasabbra juthattok. Használjátok ezt a tudást bölcsen.
   – Miféle kapu? – kérdezte, ahogy közelebb húzta a szájához gyűrűjét, ám a rejtélyes ékszer nem adott választ. A mellette álló nő tette meg ezt helyette. Sarkon fordult és állával a túlsó irányba intett, melynek eddig hátat fordítottak.
   – Hát az ott – válaszolt fülig érő szájjal, s lassú léptekkel el is indult feléje.

   A férfi nem követte őt azonnal. Szája tátva maradt mihelyst megfordult. Olyasmit pillantott meg, amit képtelen volt felérni épp ésszel. A kapu puszta mérete valósággal porba sújtotta őt. Szélessége meghaladta egész városok terjedelmét, míg teteje az égbolt sűrűjébe veszett. Boltíves kapujának oldalain idegen nyelveken felhímzett bölcsességek öleltek át okkult szimbólumokat, míg középét szobortenger borította. Temérdek ember vívott vad csatát egymással, hogy ki-ki a többiek fölé juthasson. Egymás vállán-arcán taposva próbáltak felfelé jutni, közben igyekeztek lerántani a felettük lévőket. Alján halottak feküdtek tömött sorokban. Annyian, hogy mikor az ember igazán közel ért, mást nem is látott, csak a holttestek felmérhetetlen óceánját, ám a távolból, lehetősége volt egy alapos pillantást vetni a tetejére is. A tetőn jóval nagyobb és kidolgozottabb emberszobrok hódoltak a földi élvezetek színének-javának, tanácst ültek az alattuk lévők fölött és a kapu közepén oly gigászi küzdelmeket vívtak egymással, akár az ősi istenek. Ők azonban mindössze maroknyian voltak.

   Talán örökké ott bámulta volna ezt a rejtélyes építményt, ha a gyűrűn keresztül hozzászóló nő nem orozza el figyelmét. Neveket suttogott a fülébe, majd utánuk egy számot.
   – Rhanar Elhyung; harmincöt.
   – Antair von Solsheim; negyven.
   – Yue Tien; három.
   – Glienni Anastasia Belyaev-Elin; negyven.
   – Güdbjarn af Jyll; sikertelen.
   Körbenézett és egy-két bámészkodó alakon kívül mást már nem is látott a környéken. Mindahányan voltak, a kapu felé sereglettek. Sebesen utánuk iramodott és próbálta megkeresni azt a lányt, akivel találkozott, de a tömeg összezárt előtte és nem találta.

Figyelni kezdte a többieket és rá kellett döbbenjen, hogy egy részük nem ember. Először egy két lábon járó macskára lett figyelmes, kinek szőr borította egész testét. Kifogástalan eleganciával öltözködött, burgundivörös mellényt és keménykalapot viselt. Állati külseje ellenére egy igencsak kimunkált értelem nyomát vélte felfedezni a szemében. A távolban kiszúrt egy magas, sötétkék tarkót, amiről polipcsápok hullottak alá haj helyett, majd egy óriási rovar zárkózott fel mellé és oldalba billentette fenyegető potrohával.
   Bizonytalan léptekkel követte a tömeget, s egyre csak a kaput vizsgálgatta. Hívta őt. Suttogott neki egy nyelven, amit nem értett. A szobrok, az egymással hadakozó emberalakok megelevenedtek a szeme előtt. Nem ő volt az egyetlen. Kivétel nélkül mindannyian akik ott voltak, magasba emelt fővel, megbabonázva, türelmesen sétáltak végzetük felé és nem volt közöttük egy sem, aki hátramaradt volna.
   Fogalma sem volt róla miképp, de mindenáron ki akarta nyitni azt a kaput. Számára csak ez az egyetlen út létezett. Alig egy tucatnyian maradhattak hátra, mikor a saját szemével látta az első kísérletet.

   – Santiago Vega; sikertelen – jelentette be a balján lévő gyűrű.
   – Ne! Meg kell szereznem a koronát, kérem! Adjon még egy esélyt! – üvöltötte a vékony fiú.    Könnyei azonnal felszáradtak a kopár földön, öklének dörömbölését könnyedén nyelte el a kapu.
   – Korcs… – szólalt meg mögötte egy hatalmas darab, éjfekete hajú férfi.
   Pontosan mellette sétált el és a puszta jelenléte is borzalmas nyomást gyakorolt rá. Nem jutott levegőhöz. Addig nem, amíg ez a baljóslatú alak oda nem lépett a kapuhoz, de addigra egy idősebb férfi elájult mellette. Az elhaladó férfi szemeiben pupilla nélküli sötétség uralkodott. Tiszta feketeség, mely bátorságot lélegzett be és félelmet okádott ki helyette. A bukott kiválasztott kérlelni kezdte a férfit, hogy segítsen; hadd menjen be mögötte, de mindenki érezte, hogy hasztalan.

   A sötétségszemű alak egy szó nélkül a síró fiú mellé lépett és ráhelyezte hatalmas tenyerét a koponyájára. Néhány másodperc múlva, Santiago fennakadt szemekkel, élettelenül esett össze. Nem vérzett. Látszólag még sebesülést sem szenvedett.
   Bárki is beszélt a gyűrűből, nem érdekelte mi történt. Csupán egy kérdést tett fel.
   – Név?
   – As’ta’rot – a félelmetes alak énekelve adta meg saját nevét, majd bal kezét a kapura helyezte, mely egyetlen érintésére kitárult, egyre csak szélesedve.
   A kapun túl csak fehér fényt látott, de élessége eléggé magával ragadó volt ahhoz, hogy önkéntelenül is tegyen pár lépést előre, s hamarosan a társai elé került.
   – As’ta’rot; negyvenhét – közölte a hang és a hatalmasra tárt kapu lassacskán bezáródott. – Név? – a férfi megbénult – Név? – jött a kérdés ismét.
   Ekkor jött rá, hogy itt az idő. Ő a következő.
   – Utolsó felszólítás. Név?
   – Uriel – válaszolt egy nagy levegő után.

   Ráhelyezte bal kezét a kapura és várta, hogy kinyíljon, de az mozdulatlan maradt. Próbálta meglökni kicsit, de nem volt haszna. Két kézzel is nekifeszült és megvetette a lábát, de izmai lehetetlen feladattal néztek szembe. Fogát csikorgatva küzdött és csak arra tudott gondolni, hogy az élet nem lehet olyan igazságtalan, mint amilyennek megismerte. Nem hitte el, hogy az élet ilyen keveset kínál. A kapu mozdulatlansága felkorbácsolta érzelmeit. Elutasította a gondolatot, hogy a sors ily keveset tartogatott számára. Valahol kell, hogy legyen egy szebb világ! Valahol be kell teljesednie az álmoknak, mert ha nem… akkor minden tökéletesen hiábavaló és értéktelen. Számára ez százszor, ezerszer kínzóbb volt, mint a kudarc és a halál gondolata. Velőtrázó harci kiáltással tolta tovább a kaput, mintha nem csak az élete, hanem valami jóval nagyobb: az élet igazságossága és a sors jóakarata múlna rajta. Hirtelen, kezei elvesztették a fogást és arccal előre zuhant.
   Először nem értette. Nem látta a fehér fényt, amit az előző alak belépésekor. Száznál is több szempár szegeződött reá, mind döbbenten bámulták őt. Még mindig fekve, felszabadult sóhajokkal és megkönnyebbült nevetéssel ünnepelte sikerét, mikor megszólalt fülében a hang és a Mérleg Kapu tárva-nyitva maradt mögötte.
   – Uriel… ötven.

   Ötven. A szó félelmetes csengéssel visszhangzott a levegőben, s a kiválasztottak többsége tátott szájjal bámulta a teljesen kitárt ajtókat. A hír hurrikánként söpört végig az egész Világfán, napok alatt eljutott csaknem minden szegletébe. Valaki képes volt rá. Véghezvitte a lehetetlent. Uriel neve valamennyi újság címlapján megjelent, az emberek mindenütt a létezéséről beszéltek, s azok, kik e Világfa tetején álltak, máris pálcát törtek sorsa fölött. Ki reményt látott benne, ki fenyegetést, de mind elmulasztották megnézni igazi valójában. Ha szemüket használták volna reményeik helyett, egy teljesen átlagos fiatalembert pillantottak volna meg lyukas rabruhában átesni a roppant kapun.
   Mosolyogva tápászkodott fel, de teste még mindig remegett az izgalomtól, ahogy megcsodálta a szép új világot. Kopár földnek és élettelen talajnak itt nyoma sem volt, sőt, épp az ellenkezője fogadta. Dús, élettel teli erdőben találta magát. A felkelő nap első sugarai jótékonyan melengették a violaszín füvet és bár a magas fák összeölelkező lombkoronája jótékonyan megszűrte a fényt; a színes levelek sáncán mégis átjutott. A sűrű, pirkadati erdő madárdallal volt tele. Méhek dongták körül a gazdagon virágzó bokrokat és a szél gyengéden cirógatta a harmatos növényzetet. Az erdő túlburjánzónak és érintetlennek tetszett, rengetegéből egyedül a kapu előtti apró tisztás szakadt ki, hol a kiválasztottak sorakoztak.
   Szemügyre vette őket, de felszabadult mosolyát senki sem viszonozta. Zavartnak tűntek, mi több, ellenségesnek. Furcsa volt a tekintetük, szakasztott olyan, mint a sajátja, mikor tanúja volt szerencsétlen Santiago halálának. Megindult feléjük és próbált ráakadni az egyetlen emberre, akivel ezidáig szót váltott.

   Könnyű dolga volt, mert kissé kimagaslott a sorból. Aranyszínű, csipkékben végződő blúza oly tökéletesen illeszkedett a testéhez, hogy az embernek az volt a benyomása, hogy külön őrá szabták. A kelme egészen nyakáig ért és csak annyi kivágást hagyott, hogy vastag láncú, akvamarin nyakéke jól látható legyen. Alatta bő szabású, fehér szoknya nyújtózkodott egészen a bokájáig, melyet könnyed szandál csatja ölelt körül. Vékony ajkai voltak és pisze orra, melyet halovány szeplők tarkítottak. Zöldalma színű szemeiben különös fény lakozott, Uriel nem is bírta sokáig állni a pillantását.
   Nem tudta, hogyan szólítsa meg. A riadt kifejezés az ő arcán is ugyanúgy ott ült. Ahogy megközelítette őt, a többi kiválasztott valósággal elrebbent előle, egyedül a nő maradt ott.

   – Szia – nyögte ki végül Uriel félénken és bárgyún integetett felé.
   – Üdv – válaszolt kimérten, miközben tetőtől talpig végigmérte a férfit. Életvidám derűje alighanem a túloldalon maradt.
   Kínos csend telepedett közéjük, melyet Uriel tört meg.
   – Figyelj csak… – vakarta kényelmetlenül a tarkóját – Elmondanál nekem olyasmiket, hogy hol vagyok, mi történik velem és mit keres ez a gyűrű az ujjamon?
   – Te tényleg nem tudod? – arckifejezése lassan megváltozott. A meglepett hitetlenség ott maradt, de a félelem leolvadt róla. – Nem a Világfáról származol, igaz?

   Mielőtt válaszolhatott volna, egy harsány, színpadias hang töltötte be a tisztás csendjét. Első szava tüstént berekesztett minden tapogatózó beszélgetést és gazdájára irányított minden tekintetet. Öblös léptekkel, határozottan tört előre a tisztás közepére, hatfős kíséretével a nyomában.
   A férfi széles mosollyal közeledett. Kecses, tágas mozdulatokkal integetett és hajlongott a közönségnek, mintha csak színpadra állna. Világoszöld kalapot és mellényt viselt ezüst gombokkal és inggel alatta. Kezében hosszú sétapálcát pörgetett. Megjelenése és tartása nem egy fiatalemberről árulkodott, de arca határozottan gyermeki vonásokat hordott magán. Átlagos testalkata volt, simára borotvált arca, vékony ajkai és apró pontszemek melyeket szinte elnyelt a körülötte lévő fehér tenger.

   – Hőn szeretett Világfánk kedves kiválasztottjai! Kérem, engedjék meg, hogy elsőként gratuláljak önöknek, amiért ráléptek a Királyok Ösvényére! – szórakozottan összecsapta néhányszor tenyerét, majd a szívéhez emelte jobb kezét, baljával levette kalapját és mély meghajlás kíséretében bemutatkozott. – A nevem Maximillian Crassus, a Világfa egyik királya vagyok. Engem ért a megtiszteltetés, hogy felkészítsem önöket az előttük álló kalandos és varázslatos útra! Biztosan tűkön ülnek már, így amondó vagyok, ne is késlekedjünk. Egy… – hirtelen feldobta sétapálcáját és kezébe ragadta annak alsó végét – Két… – a magasba emelte – Há’! – s végül huszárosan megsuhintotta.
   A mozdulat nyomát smaragdszínű fényjelenség követte, kitöltötte a levegőt, majd szárnyra szökkent és a tisztáson bámészkodó több mint száz kiválasztottat egyszerre taszította mellkason egy ellenállhatatlan őserő. Úgy kapta fel testüket akár a szélvész, messze fújta őket az erdő mélyére.
   Uriel is a rejtélyes erő áldozata lett és tehetetlenül sodródott, de a szellő oly kíméletesen sodorta, hogy egy apró horzsolást sem szenvedett el, mikor végre földet ért az erdő mélyén és visszanyerte önuralmát.

   A sűrű erdő árnyékot adó fáit szinte kivétel nélkül egy kapzsi, méregzöld kúszónövény hódította meg. Élénk narancssárga bokrok takarták el előtte a horizontot és mást nem is látott magán kívül csak a vörös hajú, magas lányt egy szomszédos fa árnyékában. Mielőtt egy lépést tehetett volna, Maximillian távoli és mégis képtelenül erőteljes hangja orozta el figyelmét. A Világfa királya különösebb erőfeszítés nélkül kiabálta tele az egész erdőt.
   – Nos, kedves kiválasztottak! Az ösvény legfontosabb próbája a túlélés, akár el is kezdhetik gyakorolni! Ha körbenéznek az égbolton, az élesszeműek észrevehetnek rajta valami szokatlant!
   Még a vak is észrevette volna, mire gondol. Uriel szemei egy hatalmas, égig érő fát pillantottak meg. Legalább tíz óriásra lett volna szükség, hogy kézenfogva átölelhessék a fát és a földhöz legközelebbi ága épphogy csak a felhők alá kanyarodott.
   – Az ott a Fogyó Hold Temploma! Világraszóló mulatsággal fogok ott kedveskedni önöknek, ha épségben eljutnak oda, de figyelmeztetem magukat! Három napig tart, míg felkészülünk a vigadalomra, mert a Világfa rossz szokásához híven nem jelentette be előre az érkezésüket. Úgyhogy amíg készen nem vagyunk, meg sem akarom látni önöket a templom közelében! A boldogulásuk érdekében segítségükre küldöm társaimat, akik az önök tanáraiként szolgálnak majd. Javaslom, hogy keressék őket és hallgassanak bölcs tanácsaikra! Én magam is hadd adjak egy tanácsot: Mi itt Utregarban nagyon szeretjük és tiszteljük az erdőinket. Kövessék a példánkat maguk is! – aztán visszafojthatatlan nevetés kíséretében hangja fokozatosan elhalványult és csend telepedett az erdőre. A csendet lassacskán fuvallat, madárdal és bokrok susogásának a hangja töltötte be, majd egy visszafogott nevetés.

   Uriel meglepetten fordult oldalra. A vörös hajú lány felszabadultan, jóízűen nevetett, miközben kinyújtóztatta karjait. Csak ekkor vette észre a feléje forduló Urielt.
   – Mi ilyen vicces? – kérdezte, belefojtva a lányba nevetést.
   – Nagyon ragaszkodó vagy… – jegyezte meg, aztán néhány lépéssel közelebb jött. – Hogy csináltad?
   – Micsodát? – húzta össze a szemöldökét Uriel.
   – Hogy nyitottad ki teljesen a kaput? – kérdezte hallható rosszindulattal a hangjában.
   – Mit tudom én, hogy csináltam? Kit érdekel? – fakadt ki ártatlanul Uriel – Én itt azt sem tudom, hol vagyok! Mit keresünk mi itt, ki ez a Maximillian és hogyan képes arra, amire képes? Vagy ezer kérdésem van, úgyhogy szépen kérlek! Válaszolj meg néhányat, mielőtt faggatni kezdesz… – kuncogta el magát.
   Beszéde heves volt, hangja követelődző, de tekintete teljesen elanyátlanodott és elveszett.
   A nő végül felsóhajtott és megesett rajta a szíve. Megértőbb, barátságosabb hangmenet ütött meg.
   – Gyere! – intett határozottan a fejével – Jobb, ha nem maradunk egyhelyben. Út közben válaszolok, amire tudok.

   Uriel hálásan sóhajtott fel és tüstént a nyomába szegődött. Halk, óvatos léptekkel haladtak át a tiszta, tavaszi avaron. A letört ágak portyázó nagyvadakról, az itt-ott kicsavart, kitépett törzsek pedig zord időjárás veszélyeiről árulkodtak. A sűrű gazokban, vadvirágokban az ember térdig gázolt és gyakorta szenvedett egy kisebb szúrást vagy csípést. Gyakran legyeskedtek bogarak arca körül és némelyik bokorrengeteg mellmagasságig is megnőtt, áthatolhatatlan akadályt formázva egy egyszerű embernek.
   – Szóval… – vette magához a kezdeményt Uriel miután már legalább öt perce haladtak az égig érő fa felé. – Kezdetnek elárulhatnád, hol is vagyunk.
   A nő tárgyilagosan felelt, miközben érdeklődően kémelte az erdőt, utat keresve.

   – Ennek a világnak a neve Utregar. Ez az első a tízből. A világokat utak kötik össze, így szabadon utazhatunk köztük. Ezt az összekötött tíz világot hívjuk Világfának.
   – T… tíz világ? – torpant meg a férfi.
   – Mi mind kiválasztottak vagyunk. A célunk ugyanaz. Eljutni a tetőre, az utolsó világra. Ezt úgy tudjuk véghezvinni, hogy egyesével meghódítjuk mindegyiket.
   – Meghódítani?
   – Ez inkább egy kifejezés mintsem valódi hódítás – nyugtatta, majd hirtelen megfordult.    Tárgyilagos hangja szenvedélyessé vált és kivirult arccal folytatta. – Ez egy csodálatos utazás, Uriel! Kiválasztottnak lenni… életre szóló kaland! Akik feljutnak a tetőre, azok megszerzik a koronát és királyokká lesznek, mint Maximillian! Azt mondják, hogy ott… – hangja kissé elhalkult, mély áhítat költözött belé – a Világfa tetején, minden megtalálható és bármilyen vágy beteljesíthető.
   – És mi lenne a te vágyad? – kérdezte Uriel teljes természetességgel. Nem számított a sértődött és neheztelő arckifejezésre, amivel szembetalálkozott.
   Láthatóan megsértette, de fogalma sem volt mivel, arról pedig még kevésbé, hogy mivel tudná megbékíteni. Egyedül az jutott eszébe, hogy választ adjon a kérdésére.

   – Nem volt hová visszamenjek.
   – Miről beszélsz?
   – A kapuról. Úgy toltam, mintha… mintha valami nálam jóval nagyobb függött volna tőle.
   – Micsoda? – kérdezte kíváncsian a nő.
   Uriel egy pillanatra megtorpant. Zavarában elfordult és elvigyorodott.
   – Ki fogsz nevetni.
   – Sokkal rosszabb dolgok is megtörténnek.
   Uriel belenézett a zöld szemekbe és ameddig el nem mélyedt bennük, nem is jelent meg nyelvén ilyen szép tisztán a válasz.
   – A világ igazságossága.
   Nem volt nevetés. Sőt, a zöld szempár megenyhülve, gyámolítóan tekintett vissza reá. A nő lágyan elmosolyodott és közelebb lépett hozzá.
   – A nevem Glienni Anastasia Belyaev-Elin – kecsesen kinyújtotta a kezét, kézfejjel lefelé, mint aki, arra számít, hogy megcsókolják.
   – Az igen, jó sok neved van – kacagott fel Uriel majd megszorította a lány kezét egy derekas kézfogásban. – Mi vagy te, valami királykisasszony?
   A lány megrökönyödve húzta ki kezét a szorításból, de a kijelentéstől még inkább megbotránkozott.
   – Milyen szamárságokat beszélsz! – vágta rá, s hiába keresett további szavakat, nem tudta folytatni.

   – Na jól van, nem kell mindentől úgy megbántódni. Én Uriel vagyok. Nagyon örülök a találkozásnak – mosolygott lágyan.
   – Ó, ne aggódj! Neked nem kell fáradnod a bemutatkozással sehol a Világfán.
   – Jól hangzik – vont vállat Uriel. Bármire is utalt, nem volt hozzá kedve megkérdezni. Már azt is sok volt feldolgozni, amit eddig elmondott. – És a sok neved közül melyiken szólítsalak? – kérdezte hirtelen.
   A nő éppen átbújt egy vaskos ág alatt és elégedetten érintette meg egy éppen termő cseresznyefa törzsét.
   – Ahogyan csak akarsz – mosolygott felszabadultan, majd lakmározni kezdett a cseresznyefa terméséből.
   Megtöltötték hasukat az édes gyümölcsökkel, majd továbbálltak. Az erdőben meglepően nehéz volt tájékozódni, gyakran vissza kellett fordulniuk, mikor túlságosan sűrű bokrokkal, indaerdővel vagy meredek emelkedővel találkoztak.
   Glienni minden akadálynál láthatóan rendkívül frusztrált volt, de nem mondott semmit és Uriel sem látta okosnak megszólítani.
   Több óra bolyongás után nem igazán tűnt úgy, hogy közelebb kerülnek az égig érő fához, mikor leültek pihenni és beszélgetni kezdtek ki-ki otthonáról. Glienni az Uriel otthonában lévő évszakokról kérdezte őt, mire a férfi felsorolta azokat.

   – Milyen évszak az az ősz? – kérdezte Glienni – Még sosem hallottam róla.
   – Sokat esik és az elején mindig megbetegszel. Az ég felhős, a levelek lehullanak a fáról, mint itt, gondolom.
   – Itt biztosan nem. A tavasz örökké tart Utregarban.
   – Micsoda?
   – Ahogy mondom. Ebben a világban mindig tavasz van. Minden csupa virág és gyümölcs. Nem kell aggódnunk az élelem miatt – hirtelen elkacagta magát. – Szerencse, hogy az ösvény nem az én világomban kezdődik. Ott… – szava elakadt. Tekintete feszülten járt a levelek között, majd hirtelen felállt. Hátrébb lépett egyet, aztán úgy nézett Urielre, mint akiben most tudatosul, hogy ő is ott van. – Nekem… mennem kell.
   – Hová? – kacagta el magát Uriel és széttárt kezekkel körbenézett a vadonban. – Otthon felejtettél valamit?
   Először nem vette komolyan amit hallott, de amikor Glienni távolodni kezdett, észrevette magát és rákiáltott.
   – Hé! Hová mész?
   Csak most sikerült magára vonnia a nő riadt, fürkésző pillantását.
   Glienni szétnyitotta ajkait, de végül nem mondott semmit. Sarkon fordult, s egy árva szó nélkül elrepült.

   A férfi tátott szájjal figyelte a jelenetet. Világos, hófehér fény bukkant fel a nő teste körül. Átfolyt a valóságba, úgy fedte fel magát, mintha mindig is ott rejtőzött volna a levegő álarca mögött. A rejtélyes fény hajszálcsíkokban hullámzott, körülvette Glienni alakját. Egyetlen szökkenéssel hosszú métereket hidalt át a magasban, úgy szállt fel magasan a levegőbe, mintha szárnyai nőttek volna. Alakja eltűnt egy vastag fűzfa mögött az őt követő fényjelenséggel együtt.
Uriel úgy nézett utána, mintha valami mesebeli tündérrel találkozott volna az imént és szomorúság uralkodott el rajta, ahogy magára maradt.
   Szüksége volt némi időre, hogy kitisztítsa elméjét. Eleinte kicsit elveszettnek érezte magát, de ahogy elkezdett sétálni a fa felé, egyre derűsebben látta a dolgokat. Elvégre, napokkal ezelőtt abban a rothadó tömlöcben igazán nem lehetett nagyobb vágya, minthogy a szabad ég alatt sétáljon egy kellemes erdőben. Élvezte a madárcsicsergést és a kellemesen fújdogáló szelet. Üdítően friss, kristálytiszta folyóvizet ivott, majd friss gyümölcsöket falatozott a fákról. Ezek között olyanokat is talált, amiket még soha nem kóstolt életében és miután éhsége elmúlt, olyannyira eltelt szabadságával, hogy lefeküdt egy fa tövébe ahol majdnem el is bóbiskolt. Már-már lecsukódott szeme, mikor avar zörgését hallotta meg és a bokrok közül egy férfi lépett elő.
Díszes, királyi udvarba illő ruhájával nem is illhetett volna kevésbé ebbe az erdőbe. Palástját gondosan a kezére hajtogatva igyekezett azt megkímélni a tüskés ágak és szúrós bokrok ártó szándékától.

   Tekintélyt parancsoló, magasnövésű alak volt, terebélyes vállakkal és szúrós kék szemekkel. Tejfölszőke haját katonásan rövidre nyírtak. Arca tökéletesen simára volt borotválva, s vastag, fehér bundájában, s az alatta ügyesen elbújtatott könnyű páncélban úgy festett, mint egy háborúba készülő nagyúr. Bár illett volna katonás megjelenéséhez, a férfi nem viselt fegyvert.
   – Ne félj! – dörmögött rá mély hangján Urielre. – Nem akarlak bántani.
   Uriel még egyszer végignézett rajta. Továbbra is nyugodtan feküdt, hátát a fa törzsének támasztva.

   – Ez kedves tőled – nyugtázta a dolgot. – Mondd, nem sülsz meg ebben a bundában?
   – De igen. Nagyon is – bólintott komolyan, majd Uriel koszos rabruhájára mutatott. – Ez sem tűnik kényelmes viseletnek.
   – Jogos – mosolygott Uriel és hirtelen nagyon vágyakozni kezdett egy szép, tiszta ing után.
   Mást kapott helyette. A férfi levetette bundáját és Uriel kezébe nyomta.
   – Tessék. Szükséged lesz rá az éjszaka.
   – Nahát… köszönöm! Nagyon kedves tőled! – mosolygott szélesen és hálásan megrázta a férfi kezét.
   – Nem tesz semmit. A nevem Antair von Solsheim. Azt a nőt keresem, akivel nemrég találkoztál.
   – Honnan tudod, hogy találkoztam vele?
   – Megéreztem.
   – Ó, hát, persze – rázta a fejét Uriel. Elvégre ha az emberek repülni is tudnak, miért is ne érezhetnék meg egymást. – És miért keresed?
   – Hogy végezzek vele – közölte érezhető haraggal a hangjában.
   Uriel szemei tágra nyíltak. Felszabadult hangulata megtört.
   – Merre ment? – ráncotla össze szemöldökét Antair.
   – Fogalmam sincs. Te is tudsz repülni? – kérdezte komolyan, mire Antair megrázta a fejét. – Akkor nem éred utol.
   – Sejtettem… – sóhajtott – elmenekült a gyáva – grimaszolt. – Ne közösködj azzal a nővel! Nem lehet benne megbízni.

   Uriel kételkedve pillantott rá. Nem sok időt töltött Gliennivel, de egyáltalán nem volt olyan érzése, hogy ne bízhatna benne. Ahhoz túl hevesen, túl őszintén reagált mindenre. Az őszinte izgalom a szemeiben, mikor a kiválasztottakról mesélt, vagy a riadt pillantás, mikor utána megközelítette. Nem… – zárta le a dolgot magában – azokat az embereket, akiknek hátsó szándékuk van, sokkal nehezebb olvasni.
   Ugyanakkor, Antair sem tűnt hazugnak. Tartása oly egyenes volt, akár az égig érő fa, parancsoló hangja rendkívül tisztán csengett.

   – Te vagy az, aki teljesen kinyitotta a kaput, ugye? – törte meg Uriel gondolatait, aki kelletlenül bólintott. – Hadd tegyek fel neked két kérdést. Először is, miben hiszel?
   Uriel szemei elkerekedtek, szemöldökei felrándultak és kissé elmosolyodott. Bárgyunak találta a kérdést.
   – Ezt meg hogy érted?
   –  Hiszel-e bármilyen istenben vagy ideológiában?
   – Nem… nem mondhatnám. Tudod ez elég bizalmas kérdés, amit nem szokás csak úgy nekiszegezni egy idegennek. Nem akarsz megtéríteni ugye? – tette ölbe a kezeit.
   – Mástól nem is kérdezném meg. Viszont te kinyitottad a kaput. Amiben hiszel, megváltoztathatja a Világfát. Egy férfi értékét az határozza meg, hogy miben hisz. Ez olyan kérdés, amire tudnod kell a választ.
   Uriel megpróbált magába nézni, de végül csendben maradt.
   – Értem. Akkor hát, vigyázz magadra az ösvényen! – mondta Antair, s elindult.
   – Várj! Azt mondtad két kérdésed van a számomra!
   – Valóban azt mondtam volna? – tűnődött Antair, de vissza sem nézett.
   Uriel a vastag bundával a kezében nézte végig, ahogy széles háta végleg eltűnik egy terebélyes eperfa mögött.

   Estefelé járt már az idő. Uriel nyugodt tempóban haladt az égig érő fa irányába, de úgy érezte nem került sokkal közelebb. Összességében, nem volt oka a panaszra. Ez a világ maga volt a paradicsom. A bokrok bogyóktól, a fák gyümölcsöktől roskadoztak. A különböző erdei finomságoknak vége-száma sem volt, akárcsak a virágoknak.
   Az időjárás tökéletes volt. Kora délután még jól esett egy kis árnyék, késő délután már kevésbé. Az üde szellő mindig hozott magával valamilyen érdekes illatot. Az erdőben kanyargó folyóvíz pedig oly kristálytiszta és érintetlen volt, hogy Uriel becsapva érezte magát egész eddigi életében, mert amit eddig víz gyanánt ivott, az nem volt fogható ehhez. Utregar azonban más arcát mutatta nappal, mint éjszaka.

   Nem sokkal azelőtt, hogy a nap leköszönt volna, Uriel felnézett az égre és három holdat is látott. Az első hold a számára már megszokott méretben tündökölt olyan kristálytiszta, meleg fénnyel, amitől kedve lett volna táncra perdülni. Telihold alakjában pompázott.
   A második hatalmas volt. Hihetetlen mérete újra és újra odavonzotta Uriel tekintetét pedig ő még csak ébredezett, egyedül a sarlója látszott. Teljesen fénytelen volt és Uriel csak arra tudott gondolni, hogy mekkora lehet teljes alakjában. Olyannyira letaglózta a második hold roppant mérete és az első vidám, élettel teli fénye, hogy a harmadikat szinte el is tévesztette.
   Ő volt a legkisebb a három közül. Félhold alakban mutatkozott és kellemetlen lidércfénnyel világított, amit az ember szeme nem szívesen figyelt túl sokáig. Akaratlanul is elfordult róla a tekintet.
   Az éjszaka ráérősen ereszkedett alá, mikor Uriel törni kezdte fejét, hogy aludnia kellene valahol. Nem tartózkodott a szabad ég alatt való pihenéstől és jó szolgálatot tett neki a tavaszi hidegben Antair bundája, viszont aggódott amiatt, hogy álmában nem tudja megvédeni magát. Útnak indult abban a reményben, hogy egy barlangot vagy legalább egy jól elrejtett zugot talál magának egy bozótosban.

   Ahogy ment-mendegélt, a világ sötétebb lett, de hála a jótékonyan világító fehér holdnak, még így is egész jól lehetett tájékozódni. Ez a hely tényleg a paradicsom – gondolta, még az éjszaka sem uralkodhat fölötte vasmarokkal. Talán csak képzelődött, de a fák közül néha még nevetést is hallott.
   Olyan eleven és vidám volt, mint a gyermekek kacagása. Más hangok is felbukkantak. Énekszó és csacsogás furcsa keveredésére olyan hangerővel mintha valaki suttogni próbálna, de rémesen kudarcot vallana benne. Ezt a hangot más valami is kísérte. Szárnysuhogások. Ahogy Uriel egy pillanatra megállt, hogy jobban füleljen, meg is látott egy pár szárnyat átsuhanni egy bokor tövisei között. Hátra fordult és ott is észrevett párat, sőt, az egyiknek az alakját is egészen jól ki tudta venni.
   Apróka teremtmény volt, a tenyerében már éppen nem fért volna el. Lila színe volt, de úgy tűnt nincs bundája, sőt bőre sem. Azon tűnődött, hogy talán rovarok lehetnek, de ezt a gondolatot hamar elvetette. Beszéltek. Egészen biztos, hogy beszélgettek egymással méghozzá egyfolytában, egymás szavába vágva.
   Uriel nagyon kíváncsi volt rájuk, de azért tartott is tőlük. Eleinte csendesen megpróbált arrébb menni, de a lila, szárnyas teremtmények követték őt. Aztán megpróbált közelebb menni hozzájuk, viszont akkor meg elillantak. Így haladt útján, hol menekült előlük, hol próbálta rajtakapni őket, de a kis komiszok csak nem mutatkoztak nyíltan.
   Tisztes távolban maradtak, mindig az erdő rejtekében és nevettek. Uriel roppant idegesítőnek találta a társaságukat és hiába bandukolt majd egy teljes órát a sötétben, nem tudta lerázni őket. Már azon aggodalmaskodott, hogy vajon hogyan fog tudni aludni, mikor egy ismerős hangot hallott. Egy ág törésének recsegő-ropogó hangját a közelben.

   A rejtőzködő lila lények abbahagyták a nevetést és tüstént óbégatni kezdtek idegen nyelvükön. Össze-vissza repkedtek észveszejtő sebességgel, majd mind egy szálig eltűntek.
   Uriel ennek nagyon megörült. Keletre tőle az ágak továbbra is töredeztek, Uriel pedig közelebb ment és áttekintett egy bokron, hogy megnézze, mi történt.
   Valamilyen fantasztikus dologra számított, de csalódnia kellett. Egy fiatal, középmagas férfit látott meg, aki ágakat tördelt le egy fáról. Nem most kezdhette, már egész csinos mennyiség összegyűlt. Néhányat közülük indákkal már össze is kötöztek. A férfi épített valamit.
   Uriel átkelt a bokron és üdvözölte az ismeretlen férfit.

   – Szép estét! – kiáltotta oda a távolból.
   A szakállas férfi kicsit megrettent a hirtelen hangtól. Kezében maradt a makacs faág, ami kicsavarodott ugyan, de még nem tört el. A férfi előhúzta kését övéből, majd válaszolt.
   – Békesség veled! – kiáltott vissza és kivégezte a makacs ágat, aztán odahajította a többihez.
   – Te mit csinálsz? – kérdezte Uriel.
   – Minek tűnik? – vont vállat – Ágakat gyűjtök.
   – Azt látom, de minek?
   – Nos, egy kis menedéket eszkábálok. Nem akarok kint lenni a szabad ég alatt, ha jön egy vihar.
   – Értem – mondta Uriel és felnézett az égre. Nem nagyon látta, hogy az égbolt felhős-e vagy sem, mert sűrű lombkorona takarta el a világ mennyezetét. – Az erdő nagyon sűrű. Megvéd az eső elől.
   – Ha neked az elég jó – kacagott a szakállas férfi és hozzálátott, hogy kiválogassa a legvastagabb ágakat, majd levágja róluk az apró gallyakat. – Aztán jön majd a jégeső meg a szél és akkor majd nézel körül magadon. Megsebesülsz vagy megbetegedsz, védtelen maradsz és egy kiválasztott megtalál. A helyedben én is nekilátnék.
   – Remélem a jövendőmondáshoz kevésbé értesz, mint ehhez – bökött Uriel állával az ágak felé. Mikor kicsit feljebb nézett, egy fölötte lévő vaskos ágról egy megnyúzott, kis állat temetét látta lógni egy indáról. Nem tudta beazonosítani miféle lehet.    – Ezt te vadásztad?
   – Úgy ám – bólintott a férfi. – Ha lett volna annyi eszem mikor kiválasztanak, hogy magammal hozom az íjam, lövök nagyobbat is. Gondos kis íjam – csóválta a fejét szomorúan. – Kihegyeztem pár ágat és csapdát állítottam, az meg nem válogat. Nagyon gazdag erdő ez, sokkal több benne a zsákmány, mint odahaza.
   – Érdekes, eddig egyel sem találkoztam.
   – Akkor szerencsés vagy. Ahol sok a zsákmány, ott sok a ragadozó is. Bár, gondolom te meg tudod védeni magad, különben nem kóricálnál itt éjszaka és köszöngetnél rá idegenekre.
   Uriel majdnem elkacagta magát, de végül elég lélekjelenlétet tanúsított és csendben maradt.
   – Én csak egy Krastelani vadász vagyok, azt sem tudom miért választott ki a Világfa, de ha építek magamnak egy jól elrejtett menedéket és jó csapdákat állítok előtte, én is megvédem magam – kacsintott, majd visszatért szorgos teendőihez.

   Uriel elmosolyodott és némiképp megkönnyebbült. Úgy gondolta, ennek az embernek valószínűleg nincs olyan hatalma, mint Glienninek és Antairnak. Ennek ellenére, magabiztos és tettrekész. Ebből erőt merített, viszont úgy érezte, hogy feleslegesen fárasztja magát és ennek hangot is adott.
   – Miért fáradtál azzal, hogy csapdát állítasz? Itt ennivaló terem minden sarkon, nem volt rá semmi szükség.
   – Lehet, de én vadász vagyok. Húst eszek.
   – Igen, de, ha az erdő ad ételt és fedezéket, akkor minek fáradni vele?
   – Mi az, hogy minek? Miért nem élünk és alszunk mindjányan erdőkben ahelyett, hogy házakat építünk? Miért dolgozunk és van mesterségünk, mikor feküdhetnénk itt is egész nap, mint az állatok? – a vadász szünetet tartott. – Mert emberek vagyunk. Ezt csináljuk. Törekszünk valami nagyobbra.
   Uriel csendben maradt és elgondolkozott, miközben a vadász előhúzott a zsebéből egy pálcát. Kettétörte azt, mire az egyik pálca sercegni kezdett és meggyulladt. Azzal gyújtott meg néhány faágat, hogy a húst megsüthesse rajta.

   Uriel úgy gondolta a vadásznak igaza lehet, de azt kívánta, bárcsak tévedne. Komolyan eltűnődött azon, hogyha a világ mindent megad az embernek, amire igazán szüksége van: élelmet, vizet és hajlékot, akkor van-e valójában értelme bármit is csinálni? Nem lehetne-e egész nap gondtalanul semmittenni inkább? El sem tudta képzelni ezt a lehetőséget és azon tűnődött, vajon a helyi emberek hogyan élnek, mikor a lombkoronák már-már fülsiketítő zúgásba kezdtek körülötte. Azt hitte, hogy talán tényleg jön egy vihar, mikor valami félelmetes dolgot pillantott meg. Az egyik fa a vadász mögött úgy tűnt, hogy megmozdult. Törzsét szépen megvilágította a fényes hold és látta, hogy kígyók mozognak vaskos törzsén szabályos mintákban. Szemeket formáztak. A fa egyik ága meghajlott és a vadász mögé ért.

   – Vigyázz! – kiáltott Uriel. Érezte, hogy valami rossz fog történni, de a vadásznak esélye sem volt. A faág bekerítette őt. Az ágról lelógó indák önálló életre keltek és gúzsba kötötték testét, majd a faág teljes mértékben kibújt az erdő rejtekéből és felemelte a szerencsétlen kiválasztottat. Legalább tíz méter magasra nyúlt az ég felé, mintha csak megmutatta volna a három holdnak, mielőtt egyetlen határozott és kíméletlen mozdulattal földhöz vágta volna a tehetetlen férfit.
   Uriel nem a Világfán látott először halált, de ehhez fogható hangot még soha életében nem hallott. Egyenesen a gerincéig hatolt. Ott rezgett tovább újra meg újra. Hevesen lélegezni kezdett, majd miután az ág ismét megmozdult, tüstént megfordult és lóhalálában rohanni kezdett.
   Rohant, ahogy csak bírt. Szíve a torkában dobogott és majd kiugrott onnan mikor néhány perc futás után elbotlott egy túrásban. Azt hitte az ág menten utóléri őt és már készült a legrosszabbra, de semmi sem történt. Nem hallotta lombkoronák vészjósló suhogását. Nyugalma akkor tért vissza igazán, mikor újra meghallotta a lila tündérek csacsogását. Elképesztően hálás volt nekik. Az ágak törésének hangjára futottak meg korábban. Tudták mi fog történni. A tündérek jelenléte így biztonsággal töltötte el.

   Miután kissé kifújta magát, valaki váratlanul megszólította.
   – Hála az istennőknek, még élsz! – szólt hozzá egy nő.
   Uriel hátrafordult és ahogy ránézett, a lélegzete is elakadt. Majdnem elfelejtette mi is történt az imént. Szeme elkerekedett, álla valahol a földön kóborolt. Egyetlen pillanat is elég volt ahhoz, hogy Uriel biztosan tudja, ő a legszebb nő, akit valaha is látott.
   Hullámos éjfekete haja lepelként kísérte lépteit, szinte elnyelte a fényt. Hatalmas, sötét szembogarai igézően villantak elő hosszú szempillái mögül. Ajkai fáradtan pihegtek és orcája kipirult, alighanem futott idáig. Szája mellett kedves gödröcskék bújkáltak, de Urielnek az tűnt fel először, hogy nádszál dereka szinte könyörgött azért, hogy valaki átkulcsolja és telt keblei kacéran villantak elő fekete selyemruhájának rejtekéből.

   – Nem megmondta Maximillian, hogy tiszteljétek az erdőt? Mégis mit gondoltál? Szerencséd, hogy idejében ide tudtam érni. Hát nem tudsz semmit Utregarról?
   – Izé… én? – próbált kitörni Uriel a nő bűbájából.
   – A lényeg az, hogy élsz – sóhajtott és gyengéden megérintette Uriel vállát. – A nevem Amelia von Utregar, a templom egyik tanára vagyok. Ne bánts több fát, megértetted? Különben a fák fognak bántani téged!
   – Én nem bántottam egy fát sem.
   – Akkor… – Amelia tekintetébe lesújtottság ült – elkéstem?
   – Attól tartok – bólintott Uriel. Csillapíthatatlan vágyat érzett, hogy megnyugtassa a lelkét. – Nem a te hibád. Ha Maximillian ilyen világosan megfogalmazta volna, mint most te, ő is biztos kétszer meggondolta volna.
   – Akkor is… – fújt nagyot a nő, meglepően gyorsan száműzve a szomorúságot tekintetéből. – Ez annyira szükségtelen. Tudod mi olyan különleges abban a fában? Hogy miért pont oda mentek? – kérdezte az égig érő fára mutatva, mely a hold fényében éjszaka is jólláthatóan tornyosult az egész világ fölé. Meg sem várta Uriel válaszát, feldúltan folytatta. – Az a fa azért van, hogy ott megtanuljatok mindent a Királyok Ösvényéről. Tisztában legyetek a veszélyekkel és megtanuljátok megvédeni magatokat.
   – Akkor miért vagyunk itt, ha ott kellene tanulnunk? – kérdezte Uriel
   Amelia nagyot sóhajtott és megrázta a fejét.

   – Maximillian – válaszolta meg Uriel saját kérdését.
   – Maximillian Crassus – értett egyet Amelia keserűen és szép ruháját egyáltalán nem féltve leült a fűbe. – Inkább ne is beszéljünk róla többet.
   – Rendben – bólintott Uriel és helyet foglalt mellette. – Miért ölték meg a fák azt a kiválasztottat? Azért, mert vadászott és letört néhány ágat?
   – A vadászat nem bűn. Ebben az erdőben legalábbis nem. Az emberek ragadozók és a ragadozók vadásznak, ezt az őslakosok is megértik.
   – Azok kicsodák?
   – Nem találkoztál még velük? – fordult felé Amelia – Égi királyokkal és tündérekkel sem?
   – Ó, velük igen. Idegesítő kis teremtmények. Mi az az égi…
   – Ne légy tiszteletlen velük! – szakította félbe Amelia.
   – Nem ok nélkül mondom. Majd egy óráig csak követtek és röhögtek rajtam, aztán meg elrepültek, még csak nem is figyelmeztették szerencsétlen vadászt.
   – Engem figyelmeztettek – mondta Amelia. – És szerintem téged sem csak azért követtek, hogy kigúnyoljanak. Segíteni akartak.
   – Mégis hogy? – kérdezte Uriel szkeptikusan.
   – Csak maradj szépen ülve. Türelmesnek kell lenned és beszélj nagyon halkan. Ha így teszel, hamarosan meglátod.

   Uriel bólintott. Nem volt jobb dolga és jó társaságban találta magát, így hát csendesen ücsörgött és a holdakat figyelte.
   – Hihetetlen – mondta halkan, csak hogy megtörje a csendet.
   – Micsoda? – kérdezte suttogva Amelia.
   – Hogy itt három hold van.
   – Te sosem hallottál még Utregarról? – kérdezte szkeptikusan. – Talán sötétség gyermeke vagy?
   – Nem vagyok én gyermeke semmiféle sötétségnek. Tudd meg, hogy rendes, tisztességes anya szült a világra!
   Amelia elkacagta magát.
   – Nem úgy értettem. Nekem ez a szülővilágom. Aki Utregarban született, azt a tavasz gyermekének is szokás nevezni. Aki Solsheimban, azt a tél gyermekének. Ti, akik a Világfán kívülről kerültök ide, onnan jöttök – mutatott a holdak között húzódó űrbe – a sötétségből.
   – Szóval többen is vannak olyanok, mint én? Nem én vagyok az egyetlen?
   – Dehogy. A Világfa sok-sok ezer évvel ezelőtt választotta ki az első embereket és innen népesítették be a tíz világot. Manapság kívülről egyre kevesebbet választ, de biztos vagyok benne, hogy a te osztályodban is akadnak még néhányan – mosolygott rá kedvesen Amelia.
   Uriel viszonozta a mosolyt. Jól esett a tudat, hogy az, ami most vele történik, már számtalan másik emberrel is megtörtént korábban, bármilyen hihetetlen is.
   A beállt csendet ezúttal nem ő, hanem a tündérek újbóli megjelenése törte meg. Azonnal elárulták magukat susogó szárnycsapásaikkal és kíváncsiskodó csacsogásukkal.
Amelia közel hajolt hozzá és lágyan a fülébe súgta:
   – Most maradj teljesen csendben.

   Uriel úgy tett, de a tündérek próbára tették a türelmét. Csak hosszú idő után gyűjtötték össze a bátorságot, hogy megközelítsék a két embert, de miután megtették, Uriel végre közelről is szemügyre vehette egyiküket, aki bátran megállt, nagyjából kétujjnyira az orra előtt és elmélyülten figyelte a kiválasztott szemeit, erőtlenül lebegve örökmozgó szárnyaival.
   Valóban nem bőre volt, sőt semmilyen más anyag nem vette körbe a testét. Körvonalaiból ugyanaz a fényes, hajszálcsíkszerű energia párolgott ki a világba, mint amit Glienni használt. Testében pedig oly sűrűn összpontosult ugyanez az erő, hogy a kis tündér ametiszt árnyalatban világított tőle.
   Amelia tiszteletteljesen meghajolt és Uriel fejét is lejjebb nyomta, hogy kövesse példáját. Majd kezeivel félkört rajzolt kettejük köré és ismét meghajoltak.
   A kis tündér bukfencet vágott a levegőben. Hangosan csacsogni kezdett, mire több társa is odasereglett, majd közösen énekelni kezdtek. Hangjuk gyönyörű, éteri áriában fonódott össze. Összetett táncot jártak a levegőben, s csakhamar egy kósza gyökér tört át a tisztáson, átfonódott a fejük fölött, majd utat tört magának a talajba.
   A gyökérből több kisebb gyökér hajtott ki, majd a magasba törve apró, de sűrű ágazatot formáltak, amin csakhamar megjelentek az első levelek és rügyek. Néhány perc leforgása alatt a kis tündérek menedéket építettek Urielnek, mely ránézésre oly tökéletesen beleillett az erdőbe, hogy senkinek eszébe sem jutott volna a kis bokordomb alá betekinteni.
   Amelia ismét meghajolt, Uriel pedig követte a példáját, de a tiszteletadás nem mentette meg őt. A segítőkész kis tündér váratlanul fogta magát és óriási kacagás kíséretében belerepült egyenesen a szemébe.

   Uriel fájdalmasan felkiáltott és azonnal kipislogta onnan. Káromkodott és el akarta volna kapni a tündért, de az a társaival már rég elmenekült onnan hatalmas nevetések keretében.
   – A tündérek segítőkészek, de komiszak. Megtréfálják az embert a segítség után.
   – Áá… – hunyorgott Uriel – választhattak volna valami kreatívabb megoldást is.
   – Vigyázz mit kívánsz – kacagta ki Amelia. Megvárta, míg Uriel fájdalma elmúlik és ismét ki tudja nyitni a szemét. Vállára tett kezével nyugtatta őt, majd mikor a férfi fájdalmai elmúltak, közölte. – Lassan indulnom kell. Nem ez a kiválasztott lesz az utolsó, aki elkövet valami ostobaságot az erdőben. Az erdő közepén a helyem. Több út vezet oda is és más tanárokhoz is. Aki megtalál minket, azt tanítjuk.
   – Mire? – kérdezte Uriel mohón.
   – Nos, én személyesen Utregar világáról. Mint tapasztalhattad, az őslakosokkal való bánásmód igen hasznos tudás, akárcsak a holdistennők szeszélyeinek ismerete.
   – Várj… – nevetett Uriel – a holdak, istennők?
   – Igen – felelt teljesen komolyan Amelia.
   – És mindhárman… nők? Hogy lehet egy holdnak neme?
   – Miért ne lehetne? Hisz még a fáknak és a virágoknak is van neme. Pillants csak fel – kérte Amelia, majd folytatta – Az a fényes, fehér hold Almeia, akiről a nevemet kaptam. Ha ő uralja az éjszakát, a világ nyugodt és boldog hely. Olyankor az ember gyakran érzi magát… izgatottnak – kacsintott Urielre. – A nagy sárgát Voriennek hívják. Ő az egyensúly holdja, féken tartja a nővéreit. A kicsi, vörös neve Géel. Soha ne nézz egyenesen rá és ha egyedül van az égbolton, ne menj az erdők közelébe. A holdistennők e világ igazi úrnői. Sok imát hallottak már felőlem.

    – És miért imádkozol? – kérdezte Uriel kíváncsian.
   Amelia ölbe fonta karjait és enyhe rosszallással nézett Urielre.
   – Te nem félsz megkérdezni, ami eszedbe jut, nem igaz?
   – Azt hiszem nem – nógatott értetlenül. – Ez annyira személyes?
   – Jobbára. Az emberek nem sűrűn osztják meg a legbelső vágyaikat, az imáik tartalmát vagy az okot, amiért másszák a Világfát. Ezek a legszemélyesebb gondolataink, ezért a legtöbben bőszen védelmezzük.
   Uriel tűnődően vizsgálgatta Amelia arcát, majd a holdak között járatta tekintetét. Eszébe jutott, hogy Gliennitől megkérdezte, miért mássza a Világfát és ő sem válaszolt.
   – Akkor sem értem mi értelme van rejtegetni ezeket a gondolatokat.
   – Mert sebezhetővé tesz. Ez olyan tudás, ami a hatalmadba helyezhet valakit. Ez mindennél félelmetesebb fegyver lehet. Te nem éreznéd magad sebezhetőnek, ha valaki megtudná a legmélyebb titkaidat és vágyaidat?
   – Lehetséges… viszont ha az ember elrejti a legmélyebb vágyait és gondolatait, akkor senki sem fogja megérteni őt igazán. Magányos lesz. Engem ez jobban megijeszt, mint a gondolat, hogy felhasználjanak.

   Amelia csípőre tette a kezét és elmosolyodott. Fénylő tekintettel nézett végig a férfin.
   – Igazán felemelő veled beszélgetni. Másképp látod a dolgokat.
   – Szóval? – nézett rá Uriel kacéran – Miért imádkozol?
   A nő nagyot sóhajtott és ismét felnézett a holdakra. Erőltetett közömbösséggel beszélt.
   – Legtöbbször az apám egészségéért vagy a munkámmal kapcsolatos dolgok miatt. Értetek is elmondtam egy imát – mosolygott szomorúan. – Néha egy valamirevaló férfiért, néha pedig… – szemei összeszűkültek és a kedvesség helyére ürességben kovácsolódott, hideg tűz költözött – nos, ezt inkább megtartom magamnak.
   – Mégsem félsz a magánytól? – évődött vele Uriel.
   – Azt még a királyok is félik – mosolygott vissza Amelia – de a rejtélyek gondoskodnak arról, hogy egy nő szépsége ne fakuljon meg. Remélem találkozunk a templomban, Uriel. Szívesen beszélgetnék veled újra, amikor több időm lesz.
   – Én szintén – bólintott a férfi, majd újdonsült, kényelmes rejtekéből nézte, ahogy Amelia távozik. Nem sokkal ezután el is aludt.

   Takaros rejtekének védelmében Uriel békés álmok tengerén hajózott. Már javában fent volt a nap, mire ő is felkelt és nekilátott, hogy élelmet találjon magának. Nem kellett sokáig kutatnia, egy fa, ami hosszúkás, lógó, édes gyümölcsöket termett, kedvesen megetette őt.
   Ezek után megpróbált ráakadni a folyóra, amit tegnap talált, sikertelenül. Ám útja során rábukkant egy erdei ösvényre. Nem volt kitaposva, de szépen lehetett haladni egyenesen, ami szokatlan volt ebben az érintetlen erdőben. Az az érzése támadt, hogy az ösvény vezet valahova, s gyanúja egyre biztosabbá vált, ahogy haladt előre.
   Noha nem látott vagy hallott semmi különöset, ösztönei azt sugták, hogy valami vár rá az ösvény végén. Valami, ami nagy, hihetetlen és veszélyes. Ez az érzés egyre erősödött, de csakúgy mint a kapu előtt, az ismeretlen hívása erősebb volt, mint a veszély. Újra és újra tett egy lépést, míg el nem jutott az ösvény végéhez. Az egyenes utat egy fűzfa ága zárta el előle, de tudta, hogy a túloldalon ott van az, amit érzett és nem is tévedett. Mikor meglátta a túloldalon lévő tisztást, igencsak meglepődött.
   Magában a tisztásban nem volt semmi különleges. A tisztás szélén viszont egy magasabb, bíbor terítővel megterített dohányzóasztalka állt, a tetején néhány üveggel és kupával. Az asztalka körül két férfi tartózkodott. Az egyik egy hatalmas termetű, fekete bőrű óriás volt, varkocsba fogott hajjal. Törökülésben, mezítláb, szabados öltözetben próbált meditálni a fűben. A szemöldökét ráncolta és láthatólag feszengett. Nem bírta figyelmen kívül hagyni a bőrére szálló bogarakat.

   – Nekem ez nem megy! – csapott erősen a térdére, majd felállt.
   – Nem vagyok meglepve. Te bizonyára inkább a tettek embere vagy – mondta a másik férfi, aki az asztalka mellett ácsorgott – Ne aggódj. Megpróbáljuk máshogy – folytatta és Urielre nézett.
   Uriel felismerte ezt az alakot és nagyot nyelt, ahogy a férfi apró, zöld pontszemei rászegeződtek. Maximillian Crassus állt ott finom, matt sárga bársonymellényben, alatta zöld inggel és az elmaradhatatlan zöld kalappal feje tetején.
   – Pompás időzítés, Uriel – köszönt rá úgy, mintha ezer éve ismernék egymást – Kérlek, segíts Rhanarnak rátalálni önmagára egy barátságos küzdelemmel.
   – Egy mivel? – szaladt ki Uriel száján a kérdés. Az óriás még Maximilliannál is egy fejjel magasabb volt, nemhogy nála. Válla majd kétszer akkora volt.
   – Igen, ez már inkább kedvemre való – mosolygott Rhanar és megropogtatta ujjait.
   – Öhm… tudjátok, tulajdonképpen, én egy másik tisztást kerestem – hajolt meg Uriel illedelmesen és már ment volna vissza az erdőbe, de egy zöld kupola váratlanul útját állta.
   – Rhanar, tudod, hogy ő kicsoda, igaz? – kérdezte Maximillian cinkosan.
   – Ó, hogyne tudnám… – fintorgott mogorván. – Az első kiválasztott – kacagott gúnyosan. – Lássuk, mit tudsz! – mondta, majd rögtön támadásba lendült.

   Az óriás nem vesztegette idejét és azonnal Uriel felé ütött, aki el tudta kerülni öklét, de nem sokáig. Rhanar sokkal gyorsabban mozgott, mint azt az ember egy ekkora alaktól várná. Uriel meg sem próbálta útját állni, vagy támadni. Csak igyekezett épp bőrrel megúszni, de ellenfele a falhoz szorította. Elhajolt ökle elől és míg lendületben volt, megpróbált átfutni a hóna alatt, de alig tett meg két lépést, Rhanar megfordult a tengelye körül és egy széles tenyér csattant a torkán. Lendületből elrepítette és egyenest a zöld kupolának csapta. Emberfeletti erő volt benne, Uriel lábai elhagyták a földet. Az óriás harci üvöltést hallatott és öklével már lecsapni készült, de a kéz megállt az arca előtt.
   Félve nyitotta ki szemeit, amik a csodálkozástól kitágultak. A fekete kar súlyos, csillogó acéllá változott. Az óriás elengedte őt és tátott szájjal bámulta saját karját.

   – Gratulálok, Rhanar! – lépett oda hozzá Maximillian két kupa bort tartva két kezében. Az egyiket átnyújtotta Rhanar acéllá változott kezének. – Rátaláltál a numenre.
   Rhanar továbbra is bámulta saját acél karját. Kipróbálta ujjának finom mozdulatait, s gyengéden vette el a törékeny üvegpoharat.
   – Én csak győzni akartam – mondta elmélyülten. – Mindenáron.
   – Így van. A te képességed, a győzni akarásod erejéből öltött testet – bólintott Maximillian. – Neked ezt kell követned minden más fölött! Az ösvény megpróbálja majd elnyomni ezt a vágyat benned azáltal, hogy ezer más vágyat kínál neked. Ám ha kitartasz, a győzni akarásod még nagyobbra fog nőni benned és a képességeid is vele erősödnek majd. Sok sikert az ösvényen!
   Koccintottak. Rhanar kiitta a kupát, s miközben ez történt acélkarja visszaváltozott.
   – Nem feledem a tanácsát. Hálás vagyok érte – mondta, majd összeérintett tenyerekkel meghajolt Maximillian előtt, aki egy elegáns főbiccentéssel, büszkén fogadta a gesztust. Mielőtt távozott volna, megvető pillantást vetett Urielre és leereszkedően odavetette: – Szánalmasan küzdöttél. Fel nem foghatom, hogyan nyitottad ki azt a kaput szélesebbre nálam – rázta a fejét, majd távozott, elveszve az erdő sűrűjében.
   Uriel értetlenül nézett magán körül a pázsiton, s eltelt némi idő, mire összeszedte magát. Miután egyedül maradt Maximilliannal, a király az asztalhoz sétált.
   – Parancsolsz egy pohár bort? Saját termésből készült – újságolta büszkén.
   – Mire volt jó ez az egész? – kérdezte Uriel feldúltan, de azért elvette az egyik kupát és szinte rögtön fel is hajtotta azt.
   Maximillian undorral nézte végig a jelenetet, majd egy látványosan nagy levegővel próbált uralkodni haragján.

   – A bort illik megízlelni, mielőtt ily mohóan felhajtjuk, fiatalember – rázta a fejét. Jelenléte úgy tornyosult Uriel feje fölé, mint egy viharfelhő. Amikor Maximillian apró pontszemeibe nézett, Rhanar óriási alakja ártalmatlan báránynak tűnt hozzá képest. – Kérdésedre válaszolva, a nument mindenki máshogy találja meg.
   – A micsodát?
   – A nument – bólintott Maximillian. – Még nem avattak be? – kérdezte és kinyújtotta tenyerét. Gyengéden lebegő fény jelent meg ujjai között. Smaragdszínű hajszálcsíkokban hullámzott és gömbbé tömörült a kezében. – Ez a numen. Azért vagyok itt, hogy ezt megtanítsam neked.
   – Nekem? – kérdezett vissza meglepetten Uriel. – Már láttam korábban, de… de erre én is képes vagyok?
   Maximillian markánsan felnevetett. Nevetése olyan természetellenes visszhangot vert, hogy Uriel térdre ereszkedett hangjának erejétől.
   – Csalódott lennék, ha nem lennél rá képes, elvégre te teljesen kinyitottad a kaput – tovább kacagott, de időközben vetett egy pillantást Uriel elkerekedő, értetlen szemeire. – Várj! Azt sem tudod, hogy ez mit jelent, igaz?

   Maximillian meg sem várta a választ. Hahotája ezúttal valóban hallható volt az egész erdőben. Az erdő madarai rikácsolva menekülőre fogták és Uriel azon kapta magát, hogy maga is hiszterikusan nevetni kezd, pedig egy kicsit sem találta viccesnek a dolgot. A király jelenléte egyszerűen eluralkodott rajta és addig nem is volt képes felállni, míg nagy valahára a király abba nem hagyta a szórakozást és nem hozott neki egy újabb kupa bort.
   Uriel remegő kézzel, óvatosan itta ki a kupa tartalmát.
   – Mit… mit jelent az a kapu? – kérdezte nagy nehezen. Már Gliennitől és Ameliától is meg akarta ezt kérdezni, de nem volt hozzá bátorsága. Érezte, hogy ez valami nagyot, számára túlságosan is súlyos dolgot jelenthet.
   Maximillian pontosan tudta ezt.
   – Nincs szívem megmondani – rázta a fejét egy kicsit még mindig kuncogva és kortyolt egyet saját kupájából – De a numenre megtaníthatlak, erre a tudásra feltétlenül szükséged lesz.
   – És… akkor nekem is acéllá válik a karom és tudni fogok repülni? – kérdezte Uriel lenyűgözve.
   – Ne szaladjunk ennyire előre. Ülj le! – parancsolt rá Maximillian – Meditáltál már valaha? – Uriel megrázta a fejét – Akkor most megtanulsz. Tartsd egyenesen a hátad és engedd el a vállaidat. Még jobban, csak bátran! – bíztatta Maximillian és hogy tovább bátorítsa, leült Uriellel szemben. – Csak lélegezz nyugodtan.

   Jó darabig csak lélegeztek és megpróbálták kiüríteni elméjüket. Uriel lehunyt szemekkel hallgatta Maximillian mondókáját, melynek nem igazán volt se eleje, se vége. Hangja csupán arra szolgált, hogy kitöltse elméjüket és száműzzön minden gondolatot, ami előzetesen befészkelte magát oda.
   – …érezd, ahogy a tüdőd lassan megtelik levegővel – Uriel beszívta a levegőt, de elméje egyre jobban zakatolt, mintha szándékosan tiltakozott volna az erőltetett nyugalom ellen – és az orrodon át fújd ki… ezzel a levegővel engedj ki a testedből minden feszültséget…
   Mi sem természetesebb – gondolta Uriel és tüstént nekilátott, hogy kiengedjen kaput, nument, Világfát és mindent, ami előttük valóságos volt, de a gondolatok túl súlyosak voltak, nem tudta kihajítani őket.
   – …most nyissuk ki a szemünket és lélegezzünk együtt a világgal.
   Zavartan és szkeptikusan nézett Maximillianra. Nem értette a dolgot. Minek figyelni a levegővételre, ha ez ember anélkül is megteszi?

   – Te szorongsz – állapította meg a király összevont szemöldökökkel.
   – Még szép, hogy szorongok.
   – Mi miatt szorongsz, Uriel?
   – Hát… – nagyot nyelt – leginkább azért, mert alig öt perce úgy kinevetett, hogy azt hittem bele fogok halni.
   – Ne butáskodj, a nevetésbe nem lehet belehalni – kacagta el magát Maximillian normális, emberi hangon. – Talán rád ijesztettem, de tévedsz, ha azt hiszed, hogy a szorongásod oka én vagyok. Ez olyan dolog, ami nagyra nőtt már benned, régóta lehet ott. Érzem, ahogy görcsbe köti a gyomrodat és ködbe burkolja az elmédet.
   Ahogy Maximillian sorolni kezdte a tüneteit, mintha sorban meg is érezte volna magán mindegyiket. Ajkai szétnyíltak és hevesebben kezdte venni a levegőt.
   – Ameddig nem győzöd le ezt a szorongásodat, nem találhatsz rá a numenre. Tudod, a numen nem szelídül meg a kedvedért, ha nem akar. Mutatnod kell neki valamit, amiért megéri az oldaladra szegődnie. El kell csábítani! – Maximillian teste láthatóan megbizsergett. Izgatottan folytatta – Szorongással nem lehet csábítani, csakis magabiztossággal.
   – Én… én igazán nem értem mire gondol, hogy miféle szorongást érez bennem, de…
   – Azért nem érted, mert nem tudod mi az! – szólt rá szigorúan Maximillian és még azelőtt megérezte Urielben a kétkedést, hogy a kiválasztottban az tudatosult volna. – Akkor rajta mondd meg. Mi az a szorongás? Tudod? – Uriel csendben maradt, de Maximillian megvárta, amíg megérzi rajta a kíváncsiságot. – A szorongás nem más, mint egy érzés megtapasztalásától való félelem. Ezt nagyon jól jegyezd meg! Ez az érzés általában a bánat, a kudarc vagy a rettegés, de az érzelmeknek százszor annyi árnyalatuk van, mint a színeknek. A te szorongásod olyan erősen nyomja el benned azt az érzelmet, amit félsz megtapasztalni, hogy még én sem tudom kiolvasni belőled.

   Miután befejezte, Maximillian tökéletes lótuszülésben lebegni kezdett, majd, mikor elég magasra ért, kinyújtotta lábait és megállt rajtuk. Visszasétált a kis asztalkához és ivott saját kupájából, de Urielnek nem töltött még egyet.
   – Akkor… ennyi? – kérdezte Uriel csalódottan.
   – Igen. Azt hiszem, ezt elengedhetjük.
   – De… miért? Rhanarnak sem sikerült így.
   – Ő tudta mit akar. Te tudod?
   Uriel hallgatásra kényszerült. Egy pillanatra elhitte, hogy talán ő is képes lehet valami különlegesre, de most elképesztően butának érezte magát, mert még erre a kérdésre sem tudta a választ.

   – Neked először saját magadról kell többet tanulnod. Rá kell jönnöd, hogy mire vágysz valójában. Azt pedig csak akkor találhatod meg, ha feloldod a szorongásodat. Más szavakkal, meg kell tapasztalnod azokat az érzelmeidet, amelyek máris ott vannak benned, de te nem vagy hajlandó szembenézni velük. – A király ismét kortyolt egy aprót kupájából, majd letette azt az asztalra és pontszemeivel Urielre nézett. – Ha egy egyszerű kiválasztott lennél, azt tanácsolnám, hogy szakíts időt magadra és várj még az ösvénnyel, de te nem egy átlagos kiválasztott vagy. Ezért azt javaslom, ess túl a dolgon gyorsan. Tudod az én életem is sokkal egyszerűbb lenne, ha te nem élnél.
   Uriel soha életében nem rettent meg még ennyire senkitől, mint Maximilliantól és mikor a király végre kimondta a varázsszót, hogy elmehet, sietős léptekkel távozott, de mintha egy kacaj örökösen követte volna őt az erdő sűrűjében.

    Nem ez volt Uriel legszebb napja Utregarban. Mire nagy nehezen kiheverte a Maximilliannal való találkozást és kilátástalanul barangolt az erdőben, vihar tört ki a délután.
   Szegény vadásznak igaza volt, tényleg tudott volna használni egy menedéket. Az eső áthatolt a dús lombkoronákon, a süvítő szél hideg ujjaival karmolt bőrébe. Az ég zordan dörömbölt, s tomboló villámokkal korbácsolta a földet. Uriel majd egy óráig viaskodott az elemekkel, miután a vihar csillapodott, de az eső szeszélyesen rá-rá kezdett még néha.
   Egy idő után, Uriel leült egy vörös virágú, rózsaszín levelű fa alá és úgy döntött, ott marad. Hogy meddig, nem tudta. Talán örökre. Egyébként is, mégis hova megy? Az égig érő fa felé, rendben. De mi várja ott és minek kéne odamenjen?

   Maximillian szavain töprengett szüntelen. „…rá kell jönnöd, hogy mire vágysz valójában.”
   Hogyne. Köszönöm alásan. Mégis mire vágyjak? Ha tudná az a seggfej, milyen életem volt. Az én helyemben örülne ő is, hogy szabad. Mi többre vágyhatnék? Ez az erdő gyönyörű. Jó, most kicsit éppen viharos, de ha találkozok tündérekkel, megkérem őket, hogy építsenek nekem egy szép nagy menedéket. Hátha nem repülnek bele a szemembe…
   Minek vágyni bármire is? Hiszen itt van friss víz, finom élelem. Hajlékot is kaphatnék. Soha sincs tél! Itt örökre élhetnék szabadon, mindenki hülyeségétől távol! Nem kellene dolgoznom! Megfelelnem másoknak! Küszködnöm. Itt soha, semmire nem lenne gondom!
Talán itt is maradok… – gondolta, de valami bosszantotta ezzel az elhatározással kapcsolatban mélyen belül. „Emberek vagyunk. Törekszünk valami nagyobbra.” jutottak eszébe a megboldogult vadász utolsó szavai, de száműzte ezt a gondolatot. Ücsörgött a fánál, míg beköszöntött az éjszaka és várta a tündéreket.

   Ám végül nem a tündérek jöttek el. Helyette, egy ragadozó ugrott ki egy bokorból. Uriel sziszegő hangot hallott egy éles fogakkal teli szájból, melyből fenyegető, villás nyelv tört elő. Csak ezután tudta megnézni a teremtmény többi részét. Kerekded arca nem tűnt túlzottan fenyegetően, de ívelt, tágra nyílt hüllőszemei annál inkább. Fekete bőre volt, lila mintázattal, s három pár, rövid lábbal közelített Uriel felé.    Hosszúkás testével, kígyózva lopta a távolságot, tüskés farka bőszen lobogott mögötte.
   Rendkívül védtelen helyzetben találta Urielt és teljes csendben sikerült közel lopakodnia hozzá, mielőtt közelről megindította a rohamot.    Uriel felállt, mire a vadállat hirtelen megállt, majd váratlanul megfordult, hogy hosszú, tüskés farkával lesújtson rá. Az egyik tüske megkarcolta ugyan az oldalát, de egyébként sértetlen maradt és futásnak eredt.
   A teremtmény nem volt túl gyors, Uriel még egy kis távolságra is szert tett, de mindhiába. Ez az állat falkában vadászott. Egy másik farok csapódott, ezúttal a vádlijának. Ez komolyabb találat volt, de még így is tovább futott. Egy harmadik farok is nekicsapódott a sötétből, de ezt időben látta és kitért előle. Egyre jobban kezdett fáradni, miközben a falka üldözőbe vette őt és türelmesen, komótosan követték.

   Ők már tudták, hogy győztek. A faroktüskékben lévő idegméreg hamarosan leteríti az embert a lábáról és akkor már csak annyi dolguk van, hogy biztonságba viszik a zsákmányt, mielőtt egy erősebb ragadozó odaér.
   Ez sajnos még azelőtt megtörtént, hogy a méreg hatni kezdett volna. Uriel segítségért kiabálva rohant az életéért és ez a hang odavonzott egy félelmetesebb ragadozót, mely kétszer akkora volt, mint Uriel. Egy jókora fa lombkoronájából ugrott le és hatalmas bömböléssel ijesztette el onnan a jóval kisebb vetélytársakat, majd Uriel felé fordult, de csak hűlt helyét találta. Valaki váratlanul megragadta a férfi derekát és emelkedni kezdett.
   Uriel ekkora már alig tudott mozogni, a méreg szétterjedt a szervezetében, viszont eszméleténél volt. Látta, ahogy a ragadozó egyre kisebb lesz a levegőből, majd egy kényelmes faházban találta magát. Elengedték őt és egy kéz a tarkójához ért, lefektette őt a földre, miközben megmentője fölé hajolt.

   Glienni volt az. Vörös haja belelógott az arcába, ezért nem látta, ahogy szemei elkerekednek és szinte egyszerre kérdezték meg egymástól:
   – Te vagy az? – Glennie gyorsan felült és szégyellősen tekintett körbe magán.
   – Nem tudok mozogni – mondta Uriel. Hiába próbálta, egy ujját sem tudta mozdítani, de a fájdalmat érezte. Egy pillanatra belegondolt, milyen fájdalmas halálnemben lett volna része, ha a méreg hatása alatt elevenen felfalta volna őt valamelyik ragadozó.
   – Biztosan megmérgeztek. Megpróbálok segíteni! – mondta Glienni kétségbeesetten. Fehér nument idézett meg és Uriel sebe fölött nagy fényességgel összesűrítette azt.
   – Meggyógyítasz? – kérdezte reménykedve a férfi.
   – Nem… én… nem egészen. Nem tudok gyógyítani. – kisvártatva hozzátette – Őszintén, nem tudom, hogy amit most csinálok, jó lesz-e bármire is.
   – Nem baj. Értékelem az erőfeszítést – mosolyodott el a férfi.

   Legalább tíz percig próbálta kezelni a csillogó, fehér energiával Uriel sebeit, de nem történt semmi változás. Glienni végül kimerült és abbahagyta. Reménykedtek a legjobban, de szerencsére Uriel állapota nem rosszabbodott. Mindössze mozgásképtelen volt, ám a következő órában fokozatosan visszanyerte uralmát a teste fölött. Szemeit tudta mozgatni és nyakát is valamennyire.
   Glienninek határozottan csinos kis faháza volt. Láthatóan ezt is tündérek énekelték ki egy fából, de elég nagy volt két embernek is. Gondosan megépített teteje volt és göcsörtös padlója. Egyik oldala tárva nyitva az erdőre nézett. Belsejében világító bogyókat termő kis bokrok voltak, gyengéd, meleg színekben borították fénybe a kis otthont és néhány gyümölcstermő ág is bekandikált a tetőn keresztül.

   – Köszönöm – mondta Uriel.
    – Ó… semmiség – mosolygott rá Glienni, majd rögtön el is kapta róla tekintetét.
   Nagyon távol ült le Urieltől, most, hogy nem aggódott tovább az élete felől. Egyenesen az ablakon bámult kifelé az erdőbe, ahol újra eleredt az eső.
   – Nézd, én… – sóhajtott – én sajnálom, hogy olyan hirtelen egyedül hagytalak. Nem miattad tettem.
   – Akkor miért?
   – Mi lenne, ha ahelyett, hogy elmondanám, kvittek lennénk azzal, hogy megmentettem az életed és ezt a kérdést inkább ennyiben hagynánk.
   – Antair elől menekültél, igaz?
   – Én nem menekültem előle! – szisszent fel Glienni. – Én csak… – sóhajtott nagyot – én csak szerettem volna egy másik világban hagyni azokat a dolgokat, amik odatartoztak. Csak egy napig azt érezni, hogy teljesen új életet kezdhetek, tudod? – nézett rá csalódottan és nagyot fújt.

   Uriel sokatmondó pillantással nézett rá, aztán ki az esőre. Az ég ismét dörögni kezdett. Aznap is ilyen nagy vihar volt, mikor elkövette azt, amiért börtönbe zárták.
–    Megértelek. Úgy látszik ez túl nagy kérés. – Glienni egyetértőleg bólintott és szomorkásan nézett ki az esőre – Azért, amikor éppen nem kergetnek a ragadozók, gyönyörű ez a világ. Mielőtt megtámadtak, már azon gondolkodtam, hogy ott maradok egy fa alatt és remete leszek.
   – Nekem is megfordult a fejemben – pillantott rá bensőséges mosollyal Glienni – de dolgunk van. Meg kell másznunk a Világfát.
   – Miért?
   – Hogy királyok legyünk.
   – És akkor mi lesz?
   – A miénk lesz az, amit akarunk.
   – És az olyan jó lesz nekünk? – morfondírozott Uriel. – Én nem tudom, mit akarok. Nem akartam többet, mint szabadságot. Szabad vagyok. Nem tudom, mi többet akarhatnék.

   Glienni egy pillanatig hallgatásba burkolózott.
   – Mindig úgy gondoltam, hogy ha egyszer királynő leszek, csodálatos dolgokat viszek majd véghez, de most, hogy itt vagyok… – tanácstalanul nézett ki az esőbe. – Már belátom, hogy leginkább én is csak szabad akartam lenni.
   Uriel elmosolyodott. Azok közül, akikkel eddig találkozott, egyedül Glienni érzett hozzá hasonlóan. Szavaival egyszerre próbálta őt és saját magát is buzdítani.
   – Ugyan már, ne búslakodj! Megcsináltuk! Szabadok vagyunk! Ez nem olyasmi, amin tépelődni kéne. Még ha követ is minket a múlt, varázslatos dolog egy új világban, szabadon szembenézni vele, nem? – tudta, hogy ez jobban hangzik, mint amennyire valójában hisz benne, de Glienninek nagyon tetszett ez a meglátás.
   – Igen – bólogatott széles mosollyal. – Tényleg az.
   Elmélyülten nézték az esőt és a távolban felvillanó villámokat. Innen, a biztonságos, fényes faházból nézve az éjszakai vihart, egészen békés és meghitt lett a hangulat. Vorien, az egyensúly holdja ma telihold alakjában uralta az égboltot, Géel felkelő alakjának társaságában. Almeia nem mutatkozott.

   – Legutóbb, mielőtt elmentél, a világodról kezdtél mesélni – mondta Uriel.
   – Ó, igen, tényleg. Meglep, hogy emlékszel.
   – Tudod három nappal ezelőtt, még nem is tudtam, hogy más világok is léteznek. Fából kéne lennem, hogy ne érdekeljen – kuncogott.
   – Az én világom rögtön Utregar után következik. Solsheimnak hívják. Ahogy a tavasz örökké tart Utregarban, úgy uralkodik a tél is Solsheimban.
   – Barátságtalannak hangzik – húzta el a száját Uriel.
   – Te vagy barátságtalan! – korholta le Glienni – Miért szidod? Még sosem jártál ott! – fedte meg, majd egy kicsit megenyhült. – Persze, szükséged van egy meleg bundára. Na jó és… még néhány réteg ruhára azalatt, de a szépsége páratlan. Sohasem esik az eső. Mindent vastag hótakaró borít. Végtelen fehérség és kristálytiszta égbolt ameddig csak a szem ellát és a nap, Uriel… drága őseim, a nap… soha nem értékeltem igazán milyen fenséges, amíg meg nem láttam egy másik világ napját. Hadd kérdezzek valamit én is! – vette át a kezdeményezést izgatottan. – Van numen a világodban?

   – Már megint ez a numen! – fakadt ki Uriel idegesen. A magasba akarta dobni kezeit, de a méreg miatt karjai alig hagyták el a padlót.    Ingerülten folytatni akarta, de Glienni gyorsabb volt.
   – Tudtam! A mesterem már mesélt róla, hogy a Világfán kívül nincsen, de nem akartam elhinni. Én el sem tudom képzelni, hogy lehet anélkül élni!
   – Mi a fene az a numen egyébként is? – emelte fel a hangját Uriel. – Tudom, hogy mire vagy képes vele, de mi az valójában?
   Glienni felemelte ujjait és az éteri fehér fény ismét előszökkent a világba és táncolni kezdett.
   – A numen az érzelmek, az élmények és a vágyak tengere. Oda térnek megpihenni a holtak és az önt lelket az újszülöttbe, mikor felsír. Egy erős vágy, vagy érzelem, aminek mély jelentése van, visszhangzik a numenben, magához vonzza azt – mondta és játszani kezdett a keze körül fodrozódó energiával. – Pont így – mondta mosolyogva, aztán felhagyott mutatványával. A hófehér szálak elillantak.

   – Megpróbáltam használni… az erdőben találkoztam azzal a seggfej Maximilliannal, de nem sikerült. Azt mondta, nem is leszek rá képes.
   – Nem mindenki képes rá, de előttük zárva marad a Mérleg Kapu. Ne lógasd az orrod! Nekem sem ment elsőre. Tudom, hogy nem egyszerű, viszont nem is bonyolult. – mosolyogva figyelte az esőt, majd hirtelen támadt egy ötlete. – Az előbb tényleg felvidítottál azzal, amit mondtál. Szeretnék mutatni valamit cserébe.
   Felállt és odalépett a faház széléhez, miközben hófehér fény gyűlt köré. Lágy szálakon fodrozódó tömény hatalom. Egész testét körbevette.

A következő pillanatban Glienni lába elhagyta a talajt, teste lebegni kezdett. Cikázott a levegőben és egyre feljebb emelkedett. Könnyeden szállt ide-oda egy leheletfinom fuvallat szárnyain, mintha könnyebb lenne egy hópehelynél. Táncolt odafönt az esőben, holdtündért idéző mozgása kecses és végtelenül szabad volt.
   Ahogy figyelte őt, Uriel erős vágyat érzett magában, hogy csatlakozzon hozzá és együtt táncoljon vele. Hosszú haja hullámokban követte a mozgását. Annyira beleélte magát, hogy percekig le sem jött a földre. Uriel nem bánta. Egész nap képes lett volna nézni, megigézte a látvány. Amikor Glienni földet ért, fújt egyet. Arca kipirult, haja és ruhája csupa víz lett, de szeme csillogott. Miután kifújta magát, megpillantotta a férfi hatalmas, barna pupilláit.
   – Mi a baj? – kérdezte felocsúdva. – Miért nézel rám így?
   – Mármint hogy? – felelte továbbra is erős kábulatban. Most látta meg benne a nőt. Gyönyörű volt, felszabadult. Csak arra tudott gondolni, hogy rá akar fogni a derekára és táncolni akar vele odafönt a levegőben.
   – Olyan… – kezdte el a mondatot Glienni, de nem volt bátorsága folytatni. – Nem érdekes, de látod? A numen olyan természetes akár a levegő. Varázslatos dolog.
   – Nem a nument találom varázslatosnak – mondta sokatmondó mosoly kíséretében, végig sem gondolva teljesen mit mond. Ezúttal nem szorongott.

   Glienni azonban szorongott helyette is. Roppant szokatlan volt számára, nem is igazán tudta feldolgozni. Inkább elterelte a témát.
   – Gyerekkorom óta vágytam arra, hogy tudjak repülni. Egyszer még egy bástyáról is leugrottam és majdnem meghaltam – rázta a fejét félszeg mosollyal. Szünetet tartott, majd bátorítóan Uriel szemeibe nézett. – Amikor igazán a szíved mélyéből vágysz valamire, a numen az erő, amely megadja azt neked.
   Urielt elgondolkodtatták a szavai. Emlékezni próbált. Egy emberhez méltó életre vágyott. Úgy érezte, hogy ennyi mindenkinek jár és nem vágyott többre. Most viszont, hogy itt volt a Világfán, egy gyűrűvel az ujján, egy egészen új lehetőséggel, kissé ijesztőnek találta.
   Egy dolog megkapni a lehetőséget és egy egészen másik élni vele. Megragadni a lehetőséget és elvetni a kockát annyit jelent, mint a világ elé tárni a szívünket. Őszintén, csupaszon, sebezhetően. Annak legigazabb és legemberibb mivoltában. Ehhez pedig vállalni kell a visszautasítás és a kudarc lehetőségét, s viselni kell a vele járó fájdalmat. Óriási bátorság szükségeltetik mindehhez és akiben nincs elég akaraterő és önbecsülés ahhoz, hogy ezt a bátorságot összegyűjtse, azt sem a numen, sem az élet nem veszi pártfogásába.